supermarket flowers
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 3:36 pm ✥

✥ Today at 8:51 am ✥

✥ Yesterday at 10:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:00 am ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 9:23 pm ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 8:53 am ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 8:05 am ✥

✥ Csüt. Szept. 20, 2018 10:34 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ supermarket flowers •• Hétf. Jan. 15, 2018 8:07 pm




Úgy rémlik, hogy ma szabadnapom van. Akkor mégis mi a jó büdös francért csörög a kibaszott telefonom? Azt sem tudom, hogy hányadikán van elseje, nem, hogy azt, hogy hol vagyok, vagy, hogy a telefonom hol van. Még csukott szemmel nyúlok a telefonért, és ugyanígy veszem fel, szóval fogalmam sincs róla, hogy ki lehet az. Megköszörülöm a torkomat, hogy úgy hangozzak, mint egy szofisztikált úrinő, vagy, mint egy vérbeli profi, hátha a főnököm az, vagy pedig egy ügyfél.
- Igen – válaszolom a fel nem tett kérdésre; igen, én vagyok, igen, ébren vagyok, igen, állok szolgálatára; nem, abszolút nem vagyok másnapos. Fordítva fogtam meg a telefont; ennyit a profizmusról. – Tessék? Ó. Szia. Nem, minden rendben – Cora az. Tudnám, miért hívogat hajnalban... a homlokomat fogom, az orrnyergemet masszírozom, majd méz szőke tincseimbe túrok, hosszú, karcsú ujjaimmal. Ide felé tart. Húsz perc, és itt van. – Aha – bólintok, mintha látná. – Várlak, Sis. Szia – kinyomom. Nagy levegőt veszek, majd kifújom. Tulajdonképpen tudnom kellett volna, hogy jön. És volt egy pont, tegnap estig, amíg még tudtam is, és most újfent a tudtomra adta. El is szégyellem magamat, hogy elfelejtettem...
Hazajött Párizsba. A húgom visszajött! Egy pillanat alatt sokkal derűsebben, és élénkebb színekben látom a világot, és sokkal több – na, jó, azért ennyire ne túlozzunk – némi életkedvvel nyújtózok macska módjára.
Körülnézek a lakásban, és azonnal lefagy a mosoly az arcomról. A függönyök behúzva, egy kupac könyv, a nappaliban lévő dohányzóasztalról a földre esett, ott van egy boros üveg, meg még valami, de nem látom tisztán a félhomályban, talán tequila, vagy vodka lehetett; a földön ruhák – meg a férfi, akinek még ott a tojáshéj azon a formás popóján. Jaj... – rosszallóan elmosolyodok, de úgy döntök, hogy hagyok neki némi időt. Kezdetnek talán nekem is össze kellene szednem magamat, és, higgyenek nekem, ebben nagy rutinom van.
Felkelek.
Feltápászkodok. Mindig az első lépés a legnehezebb – emlékeztetem magamat. A rövid, fehér selyem köntösömet a vállaimra kanyarítom, hanyag, laza csomót kötök az övre, aztán elhúzom a függönyöket. Hallok egy halk szisszenést a hátam mögül, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Tudom, mit érez. Nekem is fájt. Kinyitok pár ablakot, aztán a konyhába megyek, és bekapcsolom a kávéfőzőt, majd a fürdő felé veszem az utat, becsukom magam mögött az ajtót, és gyors, frissítő zuhanyt veszek. Tíz perc. Laza, szakadt farmert vettem fel, és egy fehér alapon, apró, fekete fecskékkel díszített pólót. A hajamat megfésülöm, hagyom, hogy lágy hullámokban a vállaimra omoljanak tincseim.
Mezítláb megyek vissza a szobámba, és Léonard mellé térdelek, feje mellett támaszkodok balommal, jobbommal kicsit, igazán óvatosan, és nőiesen megpofozgatom az arcát, hogy magához térjen. Morog, és az oldalára fordul.
- Na, jó, haver... – suhancos mosoly rajzolódik arcomra, és, mintegy varázsütésre pittyen a kávéfőző, pont akkor, amikor a képzeletbeli villanykörte felizzik a fejem fölött.
Fél percen belül visszatérek a bajbajutott hölgyhöz férfihez, ellenben csók helyett valami egészen mást kap: fél liter vizet. Egyenesen az arcába. Szeretettel.
- Megőrültél? – förmed rám, bujkáló vigyorral, de én csak mosolygok.
- Te élsz! Egyébként neked is jó reggelt! – trillázok, pedig még nem is kávéztam. – Menned kell – szögezem le, egészen komolyra véve a figurát.
- Azt hittem, hogy együtt ebédelünk – borzolja a haját, tenyerével a borostáját simítja, ami olyan irtóra szexis.
- Mikor mondtam ilyet?
- Nem mondtad. Én mondom. Meghívlak – feleli.
- Nem lehet – és csak most csókolom meg. – Gyere, segítek összeszedni a cuccaidat – intek fejemmel. – Még van nyolc percünk – értetlenkedik, mire elmagyarázom neki, hogy igazából a húgomat várom, vártam, és szegény Cora, teljesen kiment a fejemből, és...
- Bemutathatnál – mondja ő.
- Nem hiszem, hogy most alkalmas lenne rá az idő – vonom meg a vállamat.
- Akkor mikor? A szüleidnek mikor mutatsz be? – kérdezi erélyesen.
- Hát, tutira nem akkor, amikor full másnapos vagy – vonom fel egyik szemöldökömet, kaján mosolyra rántva ajkam szegletét, a pólóját neki dobva szépen kidolgozott felsőtestének. – Kérsz kávét? – bólint, mire a konyhába megyek, és egy termoszba töltök neki abból, amit nem rég főztem.
- Kösz – veszi el, már a bejárati ajtóban állva, mielőtt megcsókol.
- Menned kell – emlékeztetem őt, és magamat, ma reggel már másodszorra, még mielőtt túlságosan... beleélnénk magunkat a szabad délelőtt ígéretébe. Ami, ugyebár, nem is olyan szabad.
Nyitom az ajtót, és ebben a pillanatban az enyémhez rettenetesen hasonló, opálos lélektükrök néznek velem farkasszemet.
- Cora! – rikkantom, és a nyakába borulok, arcára szerető, testvéri puszit nyomok. – Ő a húgom – fordulok Léonard felé -, Coralie, ő pedig... Léonard – hagyom, hogy kezet fogjanak esetleg, aztán – reményeim szerint feltűnésmentesen – intek a fejemmel a fiatal férfinek, hogy ’ott az ajtó, tipliolajléc’.
És, mivel veszi az adást, betessékelem Corát, és immár csak mi ketten vagyunk.
- Mi újság? Mesélj, Sis! Főztem kávét, kérsz? – tányérnyi, örökbefogadott kiskutya szemekkel nézek a húgomra.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Kedd Jan. 16, 2018 2:10 pm




Percek óta cseng az a rohadt telefon a kezemben. Úgy szorítom a fülemhez, hogy abba belefehéredik a cimpám. Penelope-t hívom, az egyetlen embert, aki megért engem ebben a családban. Akinek nem terhes a társaságom és aki kibír velem legalább tíz percet anélkül, hogy az idő leteltével ne borulna a nyakamba sírva. Sok volt a szüleimnél… sok volt a férjemmel és remélem, hogy a nővéremnél megtalálom a nyugalmat. Bár, az igazat megvallva, Penny túlbuzgó és hangos, magas lángon ég, nem tudom, meddig bírom majd mellette, de szükségem van rá. Olympia-hoz mégsem mehetek. A kezdetektől fogva elítélt azért, mert egy kis időre ki kellett szellőztetnem a fejem. Ez azzal járt, hogy kizártam szinte mindenkit az életemből. Míg élek, nem bocsájtja meg nekem, hogy nem ő volt az első, akit felhívtam hazatérésemből. Mindig is azt hitte, hogy egy fajta különös kapcsolat van kettőnk közt, de jobbára csak el akart választani kisebbik nővéremtől. Szeretem Pia-t, tényleg nagyon szeretem, de Penny az én bűntársam, gyerekkorunk óta.
Még pár száz méter és megérkezem a lakására. Szerintem, fogalma sem volt arról, hogy kivel beszél. Valószínűleg félálomban találtam hívni. Vagy épp… nem is akarok erre gondolni. Ismerve a nővéremet, talán épp most mászik ki mellőle egy izmos félisten. Mondjuk sosem volt ízlése, legalábbis a pasik terén nem. Nem egyszer vitatkoztunk össze aktuális pasijainkon. Nem mintha nekem annyi lett volna, egy kezemen meg tudom számolni. Mégis mindig el kellett viselnem, hogy a nővérem egyiket sem tartotta hozzám valónak. Persze idővel rádöbbentem, de ezt soha a büdös életbe nem vallom meg neki.
Leparkolok a ház előtt, magamhoz veszem a gondosan becsomagolt péksüteményeket és hátra sandítok az ülésre. Ott terpeszkedik a bőröndöm. Nem nagy, csak a legfontosabb dolgokat raktam bele. Nem tudom, fel merjem e vinni vagy hagyjam idelent és majd visszajövök érte. Haza nem mehetek. Illetve, hogy is ne mehetnék, de képtelen vagyok. Rettentően hiányzik, de adnom kell neki egy kis időt.
Lassú léptekkel bandukolok Penny lakásához. A fejemben ezernyi indokot próbálok felsorakoztatni azért, hogy legalább pár éjszakára had maradhassak. Minden reggel kávéval ébresztem majd, elkészítem a kedvenc palacsintáit, croissant-ot hozok neki a közeli pékségből. Csak had óvjam meg magam egy kis ideig még Tybalt haragjától.
Kopogásra lendül a kezem, hangokat hallok odabentről. Teszek egy lépést hátra, mikor az ajtó kinyílik, de először nem Penny az, akivel összeakad a tekintem. Pofátlanul végigmérem a srácot, aki szintén engem bámul, de Penny hirtelen feltört érzelmi kirohanása megrekeszti a bámulásom.
-Penelope… - Ennyit vagyok képes kinyögi, megölelem, hisz hiányzott, viszonzom a testvéri puszikat és kezemet nyújtva, fogadom a fiatal férfi üdvözlését. – Szia Léonard. – Mosolygok rá bájosan és nézem, ahogy elsétál mellettem.  
-Elment az eszed? – Kérdezem nevetve, ahogy beljebb lépek a lakásba. Nem nézek körbe, az ablakhoz lépek és szélesre tárom. – Legalább kiszellőztethettél volna, mielőtt jövök. Aah és remélem mindent eldobtál, amit nem kell, hogy lássak. – Égnek emelem tekintetem, a kávé illata után megyek, de meggondolom magam és inkább leülök a kanapéra. Vendég vagyok, hagyom, hogy kiszolgáljanak.
-Kávét említettél. Én meg hoztam reggelit.  – Vagy kit tudja mit, nem tudom már, pontosan hány óra.
-Ő az aktuális fickód? Nem öhm, hogy is fogalmazzak… fiatal egy kicsit hozzád? – Érdeklődöm finoman, hogy ne érezze azt, bármi rosszat is gondolok a kapcsolatról. Emlékszem, mennyire hálás voltam neki, amiért egyedül ő támogatta a házasságot köztem és Andreas között. Ha belegondolok, hogy gyakorlatilag neki köszönhetem, hogy a családom nagyot nyelve, magát megfékezve eljött az esküvőmre… nos, akkor nem firtatom tovább a témát.
-Hiányoztál Penny… - Őszintén mondom, tényleg így van, bár azért, hébe hóba eljött a szüleinkhez. Mégsem tudtunk rendesen beszélgetni, szinte mindenki a sarkamban járt. – Jól vagy?
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
81
● ● Reag szám :
68
● ● karakter arca :
natalie dormer


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Csüt. Jan. 18, 2018 7:01 pm




Jó, hát... nem egészen így terveztem a nagy bemutatást. Habár, az igazat megvallva, még nem találtam ki a tökéletes alkalmat, és helyet erre az egészre. Nem gondoltam, hogy olyan oltári nagy feneket kerítenék ennek az egésznek, mert, szerintem legalábbis, Léon sem vágyik ilyesmire. Ő egyszerűen meg akarja ismerni a családomat; a szüleimet, a testvéreimet. Szóval a nagy welcome Léon to the Aguillard family-party érdeklődés hiányában biztos, hogy elmarad. A másik opció az volna, hogy a legközelebbi, össznépi, családi összeröffenésre magammal viszem. Akkor ott lesz Gen, a férje, a lányok, Cora, Tybalt, és a szüleim is. És akkor mindenki boldog lehet. Na, jó... feltételezem, hogy a szüleim nem fognak repesni az örömtől. Még azt is kinézem az anyámból, hogy majd a drágalátos nővéremmel karöltve, egy nagyon gáz, konyhai sugdolózás közepette, megpróbálnak majd lebeszélni a fiatal férfiről. Én meg bemorculok, és lelépünk, és elrontom az egész össznépi bulit. Rosszabbik – vagy jobbik, nem tudom – esetben ott maradnánk, de végig egy kiállhatatlan, idegesítő kis görcs módjára viselkednék.
Tisztára olyan ez az egész szituáció, mintha újraélném a kamaszkoromat, a lázadással, a kirohanásokkal, az elrohanásokkal, a makacssággal, és persze... a fiúval.
Houston, van egy kis gond. Az első pillanatban, amikor Cora megpillantja Léont, ránk telepedik az a bizonyos csend. Az, amelyik nem kínos, hanem már-már kurva kellemetlen; szóval tennem kell valamit. Így, hát első meglepetésemben – nem, nem magam alá pisiltem – szinte visítva borulok a húgom nyakába. Aztán a következő lépés egészen jól megy, kezet fognak, örülnek a megismerkedésnek, vagy legalábbis mosolyognak egymásra, Léon is fogja az adást, amit üzenek neki, és le is lép. Ügyes fiú.
Az ajtó halkan kattanva csukódik, elforgatom a kulcsot a zárban, az pedig elnyomja a tüdőmben rekedt levegőt, amit kifújok.
- Ez egészen érdekes – megyek a húgom után, mint egy kiskacsa -, ma te vagy a második, aki ezt-, vagy ehhez rettenetesen hasonló dolgot kérdez tőlem – töprengek. – Elgondolkodtató...just kiddin’. Elvégre nyilvánvaló, nem? Tutira elment az eszem. De, hát nem ilyen a szerelem? Megbolondulunk, hülyét csinál belőlünk.
- Kiszellőztettem – kinyitottam pár ablakot, igen, de úgy tűnik, rosszabb a helyzet, mint azt én gondoltam. – Eléggé relatív, hogy mi az, amit nem akarsz látni – vonogatom a vállamat. – Mire gondolsz pontosan? – sanda mosollyal pillantok a húgomra, aztán eltűnök egy röpke pillanatra a szobámba, de csak azért, hogy kihozzam onnan a két, üres üveget, és a konyhába vigyem őket, és a szemetes mellé állítsam őket, a másik három mellé.
- Oh, reggeli! Király. Farkas éhes vagyok – szólok a konyhából. Nem kell nagyon kiabálnom, mivel a lakásom egybenyitott, egyedül a mosdó és a szobám vannak leválasztva egy-egy ajtóval. Szóval előveszek két csészét, és rutinos mozdulattal készítem el a húgomét is, mert pontosan tudom, hogy szereti. Magamnak töltök egy pohárba tejet, mert az is kell most, és megiszom, mielőtt felszolgálnám az ördögien jó kávémat, amiről olyan nagyon-nagyon híres és hírhedt vagyok.
- Mit hoztál reggelire? – kérdezem, éppen akkor, amikor ő is megszólal. Ez amolyan ’testvér-dolog’. – Öhm... hát, igen, mondhatjuk így is – felelem, immár az üveglapú dohányzóasztalra téve a két csészét, majd lehuppanva Cora mellé a kanapéra. Egész testemmel felé fordulok, az egyik lábam lelóg a kanapéról, a másikat pedig felhúzom, azon könyökölök, a hajammal babrálok, másik kezemben a fehér csésze, benne a gőzölgő feketelevessel. – Tudom, tudom. Fiatal, igen, nekem is feltűnt. Ha tudni akarod, alig múlt húsz, és a haverjai MILFnek neveznek, de szakadjon rám egy mázsa szar, nem rontottam meg! – és röhögök. Mert mi mást is tehetnék? A helyzet végtére is inkább komikus, semmint tragikus. Miért sírnék?
- Te is nekem, Sis – mosolygok a húgomra szeretetteljesen, és a hajamat babráló kezemmel felé nyúlok, hogy megsimogassam a vállát, a felkarját. – Igen – felelem, túl gyorsan és elhamarkodottan rávágva. – Nem. Másnapos vagyok, és már csak órák kérdése, hogy meddig tart ez a pörgés – húzom el a számat, és újra a kávéba kortyolok. – Te? Tybalt?




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Szomb. Jan. 20, 2018 3:44 pm




-Kizárt, hogy te nyitottál ablakot az elmúlt 24 órában. Érzem a szex szagot… - Elnevetem magam, lerúgom a cipőmet és felhúzom a lábaimat. Azt hiszi, nem vesze észre az üres üvegeket, de a vak is látja, a süket meg hallja, ahogy egymásnak csendülnek béna ujjai közt.
-Arra gondolok drága nővérem, hogy lassan dél és te még mindig nem vagy a helyzet magaslatán. – Végigmérem, jócskán elidőzik rajta a tekintetem. Elégé nyúzott az arca, egy pillanatra meg is sajnálom. Fogalmam sincs, mi lehet ennek a hátterében, de itt vagyok, meghallgatom. – Aztán meg, ki ez Léon? – Furcsán felhúzom az orrom, ráncolom a homlokom, felidézem magam előtt a srácot, de akkora meglepetés volt jelenléte, hogy igazából nem is emlékszem rá. Talán ez lehet a szerencséje.  
Széttépem a zacskót, amiben a sütemények sorakoznak. Leteszem a dohányzó asztalra s magam is elveszek egyet belőle. Jóízűen falatozom, míg a nővérem a konyhában serénykedik. Nem kell megkérdeznie azt sem, mivel és hogy iszom a kávét. Ahhoz túlságosan ismer már. – Croissant és valami fahéjas csiga. Egyél, mert nem nézel ki túl jól. – Mondom, miközben túl sokat időzöm arcán.
Elveszem a kávém az asztalról, odafordulok én is felé. Belekortyolok és hallgatom, ahogy mesél. Annyira más, mint mikor legutóbb találkoztunk. Úgy értem, Penelope sosem volt átlagos lány. Ő annál sokkal több és kislányként, ezért is néztem fel rá. Ő valahogy, mindi mindenből győztesként került ki, különösen azokból a vitákból, ami közte és Gen között alakult. Titkon, mindig neki drukkoltam, de csak mert Gen annyira unalmas érvekkel igyekezett saját magának kicsiholni az igazát.
-És pontosan hol találkoztatok? – Érdeklődöm, ujjam a pohár száján köröz. –Tudod, hogy én nem anyáék vagyok és nem is Gen. Ha neked ez így jó, akkor nekem is. – Biztosítom affelől, nekem semmi ellenvetésem nincs a kapcsolata ellen. Ha így érzi boldognak magát, felőlem lehet a srác akárhány éves. – A MILF megnevezés azért kicsit erős, de mindenképp jó jel, hogy a barátai tudnak rólad. Persze tuti, hogy mocskos kis dolgokat is elmesél rólad. Ugye, nem tettél semmi olyat, ami miatt szégyenkezned kellene? – Egy pillanatra eszembe jutnak furcsaságok, esetleg olyan dolgok, amik mondjuk az én házaséletembe nem férnek bele. Penny mindig is kalandvágyó volt.
-Szarul nézel ki és ha ez csak a másnaposság miatt van… - Próbálok kiszedni belőle valamit. Valamit, ami kicsivel több jelentőséggel bír, mint az, hogy tegnap jócskán többet ivott a kelleténél és most annak okán fest ilyen ramatyul. Szabad kezemmel az övé után nyúlok, ahogy felkaromon pihentet az övét és megszorítom. Kedvem lenne bőgni egyet, most amúgy is úgy érzem magam, de elhessegetem a gondolatot és inkább halványan elmosolyodom.
-Jól vagyok, illetve, még nem szoktam meg a gyógyszerek mellékhatásait. – Azt hiszem, soha nem is fogom megszokni őket, de azzal nyugtatom magam, egyszer biztosan így lesz. Nem lehetek rosszul most már hátralevő életemben. – Egyébként jövő héten megyek az orvoshoz. Andreas-t kértem meg, hogy nézzen utána bár dokinak. Nem szeretnék olyanhoz menni, akivel nem értek szót. – Magyarázom a dolgot, néha belekortyolok a kávémba és rá kell döbbennem, hogy Penny kávéja ma nem inkább finomságáról híres. Bitang erős…
Tybalt említésétől összeszorul a gyomrom. – Nem tudom Penny, azóta nem beszéltünk, hogy elmentem. – Szégyellem, hogy így történt, de kellett egy kis idő, míg megtaláltam régi önmagam. – Nyilván nem kíváncsi rám. Próbáltam felhívni, hogy találkozzunk, de valahányszor megpróbáltam, a hangposta kapcsolt be. – Fogalmam sincs, mi lesz ezután. Hibáztam, de ha újra élhetném az elmúlt időszakot, akkor sem csinálnám másképp.
-Lehet, véget ér a házasságunk. Még azt sem mertem neki elmondani, hogy elvesztettünk még egy babát. – Nem titkoltam Penny előtt sosem, hogy mi folyik köztem és a férjem között, de sosem mentem bele olyan mélyen, hogy azzal megsértsem a házaséletünk titkait. – Te beszéltél vele? Jól van? – Kérdezem aggódva. Jobbára csak az online felületek adtak némi vigaszt, ott, ahol végre láthattam Őt a hosszú hetek után.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
81
● ● Reag szám :
68
● ● karakter arca :
natalie dormer


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Szomb. Jan. 20, 2018 7:46 pm




- Így görbüljek meg! – és ezzel felemelem a jobbomat, és jól behajlítom a kisujjamat. Még a nyelvem hegyét is kidugom. Aztán a levegőbe szippantok. – Én csak a bor, meg a tömény szagát érzem – hanyagul rándítom meg a vállamat, és mosolyogva forgatom a szemeimet. Aztán eltűntetem az éjszaka összes (!) bizonyítékát.
- Szabadnapom van, Cora – nyafogok, mint egy gyerek. Még szomorúan is nézek, lebiggyesztett ajkakkal. – Ne izélj már... holnap úgyis kezdődik elölről a mókuskerekezés meg a szopóroller a melóban – igen, ez a szomorú tény. Elvégre dolgozó, felnőtt nő vagyok. Tudom, néha még én is meglepődök rajta, és, valóban: nagy szavak, de nem az enyémek, hanem az anyámé. Meg az örökös visszhangjáé: Genevieve-é, of course. De, szóval, az a lényeg, hogy muszáj dolgoznom, mert mióta dolgozó, felnőtt nő vagyok, azóta számlákat is kell fizetnem, meg ugye a rohadt hitelek törlesztését is, grátiszba. Soha többet nem fogok kölcsönt felvenni, és, ha valaha lesz egy gyerekem, akkor megtiltom neki, hogy hitelhez folyamodjon. Megtiltom!
- Léonard Desmoulins a becses neve – felelem a feltett kérdésre. – Öhm. Mit szeretnél még tudni? – kérdezem, még a konyhában, zavartan a tarkómat vakarva, mintegy pótcselekvés gyanánt. Tulajdonképpen én sem tudok róla olyan , meg ha, sok mindent. – Nincs egy hónapja, hogy megismertem, és nem kértem még el az önéletrajzát, Cora... – a zacskó szakadásának hangja, és a lágy, édes illatok, melyek a lakás levegőjébe szöknek, szinte azonnal a nappaliba vonzanak; szinte repülök, az illataromát követve, mint a rajzfilmekben. – Köszi, én is szeretlek – fintorgok a húgomra, aztán mégis elmosolyodok, és veszek egy fahéjas csigát. Vagy mi ez a valami. – Nem sminkeltem ma – teszem hozzá. Na, nem mintha bármikor máskor három-négy réteg vakolat lenne az arcomon, sőt... a tudományom megrekedt valahol a szempillaspirál környékén. Emlékszem, milyen szörnyen idétlenül éreztem magam annakidején, Cora és Tybalt esküvőjén, amikor sminkeshez kellett mennem. Állítólag egy afféle no make-up make-up-ot varázsolt rám a hölgy, de legszívesebben lekapartam volna az arcommal együtt.
- Egy buliban. Mi is a hely neve...? – tényleg felidézni próbálom a neon táblán villódzva vibráló feliratot és a szimbólumot. – A Djoonban. Tudom, tök idióta neve van, de számít ez? – következő szavai elbizonytalanítanak, hiába nem ez a szándéka; érzem, hallom. – Valamelyikünk nagyon rossz korban született – keserédesen nevetve pillantok le a csészébe, a kávé sötéten fodrozódó, lágy hullámai tanulmányozva, meg a kerámia falára tapadt, vékony hab csíkot. – Minden olyan egyszerűen mehetne, minden annyira rohadtul tökéletes lehetne, ha, érted... nem lenne egy tízessel fiatalabb nálam. Látnod kellett volna Clémence néni arcát... tudod, a szomszéd néni arcát, amikor meglátott minket, kézen fogva! És mindenhol ez van, érted? Nem hiszem el, hogy az emberek nem tudnak felülemelkedni az ilyesmin. Olyan ez, mint a homoszexualitás – tényleg, komolyan csalódott vagyok, akárhányszor eszembe jut-, vagy szembe jön velem egy, Clémence néniéhez hasonló pillantás. – Az emberek olyan igazságtalanok – lesütött szemekkel kortyolok a kávéba. – Azt nem tudom – vonom meg a vállamat. Biztos, hogy a baráti körében közszájon forgok. Vagy azért, mert valaki gázosnak tartja, vagy azért, mert valaki most is épp azon van, hogy, ha már Léon nem enged át neki, akkor győzzön meg engem egy édes hármasról. – Ez is eléggé relatív, Sis – húzom el a számat. Lehet, hogy, ami számára mocskos, az az én értékrendembe még bőven belefér. – De, tudod, hogy vastag a bőr a képemen – derül fel azonnal az arcom, arra utalva, hogy eléggé sok minden elfér ott.
- Őszintén remélem, hogy nem mindig nézek ki ilyen szarul – nem, ez határozottan nem a megfelelő pillanat arra, hogy kinyögjem: a bank a nem létező tökeimet szorongatja. Corának van elég baja e nélkül is. Meg úgy amúgy a családomnak is. Nem várhatom el, hogy örök életemre, mindent a fenekem alá tegyenek, és istápoljanak. Nem. Ezt most nekem kell megoldanom.
- Nem lehet valamivel minimalizálni a mellékhatásokat? Tudom, hogy akkor eggyel több gyógyszert kellene szedned, és nem akarom, de, hátha... vagy nincs valami alternatív módszer? Az orvosok nemigen szokták ajánlgatni ezeket, de sokszor segít. Egy kiadós jóga, vagy meditáció, egy joint, ilyesmi... – és ez az a pont, amikor elhatározom, hogy keresek valami megoldást erre a problémára. Nem kell nekem orvosi diploma, ugyan, kérem! Minek az? – Oh, igen, ez érthető. Ha gondolod, elmegyek veled – mosolygok rá, őszinte szeretettel.
- Ne már, Cora! – a nadrágomba törlöm a kezemet, amiben a csigát fogtam. – Nehogy ennyiben hagyd, Sis! – eltökélten nézek a húgomra. – Ne mondj ilyeneket... – komolyan elszomorít, hogy ilyen szürkén, nem, nem is szürkén, hanem sötéten, szurokfeketén látja a világot. – Keresd fel személyesen, szerintem. Kérlek, kérlek, kérlek! – még csak elképzelni sem tudom, hogy mennyire padlón lehet a húgom most, mert még csak hasonlóban sem volt részem, soha. De átvenném tőle, ha ő boldog lehetne. Elvégre, nekem szinte senkim sincs, gyereket sem akarok... nem érzem fairnek, hogy ez az egész, szaros helyzet éppen a húgommal történik.
- Nem – felelem. – Zaklattam, de mindhiába. Vagy kinyomott, mint egy pattanást, vagy a rögzítője válaszolt, amire időnként beszéltem – meg egyszer-kétszer csak belemorogtam a telefonomba, hogy érezze, most aztán eléggé bemorcultam.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Vas. Jan. 21, 2018 6:50 pm




Fogalmam sincs, milyet lehet lakberendezőként dolgozni, de nyilván nem leányálom a sok hisztis, beképzelt, ostoba ügyfelet elviselni. Illetve, ismerve a nővéremet, azt hiszem, elmondhatom, hogy ez fordítva lehet. Penny-t kell elviselni, a maga nyers és olykor bántó megjegyzéseivel együtt. – Tudom, hétfőn az emberiség többsége dolgozni megy, de szinte még be vagy rúgva Penelope. – Aggódom érte, nem is érdekel, erről mi a véleménye. Tudom, hogy nem vágyik arra, hogy én is az anyánk és Gen klónja legyek, de azt hiszem, kódolva van bennünk ez az ösztön. Félelem a másik épsége iránt. Nem akarom tudni, hány üveg bor és hány pohárka tömény csúszott le a torkán. Láttam már eszeveszetten bulikázni, ahogy ő hívja… Csak remélni tudom, hogy nem csinált valami hülyeséget.
Néhány pillanatig ízlelgetem a lépcsőházban megismert idegen nevét. -Mondjuk úgy mindent. Mesélj el mindent. – Vigyorgok rá, leerőszakolok még egy korty kávét a torkomon. – Biztos beszél magáról. Hol született, van e testvére, mit dolgozik… mert ugye, van munkája és nem te tartod el?! – Emelkedik fel szemöldököm, ráncolódik össze homlokom. A mai világban hallunk történeteket, sőt, magam is írtam cikket ebben a témában tavaly, amivel aztán hatalmas lavinát indította el. Nem kell részleteznem, miről szólhatott a cikkem, piszkosul ellene vagyok az ilyen nyikhaj kisfiúknak.
-Nyilván te születtél rossz időben. Néha úgy érzem, neked kellene az én helyemben lenned. – Persze, itt most nem a betegségre gondolok, csupán arra, hogy legfiatalabbként még mindig korban közelebb állok Léon-hoz, mint Ő. Pedig csupán két évvel idősebb nálam.  
-Clémence néni öreg és prűd. Az ő korában még olajfestményeket készítettek és nyakig be voltak öltözve. Mit foglalkozol vele. – Ismerem látásból a vén szipirtyót, olykor szinte azt várom, mikor köt belém valami apróság miatt. Vajon mit fog szólni, ha az egész házon végighúzom a bőröndöm, aminek már most –pedig alig egy hónapja vettem – olyan a hangja, mint egy atomreaktornak. – Ami meg a srácot illeti, ide figyelj. – Leteszem a bögrém, keze után nyúlok és ha engedi, markomba is zárom. Nem eresztem, keresem a szavakat. – Emlékszel, mit mondtál, amikor igent mondtam Andreas-nak? Hogy minden kibaszott csoda, három napig tart. És ki a francot érdekel, ha a szomszéd vénasszonynak nem tetszik az, ahogy élsz. Na és, nyilván irigy. – Próbálom egy kicsit felvidítani, bár tudom, hogy a betegség, a munka és a párkapcsolati problémák rányomják bélyegét a mindennapokra is. Elengedem kezét, azt, amelyikben nem épp egy kakaós csigát szorongat.
-Azt mondták, idővel elmúlnak majd a mellékhatások. Már csak arra várok, mikor. – Elengedem kezét, a kanapénak dőlök és a plafont fixírozom. – Gyűlölöm, de ha muszáj, akkor muszáj és köszi, hogy eljössz velem. Anya vagy Gen az őrületbe kergetne. – És így van, nem bírnám ki anya rikácsolását vagy Genevieve tudálékosságát. Biztos belekötne minden orvosba, ha épp nem én kerülök sorra.
-Én megpróbáltam Penny. Elcsesztem tudom, de el kellett mennem. Fogalmad sincs, milyen fullasztó volt otthon. Bármerre mentem, ha nem tudott elérni elsőre, második alkalommal már kiakadt. Tudom, hogy aggódik értem, de el kellett mennem… – Ismétlem újra önmagam.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
81
● ● Reag szám :
68
● ● karakter arca :
natalie dormer


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Hétf. Jan. 22, 2018 9:39 am




Kicsit azért örülök neki, hogy Cora hívott, mielőtt idejött volna, főleg azért, mert, ha nem így tesz, sokkal ramatyabb állapotban talál engem is, meg, hát az én iszonyatosan jóképű, szexi barátomat is. Így is kihallom a hangjából, és látom az arcán – sőt, az egész lényemmel érzem -, hogy nem nézi jó szemmel, hogy másnaposan töltöm a szabadnapomat. Pedig most már egészen jó bőrben vagyok...
- Szabadnapom van, Cora – ismétlem önnönmagamat, felvonva szemöldökömet. – Nem szabadnapot vettem ki, nem mentem el kamuból a dokihoz, hanem ilyen a beosztásom. Hadd élvezzem az életet – forgatom a szemeimet. Kezd úgy hangozni ez az egész, mintha egy olyan kis fülesbe kapná a szavakat és a mondatokat anyától és Gentől, mint az ügynökök, azokban az FBI-os filmekben meg sorozatokban. És ez kezd egy kicsit kellemetlen lenni számomra, de nem teszem szóvá Corának. Persze, tudom én, hogy Cora csak azért érdeklődik, mert aggódik értem, amire amúgy semmi szükség. Valószínűleg anyától is éppen ezért kapnék fejmosást... na, de Gen, ő más lapra tartozik. Ő inkább idegesíteni és baszogatni akarna, ha itt lenne, és azt bizonygatni, hogy milyen csélcsap, link, tróger alak vagyok.
- Párizsban, nem tudom, egyetemre jár, ez az utolsó éve, és van két másodállása, hét közben pincérkedik esténként, hétvégén pedig pizza futárkodik – darálok le mindent, amire Cora rákérdezett, kínosan ügyelve arra, hogy ne hagyjak ki semmit sem, és teljes mértékben kielégítsem kíváncsiságát, amit az új barátom irányába táplál. – Ugye, hogy ugye? – mutatok rá a nyilvánvaló tényre, miszerint rossz időben születtem. – Szívesen lennék, mondjuk... megint huszonegy. Azok jó évek voltak – nosztalgikus mosollyal az arcomon emlékezek vissza az egyetemi éveimre, a fiatal felnőttkoromra, amikor már nem anyáékkal laktam, amikor magamért lettem felelős, amikor először megéreztem a szabadság mámorító ízét. Nos, igen... bátran kijelenthetem, hogy mindig is tudtam, hogy kell élni. És, hogy élni kell.
- Azért foglalkozok vele, mert Clémence néni hét év alatt megszeretett engem – tehát, mióta ideköltöztem, mostanra kedvelt meg; bár, még nem viszünk egymásnak frissen sült sütit, vagy ilyesmit, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy már nem is fogunk -, a maga módján, és már nem is nézett olyan szúrósan, amikor meglátott a gangon, és ezt most egy csapásra tönkre tettem. Illetve, nem is, mert szeretem Léont, de nem csak Clémence néniről van szó, hanem olyan vadidegenekről, akik először és utoljára látnak minket, például, a bevásárlóközpontban, vagy a piacon, vagy egy étteremben, egy bárban... – és még sorolhatnám. Hihetetlen számomra, hogy a világ nem tudja elfogadni a kapcsolatunkat, vagy a miénkhez rettentően hasonló párokat. Nyilván furcsa lehet, hogy nem egy vén fasz play boy nyuszija vagyok. Az elfogadhatóbb lenne, nem? Mert egyértelmű volna, hogy a pénzéért vagyok vele. De így...? Nonszensznek hat.
- Emlékszem, persze – bólintok, miközben én is megfogom a kezét. – Ezt is... meg azt is, hogy szard le, hogy ki, mit gondol, és, hogy a boldogságod a legfontosabb, és, és... – annyi mindent mondtam, annyiszor védtem meg a kapcsolatukat a családom-, a barátok-, az ismerősök-, az idegenek előtt, hogy már nem is emlékszem, mi mindent pofáztam össze; olykor hirtelen felindulásból, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal és hangnemben. Shame on me.
- Ámen! – bólintok. – De, ha netalán tán szeretnél egy joitot, akkor megvannak a forrásaim – egészen halkra, suttogásra fogom a beszédet, mintha valaki kihallgathatna minket. – Az biztos! – nevetek harsányan, anyára és Genevieve-re tett utalására. – Mondjuk, nekik nem kell ehhez különleges alkalom – rándítom meg a vállamat.
- Akkor sem hagyhatod ennyiben, Cora. Aggódik érted, mint mi, mindannyian, egytől-egyig. Meg kell értened, hogy nem akar neked rosszat, soha nem akart, csak... félt. Mert szeret. Nehogy eldobd a boldogságot, és a szerelmet... – kölyökkutya szemekkel nézek rá. – Félre ne érts, nem arról van szó, hogy el akarlak innen üldözni, hanem az szeretném, ha megbeszélnétek, ha kibékülnétek Tybalttal – bátorítóan mosolygok a húgomra a csésze pereme fölött, mielőtt belekortyolnék a feketelevesbe.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Pént. Jan. 26, 2018 4:19 pm




-Jó, tudom, szabadnapod van, nem piszkállak. – Feladom, ne nyaggatom tovább, nem szeretnék anyám visszhangja lenni. Ezt a képességet Gen fejlesztette tökélyre az évek alatt, kár lenne megfosztani ettől a dicsőségtől. Meg aztán, a családján kívül úgy sincs más öröme, mint hogy az orrunk alá dörgölje, hogy csesztük el az életünket pár meggondolatlan tett miatt. Vajon miért épp Penelope lakásán gubbasztok és nem Genevieve tágas nappalijában szagolom a macska pisire emlékeztető illatosítót. Akárhányszor megjegyzést teszek rá, leordítja a fejemet.
-Jó pont, legalább munkája van. – Felemelem szabad kezem – azt, amelyikkel nem a poharat szorongatom – és felfelé fordítom hüvelykujjam – Gondolj bele, legalább nem neked kell állandóan fizetni a vacsit. – Emlékszem mennyire hangoztattam a függetlenségem, amikor alig húsz évesen felpakoltam és elköltöztem otthonról. Egy kanyi vasam sem volt, mégsem engedtem meg Andreas-nak, hogy bármit megvegyen nekem. Nem így neveltek, nem arra ösztönöztek, hogy kényelmesen elnyújtózva élvezzem, hogy kiszolgálnak.
-Én csak pár hónapot utaznék vissza. – Halvány mosollyal nyugtázom mondanivalóm. Nem szeretném lehangolni a nővérem, látszólag jól érzi magát a bőrében. Szívesen elmondanám neki, hogy visszatekerném az időt és megakadályoznám, hogy elvetéljek. Tudom, hogy vajmi kevés esély volt arra, hogy a baba életben maradjon, de bármit megtettem volna. Akármit…
-Clémence néni majd megbarátkozik a gondolattal, ez miatt nem fájjon a fejed Penny. – Lehúzom a kávét egy kortyra, égeti a gyomrom, de szeretetből csinálta, szemét dolog lenne, ha kiköpném a mosdóban és végignézném, ahogy eltűnik a lefolyóban. – Penelope, annyira felesleges ez miatt idegeskednek. Ha szereted és jó vele, ki a fenét érdekel, hogy hány éves. – Annak idején engem sem érdekelt, bár nem az én javamra billent a mérleg. Mondjuk, az a férfi, aki idős kora ellenére képes megfogni egy fiatal lányt, azt általában istenként kezeli környezete. – Különben meg, csak saját magamat tudom ismételni. Ne törődj senkivel. – Nem szabad, hogy mások befolyásolják az életét. Annak ellenére, hogy ő az idősebb, Penny könnyen manipulálható, nem, inkább csak meggyőzhetőbb, mint bármelyikünk. Gen túlgondol mindent, állandóan aggódik és stresszel, én pedig pontosan kettejük egyvelege vagyok.
Felnevetek, rázkódnak vállaim, le is teszem a bögrét, nehogy kiessen a kezemből. Nem is tudnám elképzelni magam, amint jointot szívva, teljesen betépve ülünk a kanapén, mit sem törődve a világgal és annak minden bajával. Amióta rákos vagyok, természetesen rengeteg időt töltök az interneten, olvasok ezt-ezt az orvosi marihuána áldásos hatásáról, de egyelőre még jól vagyok. A dolgokhoz képest jól vagyok és nincs szükségem fájdalomcsillapításra. – Ha már nagyon nem bírom, elszívok veled egyet, ígérem. – Egy kicsit felcsigáz a gondolat, még életemben nem téptem be, maximum csak berúgtam, de csúnyán, amire persze nem vagyok büszke. – Jesszusom, képzeld el Gen-t, amint betépve vinnyog! – Istenem, nem szabad a nővérünket még csak a füst közelébe sem engedni.
Fejemet a kanapé támlájának nyomva elfordulok Penny-től. A plafont fixírozva elmerülök gondolataimban. Félek, egyedül csak ez tart vissza attól, hogy hazamenjek.
-Hjaaj Penny, ez kurvára nem ilyen egyszerű. – Nem szokásom káromkodni, de kicsúszik a számon, minden meggondolás nélkül. – Szeretem, mindennél jobban és tudom, hogy ez részéről is így van, de mi van, ha hazaállítok és elküld? Megtehetné, minden joga meg van hozzá. – Nem tudnám feldolgozni, akkor végleg lesétálnék a térképről. – Nem akarom eldobni, én csak egy kis időt akarok adni neki. Írok neki majd egy sms-t, hogy hazajöttem. Találkoznék vele, mondjuk pár nap múlva. Addig itt maradhatok? – Csak remélni tudom, hogy nem üldöz el és néhány napot eltölthetek a kanapéján aludva. – Ha zavarok Léon miatt, mond csak meg, majd elmegyek egy hotelba. – Tudom, hogy a magánélete most roppant fontos, a kapcsolata friss, én is ragaszkodnék hozzá.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
81
● ● Reag szám :
68
● ● karakter arca :
natalie dormer


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Kedd Feb. 13, 2018 9:29 am




- Köszönöm! Hálás vagyok érte – és ezt nem csak úgy mondom, hanem komolyan is gondolom. Nem szeretem, amikor beleszólnak a dolgaimba, az életembe. Anyától még csak-csak elviselem – összeszorított fogakkal, és hatalmas lelkierővel, mély levegőket véve -, de Gentől már kevésbé. Ha szóvá meri tenni, hogy mennyire elcseszem az életemet – minden nap; mert szerinte napi szinten elbaszom az időt, ami nekem adatott -, akkor ugrok. Egy ideig csak szarkazmussal és cinizmussal reagálok, de volt már rá precedens, hogy olyan szinten kihozott a sodromból, hogy, bizony, bizony, kiabáltam vele és jelenetet rendeztem. And I’m not sorry.
Mindez, és még sok más is hozzájárul ahhoz, hogy nem avatom be a családomat a pénzügyi válságomba. Válság... ugyan, kérem! Ez már pénzügyi tragédia! Mély sebből vérző érvágás! A gondolatra fészkelődni kezdek, mint minduntalan, amikor eszembe jut, hogy effektíve bármelyik nap, bármelyik pillanatában kidobhatnak az utcára, mint macskát szarni.
- Ha tudnád... több piros pontot osztanál a képzeletbeli füzete margójára – sokatmondóan pillantok húgomra, ajkam szegletében mocskos, sejtelmes kis vigyor játszadozik még akkor is, amikor a kávéba kortyolok. – Hát, igazság szerint még nem is voltunk vacsorázni. Tudod, úgy rendesen, igazából, étteremben, meg minden giccsel, amit el tudsz képzelni. De a bisztrókban, az ebédet általában mindenki maga fizeti. Nem szívesen veszem el azt a kevés pénzét – vallom be.
- Oh, Cora... – a térdére fektetem tenyeremet, mintegy megnyugtatásként. Még csak elképzelni sem tudom, hogy min ment keresztül, hogy mennyire fájdalmas volt számára a baba elvesztése, mert nem volt ilyesmiben részem soha. Persze, baba-para már volt, de a húgommal ellentétben én nem akartam gyereket – pláne nem egy idegentől, akivel előző éjszaka futottam össze egy kocsmában! -, és most sem akarok. De értem, és érzem a fájdalmát, és bármit megtennék érte, hogy ne érezze így, de kevés vagyok én ehhez.
- Nem hiszem – ingatom meg a fejemet. – Clémence néni eléggé régimódi. És pont most orrol meg rám, amikor azt hittem, hogy végre sínen vagyok nála, amikor végre úgy éreztem, hogy megtört a jég! Hihetetlen... – persze, nem fogom elhagyni Léont még Clémence néni kedvéért sem. – Hát, például Clémence nénit nagyon is érdekli. És anyáék még nem is tudják! Apa tutira ki fog borulni. Talán még szívinfarktust is kap. Anya meg ezen fog pörögni, és még rosszabbik esetben kitalálja, hogy akkor házasodjunk is össze, ha már Léon legalább nagykorú. Gentől meg ezért is kapni fogom az ívet, amiben nyilván a férje is partner lesz, és játssza majd a bólogató János szerepét, ahogy mindig, és nincs kedvem a negatív bullshit-jükhöz most, amikor már-már a fellegekben járok – nem hisztizek, csak nagyon-nagyon gyorsan hadarom el az összes lehetőséget, ami bekövetkezhet, és be is fog következni, ha majd bemutatom a srácot fiatal férfit a családom többi tagjának. Léon meg majd hanyatt-homlok menekül az Aguillard família vendégszeretete elől – teljesen érthető okokból adódóan.
Az arcom csak akkor derül fel, és kezdek el vigyorogni, mint a pék kutyája, amikor Cora megígéri, hogy elszív velem egy füves cigit.
- Szavadon foglak, Sis! Sütibe is süthetjük, amúgy... bár, úgy nem próbáltam még. Az olyan Született feleséges – nevetek, aztán csak még jobban elkezdek vinnyogni, amikor e tény fényében elképzelem Gen-t, amint elővesz a sütőből egy tepsi, füves brownie-t. – Ha nagyon felbosszant, és olyanom lesz, akkor puszta jó fejségből sütök neki – sanda vigyorra rándul ajkam szeglete, és pajkos kis fény villan íriszeimben.
Aztán úgy nézek Corára, mint egy őzsuta a kamion reflektoraiba. Nem tudom elképzelni Tybaltról, hogy kidobná a húgomat, és, egyébiránt, elhinni sem tudom. Nem így ismertem meg a férfit.
- A joga megvan hozzá, csak a szíve nincs kőből, de még csak nem is szőrös, Cora... – emlékeztetem. – Biztosan meghallgatna, és, szerintem megértené, hogy mit éreztél, és a távozásod okait is – komolyan nem akarom elküldeni a húgomat, de azt sem akarom, hogy a félelmei miatt elszalassza a férfit, aki mellett igazán boldog, és aki tényleg, tiszta szívből szereti. – Ne hülyéskedj, Cora...! Egy hotelbe? Nonszensz. Addig maradsz itt, ameddig csak szeretnél, tudod jól. Léon miatt pedig ne aggódj, meg fogja érteni. Pontosan tudja, hogy milyen fontos vagy számomra – mert meséltem Coráról, meg anyáékról Léonnak, annak ellenére is, hogy ő nemigen volt beszédes, amikor a család-témára esett a szó; még Genről is meséltem – szuperlatívuszokban, of course.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Kedd Feb. 20, 2018 8:29 pm




-Ne már Penny, mi az, hogy nem voltatok még rendesen vacsorázni? – Akad fent fülem egy egyszerű mondaton, amin más talán lazán átsiklott volna, de az nem én lennék, szóval kikerekedett szemekkel bámulok a nővéremre. – És ezt azért, mert még nem annyira komoly a dolog, vagy egyszerűen csak így jó. – Mondom mindezt úgy, mint aki befejezné a saját nővére gondolatát. Mert csak remélni tudom, hogy azért nem vitte még egy nyálas, romantikus vacsorára, mert nekik ez így teljesen meg felel. Bár, nők vagyunk, élünk halunk a romantikáért, a giccsért, a rózsaszín, ragacsos felhőkért, amiken lovagolva eljutunk a szivárvány tövébe, hogy ott aztán gyökeret verve, boldogban éljünk szívünk választottjával, az idők végezetéig.
-Semmi baj Penny. – Csúsztatom tenyerem az ő kézfejére, átfogom ujjaimmal a kezét, de le is eresztem hamar és összefűzöm karjaimat mellkasom előtt. – Már jól vagyok és remélem, egyszer majd elmesélhetem a Tybalt-nak is anélkül, hogy meggyűlölne. – Jól tudom, hogy nem húzhatom sokáig a dolgot, de fogalmam sincs, hogy tálaljam a dolgot. Másodszor sem sikerült, nagy a valószínűsége, hogy most már nem is fog soha sem. Társam a bajban, a rosszban, mégsem vagyok képes elmondani neki. Félek, hogy összeroppanna, annyira csodálom őt, amiért még mindig talpon van és emelt fővel él tovább annak dacára, hogy engem ugyan az a kór gyötör, mint hajdanán édesanyját.
-Clémence nénit majd megleped valami finomsággal, csoki, sütemény vagy bármi más, amit épp szeret és meg van oldva a probléma. Vagy elviszed valahova, beszélgettek egy kicsit és ennyi… – Vetem fel néhány ötletem, talán ezzel megpuhítható lesz a szomszéd néni, bár ne is értem, miért aggódik annyira Penelope. - Szerintem én már kitapostam neked az ösvényt, amikor hozzámentem Andreas-hoz. – Paskolom meg a lábát, ne vagyok büszke akkori énemre, még most is hallgatom a szüleimtől, micsoda fájdalmat okoztam nekik, de szerelmes voltam. – Gen meg úgy csinál, mintha ő sosem lett volna szerelmes. – Mondom ezt túl elhamarkodottan. – Ja, bocs, ő az első szerelméhez ment hozzá. – Biztos, hogy fantasztikus és csodálatos dolog ez, amit idősebbik nővérem tesz, de azért, mert ő lehorgonyzott az első pasinál, még nem jelenti azt, hogy a húgai ribancok lennének.
Felnevetek ahogy újra megjelenik szemem előtt Genevieve visítása és túlzott, erőltetett viselkedése, amint két pofára tömi magába a süteményt, melynek ízét nem valami egzotikus gyümölcs  ízesítette meg, hanem az orvosi marihuána, melyhez mostantól én is legálisan hozzájuthatok. Talán, tényleg vennem kellene pár grammot, ha már nem bírom a hercehurcát. – De vigyázni kell vele, mert képes az egész tepsit bezabálni, aztán rákeni valaki másra. – Ahogy tette ezt akkor is, amikor kicsik voltunk.
-Igazad van, tudom, mindenkinek igaza van. – Hátradőlök, gerincem a kanapé karfáján pihen, fejem lazán lóg lefelé a padló felé, miközben én az ajkamat rágcsálom. Nem maradok így sokáig, ugyanis hamar szédülni kezdek. Azt hittem, így legalább valami értelmes indok jön a számra, de sajnos nem. – Ki fog akadni. Csendes gyilkos módjára. Percenként gyújt majd rá egy cigire és talán inni is fog, pedig nem szokott. Összeveszünk majd és olyan dolgokat vágunk egymás fejéhez, amit nem kellene. Ettől kímélem magam még pár napig… aztán ígérem, hazamegyek. – Hiába is menekülök, mindenképp találkozunk kell, méghozzá minél hamarabb.
-De csak ha tényleg nem zavarok. Nem szeretnék reggel arra kelni, hogy meztelen segget kell bámulnom, miközben magamhoz térek. – Vigyorgok Penny-re, mert már nagyon vicces az elképzelés, előfordul, hogy bizony meg is történik majd, ha elfeledkeznek rólam.
-És mit csináljunk ma? Rendeljünk valami kaját, nézzünk filmet vagy menjünk át Clémence nénihez és vigyünk neki egy kis tequila-t? – Emelgetem szemöldököm, közben veszettül vihogok. Úgy érzem magam, mint mikor egész fiatalok voltunk. Amikor együtt fedeztük fel a világot és elhittük, hogy ketten bármit megtehetünk.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
81
● ● Reag szám :
68
● ● karakter arca :
natalie dormer


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Pént. Márc. 09, 2018 10:31 am



- Hát... – fejemet megingatva vonom meg a vállamat. Erre a kérdésre nem igazán tudok magyarázatot adni. Mi nem ilyen emberek vagyunk, mi nem ilyen pár vagyunk. Nincs szükség a giccses fényűzésre ahhoz, hogy boldogok legyünk. Elég, ha itt, nálam eszünk egy gyorsfagyasztott pizzát, és elfogyasztunk egy üveg bort a gangon, miközben cigizünk, és beszélgetünk, aztán szerelmeskedünk egy nagyot. Meg, különben is, mindketten csórók vagyunk; nekünk az olcsó bisztrók valók, de azok aztán rohadtul nem romantikusak. Legalábbis nem abban a megvilágításban, mint, ahogyan azt Cora szeretné (?). – Nem – felelek végre a kérdésre. – Nem a mi világunk ez a nagy romantika – ebben a formában legalábbis nem. Arról pedig Corának nem kell tudnia, hogy voltaképpen ugyanolyan csóró vagyok, mint a barátom. – Nem tudom, Cora – egy pillanatra lesütöm a pillantásomat, reflektálva arra a felvetésre, miszerint komoly-e a dolog. – Fogalmam sincs – persze, ez is csak egy féligazság. Fülig szerelmes vagyok Léonba, és belé zúgtam, mint vak ló a szakadékba, ezen nincs mit szépíteni és magyarázni, de azt nem tudhatom, hogy a férfi is ugyanígy érez-e, avagy csupán kihasznál. Valahol eléggé menő lehet, ha a nőd idősebb, mint te. Gondolom. Hiszen valamivel megfogtál egy éretthaha, nope! -, felnőtt nőt, aki már majdnem az anyád lehetne, szóval tutira tudsz valamit, amit a kortársaid nem, akiknek többnyire korabeli barátnőik vannak, vagy fiatalabb lányok.
Mélységesen elszomorít a húgom szomorúsága. Úgy ragadt át rám, mint egyfajta fertőző, gyorsan ölő, trópusi betegség. Nem tudom, hogy hogyan és miképpen segíthetnék neki, hogy mit tehetnék érte, mert, amire vágyik, az emberfelettinek tűnik most. És én csak egy kislány vagyok – vagyis, így érzem magam momentán. Nem hiszek neki, amikor azt mondja, hogy jól van; naiv vagyok, de nem ennyire.
- Nem fog meggyűlölni, Cora... – duruzsolom a beálló csendbe, tenyere felé fordítva a kézfejemet, és puhán megszorítva. Vagy, ha mégis, akkor minden szeretetem és tiszteletem ellenére behúzok Tybaltnak egyet. Meg még egyet. Egy székkel. Bár, nem hiszem, hogy erre szükség lenne, és éppen ezért nem is mondom ki hangosan azt, amire gondolok.
- Ez nem olyan egyszerű Clémence nénivel. Eléggé... magasan hordja az orrát, és büszke a nagyságos asszony, és nem hiszem, hogy leereszkedne a szintemre – zavartan túrok a hajamba. Persze, az én problémáim közel sem olyan tragikusak, mint a húgomé, szóval nem is értem, hogy hogy van képem ezen rágódni, miközben a húgom testét éppen a rák szedi darabokra. Azért elképzelem a szituációt, hogy bekopogok a mindig elegáns, nagyon-nagyon luxi Clémence nénihez, aki róka prémben, meg az egyik hatalmas, giccses kalapjában nyit nekem ajtót, és végignéz rajtam – úgy, mint, a kezdetek kezdetén, amikor ide költöztem: mint, ahogyan egy férgen szokás. Soha nem értettem, hogy miért utál annyira engem a szomszéd néni. Jó, oké, volt buli a lakásomban, nem is egy, és soha nem volt túl halk az ereszd el a hajam, meg látott már az egyik, lépcsőházi, nagy cserépbe rókázni, meg amúgy is olyan sok férfi fordult meg nálam – képzelem, akkor a tarifámon tűnődött. Nagyon sokat küzdöttem azért, hogy ne nézzen úgy rám, ahogy egy Kafkai teremtményre szokás. Igyekeztem megemberelni magamat. És most mindent kezdhetek elölről.
- Oh lá lá! Álljon meg a menet, Sis – emelem fel a kezemet, ezzel mintegy megálljt parancsolva az eszmefuttatásnak. – Léon és én, mi nem fogunk összeházasodni – szögezem le. – Nem. Az kizárt. Nincs egy hónapja, hogy ismerem – és, ki tudja, meddig lesz még az életem része, és meddig lehetek a nője...? – Persze – erélyesen bólintok. – Mert Gen tökéletes – grimaszolok és pofát vágok.
Nevetek. Önfeledten és érzéssel.
- Én elvinném helyette a balhét, komolyan! – megérne egy misét látni Gent betépve. Talán... talán tényleg szörnyűséges merényletet követek el a józansága ellen – mert magától, egy-két pohár alkoholnál többet nem inna meg, mert ő ilyen; tökéletes. Nem is emlékszem, hogy valaha láttam volna részegen, vagy legalább becsípve! Tragikus.
Nem igazán hiszem el, amit Cora állít, vagy feltételez Tybaltról, de azt is tudom, hogy a húgom mégis csak jobban ismeri a férjét, mint én.
- Nem bujkálhatsz örökké, és tudod, hogy úgy gondolom, hogy a nyílt kommunikáció minden probléma kulcsana, persze, akkor miért nem mondod el neki, hogy le vagy égve, hogy effektíve bármelyik nap kilakoltathatnak, és, hogy akkor még mindig fizetheted a kurva hiteleket? Hülye vagy, Penny, hülye. – Addig maradsz, ameddig akarsz – csak ismételni tudom önnönmagamat. Először komolyan, aztán mégis csibészesen elvigyorodok. – Pedig tudod, hogy milyen jó seggem van, és biztosíthatlak afelől, hogy Léon sem panaszkodhat – kacsintok a húgomra.
- Rendeljünk kaját először. Éhen veszek – és már a kezembe is veszem a mobilomat, hogy egy online platformról rendeljek. – Mi legyen? Pizza, kínai, gyros, egyéb...? – mert én most simán fel tudnék zabálni egy gyrost, szóval én valószínűleg azt fogok enni. – Szerintem hagyjuk Clémence nénit egy darabig – vigyorgok Corára. – Milyen filmre gondoltál? Pár napja láttam egy iszonyatosan jó előzetest, Eszeveszett esküvő a címe – nagyon-nagyon erősen utalok rá, hogy talán azt kellene megnéznünk.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Pént. Márc. 16, 2018 2:22 pm




Nem lehet mindenkinek olyan cukormáztól ragacsos kapcsolata egy férfivel, mint amilyen az enyém a férjemmel. Illetve volt, úgy néhány héttel ezelőttig. Jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy fogunk e még valaha egymáshoz ragadni. – Jó, nem is azt mondtam, hogy csöpögjön a giccses és nyálas dolgoktól de azért adja meg a módját. Jézusom Penny, a szíve mélyén minden lány erre vágyik, ne mond, hogy te nem… - Emelem égnek tekintetem, kényelmet keresve zsibongó sejhajomnak, mocorogni kezdek a kanapén. Kislányként nem tűnt fel, hogy a nővérem ennyire különc lenne a maga módján, de ahogy egyre idősödtünk ráeszméltem, hogy Penny és köztem óriási szakadék tátong, már ami a lányos, túldíszített dolgokat és a pasikat illeti. Neki sosem okozott gondot felszedni egy fickót, míg én gyakorlatilag vért izzadtam azért, hogy valami legyen. Idővel aztán megtanultam ellesni a praktikákat, bár sose vallanám be neki, hogy tőle tudok mindent, ami a pasizást illeti. – A vak is látja, hogy odavagy azért a fiúért, kár lenne tagadni és ajánlom neki, hogy jól bánjon veled, mert letépem a heréit. Puszta kézzel… – Ha kell mást is, majd a szituáció adja. A nővéremért bármit, ezt úgyis tudja, nem kell bemutatnom magam és a védekező mechanizmusomat, ami a családomat illeti.
-Sosem tudhatod, de legyen igazad. – Halványan elmosolyodom, megszorítom kezét, de hamar el is engedem, mielőtt még könny szökne a szemembe és fejhangon, fejemet hátravetve ordítva bőgnék. Nem, azt nem szabad.
-De csak mert idős és olyan kort ért meg, amitől úgy érzi, hogy felsőbbrendű és előkelő. Most már be kell mutatnod neki, meg kell ismernem. – Vigyorgok és lelki szemeim előtt látom, ahogy egymás szavába vágva próbálunk felülkerekedni a másikon. Mert nyilván engem is sértő megjegyzésekkel illetne ahogy annak idején a nővéremet. – De nem fogom vissza magam, ha arról van szó. – Biztosítom afelől, hogy talán tényleg nem kellene találkozom a szomszéd nénivel és mélyebbre ásnom Penny tekintélyét előtte.
-Ez a te bajod, minden elől elzárkózol. Honnan tudod, hogy nem fogsz férjhez menni, amúgy meg, ha szerelmes vagy és megkéri kezed, nem leszel hülye nemet mondani. Amúgy meg mit számít, mennyi ideje vagytok együtt. – Had ne meséljek arról, hány hónap után mentem férjhez és nem azért váltam el két év után, mert hamar mondtam ki a boldogító igent. Más okai voltak, elmúlt a tűz és hiába igyekeztünk, már nem tudtuk újra fellobbantani. – Gen idegesítően tökéletes, rosszul vagyok tőlük. – Mutatóujjam hegyét szétnyílt ajkaim közé dugva imitálok hányás közeli állapotot, olykor mégis úgy érzem, van mit tanulnom még idősebb nővéremtől.
-Most teljesen felcsigáztál ezzel az ötlettel. Legközelebb, ha mindhárman otthon leszünk, dögöljek meg sütök egy füves sütit és megetetem vele. – Jézusom, előre látom a hatást és az utóhatást is, melyben Genvevieve egy életre elátkoz mindkettőnket, kitagad a családjából és talán még fel is jelenet bennünket. Csupán a gyerekek miatt bánkódnék, édes kis apróságok.
-Tudom, hogy nem bujkálhatok örökké, de néhány napot adj nekem. – Tudom, hogy az egész családom jót akar nekem, azért rágják annyira a fülemet azért, hogy végre hazamenjek, de egyelőre képtelen vagyok a szemébe nézni és elmondani, hogy „hé, hazajöttem édes, hiányoztál, de elmegyek megint, ha rám telepszel… „ Nem ilyen egyszerű a helyzet, Tybalt senkivel sem beszél, a családommal meg főképp nem.  – Nem akarok sokáig maradni, tényleg csak pár nap és itt sem vagyok. – Amúgy sem terveztem több időt itt tölteni, nem akarom felborítani az életét, egy vendég mindig sok gonddal jár, akkor meg pláne, ha családtagról van szó. – Igazán csábító segged van, de azért Léon-én kicsit hosszabb ideig időzött a tekintetem. – Nevetem el magam a mondat végére és cseppet sem érzem kellemetlennek, hogy ezt ki mertem mondani.
-Jó, éhen veszek, szóval igazából mindegy, mit eszünk. Ja és én fizetem, mielőtt még előadod, hogy ez a te reszortod. – Szememmel a táskámat kutatom, valahol biztos itt lapul a laskában, egyelőre még nem sikerült felfedeznem. – Te laksz itt a környéken, te tudod, honnan érdemes rendelni, úgyhogy légyszi, ezt te intézd. Mondjuk egy hatalmas gyros tálat be tudnék nyomni. – Én amúgy is béna rendelős vagyok, valamit mindig elrontok és vagy rossz címre megy a kaja, vagy nem azt kapom, amit kértem, vagy szimplán kevesebbet hoznak.
-Csak ne valami romantikus, sírós, összejövős filmet nézzünk, egyébként nézhetjük ezt a filmet is. – El sem hiszem, hogy hosszú évek elteltével pont egy ilyen nehéz, gyötrelmes helyzet hozott össze újra a nővéremmel. Úgy értem, hogy kettesben, összebújva, takaró alatt, egymás haját kajával teledobálva eltölthetek néhány napot. Erőt gyűjtve a rám váró feladatra.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
81
● ● Reag szám :
68
● ● karakter arca :
natalie dormer


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Vas. Ápr. 01, 2018 1:48 pm



- De, mondom – felelem. – Nekem nincs szükségem virágcsokrokra, drága éttermekre, gyertyafényes, fürj pecsenye vacsorákra, meg ezreket érő ékszer csodákra – tárom szét a karjaimat. – Nekem bőven elég az, ha kiülünk a gangra, egy pizzával, meg egy üveg borral – egyszerű ember vagyok, körülbelül annyira, mint egy kő. Nincsenek nagy igényeim, én már attól is totál készen vagyok, ha elmegyünk sétálni, kézen fogva, az egyik közeli parkba, és Léon vesz nekem egy fagyit. Illetve, most nem, mert ahhoz hideg van, de majd nyáron... ha akkor még együtt leszünk, ugyebár. Csak magamnak merem bevallani, hogy rettegek tőle, hogy az ifjú titán dob engem egy fiatalabb, szebb, korban hozzá illőbb lányért, ami valahol érthető lenne, de egyben szomorú is. Nagyon-nagyon szomorú lennék.
- Igen – húzom el az e-betűt. – Annyira tökéletes, hogy már fáj, érted, Sis? És olyan szinten egy hullámhosszon vagyunk, hogy lemész hídba, de komolyan – kislányos zavaromban a mellkasomra fektetem a kezeimet, és még a pólóm anyagába is belemarok. – Ne aggódj, Léonnál jobbat keresve sem találhatnék – sütöm le a pilláimat, úgy felidézve a fiatal férfi szép arcát, a lélektükreinek mélységét és csillogását, az enyémekkel összekulcsolódó ujjait, vagy, ahogy a fülem mögé tűri mindig rakoncátlan, megzabolázhatatlan, mézszőke tincseimet. Valószínűleg nem furcsa, hogy ennyire oda, meg vissza vagyok a fiúért férfiért, mert sok szerelmem volt már. Tényleg. Mindig szerelmes vagyok valakibe. Egy kicsit minden férfibe beleszerettem, aki az életem része volt. De ez most más, ez minden eddiginél jobb, és nagyobb, és csodálatosabb! Mint egy undorító, romantikus regény, vagy film, amitől amúgy hánynék, de nem akkor, ha velem történik.
- Ámen! – nem, nem hiszem, hogy Tybalt meggyűlölte volna Corát. Nem lenne rá képes, ennél megértőbb, és kedvesebb a férfi. Tudom. Zsigeri szinten érzem, hogy nem lesz probléma, és nem történhet semmi rossz. Semmi rosszabb annál, mint, ami már amúgy is történt. Nem. Az nem lehet. Annak ellenére, hogy én derűsebben látom most a dolgokat, és a nem is olyan sokára bekövetkező jövőt, lelkiismeret-furdalásom van, amiért én ilyen visszataszítóan boldog vagyok, és még ömlengek is a boldogságomról Corának, miközben ő beteg, és még csak azzal az emberrel sem oszthatja meg a fájdalmát, az aggályait, a kételyeit, akire a legnagyobb szüksége lenne,és, aki mellett most szívesebben lenne, mint mellettem.
- Nem, Cora, Clémence néni tényleg előkelő. Te nem tudod, mert nem találkoztál vele – de én tudom, amit a húgom nem. - A luxi néni fél fogára sem lennél elég, Cora, és keresztbe lenyelne. Mint bárki mást. Szerintem még Trump térdei is beleremegnének, ha a néni csúnya, szúrós szemekkel nézne rá – kiráz a hideg, ha eszembe jut az a bizonyos, villogó szempár, mely éppen csak kilátszik a fekete kalapja karimája alól. Brr.
- Nem is! – mint egy kislány, úgy vinnyogok. – Abszolút nyitott vagyok mindenre, és bármire – mondom úgy, mintha ezt nem tudná a húgom. Pedig tudja. Ezt mindenki tudja, aki eltöltött legalább... három percet a társaságomban. – Évekig járhatunk majd jegyben, sőt, életünk végéig is jegyben járhatunk – vonom meg az egyik vállamat. De, persze, azt mondanom sem kell, hogy erre nem fog sor kerülni, mert nem, és kész, end of story. Léon nem fogja megkérni a kezemet. Nem teheti meg, mert akkor bepánikolok, és lehet, hogy a nagy ijedelemben még a végén igent mondanék, amikor nemet akarnék. Visszaemlékszem az egyik korábbi fiúmra, aki felvetette, hogy talán vennie kellene ide, az én lakásomba is egy fogkefét; én meg megálljt parancsoltam ennek az egésznek, mert az már valamiféle elköteleződést jelent. Ma egy fogkefe, holnap a ruhái, pár hét múlva beköltözik, és a végén azon kapom magam, hogy az én lakásom voltaképpen már a mi lakásunk, mert ő eladta az övét, aztán egy szempillantás múlva pedig már ott a jegy-, és a karikagyűrű az ujjamon, és soha nem lennék egyedül, mert idő közben szültem neki két gyereket. Aztán elhízunk mind a ketten, rámegy a gatyánk is a sulikra, újabb kölcsönöket veszünk fel, és a végén már a gyerekeink tartanak el bennünket. De nem a lakásomban, ami, ugyebár, már a mi lakásunk, oh, de nem ám! Hanem egy öregek otthonában, egy szanatóriumban, vagy a sárgaházban. Évente egyszer-kétszer meglátogatnak minket – a születésnapunkon, meg, talán karácsonykor, de utóbbi sem biztos, mert, hát kinek volna kedve egy elmegyógyintézetbe látogatni karácsonykor...? Tökre lehangoló. Szóval véget vetettem ennek az egésznek, és kidobtam a fiúmat is, meg a fogkeféjét is – az ablakon, de csak a fogkefét, természetesen.
- Ne is mondd... a role model. Pff... lófaszt – forgatom a szemeimet, mert, ugye, nekünk is olyannak kellene lennünk, mint Genevieve-nek. Bebaszna. – Szavadon foglak, és viszem a füvet – röhögök. – Legrosszabb esetben elszívjuk – újabb vállrándítás.
- Nem üldözlek el innen, Sis! Hát, most mondtam – türelmetlenül csattanok fel. De csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. – Ugye, hogy ugye? – nézek rá, ragyogó szemekkel, Léon fenekére tett utalására.
- Akkor legyen gyros – veszem a kezembe a telefonomat, és megnyitom a közeli gyrosozó honlapját, és rábökök a rendelésre. – Minden is mehet bele, ami a csövön kifér? – mert az enyém olyan lesz.
- Nem, nem. Ez egy vígjáték. És tulajdonképpen nem is az esküvőn van a hangsúly, mint olyanon, hanem a háttérben dolgozókon. A rendezvényszervezőn, aki megpróbálja kézben tartani az irányítást, meg a hatalmas stábján, a pincéreken, a szakácsokon, a fotósokon... – magyarázom, teljesen átszellemülve. – Azt írta az imdb, hogy ez minden idők legsikeresebb, francia filmje. Nem meglepő. Az Életrevalók rendezőinek a munkája – és ezzel egyidejűleg le is adtam a rendelésünket, annak fényében, hogy a húgom mit kért, és már fel is pattanok a kanapéról, és hozom a pendrive-ot, amire letöltöttem az internetről lopott – hé, mindenki ezt csinálja – filmet, és a tévé előtt megállok. – Megvárjuk a kaját, ami általában húsz-harminc percen belül ideér, vagy elkezdjük most?




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Pént. Ápr. 06, 2018 9:47 pm




Az tény, hogy amennyire hasonlítunk egymásra, annyira vagyunk egymás szöges ellentétei. Én igénylem a romantikát, illetve már nem annyira, mint fiatalabb koromban, de jól esik, ha Tybalt egy szál virággal állít haza. – Jó, nem vagyunk egyformák. Még az hiányozna. – Pukkan ki belőlem egy jóízű nevetés. – De örülök, hogy végre találtál valakit. Remélem, hogy hosszú távú lesz. Biztatásképp dobok felé még egy mosolyt. Talán egy kicsit el is érzékenyülök, mert sosem láttam még ennyire lelkesnek. Illetve láttam már belerohanni egy kapcsolatba, fellángolni, de ez valahogy más. Ez a Léon tudhat valamit, ha a nővérem így oda van érte. – Jesszus Penny, te totál belezúgtál. – Rávetem magam és hosszan ölelem, egészen addig, míg ki nem fogy a szusz belőlem. Elengedem, visszaülök a helyemre, felhúzom a térdeimet és úgy magyarázok hevesen. – Ezentúl mehetünk dupla randira! Elviszünk benneteket a legjobb helyekre, Tybalt egy csomó fantasztikus helyre be tud minket vinni. – Már, ha újra úgy leszünk, mint régen. Férj és feleség.  
-De miért ilyen? – Teszem fel a kérdést, mely azóta foglalkoztat, hogy szóba került a szomszéd néni. – Valaki megbántotta és azóta gyűlöli az embereket? Vagy megcsalta a férje és szimplán az össze nőt lenyelné keresztbe? – Azt még megérteném, hogy neheztel a nőre, aki tönkretette az életét, de hogy ezért a világ össze nőjét egy kalap alá vegye és kígyót békát kiabálva rá még az én nővéremet is beskatulyázza…. na azt már nem tudom befogadni.
Felhorkanok, kiérzem az ellenkezést a hangjából, még ha a szavaiból talán nem is. – Ha Tybalt a bolhapiacon megkéri kezem, igent mondtam volna. Helyette csak egy lámpa talpat kaptam és egy randit. De te zsigeri alapon zárkózol el ezektől. Gyereket akarsz egyáltalán? – Ha már itt tartunk, tegyük tisztába a dolgokat. Penny észrevétlenül kerül ezeket a témákat és ha ne adj isten szóba kerülnek, azonnal lerázza magáról. – Na gyerünk, beszélgess velem Sis! – Kérlelem hatalmasra kerekedett szemekkel, ezek ellen gyerekkorunkban sem tudott szabadulni. A kiskutya tekintet genetikailag kódolva van bennünk.
-Szerinted Gen szándékosan ennyire idegesítő, vagy egyszerűen csak ilyen. – Szeretem a testvérünket, de annyira távol áll tőlünk. Egy időben sajnáltam, amiért kizártuk szinte minden tevékenységünkből. Próbáltam a két nővér között billegni, mivel én vagyok a legkisebb, meg akartam felelni mindkettőjüknek, de Gen-nek olya elvárásai voltak, amikhez nem értem fel. Penny pedig mindi önmaga volt. Bohókás, kedves, naiv és egyszerűen csak… Penny. – Ha már ennyit beszélünk róla. Nincs itthon egy kis fű? Tudod, nem lenne rossz és elvileg, nekem legálisan is lehetne. – Jegyzem meg csak úgy mellékesen. Még nem sétáltam be egy patikába se orvosi marihuánáért, talán itt, Franciaországban nem is lehet. Nem tudom, nem jártam utána, mert egyelőre még nincsenek fájdalmaim.
-Tényleg csak pár nap, nem több. Összeszedem a gondolataim és hazamegyek. – Amihez legalább két nap szükséges, mert be vagyok szarva rendesen. Kellett egy kis magány, amikor csak én vagyok és más senki. Szerencsére a szüleim vették az adást és nem nyaggattak a kelleténél többször. Elfogadták, hogy nem akarok a terhükre lenni, hogy egyedül akarok lenni a gondolataimmal.
A film gyors összefoglalója hallatán felrémlik előttem a saját esküvőm okozta stressz, rohangálás, vitatkozás. Az elsőnél engedtem apánk akaratának és hagytam, hogy beleszóljon. Nyilván azt akartam, hogy megbékéljen a helyzettel és azzal, hogy gyakorlatilag átvette a vezetést, minden kreativitásom és kedvem elszállt. Persze nem magától a szertartástól, vagy épp Andreas-tól. Második alkalommal már én terveztem meg mindent, Tybalt-al együtt, közösen. Makacsul ragaszkodtunk a terveinkhez és bár nem voltunk sokan, álomszerű volt az egész. – Esküvő szervező sem lennék, mert nincs idegzetem azokhoz a menyasszonyokhoz, akik mindenbe belekötnek. Nagy eséllyel senki nem kérne fel, elküldeném a jó büdös francba. – Felnevetek és továbbra is mosolyra görbül a szám, ahogy a kaja szóba kerül.  Szeretem a gyrost, rég ettem. Utána be kell vennem a gyógyszereim. – A táskámért nyúlok, előveszem belőle a kis dobozkámat, abban rejlik az össze pirulám. – Ne nézz így rám, még életben vagyok. – Mondom mindezt anélkül, hogy felpillantanék rá. Tudom és ismerem az Aguillard-ok fájdalmas tekintetét, hisz magam is rendszeresen bevetem.
-Szerintem várjuk meg a kaját. Addig is, összepakolhatok egy kicsit? Hogy tudsz ekkora rumliban élni? – Nézek körbe és tudom, hogy utálatos tulajdonság, de szeretem magam körül a rendet. – Hogy megy a munka? – Érdeklődöm nem túl tapintatosan.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
81
● ● Reag szám :
68
● ● karakter arca :
natalie dormer


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Pént. Ápr. 13, 2018 11:32 am



Elképzelem, hogy milyen katasztrófa lenne abból, ha kettő lenne belőlem. A szüleink megőrültek volna már igazán korán. Két Corával jobban járna a világ, jobb is, ha ennyiben maradunk...
- Nem értem... mi baj lehetne abból, ha osztódnék? – suhancos mosolyt küldök a húgom felé. – Bárcsak...! – felelem, a plafon felé emelve pillantásomat. Úgy érzem, hogy ez, ami Léon és köztem van, az valami hatalmas, és elemi erejű, valami, amit odafönt megírt egy felsőbb hatalom. Tudom, hogy milyen nyálasan hangozna ez az én számból, ezért is nem mondom ki. Meg azért sem, mert a kívánságokat sem mondjuk ki hangosan, mert akkor nem teljesülnek. Valami ilyesmit érzek a románcunkkal kapcsolatban is. És éppen ezért nem fejtegetem, hogy mennyire nem vagyok abban biztos, hogy Léon is velem akarja leélni az életét – vagy lehet, hogy öt év múlva nem akarja majd, én pedig beledöglök majd a hiányába.
- Totál – visszhangzom a húgom szavát. – Teljesen, tokától-bokáig, érted? – ezt nem nehéz elismerni, vagy bevallani. Miért rejtegetném? Na, jó, az érzelmeket, mint olyanokat nem, de a barátomat egy kicsit igen. A testvéreim-, a családom elől. És nem azért, mert szégyellem, hanem, mert talán ő szégyellne engem. A MILF-et, ahogy a barátai mondogatják... nem tudok-, és nem is akarok kibújni a húgom ölelő karjai közül, levegőért küszködve hagyom, hogy kiszorítsa belőlem a szuszt is; mert jól esik, mert szeretem. Én is átölelem őt, haja az arcomba hullik, mélyen beszippantom az illatát, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne, és én örökké emlékezni akarok erre az illatra.
Ilyesmire gondolnom sem lenne szabad, de valahogy mégis, mindig egy szögként hasít a koponyámba a gondolat: meghalhat.
- A dupla randi nem ment ki a divatból a kétezres évek eleje tájékán? – kérdezem, összevont szemöldökkel, és igyekezve elfojtani egy mosolyt. Nem sikerül, vigyorgok. – Nem tudom, hogy ezeket a fantasztikus helyeket megengedhetjük-e magunknak, Cora... – ingatom meg a fejemet, és egy egészen icipicit úgy érzem, hogy most kellene elmondanom neki, hogy voltaképpen mekkora az anyagi problémám, és mennyi az annyi. De nem... nem terhelhetem ezzel. Most nem.
- Fogalmam sincs, de bár tudnám. Akkor talán elfeledtethetném vele ezeket, és rájönne, hogy tulajdonképpen mennyire csodálatos asszony – amiről én sem vagyok százszázalékosan meggyőződve, de, ha megismerném, talán kiderülne, hogy valóban remek ember. Nem tudhatom, hogy ez a merevség, ez a vasszigorba fagyott arc maszk-e, avagy sem, de szívesen kideríteném, ha Clémence néni ezt hagyná, de nem túlságosan vevő a társaságomra.
- Tudod, hogy nem vagyok az elkötelezettség híve, Cora. És azt sem szeretném, ha Léon elkötelezné magát mellettem, mert egy egyszerű kapcsolatból, amit nem köt össze sem egy papír fecni, sem egy pár karikagyűrű, sokkal könnyebb kilépni. Nincs szükségem hosszan elnyúló, válási procedúrákhoz, és szerintem neki sincs – hanyagul vonom meg a vállamat. – Nem – határozottan jelentem ki. Még most is fel tudom idézni magamban, hogy milyen volt egy-egy baba para, és köszönöm szépen, nem kérek belőle igazi parát, amikor azon kell gondolkozni, hogy megtartsuk-e, vagy inkább ne. És, jelen állás szerint, a financiális hátteremet tekintve, nem, hogy egy gyerek nem volna jó ötlet, de még egy aranyhörcsög sem.
- Szerintem alaphangon elviselhetetlen, valamilyen szinten biztosan, de direkt rá is tesz egy lapáttal. Tudod, ha utálod, legyen is okod rá-alapon, és akkor már utáld, teljes szívvel – sokatmondó mosolyra görbül ajkam szeglete. – Jó, persze, én nem utálom Gent – és ezt nem csak úgy mondom, tényleg nem így viseltetek a nővérem irányába, és sok szépet, és jót akarok neki... -, csak egyszerűen nem jövünk ki jól. Ennyi – megrándítom a vállamat.
- Oh, lá, lá – összedörzsölöm a tenyereimet. – De rossz kislány itt valaki, Sista – mutatóujjammal egy kicsit megnyomom az orra hegyét, aztán már fel is emelkedek ültemből, hogy az előszobába menjek, és beletúrjak a kabátom belső zsebébe. – Szerencséd van, talán egy-két szál még kijön belőle – rikkantok a fogas mellől, majd a tippel, meg a papírral – meg, természetesen Marcsival – visszatérek a nappaliba. Az apró, átlátszó tasakot kinyitom, és a papírra teszem, a tipp mögé, és pofátlanul begyakorolt mozdulatokkal sodrok is belőle egy szálat.
- Oké, ahogy gondolod, én továbbra sem hajtalak el – felvont szemöldökkel pillantok rá a szemem sarkából.
- Menyaszörnyek – foglalom össze, egyetlen szóban. – Te is az voltál az első esküvőd előtt – kuncogok; magaslabda volt, nem tudtam kihagyni. – A szolgáltatók élete pokol, hidd el nekem. Fogalmad sincs róla, hogy egyesek mibe tudnak belekötni. Tudod, nem mindegy, hogy perzsa sárga, vagy kobalt sárga – a szemeimet forgatom. – De, ha a végeredmény tökéletes, és látod az emberek arcán azt a felhőtlen örömöt, elégedettséget, csodálatot, amivel a munkádnak adóznak, az rohadtul jól esik, és megéri a sok szenvedést, ami megelőzi ezt – vallom be, míg elküldöm a rendelésünket a kajáldának, aztán meghallom a dobozban csörgő gyógyszerek hangját.
Belém fagy a szar is, megrettenve pillantok a hang forrására.
- És ez csak a mai dózis? – nem vagyok túlságosan képben azzal kapcsolatban, hogy miféle gyógyszerekből-, mennyit kell szednie a húgomnak, de nem túl bizalomgerjesztő a dobozka.
Erőltetetten köszörülöm meg a torkomat.
- Ez, kérlek alássan, rendezett, rendszerezett kupleráj – kihúzom magamat, és az arisztokratákra jellemző, gőgös arcot vágok, még a fejemet is felszegem. Nem bírom sokáig tartani ezt a pozíciót. – Na, de várjál... inkább segítek, mert tutira nem fogok megtalálni semmit sem – ha már muszáj pakolgatnia. Nem, mintha pár nap múlva nem úgy nézne ki a lakás, mintha végigsöpört volna rajta egy hurrikán – amit a brit tudósok Penelope-nak neveznek.
- Ó, jól, köszönöm. Egészen nagy a pörgés, és csak még nagyobb lesz majd tavasszal és nyáron – legalábbis várhatóan. – Ilyenkor inkább lakberendezéssel foglalkozom, de a következő szezonokban jönnek a felújítások – magyarázom. – És nálad? Dolgozol, vagy inkább... nem? - legalább olyan finom az utalás, mint egy csörtető elefánt a porcelánboltban.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers •• Csüt. Május 10, 2018 3:27 pm




-Jesszusom Penelope, a kedvenc nővérem vagy, de kívánd, hogy még egyet elviseljünk belőled. – Mondom szinte nevetve, de remélem, hogy nem bántásként fogja fel szavaimat és ő is velem együtt jól szórakozik. Elvégre, az esetek többségében, úgyis egymás agyát húzzuk, legyen az bármilyen családi esemény, vagy rendezvény.
Szentimentális, érzékeny állapotba kerülök, ahogy végignézek rajta. Beharapom az alsó ajkam, erősen koncentrálok, hogy ne bőgjem el magam attól, amit mond, attól, ahogy mondja. Szeretném, ha végre révbe érne, ha boldog lenne és ha ehhez az kell, hogy odaadjam a saját boldogságom, bármikor megtenném. Annyi éven át voltam a lelki szemetesládája, annyi szemét disznóval vesztem össze és annyi átvirrasztott éjszakát töltöttünk együtt, hogy az már egy párkapcsolatban is sok lenne. De megtettem, mert szeretem és tudom, hogy nem Genevieve az, akire ilyenkor a leginkább szüksége van. – Nem értem, miért sietett annyira, szívesen megismertem volna. – Sőt, illene most már megismernem, túl sokáig tartotta titokban, vagyis inkább csak rejtegette. Nem tudom, mitől fél? Illetve, tudom, de már nem azokat az éveket írjuk, amikor alig húsz évesen hozzámentem egy nálam jóval idősebb férfihez. – Penny…. – Motyogom a vállába, szinte felismerhetetlen hangon, ahogy megérzem ölelésének ellenállhatatlan szorítását. Utálom, amikor hirtelen jelzőfényként felvillan fejükben a gondolat az esetleges halálomat illetően. Felismerem már a pillantásokból, a gesztusokból, a hanglejtésekből és nagyjából bármiből, amiből ki lehet ezt szűrni. De nem engedem el, kell nekem az energiája, a zizegése.
-Tudod, szerintem egyáltalán nem ment ki a divatból, de ha nem akarod, nem erőltetem. – Eljátszom a sértődött fruskát, egy pillanatra sem nézek rá, de végül sunyi mosolyommal ellentmondok viselkedésemnek. Kiskutya tekintettel nézek rá a kanapén túlsó végéből. – Penny, a húgod vagyok. Alkalomadtán meghívhatlak egy vacsorára nem? – Teszem fel neki a kérdést lágy hangon, bár nem értem ezt a letargikus hangszínt.
-Jó, biztos, hogy valami olyan történt a szomszéd nénivel, ami egy életre megváltoztatta, de akkor sem szabadna leragadnia a múltban. – Tovább kell lépnie ahhoz, hogy újra közel engedhessen magához embereket. A nővérem rendkívüli, olykor földöntúli is, de imádnivaló és biztos vagyok benne, hogy kellemes társaság lenne Clémence néni számára. – Tényleg meg kéne hívnunk egy teára. – Vetem fel a cseppet abszurd ötletet, de tényleg jót tenne az idős hölgynek, ha ráébredne, tök jófej szomszédja van.
Egy percre kikapcsol az agyam és nem veszi be Penny szavait. Kell egy kis idő, mire felfogom határozott elképzeléseit az életről, a házasságról és a gyerekvállalásról és bár teljesen ellentétesen gondolkodom ezekről,– az életnek amúgy is természetes velejáróival – mégse teszek neki szemrehányást, noha a nyelvem hegyén van valami csípős megjegyzés. – Ha így gondolod, legyen így. – Bólintok hozzá diplomatikusan, távol tartva tőle elvetemült képzelgéseim arról, mennyire csodálatos anya lenne belőle. – De azért annyit megjegyeznék, hogy ha jó ügyvéded van, pár hét alatt megtörténik a válás. – Persze nálam nem kellett eltelnie heteknek, hisz mi barátságban váltunk el egymástól, nem volt marakodás a vagyonon, vagy sárdobálás, egymás nevét gyalázva. Egyszerűen csak megtörtént, néhány nap leforgása alatt.
-Én se utálom Gen-t, de néha valóban elviselhetetlen. – És nem csak azért, mert próbál anyánk helyébe lépni, hanem azért, mert valami oknál fogva azt hiszi, hogy ő feljebb valóbb és többet ér a világnak, mint mi ketten együtt. A szüleik nagyon elcseszték a nevelését. – De havonta azért egyszer meglátogatom, nehogy szó érje a ház elejét, hogy nálad többet vagyok. –Forgatom meg szemeimet, az esetek kilencven százalékában úgyis akkor megyek át, amikor a kedves sógorom nem tartózkodik otthon, mert hosszú távon rosszabb, mint a nővérünk. Zsák a foltját… szokták volt mondani.
Kéjenc vénember módára rángatom szemöldökeim, ahogy matatni kezd a házban, bár igazság szerint a főiskola óta nem téptem be. Akkor se sikerült úgy igazán, inkább csak vigyorgósra, olykor zokogósra. De miért ne? Egyszer élünk, az én helyzetemben pedig meg kell ragadni minden alkalmat.
-Figyu rég volt már, mikor legutoljára elszálltam messzi, messzi galaxisokba, szóval, csínján bánok a dologgal. – Vigyorgok a kanapén, kíváncsi tekintettel nézem ügyködését az asztalnál, magam sosem tudtam megcsinálni, ahhoz mindig más segítségét kértem. – Remélem nem bőgni fogok tőle, az utolsó napomon a főiskolán totál beállva, az erkélyen állva, visítva bőgtem egy kollégiumi szobában, hat emelet magasan. Andreas-nak sosem mondtam el… – Nem kötöttem az orrára sosem ezeket a dolgokat, úgy éreztem, felnőtt vagyok és nem kell a szülői szigor.
Párnát hajítanék az arcába kijelentése hallatán, de azzal csak tönkretenném a művet, így inkább magamhoz szorítom és figyelem. – Te is tudod, hogy ha azt akartam, hogy apa ott legyen az esküvőmön és elfogadja Andreas-t, bele kellett egyeznem minden hülyeségbe. – Nem bánom azóta se, de sokkal, sőt, klasszisokkal könnyebb dolgom volt a második esküvőmnél, hisz a család eleve jó szívvel fogadta Tybalt-ot. – A mai, de elviselhető. – Zárom le hamar a témát a tablettáim kielemzéséről, nem akarom elrontani az estét.
-Engem akkor se szeretnének, az hót ziher. – Vigyorgok rá és amíg ő teker, én addig útnak indulok a lakásba pakolászni. Leginkább üres üvegeket találok és örülök, hogy nem akad a kezembe semmilyen kétes eredetű papírzsepkendő maradvány. – Ez nem rend anyám, egy maga a káosz. – Rendezgetem a dolgait a nappaliban, de hamar megunom és inkább visszaülök mellé.
Minden egyes mondatát egy bólintással konstatálom, biztos vagyok benne, hogy ügyes és kreatív. – Még dolgozom. Lassabban megy a szokásosnál, de nem bírom a falak között. – Soha nem is bírtam. Nem az otthonülős fajta vagyok, jobb szeretem, ha megy az élet körülöttem, ha munkával peregnek az órák. Hosszútávon elfogy majd a szusz belőlem, ezt már most látom, de ameddig lehet, csinálni akarom. – Tybalt megtiltotta, hogy dolgozzam, de képtelen vagyok otthon feküdni és a négy falat bámulni. Talán ez miatt is mentem el. – Szégyellem, hogy önzőségem tetőfokán elhagytam a férjem néhány hét erejéig, de szükségem volt rá.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
81
● ● Reag szám :
68
● ● karakter arca :
natalie dormer


Témanyitás ✥ Re: supermarket flowers ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

supermarket flowers
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Múltbéli árnyak-