Cora & Andreas || that's what she said - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. 11 Nov. 2017 - 19:42-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 13:52 ✥

✥ Today at 11:04 ✥

✥ Yesterday at 22:09 ✥

✥ Yesterday at 21:34 ✥

✥ Yesterday at 20:05 ✥

✥ Yesterday at 16:00 ✥

✥ Yesterday at 10:24 ✥

✥ Yesterday at 9:36 ✥

✥ Vas. 14 Okt. 2018 - 15:59 ✥

Párizs lakói

Cora & Andreas || that's what she said



Témanyitás ✥ Cora & Andreas || that's what she said •• Szomb. 20 Jan. 2018 - 19:09
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

⛣ Corának ⛣

Lustán ásítok egyet, a kézfejemmel takarom el a szám, mert még ennyi év és több száz kilométer távlatából is érzem a tarkómon anyám tekintetét, meg a fakanalat, amit bátran lengetett, főleg velem szemben. Nem mintha valaha is kaptam volna olyanért, amit utólag visszagondolva ne érdemeltem volna meg, de mégis hagyott valami kitörölhetetlen nyomot a tudatalattimon. Tekintetem a tévére tapad, még kissé kábán, holott a városra még nem olyan rég ereszkedett éjszakai sötétség. Nem is az óra az, ami olyan fárasztóra nyúlt, a kimerültség még mindig a csontjaim velejében ült, gonosz fogacskákkal kaparászva az idegeim. Akár az a zavaró érzés, mint mikor érzed, hogy ki kéne nyújtóznod, hogy ropogtatnod kéne a végtagjaid, de nem akar sikerülni, a feszültség pedig alattomos felperes módjára ül a nyakadon.
Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt. Mondhatjuk, hogy nem a legkedvencebb filmem, és nem is egészen saját választás volt.
Ilyen helyen sose dolgozz kérlek, rendben? – mormolom nagyjából a huszadik percnél járva, mikor főhősnőnk már javában igyekszik kikészíteni Matthew McConaughey-t. Aztán felpillantok Corára, és elmosolyodva fordulok az oldalamra, fejem, mely addig az ölében feküdt, most a teste felé fordul, és arcomat a pólója anyagába fúrom (vagy az én pólóm?), a hasába fújva, mint a gyerekeknek szokták. Felnevetek, amitől azonban megint visszatér régi ősellenségem, a nagybetűs Gyötrelem. Összeszorítom a szemeim, mintha attól bármi jobb volna, és ismét a tévé felé fordulok, ami viszont épp ekkor kapcsol át reklámra, és valami folttisztítót mutogatnak, vakítóan fehér háttérrel. Belevérezni látszik az agyam a kegyetlen fénysugárba.
Abszint és pezsgő! Soha többé! – Próbálom kidörzsölni a fejemben merengue-t járó elefántokat, de ahogy az előző száz alkalommal, most sem járok sikerrel. – Soha, de soha többé nem iszok a nővéreddel… Miért nem mondtad, hogy Penny komolyan veszi ezt az ivás dolgot?
Az új év első napja, ahogy sokan másoknál, józanodással telt. Életem során két kezemen meg tudnám számolni, összesen hányszor részegedtem le, és abból is csak az első volt feltűnő, elvégre, tizenhat voltam, és össze vissza kevertünk mindent. A többi alkalommal rendszerint csak én vettem észre, hogy az egyensúlyérzékem nem olyan, mint kéne, hogy bátrabban jönnek a szavak a számra, vagy hogy kicsit tovább tart átgondolni a dolgokat, mert a válaszok valahol az agyamat kitöltő vattafellegekben akadtak fenn. Csendes részeg, néhányaknak annak is kell lennie, a sok őrült, zokogó és éneklő meg mindenkit szerető közé. Mentségemre legyen mondva, hogy ezúttal sem így terveztem az estét, és ha Penny nem hívja fel Corát olyan állhatatos félrészegséggel (azt hiszem, mostanában szakíthatott valami két hetes barátjával, bár abban sem vagyok biztos, hogy jártak-e egyáltalán), hogy márpedig most és azonnal és rögtön toljuk oda a hátsónkat az étteremből, ahol tölteni terveztük az ünnepet… Nos, akkor egészen biztosan nem ébredek arra, hogy Cora egyébként macskákra hajazó halkságú járása hirtelen mintha orrszarvúak csörtetése volna, és nem húzom olyan mérgesen a párnát a fejemre, hogy aztán kettőig aludjak. Cora, aki talán a szüleiknek tett fogadalom, miszerint huszonegy éves koráig nem iszik, miatt majdnem színjózan maradt, nyilvánvalóan sokkal könnyedebben vette 2008 első akadályát. Rosszul éreztem volna magam, hogy egész nap hasztalan vagyok, de nem úgy tűnt, mintha túlzottan zavarná, hogy tengericsillaggá avanzsáltam.
Tudtad, hogy a másnaposság… Tulajdonképpen mérgezés? – motyogom, szemeimet az alkarommal takarom a képernyő fényétől. – Az etanolból a máj alkhol-dehidrogenáz enzimjével acetaldehid lesz. Aztán… Ecetsav az aldehid-dehidrogenáz enzim miatt. Ami mérgezési tüneteket vált ki. Szóval… A nővéred megmérgezett. Azzal, hogy az asztal alá akart inni. Az első merénylet a családod által; bevallom, azt hittem, az apád fog megpróbálni megfojtani álmomban, vagy ilyesmi.

he liked it
so he put a ring on it
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Cora & Andreas || that's what she said •• Kedd 12 Jún. 2018 - 12:49
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

⛣ Corának ⛣

Eldönteni, vajon a tegnapi ivászat utójától, vagy az elmúlt alig egy óra igencsak változatos, mondhatni szédítő eseményeinek okán kavarog a fejem és a gyomrom, finoman szólva is nehéz. Valójában a rögtönzött lánykérés családi vonzataitól egészen megfájdul a fejem, de ez nem olyasmi, amit bevallanék Corának; mégsem mondhatom a menyasszonyomnak, hogy ne beszéljünk a családjáról, mert rosszul leszek tőle! Úgyhogy tűrök, elterelem a gondolataim, és elgondolkozom azon, le kéne cserélni a lámpákat energiatakarékosra. Az kevésbé vinné ki a másnapos szemeim világát. – Hát, majd igyekszem nagyon, nagyon jó sógor és vő lenni, hátha mágikus úton-módon megbocsájtják születési dátumom bűnét – sóhajtom túldramatizált nehézséggel. Bizonyára a korom is hozzátesz; de nem segített a kapcsolat, hogy úgy mondjam, gyors előre haladása sem, hogy pont Én voltam és vagyok, aki kiragatta a család kicsi kincsét a családi fészekből, mint valami megátalkodott, dán sólyom. Vagy albatrosz. Az albatrosz jobban tetszik, tehát egy dán albatrosz. Ha, teszem azt, én már a második volnék, akivel Cora együtt élt, valószínűleg már kicsit más lenne a helyzet fekvése-lejtése.
Mert mindegy, hogy a szőkeség mennyire próbálja bizonygatni, hogy már volt dolga férfival, az mégsem ugyanaz. Én vagyok az első, úgy igazán, ez pedig valamiféle szinte már archaikus visszhangot verő büszkeséggel tudok csak gondolni. – Ennyire idős? Ezen meg majd megsértődöm, ha épp nem az én, abszolút nem művészettel töltött ölemben ülsz – forgatom meg a szemem, tagadhatatlanul és leplezetlenül méregetve Cora felsőtestének íveit, amik a lámpa fényénél átsejlenek az ing alatt. Kezeim eközben gátlástalanul simogatják és markolásszák a fenekét és combját. Mérges vagyok, egy kicsit, amiért csak ennyire telik. – Azt hiszem, ezen az időszakon mindenkinek át kell esnie. Az első lány, akivel lefeküdtem, majdnem tíz évvel idősebb volt nálam – teszem még hozzá, bár nem tudom, említettem-e ezt már neki korábban, valószínűleg pia hatása alatt. Persze, a női-férfi kettős mérce ilyen szempontból is működik; anya mindig válogatós volt, ami a nővéreim választottjait illette, ellenben az nem sokban érdekelte, hogy én kit vittem haza, vagy egyáltalán hol jártam. Fiú, majd megoldja.Nem a papokat szoktam figyelni – rázom meg a fejem. Nem okoz gondot, hogy ilyesmivel viccelődjek; bár anya vallásos, ránk nem erőltette, és Dániában az emberek legnagyobb része egyébként is ateista. Ezért vagyunk boldogok.
Bár úgy lenne – sóhajtok, ezúttal komolyan. Ugyanakkor igazság szerint a szervezés részébe akkor sem tudnék vagy akarnék beleszólni, ha nem fájna a fejem vagy törne rám váratlan rosszullét. Tényleg nincsenek igényeim; ne legyen indokolatlanul drága, de Cora nem pazarló típus, a többi pedig úgy lesz, ahogy szeretné. – Sanne bármit szívesen csinál, nem hiszem, hogy ez kivétel lenne. És nagyon szereti a ruhákat, a hercegnőket… Mint a legtöbb kislány. – Mert hiába lép lassan tinédzser korba fizikailag, lelkileg és mentálisan örökre kislány fog maradni. A legtöbb apa, gondolom,  örülne ilyesminek; hogy tényleg örökre az ő pici lánya marad. Az élet viszont ennél gonoszabb és keserűbb, én pedig nem tudom úgy a lányomnak tekinteni, mint kellene, mint kellett volna, mikor Sophie úgy lökte el magától, mint valami félresikerült piskótát. Nem lenne egyszerűbb, és korántsem biztos, hogy objektív szempontból jobb volna; de az lett volna a helyes. Kénytelen vagyok elűzni ezt a gondolatot, hogy egy másik, a kapcsolatunk eleje óta nyomasztó képpel, mégpedig ismét a családokról beszéljünk. – Nagyon megható, hogy azt feltételezed, az anyám titokban sértegetni szokott téged… De ha ez megnyugtat, ő svéd, szóval a dánt csak második nyelvként beszéli, és néha összekeveri a kettőt. Nem hiszem, hogy fennakadna ilyesmin.
Azon már lehet, hogy jobban megrökönyödne, hogy az összes lehetőség közül sikerül épp Perut kiválasztanunk, mint nászutas célpontot; nem mondanám, hogy csalódottságot érzek, mert nem, szívesen elmennék majdnem az összes lehetséges országba. Abban nem vagyok biztos, hogy Cora hogy érez ezt illetően, hogy nem valami filmek és regények által romantikusnak kikiáltott helyszínt, vagy exklúzív, egzotikus szigetet szánt nekünk a földgömb. A bizonytalanságom talán két másodpercig tart, amikor is kénytelen vagyok befogni a fülem (ami önkéntelen grimasszal is együttjár), dobhártyám védelmében. – Uff… Az öröm súlya telepedik ilyenkor rád? – kérdem, még mindig kissé grimaszolva, de nem rossz szándékkal. Rossz helyre érkezik a térde (szerencsére nem annyira rosszra, csak a hasamba), amitől megint a nyelőcsövemben érzek olyat, aminek ott semmi keresnivalója. Gyors csókot nyomok, biztonság esetére az arcára és az állára, mielőtt megint az asztalra ülne. – Azt hiszem, utána kell majd néznem a védőoltásoknak… – Két embertípus létezik, ha utazásról esik szó: az ő-féle reakciójú, meg az enyém. De a végén mindketten ugyanoda megyünk, nem igaz? – Colca Canyon, Sacsayhuamán, az Andok… hé, mászhatnánk hegyet. Vagy vadvízievezés? Vagy lehet, hogy nem rögtön a nászúton kellene kinyírni magunkat? Ott van az a nemzeti park is, a hegy tetején… Olyan tisztavízű gleccserekkel, amiktől úgy tűnik, két ég van. Az szép lehet. – Nem olyan nagy titok, hogy jobb szeretem az efféle, inkább hegy, mintsem tengerpart jellegű célpontokat, talán az otthoni tájra való emlékeztetés miatt. Persze, nálunk a láma mondjuk elég ritka. Corára pillantok, némileg kutakodó mosollyal. – Biztosan nem fog hiányozni a tengerpart meg a luxusszálloda…? Azt mondják, Bora-Bora sem rossz, vagy Tahiti… Gauguin azért hagyta el a családját, hogy a tahiti emberek civilizációs sallangoktól mentes környezetét festhesse. A végén ott ragadnánk.
Jobb szeretnék nem ott ragadni, különben örökre sült rákként kéne tengetnem mindennapjaimat, ahogy valószínűleg Corának is. És akaratlanul eszembe jut, mennyivel nagyobb esélyünk lenne bőrrákra. És miféle szigeti fertőzések terjenghetnek arrafelé a vízben, amire mi nem vagyunk immunisak… Mielőtt azonban túl sokat tudnék gondolkodni ilyesmiken, Cora kizökkent, igen eredményesen. – Mi? Hogy most? Azonnal? – Hirtelen éberedem a kellemes lustaságból anyám efféle említése révén; ez talán még a tinédzserkoromból maradhatott meg, amikor néha muszáj voltam egy perc alatt józanodni, mielőtt rám találna a kertben. – Időeltolódás…? Te figyelj csak, mutasd már meg a földgömbön, mit gondolsz, hol van Dánia? – kérdezem nevetve. Bár akadtam már össze olyannal, aki kérdés nélkül rábökött az Északi-Sarkra, meg olyannal, aki Oroszországra… – A lengyel-görög határig sehol sincs időeltolódás, csak az angoloknál, a portugáloknál meg Izlandon. Ilyenkor az amerikai szól belőled? – bököm meg a pocakját, mielőtt még fel tudna pattanni. Már attól rosszul leszek, hogy Ő milyen mozgékonynak bizonyul, csak úgy, pattog jobbra-balra…! Arra nincs is időm, hogy utána szóljak, felesleges a szótárért rohannia; csak nagyot nyögve szenvedek még a székben pár pillanatig, mielőtt elég erőt tudnék gyűjteni, hogy felálljak, és elsétáljak a polcokig, amiknek egyikén a laptopom tölt; már elég van az akkun ahhoz, hogy néhány óráig használni lehessen. Nagyjából Corával egyidőben érek vissza az asztalhoz. – Tudnál nekem hozni egy pólót vagy valamit…? Hogy legalább félig úgy nézzek ki, mint aki él – pillantok fel rá, életet lehelve a gépbe. Az elnyúzott ábrázatommal nem sokat lehet tenni; de szerencsére ezek a kamerák még egyébként sem olyan komolyak, hogy annyira tökéletesen lehessen látni a részleteket. Szerencsére. – Egyébként tényleg értékelem a próbálkozást – bökök a könyvre – , és anyám is fogja… De perfekt beszél angolul. És figyelembe véve az érzelmi háttereket, szerintem jobban járnánk, ha azzal próbálkoznánk. – Mert ha anya sír, még többször vált át svédre dánról, Cora összes dán tudása ki fog menni a fejéből, és  még ezzel is összezavarni… Nem, szerintem az angol, a maga egyszerűségében, sokkal járhatóbb út.
Végül így vagy úgy, de megnyitom a program ablakát; munkaidő végeztével, de még az éjjel le nem száltával, elég sokak neve mellett világít a zöld pötty. Többek közt az anyámé előtt is. Először csak ráírok, köszönve, majd megkérdezve, hogy alkalmas lenne-e most beszélni, nem-e valami fura meztelen jógát próbálnak ki épp Hansszal. (A második részt már csak magamban tettem hozzá, persze.) És amint elküldöm, akkor költözik valami furcsa, izgatottság-szerű érzés a mellkasomba; visszahúzom az ölembe Corát, ha addig ne tette volna meg. Bevillan, hogy mi van, ha mégsem…?
De nincs idő villanásra, válasz nélkül érkezik a hívás kezdeményezés. Rámosolygok Corára, és rányomok a zöldre.
Hej, søde! Hvordan har du haft det siden sidst? Er det Cora jeg ser? Hej med jer, honning! – Olyan gyorsan darálja a mondatokat, hogy majdnem nekem is nehéz követnem. És még csak azt sem tudom, ruha van-e rajta, mert nem látunk belőle semmit, a mosolyát is csak a hangjából hallani; a kamera ugyanis egy az egyben a plafont veszi.
Hej, mor! Jeg har det fint, tak for at spørge… Baj lenne, ha angolra váltanánk? És… megint nem jó a kamera, anya. Lefordítottad.
Micsoda? Hova fordítottam? – Valami, feltehetőleg a keze, átnyúl a kamera felett, motoszkálás hallatszik. Most már nem a plafont, hanem a teljes sötétet bámuljuk; átfordította az asztal felé. – Így jó?
Nem, most már abszolút nem látunk semmit… Látod azt a kerek izét, a lencsét? Az feléd nézzen, feléd!
Kerek lencse? Milyen lencse…?
Nem, anya…! Linse. Nem az, amiből főzeléket csinálsz… Nincs ott valahol Hans? – Ő legalább a tévét be tudta kapcsolni magától.
Nem, épp pókerezik… Így most már jó? – A képen még mindig nagyrészt a háta mögötti falat látni, de most már belelóg a kép alján a haja és a homloka, meg a szeme. Csak sóhajtok, és bólogatok. Jobb úgysem lesz.
Figyelj, ne haragudj a zavarásért, csak szeretnék… Szeretnénk mondani valamit…
Látni, ahogy összevonódnak a szemöldökei. – Ugye nem vagy terhes, drágám? – Ezt a mondatot egyértelműen nem nekem szánta, bár hogy kire néz, arra csak tippelni lehet.
Mi? Nem. Miért rögtön ez jut eszedbe?
Hát, megesett már…
Egyszer!
De az az egy nagyon sokkolt…!
Meg kell dörzsöljem a homlokom. – Nem, Cora nem terhes. Ugye? – pillantok rá, megerősítést várva. Nem magamnak, hanem hogy anyám előtt támassza alá a szavaim. – De némi köze azért van hozzá, mármint, persze, miután Cora kijárta az iskolát… Mert hogy eljegyeztem. Úgy… tíz perce. És igent mondott. – Nem vagyok a szavak embere, ha valami ehhez hasonlót kell bejelenteni, és az, hogy nem látom anya arcát, csak az engem bámuló szemeit, egészen zavarba hozott. Várom a reakciót… Ami nem jön. Hosszú másodpercekig, és még tovább. – Anya…? – Továbbra is semmi. Megmozgatom az egeret, de nem pont most fagyott be a gép. – Anya, lefagyott az interneted, vagy…? – Aztán meghallom. Az elakadó lélegzetet, a könnyek visszanyelésének hangját, és végre meg is mozdul, előre borul, valószínűleg zsepit keres. – Anya, te most sííírsz? – kérdem elgyötörten; motyog valamit, sőt, nem is motyog, hanem mond, de nem hallom rendesen, még azt sem tudom biztosan megállapítani, melyik nyelven mondja, annyira összefolyik. Kétségbeesetten nézek Corára.
he liked it
so he put a ring on it
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Cora & Andreas || that's what she said •• Kedd 12 Jún. 2018 - 22:00
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Néha – amikor nem épp a saját önsajnálatom okozta mocsárban dagonyázom – eszembe jut, hogy Andreas-nak mennyire nehéz dolga van. Elvégre, igyekszik, annyira igyekszik megfelelni az én házsártos apámnak és a szívem facsarodik bele, hogy hiába tesz meg minden erőfeszítést azért, hogy elfogadják, a fülük hegyét sem mozdítják. Egy kedves szó sem hagyja el a szájukat és még csak meg sem próbálják eljátszani, hogy örülnek, ha nagy ritkán meglátogatjuk őket. Karácsonykor sem volt kedvem átmenni és nézni az unott, kifejezéstelen arcukat, de meggyőztem magam arról, hogy igenis bebizonyítom, Andreas nem maga az ördög és nem láncra verve tart és még csak nem is drogoz be azért, hogy vele legyek. Mondanom sem kell, hogy kapálóztam, mint gyerek karúszó nélkül a mély vízben, hogy felkeltsem apám figyelmét, de konkrétan magasról tett rám. Feladtam az egészet és megbarátkoztam a gondolattal - noha körülbelül három hetembe került -, hogy a családom nem kíván részese lenni az életemnek. Nem azt mondom, hogy örömmel tölt el, de ez van. Csak ne látnám rajta a csalódottságot… akkor talán nem fájna ennyire.
-Engedd el… nekem így vagy jó. Harmincon túl, különben is, jól áll az a néhány ősz hajszál a hajadban. – Mert amióta csak észrevettem a barna tincsek közt megbújó ezüstös szálakat, szexisebbnek tartom, mint annak előtte. Hülyeség, óriási nagy badarság az egész, de mégis így van. – Nem a nagyapám vagy, csak egy kicsit idősebb nálam. Apám úgy csinál, mintha legalább vele egyidős lennél, én meg valami pénzéhes, kiéhezett aranyásó. Ha tudná, hogy holnap is azt fogod vinni ebédre, amit ma szerintem el se hinné. Oh és azt nem mondtam, hogy elfelejtettem feladni a villanyszámlát, szóval… – Behúzom a fejem vállaim közé, remélem, hogy a feladás dátumát követő egy hétben való befizetés még nem jelenti azt, hogy kikapcsolják az áramot a fejünk fölül.
-Ha tudni akarod, a te művészetektől mentes öledben tölteném az egész napot. – És akkor felvillan az a bizonyos képzeletbeli villanykörte a fejem felett, megannyi perverz gondolat cikázik a fejemben, mocorogni kezdek az ölében, tudom, hogy az esély arra, hogy ma bármi is történik kettőnk közt, egy a millióhoz. Mégis mozdul a testem, megkeményedik a mellbimbóm és az sem segít, hogy tenyere hol a combomra, hogy pedig a fenekemre siklik. – Sajnálom, hogy ennyire másnapos vagy, sok mindenhez lenne kedvem. – Tudja, mit nem mondok ki. Hogy kegyetlen lennél? Meglehet, fenének nem tudott nemet mondani Penny-nek és az ő kiskutya szemeinek. Na meg a pezsgőnek és az absinthnak.
Sanne említése teljesen más felé viszi el a gondolataimat. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe a kislány azóta, mióta tudok a létezéséről. Azt sem tagadom le, hogy megvetem Sophie-t azért, amit tett, de nincs jogom ítélkezni felette, hisz nem láttam bele az akkori életükbe. Nem akarok erőszakos lenni, vagy ráerőltetni Andreas-ra a találkozást, ha ő nem akarja. De ha legalább egy napra azt látom, hogy Sanne jól érzi magát, már megérte. – Nem szeretnék az anyja lenni és nem akarom, hogy haragudj rám az miatt, mert úgy érzem, hogy joga van hozzád. Én nem Sophie vagyok és tudod, ha úgy döntesz, hazahozod, bármikor megteheted. Majd úgy rendezem a dolgaimat. De addig is, ha nem bánod, felhívnám az otthont és egyeztetnék majd velük az esetleges lehetőségekről. – Nem azért teszem, hogy a mennybe menjek, vagy azért, hogy egy nap majd kitüntetést kapjak. Egyszerűen szeretném, ha Sanne – még ha nem is fogja fel igazán – tudná, hogy vannak olyan emberek az életében, akik úgy szeretik, ahogy van és akik bármikor szívesen fogadják.
Tényleg szeretnék folyékonyam beszélni dánul, ha kell megtanulok svédül is, csak nem olyan nehéz. Hasonló lehet a csengése, illetve talán még néhány szó is egyezhet. Azt hiszem. Vagyis, biztos, hogy nem így van, de megbirkózom vele. – Nem azért mondtam na, de sokszor percekig gondolkodom azon, mit kéne mondanom. Tudod milyen nehéz ez a nyelv? – Kifakadásom nyomatékosításaként, szinte ugorva térek vissza az ölébe, miután előhoztam a földgömböt a rejtekhelyéről. Egy kicsit sajnálom is azért, ahogy visszaérkeztem eddigi kényelmes ülésembe, de Peru és az előbbi dolog egyvelege ezt váltotta ki belőlem. Izgatott leszek és ettől képtelen vagyok megülni egy helyben. Az asztalra ülök, onnan hallgatom a nászutunkkal kapcsolatos összes mondanivalóját. – Az oltásokat el is felejtettem. – Elhúzom a számat, az injekciós tű és jómagam gyerekkorom óta nem ápol barátságos viszonyt, egész pontosan azóta, hogy úgy 5 éves koromban a sok mocorgás és hiszti miatt beletört a fenekembe egy. Igen, ez na az „amiről a vészhelyzetben sem mesélnek” című sorozat, ez tényleg megtörtént. – Mászhatunk hegyet, felőlem a legmagasabbra is felmehetünk, sátorozhatunk a csúcsán is, nem számít. Szeretem a szállodákat és hogy kiszolgálnak, de most valami másra vágyom. Túrázhatnánk, bejárhatnánk a dzsungelt, minden vágyam, hogy megölelhessek egy bébi orángutánt. Istenem, az mennyire menő lenne már!! Bár azt hiszem, nem Peru az otthonuk. – Bakancslistám első helyezettje az előbb említett édes, nagypocakos, vöröses apróság ölelgetése.
Magam sem gondoltam, hogy rávehető lesz arra, hogy most hívjuk fel az anyukáját, de mivel le van lassulva az elfogyasztott alkoholmennyiségtől, felbuzdulva a beleegyezésétől, rohanok is a könyvemért, amit nemrég vásároltam azért, hogy elbűvöljem leendő anyósomat. – Most hát, mikor máskor? – Kérdezek vissza, immáron a kis könyvvel a kezemben. – Tudom, hogy van Dánia, ennyire nem vagyok szőke, csak megkérdeztem. Mit tudom én, izgulok azért… – Izgulok hát, hogyne lennék ideges. Ha ő is úgy fogadja, mintha legalább valakit el kéne temetnünk, menten kiugrom az ablakon. – Fogalmad sincs, mennyire nehéz volt átállnom, mikor ideköltöztünk. – Lesújtó tekintetem egy percre megtöri a boldog, nevetős pillanatot, de nem tart sokáig, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnik. – Mange Tak! Hogy értékeled a próbálkozásaimat! – Kiáltom a hálóból, ahogy könyvvel a kezemben, a szekrényben félig eltűnve, pólóért kutatok. – Jó, de azért nem dobom ki a könyvet. – Helyette leteszem az asztalra, a gép mellé, ahogy a pólót is amit az előbb kért tőlem. Elhelyezkedem az ölében, idegesen babrálok az ujjaimmal és amint meghallom a hangját, a megszokottnál szélesebb mosoly kényelmesedik el ajkaimon. Néhány perc után már fáj a szám, inkább integetek, de értelmetlen, mert semmit nem látunk egymásból. Hallgatom, ahogy dánul beszélnek, a felét sem értem, sőt, semmit sem értek belőle.
-Hej Astrid! – Köszönök én is lelkesen, figyelem a kijelzőt, hátha megpillantok végre valamit belőle és amikor sikerül, ismét integetek. Pótcselekvés, kisregényt írhatna belőlem… -Tessék?! – Kérdezek vissza teljesen feleslegesen. – Nem, nem vagyok terhes, dehogyis. – Erősítem meg Andreas előbb elhangzott, erőteljes válaszát.
Az eljegyzés említésére felmutatom a kezem, azt a kezem, aminek gyűrűsujján ott díszeleg az a gyönyörű ékszer, ami ezentúl világosan azt hirdeti majd, összetartozunk. Vigyorgok, mint a tejbetök, megint elérzékenyülök, de válasz nem érkezik. Csend lesz a helyiségben, az a kellemetlen csend, ami után nehéz felvenni a beszélgetés fonalát. Nem tudom, mit mondhatnék, nem jut eszembe semmi. Csak nézzük egymást, értetlenül állunk az egész felett. Fejemet Andreas vállának döntöm, a padlón szétterülő lábujjaimat vizslatom.
-Astrid ne sírj, vigyázok majd rá. – Hangos orrfújást hallat, zacskó zörög, én meg nyelem vissza a könnyeimet és nem tudom, hogy ér e kikészülni vagy sem. – Eljöhetnétek Hans-al, segíthetnél az előkészületekben. – Homlokráncolva keresem Andreas tekintetét, és eltátogom a „nem gond, hogy elhívtam?” című mondatot.  
Torokköszörülés, újabb orrfújás és néhány gyomorforgató perc után Astrid megszólal. Nem értem, mit mond, talán azért nem angolul mondja, mert fél attól, hogy megbántana vele? Vagy egyszerűen jobb szeretné a saját anyanyelvén kifejezni az érzéseit? Remélem utóbbiról lehet szó.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Cora & Andreas || that's what she said •• Kedd 19 Jún. 2018 - 12:22
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

⛣ Corának ⛣

Pontosan jól tudod, hogy nem vagyok képes haragudni rád, Nyuszi… Még akkor sem, ha miattad majd egy nap arra kelek, elvitték a fejünk fölül a házat, mert nem fizetted be a számlákat – pöccintem meg az orrát szeretetteljesen, és egy cseppet sem túlzok; közismert tény, hogy a férfiak két okból nyomnak le extra adag mézesmázosságot a torkukon; vagy azért, mert úgy egyszerűbb elkerülni a vitát, vagy a szex kedvéért. Előbbi azért nem áll fenn, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy ezzel az eljegyzéssel jó előre piros pontokat vásároltam magamnak, utóbbi pedig azért nem, mert jelenleg a szex az utolsó, ami eszembe tud jutni, mint lehetséges opció. Pedig még akkor is úgy hatott rám, mint Kirké Odüsszeuszra, mikor néhány hónapja elkapott valami vírust, és több takony fojt ki a száján, mint szó.
És persze szeretem is. Igen. Az is faktor, az a Faktor. Az X.
Coralie-nek van valami képessége, angyali bájjal kevert szukkubuszi pimaszság, ami teljesen összezavarja a gondolataim, és még akkor is ebben a trutyis masszában kavarognak a maradék ép agysejtjeim, amik még nem a másnapos kanosszát járják, amikor komoly kérdés merül fel. – Jobb neki ott, már. Az ő életét elrendezni, és a miénket is… Nevezz önzőnek vagy illogikusnak, de nem látom, hogy tudna működni úgy, hogy mindenki boldog legyen. Hogy saját, igazi családunk lehessen – rázom meg a fejem, de mosolygok; muszáj vagyok, mert nem akarom, hogy azt higgye, ezzel bárkit is bántani akarok. Volt idő, amikor mindent kész voltam Sophie-ra kenni, volt, amikor mindent én vállaltam magamra; mára egyszerűen beletörődtem, de minduntalan felbukkannak a kérdések. Imádom Corában, hogy tudom, valóban képes volna beáldozni rengeteg dolgot a saját életéből is Sanne kedvéért; pedig nem lenne elvárt tőle, sőt. Imádom azt is, hogy bár nemet mondtam arra, vegyük magunkhoz, tudom, nem veszi magára. – Egyeztess, ahogy jónak látod.
Vajon elmúlik valaha a szégyenteljes elfogadás, amit a lányom miatt érzek? Nem valószínű. Változtat ez a látásmódomon? Nem. Még mindig makacsul kitartok a dolgok mellett; például, többek között amellett is, hogy Sanne-ról a családomnak csak a legszükségesebbeket mondtam el. A teljes sztorit, mindennel együtt, nem; elég volt, hogy ha az anyám azt tudta, nem én nevelem, hogy ritkán találkozunk, és nem érzem magam az apjának… Arra pedig már magától is rájött, hogy mi a helyzet a betegségével, nem is beszéltünk róla. A belé nevelt angolos-svédes úriasság nem engedte. – Nem, majdnem biztos vagyok benne, hogy Peruban nincsenek orángutánok a természetben – rázom meg a fejem nevetve, és csak valamiféle tudatalatti férfi büszkeség, meg a tény, hogy ő maga is elismeri a helyzet valószínűtlenségét engedi kimondatni velem ezt. Eszemben sincs letörni a lelkesedését; ha valamit, ezt (is) imádom benne. Ugrándozzon csak előre az idilli kalandjában; én meg majd megvédem a boáktól meg kiálló ágaktól.
Minden boldogságom ellenére, mely átvette a másnaposság feletti uralmat, gyorsnak tűnik a rögtöni bejelentés. Majdnem úgy forog a fejem hirtelenjében, mint az a földgömb az előbb. – Azért némi fogalmam van róla – forgatom meg a szemem játékosan. Nem gondolom, hogy elfelejtette volna, én egy teljesen idegen országból jöttem ide, és a nyelvet is legjobb esetben közepesen pocsékul beszéltem; pont úgy kiment a fejéből, mint az, hogy Dániában nincs időeltolódás. Egyszerűen ilyen, ha izgatott. – Nem is kell, bár a kiejtésben nem segít túl sokat, a fonetikus leírás meg sem közelíti az igazit… Nem tudsz keresni valakit az egyetemen, mondjuk? Én is így tanultam meg a franciát. Meg még néhány másik nyelvet. – Csak azért nem saját magamat ajánlom, mert úgy tűnik, ez nem olyasmi, amihez az én segítségemet szeretné kérni; akkor már megtehette volna korábban is. Gondolom, ez valami ajándék-szerű meglepetés volna, már azt leszámítva, hogy tudok róla, és nem szeretném kihúzni a lába alól a szőnyeget. Nem vagyok túl jó színész, akkor sem tudnám eljátszani, hogy meglepett, ha az életem múlna rajta.
Vagy az, hogy senki ne sírjon körülöttem. Pedig ezt ki nem állhatom. Valamiféle belső pánikgombra tenyerel a tudat.
Anya… Kikészítesz – sóhajtom végül. Még csak azt sem tudom, most miért sír. – De azért örülsz, nem? Er du glad for mig? Sig noget, Mor! Du ser ud som om du er kvælende…
Självklart är jag glad!Jag är bara ... Det är så ... Jag är så ... Och du, Cora ... – Próbál valami koherenset is mondani két szipogás között, de nem igazán értem, kezd megkopni a svédem, azt hiszem. Pont olyan, mint Hilde volt, az anyai nagymamánk, mikor az első unokájával találkozott, Britt jóvoltából. Születésénél fogva német-zsidó, a nácik alatt szökött Svédországba a családjával, úgyhogy egy szót sem értettem abból, amit mondott, még abban sem voltam biztos, hogy a sok lehetőség közül épp melyik nyelven szólt.
Ekkor ugrik fel egy másik ablakocska a sarokban; HilleRO is online.Figyelj, anya, próbálj megnyugodni, jó? Igyál egy kis vizet. Addig én felhívom Hillét, rendben? Aztán majd beszélünk megint.
Csak bólogat, mert nem jut szóhoz, és a fele arcát (még azt is, amit látunk belőle) eltakarja egy nagy zsebkendő. Úgyhogy megszakítom a videóhívást, becsukom az ablakot, és rákattintok a nővérem neve melletti hívás ikonra. Előtte azért még vetek egy pillantást Corára, hogy van-e kedve megpróbálni egyáltalán, vagy elég volt egyszerre ennyi.
Hille szinte azonnal felveszi, és az anyámmal ellentétben tudja is, hova kell irányítani a kamerát. – Te kis pöcs, mit aka- ó, szia, Cora!
Szarul nézel ki – közlöm vele köszönés nélkül, vagy inkább helyett, már majdnem széles vigyorral; amennyire jelenlegi állapotom engedi.
Te is. Hosszú volt az Újév, mi? Legyen három öt éven aluli gyereked, és minden reggeled olyan, mintha másnapos lennél.
Valami olyasmi… Az asztal alá ivott a leendő sógornőm.
En kvinna, eh? Épp itt az ideje, hogy valaki helyre rakja azt a nagy fejedet, elkényelmesedsz Cora mellett… Várj, milyen sógornő?
Most Corára hagyom, hogy vagy szóban, vagy a kezét felmutatva, vagy a kettőt egyszerre használva adja a nővérem tudtára a dolgot. Azt hiszem, ők ketten jól kijönnek. Helle reakciója azonban meg sem közelíti anyánkét; ő is mered a képernyőre, ám közben mozog a szemöldöke, láthatóan gondolkodik. – Értem… És ebben biztosak vagytok?
A szó, amit keresel, „gratulálok”.
Én csak azt mondom, és ezt ne vedd magadra, Cora… Mindig is hoztál hülye döntéseket, amiket nem gondoltál át. Csak azt mondom… – sóhajtja, a halántékát dörgölve; távolabbról, talán egy szobával arrébb, hangos gyerekkiabálás hallatszik. Azt hiszem, valaki elvette valaki játékát. – Hogy ez nem olyasmi, amibe belefut az ember. Mióta is vagytok együtt, nyár óta? Ez nem annyira neked szól, Andreas, te folyton elbaszol mindent. De Cora, honung, biztos, hogy te már készen állsz erre? Nem szaladtok el egymás mellől mondjuk akkor sem, ha vártok a képzésed végéig. Ha pedig igen, sokkal egyszerűbb, ha még mindig a saját neved van a papírjaidon.
he liked it
so he put a ring on it
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Cora & Andreas || that's what she said ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Cora & Andreas || that's what she said
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Múltbéli árnyak :: befejezett játékok-