Pree és Francesco - Velence (2012. nyara)
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 6:21 pm ✥

✥ Yesterday at 9:11 pm ✥

✥ Yesterday at 9:05 pm ✥


✥ Vas. Aug. 12, 2018 10:59 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 9:24 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 8:53 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 4:09 pm ✥

Párizs lakói

Pree és Francesco - Velence (2012. nyara)



Témanyitás ✥ Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Hétf. Jan. 29, 2018 8:37 pm

Fogalmam sem volt, hogyan alakulhatott így a nyaralásunk. Mindig hármasban vágtunk neki a nagyvilágnak, elválaszthatatlanok voltunk, ha utazásról volt szó, most mégis csak a húgommal indultam neki Olaszországnak, azon belül pedig Velencének. Frederico nem részletezte, hogy miért nem tart velük, én pedig inkább tartottam fontosabbnak Hercegnőm igényeit, mint a bátyám hangulatingadozásait.
A repülőút nem volt túl hosszú, összesen másfél órát kellett kibírnunk a zötykölődésből, de amikor a fékek csikorgását hallottam a kifutó aszfaltján, hatalmasat sóhajtva nyugodtam meg, hogy végre vége az élménynek. Próbáltam elfelejteni, hogy ránk vár még a visszaút, messzire elhajtottam az újabb másfél órás út rémképeit, s inkább azzal foglalkoztam, ami miatt Olaszországba jöttünk.
- Várj meg Pree! - zengem túl a repülőgépen lévő zsivajt, húgomat azonban nem zavarja, hogy minden cuccát otthagyta az ülése környékén és nekem kell majd megbirkóznom minden apró csomagjával.

***

Gyorsan lepakoltunk mindent, amiről azért tudok ilyen biztonsággal nyilatkozni, hiszen Pree csomagjait is én cipeltem fel a negyedik emeletre, én tettem le a cuccait az ágya mellé, és csak azután léptem be a szobáinkat összekötő ajtón keresztül a saját lakrészembe. Valójában nem is volt nagyon sok időm körülnézni, hiszen húgom már ott csüngött rajtam, s mindenképpen le akart menni a strandra, s addig-addig rágta a fülemet, amíg engedtem a csábításának. Ujjongva örült nekem, s azonnal visszarohant a szobájába, s miközben én is átöltöztem, ő is fürdőruhának egyáltalán nem nevezhető darabokat próbált fel.
S abban a pillanatban valami megváltozott bennem, annak ellenére, hogy láttam már őt meztelenül, most mégis olyan elemi erővel hatott rám a látványa a nyitva felejtett ajtón keresztül, hogy ökölbe szorult saját vágyaimtól a kezem. Kétségtelen volt, hogy felnőtt, s bár néha még mindig gyerekesen viselkedik, nőiessége napról napra egyre nyilvánvalóbb. Sóhajjal figyelem őt, ahogyan egy bronz színű fürdőruha mellett dönt, majd felnyalábolom a kölcsönzött kocsi kulcsait és az ajtóban megállva emelem magasba a fejemet.
- Készen vagy? - teszem fel neki a kérdést, s fejemet megrázva lököm el magam az ajtófélfától, amikor még öt percet kér tőlem. Abból persze mindig negyed óra szokott lenni, szóval ez ad időt nekem, hogy bekapcsoljam a televíziót, hogy érthetetlen nyelvű reklámokat nézzek rajta.

***

Egy apróbb kocsiút, némi kompon eltöltött percek és megint egy kis vezetés után végre megérkeztünk a Lido-ra, a Velence melletti szigetre, melynek homokos tengerpartja bár nem Bali, mégis ugyanolyan gyönyörű tud lenni, ha nem még szebb. Egy napernyő alá vonulok be, onnan figyelem, ahogyan a sok éhes szempár körülrajongja a húgomat, s valamiért féltékenység hajt szilánkot elmémbe, megmagyarázhatatlan érzések kerítenek hatalmukba, amint ő visszamosolyog a talján kanok hordáira.
- Jól érzed magad? - kérdezem tőle, amint végigmérek rajta, s ahogyan berobban a napernyőm alá, azonnal mellém vetődik ez egyik nyugágyra. Végignézek rajta, nap barnította bőrén pajkos csillogás szikrázik, én pedig már újra olyan érzésekkel kell, hogy szembenézzek, amelyekkel nem tudok mit kezdeni. Válasza közben egy újságot kapok magam elé, s mint akit érdekelnének az ott szereplő információk, elmélyedek a bulvár legmélyebb mocskában.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Hétf. Jan. 29, 2018 10:33 pm

To my dear Brother...

Mondhatjuk, hogy egy nyaralás nem nagy dolog ha egyébként van rá pénzed és van kivel menni. Mondhatjuk, hogy a helyszín kiválasztása sem túl nagy dolog, lévén a legtöbbször a szabadidőturizmus Fordi modelljét követve a 4S-t keressük: sea, sun, sand...sex. Bár utóbbi nem bevallottan persze. De az emberek ilyenek, keresik. Mindig benne van a lehetőség, pláne ha szingliként indulsz el nyaralni valahová. Eddig mindig hármasban jártunk el. Mindig. Együtt terveztük meg az utakat, Franco állt a kulturális párton, hogy azért ne a világvége pusztára menjünk, ahol nincs semmi, Fred inkább kalandor szempontból nézett mindent..én meg? Ne vicceljünk, nyaralás? Meenjüüüünk! Szeretek velük menni, szeretem ha együtt megyünk el valahová. Persze, csínján ugrálhatok a póráz végén, de nem is számít. Amíg együtt vagyunk és érzem, hogy szeretjük egymást, addig nincs semmi probléma. Viszont Fred nem volt lelkes, valahogy még a szokásos vitájuk sem ment le helyszínileg. Én általában csak háttér igényt támasztok, ami kimerül valami meleg országban, esetleg tengerpartban. Francoval Olaszországot választottuk, ami rendelkezik minden adottsággal amit keresünk. Milánó, Firenze, Róma, Szicília...ah megannyi felfedezésre váró terület. Jó az idő, vaskos a történelem..minden megvan ami alkalmas ahhoz, hogy jó nyaralóhely legyen. És így született meg Velence mint úticél. Az egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Fred nem fog velünk jönni, melyet személy szerint annyira nem tudok megérteni, de Franco szerint ettől mi még elmehetünk, mert lehet, hogy csak megint valami átmeneti elmezavara van. Szóval, megyünk. Velencébe.
Imádok repülni és mindig izgatottan vágok neki az utaknak, ellentétben Francoval, aki utálja a repülést. Szegény, de azért egy igazi hős, mert mindig végigcsinálja a mi kedvünkért. Többször mondtam már neki, hogy rágózzon amikor ereszkedni kezd a gép, hogy ne duguljon be a füle, de szerintem ezt mindig figyelmen kívül hagyja. Nem hoztam sok mindent...ha úgy vesszük. Leginkább fürdőruhák, nyári ruhák miniben és maxiban, papucsok és szandálok. Talán egy olyan van amiben nem fagynék meg ha az időjárás úgy döntene, hogy ne nyaraljunk. Barna leszek, csokibarna és még jól is fogok szórakozni, nem is akármilyen kísérővel. Tenyerem az alkarjára fektetem, játékosan megpaskolva. - Ereszkedünk. - mosolygok fel rá.
Landolás után energikusan pattanok fel a helyemről és már más nem is érdekel, csak érezhessem a velencei napfényt, míg hős bátyám lemotyózik a gépről. Tudom, az én dolgaimat is hozza, de hát azok nem nehezek...és Franco erős. Tudom, hogy az. Ő az egyik hősöm és egy hősnél alapkövetelmény, hogy erős legyen. De egyébként láttam már póló nélkül, tudom, hogy nem vattapamacsok rajzolódnak ki olykor az ingei alatt. És azt is látom, hogy ezt mások is látják. Én meg nem is tudom miért vagyok erre büszke. Talán azért, mert ha velem van akkor rám figyel. És a figyelme üzenet a sok ostobának akik megnézik maguknak.
- El sem hiszem, hogy ideértünk. Fantasztikus! Intéztél kocsit? - fordulok felé kérdő tekintettel, bár olyan fene alapos, biztosan elintézte azt is.
Az út a szállodába nem hosszú, gyerek módjára csillogó szemekkel nézek kifelé. Még nem jártam itt na, egyébként pedig minden ilyen iránt lelkesedem. Mindig. Ez ilyen soha el nem múló szenvedélyem. A szálloda tetszik, bár nem tervezek túl sok időt a falai között tölteni. Kezdődik a mosolykör.
- Tudom, hogy városnézés következne deeee.... - fordulok felé angyali arccal - Kérlek Franco, menjünk le a tengerhez. Kérlek, kérlek! Utána komolyan, nyakunkba vehetjük az egész várost, gondolástól mindenestől. Egyébként is tudtad, hogy ezt a várost még az inkvizíció is menthetetlennek ítélte? - nézek rá kérdőn, bizony bizony, felkészültem, hová jövünk - De előbb feküdni szeretnék a napon és felvenni az új fürdőruhámat. Kérleek... - még mindig mosolygok és mire megadja az igent, már reppenek is a csomagjaimhoz, hogy kipakoljam az összes szerzeményem az ágyra. Valószínűleg nem fogja túlságosan értékelni egynémelyiket, de lássuk be, nem vagyok már 16. És ez egy sima strand, nem nudista. Átöltözöm és végignézek magamon. Áh, a sárga nem jó. Végül akkor a bronzszínű mellett döntök. Különleges darab, kész vagyon volt. Szandálba bújok, magamra kapok egy ruhát, ami könnyen levehető ráadásképp nem gyűrődik olyan durván. Keresek hozzá megfelelő napszemüveget, mert hát fontos az összkép is és ugyan nem öt percbe kerül, de menetre késznek találom magam. Őt meg a tv előtt találom. - Mehetünk. - mosolyodom el.
A nyüzsgés, a napfény és minden egyéb nyaralási érzést segítő dolog feldob. A kompot sem szenvedem végig, pedig annyira nem rajongok érte. Mindig azt képzelem, hogy egyszerűen elsüllyed. Nem mintha nem tudnék úszni, de..ne süllyedjen el. Viszont már stabilan állva kibújok a szandálomból és a homokba sétálok. Levetkőzöm és lelkesen huppanok a Franco melletti napágyra. - Komolyan újságot akarsz olvasni? - húzom el az arca elől - Nyaralunk, hé. - mászom át az ő nyugágyára, és arrébb ösztökélve a lábaid, betérdelek közéjük - Gyere velem úszni. Vagy netán annyira érdekel.. - pillantok le az újságba - Angelina Jolie 7 tuti diétás tippje? - vigyorodom el - Vagy félsz, hogy jobb úszó lettem nálad? - nem mintha egy súlycsoportot képeznénk bármilyen sport terén, de amíg élek remélek ez meg motivál. Megcirógatom az arcát. - Szeretném ha te is jól éreznéd magad. Még meg sem köszöntem, hogy elhoztál. És ne vágj olyan arcot, mint aki a világ legnagyobb gondjával küzd. Fred mondogatta mindig, hogy van olyan helyzet, amit egyszerűen csak ki kell élvezni, nem pedig gondolkodni egyéb problémákon. - ismétlem el másik fivérem szavait - Neked pedig pont ezt a pár nap gondtalanságot írta fel az orvosod, vagyis én. - szállok le a nyugágyról és felé nyújtom a kezemet - Na, gyere! Vagy azt szeretnéd, hogy kezdjek könyörögni? - biggyesztem le az ajkam. Csak vele akarok lenni. És szeretném ha mosolyogna. Ha jól érezné magát úgy is, hogy az ikre nincs itt, csak én. Ha pedig mosolyog, én is mosolygok. És nem tudom tudja-e, de lélekolvasztóan szép mosolya van. Bár ezt nekem sem kellene észrevennem, de látni látok, erről meg nem tehetek.
■ ■ Zene ■ ■Nyuu leszek jobb :3■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Kedd Jan. 30, 2018 11:28 am

- Hé, ezt a cikket még be akartam fejezni! - mímelt haraggal pillantok a húgomra, majd nem tudom túl hosszan fenntartani az álcát, hiszen amikor Angelina Jolie-t említi, abban a pillanatban elnevetem magam. Figyelem a mosolyát, ami akár a Titanic-kal ütköző jéghegyet is felolvasztotta volna, így én sem tudok rá haragudni. Soha nem is tudtam, s ezt gyakran, ó milyen rendszerességgel használta ki, amikor még gyerekként csínytevések sorát hajtotta végre, amikor először vett fel olyan rövid szoknyát, amitől kihívhattam volna az erkölcs-rendészetet, s amikor először keveredett haza kissé becsiccsentett állapotban. Ezek az idők azonban már régen elmúltak, s ahogyan a lábaim közé fészkalja magát és az arcomra simít, állatias ösztönök ébrednek bennem, olyan mélyről érkező érzetek, melyeket minél előbb magam mögött kellett volna tudnom, ha tényleg élvezni akarom ezt a nyaralást vele.
- Jobb úszó lennél nálam? Itt az idő, hogy bebizonyítsd, de aztán el ne pityeredj, ha véletlenül mégis én nyerek. - mosolyodom el, majd hallgatom végig és válaszolok neki. - Nem kell megköszönnöd, szívesen jöttem veled, és inkább én tartozom hálával, hogy elviseled a morcos bátyádat.
Megcirógatom combjainak külső élét, majd felülök a napágyon, s olyan közel kerülök az arcához, hogy akár meg is csókolhatnám, ha éppenséggel akarnám.
- Akkor mostantól szólítsalak doktornőnek? Bár arra nem emlékszem, mikor végezted el az orvosit, de biztos akkor is dolgoztam. Talán munkát kellene váltanom, hogy többet lehessek veled, nem gondolod? - mosolygom el magam, majd kicsit hátrálok tőle, hátsómmal is követve a mozdulatot, s érzem, hogy az ágyra terített törölköző felgyűrődik alattam. Viszont ennyiben ki is merül az anyagra pazarolt gondolataim száma, hiszen az előttem lebiggyedő ajkak látványa sokkalta inkább köt le. Bal kezem mutatóujját elszakítom a combjáról, ajkaihoz érek, s a szomorú grimaszt próbálom mosolygós arccá varázsolni, miközben válaszolok utolsó kérdésére. - Azt hiszem még egy hisztit nem viselne el a morcos szívem, szóval jobb lesz, ha kötélnek állok és megyek veled úszni. Csak azt tudnám, hogyan éred el mindig, hogy neked legyen igazad? Boszorkányosan csinálod, amit csinálsz, az már biztos!
Újra elnevetem magam, s hagyom, hogy a gondok és problémák, amiket Franciaországban hagytam, ott is maradjanak. Kettőnkre koncentrálok, hiszen ez az utazás most róla szól és rólam. Olyan régen csináltunk már valamit kettesben, hogy szinte már az idejét sem tudom, pedig az előttem térdeplő lány a legfontosabb ember az életemben, akivel valaha találkoztam. Ő az én húgom és bármit megtennék érte.
- Szaladj előre, addig levetkőzöm. - kacsintok rá és csettintek a számmal, majd ha elindul, akkor én is felállok, s levetem a hawaii mintás ingemet, valamint azt a hófehér bermudanadrágot, amit még az utazás előtt erőltetett rám Pree. Egy fekete fürdőnadrágban feszítek, s egy pillanatra feszélyez a dolog, annak ellenére, hogy nincs mire panaszkodnom. A heti háromszori edzés jól karban tart, a hajnali futásokról nem is beszélve, s amint ezt végiggondolom, magam mögött hagyom ezt is és a húgom után indulok, kicsit szaporára véve a lépteimet, hogy utolérjem.
- Lemaradsz gyönyörűség, szedd a lábad! - kiáltom el magam, amikor elhaladok mellette, majd vissza is nézek rá, hogy vajon milyen arcot vág a mondandóra. Azt hiszem, lesz miért elnézést kérnem tőle.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Kedd Jan. 30, 2018 5:50 pm

To my dear Brother...

Kétkedő pillantást vetek rá. Kétlem, hogy van fogalma arról, hogy éppen mit olvasott. Néha olyan, mintha nem tudna lazítani, vagy nem akarna, mert fél, hogy ha elengedi magát akkor nem is tudom, összedől az ország éves GDP-je. Pedig ő is ember, hiába végez komoly munkát, attól még az és néha igenis pihennie kell, nem gondolkodni és nem csinálni semmit, csak megkeresni az életben azt, amit gondok nélkül tud élvezni. Na, egy nyaralásnak pont ilyennek kell lennie. Szabadságon van, majd a mobilját is kikapcsoltatom vele. Mert amíg telefonon elérhető, addig hívogatni is lehet minden baromsággal. Szóval nem. Nincs telefon. Olaszország van. - Aha, szóval.. - pillantok bele az újságba - szeretnél rostokban gazdag étrendet csinálni, hogy harminc felett is ereje teljében lévő nőnek érezhesd magad. - bólintok komoly arccal, de vele együtt nevetek fel. Oké, ha neki ez is lazításnak minősül én támogatom benne. Szerzünk rostban gazdag ételeket is, ha azon múlik. - Figyelj szólunk a konyhán, nem probléma. - piszkálódom egy kicsit.
- Állok elébe monsieur Romily. - hajtok fejet, hohó, a kihívás illata mindig csodálatos, persze tisztában vagyok vele, hogy vesztes kört készülök lefutni, de attól még beleadok majd mindent. Két bátyj mellett azért volt időm megtanulni veszíteni, lévén csak azért nem hagytak nyerni, hogy nyerhessek mondván előbb veszíteni kell megtanulni, akkor lehet igazán értékelni a győzelmet - És nem szoktam pityeregni. - hah, micsoda vád. Persze tudok direktből kipréselni pár könnycseppet, ezt a suliban sajátítottam el. Némelyik tanárt igazán meg lehetett vele hatni. Jobb jegy, pótdolgozat, elengedett büntetések. Persze az egyetemen az ilyesmi legtöbbször hasztalan volt, de nem teljesen.
- Ugyan, én szeretem, hogy morcos vagy. - mosolygok rá szívből, hisz tényleg így van. Akkor is szeretném ha bohókás lenne, vagy pszichopata. A család ezzel jár. Mindig szeretnünk kell egymást, mert ha mi nem tesszük, hogyan remélhetnénk azt, hogy majd más fogja? A család pedig akkor is ott lesz, ha a barátok, a szerelmek már eltűntek. Felül, így szemünk egy magasságba kerül. Megérzem az illatát. Azt, amiről száz körül is felismerném. Amit nem a parfüm jelent, mert az önmagában csak egy illat. De az eau de Franco őt magát is tartalmazza. Biztos csak a hűvös érintés teszi, de libabőrös leszek a cirógatástól.
- Nem kell ahhoz egy orvosi diploma, hogy megmondjam mire van szükséged. - nézek szemeibe - Szóval igen, szólíthatsz doktornőnek. Nyaralásunk pedig terápiás jellegű, mert úgy vélem szükséged van arra, hogy kiadd a feszültséged, ne gondolj munkára, se semmire ami nyomaszt. Töltődj fel. - csinálok úgy, mintha megigazítanám a szemüvegem. Sztereotípia, hogy egy dokinak mindig van. Nem véletlen adják még a jelmezboltban is kellékként. - Ah, fantasztikus is lenne, de szereted a munkádat. És szerintem szükséged is van rá, hogy csináld. - mondom komoly arccal - Mindig is irigyeltem a hivatástudatodat. Bár én találnám már meg, hogy mi az amiben ki tudok teljesedni! - sóhajtok fel, de lefelé biggyedő ajkaimat mosolyba húzza az ujjával, lehetetlen tekintettel nevetek fel. - Naaa, ezt már szeretem! - húzom ki magam és meghajolok felé - Tudod, ha valahol legkisebbnek születsz, be kell tanulni néhány trükköt, hogy működjön a rendszer. - vallom be "bűnömet", ami egyébként nem bűn, mert ez csak az eszközkészletem megfelelő felhasználása. Felállok és szavaira elmosolyodom, újfent. - Siess! - bár nem mintha rá annyit kellene bármikor is várni. Rám már esélyesebben. Kicsit összerendezem a cuccaimat és példának okáért még egy törölközőt is ráterítek a táskámra, majd a tenger felé szaladok mosolyogva. Mióta is nem fürödtem benne? Egy éve? Másfél? Na, pont itt az ideje, hogy kicsit megsózzam magam. Balról előz meg, na basszus. Annyira álmodozok itt a tenger kapcsán, hogy éppen a kihívottamról felejtkeztem el.
- Héé, nem is hallottalak! - kapcsolok gyorsabb sebességre, bár kis híján a saját lábamban boltom el amikor visszafordul. Huh, bűn így kinézni, mert egy ilyen férfit meglehetősen nehéz kisajátítani. Pedig szerintem a legtöbben ezt tennék. Még jó, hogy nem dől be minden hülyének. - Hepe-hupás lettél mint Észak-Dakota Franco.. - nevetek fel ahogy mellé érek, célozva arra, hogy szépen kidolgozott ruha nélküli látvánnyal ajándékozza meg a tengerpartot. Lefékezek a fövenyen, hogy a víz hűvös langyossága épp csak a bokámig érjen. Elkapom őt is a karjánál fogva, hogy álljon meg.
- Na... - veszek mély levegőt és a vizet kezdem kémlelni - a bójáig. Aki előbb megérinti, győzött. Futás! - kiáltok fel és beszaladok a vízbe. - Fúúú, ez hideeeg! - mondom nevetve, de azért haladok befelé, megfelelő mélységnél pedig a vízre is fekszem. Más, teljesen más tengerben úszni, mint egy sima medencében vagy akár egy folyóban. A hullámzás befelé nem túl nagy segítség, ellenben kifelé igen. A gyorsúszást választom, lévén az megy a legjobban. Próbálok nem figyelni sem rá, sem másra, csak előre. Lábaim már rég nem érnének földet, alattam a sötét kékség húzódik. Olyan..végtelenül szép. Tudom, hogy le fog hagyni. De nem számít. Igazából a táv számít, mert volt amikor nem ment. Idő előtt elfáradtam. Mire elérem a bólyát, nagyon embereket sem látok magunk körül. Belekapaszkodom. A filmeken mindig olyan kicsinek tűnik, de valójában nem az. Azért azzal nem próbálkoznék, hogy felmásszak rá. Valószínűleg a nyakamba is szirénázna a parti őrség.
- Ah..jesszus. Ez jó volt. - próbálom visszaállítani a légzésemet egyenletesbe - Még mindig félelmetesen jól úszol. - fröcskölöm le - Tudod miért féltem ezektől gyerekként? - nézek rá aztán fejemet hátrahajtom a vízre, hogy lássam az eget - Mert mindig azt hittem, hogy van alatta egy cápa..és ha elérem, akkor majd a mélybe húz. - elnevetem a végét, de az az igazság, hogy komolyan elhittem, hogy így van. Ezért nem is nagyon próbálkoztam ezzel. De az évek persze telnek és már én sem vagyok gyerek, hogy ilyesmiben higgyek. - Egyszer, találok valamit amiben jobb leszek nálatok. - mosolyodom el - Egyszer...
■ ■ Zene ■ ■Nyuu leszek jobb :3■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Szer. Jan. 31, 2018 10:04 pm

Pree az egyetlen üde színfoltja volt az én szürke mindennapjaimnak, s ha nem lenne benne ennyi életkedv, ennyi játékosság, akkor már régen becsavarodtam volna és valószínűleg a festéket nyalnám le egy gumiszoba mennyezetéről. S csak a szerencsémnek nevezem, hogy ez még nem következett be, pedig mindent elkövetek annak érdekében, hogy ez megtörténjen, azonban ő most is itt volt, hogy minden gondot és problémát kiszellőztessen a fejemből. S majdnem arra vetemedem, hogy kikérjem magamnak a fricskát, hiszen néha tényleg szeretném magam erőm teljében lévő nőnek érezni így harminc felett. A gondolat azonban a fejemben maradt, hiszen már régen megtanultam, hogy nem minden olyan humoros, mint amit odabent annak képzelek. Így nem maradt más hátra, mint az előre, s miután megegyeztünk abban, hogy nem szokott pityeregni, továbbléphetünk az újság okozta kétkedésen.
- Szóval terápiás jellegű nyaralás és semmi köze nincs ahhoz, hogy látni akartad a tengerpartot. Ez az egész természetesen csak rólam szól, s te azért vagy itt, hogy lesd minden kívánságomat és kielégítsd azt. Nemes és önfeláldozó jellemre vall ez doktornő! - nevetem el magam, s nem tudom nem észrevenni a libabőrt a karjain, ahogyan simogatásom után kezének apró pihéi kiegyenesednek. Talán ... nem biztosan nem, csak fagyosak az ujjaim, a cigaretta elzárta az apró kapillárisokat az ujjbegyeimben, ez lehet erre a magyarázat. Azt viszont nehezen magyarázom meg magamnak, hogy irigykedik rám, hiszen én nem az a fivére vagyok, akire sárga szemmel szokás nézni. Mondatai azonban melengetik a szívemet. - Biztosan te is találsz majd valamit magadnak, én ebben nem kételkednék. Média szak, arra jelentkeztél nem? Amilyen különleges személyiséged van, imádni fog a képernyő... Vagy nem erről szól? Ezeket a modern tudományokat sosem tudom hová tenni. A bátyád megöregedett és már nem érti a világot!
Nevetem el újra magamat, majd miután levetkőztem és elindultam utána, könnyedén hagyom le, érintése azonban visszafogja a lovakat és majdnem elvágódok, úgy állok meg a tengervízben. Figyelem őt, ahogyan felszabadultan nevet, amint minden egyes porcikája élet igenlő örömöt sugárzik. Bárcsak meg tudnám fejteni a titkát, bárcsak én is el tudnám ennyire engedni magamat, hogy ne az otthoniakra gondoljak, hogy kitöröljek minden szart a fejemből és csak az előttünk lévő pár napra koncentráljak.
- Szóval a bójáig, a győztes választ díjat! - s igazat kell neki adnom, hiszen a víz tényleg hideg, de ahogyan egyre beljebb jutok, egyre inkább hozzászokok a nedves valósághoz, egyre inkább fogadja el a testem a habok hűvös csókjait, s amikor már nehezemre esik futni, előrerugaszkodom, és belevetem magam a végtelen tenger vizébe. Húgomhoz hasonlóan gyorsúszást választottam én is, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet ellenfelem ebben a virtusban, hiszen a sokadik tempó után teljesen eltűnt a látómezőmből, jelezve ezzel, hogy tényleg az esélytelenek nyugalmával és magabiztosságával állt rajthoz.
Jó fél perccel előtte értem a bójához, volt időm szusszanni és egyszer-kétszer alábukni, s figyelni alakját közeledni felém. Újra elfogott a vágy, a bűnös és gyűlölni való szenvedély, de bármennyire is harcoltam ellene, bármennyire próbáltam kiűzni a fejemből a gondolatot, az éket vert az elmémbe és nem engedett a szabaduló akaratnak. - Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz. Szerintem egyre jobb leszel, még pár év és már túl öreg leszek ahhoz, hogy felvegyem veled a versenyt.
Úgy szép a fricska, ha nemcsak kapja az ember, de adja is, s most nekem is kijárt ennyi móka. - Tudtam és be kell vallanom, részem is volt benne, hogy félj ezektől. Mindig túl akartál menni a bójákon és nem volt semmi sem, amivel meg tudtam volna magyarázni, hogy tilos és nem szabad, szóval ... szóval jöttek a cápák és utána olyan angyali kislány lettél, hogy nem is tudom, miért nem meséltem hasonlókat a kerítésekről, az úttestről... Meg tudod nekem bocsátani ifjonti éveid traumáit?
Elnevetem magam, majd vállára tettem volna a kezemet, hogy cselekedeteimmel is vigasztaljam, de valahogyan elcsúsztak az ujjaim és az arcára simult jobb tenyerem. Hosszú pillanatokig tartott, hogy észrevegyem magam, majd amikor elszakadtam tőle, én is megfogtam a bóját, s egészen az államig bukjam le a vízben.
- Az biztos, hogy szebb vagy nálunk. Kétségtelen tény. - bukom alá a vízben, s ha azonnal válaszolt erre a felvetésemre, akkor nem hallhattam, amit mondott, sőt igazából semmit sem hallottam, hiszen nem azonnal úsztam fel a víz felszínére, hanem a bóját is elengedtem és egyre mélyebbre törtem, amíg a levegőm engedte. Tervem az volt, hogy mögötte jelenek majd meg, s ha nem mozdult a helyéről, akkor sikeres is lehetek. Jó másfél perc a felszín alatt pontosan elég volt ahhoz, hogy ráhozzam a frászt, s amint egyre feljebb emelkedtem, úgy csíptem meg jobb vádliját, majd megjelentem a háta mögött és átkaroltam a mellkasán, mellei alatt találva fogást rajta. Magamhoz húztam, nem akartam elengedni őt, s testének közelsége olyan folyamatokat indított el, amire egyáltalán nem számítottam. Nemcsak a hasfalam keményedett a víz alatt, hanem más testrészem is, amit ő is érezhetett, amiről tudnia kellett, hogy micsoda, azonban nem távolodtam tőle, csak még szorosabban öleltem. Mit csinálsz Francesco, a rohadt életbe is, a húgod! Ebben a pillanatban azonban ez sem érdekelt. Már nem érdekelt semmi.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Csüt. Feb. 01, 2018 9:36 pm

To my dear Brother...

Bőszen, mosolyogva bólogatok szavaira. Természetesen, csakis ezért semmi másért. Bár nem tudom, szavai zöngéje, hiába rejtőzik mosoly mögé, bennem valami mást érint meg. Az, hogy lessem és kielégítsem a kívánságait. Nem is tudom, nem kellene semmit belehallanom. Hisz ez hülyeség. Nagyon nagy hülyeség Princess. De mintha ennek adódna nyomatékául az is, hogy libabőr fut végig rajtam amikor megérint. Pedig ez csupán cirógatás, semmi több. Kedves velem, szeret engem. Ő a szeretett bátyám. És ennyi.
- Igen, természetesen. - mosolygok tovább - Egy jó doktornő altruista is, így ebben a pár napban ígérem minden kívánságodat teljesítem. És amikor Párizsban leszáll a gépünk, mosolyt szeretnék látni az arcodon, ami legalább egy hétig kitart. Rendben? - nézek rá és kevés híja, hogy nem fűzöm bele, hogy mert ha nem, akkor elverem mint egy rossz gyereket. Persze erre nem lennék képes már csak azért sem, mert jóval erősebb nálam, így jóindulattal is álmában tudnám meglepni egy ilyen váratlansággal, bár lehet én járnék rosszul. Hmmm, végigjátszandó gondolat, de egyelőre csak gondolat és nem más.
- Marketing Francoo. - fricskázok bele a karjába - Fred van a médiában és szerintem ebből az ágazatból elég egy a családban. - végül felsóhajtok - Ez is csak úgy ér majd valamit, ha elvégzem mellé a plusz két évet. Bah, jó sok év, lehet a semmiért. Te mindig tudtad, hogy mivel akarsz foglalkozni? Sosem akartál mást csinálni? - kérdezem kíváncsian, nem is tudom ez miért pont most jut eszembe igazság szerint, mert már beszéltünk sokszor az egyetemről, a karrierről és minden ilyesmiről. Főleg amikor rágcsáltam a tollakat, hogy mégis hova kellene menni. Azt mégsem írhatom be az életrajzomba, hogy jó a seggem vegyél fel. Bár..a legtöbb munkához igazából elég lenne. Duplán elég ha meg is foghatná a főnök. De köszi, annál nagyobb önérzetem van semhogy így kapjak egy asztalt valahol. Azt se tudom asztalt akarok-e kapni. Bah..majd, majd máskor gondolkodom ezen. Nem egy nyaraláson kell ezeken pörögni, arra ott van az év hátralévő része. - Papához képest jól nézel ki. - cukkolom egy kicsit, oké valóban van köztünk jó pár év, de számomra sem ő sem Fred nem öregek.
Mi sem bizonyítja jobban, minthogy azért vállalja a versenyt velem, holott mindketten tudjuk, hogy esélytelenként indulok ellene. De nincs ezzel semmi probléma. A versenyszellemem eléggé ép ahhoz, hogy ki merjek ellene állni. Ha pedig nyer is, mert fog, akkor is az a fontos, hogy mennyivel hagy le és hogy elérek-e én is odáig. Megállítom és felnevetek. - Úgy legyen! Hajrá! - futok be a vízbe, pedig igen, hideg és első felindulásra inkább kiszaladnék még kicsit a hullámok kérlelhetetlensége elől, de nem szokásom meccset feladni, szóval tovább futok amíg tudok a hideg kékségbe és amikor elérem azt a bizonyos mélységi pontot, felfekszem a vízre. Dacolni a hullámokkal, nem egyszerű. Ezért szokták mondani, hogy teljesen más úszni egy uszodában ahol te magad vagy önmagad veszélye, a folyóban a sodrásra kell figyelni és kerülni a hidakat, de a tenger...egészen más. Mindig mozgásban van, soha nem áll meg, nincs egy pont sem ahol megpihen. Látom, hogy megelőz, de nem szabad erre figyelnem. Pont ő tanította nekem, hogy ilyenkor magammal foglalkozzak. A saját teherbírásommal és tempómmal, mert ha őt próbálnám követni, akkor a fele távnál elfáradnék, segítség nélkül pedig talán ott is maradnék. Szóval normálisan, csínján, saját tempóval. Mélyeket lélegezve, de boldogan fogom meg a bóját és dicsérem meg ezzel együtt. Valóban lenyűgöző, a fene vigye el!
- Pár év múlva lehet dagadt és lusta leszek, szóval ki kell használni a versenyképes éveimet. - nevetek fel - De követem amit tanítottál nekem. - hajtok fejet a hullámzás közepén - Magamhoz képest azt hiszem nem voltam rossz. - hagyom ennyiben, lévén még mindig nem tartom öregnek, igaz, hogy nem siet megnősülni és gyereket csinálni, de mihez képest lenne ő öreg? Egy tinédzserhez képest mondhatni idősebb, de öreg?? Hát semmiképpen. Csak rá kell nézni. Életerős, egészséges, a szeméből pedig..nem is tudom, magabiztos hűvösség sugárzik sokszor. De láttam már boldogságot benne, komolyságot és olyan sok mindent. Nem, amíg a szemei képesek ennyi féle módon felcsillanni, nem kezdett öregedni. Érdeklődve nézek rá, majd jóízűen felkacagok.
- Jéézus, elfelejtettem, hogy ezt tőled szedtem. Csak ez ragadt meg, hogy a bója alatt cápák vannak. - kacagok még mindig - A kerítésekkel és az úttesttel kapcsolatban lehet, hogy nem tudtál volna így megetetni. Bár amikor megnéztük az "Ahová lépek szörny terem' első részét, egy ideig azért..nem szívesen mászkáltam ki. - vallom be nevetve - És nem is tudom megbocsássam-e. - tettetem a mély megbántást. Arcomra simuló tenyeréből azonban jóleső meleg árad. Pedig hideg vízben van. Miért nem hideg a keze? Miért érzem ilyen melegnek? Miért? Kipislogom a csodálkozásomat, a magamon való csodálkozásomat.
- Nem is tudom, ha összeadjuk kire mosolyognak többen, nem olyan biztos, hogy én nyernék. És egyébként is elfogult vagy. - nézek rá komolyan de már nem hallja amit mondok neki. Most mi?? - Franco! - szólítom meg, de csak a tenger morajlását hallom és a hullámokat, ahogy megtörnek a bója fémén. Mi a franc? Most jött rá a mélytengeri búvárkodhatnék? Csak így? Megfordulok, de ott sem látom őt. Belenézek a kékségbe, de nem látom a sziluettjét. - Ez nem vicces hallod?! Nem is félek! - azonban ez nyilvánvaló hülyeség, mert ez a hülye bója tényleg mindenféle gyerekkorból cipelt képzetet magával vonz. És most, úgy érzem, hogy tök egyedül vagyok a hatalmas víztömeggel szemben. El fogom engedni és nyitott szemmel a víz alatt kezdem keresni. Igen. Mindjárt. Francba, annyira tudja a racionálisabb felem, hogy nincs itt semmiféle cápa. Nem fog semmi hozzám érni. Mégis az apró fájdalom, sikoltásra késztet. Basszus, mi mi mi...arrébb lököm magam, pedig nem, én tudom, hogy nem az. De a félelem szar dolog és elég gyorsan győzedelmeskedhet. Jó, visszább kell mennem. Távolabb ettől a...szartól. Azonban visszaránt, a nekem simuló test pedig nem egy cápáé. Felsikkantok, mellkasom gyorsan emelkedik és süllyed, szaporán veszem a levegőt. De szorosan tart. Olyan, nagyon szorosan. Teste annyival másabb, mint az enyém. Nagyobb, erősebb. Keményebb. Merevsége nekem simul és ebben a pillanatban hálás vagyok, hogy háttal vagyok neki, mert olyan mély zavar önt el, mint talán soha ezelőtt. Tudom, hogy tudja, hogy tudom. De ilyenért nem szólhatok. Mégis különösen hat. Nem mintha szűz lennék, pontosan tudom, hogy mi nyomódik nekem. - Franco.. - lehelem halkan, már-már félve, melyet betudhat annak, hogy még az előbbi eltűnéses élmény hatása alatt vagyok. Össze kell magam szednem. Az erekció sok mindentől lehet. Ha hagyja szembe fordulok vele, balommal a bója felé nyúlok, hogy ne süllyedjek el, jobbommal a vállán támaszkodva. Testem még mindig az övének simul, szemeibe nézek. - Megijesztettél. - kezem azonban vizet ér, nem érem el a bóját. Tekintetem azonban amellett, hogy riadt, kíváncsi is. Óvatosan ugyan, de kíváncsi. Olyan, mintha mi ketten most a semmi közepén lennénk, holott ha jobbra nézek, kilátok a partig. Úgy döntök, hogy én vagyok csupán az idióta és nem hívhatom fel a figyelmét testének biológiai reakcióira, mert ostobaság lenne. Szóval rámosolygok és szabad kezemmel vizet tolok az arcára. - Soha többé ne merj így megijeszteni. - ölelem végül magamhoz a vízben, lábaimat úgy kulcsolva a dereka köré, hogy ne tűnjön...nem is tudom, helytelennek, így pedig kicsit magasabb is leszek, de legalább nem rúgom meg.

■ ■ Zene ■ ■Nyuu leszek jobb :3■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Pént. Feb. 02, 2018 3:05 pm

- Nem tudom, akkor hogyan viszonyulnék hozzád, ha dagadt és lusta lennél, szerintem jobb, ha nem próbáljuk ki, rendben? - persze, azt elhallgatom előle, hogy akkor is szeretném, akkor is ő lenne életem fénypontja, akkor is az én mindennél jobban szeretett húgom lenne. Szavaira pedig mindenképpen bólintanom kell, hiszen tényleg javuló tendenciát mutat, nem hiába olyan gyönyörűek az izomtónusok a testén. Hatalmasat nyelek ismét erre a gondolatra, aztán pedig szinte azonnal felnevetek, hiszen azt a bizonyos filmet nem kellett volna megnézetni vele, még akkor sem, ha egész nap a fülemet rágta miatta. Frederico azonban azonnal igent mondott neki, így nem lehettem én a rossz "szülő", aki ellentmond a másiknak. A felállás azonban mindig ez volt, bátyám sosem tudott parancsolni magának és ellenkezni a gyermeki akarattal, s mindig nekem kellett megőriznem a józan eszemet, mindig én voltam az, aki tiltott dolgokat.
- Nem vetne jó fényt a nyaralásunkra, ha rögtön az elején összedurciznád magadat. Tessék nekem azonnal megbocsátani vagy... - ekkor döntöttem úgy, hogy alámerülök. Érzem, ahogyan a nyomás össze akarja roppantani a dobhártyáimat, ahogyan a folyamatosan fogyó levegőm miatt ki akarok törni a felszínen, amint a sós tengervíz marja ajkaimat és a szememet. Egyikkel sem törődök, csak azzal, hogy újra megtaláljam Pree-t és a lehető legnagyobb frászt hozzam rá. S amikor újra felbukok, amikor a kezeim közé fogom a testét, hangján hallom, hogy sikerült a tervem, azonban abban a pillanatban meg is bántam csalárd tervem minden apró részletét.
Megpillantom zavarát, ahogyan felém fordul, s egy pillanatra annak tudom be, hogy csúfos játékot játszottam vele az eltűnésemmel, de ahogyan a szemeibe nézek, látom rajta, hogy más miatt suttogta olyan halkan a nevemet az imént. Próbálja elérni a bóját, de annyira eltávolodtunk, hogy nem sikerülhet neki, azonban ez olyan mellékes, amivel nem törődök sokat, csak azzal a kíváncsi pillantással foglalkozom, amit sötétbarna szemeiben látok. Mindketten tudjuk a másikról, hogy tudja, amit tudnia kell, a felismerés azonban olyan elemi erővel hat rám, hogy egy pillanatra megingok. Elmém behúzná a vészféket, megálljt parancsolt minden mozdulatomnak, a testem azonban kívánja őt, akarja, hogy felfedezzel testének hajlatait és görbületeit.
Az arcomat locsolja vízzel, ami újra csak felébreszthetne ebből a szenvedélyből, de amint derekam köré fonja hosszú lábait, elmém kikapcsol. Ahogy fölém tornyosul, hátsójára húzom az ölelésemet, s szorítom, elvitathatatlan vággyal kulcsolom magamhoz, miközben lábaimmal helyette is dagasztom a vizet. Súlya azonban gyönyörű teher, amit szívesen cipelek, s amint újra felpillantok rá, kéjjel fűtött vágy kerít hatalmába.
Az ajkait vágyom, úgy mint ahogyan még sosem tapasztalhattam, úgy ahogyan nem lenne szabad rá gondolnom, úgy ahogyan tiltott lenne minden értelmes ember számára. Én azonban túlléptem az értelemek szintjén, már csak az érzelmek vezetnek, ösztönök, melyek forró testéből áradnak, vágy, szenvedély, szeretet ... s talán szerelem.

S ekkor megcsókolom.

Nem csak egy puszit nyomok az szájára, mintha csak véletlenül eltévesztettem volna az arcocskáját, hanem úgy veszem birtokba ajkait, mint hős szerelmes a vágyott nőt. Falom, kívánom, őrült módjára követelem tőle a csókot, s nyelvemmel olyan felfedező útra tévedek, amit nem volna szabad bejárnom, ami tiltott kellene, hogy legyen számomra, de már késő volt, megtettem az első lépést és nincs ember vagy isten, aki eltántoríthat ettől az ösvényről. Szemeimet lehunyva várom, hogy az erőszak, amit rajta veszek az ő elméjében is vággyá alakuljon, de elég lenne egy apró mozdulat, egy picinyke ráutaló magatartás és abbahagynám. Rajta múlik most minden.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Hétf. Feb. 05, 2018 3:18 am

To my dear Brother...

Elfintorodom, nem csak azért mert nem akarok dagadt és lusta lenni - kivéve bizonyos napokon, amikor előszeretettel tömöm magamba a fagyit és a nutellát úgy, hogy az ágyban fekszem mackónaciban és gyűlölöm a világot gondolatokkal - hanem mert, mi az, hogy ne próbáljuk ki. Szépen vagyunk Francesco Romily! Ingatom a fejem. - Szóval nem is mutatkoznál velem a tengerparton mi? Pedig mondhatnád, hogy minél dagadtabb vagyok, annál jobban szeretsz. - nevetek fel. Nem mintha ennek fenn állna a veszélye. Az az igazság, hogy elégedett vagyok a méreteimmel. Persze a klasszikus értelemben vett tökéletes arányokat nem tudom hozni, de elvagyok a tükörképemmel és a ruhaméretemmel sincsenek problémák. Szóval talán ezt a gondolatot el is engedhetjük. - Bár...ha terhes leszek egyszer... - kezdek bele, de igazság szerint ezt a gondolatot eléggé öhm, sántának érzem egyelőre. Lévén jesszus, alig múltam 20...kit érdekel még ilyesmi. Előbb végig az egyetem, keresek valami szépen kiteljesíthető szakmai célt és talán, esetleg, menet közben ha az összes csillag, bolygó meg minden úgy áll...de ezt inkább hagyjuk is. Nem tudom magam jelenleg gyerekkel elképzelni és éppen nyaralok, szóval nem is akarok ilyeneken merengeni.
- Vagy mi lesz, mi? - de utálom amikor nem tudom végigmondani, mert eltűnik. A víz alá. Mintha nem tudná, hogy éppen egy fóbiámba illetve gyerekkori fóbiámba kapaszkodom. És ráadásul nem is tudom, hogy mi rejlik alattam a kékség mélyén. Fenébe. Fenébe Franco. Miért csinálod ezt velem?
Felbukkanása váratlan és némiképp zavarbaejtő is. Esedezem. És vannak bizonyos dolgok, érzések melyeket figyelmen kívül kell hagynom. Egyszerűen mert nem helyes szólni róla. Meg kell próbálni úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy mi nyomódik nekem a vízben. Mintha nem történne semmi. És akarom, hogy ezt lássa. Felé kell fordulnom.
Meg is teszem, halkan súgom a nevét, el se hiszem a hangsúlyomat. Meglepettség, csodálkozás és még a fóbiám feltámadásának utórezgései is bennem vannak. És valami, amit nem kívánok pontosan azonosítani, lévén ismeretlen számomra az érzés. De igen, a látszat. Köré kulcsolt lábakkal magasodom felé. Jaj, drága Franco megérdemelted volna, hogy itt hagyjalak a vicceiddel együtt, de te is tudod, hogy ilyenre nem lennék képes. Mindegy, mennyire haragítasz meg. Nem tudnék nyugodtan létezni. Újra ölel, de ez bensőséges, távolról párnak tűnhetnénk bárki szemében, de kezeit én érzem. Határozottság, erő és..és..ha nem lennék hülye azt mondanám, akarat sugárzik belőle. Felvillan a vészvillogó a fejemben. Az nem lehet. Ez nem olyan. Ő nem valami pasi, akit egy buliban szedtem fel, hanem a testvérem. Az, aki a szüleink halála óta a támaszom, a tiltóm, az oszlopom. A szikla ami a flancos fenekem támasztja, ha éppen össze készülnék esni. A kar, amibe kapaszkodom. Mit csinálsz velem? Olyan nagyon közel vagyunk most egymáshoz, de egyikünk sem szól. Pedig mondanék valamit, hisz mindig beszélek ha túlságosan új egy helyzet. Mindig. Most azonban csak szívem ütemes és erős dobbanásai visszhangzanak a fülemben és nézem őt. Félek azonban attól amit szemeiben látok megcsillanni. Félek, mert hív, mondani akar nekem valamit. Egyetlen szó, egyetlen apró szó, három szótaggal. Semmi más.
Ne.
Nem teheted.
Nem szabad.
Csókja hirtelen, forró és akaratos, ajkai égetik az enyémet. Égetnek a vágyai, a tűz, ami átárad belém. Mindkét tenyerem vállára simul, készen arra, hogy eltoljam, hogy elküldjem magamtól. Merevvé válnak az izmaim, hisz a tudatos felem tisztában van vele, hogy nem jó, nem szabad, ez helytelen. Teljességgel az. És menekülnék. Szeretnék. Szeretnék elszaladni a testéből sugárzó hő elől, a vágyai elől. Előle. Előlünk. Ujjaim megcsúsznak víztől iszamos bőrén, ezzel lökve bele az aurájába. Testem hozzásimul, nyelve követelőzően nyomul a számba. Atomjaimra bont, és a fejem tiltakozik ez ellen az egész ellen, mégis beleolvadok, átadom magam neki, gyorsan pörgő másodpercek erejéig, hogy had sodorjon el, had rántson bele ebbe. Ebbe a csókba, ami önmagában is bűn. Jobb tenyerem a tarkójára simul, óvatosan cirógatva végig nedves haját. Hányszor érintettem már meg..gyermekien, szeretve, támaszt keresve. Hányszor..Visszacsókolom. Isten bocsásson meg érte. Segítség! Mit csinálunk?  Hirtelen szakítom el ajkaimat az övéitől, homlokomat övének támasztva, kapok levegőért. Izmaim sajgón bizseregnek. Nem, őt nem! Piedesztálra emeltem, hisz az egyik hősöm. Valaki, akit szeretek, tisztán és ragyogóan. Ez nem helyes. Nem szabad!
Felhorgad bennem a vágy. Valami iránt, amit nem tudnék pontosan megfogalmazni, ezt talán láthatja is. Láthatja, a kitágult pupilláimat, gyorsan emelkedő-süllyedő mellkasomat. Pont ez, ez az ami megijeszt. Ez az, ami erőt ad ahhoz, ez az ijedtség, hogy kiszabaduljak ölelő karjai közül. Nem szabad. Nem tehetem, nem tehetjük. Elvesztem Franco, mondd, hogy találok vissza a helyes útra? A part felé indulok és csak remélem, hogy a hideg víz majd lehiggaszt. Most nem fordulok meg, nem fordulok hátra. Nem amikor attól menekülök ami belőle sugárzik, amire feleltem is. Csak én...nekem ki kell jutnom innen. A hullámok pedig segítenek, hisz a part felé tolnak. Fogalmam sincs, mennyi időbe telik mire elérem. Nem tudom, mintha kiesne az egész. Lábaim már érintik a talajt. Kisétálok a vízből és a cuccainkhoz sietek. Az iméntit már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Hogy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Amennyire tudok megtörölközöm és magamra húzom a kék ruhát. Nekem csak..vissza kell mennem a szállodába. Vagy..el kell mennem sétálni. Vagy nem tudom. Komolyan nem tudom. Én csak..zavarban vagyok. Rettenetesen. Megtörlöm a lábaimat is és felhúzom a szandálomat. Óriásit nyelek.
- Kicsit...ki kell szellőztetnem a fejem. Majd a..hotelban találkozunk. - és más körülmények között most odamennék, adnék neki egy puszit és megnyugtatnám, hogy minden rendben van. Csak épp most nincs rendben. A jelek szerint nem csak vele, hanem velem sincs rendben. És ebben nem kérhetek tanácsot tőle. Szóval megteszem magányos utamat vissza a kompon, kergetve a képeket és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket is és visszatérek a hotelbe. Ledobálom magamról a vizes göncöket és kiakasztom a teraszon, a zuhany alatt pedig semmivel nem jobb. Nyűgös vagyok és..izgatott. Lüktetek, mint aki lázas. Megmosom a hajam és próbálom kimosni magamból az egészet. Talán csak..elmezavar volt. Persze. Mi más is lenne? Kilépek a zuhany alól és magamra kapva egy köntöst, visszasétálok a szobámba. Bekapcsolom a légkondit is és végigfekszem az ágyon. Nem Franco. Nem szabad, hogy ez éket verjen kettőnk közé. Ugye nem?

■ ■ Zene ■ ■Nyuu leszek jobb :3■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Hétf. Feb. 05, 2018 1:39 pm

Mintha hallanám a gondolatait, úgy metsz belém a tekintete, úgy körvonalazódik elmémben a kérdés ... mégis mit csinálok vele? Megcsókolom, törvény és Isten előtt vétkeztem minden egyes másodperccel, amit ajkai között töltök, de az édes ízek, a felvillanyozó aromák keszekusza viharában mégis gyönyörre találok, mégis élvezem őt és testének közelségét. Néztem már valaha így rá, csodáltam meg férfiként ezt a csodálatos teremtést? NEM! Kategorikus a válaszom, képtelenség, gyűlölt és veszélyes minden egyes pillanat ... illetve annak kellene lennie, de tarkómon érzett ujjai új erőt kölcsönöznek a vágyaknak, s akarom őt, mindennél és mindenkinél jobban vágyom rá.
Visszacsókol, s érzem a létezés ezen tökéletes másodpercét, mert ahogyan lábaival körbefon, ahogyan kezeivel megtart, amint ajkaink összeforrnak, úgy érzem, hogy megérkeztünk valahová, hogy az eposzi vándorlás vége szakadt, s most mindketten ott vagyunk, ahol lennünk kell.
A veszély azonban felüti a fejét, érzem, hogy el akar tolni, keze megcsusszan, elszakadunk egymástól, arca mégsem távolodik. Homlokunk összeér, s amint ő is levegő után kapkod, úgy én is az éltető oxigénért fogom munkára a tüdőmet. Ajkaimat beharapom, úgy pillantok tekintetébe, úgy próbálom kiolvasni belőle, hogy mit szeretne, hogy mennyire mentem messzire, hogy ... elszakad tőlem végleg, s szinte kiugrik az ölelésemből. Utánanyúlnék, megmagyaráznám, nem fog soha többé előfordulni ... hazudnám. Mert a vágy, a csillapíthatatlan vágy elültette magját a lelkemben, s burjánzani akart, élni, fejlődni, kiteljesedni. S tudom, ó mennyire fájdalmas a felismerés, hogy csak vele nevelhetem gyönyörű virággá a szenvedélyem csíráit.

***

Amikor kiértünk a partra csak annyit mondott, hogy a hotelben találkozunk, én pedig csak motyogtam valamit, hogy vigyázzon magára, majd kocsiba ültem és kerülőutakon értem vissza a szállodába. Heteknek tűntek az órák, amiket nélküle töltöttem el, itt-ott megálltam és cigarettával koronáztam meg a naplemente látványát, máshol pedig erős feketét kortyolva húztam a pillanatot, hogy újra találkozzak vele.
Mit mond ilyenkor az ember? Tévedés vagy véletlen volt, előre nem látható kitüremkedése a vágyaknak, évek óta kontroll alatt tartott kéj ... mindegyik és talán egyik sem, de tudtam, pontosan tudtam, hogy egyedül nem jutok közelebb a megoldáshoz. A közvilágítás fényei glóriát húznak a fejemre, de amint kiérek a hatósugárból, úgy zuhanok vissza a pokoli sötétségbe. Érzem a kettősséget, hogy kívánom őt, de tudom, hogy helytelen és szabadulnom kellene a gondolattól. Sötétség és fény, de melyik melyik?
Nem kopogtatok be hozzá, amikor megérkezem, csak lezuhanyozom, bár kétlem, hogy sokat érne a friss víz a tenger sója ellen ilyen távolságból, mégis megteszem, mintha csak a rutint és a kötelező vállalásokat követném. A víz melenget, sőt forró gőzökbe burkolja egész testemet, próbálok felejteni, próbálok nem gondolni rá, de elmémbe kúszik a képe, ahogyan előttem szalad a tengerparton, ahogyan félénket suttogja a nevem, amint ajkaimon érzem újra a csókját. Ismét csak merevedésem van, megérintem, játszok vele, arcomon pír jelenik meg, vágyom őt, zihálni kezdek, összegörnyedek a csúcsponton, s csak állok a vízsugár alatt, szégyen önti el a lelkemet.
Kilépek a kabinból, letörlöm a tükröt, de nem nézek a saját szemeimbe. Mi van velem? Miért? Nincsen válaszom, s tehetetlen vagyok. Meztelenül lépek ki a fürdőből, nem veszem észre, hogy a két szoba közötti ajtó nyitva van. Egy alsónadrágot húzok magamra, a bőröndömből veszem ki, nem volt időm kipakolni.
- Pree, merre lehetsz? - kimondtam a szavakat vagy csak gondolatban szólítottam meg? Már nem tudom mi a valós és mi a képzelt. Elvesztem!
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Szer. Feb. 07, 2018 12:21 am

To my dear Brother...

Csak a légkondi hallatszik, egyébként néma csend van a szobában, a sötétítők is el vannak húzva. Mintha nem lenne itt senki, mintha nem történt volna semmi azóta, hogy én visszajöttem. Tudom..talán nem kellett volna őt így otthagynom a parton. Nem akartam bántani, se megbántani, de nem csinálhattam úgy, mintha az az egész meg se történt volna. Mintha nem égetett volna csókja billogot belém és a lelkembe. Igen, meg kellene ijednem vagy legalábbis összevesznem vele rajta, hogy mégis miért, hogyan, hogy képzelte ezt, vagy miféle felindulás volt ez részéről. Hanyatt fekszem a köntösben és a plafont fixírozom. Nem merem lehunyni a szemeimet, mert felötlik a kép. Újra érzem magamon az ujjait, testem köré fonódó karjait, melegét. Égető csókját, kutatón akaró nyelvét. Jesszusom! Miért, miért, miért kellett ezt? Ha nem volna tilos, ha nem lenne már a gondolata is bűnös, ha csak két ártatlan résztvevői lennénk egy ilyen történetnek, két idegen, idehoztam volna. Magammal. Hogy itt, a szoba csendjében és rejtekében csókoljon, érintsen meg és csússzon belém, jó mélyre, hogy ebbe a csendbe kiálthassam milyen jó nekem. Hogy milyen szerencsés vagyok. De basszus, nem! A jó égbe is nem! Nem, nem! Ő nem egy idegen. Én sem vagyok idegen neki. És ilyen nincs, ez nonszensz. Nem szabad. Még gondolni sem szabad rá. Nézhetem őt függetlenül egy pillanatra. Láthatom, hogy vonzó. És ennyi. Mert ez egy egyszerű ténymegállapítás lenne. És az is, mert már mondtam neki párszor, hogy jó géneket kapott. Ezen mindig elvicceltünk, de ő másképp reagálja le, mint mondjuk Fred. Más visszajelző mosoly jelenik meg az ajkain. Istenem, a rezdüléseit is ismerem, hát francért kellett összezavarnia. Francért, a francért.
Olyan, mintha egész testem merev görcsben állna. Egy feloldhatatlanban. Belső feszültségem van, nagyon nagy. Kérlel ez a görcs, adjak neki megoldást, csináljak vele valamit. Könnyítsem meg. A megoldás egyszerű lenne, végtelenül egyszerű. Végigcsúsztatom tenyerem a hasamon be a lábaim közé. Összerándulok az érzéstől, hirtelen hullámban önt el a vágy. A vágy, hogy folytassam. Hogy magányomban gondoljak olyasmire, amire nem szabad. Hogy ő csinálja. Ő érint meg óvatosan. És igen, igen helytelen, de most nem érdekel. Most ezt elengedem, most szabad. Gondolatban mindent és bármit. Nedves vagyok és készen állnék rá, hogy mást is a lábaim között érezzek. Belesimogatom, hajszolom a testem az orgazmusba, a fénylő, csodás és vakító fehérségbe. És ezt szégyellnem kellene ugyan és talán teszem is, de enyhül alhasamban a görcs, az izmoké, melyeket a félelem, a visszafogottság és a szégyen generált. Itt szabad. Az elmém a sajátom. Milyen kár, hogy az euforikus szabadság csupán pillanatnyi. Felkelek és a táskámból kihalászom egy cigit. Tudom, tudom, egészségtelen, de sportolok, jól vagyok, valamit had hajszoljak én is. Kimegyek az erkélyre rágyújtani. A nap hálásan melegít a délutáni fényeiben. Térdeimet felhúzom és lassan szívom el ezt az egy cigit. Elnyomva visszasétálok és visszafekszem az ágyba, a gondolataim közé.
A csendbe úgy hatol be a zár kattanása, mint a porcelán darabokra törése. Élesen és hangosan. Szívem a torkomba ugrik. Félek és aggódom, mit tudunk egymásnak mondani? Bocsánatot kérünk? Ne haragudjak, hogy elkezdte és ő ne haragudjon amiért folytattam? Megéri egyáltalán mondani erre bármit? Azonban úgy sem tehetünk, mintha mi sem történt volna. Azt gondolom, bejön. Általában nem kerüli meg a beszélgetést. Általában. Most azonban..kicsit más, mint amikor egyszerűen rosszat csinálok. Hallom, hogy matat és ahogy a fürdőszobába sétál. Bocsáss meg nekem...
Olyan halkan lépdelek amint meghallom a víz zubogását, amennyire csak tudok. Nem akarom, de visznek a lábaim. A gondolataim. Látom a zuhanyzóban a sziluettjét, testének sötétlő körvonalait. Olyan, mintha megérinthetném ha akarnám, csak ki kellene nyújtanom érte a karomat. Francba, tiszta bolond vagyok. Francba, francba! Visszamegyek a szobámba és visszahuppanok az ágyba. Mégis mi a faszt akartam? Belépni hozzá? Megszólítani kintről? Ó jézusom, hát már nincs meg az ép eszem. De így nagyon nehéz lesz. Végtére is szeret, szeret engem és vigyáz rám ahogy vigyázott mindig is. Én is szeretem őt. Nem lehet, hogy megszakadjon a kapcsolatunk. Abba belerokkannék. Ha az kell, akkor majd úgy teszek, mintha fogalmam nem lenne, milyen a csókja. Mindent megteszek.
Eláll a víz hangja. Most meg fog törölközni. De még nem pakolt ki, olyan hirtelen rohantunk el. Lerohan a tudat, hogy meztelenül fog kisétálni a fürdőből. Az oldalamra fordulok, hogy még véletlenül se merjek arra nézni. Egy másodpercre sem. Semmiképpen. Hangja azonban elmémbe hatol. Nem tudom tudja-e, hogy itt vagyok. Ezek szerint nem. Eljátszhatnám, hogy nem, de az merőben ostobaság lenne.
- Idebent. - szólok ki és a fejem alá tolok néhány párnát, hogy lássam is ha belép. Hajam vizesen nyirkos hidege jót tesz, hűt egy kicsit. - Sokáig elvoltál Franco. - siklik végig rajta a tekintetem, megállapodva az arcán - Már azt hittem történt valami. - hát igen, ez is én vagyok. Amellett, hogy mindenféle szégyellnivaló gondolat feszegeti az elmém határait, képes vagyok arra, hogy igenis aggódjak érte. Nem mintha nem lenne már kicseszettül felnőtt, nem mintha nem tudna magára vigyázni. És mégis. - Sajnálom, hogy csak úgy leléptem. - mondom ki, mert valóban nem mondtam neki én sem. Ahogy nem mondott nekem ő sem. Szeretném megölelni. Szeretném ha a karjába venne és azt mondaná minden oké. De nem merem, nem tudom mit okozna a közvetlen közelsége. - Nem vagy még éhes? - kérdezem óvatosan. A hangom semleges, de kerülném a tekintetét inkább, ne lásson meg az enyémben olyat, ami talán..túl..nem is tudom. Nem épp kajaéhség lenne. Segíts nekem Franco, segíts, hogy ne kattanjak be!

■ ■ Most ez sikerült ■ ■PM ha nem jó■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Szer. Feb. 07, 2018 3:35 pm

Amikor meghallom a hangját, összerezzenek, mint egy gyermek, akit éppen lopáson kaptak rajta. Kezemből kiesik a fogkefém, s egy pillanatra még a vér is megfagy az ereimben, majd szinte látom magam kívülről, hogy mennyire szánalmas képet festhetek. Aprót nyelek, próbálom összeszedni magamat, majd megfordulok és mosolyt erőltetek az arcomra, s pár lépéssel megközelítem őt. Még mindig majdnem meztelen voltam, csak egy alsónadrág volt rajtam, de nem szégyenkezem, hiszen látott már így, viszont a ma délután eseményei után talán nem kellene tovább feszítenem a húrt.
- Gondolkodnom kellett, sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. - az ágyra ültem, ahol feküdt, és némán, hangtalaul figyeltem alakját. Nem szabadna, tilos, az emberi értelemmel ellentétes, ahogyan szinte felfalom a tekintetemmel, így inkább elpillantok felette, elfordítom a szemeimet, megfosztom magamtól a látványát. - Te nem tehetsz semmiről, nekem nem kellett volna ... erőszakosnak lennem.
Megköszörülöm a torkomat, majd nagyot sóhajtva gondolok vissza arra a pár másodpercre, arra a gyönyörű élményre, amit a csókja jelentett. Hiszen hiába minden ellenkezés, hiába minden önostorozás, minden gondolat, mely az ellenkezőjéről próbál meggyőzni, élveztem őt és újra megtenném, habozás nélkül.
- Szívesen megvacsoráznék veled. - jelentem ki egykedvűen, nem nézve a szemébe, csak az ablakon túli világra koncentrálva. - De még mielőtt elindulunk, meg kell beszélnünk, ami történt. Nem viselkedhetünk úgy, mintha...
Apró szünetet tartok, s a tekintetébe forgatom a sajátomat. - Nem viselkedhetünk úgy, mintha nem élveztük volna.
Kimondtam és most már nem másíthatom meg a szavaimat, nem viccelhetem el, hogy megbotlott a nyelvem, nem hazudhatom azt, hogy véletlen volt. Ami annál a bójánál történt, az a szenvedéllyel megfűszerezett, vággyal átitatott csók volt a legvalódibb dolog, ami az elmúlt években történt velem, s bár nem kellene ragaszkodnom hozzá, nem szabadna kapaszkodnom belé, el kellene engednem, mint ahogyan azt az eszem diktálja, de a szívem képtelen eleget tenni a gondolat parancsának. A lelkem követeli, hogy megérintsem, hogy hozzábújjak, hogy újra csókoljam őt, érezzem puha bőrét, lássam a mosolyát, ízleljem ajkai nektárját...
- Vagy te máshogy gondolod? Csak mond ki, hogy menjek a francba, hogy mégis mit képzeltem, hordj el mindennek, és akkor soha többé nem kell erről beszélnünk. Vagy...
Ismét csak megállok, és mellé fekszem, pontosan úgy, hogy tekintetünk egy vonalban legyen, hogy arcának minden vonását, melyeket egyébként talán még a magaménál is jobban ismerek, megfigyelhessem újra, hogy lássam a grimaszait, a mosolyát, hosszú szempilláinak játékos ívét... Csak szuszogtam, ittam magamba a látványát és lassan, csendben vettem a levegőt, s megérintettem az arcát. Lassan, óvatosan húztam végig mutatóujjam ábrázatán, majd visszahúzom a kezem, hátha félreértettem a bójánál adott első reakcióját.
- Vagy folytatjuk azt, amit elkezdtünk ... mert talán... - megállok egy pillanatra és el sem hiszem, hogy mit tervezek mondani. - Mert talán többek vagyunk ... többek vagyunk egymásnak, mint két testvér.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Csüt. Feb. 08, 2018 4:28 pm

To my dear Brother...

Most még inkább hülyének érzem magam, mint a vízben. Utána mentem a fürdőszobába, hát nem vagyok normális. És mégis mit akartam mondani? Hogy beszélgessünk? Nem, jobb volt így. És szerencsére nem is látott meg, különben nem tette volna fel azt az igencsak költőinek ható kérdést. És bár mardosó félelem, nagy fokú kétség és zavar azok, melyek elmémet uralják, nem fogok menekülni előle. Annyira szeretem őt, hogy talán értelmes szavakkal körbe sem tudnám írni. És egyszerűen, nem tehetem meg, hogy elfussak. Mi ketten össze vagyunk zárva egy ekkora városban. És ő sem futhat el előlem. Az, ami történt...ijesztő. Ijesztő, mert soha nem lett volna szabad megtörténnie, mégis megtörtént, ráadásképp bennem..nem múlt el nyomtalanul. Mégis, ezt hogyan önthetném neki szavakba? Hogy fussak hozzá vigaszért amikor ezt csináltam? És azt sem tudom, benne mi van. Semmit sem tudok, vakon bolyongok egy útvesztőben és fogalmam sincs merre a kijárata.
Megjelenik az ajtóban, testét körbeöleli a kintről érkező halvány fény. Belesajdulok most ebbe, pedig láttam már legalább ezerszer így mászkálni. Mégis, soha nem néztem így. Soha nem kötött le az izmok kirajzolódó vonala, a széles vállak. Soha nem figyeltem meg, hogy valójában milyen. Most pedig olyan élesen és erősen hatol be az agyamba, hogy egy hosszú másodpercig pislogni is elfelejtek. Figyelem, akár egy macska amikor egy pontra fókuszál. Hangja húz ki ebből a különös állapotból, mielőtt átbukik rajtam a hullám. Mégis megigézve figyelem ahogy leül. És megint visszatér az az ijesztő érzés, mert nagyon is tudatában vagyok annak, hogy egyébként csak ki kellene nyújtania a karját és megérinthetne. Más körülmények között talán meg is tenné. Megpaskolná a bokámat, hogy ne haragudjak amiért eltűnt. De ezek most nem más körülmények. Vajon ez a kerítés körém épült fel és többé nem is érinthetjük meg egymást?
- Mindig aggódom miattad ha távol vagy. - felelek egy halvány mosoly kíséretében, de én is legalább annyira tartoztam az elnézéskéréssel, lévén ott hagytam. Elfutottam. Elmenekültem előle. Előlünk. Vagyis attól inkább, ami történt. Mondhatnám persze, hogy egy idegen országban vagyunk ahol senki nem ismer minket. A családnév alapján pedig lehetnék akár a felesége is, vagy a nagyon korán érkezett lánya. Senkit nem érdekelt az, ami a vízben történt, a föld sem remegett meg. De én igen. - Franco... - sóhajtom a nevét. Jézusom, mit feleljek erre? Hogy nem is volt erőszakos, csak tette amit valami ösztön diktált neki? Vagy nem is tudom. Fogalmam sincs. Megcsókolt és abban a csókban szenvedély volt és vágy. Vágy, ami engem is magával rántott. És ettől féltem. Hogy beszélni akar. Hogy ki akarja beszélni mi történt. Bár a mondatának befejezésekor megmerevedek. - Tudom, hogy nem. - nézek félre végül. Ez Franco, mindig őszinte. Pedig szívem szerint nem elemezgetném a dolgot és szeretném megkérni, hogy ő se tegye. Ha kimondjuk, valósággá válik. Igazzá és igazivá. Ijesztővé. Kettőnk közül ő nevezhető a bátornak, hisz mer beszélni erről. De kegyetlen is, hisz nem hagyja, hogy kicsússzam a kutató tekintete elől. Franco, bár egy kicsit is olyan lennék, mint te..erős és bátor amikor kell. Ezzel szemben szeretném a fejemre húzni a párnát és kizárni őt, magamat meg mindenkit. Kitépni a lelkem a testemből. Azt a lelket, amelyik nem azt skandálja, hogy igen mondd csak meg neki, hogy rossz dolgot csinált. Hogy te vagy a húga, akit ő nevelt fel és nem nézhet rád úgy, mint egy nőre. Nem csókolhat meg szenvedéllyel, nem ébreszthet benned vágyat! Nem ezt skandálja. Nagyon nem ezt. Ijesztő.
- Vagy? - nyelek nagyot és ismét visszatér az a megigézett állapot, ahogy mozgását figyelem, az izmok játékát, a fény változását a bőrén. Felgyorsul a szívverésem, tekintetem mégis érdeklődő. Az oldalamra fordulok, hogy elférjen ő is. Úgy nézem az arcát, mintha talán most látnám először. Mert így van. A férfit most látom először. Láttam a testvért, a gyámot és ennek a kettőnek számos érzelmi egyvelegét a büszkétől a dühösig. De soha, soha nem láttam a férfit. Arcom érinti, megrebbennek a szempilláim. Ijesztő. Minden szava úgy tör be az elmémbe, mint a jól irányzott nyílvesszők hada. Mindannak, amit kimond, nagyon komoly súlya van. És ebben a pillanatban tényleg szeretnék olyan lenni, mint ő. Ilyen nyílt és őszinte, kimondani mindazt ami bennem van. Lehunyom szemeimet és a gyorsan pörgő másodpercek alatt a szuszogását hallgatom. Megnyugtat, végül szemeibe nézek.
- Mi hajt felém? - kérdezem halkan - Testi vágy? - fontos tudnom, magam sem tudom miért. És olyan..a maga nemében egyszerűnek tűnik mindaz amit sugall. Mégis végtelenül nehéz. Tenyerem a nyakára fektetem, érzem a kezem alatt lüktető verőeret. Odabújok hozzá, egészen közel. - Nem tudom hazudni, hogy bennem nem mozgatott meg semmit. De nem tudom szabad-e hagynunk, hogy ez elsodorjon. - suttogom - Mit érzel ha rám nézel? - kérdezem kíváncsian - Mondd el nekem, mit szeretnél. Kérlek. - húzódom el, hogy újra a szemébe nézhessek. Nem tőle félek voltaképpen, hanem kettőnktől. Tekintetem ajkaira siklik. Szeretem ha beszél és már tudom, hogy milyen amikor csókol vele. - A saját akaratom az, ami béklyóban tart. - mondom végül, de nem tudom, magam sem tudom már. Olyan közel van én is megcsókolhatnám. Meg is teszem. Egy röpke, gyengéd csókkal megrontom ajkait és újra a szemébe nézek végül.

■ ■ Most ez sikerült ■ ■PM ha nem jó■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Pént. Feb. 09, 2018 11:19 am

Figyeltem őt, látom rajta a kétséget, a félelmet, s szemeibe olyan ijedtség költözik, amit még sosem láttam rajta. S mindezért csak én vagyok felelős, azért mert nem voltam képes visszafogni magam, mert engedtem az ösztönök áradatának, hagytam magam elcsábítani a hús vonzásának. Azonban nemcsak a külső fog meg a húgomban, hanem az értékes és tiszta lelke, a gondolatai, a szívének érzelemmel teli tüze, azok az apró és jelentéktelennek hitt szokások és rigolyák, amiket életének húsz éve alatt összeszedett. - Hogy mi hajt feléd?
Hangom forró levegőként öleli körbe, próbálom magamhoz vonzani, s amikor megmozdul, amikor testünk ismét csak összeér, izmaim ellágyulnak, megnyugodnak. - Több annál.
Vallom be neki, de több magyarázatot nem adok kurta kérdésére, csak figyelem ajkait, ahogyan szavait mondja, és ahogyan ujjai a nyakamat érintik felvillanyoz a közelsége. Vágyom rá, kétségtelenül akarom őt, s ha nem látnám rajta a félelmet, ha nem tudnám biztosan, hogy megijedt kettősünktől, akkor rávetném magam, élvezném a testiség leggyönyörűbb formáját vele, ölelném, imádnám, csókolnám, belé hatolnék. Elfelejtem, hogy ő a testvérem, hogy vér szerinti kötelék van közöttünk, s csak a szenvedélyemnek akarok élni.
- Szeretetet, feltétel nélküli szerelmet... - talán csak megbotlott a nyelvem, talán akarattal vallottam meg neki, amit eddig sosem mertem még magamnak sem bevallani, de most, hogy kiderült, már nem bánom. Már nem érdekelt, már túlléptünk egy olyan határon, amit csak úgy elfelejthetünk, amin egyszerűen magunk mögött hagyhatunk.
A csókja miatt megborzongok, s ajkai érintése mintha méregként terülne szét a számon, de magamba fogadom, élvezem, hozzászokom a csípős érzethet, s ahogyan távolodni próbál, úgy közeledek felé. A hátára fektetem, s fölé hajolok, kezeimmel támaszkodom meg vállai mellett, s csak fürkészem őt, tekintetét vonzom saját szemeimbe. - Téged akarlak Pree, mint soha eddig semmi mást az életemben.
Vallok újra színt, majd közelebb hajolok, ajkaink szinte összeérnek, de még kivárok, csendre intem az ösztöneimet, elhallgattatom a bennem élő vágyakat és megállom, hogy csókban törjünk ki. Hatalmasat nyelek, izmaim megfeszülnek, amint mellkasomon érzem a ruhába csomagolt testét, férfiasságom pedig ki akar törni az alsónadrágomból.
- S te? Akarsz engem? A béklyóid ellenére vágysz rám? - szavaim közben ajkaink össze-összeér néha, de még mindig nem csókolom meg, még mindig megerőszakolom a szenvedélyem, még mindig kitartok. Rá várok, hogy nyisson, felépítettem a díszleteket, mely csak arra vár, hogy ő belépjen és előadja a szerepet, amint neki szántam. - Csókolj meg...
Suttogom ismét ajkai közé, és lábaimmal úgy ügyeskedem, hogy combjai közét szétfeszítsem, hogy beférkőzzek szentsége kapujához, hogy ostromoljam faltörőkosommal várának kapuit. - Csókolj meg Pree...
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Pént. Feb. 09, 2018 4:39 pm

To my dear Brother...

Magam sem tudom miért teszek fel kérdéseket. Hogy mit akarok tőle hallani, mi az ami elég erős pajzsként szolgálna arra nézve amit korábbi szavai fémjeleznek. A vágy mindig őrjítő, ha beteljesületlen akkor pláne. Megbilincseli a gondolataidat, beléjük markolva vezeti őket a célszemély irányába, nem hagyva nyugodni. Hajszolod, keresed a megfelelő feloldozást, a pillanatnyi nyugalmat, hogy végre szabadon lélegezhess, de tudod, mélyen, legbelül tudod, hogy csak tőle kaphatnád meg. Vajon ez vagyok én neki? A vágy, ami nem hagyja nyugodni? A célszemély aki feloldozhatja? S mi ő nekem? Mondd meg nekem, mi vagy te nekem? Összerombolsz, zúzol egy képet, egy megszokottat, hogy helyette teljesen mást tegyél a keretbe. De Franco, kérlek, hogyan felelhetnék erre megfelelően? Hogyan engedhetnék annak, amit szavaid rejtenek, amiről lélegzeted mesél? Bőröd meleg selymessége, ismerős vonásaid mind hívogatnak, mind csalnak hozzád aljasul és bűnösen gyönyörű dolgokat suttogva. Tudom, mit adhatnál nekem. És azt is tudom, hogy nem szabad. Rágondolni sem. Ez nem olyan, mint egy szabadesés valahonnan. Bonyolult és nehéz, mégis őrjítően valódi. Annyira valódi, hogy ujjaim között szilárdan lüktetnek izmaid. Mégis belebénulok abba, amit mindez sugároz felém. Bár ne lennél a testvérem. Ha kérhetném, ezt kérném. Hogy ne legyen hozzád semmi közöm és megadnék mindent amit kérsz. Lélegzetem forró, gondolataim cikáznak. Istenem, mit is mondhatnék? Mit? Nagyot nyelve hunyom le a szemeimet.
- Elgyengítesz.. - vallom az igazam, hisz érzelmi váram fala omlani kezdett. Rést ütöttél rajta ajkaiddal, a csalogató szenvedéllyel a tenger hűvösében. Nem volt jogod! Nem volt jogod ezt tenni! Olyan dolgot felébreszteni, amit valami idegen iránt kellene éreznem. Egy bábmester varázsujjaival alakítottál át bennem mindent abban a gyorsan pergő másodperc csokorban. Most szenvedek. Érted szenvedek. Veled. És miattad.
- Szeretet, szerelem... - sóhajtom halkan, olyan egyszerűen kimondható, egymáshoz oly nagyon hasonlító szavak, de mekkora jelentéssel! Ha nem hagynál gondolkodni, ha megmutatnád milyen a te szerelmed..talán könnyebb lenne, de megértelek. Kivársz, már ráléptél az ösvényre összekulcsolva ujjaidat az enyémmel, te talán már látod az utat, melyre én még nem mertem ránézni. Mégis kimondod nekem azt, melyre talán minden ember vágyik ezen a földön. Hogy valaki igazán szeresse és feltétel nélkül. Mindenestől. Tudom, nem szabad, de ismer-e bárki jobban nálad? Látott-e belőlem többet bárki? Látta-e más is annyira igaz valómat, mint amennyire te láttad? Igen, ismered a maszkjaimat, mindahányat. Kérlellek, ajkaidat megrontva, kimondatlanul is kérlellek. De nem-e kell idő? Annyi, amennyivel te is megküzdhetsz? A gondolat röpke szabadsága, hogy kihátráljunk mindebből. Vagy itt lehetünk azok, akik otthon soha? Idegen ország, idegennyelvű közegében. Két arc a tömegben, akik nem érdekelnek senkit. Egy saját világban. Kérlellek, felelj. Vagy ne tedd, de engedj és ne bolygass!
Könnyedén kerülsz felém, oldalra pillantva menekülnék tekinteted tüzétől, de bőröd melege megsüt. Nézlek, nézem ragyogó szemeidet, megfojt a válaszod. Izmaim görcsösen húznak össze, alhasam várakozón megfeszül. Akarsz. Engem akarsz. Lágyan nyomom ajkaimat alkarodra. Érzem, hogy pulzál a véred. Szavaid keringenek bennem, dobbannak a szívemmel ahogyan valósággá válnak. Sóhajnyi táv csupán amit köztünk hagysz. Hangod mélyen rezonál bennem, ajkaid kívánatosan lebegnek enyémek felett. Akarlak-e? Mindezek ellenére akarlak-e? Lüktet bennem a kétség, mert ha kimondom az igazat, már nincs mit megmásítani. Nem lehet majd eltörölni, elfelejteni. Sem ráfogni semmire. Tiszta az elmém, de az érzelmeim teszik ködössé és a tieid. - Isten bocsásson meg érte... - adom meg a választ, ami az igen. Mert hiába tilos hiába mondanák erre, hogy beteges. De én annyira te vagyok, te pedig annyira én. Mi ketten egy tőről fakadunk. Mélyet nyelek, de torkom is összeszorul. Kérsz. Hallom. Vagy parancsolsz? Olyan határozott vagy. Szaggatottan sóhajtok fel. Lábaim engedelmeskednek neked. Érezlek, érzem az akarásod mely kettőnk között feszül. Nedves vagyok és vágyom utánad. Minden béklyó ellenére is. A világ ellenére is. - Franco.. - nyögöm elhaló hangon a neved, azt a drágát melyet már kimondtam legalább milliószor életem húsz éve alatt. - Ezt a hajót neked kell irányban tartani, mert én elfutok ha hagyod. - emelkedek fel és engedve neked csókollak meg. Ebbe a csókba belepréselem várakozó türelmem, ébredt szenvedélyem. Lehúzlak magamhoz, nyelvem bebocsátásért esedezik neked. Engedj, ahogy én is engedtem. Engedj és tarts meg benne és ígérem követlek a pokolba. A kettőnk poklába. Lábaimat derekadra csúsztatom. Ismerem a tested. A testvérét, de nem ismerem a férfiét. Csípőm szinte magától mozdul, emelkedik fel, hogy érezzelek. Így érezzelek. Szomjasan veszek el a csókban, kibuggyan egy könnycsepp lehunyt szemeim sarkából. Egy sós csepp, mely elsiratja a bátyám és köszönt helyette valaki egészen mást.


■ ■ Most ez sikerült ■ ■PM ha nem jó■ ■credit


Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Kedd Feb. 13, 2018 2:09 pm

18+

Ahogyan mondata körüljárja forrón izzó testemet, úgy tartanak szavai ébren, az segít még a valóságba kapaszkodni, de amikor megcsókol, amikor érzem ajkait sajátomra sülni, ahogyan nyelvének utat engedek és érzem lábait, amint körülfonnak, elengedem ujjaim közül a világot, hagyom messze szállni, intek és örökké búcsút mondok neki. Minhta újra a habok között lennénk, mintha a csók, mely ott félbeszakadt, most újra éledne, újra elveszek puha érintésébe, ismét csak engedek az ösztönöknek és a vágyaknak, közelebb hajolok és elveszek testének melegében. Kell nekem, érezni akarom, mint ahogyan még senkit sem kívántam, búcsút mondok a cserfes lánynak, a testvérnek és üdvözlöm a nőt, a szerelmet.
Vajon belegondolok a szavaiba? Ha én nem akarnám, akkor talán nem követne? Nincsen válaszom, mert már régen elfelejtettem mindent, megszűntek a kétségek, s csak a szenvedély az, ami ajkaira tapaszt, ami táncol nyelvével, ami kicsomagolja a fürdőköntösből, hogy érezzem buja melleinek mellkasomra meredő bimbóit, hogy elvesszek feszes hasfalának érintésében, s csodáljam kettőnk testének gyönyörű összefonódását. Elszakadok tőle, elmarom számat az övétől, s végigmérem már ezerszer látott szemét, a szemüveg azonban most más, új és bűnös. Ujjaim nyakán szaladnak végig, mely más esetben nem töltődne fel a kéj gondolatával, most azonban bőrének selyme annyira más, annyira szenvedélyes, mintha életemben először érinteném meg. S a gondolat valóságot üzen, hiszen így most nyúlok hozzá először. Most markolok rá először melleire, most csókolok mélyen köldökébe, s most ízlelem meg először ölének nedveit. Mélyre hatolok benne a nyelvemmel, őrületbe kerget az íz, még jobban vágyom rá, még inkább kívánom, s ahogyan lábait mind inkább feszítem, úgy kényeztetem ánuszát is pajkos felfedezőmmel. Majd szól, ha még nem volt ilyen tapasztalata, majd szól, ha gyűlöli, majd felkiált, arconvág, ha undorítónak tartja, de én követelem tőle, fájdalmat jelentene, ha megvonná tőlem a jussom, ha ellenkezne velem. Mintha orgonaszót hallanék, mintha angyalok szent éneke töltené be a szobát, amikor újra visszatérek nedves réséhez, amikor kezeim hasfalára tapadnak, s amikor körmeim mélyre szaladnak puha bőrében. Vajon milyen ösztönök azok, melyeknek ilyen mohó a kinyilatkoztatása? Milyen szeretet az, ami feledtet minden ész érvet, elhajt minden átkozott gondolatot, mely efféle gyönyör után sóvárog?
- Nincs nálam óvszer. - pillantok fel rá, szavaim azonban nem figyelmeztetés volt vagy az elkerülhetetlent gátló felismerés, csak egy mondat, egy elhintett gondolat, egy közléskényszerben született reakció, hiszen amint elemelkedtem tőle, s az ágyon térdeltem, letoltam az alsómat, hogy felfedjem meredő férfiasságom duzzadó erejét. - Gyere...
Nyújtom ki a kezemet, s ha elfogadja, felültetem, magamhoz húzom, s ha már ő is térdén áll előttem, újra csókot erőszakolok ki, ajkainkat újra pecsétbe fogom, miközben magamhoz ölelem, farkamat pedig combjai közé illesztem. Nem, a behatolás pillanatát még húzom, megvonom tőle a beteljesülés felé vezető út e fontos mérföldkövét, mint ahogyan magamtól is elmarom testének ilyetén felfedezését. - Ha el akarsz futni, talán még nem késő ... talán még elengedlek...
Suttogom neki, amint elszakadunk, s kezeim is enyhítenek a szorításon, mellyel testét fogom kalodába. - Még nem késő szerelmem...
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Csüt. Márc. 01, 2018 7:15 pm

+18!!
To my dear Brother...

Bűnös. Bűnösen édes és romlottan tiszta. Fogalmam sincs mit érzek, tudok-e érezni még tisztán. Itt vagy és mindent betöltesz. Minden érzékem és gondolatom. Érinthetlek és te megérinthetsz. Képtelen vagyok kimondani, hogy akarom az érintésed. Ujjaid lágyan finom cirógatását a bőrömön. Kísérd őket ajkaiddal, fürdess meg a vágyban, hogy ne fészkelhessen belém semmi rossz gondolat. Szobánk magánya csak a miénk. Most csak mi létezünk, ketten. Nem kellene, hogy az akaratod segítse az enyémet. Önállónak kellene lennem. Nemet mondani. Elküldeni, hogy nem szabad. Nem teheted meg. Ezt kellene. De élénken ég bennem a bójánál megesett csók, ajkaid íze, nyelved bizsergető érintése. Megijedtem a zsigeri erőtől. Most mégis ugyanez az erő emel fel ajkaidhoz. Akarom, akarom. Felszólítasz, tested édes súlya lenn tart az ágyon, de ajkaid az enyémek. Utat engedsz pedig mondtam, hogy elmenekülök ha hagyod. Most talán én nem hagylak elmenekülni. Mindig hagytad, hogy járjam az utam. És most sincs ez másként. Nyelved édes és finom, alhasam izmai várakozón húzódnak össze. Ujjaim hajad simítják és úgy akarok gondolni rád, ahogy eddig még soha. Mint férfira. Átlátni vér álarcán, lebontani rólad a neved, a származásod akárha egy kívánatos és imádott személy lennél. Egy férfi, aki velem van. Megkapom? Nekem adod Franco? Kérlek! Esedezem! De miért is?
Ütemes szívdobogással válok ki a csókból, levegő után kapva. Mert forróság önt el. Kettőnké és az ilyesmire magam is egy megoldást ismerek. Ijesztően elemi a hatásod, de hirtelen kap el hiányod. Ajkaid hiánya. Csókod hiánya. Tekintetem arcodra siklik, a jól ismertre. Félek azonban, hogy az enyémen mit látnál. Mit lehet felelni a vágyakozásra? Nehezen fogan éretté a gondolat, amit nem tudok szavakba önteni s tán nem is szükséges. Kívánlak és veled akarok lenni. Egészen. Mosd el a falakat, a gátakat. Elméjét, tanításokét. A múltét. Hagyd meg a jelent, mert jövőnk nincs. Pír önti el az arcom, mert először látsz így. Nem pusztán meztelenül. Neked meztelenül. Miattad forró a vérem, érted lüktet a testem. Mégis nem lennék nő, ha nem fészkelné magát a kétely, hogy mi van ha nem tetszik amit látsz? Nem úgy igazán? Szemembe nézel s tán láthatod is, hogy felébred a félelmem. Mosd el, kérlek. Levegőm bennszakad a finom érintésre. Karom nyújtom utánad, ujjaim arcod, markáns vonásaidat simítják. Lágy remegés ráz meg. És végigmérsz. Mit látsz? Milyennek? Engedd, hogy bizonyosságot nyerjek! Kezed folytatja útját, melleimet markolod csiholva sóhajom. Meleged, súlyodat már nem úgy érzem mint eddig. Megtámaszkodom a könyökömön és nézlek téged. Nézem hasamon barangoló ajkaidat. Pupilláim kitágulnak. Létezhet, hogy ez lenyűgözzön engem? Hogy felizgasson? Ajkamba harapok, fogaim közé szívva. Megremegek a gondolattól, a tudattól, hogy mi következik. Mégis a vágyaim győznek, az észérvek csupán halk mormolásként zsonganak a háttérben. Elnézve téged lábaim között, kis híján elvesztem az eszemet, tán már meg is tettem. Belefeszülök a várakozásba. - Franco.. - neved édes sóhajként hagyja el ajkaimat, kérlellek. Zárj rá a feszültségre, a béklyóra melyben itt tartasz. Oldozz fel. Élvezni akarok. Veled. Miattad. Neked. Nyelved pedig édesen siklik lábaim közé, kisütve egy pillanatra az agyam összes áramkörét, felnyögök az érzés intenzitásától, igen, igen hajszolj bele. Édes, édes Franco! Combjaimon remegés fut végig, de nem ellenkezem, képtelen vagyok rá. Ízlelj meg, még, még. Csípőm emelem, nem tudok nyugton lenni. Nyögéseim a szoba csendjébe pattannak, megfeszülök ajkaid alatt. Édes istenem, hogy lehetsz ilyen...intenzív? Testem meghajol neked, akaratlanul is közelebb csúszom . Falj fel. Ujjaim a lepedőt markolják, de nem tudlak nem figyelni. Mit csinálsz velem? Megveszek tőled. Csupán felfedezel? Kóstolsz? Mindegy, csak ne menj el a közelemből. Lehunyom szemeimet, nem tudok ennyi impulzust befogadni. Neved sóhajtom. Sikamlós melegséged mégis hiányként visszhangzik hirtelen bennem. Rád nézek, bele az igézően szép szemeidbe. Átsuhanna a fejemen egy név, de túl intim a pillantás. Szólsz, de ajkaid elvonják a figyelmem. - Mi? - kérdezem kábán, elhaló hangon. Persze, az óvszer. Azonban sóvárgásom, a vágyaim erősebbek. Éhes tekintettel figyelem mozdulataidat. Mire végre már nem takar előlem semmi iszonyatosan mély levegőt kell vennem. Nem, nem félek. Mást érzek. Parttalan és vak vágyat. Lábaimat összezárom, pedig kérnélek. Nem! Utasítanálak arra, hogy hatolj belém, had legyek a tiéd. Feszíts szét belülről, temetkezz belém. Megfogom a kezed, feltérdelek eléd. Bőröm meleg, forró akár ha lázas lennék. Beleveszek csókodba, ajkaidon érzem az ízem, ettől különlegesebb. Nyelvem a tiédet simítja, falom az ajkaidat. Farkad selymes keménysége combjaim találkozásánál azonban kizökkent és lebutítja a gondolataimat, ösztönszerű egyszerűségekre. Óvatosan mozdítom hátra a csípőm, majd vissza előre, közel hozzád. Izgató. Fájóan, zsigerien izgató. Megvonod tőlem csókod édességét. Kezeimbe fogom az arcod.
- Elengednél most? - kérdezlek, de nem igyekszem szabadulni karjaid szorításából, blokkol selymes keménységed, a lényed, tested melege. Sóhaj hagyja el az ajkaimat. Őszinte akarok lenni hozzád, nem tehetek mást. - Rettegek. Tőled. Magamtól. De elvesztem.. - cirógatom az arcod, közelebb hajolok ajkaidra súgva - nem tudok a gondolattól szabadulni. Szétfeszíted az elmém. - lopok gyengéd csókot, hátrébb csúszva, ajkaimat végighúzva a nyakadon - Akarlak téged.. - lehelem szavakat kulcscsontodra, nyelvem végighúzva hasfaladon. Átléptettél velem egy határt. Nincs logika. Nincs észérv. Mi vagyunk. Négykézlábra ereszkedem és felnézek rád. - Mindent akarok. - ezt a hozzáállásomat pedig jól ismered, nagyon nagyon jól. Mély sóhajjal veszlek ajkaim közé, farkadon saját ízem köszön vissza, mint előtte nyelvedről is. Engedj nekem, ahogy én engedtem neked. Bár nem kérlek rá. Végignyallak, ízlellek én is. És ösztönből veszek fel egy kényelmes ritmust. Utálna mindenki a világon, megvetnének, de én élvezem, hogy a számban vagy. Hogy irányíthatlak.

■ ■ Zene ■ ■Nyuu leszek jobb :3■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Hétf. Márc. 05, 2018 9:50 pm

+18!

A szemedbe nézek, s látom benne a félelmet. A kételyt, a zavart, amikor először nézek végig rajtad, s bennem először tudatosul, hogy most másként látlak. Gyönyörű vagy, szemeim némán ordítják a választ a ki nem mondott kérdésedre, igaz szót és gondolatot próbálok elmébe sugallni. Izmaid, mintha hűvös szélben dideregnének, bőrödön utat talál magának a lúdbőr és mosolyt rajzol arcomra a felismerés, miattam érzed ezt, én váltom ki belőled, nekem játszik tested hangszere ujjaim érintésére. S a nevem, ahogy kimondod a nevem, ahogy ajkaid suttogva rebegik a szoba négy fala közé a nevem, mintha megigéznél, újra és újra feljebb tekernél bennem valamit, megfoghatatlant és elemit, a vágyat, a szenvedélyt, mintha egyetlen szóba sűrítetted volna az összes érzelmed, amit irántam érzel. S én eleget teszek a parancsnak, a sóhajjal kívánt utasításnak, a te szavad szentírás nekem, követem, mert nem tehetek és nem is akarok más tenni. Veled akarok lenni, benned akarok érezni, győzedelmeskedni a minket soha meg nem értők felett, a képükbe kacagni, ujjal mutatni szánalmas és jelentéktelen életükre. Mert te vagy, akit szenvedéllyel vágyok; te vagy, kire szerelemmel nézek; te vagy a nő, az egyetlen és örök.
- Soha nem engednélek el. - kérdésedre olyan tisztán adom meg a választ, mint amilyen igazat még sosem szólt nyelvem. Élvezlek, tested melegében fürdőzöm, sóhajod elrepít, a magasba török veled, melletted, benned. - Akkor engedj neki, engedj el mindent, tombolj, sóvárogj, pusztíts, szeress, gyűlölj!
Fogadom a csókod, fogadom ajkaid pajkos játékát nyakamon, hallom a hangod, megbabonázol, elveszed az eszemet, az utolsó ép gondolatot is kiűzöd elmémből, s csak az ösztönök hajtanak, feléd sodornak, beléd kívánnak.
- Mindent megadok! - nézek le rád, ahogyan mind a négy végtagodon állsz, gyönyörű látvány vagy, kívánatos látvány, s amikor ajkaiddal öleled a farkam, nekem áll el a szavam, nekem szakad ki sóhaj a számból, nekem kell az égi mennyek felé szegeznem a tekintetemet, mert Istent látom, az angyalok mosolyra fakasztó dalát hallom fülemben csengeni, s amikor újra lepillantok, mélyen fúrok beléd. Ujjaim a hajadba túrnak, tépem, rántom a szőke tincseket, magamra húzlak akkor is, amikor már képtelenséget várok tőled, amit talán már nem tudsz teljesíteni, de nem törődöm veled. Akarom, hogy szenvedj, hogy hímvesszőm a torkodig érjen, hogy uraljam a jelened, s én legyek a jövőd.
Elengedlek, eltávolodsz? Levegőért kiált a tüdőd? Nem érdekel, mert csak pillanatnyi nyugalmat hagyok neked, másodpercnyi pihenőt szabok ki rád, s aztán újra ajkaid közé férkőzöm, ismét hajkoronád látja kárát vágyamnak, szenvedélyem elsodró viharának, s pumpállak, csípőmet mozgatva mérek rád húsommal döfő mozdulatot. Újra és még egyszer, hol lassabb, hogy gyorsabb tempóra váltva, figyelve téged, törődve veled.
- Nézz rám Pree, nézz a szemembe! - zihálom homlokodra a szavakat, s újra fogást keresek, majd találok rajtad, megtéplek, elszakítalak téged farkamtól, hogy az arcodba nézzek. Látok még rajta vágyat? Kapok tőled még szenvedélyt? Olyan kérdések ezek, melyeket sosem teszek fel, mert pontosan tudom mindegyikre a választ. Mert elárultad magad már akkor, amikor viszonoztad a csókom a bója mellett, olvastam ajkaid és nyelved játékából, amikor először fonódtunk egymásba, s hiába futottál el, hiába féltél a tapasztalattól, benned is ugyanaz a kéj, az a bűnös-bűnös kéj dolgozott, mint bennem. S ahogyan végigmérek rajtad, ahogyan kitartom a szenvedélytől eltorzult arcod, megijedek tőled. Megijedtem attól, amit életre hívtam, amit tűzzel és vassal kovácsoltam, amit saját kezem munkájával tettem visszavonhatatlanná.
Ellöklek magamtól, a hátadra dőlsz, őrjítő vágy borsózik végig a zsigereimen, akarlak, de mit tettem? Mivé változtattalak? Nincs válasz, kétség, bénító kétely... Legyőzöm, akarlak, elpusztítom, meghódítalak!
Vívódás, nem, innen már nincs visszaút, a pokolba vezető ösvényről már nem térhetünk le. Utánad mászok, föléd tornyosulok, s megadom neked, amire vágysz, szétfeszített lábaid közé tolom farkam merevségét, s érezlek, élvezlek, elfelejtem a vér kötelékét, s nőkét pillantok rád. Az én szerelmem, a vágyam, beteljesült akaratom.
- Sikíts értem, sikíts nekem!
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Csüt. Márc. 29, 2018 1:53 pm

+18!!
To my dear Brother...

Bilincsbe, az édesbe vernek szavaid. Soha nem engednél el, pedig egyfajta értelemben muszáj lesz. Mert ez képtelenség, ez a dolog nem létezhet, nem történhet meg közöttünk. Semmilyen formában. Semmilyen szinten. El kell engedned ha hazaértünk. Kell, mert többé nem érinthetsz férfiként. Az igaz világban, az elvek és szokások dzsungelében soha nem nézhetsz rám nőként. De magaddal viheted az emlékem. Útravalóul. Megőrizve. És aljas vagyok, mert akarom, hogy emlékezz rám. Hogy emlékezz minderre. Most és mindig. Legyél akármilyen nővel én mindig ott leszek. Előtte vagy utána, de eszedbe fogok jutni. - Nem akarlak gyűlölni. És ne is akard elérni, hogy így legyen. - halk a figyelmeztetés, de határozott. Nem tudnám kezelni, felfogni és érteni ha ez így lenne. Nem menne. Ne is tedd. Ne akard ébreszteni a megbánást, a sajnálatot. Nincs helye és a jövő nem érdekel. És te se gondolj rá. Rám gondolj.
Ereszkedem négykézlábra, sóhajtva veszlek a számba, kikapcsolva a racionálisabb felemet. Már nincsenek szabályok, nincs nevem ahogy nincs neved. Nincs múltunk. Nincs semmi. Mi vagyunk és ez a szoba. Ízed robban a számban, hisz nem ismertelek soha ezelőtt. Némaságod sóhajaid felelnek nekem. Ó, engedj játszani! Add át magad! Én diktálom a ritmust én ismerkedem. Nyalva és szívva, teljesen bekapva vagy épp csak félig. Az én mókám, az én élvezetem. Ugyan felsandítok, hogy kapjak reakciót, mert természeted ismerem. Önmagában meglep, hogy ennyire engedsz. De olyan jó, olyan élvezetet nyújt! Feléled a vágy az iránt, hogy belehúzzalak az élvezésbe. Ez sugallja a gyorsítást. Hogy befejezzem a játékot és átváltsak alaposba. Erre ráérzel? Nem tudom, de ujjaid már hajamban járnak és te adod a ritmikát. Naivan fonom ujjaimat farkad tövére, hogy tartsunk távot, na meg, hogy tényleg élvezésbe hajtsalak, de gyors vagy és a másodperc hagy nekem egy döntést. Fogadlak vagy eldőlök. Fogadlak. Behunyt szemekkel engedlek a torkomig, koncentrálva, hogy a garatreflex ne győzzön le. Hé drága, ezt nekem kellene bemérnem először nem? De ellenkezni nem tudok, valahol izgató amikor ilyen vagy. Ilyen határozott. A levegőm azonban fogy, cuppanva csúszol ki ajkaim közül. Nyelem a nyálam és felmosolygok rád. - Mocsok. - Az vagy, mert simán kiütöttél a magabiztosan elfoglalt nyergemből. Megleptél, de már könnyebb lesz. Már segítelek. Ujjaid újra a hajamban járnak és bólintok. Kinyitom a szám, hogy visszafogadjalak. Használj kedvedre, nekem tetszik! Keresem, keresném a tekinteted, de mégis lehunyom a szemeimet és a számba ki-be járó farkadra koncentrálok. Vagyis az érzés milyenségére. És örülök, hogy most nem nézel a szemembe. Talán kétszer meggondolnád a folytatást. Motoszkál a kérdés. Mennyire tartod a kontrollt? Mennyire akarod tartani? Én akaratlanul is nyögök torokból, mert van ebben valami letaglózó módon izgató. Hogy nem kezelsz úgy, mint aki menten széttörhet. Lihegve, mély levegőt véve felszisszenek, mikor kihúzod magad ajkaim közül. Belenézek szemeidbe ajkaimat megtörölve. Nem, én nem akarok gondolkodni. Te miért teszed? Mi az, ami felcsillan gyönyörű szemeidben? Kétely? Elutasítás? Fejben mégsem akarod már? Egyes részeid viszont nagyon is akarják. Hibáztam? Azt kérdeztem elengednél-e, de azt nem, hogy te nem akarsz-e elmenekülni? Hanyatt löksz, hátam a puha lepedőre érkezik. Jaj, miért a kétség? Miért hiszem azt, hogy most felállsz és elmész? Én..én nem fogok haragudni. Mégis testbeszédem jelez. Lábaim összezárom és képtelen vagyok megemelni a fejem, hogy rád nézzek. Nem megy. Elviselem ha kilépsz, csak egy kicsit..egyedül kell lennem. De nehéz, nagyon nehéz mert a vágy feszít. A felszín alatt tépi, szaggatja láncát, vérem forralva sarkallja belém az éhséget, a kielégülés utáni éhséget. A kezeim között voltál s most mégis kisiklanál?
Érzem, mozdul a matrac. Sóhajt a változó súly alatt. Legyek bátor. A hűvösre készülök, a magány hűvösére, de megérintesz, meleged érzem. Tenyered és erőd nyomását, a hívást. Összezavarsz. Összezavarodom. Lábaim közé engedlek, mert engedlek. És innen valóban nincs már visszaút. Bensőm megremeg, vágyakozom, sikítok érted de nem siettetlek. Nagyot nyelek és végül rád nézek. És most sem szeretlek kevésbé mint percekkel ezelőtt. - Nézz rám! - hallom saját hangomat is, torkom kiszárad. Akarom, hogy nézz rám, kérlek nézz rám. Egyetlen határozott, ösztönszerű mozdulat csupán és bennem vagy. Az izmok még finoman ellenállnak, de szabadon csúszhatsz. Elégedett nyögés szakad fel belőlem. Nem engedlek mozdulni, szokni akarlak. Imádni egy kicsit a teljes tökélyt. A bűnt. Remegek körülötted, utat nem adok, várj kicsit. Szaggatottan sóhajtok. - A sikolyom kell hát? - jelenik meg mosolyom - Azt el kell érned. - érted nyúlok, hogy húzzalak magamhoz, magamra. Magamba. Mozdulok először, megemelve a csípőmet. Csak aprót, picit, mégis pont eleget, hogy újabb nyögéssel meséljek az érzésről. Felemelkedem hozzád, hogy megcsókoljalak. S óvatosnak indul, de szenvedélyesbe csap át. - Hihetetlen az érzés.. - súgom végül kettőnk közé és visszahanyatlom az ágyra. Ujjaim végigszaladnak a karodon, megkapaszodom a válladban. És engedlek. Engedlek mozdulni. A tiéd vagyok. Amíg akarjuk.

■ ■Most ilyen zene ■ ■Nyuu leszek jobb :3■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
85
● ● karakter arca :
Alexis Ren


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) •• Pént. Ápr. 06, 2018 4:15 pm


karakterleadás miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Pree és Francesco - Velence (2012. nyara) ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Pree és Francesco - Velence (2012. nyara)
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Naruto Kvízjáték (kvíz 02|12)
» Anime ajánló
» Hyuuga Aikan

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Alternatív játékok :: Alternatív múlt :: befejezett játékok-