Tour Areva felhõkarcoló
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Yesterday at 6:31 pm ✥

✥ Yesterday at 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

Tour Areva felhõkarcoló



Témanyitás ✥ Tour Areva felhõkarcoló •• Szomb. Jan. 20, 2018 5:52 pm

Forrás: google



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 24, 2018 4:40 pm-kor.
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Szomb. Jan. 20, 2018 6:07 pm

★ Colette-nek ★

–… ez itt pedig az irodája! – A tökéletesre bodorított barna hajú titkárnő tipegve tárja ki előttem az ajtót. Túláradó boldogsággal és több, mint lelkes készségeséggel vett át az engem ide fuvarozóktól, mintha valami csomag lennék, vagy egy szép festmény, amit fel kell akasztani a falra. Az tény, hogy ezt az arcot talán többen akasztgatnák, mint az enyémet. Ami nem az enyém. Mert ebbe nem vagyok hajlandó belenyugodni.
Két hónap telt el azóta, hogy felébredtem a kómából, és egy hónap, mióta kiengedtek a kórházból. Mióta ez az egész káosz elkezdődött… Nem tudom, mit gondoljak. Arra várok, bármelyik pillanatban felébredhetek. Az első nap, mikor már ezt az arcot ismerve aludtam el, arra számítottam, hogy másnap megint én leszek, hogy felver valamelyik testvérem kiabálása a házban, és csak egy hosszú nap után fáradtam el annyira, hogy már hallucinálok.
De nem. Minden reggel ugyanaz az arc, mindegy, mennyire csipkedem, pofozom, mennyi tükröt verek szét, máris jön valaki, hogy selyemfonállal varja össze; kis túlzással. Még mindig nem értem, hogy mi történt, hogy hogy történt. Nem hiszek a Karmában – annyiszor hangoztattam! Talán épp ezzel vívtam ki magam ellen? De miféle igazságszolgáltatás lenne, hogy egy gazdag fickó képébe kerülök? Valami bűzlött. És nem az a méregdrága kölni, amiből kicsit talán túl sokat fújtam magamra, mert annyira elragadott az a hodály, amit a fürdőszobának csúfoltak, hogy szerencse, nem a karszőrömet próbáltam meg kifésülni.  
Annyi időm már volt, hogy ne lepődjek meg túlzottan minden alkalommal, mikor bevezetnek valami újba, amiről azt mondják, az enyém. Victoré. Volt. A tulajdonjog mennyiben él, ha a lelke már margarétát szedeget, de a teste még járkál…?
A titkárnőre pillantok, apró és kerekded, kicsit idősebb is, akiről elhiszem, hogy nem feltétlenül azért vették fel, mert jól mutat a recepción, hanem mert tényleg jól végzi a munkáját. Mit is mondhatnék neki erről az irodáról? Azt, hogy fényűző? Hogy pompázatos? Meg egy csomó másik szinoníma, amiket még sosem használtam életemben, mert sosem gondoltam volna, hogy szükségem lehet valaha rájuk, hogy lesz mire használnom? Ügyvezető alelnök, azt mondják; elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet akkor az igazgató irodája, ha már ehhez is tartozott külön luxuskonyha meg luxusfürdő meg luxuscipővakaró meg luxusminden.
Megfelel! Nagyon baró! – A gazdagok biztos mindent barónak gondolnak, ami drága, ugye? A titkárnő – Daisy – szerint valószínűleg nem, mert egy pillanatra meginog a mosolya, aztán gagyog valamit arról, hogy hoz muffint, meg hogy az én ízlésemnek lett berendezve, kérek-e kávét, mondták az orvosok, hogy még nem emlékszem mindenre, meg hogy ne aggódjak, mert úgysem akarnak majd tőlem semmit az ügyfelek. Mindenki tudja, mi történt, és aki komoly szándékkal jön, mást keres. Csak mosolyogjak. Mindenki megértő lesz. Mert a pénz világában ez már csak így megy.
Amint becsukódik a párnázott ajtó a nő mögött, kifújok egy nagy adag levegőt, és a függönyökhöz sétálok, hogy elhúzzam őket, beengedve némi fényt, mert így borzalmasan nyomasztó a hangulat, mint Ajeet unokatesóm lagziján, ahol a rendelt elefánt megkergette a tehenet, ami megette a tortát és felrúgta Mahesh nagypapát, akinek amúgy ironikus módon Lucky volt a beceneve. Ők nem találták olyan viccesnek, mint én.
Tapintás alapján a függöny drágább volt, mint az egész havi lakbérünk, a kilátás pedig leírhatatlan. A negyvenedik emeleten állok, és csak pislogok a sok, napfényben csillogó felhőkarcolóra a közelben. Látni innen a Grande Arche éleit, a Tour Total pedig olyan közel volt, hogy néhány ablakon át be lehetett látni, a sok irodai munkásra. Fájdalom nyilall a lábamba, mint elég sokszor a baleset óta, és kénytelen vagyok ülőhely után nézni. Először, bevallom, a nagy íróasztal azon oldalára ülök, amire az érkezőket kéne ültetni; csak utána kapok észhez, és süppesztem bele a popóm a bőrülésbe a másik oldalán.
Még a könyvespolcot pásztázom, azon gondolkodva, vajon valaha valaki hozzáért-e ezekhez a kötetekhez, vagy azóta ülnek így ott, mióta a lakberendező lerakta őket? A válaszra nem marad idő, mert valami perpatvar kelti fel a figyelmem kintről, előbb a recepció, majd a titkárnő asztala felől. Nem hallom, mit mondanak, az ajtó tompít, csak azt értem, hogy valakik veszekednek, a tónus alapján nők. Oda nem mehet be! Aztán nyílik az ajtó, hevesen. És ott áll… Ő.
Hirtelen nem jut eszembe a neve, csak az, hogy számtalanszor láttam az arcát plakátokon, címlapon, a tévében, és, khm… Nos, más helyen is, olyanokon, amiknek talán nem örülne annyira. Elkerekedett szemekkel pislogok rá, ösztönösen állok fel, a bokámba nyilalló fájdalommal nem törődve, és megkerülöm az asztalt. – Colette! – Nem fogom fel a nevét, de a nyelvem ösztönösen tudja. Ahogy valószínűleg azt is tudnia kellett volna valami szervemnek, hogy a dühösnek tűnő teremtés nem az ígért muffint vagy kávét hozta. És észhez sem térek, mikor az arcomon csattan egy pofon. Úgy maradok, ahogy a meglepő erő kényszerített, kissé oldalasan, aztán összeszedem magam annyira, hogy felemeljem a mutatóujjam, ahogy anyám csinálta, mikor leszídni készült. – Hölgyem…! Mi a franc?!

Never do the same mistake twice
unless she’s hot
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Csüt. Jan. 25, 2018 1:13 pm

to Victor

A türelem nem erényem, és nem is lesz. A perceim pénzben értékelendők, és ha valaki vesztegeti őket, arra lesújt a haragom, mint most is, mikor egy kis információra éhezem Victorral kapcsolatban.
- Delly, nem érdekel hogy hívják…miért nem tudja adni a főnökét? Már számtalan alkalommal ráztak le, és kezdek kijönni a béketűrésemből. A kórházba nem tehettem be a lábamat, mert nem vagyok a menyasszonya, de miért olyan fontos…ó, ha az a kis barna lennék, akkor ideadná? Rám ne csapja a telefont. Tudja maga kivel beszél?! Halló… - így még soha nem bántak velem. Egy leprás, száműzött koloncként vagyok számon tartva. Minden egyes nap lejátszom a meccset, hogy hallhassam a hangját, de vagy házon kívül van, vagy éppen nem elérhető, mert még gyengélkedik. Szörnyen érintett a balesete, és a tény, hogy nem látogathattam meg. Szomjaztam a hiányára, a puha szirmai érintésére a sajátomon, de nem kaphattam meg. Éjszakákat virrasztottam át, és az emlékeinkből táplálkoztam, a hotelekben eltöltött pásztorórák mementójából. Égtem a vágytól, szinte már a megszállottja lettem, hogy láthassam. A kezem megremeg, és a könnycsatornám működésbe lép a szememmel, így szépen lustán születik meg a sós, és meleg igazgyöngy, de tisztavirág életűvé avanzsálom, mikor elmorzsolom, és megint felvértezem magam, mert az öltöztetőm közeledik.
- Ms. Durant mindjárt kezdődik a fotózás, és Pierre azt üzeni, hogy már beállította a fényeket. Készen áll, vagy hozzak még egy uborkás vizet? – összepréselem az ajkaimat, és felszínesen lélegzem. Méregként árad szét a mellkasomban a gyűlölet a titkárnője iránt, amiért nem képes átadni nekem a Mindenemet. Felszegett állal, kecsesen vedlem le a köntösömet, és anyaszült meztelenül fordulok felé.
- Itt a fogas kedvesem, az agytekervényei járjanak, de tüstént, mert panaszt fogok tenni ennél az egész nyavalyás reklámcégnél. Üzenem Pierre-nek, hogy megfájdult a fejem, és ma nem állok készen a fotózásra, pihennem kell egyet. A barna övvel együtt, a ró…nem…azt – mutatok a vállfára, és az ejtett vállú, magenta színű ruhakölteményre, de a lány eltéveszti és a mélyvöröset nyomja a tenyerembe. Megfeszül az állkapcsom, és lehunyom a szemhéjamat, hogy elszámoljak magamban háromig.
- Ismeri a színeket? Ez maga szerint az, amit kértem? Ajánlom, hogy a megfelelőt adja oda, mert bajok lesznek. – dobom oda neki, és előkeresem a melltartót, majd a paraván mögé sétálok, vagyis inkább suhanok, mert ideges vagyok. Fél órába telik, hogy elfogadható külsőt varázsoljanak nekem, és ne látszódjon az előbbi aggályaim lenyomata az arcomon. Tökéletesnek kell maradnom, félek, ha így folytatom, erre nem sok esélyt látok. Pierre nyájas behódolással terem előttem, amikor az alkaromra fektetem a fekete Louis Vuitton retikülömet.
- Colette…nem mehetsz el. Nem hagyhatod itt a forgatást, hát miattad béreltük ki az egész termet, nagyon drága… - felszalad a szemöldököm, és csendre intem egy legyintéssel.
- Kinek drágább az ideje Pierre? Szerintem az én itt töltöm időm sokkal többet ér, mint a személyzeted szerencsétlen hozzáállása ehhez a reklámkampányhoz. Engem akartok? Akkor dolgozzatok úgy, hogy meg is érdemeljétek a figyelmemet, mert a mai teljesítményetek csúnyán a színvonal alatt volt. Holnapra szedjétek össze magatokat, ha nem megy..akkor felbontatom a szerződést. Au revoir. – dobom hátra a hajamat, és egy légből kapott csókkal búcsúzom a kétbalkezes társaságtól. Jerome a maga kimért stílusával vár a bejáratnál. Két éve áll az alkalmazásomban, és diszkréten intézi az ügyeimet. Nála jobb sofőröm aligha lesz. Még le se ér a tomporom, és máris becsukódik mögöttem az ajtó. A bőrülésre helyezem a retikülöm, és a pezsgőt kutatom lázasan a tekintetemmel. Fel sem kell nyitni az elválasztókat, mikor beütöm a címet, mert a kis központi rendszer ezt is lehetővé teszi. Nem vagyok beszédes hangulatban, felbosszantott a személyi asszisztense. A fejtámlának döntöm a fejemet, és a limuzin tetőrészét kémlelem. A bőr illata az orromba szökik fel, és makacs módon a pezsgő után nyúlva, pattintom fel a dugót. Nagy pukkantás, és lefolyatom a padlóra a gyöngyöző alkoholt, majd benyakalok egy nagyobb kortyocskát. A homlokomra simítom tenyeremet, és azon gondolkodom, hogy mit fogok neki mondani, ha odaérek. Miért nem hívtál? Mi tartott vissza tőlem? A rosszullét kerülget, a gyomrom bukfencet vet, mert hiányolom. A perzselő pillantását, a pézsmaillatát, az arcszeszét, a borostás arcélét, az állát…a, nincs tovább a lista. Hamarosan leparkolunk az óriási épület előtt, és visszaváltozva a primadonnává, szállok ki. Az érkezésem ékes bizonyítéka a tűsarkaim pattogása a flaszteren. A biztonsági őr kitárja előttem a dupla szárnyú bejáratot, és besuhanok, mint egy tornádó. Cipők sokasága rohan utánam, de én nem állok meg. A felvonóban az elszántságom még inkább megnövekszik, és lecsapok a viperára, aki rám csapta a készüléket.
- Maga az a Delly…Victor odabent van? – mutatok a párnázott nyílászáróra, de éles fejrántást kapok riposztként.
- Hölgyem nem mehet be oda… - ó, kisanyám nem tudod, kivel kezdtél ki.
- Mert maga az úristen, aki védi a főnökét? Hozzám ne merjen érni. – emelem fel a hangomat, és ellököm a húsos ujjakat. Utálom, ha engedély nélkül érintenek meg. Szélsebesen markolok bele a kilincsbe, és tárom szélesre az irodába vezető tokos elválasztót. Megáll az idő…hetek óta ez kísértett. A jelen. Mire is képes ez a ficsúr? Kinyögni a keresztnevem…és méltatlanul fogadni. Az asztalánál torpanok meg, és ütésre emelem a kezemet. Élvezettel hagyom ott a lenyomatát a tenyeremnek, legalább az egyik végtagom hozzáérhet, és tanúsíthatja az agyamnak, hogy nem hallucinálok.
- Ne merd azt mondani nekem…hogy hölgyem. Csodálkozol ezen? Miért nem kerestél Victor? túl lealacsonyító lett volna, hogy felhívj? A családtagjaidat is zaklattam, de senki nem akarta megmondani, hogy vagy. Nem tudtam az égvilágon rólad semmit, és még arra sem méltattak, hogy tájékoztassanak. – elnyílnak a kékjeim, némileg én is zavarba jövök a paprikás hangulaton, de bennem gyökerezett ez a frusztráció a baleset óta.
- Mondj már valamit, akármit… - önzően követelőzöm, mérgesen csücsörítek, aztán közelebb lépek, és a tenyeremből kelyhet formálva az arca körül ragadom bele egy heves csókkezdeménybe. Az ujjaim fesztelenül siklanak felfelé, és olvadnak össze a tarkóján, mindegy érzékeltetve, hogy az életet is kiszívnám belőle, ha megtehetném.
- Az enyém vagy… - susogom a szánk ritmikus találkozásába. Él, és ez könnyebbséggel tölt el. Óriásival.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Colette Durant összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 14, 2018 3:57 pm-kor.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Hétf. Jan. 29, 2018 5:08 pm

★ Colette-nek ★


Az emberek általában meglepődtek, mikor megtudták, hogy 4-es súlyozott átlagot tudtam fenntartani a munka és aktív szociális élet mellett, de bármi lehetőséges, ha hazudsz. És én elég sokszor fordultam ehhez a módszerhez, mert lássuk be, a szomorúságnak van egy szintje, amin nem lehet máshogy túllendülni, mert a másik lehetőség az élet eldobása, de még azzal is csak szemetelnék, úgyhogy ez a legkevésbé ártalmas. Az, hogy léteznek emberek, akiknek mindezt nem kell hazudni, akiknek mindezt a seggük alá dugták születésükkor, mérhetetlenül dühített.
Aztán most én is egy lettem közölük.
Minden pillanatban azt várom, hogy felébredjek, hogy valaki berontson, jól pofon vágjon, és hirtelen olyan kellemetlen félálombéli rándulással térjek magamhoz a saját ágyamon, úgy, hogy Mahil öcsém az emeletes ágy másik felén alszik.
Maradjunk annyiban, hogy talán nem csak a szemöldököm gátolt abban, hogy barátnőt szerezzek magamnak. Hé, nincs kedved felugrani a bunkiágyamra? Nem, ez nem megfelelő csajozós duma. És mégis, talán ezzel az arccal még így is be tudnék csajozni. Hitetlenkedve simítok végig a szakállon, ami az államon serken. Victor állán. Az én államon? Agybaj az egész.
De arra azért nem számítok, hogy valaki tényleg beront, és tényleg pofon vág. Arra még kevésbé, hogy ez a valaki történetesen egy híresség. Egy lélegzetelállító híresség, akinek néha túlzottan is elmélyülten bámultam a posztereit, és sokszor sétáltam oszlopnak.
Tenyerének csípése az arcomon ég, sőt, mintha egyre lejjebb enné be magát a fájdalmas bizsergés, ahogy meglepetten szemezek vele. Itt van. Élőben. Azt hittem, alacsonyabb. Vagy csak az ijedtség beszél belőlem? Igen impozáns jelenség, és ha nagyon őszinte akarok lenni, ezzel a vagdalózással hasonlít anyámra. – Tájékoztassanak? – Ösztönösen meghunyászkodnék, ha lenne rá időm, egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi folyik itt. Azt hittem, ilyen hirtelen berohanások csak azokban a szappanoperákban vannak, amiket a nővéreim néztek mindig, és ahol a főszereplő Julio mindig beleszeretett a mosogatólányba.
Mondjak valamit? Az agyam lázasan kezd pörögni, olyan érzés, mintha hirtelen ismét a gimnáziumba kerültem volna, és a Virágomról való ábrándozás kellős közepéből rántana fel az egyébként igen szimpatikus formákkal rendelkező tanítónő, választ várva, de arra sem emlékszem, mi volt a kérdés.
A különbség Colette Durant és a legtöbb tanítóm között, hogy ők csak igen ritkán csókoltak szájon. Mondhatni, soha. Meg igazából más sem.
Nem tudom, ilyen helyzetekben hogy tud valaki akár arra is emlékezni, hogy becsukja a szemét. Alig hiszem el, amit látok, pedig tökéletesen beállított szőke hajának szálai az orromat csiklandozzák, drága parfüm illata kúszik az orromba, érzem, ahogy az ujjai az én bőrömön siklanak, a hajamhoz érnek, minden bizonnyal méregdrága ruhájának takarásában is érzem a formáit, amiket korábban csak billboardokon láttam, és a tévéképernyőn. Mozdulnom kellene, tudom, a kezeim mégis ügyetlenül állnak meg a levegőben. Egyedül a szám az, ami enged a hívásnak, és ösztönösen mozdul együtt a nőével.
A levegő viszont nagy úr. Nagyokat pislogva válok el tőle, az ajkaim duzzadtnak érződnek. – Tupac balettozott a gimiben – nyögöm ki elfulladtan, még a „mondj valamit” résznél jár az agyam. Aztán megjelenik a titkárnő is, vagy eddig is itt volt, csak nem vettem észre? Sietősen szedi a lábait.
Megmondtam, hogy ide nem jöhet be, Madmoiselle Durant! Monsieur Delacroix éppen nagyon…
Jól van! – kiáltok fel, a nőbe fojtva a szót. Szinte elpattanok mellé, és a vállára téve a kezem, elkezdem kifelé terelgetni, amin annyira meglepődik, hogy nem is igen ellenkezik. – Jól van, fergetegesen, igazából…
De hát az amnézia… A szülei…
Szerintem elég nagy vagyok saját döntéseket hozni! – És most anélkül mondhatom ezt, hogy anyám megpróbálna a szárijába fojtani! – Köszönöm az odaadását, szerintem öntözze meg a fikuszokat, olyan magányosnak tűnnek…
De hát…
Azelőtt csukom be az ajtót, hogy megtudhatnám, miféle ellenérvei vannak. Egy pillanatra lehunyom a szemeim és a párnázott ajtónak döntöm a homlokom, majd nagy levegőt véve megfordulok. Colette közelebb áll, mint gondoltam, majdnem megijeszt. Bár igazából szimplán csak arra számítottam, hogy eltűnik, mert igazából soha nem is volt ott.
Mégis itt áll. Aranyba és vörösbe foglalva, tökéletesen.
Hűha.
Szóval, hölgyem, mármint, izé, Colette… Ugye így hívlak, Colette…? Szóval az van, hogy volt az a kis baleset, és hát ne vegye magára, vagyis magadra, de akadt az az aprócska gond, hogy hát, igazából, az van, hogy semmire sem emlékszem. – Egyértelmű. Hogy emlékezhetnél olyanra, amit sosem éltél át? Mosolyt erőltetek magamra, olyat, amilyet a Victorról látott képeken láttam. Vagyis, gondolom, hogy így mosolygott. Lehet, hogy inkább vicsornak tűnik. – Kegyedre sem, ami igazán nagy fájdalom, úgyhogy attól tartok, jelenlegi helyzetünk kissé diszfunkcionális, és én igazán nem… Szóval, mi szoktunk ilyet? Csókolózni, csak úgy…?

Never do the same mistake twice
unless she’s hot
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Hétf. Jan. 29, 2018 11:16 pm

to Victor


Nekem senki ne mondja meg, hogy mikor mehetek be Victor irodájába. Hetek óta nem alszom egy szemhunyásnyit, és a baleset óta csak a neten való hírekből tudok kiszedni néhány hírmorzsát, és Jake képeiből. Meddig lennék képes elmenni, hogy lássam őt? Magánnyomozót állítottam rá, nekem kellettek a bizonyítékok, hogy még életben van, hogy a szíve még értem dobog, hogy még egyszer a nevemet suttogja. A kéz melegét akartam érezni, de minden ellenünk szólt. Ki mondta azt, hogy Colette Durantnak létezik a lehetetlen fogalma? Előfordulhat, hogy már kicsit paranoiás a viselkedésem, és ez egyfajta kattanás, de minek kellett a függőjévé tennie? Megbirkóztam volna azzal, ha egy strigula vagyok az életében, de ez már többet jelentett ennél. A légből kapott menyasszonya híre sem izgatott. Jegyezze el magát, éljük a hosszú tizenkilencedik századot, ha ettől boldogabb lesz a családja is, csak ne rekesszen ki az életéből. Rajongtam a személyiségéért, elégtem volna egyetlen pillantásáért, ha végre rám néz, és egy kis időt szentel nekem. Felrobbantam majdnem, mikor kiderült, hogy már az irodájában tartózkodik, és még nem hívott fel. Mennyi ideig játsszam el a türelmes, és megértő szerető szerepét? Nem arról váltam híressé, hogy madzagon rángasson egy férfi, de úgy tűnik, hogy mostanában fordult a kocka, és én lettem a behódoló ebben a viszonyban. Trappolok, szinte hárpiaként töröm rá az ajtót, és veszek el a kék lélektükrökben. Merre járt eddig, miért néz rám úgy, mint egy idegenre? Felbosszant a nemtörődömsége, így akar rám hatást gyakorolni, mint anno a színházban? Az elhatározásom nem inog meg, még mielőtt teljesen kikerülhetné az asztalát, máris ott termek, és egy hatalmas pofonnal üdvözlöm. Nevezzenek hisztis fruskának, de ha őszinte akarok lenni, neki is be kell látnia, hogy nem jó nővel kezdett ki. Nem áll messze tőlem a bosszú, hacsak egyszer kiderülne, hogy más nőnél keresi a vigaszt, akkor megismerné a pokol legégetőbb bugyrát is. Az arcom kipirul, és szinte ledöbbent a „hölgyem” megszólítással. Victor sohasem szólítana így, neki az Egyetlen lennék, aki kérdések nélkül vetné rám magát. Nem érdekelné, hogy hányan látják, mert vonzódik hozzám. Óceánokat mozgatna meg, és a földdel tenné egyenlő Párizst is, hogy velem legyen. Túlontúl naiv lettem volna?
- Igen…miért szerinted nem érdemeltem volna meg, hogy tudjam mi történt veled? – nem szoktam sírni, most is dühös vagyok, és az adrenalin dübörög az ereimben. A tenyerem még bizsereg az előbbi pofon óta, így kénytelen vagyok behajlítani a kezemet, és az ostoba kérdésekre választ keresni. Kérlelem, hogy ontsa rám a szitkokat, vagy bármi egyebet, de csendben marad, és ez ijesztőbb, mint a néma sötétség. Ösztönzően hat rám, közelebb merészkedem hozzá, és felélesztem benne a férfit, akit elásott, de biztosan tudom, hogy ott van. Párnázott ujjbegyeim lenyomatává válik a bőre tapintása, ahogyan lassan felfelé vezetem őket az arca mindkét oldalán. A hajába túrok, a selymessége, és a nedvesség, mely a nyelve hetyén olvad össze velem…Victor, ez az én Victorom. A kezei nem kutakodnak, csak a szája kel életre, és viszonozza az aprócska, de szenvedélyben nem elhanyagolható csókot. Bárcsak több időnk lenne, egy kicsi menekülésünk a valóságból, de elszakad tőlem, és valami ostobaságot mond.
- Ki az a Tupac? – ráncolom össze a homlokomat, de a kettes meghittséget a boszorkány töri meg, és betolakodónak titulál.
- Nekem ide nem kell engedély.. – förmedek rá, és körbenyalom az ajkaimat elégedetten. Már majdnem kinevetem, de végül győz a kedves főnök vezényszava, és a titkárnőcske kint találja magát. Utoljára még odaintek neki, mielőtt bezáródna az ajtó, és eltűnne a Gombóc királynő. Megforgatom a szemeimet, és közelebb lépkedem. A távolság megőrjít, ha csak rá tudok gondolni, de mikor elkezd beszélni, még a libidóm is elszáll.
- Miért hogy hívnál Victor…a farkad felállítója? – értetlenkedek a sületlenségén egy sort.
- Nem emlékszel rám? Ugye nincs bekamerázva az irodád? – pillantok fel a könyvespolc irányába, de a szokásos kis home a helyén van.
- Szoktunk-e csókolózni? Ajaj… - mosolyra görbülnek az ajkaim, és lenézek az egyik szépen manikűrözött körmömre. Tökéletes a testem, még arra is ügyeltem, hogy a kedvenc parfümjéből fújjak egy keveset. Nem panaszkodom, hiszen felesleges lenne, de ez felfoghatatlan. Rám ne emlékezzen?
- Úgy hiszem…kell egy kis memóriafrissítés akkor. – ragadozó tekintettel szegezem neki a párnázott ajtótoknak, és az arca mellett támasztom ki a tenyeremet.
- Szoktunk puszikat adni a másiknak, egy-két helyre… - nem nézek a szemébe, lepillantok a nadrágjára, és a férfiasságát szuggerálom. Két ujjammal húzok egy csíkot a két combja találkozására, aztán cirógatni kezdem a lábát.
- Gyakran érintesz meg…itt. – a nyakam ívéről a kézfejemmel kívülről simítok végig a két dekoltázsom találkozásáig.
- Meg….itt. – a hasamra mutatok, aztán a lábai közé furakszom, és a szájához hajolva, egy kis távolságot tartva tekintek fel rá.
- Soha…de soha nem szólítanál hölgynek. Victor…nem lehet, hogy erre ne emlékezz. – nyögöm a szájába, és vágyakozva fürkészem őt.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Colette Durant összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 02, 2018 3:35 am-kor.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Kedd Jan. 30, 2018 2:41 pm

★ Colette-nek ★



Orcám még vörösen ég a csattanós pofontól, az ajkaim pedig a csókjának utójától bizseregnek, de azért mégis majdnem a kezembe ül a reflex, hogy ellökjem magamtól, amiért nem ismeri Tupacot. Hogy nem lehet ismerni Tupacot? A rap és számos modern stílus alapjainak lefektetője! Szerencsére nincs idő a kósza gondolatot tettnek követnie; annál gyorsabban ragadja meg figyelmem a titkárnő. Sietve tessékelem ki, mert egy emberrel szemben is nehéz eljátszanom, hogy minden oké, és uralom a helyzetet, kettővel egyenesen lehetetlen, ráadásul mindkettő tőlem várná, hogy igazat adok neki. No, nem, hölgyeim, köszönöm, ebből nem kérek!
Há-ááát, az lehet, hogy meglehetősen illetlen volna – kerekednek el a szemeim. Nem tehetek mást, minthogy dadogok, beszélek, és remélem, megunja annyira a dolgot, hogy megkönyörüljön rajtam. Mikor azonban a hablaty végén rápillantok, sajnos nem a Teréz Anyákra jellemző megértést és törődési vágyat látom tükröződni csodálatosan faragott arcán. Sokkal jobban hasonlít… Azokra a pumákra az Animal Planeten, mikor lecsapni készülnek. Persze, gyönyörű, de veszélyes, és az ember az első másodperc bűvöletet követően sikítva futna a másik irányba. – Hát, nem is tudom, valami halvány emlékem lehet, hogy van…És minden bizonnyal sokkal több dolog jutna eszembe, ha megint olyan perzselő csókkal jutalmazna, pusztán orvoslati szempontból. Valahol az agyam mélyén előnyomakodik a gondolat, vagyis, inkább egy kép, Violetről, ahogy a munkásnegyed gyér fényei hátulról világítják meg, és szinte egészen olyan, mintha ő lépne ki a fényből, és ahogy mosolyog… De a testem mégsem engedi, hogy túl sokáig időzzek a gondolatfellegen, visszaránt, mint a bungee kötél.
Vagy az is lehet, hogy ez inkább Colette Durant, az a Colette Durant, akit annyiszor láttam a tévében, és aki éppen az ajtónak nyom, mint azokban az irtózatosan béna amerikai vígjátékokban, amikre már rákerül a +16-os karika.
Helyre?! – A hangom egészen magasra szökik a végére, szinte áriázós magaslatokba, és bár sosem tudtam énekleni (a tanárnőm mindig a nyakamra is csapott miatta, és az ő regulázó dominanciája sokkal kevésbé volt hatásos, mint az előttem álló jelenésé, mert lássuk be, legalább kétszer ennyi idős volt és háromszor ekkora, és igazából abban sem vagyok biztos, hogy nő volt), most majdnem késznek érzem magamat arra, hogy énekeljek. Ének? Daloljak. Simon Cowell sírva könyörögne, hogy lépjek be az új fiúcsapatába. Több testrészem is összerándul, ki idegességében, ki inkább más okból, attól tartok, hogy ha ez így megy, nem csak a hátam fog megmerevedni, és nem tagadom, hogy meg vagyok ijedve. Ez most kandikamera? Vagy komoly? Mit is szoktam csinálni a mellkasommal? Ja, lélegezni!
Az emberi test nagyon érdekes talányokat rejt – lehelem, a végére szinte elkábultan meredek rá. Követem az előbb mutatott útvonalat, és bár próbálok ellenkezni, a tekintetem tovább vezet, egészen a ruha kivágott részéig. – Nagyon… Nagyon érdekes talányokat… – Erőszakkal fordítom el a fejem, és meg is csóválom. Kezeim a nő vállára simulnak, és komoly erőfeszítésbe kerül, hogy ne kövessék a beléjük kódolt mozdulatokat, hogy tovább simítsanak, szuggesztívebb területekre. Talán a test emlékszik az ilyesmire?
Már ha ez az egész valóság egyáltalán.
Iszonyatosan gyönyörű vagy. És olyan az illatod, hogy… Hú. De sajnos tényleg nem emlékszem, úgyhogy ez egy kicsit gyors tempó nekem, és amúgy is, anyukám arra nevelt, hogy tiszteljem a hölgyeket, ésésés hát nyilvánvalóan az vagy… – Úgy bújok ki a karjai fogságából, mintha egy korlát alatt lendülnék át, és már mögötte is teremtem, hogy nagyobb lépésnyi távolságot hagyjak magunk között. Csak remélem, hogy nem pofoz fel ismét. Hirtelen döntéstől vezérelve nyújtom felé a kezem ; kézfogásra. – Szóval akkor kezdjük előről, tökre örülök a találkozásnak. Újratalálkozásnak. A nevem RaVi…iiiictor! Igen. Ez vagyok én. Victor.
Őszintén, a sajátom sokkal jobban tetszik.
Kétségbeesett hunyorgással meredek a kezemre, amit felé nyújtok, majd lesunyt szemekkel teszem hozzá: – Ugye nem ütsz meg megint…?

Never do the same mistake twice
unless she’s hot
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Pént. Feb. 02, 2018 3:46 am

to Victor


A titkárnő neve hidegen hagy, és nem is igazán számít a jelenléte a hatalmas iroda belsejében, mert minden receptorom, és idegvégződésem az egyetlen férfi felé nyúlna…mi lenne, ha ezt csápokkal tehetném meg? Behálóznám, és soha többet nem engedném el, de eme aljas gondolatokról le kell mondanom, hiszen nem lehetek önző, és nem birtokolhatok személyeket, mint a tulajdonomban lévő tárgyakat. Az önkontroll sohasem ment jól, nem tudom megjátszani, ha megbántanak, vagy megsértik a hiúságomat. Victor emlékezőtehetsége a ki nem mondott ellenségem, és mondhatni felingerelt, hogy nem emlékszik a hotelszobában hosszúra nyúló csókcsatáinkra, vagy a Cannes-i hétvégére a múlt nyáron. Sérti a fülemet a párbeszédjük, nem igazán érdekel, hogy mivel tessékeli ki, csak tegye meg a kedvemért, mert garantáltan jelenetet fogok rendezni, ha nem ad legalább egy kis időt kettőnknek az eltelt hetek fényében. Az ajtó becsukódása után egy hangyányi szekundum jár neki, hogy kifújja a levegőt, és felvértezze magát a következő menetre, de a tekintete nem azt sugallja, mint aki felkészült volna egy macska-egér játékra. Az önbizalmam nem inog meg, előveszem a nyájasabb énem, a pillantásommal simogatom, az ígéret szerint be fogom söpörni rajta a tartozását, és bárhova menekülhet ebben a világban, én akkor is megtalálom. Félelem csillan a szemében? Már nem tudom, hogy mit higgyek, de oldom a kettőnk közötti feszültséget, vagy éppen növelem, már tényleg nem sikerül kiigazodnom az arcvonásain. Az ajtó és jómagam közé szorul, az egérútnak lehetősége elszáll, és kelepcébe kerül általam. Az elmém peremén ott cikázik, ha mások állnának itt, vajon tétlenül néznék a próbálkozásomat, vagy vennék a lapot, és letepernének? Victornak olyasmi jár, melyről mások szánalmas álmokat ringatnak. Kinek ne kellene Colette Durant?
- Halvány emlékeid, tehát mégsem egy fekete lyuk az agyad, drágám? – behízelgő a hangom, apró érintésekkel kommunikálok vele, felhergelem a tudatalattiját, és bízom a legjobbakban. Édesem ne hagyj cserben, nem érdemlem meg, hogy parlagon maradjak.
- Victor. – kislányos mosoly ívelődik ki az arcomon, de a kékjeim a ragadozó párduc sugallatával kecsegtetnek. Eleinte feszült, és nekipasszírozza a hátát az ajtónak, mintha egybeolvadhatna vele. Ha nem ismerném az előttem állót, akkor azt hinném, hogy kezdő a viszonyok felépítésében, sőt a testi örömök megszerzésében is. A színházban ő lepett meg anno, kitörölhetetlen emlékképet égetve a fejem belsejébe. Nem mondanám, hogy minden helyzetben én voltam a céda, kellett a löket, hogy azzá váljak. Miért hiszi minden pasi, hogy könnyűvérű vagyok? A szerep megformálása mást rejt, de ő…Victor ismer, nem ajánlkoznék fel, ha nem lennék biztos a sikereimben, de még a kényeztetésem is pironkodásra sarkallja.
- Milyen talányokról beszélsz nekem? – sután nyúlik utánam a keze, de ténylegesen nem érint meg. A mellem találkozásánál még el is fordítja a fejét, és letaszít a mélybe. Döbbenten hallgatom a sületlenségeit, és megráncolom a szemöldökömet.
- Az anyukád arra nevelt, hogy tiszteld a nőket? – most rajtam van a sor, hogy a hangom eltérjen a megszokott hangnemtől, és egy oktávval feljebb csússzon. A torkom kiszárad, és nem tudom, hogy mi a következő lépés. Sírni fogok, hogy úgy viselkedik, mint egy másik ember, vagy kinevetem, hogy képtelen állításokkal áltat?
- Te most kikosarazol? – pislantok kettőt, ez hihetetlen. Szellemet láttam, vagy ez egy rossz álom, és most fogok felébredni. Megcsípem a kezemet, de a fájdalmon kívül nem változik semmi, kivéve, hogy a színdarab folytatódik, és a kezét nyújtja, mint valami hivatalos ismerkedési gála kellős közepén.
- Elölről…mint az elmúlt éveket? – elhűlve nézem a kezet, ami számtalan alkalommal barangolta be a testemet, a fülem mögé tűrte a kis szőke tincseimet, és oltalmazóan zárt a mellkasához, most meg egy nyamvadt kézfogás lesz a legnagyobb érintkezés közöttünk?!
- Tessék? – tátom el a számat, és megrázva a fejemet most én hátrálok el tőle.
- Most arra vársz, hogy fogjak veled kezet, mikor az előbb még csókolóztunk? A pofont azért kaptad, mert nem kerestél, de… - igen a szívem azt súgná, hogy tegyem meg, de úgy néz rám, mint egy ijedt őzgida. Néhány percig állunk egymással szemben, várva a másik lépésére, de megtöröm a csendet, és odalépek közvetlenül elé.
- Colette…de ez, Victor. Tényleg nem emlékszel semmire? – automatikusan emelném a tenyeremet, hogy végigsimítsak a borostás arcélén, de megállok félúton, és a testem mellé engedem a kezemet, végül eltekintek mellette.
- Bocsáss meg, de erre innom kell egyet. Van whiskeyd? – mérlegelek, és a tekintetem az ismerős bárpultot keresi, vagy az eldugott üveget. Sokkal otthonosabban mozgok idebent, mint ő, így elveszem a négyzetes skótot, és töltök egy keveset, majd a jégtartóból beleejtek két szem kockát, és egy hajtásra hörpintem fel. Az álmom rémálommá változott. A törzsemmel felé nézek, de úgy érzem nem rossz a közöttünk lévő távolság a történtek fényében.
- Mesélj arról, mi az utolsó emléked, egyáltalán van, akire emlékszel…és a menyasszonyod, ő azért megvan Victor? – ha rá mégis emlékszik, akkor esküszöm itt fogom fejbe lőni magam.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Colette Durant összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 04, 2018 2:08 pm-kor.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Pént. Feb. 02, 2018 11:48 am

★ Colette-nek ★



Hogy utasít el valaki egy országos, sőt, világméretű sztárt? Könnyen. Ha annyira be van rezelve, mint én. Az elgondolás legalábbis egyszerűbben születik meg a fejemben, mint ahogy aztán kivitelezni tudnám, és abban a pillanatban, hogy megérzem azt az ugrást a hangjában, ösztönösen behúzom a nyakam, és fél szememet mindig a kezén tartom. Ahhoz képest, mennyire törékenynek tűnik, igen nagyot tud csapni. – Kikosarazni? Nem, nem, dehogy! – Pánik ül a hangomba, remélhetőleg nem olyan feltűnő, mint amennyire annak érzem. Mert hiába nyomakodik kicsit előrébb Violet emlékképe, ami (aki) itt van előttem, az sokkal… Kézzelfoghatóbb. Kézre állóbb… – Éveket? – kerekednek el a szemeim, és inkább a nagy semminek meg az elképzelt közönségnek motyogom, mintsem a nőnek: – Erről nem szóltak az újságok…
Vagy az a magas, tagbaszakadt alak, aki barátomként mutatkozott be, de amúgy simán meglehet, hogy csak a veséimre vigyáz, míg a főnökének (a Donnak) nem lesz szüksége rá.
Vagy az anyám.
Bár miért is mondaná el Victor az anyjának, hogy kivel fekszik le? Persze, én tuti eldicsekednék még a szomszéd vietnami transzvesztitának is azzal, ha Colette Durant akár csak belém rúgott volna, de az egészen más okból történne. Azért, mert majdnem olyan valószínűtlen, minthogy a Gondos Bocsok által végzem majd be.
Ugyanakkor, végül is, amennyi esélye annak volt, hogy én ide kerülök, annyi a rúgásnak is, nem?
Azt… Azt mondták, hogy lehet, hogy még helyre jön. Sőt, hogy egészen nagy esély van rá! – fordulok utána. Engem megijesztett a gondolat, hogy talán az igazi Victor is itt ténfereg valahol félkómásan, és meg kell majd osztanunk a helyet, mint valami tudathasadásos. Bár ki mondta, hogy nem így működik? Lehet, hogy mivel használt cuccot kaptam a reinkarnációban, tényleg visszajön pár dolog. Fogalmam sincs. Még nem fordult elő velem ilyesmi… Egyszerűen elönt a bűntudat, mintha az én hibám lenne, hogy nem ismerem fel, hogy nem tudok úgy reagálni, mint szeretné, és emiatt szomorú.
Bár meg kell állapítanom, hogy még ez is jól áll neki. És megnyugtat, hogy nem akar megint felpofozni.
Ne haragudj – rázom meg a fejem bűnbánóan, válasz helyett. Máskor ha megbántottam valakit, hát hazudtam, hogy jobb legyen, mert lássuk be, hogy az a legegyszerűbb. Most viszont túl merész húzásnak tűnne, elvégre, semmit sem tudok, alapok nélkül meg a legjobb hazugság is könnyen megbukik. Bár bevallom, mikor először jöttem rá, micsoda is történt (vagyis, elkezdtem felfogni), csak azért nem kezdtem sikítozva körbe-körbe rohangálni, mint a fába szorult féreg, mert egyszerűnek tűnt arra hivatkozni, hogy amnéziám van. Nem gondoltam, hogy ez esetleg bánthat másokat.
Arra is csak megvonom a vállam, hogy van-e itt whisky, mert… Fogalmam sincs. Egyelőre az a ronda, eltorzult, félmeztelen nőt ábrázoló aranyszobor a legpuccosabb, amit beazonosítottam, de úgy tűnik, Colette sokkal könnyedebben mozog itt, mint én, aki még az asztalhoz is nehezen ült be. Ezek szerint tényleg járhatott már itt. Vajon mióta…? – Hát, ööö… – Most el kellene mondanom neki, hogy utolsó emlékeim szerint még egy ennivalóan karamellaszínű, de igen csontos kifutófiú voltam? Nem hiszem, hogy jó néven venné. – Szóval, ő meg van… Mármint, nem nekem! Csak hogy, érted, még mindig járkál, meg minden, legalábbis azt mondták. Mert nekem mindent csak mondanak. Nincs meg semmi. Cserkész becs’szó! Mondhatnánk, hogy kezelj úgy, minthaaaa… Másik ember lennék.
Haha.
Óvatos léptekkel indulok meg felé, mert kezdem nagyon kényelmetlenül érezni magam a szoba kellős közepén, de végül meggondolom magam, és az indokolatlanul hatalmas asztalra ülök. Majdnem meglep, hogy így is leér a lábam, korábban nem volt így. – Szóval… Te tudsz a menyasszony-dologról…? Mármint, hogy… Érted… Hogy. Van. Olyanom. Nekem. – Nem akarok belegondolni a szó jelentésébe, sem pedig abba, hogy azokon a képeken, amit a gyors Google-keresést követően találtam róla, úgy nézett a kamerába, mint a Kaptárban a csaj, és muszáj voltam ellenőrizni, nem folyik-e vér a szemeimből, mert… Szóval. Ijesztő. – Csak tudod, izé, próbálom összerakni a dolgokat, és… Szóval, hogy ugye egy kapcsolat, az egy meg még egy, nem pedig kétszer kettő… Általában… Tehát, hogy ettől függetlenül mi…? – Oda s vissza mutogatok kettőnk között, mert nem tudnám nevén nevezni azt, ami Victor és Colette között lehetett, mert fogalmam sincs, mi volt az. Jézusom, ugye nem azt tervelték, hogy megölik azt a nőt?! Azokban az ID-sorozatokban, amiket babáék néztek, mindig ez volt! Gazdag ipse, szerető, útban lévő másik nő, bumm! Én nem akarok bummot!
Never do the same mistake twice
unless she’s hot
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Vas. Feb. 04, 2018 2:17 pm

to Victor

Meg akarom szerezni magamnak Victort, és a kizárólagos figyelmére pályázom, de összezavar ezzel az amnézia történettel. Lehettem volna körültekintőbb is, de már késő bánat, ha a sóvárgásom nagyobb volt, mint az eszem. Az elővigyázatosság nem szerepelt a szótáramban, tények beszéltek helyettem, és a tettek. Nem akartam meghallgatni, sem helyet adni az ellenkezésnek, ha már bejutottam az irodájába, és csak egy Delly fajta nőt kellett érte megdorgálnom. A kettőnk közé szoruló levegő is súlyos már, nem elég, hogy osztozkodnom kell egy rideg picsával rajta, de még meg kell küzdenem a memóriájával is? Az égiek összeesküdtek ellenem, vagyis ellenünk. Az újévre azt hittem, hogy ismételten kéz a kézben fogunk járni, és minden őrültségemre igent mond. Elviseltem, hogy ott a menyasszonya, hogy nemsokára oltár elé vezet egy frigid szüzet, de azt már nem hagyhattam, hogy az emlékeink kiszökjenek a fejéből. Mivel érdemeltem ki, hogy a nagy és neves Colette Durantra így nézzenek, mint ez a férfi, aki hónapok óta a gondolataim megtestesítője?
- Nem akarsz, akkor miért nem kívánsz? – ajkaimból feltör a reménytelen kérdés. Harcos alkat vagyok, nem adom fel, de már attól bizonytalanság kerít a hatalmába, hogy kisfiúként lapul az ajtónak, mintha félne tőlem. A ragadozó stílusomért rajongott, alig várta, hogy kibújjunk a bőrünkből, és egy másik szerepet felöltve elfeledjük a napi gondokat, és egymás karjaiba boruljunk.
- Igen…éveket. Nem most kezdődött. – erősítem meg a kijelentésemet, hogy vegye a lapot, de látom az arcszínén is, hogy elsápad. Remekül zuhan alá a jókedvem, és most már úgy tekintek magamra, mint egy nem kívánt személyre az életében. Nem hinném, hogy megjátssza, de már minden megfordul a kis üstökömben a percek lassulásával. Eltávolodom tőle, mikor menekülőre fogja, és alkohol után kutatok. Bármi, ami erős most segíthet, mert ez a történet nem végződhet így.
- Ó, ez üdítő Victor, most sokkal jobban érzem magam. – keserűség marja a torkomat, és úgy hajtom fel az aranyló párlatot, mintha egy pohár vizet hörpintenék fel. A szirmaim megremegnek, és az egész ablakos városképre siklik a pillantásom. Most nevessetek odafent, ha láttok! Az előadás új fordulatokat tartogat, de ne higgyétek, hogy annyiban hagyom. Az apámat már elvettétek, és most ő is, mennie kell? A gondolataim rabja leszek néhány másodpercre, de utána megint ennek az abszurd komikumnak a részesévé válok.
- Téged kellene, hogy hibáztassalak, de nem tudlak. Az orvosok, a baleset, bármi lehet az oka. – tűröm a fülem mögé az egyik kiálló hajtincsemet. A kedvéért öltöttem fel ezt a ruhát is, de mit ér, ha a múlt egyik árnyéka vagyok? Letaglóz az elmúlás, félelmetes, hogy ennyit jelent egy viszony. Most itt van húsvér formájában, de mégis elérhetetlen, talán nem tévedett sokat, és egy másik ember lett belőle időközben. Most már csak az érdekelne, hogy emlékszik-e arra a nem túl kedves arájára…jobb tisztában lenni az erőviszonyokkal.
- Miért ne tudnék? – hát ez már egy szappanoperába illene bele, és ha valóban lenne nálam valami éles tárgy, akkor a dráma kedvéért felvágnám az ereimet is.
- Van egy érdek macád, akit hozzád akarnak adni, az egy kapcsolat. Én vagyok még egy…és ez szerintem kettő, de szólj, ha még volt más is, és eszedbe jut. – nevetek fel csúfosan, és már korántsem érzem úgy, hogy a ma estém hancúrozással fog eltelni. Kéretek a szobámba egy nagy üveg pezsgőt, és felöntök a garatra. Lemondom a holnapi napot, mert szívem szerint tombolnék, úgy üvöltenék, ahogyan még sosem, mégsem tehetem meg, és ez bosszant.
- Szexeltünk Victor…orbitálisakat. Ez történt kettőnk között. Három éve ez megy…és eddig nem jelentett gondot, hogy leteperj, ha megláttál. Jössz nekem az úriember éneddel, de egyáltalán nem vagy az. A balesettel együtt a személyiséged is elveszett? Valaki más él benned? – viccnek szánom, de látom, hogy túl komoly marad.
- Ne vedd a szívedre, de ez most nekem is új. Kicseréltek, és megpiszkálták a fejedet. Tartsak gyors bemutatót neked, vagy a családtagjaid már megtették? A tiltólistán már fent voltam, azt észrevettem. Közeledik az esküvőd, alelnök lettél…ebbe már nem fér bele egy színésznő, ugye nem tévedek? – a titkárnője helyett töltök egy pohárral neki is, és úgy sétálok oda az asztalához.
- Tessék…idd meg. Jót fog tenni, és talán nem fogsz félni tőlem, mert ugyebár nem harapok. – sóhajtok egyet, és mellette támasztom meg a fenekemet az asztalnál.
- Beszélgetni akarsz, akkor állok rendelkezésedre, különben annyira részegre innám magam, hogy holnap kihagyom a reklámkampányt. Unom…nem köt le semmi, üresnek érzem magam mostanában. – tekintek a szeme közé, és odahajolok, hogy megigazítsam az öltönyét.
- Így már tökéletes. – simítom le, és beharapom az alsó ajkamat.
- Olyan vagy nekem, mint egy tiltott gyümölcs. Kedvellek Victor. – őszintén suttogom kettőnk közé, és elemelem a kezemet, mielőtt frászt kapna. Átfogom az egyik karomat, és belekortyolok a méregdrága italba.
- A fél város a lábaid előtt hever, nagy ember vagy. Sokan lesznek, akik ki akarnak használni. Barát kell? – mosolyodom el, és csintalan ívbe szöknek a szirmaim.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Hétf. Feb. 05, 2018 6:18 pm

★ Colette-nek ★


Igen, néha egészen… Megdöbbentő okai vannak. Olyan, tudod. Már-már hihetetlen. Volt egy sorozatgyilkos, aki tök normális volt, de aztán fejbe vágták egy csavarkulccsal, és… Hát, sorozatgyilkos lett tőle. Ez azért jobb – hadarom széles gesztusokkal. A bűntudat hullámai úgy söpörnek végig rajtam, mint a turisták az Eiffel-téren nyaranta. Már nem büdösen és szemetelve, hanem nagy dózisban. Pedig nem kellene. Nem kellene, ugye? Elvégre, még csak nem is ismerem ezt a nőt, hát jó, lehet, hogy voltak róla olyan illetlen gondolataim, amiket nem mernék kimondani, mert a végén megint arcon csap (vagy nem, ebben a testben lehet, hogy nem), de nem jelent számomra semmit. Akkor sem, ha olyan finom az illata, és a haja pedig akár egy aranyló vízesés…
Az azért még az általános döbbenetemet is megtetőzi, mikor szinte szenvtelenül kérdez vissza. Olyannyira egyértelműen cseng a kérdés az ajkairól, hogy egy pillanatra én is elhiszem. Tényleg, miért ne tudná? Aztán elhajt odalent valami magamutogató motoros, a bukóra nyitott ablakon keresztül pedig beáramlik a berregése. Észhez térít.
Megrázom a fejem, és a tarkómat kezdem el vakargatni. – Hát, szóval, tudod, ez úgy szokott lenni, hogy… – Nem tudom, hogy, mert még egy csajom sem volt soha, nemhogy több! És az igazság az, hogy már egyetlen gondolata is megrémített néha – mit csinálsz egy barátnővel, sétáltatod, sarokba állítod, locsolod? –, bele sem mertem gondolni esetleg kettőbe. Pedig egyszer majdnem áttérítettek a mormon hitre, az a két öltönyös fiú nagyon meggyőző volt, de túlzottan szeretem a kávét, azt meg nem engedélyezik. Meg szeretném kérdezni a szőke szépségtől, hogy és mi a véleményed róla?, de a nyelvemre harapok, szó szerint; ha tud róla, és Victor is tudja, hogy tudja… Akkor lényegében biztos megoldották maguk között, nem? Talán senkit sem kell megölnöm!
Igen, igen, az tényleg kettő… – Hibátlan érvelés! És miért is nem teszem hozzá, amit valószínűleg egy Victorhoz hasonló sármőr mondana, és aminek a lényege, hogy nem csak szép, de okos is? Mert lefoglal az a bizonyos „valaki más él benned”. Egy pillanatra azt hiszem, komolyan gondolja, és a következő pillanat, hogy kiderül, igazából dementor, és azért jött, hogy kiszívja a lelkemet. Lélegezni is elfelejtek, csak tulajdon szívem magányos zakatolása ver visszhangot a mellkasomban. Aztán ott az az apró rándulás az arcán, amiről látszik, hogy elengedi a kérdést. Még sosem könnyebbültem meg ennyire. Már azt leszámítva, hogy amúgy most tökre sérteget engem. Egy pillanatra felháborodás önt el; hát mit képzel magáról?! Csak azért, mert gyönyörű, bájos, meghökkentő, gazdag és sikeres, már mindent megkapha--- ja, igen. Az úgy megy. – Én listákról nem sokat tudok – vonom meg a vállam legyőzötten, és azt is megállom, hogy hozzátegyem, valójában kétszer húztak meg matekból, mert nem ment az analízis. Vagy a geometria. Vagy bármi más.
Figyelem a mozgását, szinte megbűvöl, pedig tényleg nem csinál mást, csak jár. Ringó csípővel, ide-oda… Hogy tud így letaglózni? Ismét eszembe jut Violet, ami kijózanító gondolatnak bizonyul. Ami megrémiszt, mert korábban épp az ellenkező hatást érte el. Erősen lehunyom a szemem, majd elbotladozom az asztalig, és jobb ötlet hiányában leülök a forgó bőrszékbe.
Összevont szemöldökkel nézek az aranyszínű italra. Átveszem a nyújtott poharat, ám igen bizonytalanul méregetem; amint kicsit közelebb emelem, megcsapja az orrom az alkohol erős bűze. Sosem szerettem, pedig nálunk aztán nem volt nehéz szerezni, nyolc gyerek mellett a szülők elfogadják, hogy statisztikailag legalább másfélből alkoholista lesz, akkor meg legalább kontrollált környezetben részegedjen. – Félni? Félni?! Ugyan! Ki fél itt… – legyintek széles vigyorral, és mielőtt értelmesebb gondolat születhetne meg a fejemben, egyben lehúzom az egészet. Aztán azzal az erővel majdnem vissza is köpöm, úgy égeti a torkom, ahogy legurul. Érzem, hogy még a gyomromat is… Biztos most égeti keresztül a hasfalam. Ezt a kínszenvedést, ami kiül az arcomra, és az ösztönös reakciót, hogy a nyelvemet nyújtogatva próbálom csökkenteni az égést, nem láthatja, mert épp elfordulok a székkel. Nem mintha így sokkal kellemesebb lenne, de legalább nem olyan megalázó.
Üresnek? – nyögöm ki két köhögés közepette, ahogy lassan ismét felé fordulok, és próbálok a lehető legszélesebben mosolyogni, bár legszívesebben azonnal tejet követelnék valakitől. – Ugyan, mitől éreznéd magad… üresnek… – A mondat vége valahol a levegőben úszik, én pedig Colette parfümjének habjain hánykolódom, meglehetősen boldogan. Olyan közel lép, míg megigazítja az öltönyömet (szinte észre sem veszem, hogy az van rajtam, kicsit olyan, mintha Delacroix-ék háza táján nem is teremne farmer vagy póló), hogy látom a pórusokat a bőrén, az alapozón átsejlő szeplőket az orrán, meg az arany flekkeket a szemében, és majdnem lenyűgöz, hogy mindezt észre veszem egy másodperc alatt, holott máskor hatszor kell visszamennem egy szobába, hogy egyáltalán rájöjjek, miért is mentem be. Nem tudom, egy pillanatra elhiszem, hogy talán kedvel, mármint, hogy engem, de… Aztán Victor, és rájövök, hogy enek az egésznek semmi köze hozzám. Hogy is lenne? Nevetséges gondolat.
Igen, ezt már mondták páran – bólogatok, immár magamhoz térve. – De honnét tudnám, hogy nem pont így akarsz átverni? Úgy értem, érted, csak elméleti alapon, ez a „csak bennem bízz” duma olyasvalakinek, aki semmire sem emlékszik… – Tehetetlenül megvonom a vállam, és inkább a whisky felé nyúlok. – Szeretnél még egyet?
Tényleg rosszul érzem magam azért, mert nyilvánvaló okokból semmit sem tudok, és nem ugyanazt érzem. Vagyis, nem teljesen nyilvánvaló okokból, mert kinek lenne ez nyilvánvaló?! Nem tudom, kit sajnáljak jobban, magam, vagy azokat, akik azt hiszik, Victor még itt van. De mivel őket nem ismerem, mégis magamat sajnálom. És Colette-et. Az egyetlen, akin úgy látszik, tényleg hiányolta őt, nem csak azért, mert az a neve, ami… – Tényleg nem emlékszem köztünk semmire – kezdek aztán bele halvány félmosollyal – , de rád azért igen. Mármint, máshogy. A filmekből, meg ilyesmi… Volt az a reality, tudod, az a sztárok a vadonban dolog… Ott tényleg elmentetek a dzsungelbe, vagy csak egy stúdió volt? Majdnem biztos vagyok benne, hogy húsz euróban fogattam rá egyszer. – Egy olyan életben, aminek nem is tudom, mennyi hatása van most. Vajon anyáék még mindig nem tudják a dolgot? Szeretem azt gondolni, hogy maradt nekik hét, és nem olyan gáz… De ugyanakkor nagyon szeretném látni őket. Nem merek odamenni. Ilyen arccal? Fehér ördögnek bélyegeznének! Gyorsan elhessegetem a gondolatot, és inkább arra koncentrálok, hogy megpróbáljam javítani a jelenlegi helyzetet. – Szóval… Talán nem emlékszem rád úgy, ahogy szeretnéd. De azért másfajta emlékeim vannak. Meg így, benne vagy a kollektív tudatalattiban… Az azért nem rossz, nem?

Never do the same mistake twice
unless she’s hot
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Szomb. Feb. 10, 2018 12:22 pm

to Victor

Kis tüske, vagy inkább lassan egy inda szövődik a szívem köré, és nem táplálok az irányába szerelmet, de egyfajta fontosság már kialakult az életemben. Nem holmi kettyintésnek szánt alapanyag voltam, mert előfordult, hogy a szex után estéket beszélgettünk át, és csak léteztünk, jól éreztük magunkat a másik társaságában elvárások nélkül. Ez a buborék éltetett, és segített át több nehéz szakaszon is, mikor nem akartam megnyílni másnak, és Victor karjai közé menekültem, mert tudtam, hogy ő meg fog menteni az önpusztítás folyamatától, de itt és most arcon csap a felismerés, hogy mégsem voltam annyira pótolhatatlan, ha még az emlékei is kiúsztak a fejéből. Nem tehet róla, mégis idegesít, hogy olyannal szálljak szembe, mely fölött nincs hatalmam. Az irányítás az én kezemben volt, de mára úgy tűnik, hogy ez csak a látszat volt. A szeretőmnek idegen lettem, és úgy néz rám, mint valami földönkívülire. Nem vágyakozva, vagy kíváncsian, üresség csillog a kék lélektükrökben, és ez zavar. A hasonlatán halkan nevetek fel.
- Pont egy sorozatgyilkos esetével magyarázkodsz? Sokkal durvább, ha valaki normális volt, aztán meg hirtelen vágyat érzett, hogy ember életét vegyen el. Victor én megértem, hogy ez rémisztő neked, de hidd el, hogy én sem tudom kezelni a kialakult szituációt. Tulajdonképpen ki is vagy a baleset óta? Egy megszeppent üzletember, akit a családja irányít? Nem feltétlenül én vagyok a legjobb ember a Földön, és bevallom jó néhány bűn írható a számlámra, mégis…egy száznyolcvan fokos fordulat…megterhelő mindkét fél számára. – aprócska, ámbár sokatmondó sóhaj ez. Türelmes szeretnék vele lenni, meg törődő, a testemet adnám, de nem kell belőlem semmi. A nagy Colette Durant szárnyak nélkül esik a földre, és szembesül azzal, hogy a világhírnév nem minden, mert akinek a véleménye igazán számítana…most már sehol sincs. A menyasszonya nem tabu téma, de neki az is az újdonság erejével hat, hogy szenvtelenül hozom szóba a harmadik felet. A fejemben a kis ara csak egy másodhegedűs, és nem gátolom abban sem, hogy ellássa Victor a teendőit még a kézfogó előtt, mégis zavar, hogy ő ott lehet a halovány sötétségben, én meg csak egy idegen nő vagyok, aki betévedt az irodájába, és rávetette magát.
- Hogy szokott lenni? Világosíts fel. – pislogok kettőt a férfira, és az arcmimikáját fürkészem, a megdöbbenéstől a lefagyásig minden árnyalat megjelent már az érzelmeknek, de hol van az a nézés, az a pillantás, ami csakis nekem szól? Önző kérés ebben az elátkozott szekundumban, hogy ne kezeljen úgy, mint egy kislányt? A kapcsolatunk milyensége egyértelmű, nem tagadom, hogy többet vagyunk ágyban, mint máshol, vagy éppen nyilvános helyen esünk egymásnak, elszökünk a világ elől egy-egy hétvégére, de sosem teherből tettük, mert ő is akarta. A feleségjelölt sem zavart be a kis viszonyunkba, ugyanúgy visszatért hozzám, mintha mi sem történt volna előtte. Miért érzem azt, hogy mégis gombóc nő a torkomban, és a zöldszemű szörnyeteg a bőröm alá mászik?
- Kettő…bizony, és bízom benne, hogy több nincs. – préselem össze mérgesen az ajkaimat, mert ha még egy „jöttment ribanc” előkerül a történetbe, akkor eddig tartott a megértő énem is. A vészjósló ragadozó tekintet nem véletlen volt. Nem törölheti el az elmúlt három évet csak azért, mert egy baleset érte. Kezdem elhinni a kijelentésemet, hogy másik ember lett belőle. Hú, de rosszul vagyok, és legszívesebben toporzékolnék, de ebből mit sem láthat….ha a régi Victor lenne, már édes csókokat suttogna a fülembe, és biztosítana róla, hogy nincs más, aki miatt rosszul kellene éreznem magam, de most csak bambán néz, és tőlem várja a megerősítést a szexuális kapcsolatunkat érintően. Bocsi, de éppen egy forgatásról jöttem el, mert látni akartalak. Egy magánnyomozó is a sarkadban liheg, hogy tudjam, nem tűntél el az életemből. Egy ital jót fog tenni mindkettőnket, én csak azt tudom, hogy ezt józanul nem bírom ki, és ha lehet ő se maradjon már ki a jóból. Az asztalánál egy elveszett kisfiú képe ötlik fel bennem, ahogyan felé kínálom a poharat.
- Te Victor…nem kell megjátszanod magad. – a vigyorára felengedek, és vágyakozva simogatom a kékjeimmel végig. Jól áll neki a borosta, mintha idősebbnek tűnne tőle. Az évek még férfiasabbá teszik őt a szememben, és néha…de csak néha elképzelem, hogy öregkoromra mellette ébredjek. Nem megvalósítható, a tények, az érdekházassága, a személyiségem mind ellene szólnak, de néha jó elrugaszkodni a valóságtól, és fantáziálni erről meg arról. Lehörpintem a whiskeyt, és némi igazságalapot adva a bennem dúló viharnak megosztom vele az aggályomat.
- Igen, annak. Céltalan káosznak, amivel olykor nem tudok mit kezdeni. Egy sötétség, egy örvény, ami ha beszippant, akkor… - a mosolyával felbosszant, és korántsem örülök neki, mikor beszélgetést próbálok kezdeményezni, és komolynak tűnni, egyszerűen kinevet.
- Szerinted ez mókás Victor? – teszem le a poharat az asztalra, és erősebben szorítok rá, még az ujjbegyeim is elfehérednek. Megkerülöm az asztalt, és megigazítom az öltönyét, talán ott sincsenek a gyűrődések, de szükségem van, hogy lenyugodjak, és megérinthessem. A csendben több a beszéd, a testünk kommunikál, valahol még ismerősnek kell lennie, de eleresztem a múló varázst a gyengeségemmel együtt.
- Barát…ó most már ott tartunk, hogy én leszek a zsarnok, hmm? Nem akarok az a személy lenni, aki kihasznál…nem utazom a pénzedre, mert nekem is van. Nem fordítalak a menyasszonyod ellen sem, még a családodnál sem jártam. Pont én lennék az, aki rosszat akarna neked, de őszintén? – sért a feltételezés, eddig a kölcsönösségen alapult, de most már kezdek dühbe gurulni.
- Köszönöm, de kettő már pont elég lesz. – csendesen támaszkodom neki az asztalnak, és elutasítom a felvetését, és megint eljutunk az első pontig.
- Kezdek rájönni… - ne kímélj Victor, forgasd meg azt a kést, tegyél kárt bennem, kínozz még.
- Most komolyan a filmekről, és a showjelenetekből maradtam fenn? Tudod, ezt temérdek rajongóm kérdezi, sőt műsorvezetők, akik elérhetetlennek tartanak. Ez érdekel? Valóban ott voltunk, jó pénzért csináltak belőlünk majmot, de kalandnak nem volt rossz. Fogadtál? Ó, ez tényleg szuper. – eltávolodok lélekben az érző oldalamtól. A színésznő, a sztár…ez vagyok neki.
- Talán mennem kellene, és hagyni…hogy dolgozhass. – rosszul esik, nem tagadom, ki is ül az arcomra a szomorú valóság, és a táskámat kapnám fel, mikor megakaszt a mozdulatsorban.
- Nem rossz, bizony…ha van egy kis részed, aki emlékszik rám, mert ez… - mutatok rá, aztán magamra.
- Nekem több volt, mint összejárás, ami közöttünk történt. Bárcsak segíthetnék emlékezni, de kevés vagyok, egy árnyék az agyad hátsó zugában, ugye? – fájón szakadnak fel a szavak belőlem, és most közelebb lépek hozzá, és az arcához hajolok.
- Gyűjts új emlékeket, és itt az első. – puszit nyomok a borostájára, és fel is egyenesedem.
- A színésznő az a képernyőn létezik, én valós vagyok. – suttogom, és a szeme közé nézek.
- Keress meg, ha úgy érzed igényled a társaságom, és nem kell a kis titkárnődön átjutnom, hogy lássalak. – indulnom kellene, érzem, hogy nincs maradásom már.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Vas. Feb. 11, 2018 4:54 pm

★ Colette-nek ★


Tényleg? Normálisabb? – pislogok rá hatalmasra tágult szemekkel. Hát nem tudom, nem vagyok én egy amolyan radikális fazon, az igaz, de általánosságban véve a gyilkosságot tiltja kábé mindeeen… vallás, jogrendszer és Elmo a Szezám Utcából. Elég groteszkül hangzik ez a szinte már amorális megnyilvánulás, amit az ember mondjuk várna egy fogatlan világvégét váró hajléktalantól vagy egy kopasz kigyúrt negyvenes verőlegénytől, de nem egy szőke tüneménytől. Férfiasan bevallom, hogy ha nem lettem volna eddig is betojva nagyjából mindentől, megijedtem volna tőle.
Valahol megértem. Azt hiszem. Szeretném így gondolni. Mert anyának volt egy csomó romantikus könyve, én meg néha nagyon unatkoztam, és mikor Frederico elment és megmentette Julianat attól, hogy hozzá kelljen mennie Antonióhoz, hát szóval, az tökre megható volt. És ismerem, és tudom, és éreztem, hogy a szerelem sok dologra képes, az én drága kicsi Virágom például számtalanszor adott nekem okot arra, hogy újra felkeljek reggel. És mégis milyen könnyen figyelmen kívül hagyom, ugye? Megértem, hogy szeretné, ha minden úgy lehetne, ahogy volt, de én nem tudom, hogy volt. Tényleg nem. Pedig ahogy rám néz, magabiztosan, de reménykedve, azt kívánom, bárcsak tudnék segíteni neki, mert beleszakad a szív az ilyen pillantásba.
Aztán megint visszatér az a rémisztőbb fele, és az ádámcsutkám felcsúszik a számba. – Zsarnok? Nem, nem, én zsarolót mondtam… – hebegem döbbenten, de rá kell eszmélnem, hogy ez egy fikarcnyival sem jobb, mint zsarnoknak hívni. A zavar enyhe megfogalmazása lenne annak a katyvasznak, ami most a fejem helyén kavarog káposztalében pácolódva; egy részről tudom, hogy amiket a fejemhez vág, annak nincs alapja, meg van is, meg nem is az én fejem, másrészről meg mégis úgy érzem magam, mint aki elfelejtett tanulni az iskolai tesztre, a tanár meg épp az egész osztály előtt szólja meg érte. Vajon ha közölném vele, hogy nem az vagyok, akinek hisz, úgy értem, tényleg nem az, megnyugodna, vagy inkább megpróbálna felkoncolni azzal a feltűnően hegyes üveggúlával, ami az egyik szekrényen áll…?
Igen, szerintem is utóbbi a valószínűbb.
Én nem hiszem, szóval, hogy rosszat akarnál. Csak a logikai buktatóra mutattam rá – fejtem ki, holott már régesrég nem keresek semmi logikát abban, ami körülöttem folyik. Na jó, de, keresek; és sírva veszem tudomásul, hogy nem találok. Semminek sem volt értelme; mert nem vagyok hajlandó elfogadni, még most sem és holnap sem meg öt év múvla sem, hogy a mamának igaza volt a lélekvándorlással kapcsolatban, mert az azt jelentené, hogy mással kapcsolatban is. Például azt is mondogatta, hogy ha grimaszolok, úgy marad az arcom. És úgy maradt? Hah! Hát az arcom sem maradt a helyén, nem hogy a grimasz!
Próbálom menteni a helyzetet, tényleg, de ez minden bizonnyal sokkalta egyszerűbb volna, ha nem lennék totálisan betojva, és nem oldódna minden gondolatom Colette csodálatos illatának felhőjében, hogy előről kelljen kezdenem. Érzem, hogy nem azokat mondom, amiket kellene, és a próbálkozások is mind célt tévesztenek, s ha lehet, csak még mélyebbre lököm a… Hogy is fogalmazott? Sötétség?
Azt hittem, a munkássága emlegetésével talán célt érek, mert emlékeim szerint mindig olyan izgatottan nyilatkozott, de nem látom az arcán nyomát annak a kedves, imádnivaló mosolynak. – Azt mondják, a részvétel számít – vonom meg a vállam tehetetlenül, és nem akarom bevallani, hogy így én most tökre nyertem néhány eurót, de nehéz lenne behajtanom, mert, nos… Akkoriban kicsit másabb arccal járkáltam. Lehet, hogy meglepődnének. Vagy megpróbálnának kinyírni; habár a legtöbb ilyen dolgot titkolták előlem, úgy sejtettem az elkapott beszédfoszlányokból, hogy vannak, akik Victort okolják a balesetért. A vicces rész az, hogy én sem tudnám megmondani, melyikünk hibázott; valószínűleg mindketten. Nem emlékszem.
Szeretnék ellenkezni, hogy nem, nem, dehogy, maradjon csak, üljön le egy fotelbe, vagy székre, felőlem aztán a csillárra is, de a másik felem, amelyik nem rajongja, mintsem inkább féli, annak fogalma sincs, mit tudna kezdeni vele. – Biztos vagyok benne, hogy nekem is – mondom végül, teszetoszán, óvatosan, mert nem tudom, mi mást mondhatnék. Egyre kevésbé értem Victort. Ha valakinek nem kell aggódnia az anyagi háttere miatt, ha lehetne szuper élete, miért lép bele minden hülyeségbe? Miért vesz el valakit, akit nem szeret, titkol valakit, akit mindenki ismer, és miért kellett olyan eszetlenül vezetnie az utcákon, ha egyszer a pénze anélkül is forog, hogy sietne?
Nagyon puha a bőre. Ezt azon pillanat alatt is érzem, hogy egy kósza pillanatig az arca az enyémhez ér, és szinte sajnálom, amiért a borosta felkarcolja. Valahol pedig tökre remélem, hogy vörös rúzsa nyomot is hagy, mert ezt aztán soha másként nem hinném el. – Az első-első élményemnél mindenképp jobb. És kevésbé vagy szőrös. – Igazából az a vicces, hogy ezt pedig egyáltalán nem szánom tréfának, de az sem baj, ha esetleg annak veszi. Nem tudom, mit gondoljak. Hogy mit tegyek, mert valahol még mindig azt a pillanatot várom, hogy lehunyom a szemem és otthon ébredek fájó tagokkal, mert elaludtam a kanapén, másrészt viszont Colette csókjának nyoma még mindig ott ég az arcomon, a pofon felett. – Én tényleg nem… – Megakadok. Mit nem? Nem akarok nem emlékezni? Nem akarom kirúgni? Nem akarom nem felhívni? Lesütöm a szemem, úgy, ahogy Victor valószínűleg soha, és önkéntelenül is ahhoz a sebhez nyúlok a szemöldököm felett, aminek a nyoma még mindig látszik kissé, pedig mindenféle kezelésekre kényszerítettek, míg a PR-os azt nem mondta, hogy tulajdonképpen jól áll ez a veszélyességet sugárzó jel, és inkább maradjon. Akkor azért kezdtem félni, nehogy túlzottan rákapjon a reklámosztály a veszélyességre, és nekem rontsanak egy törött üveggel.
Megnyalom az ajkam, és Colette keze után kapok, abban a pillanatban, hogy megfordulna. Ösztönösen hoz mozgásba. – Mit szólnál ahhoz, ha… Ha elmennénk enni valahova este? Voltál már az Eiffel-torony melletti Mekiben? Azt mondják, kétszer annyi szezámmag van a zsemlén, mint máshol. – Tényleg nem jut eszembe jobb hely, de ha szerencsém lesz, viccnek fogja fel és kinevet, aztán javasol egy másikat. Bár valahol érzem, hogy a meghívás sem teljesen jó ötlet.
Never do the same mistake twice
unless she’s hot
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Szer. Feb. 14, 2018 4:03 pm

to Victor

A hasonlata talán morbid, és nem élem bele annyira magam, de ki hibáztatna érte. Szeretném megérteni, hogy milyen olyan embernek lenni, aki nem emlékszik a múltjára, és a benne szereplő emberekre. A jótékony hatása is megvan ennek, ha jobban belegondolok, hiszen ez jelenthet egy újfajta kezdést, ha valaki rosszat tett előtte. A saját szemszögemből azonban rémisztő, hogy felejthető vagyok egy férfinak, aki nekem már többet jelent, mint egy futókaland. A három év nem a rövid ismeretségről árulkodik, és még sohasem éreztem azt, hogy felesleges lennék Victor közelében. A szeme közé nézve viszont nem látom az elragadottság legkisebb hullámát sem az irányomba, így a szavai összhangban állnak az igazsággal. Egy színésznő lettem neki, akit a vásznakról, az újságokból ismer, de ennél közelebbi viszonyt nem ápolt velem. A szülei, a menyasszonya mit mondhatott neki? Miért nem engedtek fel az irodájába, vagy a kórházba be? Egy botrányhősnő vagyok a szemükben, egy múlékony ártalom, és ha már úgyis az alelnöki posztra lép az utód, hát vessük el a kellemetlen tényezőket is. A családjának még jól is jött, hogy tulajdonképpen egy bábot kaptak, akit irányíthatnak. A pillantásunk egybeolvad, de ettől csak még rosszabbul érint, hogy nem simogathatom meg, nem bújhatok hozzá. A legtöbb tévhittel ellentétben szeretek ölelkezni, és valamilyen szinten szeretve lenni, amíg valaki nem fojt meg a szerelmével, mint annak idején Jean tette. Victor sohasem kérte, hogy csak az övé legyek, megszabta a kis világot, ahol ketten léteztünk, megőrizve a szabadságunk mámorító ízét.
- Zsarnok, vagy zsaroló…nekem ugyanaz. Nem akarok rosszat neked. – őszintén csillannak meg a kékjeim, és a hangom talán erőteljesebben rezdült meg, de tudnia kell, hogy komolyabban nem ártanék neki addig, amíg ő sem használ ki, vagy tesz keresztbe nekem. A hevességem a gesztikulálásban nyilvánul meg, és nem a tettlegességben, kivéve az első pofont, melyet megérdemelt. A legutolsó találkozásunk alkalmával veszekedtünk, méghozzá arról, hogy miért akarok elutazni Cannes-ba, ha itthon is tölthetnénk a hétvégét Párizsban. Titkolt előlem valamit, és megéreztem, hogy vaj van a füle mögött, most mégis feledésbe merül ez a néhai szóváltás.
- Logikai buktatói, hallod magad? Sose használtál volna azelőtt ilyesmiket a jelenlétemben, igazából a védekezés sem fordulhatott volna elő a részemről, de megértelek, ez már egy másik éned, és nem a régi, aki odavolt értem. – vékony jégen táncolunk, az eszem azt súgja még most lépjek le, és hagyjam magára, mielőtt beolvasok neki, vagy megbántom, és visszafordíthatatlan éket verek közénk. A kitárulkozásom visszafele sül el, és ahelyett, hogy elhinné nekem a mondandómat, szinte kinevet. Nem ismerek rá erre az emberre, összezavar, de vonz is. A tekintetem többször vándorol rá, okot keresek, hogy hozzáérjek, a közelében maradjak.
- A részvétel számít, ebben igazad van. – hagyom rá, nem szeretném hallani, hogy mennyiben fogadott rám, vagy miképpen lettem az elsőszámú kedvenc, mikor levettem a felsőmet. A dzsungel is egy másik tér, ahol meg kellett mutatnom egy másik oldalamat, ami a kamerák előtt létezett. A legjobb megoldás, ha véget vetek ennek a találkozónak, és elbúcsúzom tőle. Odahajolok, finoman súrolom a vörös ajkaimmal az arcélét, és ajándékozom meg egy puszival, de a szám valahogyan tovább marad ott, mint kellene. A tekintetem elidőzik az arcvonásain, egy szekundumra olyannak látom, mint régen, és elmosolyodom azon, amit mond.
- Szőrösnek lenni nem feltétlen rossz. Ez meg egy újabb emlék, ami már ehhez a részedhez tartozik, és senki nem veheti el. – egyenesedem ki, és a táskámat a két karomban tartom meg. Már nem is figyelek úgy igazán, a lábaimat arra kényszerítem, hogy az ajtó felé terelődjenek, és magam mögött hagyva indulok meg a tűsarkaimon a cél felé. Delly örülni fog, hogy nem volt pohártörés, de még hangos szóváltás sem. Kulturáltan viselkedett a kis színésznőcske. A kezemen érzem az erősebbnek ható ujjak lenyomatát, ahogyan megállásra késztet, és visszatekintek rá kérdőn.
- A mekiben? – sosem jártam még ott, de ha ez azt jelenti, hogy látni akar megint, akkor nem fogok nemet mondani.
- Szerintem a fagyival lekenyerezhetőbb vagyok. – kimondhatatlan boldogság kerít a hatalmába, de jól palástolom a kezdeti fellángolásomat.
- Este…hétkor. Ne késs, mert akkor több esélyt nem kapsz. – incselkedem vele, és most már végképp elhagyom a süllyedő hajót, ahol szívem szerint vele együtt merülnék el a habokban, de nem lehet.
/Köszönöm a játékot. Imádtam.   love /
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló •• Szer. Feb. 14, 2018 8:14 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Tour Areva felhõkarcoló ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Tour Areva felhõkarcoló
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Soldier World Tour
» Part 14 / 11
» Part 14 / 6
» Part 14 / 9

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-