Maddie és Jerry szobája
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 12:20 pm ✥
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Maddie és Jerry szobája •• Vas. Jan. 28, 2018 2:22 pm

******
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája •• Csüt. Nov. 22, 2018 1:15 am

Jerry && Maddie

Ha nem lettek volna a lányok, már rég beleugrottam volna az első kútba. Most is fontolgatom, de ez csak pillanatnyi állapot - és különben se lenne erőm elvánszorogni egy kútig. Még ha a kert végében lenne, akkor se.
Miután az anyósom magunkra hagyott minket és hazament, mondhatnám, hogy az élet visszatért a régi kerékvágásba, de nem így történt. Jeremiah átköltözött a vendégszobába, én pedig maradtam az eredetileg közös hálószobában. Vagy egy hétig csak a lányok jelenlétében szóltam hozzá. Azok után, amiket megosztott velem a múltjáról, ez nem is olyan meglepő. Aztán, belegondolva a tíz évbe amióta ismerem, úgy döntöttem, hogy megpróbálom elfogadni az új felállást, az új életünket az után, hogy bevallotta nekem a titkát. Még mindig nehéz elhinnem, hogy ilyesmi létezik, és bevallom, még egy templomba is elmentem, ahol a magam szegényes francia tudásával kértem valami féle útmutatást (maradjunk annyiban, hogy az egyház aminek kőépületében a megnyugvást kerestem, nem hisz a lélekvándorlás semmiféle formájában...). Hiszek a férjemnek, akármennyire hihetetlen is mindaz, amit megosztott velem.
Lassan olvadt a jég, de már több mint egy hónapja újra mellettem alszik, hallgatom a szuszogását, az a megnyugtató, egyenletes, ismerős hang tölti be a szobánkat éjszakánként. Beláttam, hogy igazságtalan voltam vele, egyáltalán nem tehet arról, hogy mi történt vele. A lényeg, hogy most itt van velünk. Furcsa ez, hogy ismerem és mégse. A múltjáról eddig nem mertem kérdezni, egyáltalán. Beszélgettünk a lányokról, a napjáról, a napomról, Athenáról, még Dobbyról is, de arról nem, amiről kellett volna. Hogy mi történt, és neki milyen volt az élete még mielőtt találkoztunk volna. Talán rossz feleség vagyok, mert nem tudom támogatni, nem tudok segíteni neki abban, hogy megossza velem a múltja titkait. Mégis, ez valami olyan dolog, ami nem megy, egyszerűen nem megy.
Aztán, eljött a szokásos, menetrendszerinti őszi megfázásom. Mindig így járok, ez alól most sem volt kivételezés. Már a hét elején éreztem, hogy fáj a fejem, kapar a torkom... talán még Jerry is észrevette, hogy egész éjjel levegőért küzdöttem, úgy be volt dugulva az orrom. Másnapra meg is jött a hőemelkedés és a levertség, gyengeség. A lányok meg is érezték a dolgot, egész nap a nappaliban voltunk, én a kanapén próbáltam életet verni magamba egy pokróc alatt, ők pedig építő kocáztak és gyurmáztak szépen. Kérés nélkül ették meg az ebédre kapott bébiételt, pedig általában nem szeretik, inkább a házilag készült finomságokat eszegetik szívesen. Tegnapra megjött a láz is, és már ki se tudtam mászni az ágyamból. A bébiszitter vigyázott a Törpillákra, amíg az apjuk haza nem ért a munkából. Estére azt hittem, nem élem meg a másnapot.
Ma még délelőtt ugyan pocsékul voltam, de mégis nyugodt, mert Jerry maradt otthon a gyerekekre vigyázni, és elvileg nem is megy dolgozni még pár napig, hogy biztosan kilábaljak a nyavajából. Előjöhetett belőle a doki, mert ágyba parancsolt, és a lányoknak is a lelkére kötötte, hogy ne piszkáljanak. Részeredményei voltak, egészen ebédig, mert addigra már a hercegnőcik is nehezen viselték a hiányomat, és viszont, így aztán fél órácskát játszottam velük, illetve hallgattam és néztem ahogy ők játszanak. Aztán eljött a délutáni szundi ideje, így az apjukra várt az altatás, rám meg a pihenés.
Bár a fejem az még fáj, és mivel nincs hangom biztos, hogy nem most nyerem meg az X-Faktort, azért már egy kicsit jobban vagyok. Valószínű, hogy a háziorvos lórugásnyi pirulái is szerepet játszanak ebben, nem tudom. Mindenesetre elmentem venni egy jó forró, habos fürdőt, és mire végeztem és kievickéltem a kádból, már sokkal jobban éreztem magam. Felvettem hát a puha, szöszmösz pizsamámat, ami ugyan nem egy kifejezetten szexi darab, de mindenképp kényelmes, és meleg is. Még Sydneyben szoktam rá erre a pizsamára, mindig akkor veszem fel, amikor megbetegszem, és vagy karácsony van. Jerry régen mindig nevetett rajta, és ugratott miatta, de miután megszokta, hogy ebben érzem jól magam dögvész idején, már valószínűleg nem találta viccesnek a dolgot. Néha rosszabb tudok lenni ugyanis, mint egy náthás férfi - bár ez köztudottan nem könnyű feladat. Úgy döntöttem, hogy kiűzöm a bacikat a szobából, ezért kitártam a szoba ablakait, hogy szellőztessek, és nekiálltam lehúzni az ágyneműt is. Valahol két kispárna huzattal való küzdelem közt szomjaztam meg, és mentem a bögrémhez, hogy egy kis teát igyak, amikor szomorúan konstatáltam, hogy bizony elfogyott a finom, langyos nedű. Szereznem kellene még egy adaggal. A bolyhos mamuszommal vált teljessé a "beteg vagyok, ne piszkálj és ne szóljál be" szettem, amiben halkan csoszogva indultam kifelé a hálószoba ajtaján egy kis tea szerző körútra a konyha irányába, hátha Jerry még a lányokat altatja.

■   ahwie   ■  hug  ■   ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
59
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája •• Kedd Nov. 27, 2018 10:41 pm

Maddie && Jerry

Hogyan is hihettem, hogy minden rendben fog menni egy ilyen vallomás után? A parkban történtek mondhatni, csak a jéghegy csúcsa volt, a neheze-nagyja még csak ezután következett... Átvészelni azt a néhány napot, amíg Jeremiah szülei nálunk vendégeskednek, eljátszva a boldog párt, hogy még csak véletlenül se gyanakodjanak - mindezt úgy, hogy a feleségem valójában már attól rosszul lehetett, ha egy légtérben kellett lennünk. Épp ezért mondania sem kellett, miután ismét magunkra maradtunk, ki is költöztem a vendégszobába, amíg nem javul a helyzet. Csak a lányok előtt színészkedni mégis csak egyszerűbb, mint folyamatosan, pláne, hogy Athena is elég hamar átlátott a szitán, miszerint valami már megint nincs rendben a házunk táján. "Semmi vészes, csak átmeneti, de majd megoldjuk" - legyintettem, amikor szóba került, nagyon úgy sem tudna segíteni rajta, ezt nekünk kell lemeccselnünk egymással. Pontosabban, inkább attól függ, Maddie milyen gyorsan képes megemészteni és elfogadni a hallottakat. Ő nem kérdezett, én nem meséltem, nem akartam még több mindennel elbizonytalanítani az egész helyzet kapcsán, mint amivel már eddig is.
Őszintén? Nem hittem volna, hogy ennyire lassan fogunk haladni ezzel az egésszel. Vagyis... volt bennem némi félsz, de azért titkon reménykedtem benne, hogy előbb a helyére rázódnak a dolgok. Szívem lett volna bevállalni néhány extra műszakot, hogy addig se legyek itthon, ebben a tojásokon lépkedős, óvatoskodó légkörben, de úgy vélem, azzal csak ismét csak rontanék a helyzeten, ha a munkába temetkeznék, hisz tudjuk, ennek már korábban sem volt jó vége. Beszélni azonban nem voltam hajlandó magamtól, mesélni a korábbi életemről, mert mi van, ha nem is érdekli a feleségemet? Vagy hallani sem akar róla? Tiszta mazochista vagyok én is... Nem hogy nem kiutat kerestem, sőt... amikor Maddie lebetegedett, még én ajánlottam fel, hogy itthon maradok velük, nem kell bébiszittert hívni a lányokhoz.
Ha már viszont itthon vagyok, a kellemeset összekötve a hasznossal, inkább a lányokkal töltöm az időmet, kihasználva, hogy nem csak napi pár óra jut a társaságukból, és... azt kell mondjam, hogy a gyereknevelés fárasztóbb, mint azt valaha is gondoltam! Nem is értem, hogy bírta eddig Maddie ilyen jól, engem olyan szinten lefárasztottak, hogy félő volt, az első altatásnál én leszek az első, aki elszenderedik, holott egyáltalán nem ez volt a cél.  S bár akármilyen csábító is volt a gondolat, hogy a kis hercegnők körében én is kivegyem a részem a délutáni alvásból, végül csak erőt vettem magamon, hogy magukra hagyjam őket, és álmosan, a szemeimet dörgölve a konyha felé vegyem az irányt. Elvégre még valamit főzni is kéne, így, hogy Maddie is kidőlt. Tudom, rendelhetnénk, de az még sem az igazi, és bár tagadhatatlan, hogy nem vagyok egy nagy konyhatündér, de valami egyszerű leves talán még nekem is megy.
Az Internet a barátom, meg a régi, jól bevált receptek, amiket a nagymamák szakácskönyveiből osztottak meg mások, így végül egy francia hagymaleves mellett döntök - kész főnyeremény ilyen hűvös, náthás időben, ráadásul bonyolultnak sem tűnik. Egész jól el is bíbelődök vele, csak az tűnik fel, hogy lassan becsoszog a képbe egy árny... Igen, ez a feleségem lesz, és elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, most vagy jót, vagy semmit, ha kedves az életem, ennek ellenére mégis veszem a bátorságot, hogy megszólítsam. Jó ideje először, mióta kettesben vagyunk, pláne, miután az évfordulónk óta sokszor nem igazán volt különösebben eredményes ez a kísérlet.
- Nézzenek csak oda, előbújtál a hálóból? - mosolyodok el óvatosan, miközben követem a tekintetemmel, mint ha egy nagyra nőtt plüssfigura szambázna a teáskanna felé - Ha már ilyen jól vagy, akkor maradj még egy kicsit, kérlek. Fakanalat ragadtam, és szerintem egész elfogadható lett a végeredmény, de azért kíváncsi vagyok a te véleményedre is. - intettem a fejemmel az étkezőasztal felé, majd ha látom rajta, hogy vonakodik, akkor csak bevetem a kérlelő kiskutya tekintetemet. Lehet, hogy nyomába sem ér az övének, de egy próbát azért megér, ha pedig beadja a derekát, akkor neki is látok, hogy megterítsek két személyre, meg bedobjak néhány szelet kenyeret a pirítóssütőbe a leves mellé.
- Hogy érzed magad? - töröm meg ismét a csendet, s értheti ezt akár a betegségére, vagy úgy általánosságban is... van bármi változás? Megbarátkozott már a lélekvándorlás gondolatával, vagy még mindig nehéz falat?

■ ■  love  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája •• Szer. Dec. 05, 2018 11:08 pm

Jerry && Maddie

Valahogy talán ez hiányzott nekem, Jerry közelsége. Talán emiatt is érzem jobban magam egy kicsit, amióta otthon van, mind a teljes egy napja. A vallomása, meg ez az egész história a múltjáról valahogy eltávolított tőle, pedig hát, az elmúlt tíz évben tényleg, egy árva szavam se lehetett rá, mindig mellettem állt. Azért az ágyban fekve, pihengetve, viszonylag távol a lányok csiripelésétől volt lehetőségem elgondolkodni a dolgokon.
Oké, az vesse rám az első követ, aki azonnal a férje nyakába borult volna egy ilyen hír után, de lehet, hogy egy kicsit én is túlzásba estem. Hiszen velem a balesete után ismerkedett meg, mindig kedves és türelmes volt velem, támogat, gondoskodik rólam, szereti a gyerekeinket is. Mit akarok még tőle? Emeljen piedesztálra, vagy élete végéig zsolozsmázzon egy olyan dolog miatt, ami valójában nem is az ő hibája? Tudom, hogy szörnyen megbántottam, és valószínűleg ahogy az én bizalmam megingitt benne, úgy az övé is bennem. Mert hát, ő azt hitte, hogy majd minden szuper lesz, elfogadom és támogatom, közben meg… kizavartam a vendég szobába, a saját házában. Csúnyán viselkedtem, amiért alkalom adtán majd a bocsánatát kell majd kérnem.
Ahogy cserélem az ágyneműt, jó hallgatni a csendet. A lányok kidőltek ebéd után, és talán Jerry is velük tartott. Szeretem nézni, amikor összebújva alszanak, de most mégse zavarnám meg őket ilyesmivel. Inkább tea után botorkálok a konyha felé. Ha éreznék illatokat, bizonyára már a lépcső tetején kiszúrtam volna, hogy itt bizony főzés van, leves, egész pontosan hagyma leves főzés. De mivel az orromon át nem kapok levegőt, ezért mit sem sejtve mentem lefelé.
-Ühüm. - hümmögök halványan mosolyogva a mamuszkámban, és a pizsamámban. Látom, hogy milyen lábujjhegyen osonkodva mer csak felém mosolyogni, amitől egy kicsit most is, mint az utóbbi hetekben jópárszor, összeszorul a szívem. Pedig Jerryvel olyan sokat szoktunk nevetni! Szeretem a mosolyát, mindig meg akartam nevettetni, hogy láthassam ahogy az a boldog fény elárasztja a szemeit.
Épp csak egy kicsit bizonytalanodok el, hogy jó ötlet-e most leülni ide az asztalhoz, nem kellene-e inkább felmenni, de amikor beveti az árva kiskutya tekintetet, akkor bólintok, és a bögre teámmal a helyem felé veszem az irányt. Csak nézem, ahogy hozza a terítéket, miközben bevackolom magam a kényelmes székemre.
-Azt hittem, majd rendelni fogsz. - szólalok meg halkan, ahogy ő gyakorlott mozdulattal teszi a kenyereket a pirítóba. Milyen jó is volt, amikor még Sydneyben, néha ő csinálta a reggelit, és ágyba kaptam a pirítóst meg a kávét! Az emléktől mosolyognom kell, mert ahogy itt áll, szemmel láthatóan szellemileg kissé leharcolva (amiről ezer százalékig biztos vagyok, hogy a lányaink tehetnek), olyan jól esik ránéznem.
- Jobban. - felelem röviden, mert az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy meglehetősen fáj a torkom. Persze nem vagyok hülye, tudom, hogy többféle értelme is van annak, amit kérdezett. Talán, amíg ideér a levessel, egy kicsit megpiszkálhatjuk ezt a témát, hogy mi is van most tulajdonképpen köztünk. Mert azért sejtem, nem vagyok hülye, hogy előbb vagy utóbb a fizikális szükségletei feletti kontrollja is elszabadul, és már csak az hiányzik nekünk, hogy most meg máshoz menjen… nem mintha MOST az lenne minden vágyam, hogy ágyba bújjak vele, de több mint valószínű, hogy lassanként aktuális ezt a témát is kivesézni, mint oly sok minden mást.
- Jó, hogy itthon vagy. - pillantok rá őszinte mosollyal, egészen úgy mint régen, mint a nagy vallomás előtt. Amikor megkapom a levesemet, kíváncsian kanalazok bele, és jóízűen kóstolom meg. Finomnak tűnik, és tudja, hogy szeretem a hagymalevest. Főleg sok sajttal, de most még az sem hiányzik belőle. Kellemes, meleg, igazi téli csemege.
- Nagyon lefárasztanak a csajok? - kérdezem érdeklődve eszegetés közben, és akaratlanul is néha lopva felé pillantgatok, mintha csak az első randik valamelyikén ülnénk újra. Szeretettel szemlélem a pasit, aki már lassan tíz éve a férjem, és akit most újra meg kell ismernem, a hazugságok és a múltjáról kitalált mesék nélkül.
Alig a tányér feléig bírom, hiszen hónapok óta nyom egy csomó kérdés, amiket sosem mertem feltenni neki.
-Mi a neved? Mi az igazi neved? - bukik ki belőlem mindenféle támadó él nélkül a kérdés. Mert hát, legalább a férjem nevét illene ismernem…

■   ahwie   ■  hug  ■   ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
59
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája •• Vas. Dec. 09, 2018 7:26 pm

Maddie && Jerry

Egy pillanatra elfog a félsz, hogy így, a lányok nélkül inkább meggondolja magát és visszacsoszog a hálóba, holott valamit már kezdeni kellene már ezzel az egész állapottal. Igaz, hogy már egy ideje nem a vendégszobában alszok, hanem visszaköltözhettem a helyemre, de nagyjából itt meg is akadt a békülési folyamat, ami elég gáz, annak fényében, hogy lassan karácsony, meg a lányok szülinapja... Várjak még? Jó, de meddig? Vagy van egyáltalán értelme? Szeretnék hinni benne, hogy igen...
A múltban már többször is előfordult, hogy inkább a könnyebb utat választottam, talán épp ezért is nem akarom ezt is elrontani, megint - és próbálok szerencsét, hátha sikerül legalább egy kicsit olvasztani azokon a jégfalakon. És sikerül is, úgy néz ki, amikor pedig Maddie helyet foglal az asztal mellett, neki is látok, hogy nekikészüljek a terítéshez.
- Esélyes, hogy nem fogok minden nap főzni, annyira jól azért nem megy, de gondoltam, teszek egy próbát vele. - nem mint ha bajom lenne az éttermi ételekkel, de azért néha mégis jobban tud esni az embernek némi hazai. Az előkészületekről nem is beszélve, amikor a házat belengi a készülő étel illata, vagy frissen és ropogósan kerül a tányérra, mielőtt egyáltalán esélye lenne kihűlni.
- Ezt örömmel hallom. - mosolyodok el, még úgy is, ha csak ilyen szűkszavúan válaszolt a kérdésemre, sajnos. Sokkal okosabb nem lettem tőle, az igaz, de a semmitől legalább ez is több.
- Jó is egy kicsit itthon lenni. Mióta ide költöztünk, nem is nagyon voltam hosszabb szabin itthon. - hisz az elején egész sok idő elment a mindenféle ügyintézésekkel, meg a lányok is lebetegedtek egy párszor, szóval nem unatkoztunk. Igaz, most is jobban élvezném az itthon létet úgy, ha Maddie sem ilyen távolságtartóan viselkedne, de legalább azt még az elején sikerült tisztáznunk, hogy a lányokról nem vagyok hajlandó lemondani. Még csak az kéne, hogy őket se láthassam!
- Annyira nem vészes. Bár csodálom, hogy honnan van annyi erőd, meg energiád, hogy ilyen jól bírd mellettük nap mint nap. - vallom be, miután már a levesünket kanalazzuk, mert igaz, hogy Maddie nem dolgozik, de akkor is! Egész nap lefoglalni a két csöppséget, figyelni rájuk, nehogy valami butaságot csináljanak, bírni őket energiával, meg lépést tartani velük, amikor az egyik erre, a másik meg arra szalad valami csínyre készülve... Este nekem sem lesz gondom az alvással, az biztos.
Elmerengve kavargatom a levesemet, hogy kicsit jobban hűljön, amikor meghallom a feleségem kérdését, és elsőre még a kanál is megáll a kezemben, mielőtt még óvatosan felpillantanék rá, az arcát fürkészve és azon töprengve, vajon mennyire gondolja komolyan a kérdést? Nos, a kíváncsi tekintetéből ítélve, eléggé, ami nem baj, csak épp nem számítottam rá úgy, hogy az évfordulónk óta egyszer sem került szóba semmi, a múltam kapcsán.
- Jean-Jacques. - felelem végül, és elbizonytalanodok egy pillanatra, hogy a vezetéknevemet is megosszam-e vele, de talán elsőre ez is elég lesz... Ha megint rosszul viselné a dolgot, akkor legalább kisebb baj származik belőle, ha meg látom rajta, hogy megbékélt már a gondolatommal, akkor úgy is bármikor megoszthatom vele. Nem sokkal később pedig jön egy kisebb sóhaj is. - Milyen furcsa kimondanom ezt a nevet... szerintem azóta nem volt rá példa, hogy a baleset után felébredtem, és nekiálltak faggatni. - és akkor sem vagyok biztos benne, hogy hülyének néztek, agyrázkódásra gyanakodtak, vagy a sokknak tudták be az egészet. Akármennyire is volt az én nevem, érthető okokból, azóta inkább hanyagoltam.
- Nem is várom el, hogy ezentúl ezen a néven szólíts, vagy bármi ilyesmi. - teszem még hozzá gyorsan, mielőtt félreértené. Mert lehet, hogy más néven születtem, mint amit ő ismert, de mégis csak ezt használom napi szinten, már több, mint tíz éve... mennyi bonyodalmat okozna, ha holnaptól visszaváltozna a nevem, meg vele együtt esetleg a családé is? Inkább nem akarok annyit magyarázkodni, van elég gondunk anélkül is.

■ ■ love  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája •• Hétf. Dec. 10, 2018 5:32 pm

Jerry && Maddie

- Szeretem a főztödet. - mondom neki halkan, de valahogy nem tudok ránézni, úgy szégyellem magam. Oké, amit mondott, ami az igazság a múltjával kapcsolatban, az elég meredek, és nem is igazán egy szép história. Ugyanakkor, én is eltúloztam a dolgot, olyan rég tartom a várakozás bizonytalanságában, hogy most esett le, hogy mennyire szemét dolog is ez tőlem. Szeretném, ha megint minden a régi lenne köztünk, de közben meg az van, hogy égnek áll a hajam, ha arra gondolok, hogy ő tulajdonképpen egyáltalán nem az, mint akinek én hittem. Szuper volna, ha lenne olyan pszichiáter, aki nem nézne élből elmebetegnek, ha elmesélném neki mi is történt az évfordulónkon.
Tény, hogy nem volt valami sokat otthon velünk, mármint szabadságon. Az is igaz viszont, hogy legalább nem túlórázott állandóan, szóval a helyzetünk javult is, meg nem is. Eredetileg, még az apokalipszis előtt úgy terveztük, hogy a karácsony előtti hetekben is itthon lesz, és utána is egy hétig, hogy pihenni is tudjon, és élvezhessük, hogy együtt a család. Nem tudom, hogy ezek a tervei még megvannak-e.
- Legalább most élvezkednek egy kicsit, hogy rajtad lóghatnak. Máskor úgysincs rá úgy alkalmuk. - bólintok, és halványan elmosolyodok. Az vitathatatlan, hogy a lányok egyszerűen megőrülnek érte. Mikor munkából jön haza, hangos sikkantásokkal és tapsikolással, kacagással szokták jelezni az ablakban állva, hogy apa autója megállt a ház előtt. Rajongásig szereti őt ez a két Törpilla, ugyan kinek lenne szíve ettől a kapcsolattól megfosztani őket? Még nekem is csak a pánik első pillanataiban fordult meg ilyesmi a fejemben, az egyértelmű volt számomra, hogy a lányaitól nem fogom soha megfosztani Jerryt, mert egyrészt nem szolgált rá, másrészt miért bántanám ilyesmivel a saját gyerekeimet?
- Már megszoktam, és amikor délután alszanak, lehet egy kicsit mást csinálni, az agyat lezsibbasztani. - vonok vállat az elismerő szavai hallatán némiképp szégyenlősen. Tény, hogy rengeteg energiát emésztenek fel az ikrek, és akkor még mellé a főzés, ügyintézés, bevásárlás, mosás és ilyesmi. Ha nem lenne aki takarít helyettem, (imába foglalom a Marie nevét…) akkor valószínűleg én se bírnék el két gyerekkel meg egy ekkora házzal. De így azért nem annyira vészes. Tényleg, megszokás kérdése.
Aztán felteszem az első kérdést, amit talán nem kellett volna. Mármint de, nyilván kellett, de basszus, most megint bele tenyerelünk egy olyan darázsfészekbe, amitől kihullik a hajam.
Jean-Jacques.
Hülye egy név… sosem tetszettek a francia nevek, ez a sznobság pedig, hogy egyszerre, kötőjellel két nevet is viseljen valaki… de megtartom a véleményem magamnak, a férjem már úgyis ismeri, néhányszor kifejtettem már neki az évek során. Kínos.
Bólintok, és szinte rezzenéstelen arccal bámulom őt, ahogy beszél. Támogatnom kell, és meghallgatni, hiszen ő a párom, szeretem is, és meg is fogadtam, hogy jóban-rosszban. Mégis, olyan nehezen jönnek a számra a szavak.
- Ez… kedves tőled. - köszörülöm meg a torkom, amikor azt mondja, hogy nem kell ezen a néven szólítanom. kevergetem egy kicsit a levest, majd lerakom a kanalat, és jó feleség téma ide vagy oda, jobb ha nyílt lapokkal játszunk. - De amúgy se tettem volna. Ha most elkezdenék neked mást mondani, másik néven szólítani, akkor abból katasztrófa lenne. Az anyukád, mármint Jerry anyja, a lányok, a kollégáid, az egész életünk miatt.
Lehet, hogy most mérges lesz rám, vagy gyűlölni fog azért, amit mondani fogok, vagy egyszerűen csak azt mondja majd, hogy menjek a pokolba és lelép végleg, örökre. De ha azt akarjuk, hogy működjön a házasságunk tovább, akkor a színlelésnek véget kell vetni, és el kell kezdenünk kipakolni a csontvázakat a szekrényből.
- Te már több, mint tíz éve Jeremiah Callaghan vagy. Nekem, a családodnak, a munkahelyeden, a bankban és még amikor pelenkát veszel a bankkártyáddal a boltban, akkor is Jeremiah vagy. - bár a hangom komolyan csendül, szokatlanul komolyan, azért hosszú hónapok óta most először nyújtom felé a kezem, hogy megfoghassa ha akarja, itt vagyok és támaszkodhat rám, ha még akar. Ha még nem unt bele az értelmetlennek tűnő várakozásba. - Majd… apránként megismerem az embert, aki a Jeremiah Callaghan maszk alatt van, azon leszek, hogy elfogadjam aki vagy, hogy te is megoszthasd velem a saját múltad történéseit, a kedves emlékeket, a gondolataid, mindent ami te vagy és amiért szeretlek. De… ha most ebbe belemegyünk, hogy ki voltál, és megpróbáljuk közösen élni a régi életed, eldobva mindent amit eddig közösen megéltünk akkor… - megcsóválom a fejem lemondóan - abban nem tudlak támogatni. Csak abban, hogy a mi életünket folytassuk, a lányokkal meg a féleszű macskánkkal. A családunkkal. Hiányzol, hiányzik a férjem és… nem akarom ezt így csinálni tovább. - szomorkásan sütöm le a szemem. Hát ez van, ismét bizonyítottam, hogy milyen szar feleség vagyok. Szeretem őt, úgy ahogy az eddigi években is szerettem, nem érdekel, hogy ki volt vagy ki nem volt, hogy mi az eredeti neve vagy hol élt és dolgozott. Az érdekel, hogy akibe beleszerettem, megint velem lehessen. De talán Jean-Jacques és Jerry közt nincs is olyan nagy különbség - legalábbis számomra, hiszen én a széltoló, bulikirály Callaghant sosem ismertem.


■   ahwie   ■  hug  ■   ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
59
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája •• Hétf. Dec. 10, 2018 10:46 pm

Maddie && Jerry

Igaz, nem valami kiterjedt a főzőtudományom, de azért hálásan elmosolyodok Maddie szavaira, még úgy is, hogy nem figyel rám.
- Legalábbis ennyi... - mert lógnak ők rajtam minden nap, csak más az, hogy munkából hazaesve, egy-két órát, mielőtt ágyba tessékelnénk őket, vagy épp egész nap kedvükre nyúzhatnak - De pár nap, aztán úgy is rám unnak, aztán te leszel a sztár, hogy mikor kaphatnak már vissza. - pillantok felé, mert azért elég tipikus a kis tipegőinknél, hogy mindig azért vannak oda, akivel kevesebb időt tölthetnek. A nagyszüleiket is imádják, bezzeg ha egy hétig ott lennénk a családi birtokon, akkor biztos inkább haza vágynának.
- Aha, értem. Hát, az én agyam már így is eléggé zsibbadt, ennyi játék meg mese után. - sőt ha őszinte akarok lenni, a velük való pörgés után már ez a csendes, békés téblábolás is pihentető volt a konyhában, amíg ezt az egyszerű kis levest összehoztam. Amit nemsokára már békésen kanalazgatunk, legalábbis addig, amíg a feleségem témát nem vált, megakasztva kicsit az ebéd ritmusát.
Némi hezitálást követően csak elárulom a nevem, ha már tényleg érdekli, de akármennyire is fojtott kíváncsisággal vártam, hogy mit szól hozzá, mit is mondjak... ha az arckifejezése nem is, de a hallgatása annál beszédesebb. Na jó, ez a pókerarc is, amit magára erőltet a komolysággal együtt.
- Oké, tudom, hogy nem épp a legmodernebb, vagy népszerűbb francia férfinév, meg valószínűleg nem is tartozik a kedvenceid közé, de ahogy te a Madisont vagy a Theresát, úgy én is a szüleimtől kaptam ezt a nevet. - teszem le sóhajtva a kanalat, mert amennyire reménykedtem, hogy végre talán valami haladást érünk el, elég csak meghallanom, milyen kimért stílusban reagál a szavaimra a feleségem, és egy csapásra világossá válik, hogy ez megint - még mindig - sokkal bonyolultabb lesz, mint amire számítottam. Vagy amiben reménykedtem. Mindezek ellenére nem szólok közben, hagyom, hadd mondja, ezúttal pedig én próbálok megmaradni a rezzenéstelen arckifejezésnél, inkább ez, mint hogy a csalódottságom üljön ki az arcomra, túlságosan is egyértelműen.
Hiába a felém nyújtott kéz, csak egy pillantást vetek rá, de eszem ágában sincs felé nyúlni, csak a tányéromat arrébb tolva támaszkodok az asztalon, állva Maddie tekintetét, már amennyiben ő nem süti le megint a pillantását inkább.
- Majd, apránként megismerd? - kérdezek vissza, miután a monológja végére ért, és próbálom megőrizni a türelmemet, de Isten rá a tanúm, hogy igen csak nehezen megy - Azt hittem, hogy az elmúlt hónapok alatt már sikerült valamennyire megbarátkoznod a gondolattal, de most azt akarod mondani, hogy szinte semmit se változott a helyzet? Megint csak tovább húzzuk az időt? Majd? Egyszer? - csóválom a fejem csalódottan, miközben szép lassan az érzéseim is felülkerekednek a pókerarcomon.
- Szóval félsz, hogy a régi életemet próbálom eztán folytatni? És egyszer majd szeretnéd megismerni azt az embert, aki Jeremiah maszkja mögött van? Tudod mit? Semmi kedvem megint hónapokat, vagy akár még többet várni, ha már így szóba hoztad, öntsünk tiszta vizet a pohárba, egyszer és mindenkorra. - jelentettem ki határozottan, és remélem, hogy meg se fordult a kedvesem fejében, hogy most vonuljon vissza a hálóba, mert nem, ebből most nem engedek, elég volt ebből az elcseszett türelemjátékból.
- Hallgatlak, mondj kérlek néhány konkrét példát, miért tartasz attól, hogy ezentúl a régi életemet éljük, közösen! - legalábbis, ha már ennyire tart, vagy ilyesmit néz ki belőlem azok után, hogy tíz évet leéltünk együtt... kíváncsi voltam, rémálmaiban milyen rémképek kísértik a titkom miatt? Tisztázzuk hát őket végre!  - Talán félsz, hogy gondolok egyet, és Callaghan helyett Cormier-re változtatom a családnevünket? Mert ettől azért nekem is több eszem van. Vagy attól tartasz, hogy a gyerekkori családi házamba akarok majd költözni veletek? Attól sem kell, mert már meg sincs... Félsz, hogy felkutatom a családomat? Mert a rokonságból már csak az édesanyám él, de ő is idős, és ha Jeremiah anyját nem akartam sokkolni az igazsággal, szerinted majd pont egy törékeny, beteges, öregasszonnyal tenném? Vagy a féltékenységről van szó? Mert akkor közlöm, hogy életem során egyetlen egyszer nősültem meg... - emeltem fel a kezemet a karikagyűrűvel, hogy rájöjjön végre, melyik esküvőről van szó. Egyre hevesebben és hevesebben zúdítottam rá a kérdéseket és válaszokat, ha kíváncsi volt rájuk, ha nem... ha már nincs bátorsága feltenni őket, mert fél a választól, akkor tessék, majd én az orra alá dörgölöm őket, ha már annyi év, majd hónap hallgatás után ismét csak ennyire futotta tőle. Az meg már végképp nem érdekel, hogy hány olyan információ csúszik ki a számon, amit eddig gondosan elhallgattam, vagy ami alapján akár a neten, vagy újságokban is kutakodhat a régi életem iránt.
- Eddig az volt a bajod, hogy titkaim voltak előtted, amikor meg megosztom őket, akkor úgy kezelsz, mint ha valami totál idegen alak lennék, akiről semmit se tudsz. Valaki, Jeremiah Callaghan maszkja alatt... pedig az hittem, ez a tíz év elég volt ahhoz, hogy rájöjj, hogy az, aki a maszk mögött van, talán sokkal inkább hasonlít arra a Jerryre, akit te ismersz, mint arra, aki végül öngyilkos lett... Vagy ha az nem is, legalább ez a néhány hónap. - teszem hozzá keserűen, elvégre a közös életünket akarta folytatni? Hiányzik neki a férje, a családja? Hisz végig ugyanúgy itt volt, nem én voltam az, akinek a viselkedése totál megváltozott az évfordulónk óta, kár, hogy magától még nem jött rá erre.

■ ■ love  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája •• Kedd Dec. 11, 2018 12:55 pm

Jerry && Maddie


- Nagyobb sztár, mint “Appa”? - kérdezek vissza mosolyogva, mégis fejem csóválva - Lehetetlen. - természetesen a kis átokfajzatok első szava az “Appa” volt, az én nevem csak bő két hónappal mondták ki. Ennyit arról, hogy kiért is dobban nagyobban a cseppnyi szívük, ha azt hiszi majd sajnálom, amiért nagyjából két óra hosszát majd engem ölelgetnek a gyerkőcök, hát téved. Bár ez nem verseny, de néha jól esik, ha rajtam is szeretettel csüngenek és nem csak a “kakiltaaaam!” kiabálás után, pelenkázhatom őket.
- Sejtem, de ahogy hallottam, ők kifejezetten élvezték a harisnya felvételt. - nagy nevetgélés volt ugyanis reggel, öltöztetés közben. A lányok (feltételezem) rohangáltak ahogy szoktak, Jerry meg próbálta őket a maga higgadt hangnemében arra rávenni, hogy hagyják, hogy feladja rájuk a harisnyát a kis otthoni nadrágjuk alá, amiben aztán nyugodtan csúszhatnak mászkálhatnak. Nevetgélés volt, és vidám sikongatás, engem is szivatni szoktak, ez a műsor nem csak neki szólt. Szívesen néztem is volna, de sajnos csak hallgatni tudtam, lázas félálomban.
Aztán a fekete leves. Ki hitte volna, hogy egy egyszerű “mi a neved?” kérdésből ekkora indulatok szabadulnak majd el végül? Én. Én sejtettem, de akkor is itt volt az ideje, hogy kimondjuk végre a dolgokat, mert azt már párszor megállapítottuk, hogy egyáltalán nem jó ötlet nekünk titkolózni. mint azt a mellékelt ábra is mutatja.
Most nekiállhatnék vitázni azon, hogy én egy árva szót se szóltam a nevével kapcsolatban, de inkább nem teszem. Nem tetszik, ez tény, de valóban nem ő választotta, nem tehet róla és egyébként is. Az embernek az a neve, ami, ebbe ahogy ő is mondta, nekem sem volt beleszólásom. Aztán látom, hogy szépen fokozatosan, ahogy én elmondtam az álláspontomat, ő is kijött a béketűrésből. A kezemet sem fogja meg, ami az álmoskönyv szerint sem jelent túl sok jót, így én is visszahúzom magam elé a sajátom, és ezúttal nem hajtom le a fejem, állom a pillantását. Hát így állunk, ez a türelmes várakozás csak ideiglenes állapot volt, addig tartott míg el nem kezdtünk beszélni egymással. Mert most meg már neki is van véleménye, amit nem kifejezetten kedves szavak kíséretében oszt meg velem. Csak csendben hallgatom, máskor már rég vissza kiabáltam volna valami gorombát, de most egrészt nincs hangom a kiabáláshoz, másrészt értelme se lenne, csak tovább robbantgatnánk a kettőnk közti szakadékot.
- Nem így értettem. - felelem csak a “majd, egyszer” kezdetű kirohanására a tőlem telhető legnagyobb nyugalomban. Most álljak neki elmagyarázni, hogy teljesen félreértette a mondandóm lényegét? Úgysem lenne értelme, csak még mérgesebb lenne.
- Már ne is haragudj, de ide költöztél, velünk együtt, aztán elmondtad nekem ezt az egészet. Előbb haza jössz, a régi hazádba, városodba, majd elmondod nekem, hogy mi történt veled a múltban. Tedd a kezed a szívedre, és úgy mondd, hogy te nem éreznél hasonló helyzetben egyfajta “na most végre folytathatom ahol abbahagytam” szagot ezen az egészen. - én is megcsóválom a fejem. Igazságtalan velem, hiszen ha én álltam volna elő valami hasonlóan képtelen históriával, minimum dilidokitól dilidokiig cipelt volna, hogy elment a maradék eszem is. Én elhittem amit mondott, és épp ettől vált nehézzé a helyzetünk. Oké, elismerem, ez a néhány hónap indokolatlanul nehéz volt, és megértem, hogy a bizonytalanság is rosszul esett neki.
Látom, hogy teljesen kiakadt, ahogy csak úgy záporoznak a fejemre a kérdései és a válaszok. Hát ilyen mélyre ment volna ez a tüske? Abba bele sem gondol, hogy nem tehetünk úgy, mintha ő egy tíz éve halott férfi lenne? Vagy, hogy a lányaink előtt se élhetünk kettős életet, egyet amikor itthon vagyunk, egy másikat, amikor innen kilépünk? Akárhogy is, ha mint most állítja, eddig nem volt nős csak egyszer, akkor nem volt bizony huszonéves, amikor AZ történt vele. Miért nem érti meg, hogy nekem igen is van miért aggódnom, van két kicsi gyerekem, neki meg ki tudja milyen családja valahol. Most elmondta, hogy már csak az édesanyja él, amit őszintén sajnálok is, de mivel csak úgy dőlnek belőle a szavak is, így nem tudom elmondani neki ezt sem. Csak olaj lenne a tűzre.
Csak hallgatom és hallgatom, míg úgy tűnik, a gondolata végére ért. Akkor pedig egyszerűen csak hátra dőlök a székemben, és komoly arccal nézek rá. Úgy nagyjából két percig, rezzenéstelen arccal. Ha azt gondolta, hogy majd most sírok, vagy kiabálok, vagy nekiállok a bocsánatáért esedezni, hát nagyon téved.
- Befejezted a mondókádat? - teszem fel az enyhén bicskanyitogató kérdést, de úgy tűnik, hogy az előbb is remek érzékkel feszegettem a határokat, hiszen egy csomó mindent elmondott, és végre tudom, hogy mit gondol vagy mit érez. Hogy őszinte legyek, nekem ebből nem éppen az jött le, hogy folytatni akarná ezt az egész kapcsolatot. Továbbra is csak nézem, az arcát fürkészem, miközben a nyakamhoz nyúlok, hogy levegyem a láncomat. Még tavaly kaptam tőle, szülinapomra, egy kis kinyitós, szív alakú medál van rajta. Emlékszem, azt mondta, hogy beletehetem a lányok képét is akár. Szerintem azt gondolta, hogy így tettem. Csakhogy a lányok még túl sokat változnak akár hétről hétre is, és… és ők amúgy is kitöltik a gondolataim java részét. Jerry képe van benne, pontosan azért, mert még mindig Ő a világom közepe. Lett volna alkalmam kicserélni az elmúlt hónapokban, mégse tettem. Vajon miért? A láncot ahogy van, egyszerűen, egy határozott és kissé heves mozdulattal lerakom elé az asztalra.
- Ha kinyitottad volna a füled, és használnád azt a jóképességű koponyád, megértetted volna, hogy mit mondtam neked. Azt mondtam ugyanis, hogy szeretném, ha elmesélnéd nekem mindazt amit eddig magadban kellett tartanod. Ha nem a Jeremiah gyerekkoráról szóló kitalált mesék lennének a múltad, hanem az igazi amit ha mással nem is, de velem legalább megoszthatnál és nem kellene, hogy egyedül a te titkod legyen. Igen, az igazságot akarom, hogy mindkettőnknek jobb legyen, csak már megint hülyén fogalmaztam meg, mint mindig és te meg már megint félreértetted, mint mindig és megint csak veszekszünk, mint mindig, pedig egyáltalán nem kellene. Mert én téged akarlak megismerni, az igazságot a mesék helyett, mert úgy érzem, hogy milliószor értékesebb az, amit magadban tartasz, mint az a sok szarság amit Jeremiah csinált a haszontalan életében. A fenébe is, elfogadtam, hogy ki vagy, és rájöttem, hogy tulajdonképpen végig téged szerettelek, az első perctől kezdve! Fogalmam sincs, hogy ki volt Jeremiah, és őszintén nem is érdekel azok alapján amiket az anyja mesélt a fiatal koráról. Te érdekelnél, ha végre meghallanád, hogy próbálok kibékülni mert megbántam mindent! Csak úgy tűnik, hogy amíg én erre rájöttem, addigra te elengedted ezt a kapcsolatot. - felállok a székemről, fogom a teámat és egyszerűen csak elindulok vissza a hálóba abban a tempóban ahogy lefelé is botorkáltam, mert már zúg a fejem, érzem, hogy megint lázas is vagyok. Az időzítés mindenesetre tökéletes, ami azt illeti. De bizonyára neki sem kerülte el a figyelmét a láztól csillogó szemem vagy a kipirosodott, lázrózsás arcom. Jerry meg, ha akar még egyáltalán tőlem valamit, tudja hol talál, én most inkább felmegyek és vízszintesbe helyezem magam, mert rettentően sokat kivett a nem létező energiáimból ez a vita. Valószínűleg, ha már egyedül leszek még bőgni is fogok, de most azért se!


■   ahwie   ■  hug  ■   ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
59
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája •• Csüt. Dec. 13, 2018 10:17 pm

Maddie && Jerry

A feleségem kérdésére csak szélesen elmosolyodok miközben sütkérezek kicsit a képzeletbeli rivaldafényben, mert tény, hogy a lányok még mindig nem szoktak le róla... hála az égnek, én legalábbis imádom, bár ettől függetlenül azon a véleményen vagyok, hogy ha velem lennének ennyit összezárva, és az anyjukat látnák csak napi néhány órában, akkor őt ugrálnák így körül, mert hát ilyen az emberi természet. Aztán meg ha nagyobbak lesznek, fogadni mernék, hogy folyton az anyjuk nyakán lógnak majd, meg vele beszélnek meg ezer meg egy olyan dolgot, amit "apával nem lehet".
- Ahh, ne is mondd...! Legalább ők. - csóválom a fejemet, miközben nem is tudom, hogy hol kezdjem a panaszkodást. Hogy egy pillanatra sem képesek nyugodtan ülni a fenekükön? Vagy hogy amíg az egyik leányzóra rávarázsoltam a harisnyáját, addig a másik kis csibész kibújt belőle? Hogy még fogócskáznom is kellett velük, mielőtt esélyt kaptam, hogy rájuk adhassam? Vagy hogy miután felszenvedtem Katie-re, utána találta ki Molly, hogy ő a másikat akarja...?
- Te ezt komolyan minden nap végigjátszod velük? Mert akkor hős vagy, esküszöm! - felelek végül csak ennyit, miközben a fejemet csóválom, mert tényleg le a kalappal előtte. Esetleg van valami trükkje, amiről én nem tudok?
Bár, egy ilyen titok még mindig sokkal békésebb és kellemesebb lenne, mint az, amit én zúdítok a nyakába. Pontosabban zúdítottam az évfordulónkon, most csak a folytatás következett, és mily meglepő, hogy a békés ebéd megint néhány percen belül változik fojtogató levegőjű csatatérré közöttünk.
A szavait hallva szívem szerint gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy nem, nekem aztán eszembe se jutna ilyen, de ugyebár mondani könnyű... másrészt fogalmam sem lenne, hogy fordított helyzetben hogyan fogadtam volna egy ilyesmit, elvégre eléggé szkeptikus voltam mindig az ilyen megmagyarázhatatlan dolgokkal kapcsolatban, és ha nem velem történik, akkor el sem hiszem... Na, ez velem történt meg, és akármilyen nehéz volt, csak sikerült megbarátkoznom vele, így azonban válasz helyett csak megfeszült állkapoccsal hallgatok - inkább. Legalábbis egy pár pillanatig, mielőtt elszakadna az a bizonyos cérna, ami bár egész erős, de az elmúlt hónapok őrlődése egészen elkoptatta, és csak mondom, mondom, és mondom, mit se törődve azzal, hogy hány éven át titkoltam olyan bőszen mindezt.
- Az attól függ. - vágom rá duzzogva, de inkább a nyelvemre harapok, mint hogy megint nekiálljak mondani a magamét, hogy ha már Maddie is engedett beszélni, akkor ő is hadd mondja el amit gondol, igaz, eleinte azt sem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek - vagy mindkettőt. Helyette inkább az asztalra szegezem a tekintetem, az azon pihenő medálos nyakláncra, de ahogy a keze után sem nyúltam, úgy a nyaklánc miatt sem töröm magam különösebben.
Miért tűnik úgy, mint ha az előbb annyira vonakodott volna ettől az egész témától, ami a múltamat érinti? És miért tűnik úgy, mint ha hirtelen meggondolta volna magát? Vajon a kirohanásom az oka, vagy tényleg ennyire szarul magyaráz, én meg ennyire félreértettem mindent? Mondjuk tényleg tipikusan mi lennénk, az biztos, ahogy elbeszélünk egymás mellett.
- Őszintén? Akár rájöttél, vagy elfogadtad, elég furcsán fejezted ki az elmúlt hónapokban, hogy a békülésről már ne is beszéljünk. - pillantok rá - Hogy is mondtad? Tedd a szívedre a kezed, és úgy mondd... hogy fordított helyzetben te így értelmezted volna ezt a viselkedést? - szúrok oda még egy utolsót, mielőtt Maddie távozóra fogná, bár ez is mily tipikus... csak a fejemet csóválva nézem, ahogy inkább kimenekül az étkezőből, ahelyett, hogy tisztáznánk ezt az egészet, és megint rágódhatunk mindketten a problémáinkban megmártózva, egy rakás bizonytalanság meg lezáratlan kérdés kellős közepén.
Szívem szerint én is felkeltem volna, és felmarkolva a kocsikulcsot meg se álltam volna, amíg magam mögött nem hagyom a várost, hogy kiszellőztessem a fejem, aztán valamikor az éjszaka közepén hazaesnék, vagy akár másnap reggel... kár, hogy Maddie még mindig beteg, nincs túl jó passzban, és ha őt annyira nem is félnék egyedül hagyni pár órára, a lányaimmal ugyanezt már nem lennék képes bejátszani, pláne, hogy nekem kéne vigyáznom rájuk. Így hát csak morogva-puffogva körözök a földszinten egy darabig, magamban mondva a magamét, mígnem végül visszaérve az étkezőasztalhoz, egy darabig csak szemezek a nyaklánccal, mígnem végül felé is nyúlok, hogy egy hirtelen jött sugallattól vezérelve kinyissam.
Nem tudom pontosan, hogy Maddie visszavonulója után mennyi idő kellett, mire lehiggadtam valamennyire, talán fél óra, vagy annyi sem, és a szobánk felé vettem az irányt - persze miután meggyőződtem róla, hogy az apróságok még mindig békésen alszanak, miközben a szüleik egymást gyilkolják szavakkal.
- Maddie...? - álltam meg végül az ajtó előtt, hallgatózva, majd óvatosan bekopogva, felhívva magamra a figyelmet, mielőtt folytattam volna - Nézd, sajnálom az előbbi kirohanásom. Lehet, hogy valamennyire tényleg úgy tűnhetett, de hidd el, én se a régi életemet akarom folytatni, ami egyrészt lehetetlenség lenne, másrészt meg sokkalta üresebb és unalmasabb volt, mint a mostani, veletek. Én is a közös életünket szeretném folytatni, pusztán belefáradtam abba, hogy újabb és újabb hazugságokat kell kitalálnom a múltam kapcsán. - hallgattam el, fülelve, hogy jön-e bármi reakció az ajtó túloldaláról - Bejöhetek?

■ ■ love  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
53
● ● Reag szám :
48
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Maddie és Jerry szobája ••

Ajánlott tartalom

Maddie és Jerry szobája
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Stefan szobája
» Damon szobája
» Rebekah hálószobája
» Lucy szobája
» Caroline szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Villák, kúriák :: Callaghan otthon-