Francesco Romily lakása
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:16 pm ✥

✥ Today at 7:05 pm ✥

✥ Today at 7:02 pm ✥

✥ Today at 6:27 pm ✥

✥ Today at 6:27 pm ✥

✥ Today at 6:26 pm ✥

✥ Today at 6:07 pm ✥

✥ Today at 5:56 pm ✥

✥ Today at 5:46 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Francesco Romily lakása •• Kedd Jan. 30, 2018 11:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Forrás: google

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
1781
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Csüt. Feb. 01, 2018 5:02 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


Az elmúlt napok történései igencsak felzaklattak, folyton Franco szavai járnak a gondolataimban, ha lehunyom a szemem látom könnyáztatta arcát. Gyötör a bűntudat, mindazért amit érzek és amit nem, azért amibe keveredtem és ami elől legszívesebben kimenekülnék a világból. Valamilyen eddig ismeretlen érzés mardos belülről és nem tudok szabadulni tőle. Úgy érzem, hogy minden az én hibám, hogy én rontottam el az enyém mellett mások életét is. Nem tudom, hogy ezzel az érzéssel valaha képes leszek-e megbirkózni. Ha néhány évvel ezelőtt azt mondták volna nekem, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök, akkor kiröhögöm az illetőt és elküldöm a francba, mert velem ilyesmi sosem történhet meg. Most pedig itt állok, Párizs zsúfolt utcájában, és saját magammal vívódok. Két testvér közé kerültem, mindkettejüknek fájdalmat okozok, és fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom, hogy vessek véget ennek a háromszögnek, anélkül, hogy bárki is szenvedne, lehetséges ez? Lábaim maguktól indulnak el az úton, agyam felfrissül a friss levegőtől, cipőm hangosan koppan a macskaköveken. Gondolataimba merülve kerülgetem a szembe áramló tömeget, idegesen térek ki az emberek elől, ma valahogy nincs türelmem szocializálódni, nem tudom tolerálni az embereket. Ez egy ilyen nap, sőt, talán minden nap ilyen lesz amíg le nem sikerül zárnom magamban ezt az ügyet, amíg nem sikerül megoldást találnom, ha egyáltalán létezik olyan. Kezeimet a kabátom zsebébe csúsztatom, teljesen átfagytak az ujjaim, egyre hidegebb a levegő, és nem is szoktam ennyit sétálni. A kedvenc borpincém előtt sétálva, egy hirtelen ötlettől vezérelve belépek a meleg helyiségbe, orromat azonnal megcsapja a a bor és szőlő egyvelegének nemes illata. Határozott léptekkel sétálok a pulthoz és kérek két üveg italt. Pontosan tudom, hogy mit akarok venni, így minden teketóriázás nélkül kérem ki az italokat, majd a fizetést követően ismét kilépek a hűvös utcára. Néhány háztömbnyire lakik innen Franco, lábaim pedig egyenesen odavezetnek. Nem tudom miért vagyok itt, nem tudom, hogy mit akarok, de úgy érzem, hogy meg kell beszélnünk a nemrég történteket. Addig nem tudok megnyugodni, amíg nem beszélünk ki mindent alaposan. Tudom, a tűzzel játszom, de a lelkemnek szüksége van erre. Gondolkodás nélkül lépek be az épületbe, és mint aki már jól ismeri a járást nyomom meg a lift megfelelő gombját, hogy a kívánt emeletre menjek vele. Nem tudom hogyan fog reagálni arra, hogy itt vagyok, lehet be sem enged majd a lakásába, vagy lehet, hogy nincs is itthon, de úgy érzem, hogy egy próbát mindenképp megér. A lift hangos sípolása jelzi, hogy megérkeztem. Remegő lábakkal, és torkomban dobogó szívvel tapasztom fagyott ujjaimat a csengőre. Türelmesen várok, remélve, hogy itthon van és nem fölöslegesen jöttem el idáig, félek, ha most visszafordulnék meggondolnám magam és következőkor nem jönnék el. Ismét rányomok a csengőre, és addig várok, amíg meg nem hallom a lépteket. Ahogy kitárul az ajtó előttem, mosolyt erőltetek az arcomra és belenézek Franco szemeibe.
- Két üveg bordói. Cháteau Lafite Rothschild, 30 éves. emelem a magasba a két üveg gránátvörös italt.
- Bejöhetek? toporgok egyik lábamról a másikra, de tekintetem nem szakítom el az övétől, bármit is legyen a válasza elfogadom, és ha úgy dönt, nem kíván látni hadakozás nélkül távozok.
- Bellát is szeretném látni...

■ ■ Zene ■ ■remélem megelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Csüt. Feb. 01, 2018 7:47 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Harmadik napja nem voltam dolgozni, ami az én munkarendemet tekintve felér egy merénylettel, de amikor azt mondtam a főnöknek, hogy szabadságra kell mennem, nem firtatta az okait. Örült annak, hogy év végén nem kell kisakkoznia, hogyan vegyen ki a megmaradt tizenhét napot, így amikor felhívtam, sok szerencsét kívánt és szinte láttam magam előtt, ahogyan vigyorogva teszi le a kagylót.
Otthon voltam, szinte alig mozdultam ki a lakásból, ami mostanra olyan patyolat tiszta, hogy enni lehetne a padlóról. Nem mondom, hogy trehány lennék, ha rendfenntartásról van szó, de most a rám szakadt szabadidő miatt mindent elintéztem, amit kellett. Jó figyelemelterelő volt, hiszen amíg a konyha padlóját súroltam, addig sem gondoltam Cécile-re, amíg a fürdőszoba csempéjét keféltem, addig sem jutott eszembe az utolsó csókunk, s amíg az ágyruhákat húztam át a hálókban, addig sem kavarogtak bennem a találkozásunk emlékei. Most azonban a tévé előtt ülök vagy inkább fekszek, nézőpont kérdése az egész, így nem tudom háttérbe szorítani az előtörő gondolatokat és érzéseket. Bella mintha pontosan tudná, hogy mennyire szenvedek, hiszen kényelmesen letelepedett a combom mellé, amikor leültem vele a kanapéra, s azóta egy pisszenésnyit, annyit sem mozdult mellőlem. Néha-néha megvakargatom a hátát, mire mintha kissé elmosolyodna, de pontosan tudom, hogy csak én képzelem oda az egészet.
- A gazdi egy nagy balfék tündérke, egy hatalmas nagy fa... - nem fejezem be a mondatot, mert a csengő megszólal, Bella pedig kiváló jelzőkutyaként morran egy aprót, majd ugatásban tör ki, mint aki megijedt volna. Kicsit megnyugtatom, de nem sokat használ, hiszen ahogyan felállok a helyemről, őt a világ összes póráza sem tudná visszatartani, így apró körmei máris kopognak a bejárati ajtó felé, miközben csaholva néz vissza-vissza. - Jövök már!
Kiáltom el magam a második csengetésre, majd megköszörülöm a torkomat, hogy némileg élvezhető legyen az orgánumom. Résnyire nyitom ki az ajtót a biztonsági lánc miatt és... A világ abban a pillanatban megállt forogni. Fülemben hallottam viszont vadul dübörgő szívemet, s olyan lassan kezdtem venni a levegőt, mintha megállt volna minden életfunkcióm. Úgy tűnt, egy pislogás is órákig tart, s ahogyan elfordítom róla a tekintetemet, hogy Bella-ra figyeljek, mintha napok teltek volna el a mozdulat közben.
Becsukom az ajtót, s egy kósza pillanatig elgondolkodom rajta, hogy úgy is hagyom, de a vágy győzedelmeskedett az ész érvek felett és végül kiakasztottam a láncot, hogy szélesebbre tárjam az ajtót. - Gyere...
Hangom halkan csendül a lépcsőházban, s különben is, Bella öröme minden más fonémát elnyomott, annyira megvadult a hirtelen jött vendégnek. - Már hiányozhattál neki, múltkor kérdezte is, hogy a gyönyörű lány mikor jön át megint? Még nem volt szívem megmondani neki, hogy soha többet. Veszek fel valamit, addig helyezd magad kényelembe. Tudod, hol találsz mindent.
Lököm el magam az ajtófélfától, majd a hálószobám felé indulok, így fedetlen hátsómat mutatva Cécile-nek. Ráhagyom, hogy becsukja az ajtót, hogy addig szórakoztassa a kutyám, amíg találok magamnak valami ruhát és hogy előkészítse a poharakat. S amíg a nappali melletti nagyobb hálóban eltűnök, hogy egy agyonhordott AC/DC-s fekete pólót és egy ki tudja mióta nyüstölt melegítőalsót vegyek magamra, addig leülök egy pillanatra az ágyamra, s próbálok valami nyugalmat erőltetni magamra, nehogy véletlenül itt és most magamévá tegyem őt. Valószínűleg nem ezért jött, így előbb mindenképpen meghallgatom majd a tényleges okot. Miután kiléptem a szobából, egyenesen a nappaliba mentem, s a remélhetőleg előkészített dugóhúzóval bontom meg az egyik bort.
- Mit ünneplünk?
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Csüt. Feb. 01, 2018 8:43 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


Talán most még nem késő sarkon fordulni és elszaladni, még van esély arra, hogy visszafordítsam a visszafordíthatatlant. Legszívesebben messzire szaladnék, vissza sem nézve, hiszen mit keresek én itt? Mi a francot akarok? Nem okoztam már éppen elég fájdalmat neki? Nem lenne jobb békén hagyni, engedni, hogy elfelejtse a nevem, és mindazt ami kettőnk között történt, vagy történhetett volna. Mégsem mozdulok, ujjaim a csengőre tévednek és mellkasomban hangosan zakatoló szívvel várom, hogy kitárja előttem otthonának ajtaját. Agyam és szívem hangos csatát vívnak, egymással. Lábam egy pillanatig megremeg, ahogy meghallom a hangját, majd pillanatokon belül Bella ugatását és csaholását is. Most már nincs visszaút, már nem menekülhetek, szembe kell néznem vele. Bizonytalanul mosolygok rá, ahogy megpillantom gyönyörű szemeit az ajtó nyílásán keresztül. Zavarban vagyok, és félek, hogy elküld, hogy nemes egyszerűséggel távozásra kér. Megérteném. Az ajtó azonban kitárul és beinvitál otthonába. A látványra azonban nem vagyok felkészülve, Franco anyaszült meztelenül áll az ajtóban, engem pedig elönt a pír. Gyors pillantásokkal mérem végig meztelen testét, majd mint egy kisgyerek akit csíntevésen kaptak rajta, lesütöm a szemeimet. Arcom kivörösödik, és tekintetemmel inkább Bellát figyelem, ahogy farok csóválva ugrándozik közöttünk. Becsukom a bejárati ajtót, és visszareteszel a biztonsági zárat. Nem nézek fel, még mindig a kutyust a figyelem, lehajolok mellé, és mosolyogva simogatom meg buksiját. Szívemhez nőtt a kutyus, ritka találkozásaink alkalmával megszerettem és játékosságával mindig jókedvre derített. Csak azután nézek fel ismét, hogy Franco eltűnt a hálószoba irányába. Ölembe veszem a kutyust és a fülét vakargatva indulok meg a konyha irányába.
- Neked most nem hoztam semmit, ne haragudj rám. De cserébe majd megvakargatom a pocakodat. suttogom a kutyusnak mielőtt leteszem a földre, hogy kézmosás után előhalásszam a borospoharakat. Mielőtt bemennék a nappaliba kilépek a magassarkúmból, talpaim könnyedén csúsznak végig a padlózaton. Kezemben a két pohárral, a borokkal és a dugóhúzóval térek be a nappaliba. Helyet foglalok a kanapén, megigazítom combomon a felcsúszott ruhát, és Bellát az ölemben simogatva várom, hogy Franco visszatérjen. Rápillantok ahogy ismét megjelenik, az előbbi zavarom viszont még egy kicsit bennem tombol.
- Nem kell semmilyen alaklomnak lennie ahhoz, hogy az ember megigyon egy pohár bort. Vagy kettőt. nyújtom felé előbb az egyik, majd a másik poharat, és ha tele töltötte koccintásra emelem azt, majd belekortyolok a félédes nedűbe. Élvezem ahogy ízek szétrobbannak a számban, orgazmust okozva az ízlelőbimbóimnak. Két korty után nézek ismét a férfi szemeibe. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára találkoztunk, mintha álom lett volna az egész. Most pedig tényleg fogalmam sincs, hogy hogyan kellene viselkednem, vagy mit kellene mondanom. Csak jöttem, mint egy idióta, de közben meg fogalmam sincs, hogy mi lenne ebben a helyzetben az illendő. Jobb lábamat magam alá húzom, ujjaim fürgén simogatják a kutyát buksiját, aki látszólag békésen alszik az ölemben.
- Hogy vagy Franco? kérdezem tőle, hogy végre megtörjem a kettőnk közé telepedett csendet.
- Gondoltam meglátogatlak, hogy beszélgessünk, hogy megbeszéljünk mindent végre, és, hogy jól érezzük magunkat. nem tudom ennél többet mit kellene mondanom, zavartan veszem a kezembe az italt és kortyolok ismét. Körbenézek a nappaliban, a jól ismert teret fürkészem, próbálok visszatérni a valóságba, összeszedni magam, és végre valami értelmeset kinyögnöm. Úgy érzem magam, mint egy csitri az első randiján.
- Nem kell kerülnöd engem. szólalok meg végre néhány másodpercnyi szünet után.
- Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad miattam... ez a beszélgetés nehezebb lesz mint gondoltam, valószínű, hogy ez a két üveg bor nem is lesz elég. Pedig nem lenne tanácsos leinnom magam, mert gyalog vagyok, mert könnyen berúgok, és, ha nem megyek haza éjszakára Fred biztosan felgyújtja a házat.
- Bella szépen növöget, egészen nagy lány lett már belőle. próbálom oldani a hangulatot és felolvasztani a jégfalat közöttünk.

■ ■ Zene ■ ■remélem megelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Pént. Feb. 02, 2018 7:26 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nem kellene zavarban lennie, hiszen semmi olyan nincs rajtam, amit még nem látott. Pontosan és tökéletesen mása vagyok a testvéremnek, s bár lehet, hogy itt-ott nekem szálkásabbak az izmaim, neki pedig apró zsírpárnák jelenhettek meg, minden másban teljesen megegyezünk. Szóval a pír és a zavar teljesen felesleges, legalábbis én úgy érzem, hogy nem kellene szégyent éreznie azért, ha eltölt hosszú másodperceket alakom figyelésével. Azonban nem túl sokat, hiszen még a végén rám veti magát és akkor ki tudja mi történik a lakásom négy fala között.
Elveszem mindkét poharat, majd az egyiket félig töltve adom vissza, s természetesen koccintok vele, ennyi etikett szorult belém annak ellenére, hogy most legszívesebben elküldeném. Miért jöttél ide Cécile? Ha Bella miatt, akkor megbeszélünk egy időpontot, megkapod egy órára, és utána megy mindenki a maga útján, de miért kellett megjelenned a lakásom ajtaja előtt? - Pedig egy harminc éves bor többet érdemelne, mint két idegen feszélyezett beszélgetése.
Dünnyögöm, majd leülök a hozzá távolabbik fotelbe, s nagyot sóhajtva mérek végig rajta. Fogalmam sincs, hogy egy-egy apró mozdulata miért tud ekkora hatással lenni rám, hogy akár egyetlen tincs, melyet a füle tövébe hajt, miért fűti fel tombolni vágyó érzéseimet? Miért harapom be alsó ajkamat, amikor harisnyába bújtatott lábát maga alá húzza? Miért? Miért? Ó mégis mi a francért?
- Hogy vagyok? - teszem fel magamnak is a kérdést, majd kiiszom a poharam tartalmát és újra töltök magamnak. - Maga alá temetett az önsajnálat, de ezen kívül minden rendben. Még kelleni fog pár nap, hogy összeszedjem magam, hiszen valljuk be, megszabadulni egy majdnem fél évtizedes titoktól összekuszálja az ember fejét.
Direkt használtam a fél évtized kifejezést, valahogyan sokkalta hatásosabbnak véltem.
- Nem? Nem kell kerülnöm téged? - elfordulok tőle, majd sanyarú mosollyal nézek újra a szemeibe, s arcomról olyan fájdalom olvasható le, mint amit talán még sosem látott rajta. - Eddig is nehéz volt, ezek után pedig szinte lehetetlen, hogy végignézzek rajtad és ne kívánjam a csókod, az érintésed, az illatod... De persze megpróbálhatjuk, Frederico-ért, a családért, az egységért, viszont mindketten tudjuk, hogy olyan vízválasztóhoz értünk, ahonnan nincsen visszaút.
A második pohárral is kiiszom, most azonban nem töltök utána, csak leteszem a kristályt a dohányzóasztalra. Felállok egy pillanatra, Bella is velem akar tartani, de lenyugtatom, egy kézmozdulattal marasztalom a helyén, ami parancsot nem mindig teljesít, de Cécile dögönyözése most biztosan segít a helyes viselkedésben. - Nem rosszul érzem magam, hanem kételyeim vannak és folyamatosan a "mi lett volna, ha" kezdetű kérdések járnak a fejemben... Mi lett volna, ha egy kicsit rámenősebb lettem volna a szórakozóhelyen? Mi lett volna, ha többet teszek annál, minthogy csak várok rád? Mi lett volna, ha...
Nem folytatom tovább, hiszen ennyi kérdés is elég volt ahhoz, hogy tudja, hogyan érzem magam. Tépelődöm, érzések és gondolatok kavarognak bennem, s fáj, hogy nem mellettem, hanem mellette látom őt.
- És még önző is vagyok. - mosolygom el magam egy pillanatra, majd leülök mellé a kanapéra, Bella-t pedig biztonsági kordonként használom fel, egyfajta határzárként funkcionál most kettőnk között. Könyökömet a támlára emelem, én a bal lábamat húzom magam alá, bicepszemre hajtva a fejemet csodálom meg a vonásait, gyönyörű, mégis szomorúságot árasztó szemeit, s annak az apró pírnak az utolsó maradványait, amit meztelenségem indukált. - Két testvér között őrlődni sem lehet felemelő érzés, el sem tudom képzelni, hogy milyenek lehettek a te napjaid, de el kellett mondanom, már nem tudtam tovább magamban tartani. Meg tudsz valaha bocsátani?
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Pént. Feb. 02, 2018 3:30 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


Most már késő elszaladni, késő visszaszívni az elhangzott mondatokat, már nem pattanhatok fel a kényelmes kanapéról, hogy hazáig rohanjak. Kislányként mindig arról álmodoztam, hogy hercegnőkhöz méltó életem lesz majd, királyfival, fehér lóval, tökből faragott hintóval és üvegcipellővel. Az élet azonban túlságosan hamar felnyitotta a szemem, rá kellett jönnöm, hogy semmi nem úgy működik, mint a kislányként imádott hercegnős mesékben. Én nem vagyok királylány, hercegek sem léteznek és bizony esélyem sincs a boldogan élnek, míg meg nem halnak végkifejletre. A sors ami nekem jutott ennél sokkal kegyetlenebb, az élet egyik kezével adott, a másik elvett, hogy aztán újabb ajándékkal csalogasson. Én pedig, mint egy elesett vándor, folyton kapaszkodom az új, ismeretlen lehetőségbe, hogy az életnek nevezett gonosz mostoha újra és újra belém rúgjon. Örökös körforgás ez, az amiből majd csak a halál fog tudni kiragadni, de gyermeki énem valahol mélyen legbelül még mindig hisz abban, hogy egyszer a fejemre kerül a korona.
Kortyolok a borból és az üres poharat visszahelyezem az asztalra. Észnél kell maradnom, nem veszíthetem el a fejem, nem engedhetem meg magamnak, hogy újabb hibát kövessek el. Túlságosan sok minden forog kockán, túl nagy a tét, s bár szívem szerint mindkettejüket szeretném, pontosan tudom, hogy ez lehetetlen.
Figyelem fájdalomtól elgyötört arcát, mintha már a mosolya sem lenne a régi, mintha tekintetébe végleg beköltözött volna a tekintetébe, akárcsak egy parazita. A tudat, hogy mindez miattam van, hogy én vagyok az okozója legnagyobb fájdalmának kifacsarja a lelkem, akárcsak egy citromot a limonádéhoz. Soha nem akartam volna fájdalmat okozni. Újratöltöm a poharam, és szinte egy lélegzetvétellel ürítem ki a tartalmát. Most talán mindennél jobban szükségem van a bor által nyújtott biztonságra és bátorságra.
Minden egyes kiejtett szó a szívem legmélyéig hatol, feltépi gyógyulni vágyó sebeimet, a húsomba mar és a fájdalom nem hagyja lerázni magát. Megbéklyóz, láncba ver, minden szava ostorcsapás megtépázott lelkemnek.
- Én nem akarom, hogy kerülj, nem akarom, hogy kilépj az életemből, vagy kilépj a bátyád életéből. Fogalmam sincs mit kellene csináljunk Franco...felejtsük el? Vagy próbáljunk meg túllépni rajta? Nem tudom, de … megbolondulok a gondolattól, hogy többé nem láthatlak... nem nézek rá, tekintete helyett inkább a üveget figyelem, próbálom kiolvasni rajta az apró betűs részt, mintha annyira érdekelne, pedig csak le akarom kötni a figyelmem, elterelni a gondolataimat és visszafojtani a sírógörcsöt.
- Mi lett volna, ha a múltkor nem állunk le az irodába? Mi lett volna, ha egyáltalán el sem jössz? Mi lett volna, ha ma nem jövök el...és mi lesz most, hogy itt vagyok? Ismét megtöltöm a poharam, de az előbbivel ellentétben most csak egy kortyot iszok ki belőle. Csak azután nézek rá ismét, hogy leül mellém, felső testemmel az irányába fordulok, és elmélázok arcának vonásain. Ismerősek, de most mégis olyan ismeretlenek, mintha nem ugyanaz az ember lenne, akit évekkel ezelőtt megismertem.
- Miért lennél önző? fejem a háttámlának döntöm, de közben még mindig az arcát fürkészem. Szívem vadabbul dobog a mellkasomban, közelsége jobban megrészegít, mint a kezemben tartott bor. Felsóhajtok.
- Nincs mit megbocsátanom Franco, te csak őszinte voltál velem. Tudom, hogy minden az én hibám, talán nem viselkedtem helyesen, félreérthető helyzetekbe rántottalak, nem tudom, de úgy érzem, hogy én tartozom bocsánatkéréssel neked. Az elmúlt napokban folyamatosan őrlődtem, mer úgy érzem, hogy minden az én hibám. Miattam szenvedtek mindketten, és miattam nem beszéltek egymással. Szét szakítottam a családotokat, ez pedig olyan teher, amitől soha nem fogok tudni megszabadulni. Én szeretem Fredet, szeretem a házasságunkat, az életünket...de téged sem akarlak elengedni. Inkább én vagyok az önző, mert piszkosul ragaszkodok mindkettőtökhöz. Átgondoltam milliószor a lehetőségeket, de egyikőtök nélkül sem tudnék élni... ismét kortyolok az italból, a fejem kezd zsibbadni és pontosan tudom, hogy még néhány pohár az beáll a részegség.
- Szeretnéd, hogy elmenjek?

■ ■ Zene ■ ■remélem megelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Pént. Feb. 02, 2018 4:09 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Igen, a "mi lett volna, ha" című mondatok sorát sosem szabad elkezdeni, hiszen bármennyire is hisszük, hogy közelebb visz a megoldáshoz, csak olyan sebeket nyitunk fel velük újra, amelyek létezéséről talán már meg is feledkeztünk. Az én sebeim azonban sosem gyógyultak be, sosem forrtak össze és kezelhettem bármilyen receptúra alapján készített balzsammal, Cécile helyét vagy inkább hiányát senki nem tudta betölteni. Az öt évvel ezelőtti élmények még mind a mai napig úgy élnek bennem, hogy szinte elfelejtenék mindent, ami azóta történt és folytatnám vele, amit akkor ott talán el sem kezdtünk.
- Nekem sem lenne élet, ha nem láthatnálak újra, de azt sem akarom, hogy szenvedj. S ha mellette boldog vagy, akkor nekem is azzá kell vállnom... - sóhajtok, s ahogyan magába nyakalja a bort, egy apró hang figyelmeztet, sőt inkább ordít és velőt rázóan kongatja a vészharangokat, hogy le kellene állítanom, hiszen mindketten tudjuk, milyen hatással van rá az alkohol és azt milyen kevés is képes előhozni belőle. Hallgatásommal azonban cinkossá válok egy olyan paktumban, amit magammal, a vágyakozó énemmel kötöttem, s bár egyik felem okádni bírna a némaságom miatt, másik részem bólint csendben maradt ajkaim bűnére.
- Mit jelentek én neked Cécile? Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? Mit tettem, amivel kiérdemeltem a figyelmed? Vonzódsz egyáltalán hozzám, vagy csak Frederico képmását látod bennem? Nem, várj ... erre nem akarom hallani a választ, azt nem tudnám elviselni. - Bella ekkor dönt úgy, hogy elege van a drámából és kilép a demilitarizált zóna szerepéből és a konyha felé vette az irányt, ahol hallva kosárkája recsegését, új fekhelyet talált magának. Nekem pedig nem kellett több, azonnal megfogtam Cécile behajlított térdét, s ezzel válaszoltam neki a kérdésére, de szavaim is megerősítették mozdulatomat.
- Kérlek maradj! - szememben majdnem könnycsepp fakad, de minden erőmmel azon vagyok, hogy visszaszívjam, ami majdnem sikerült is, de amint megéreztem ujjaim alatt a harisnya selymes érintését, kinyitottak a gátak és egy hosszan elnyúló folyam zubogott alá az arcomon. - Valamit rettentő jól csinálsz, szüleink temetése óta nem sírtam ennyit.
Nevetem el magam, feltörölve szabad kezemmel a nedves csíkot, majd kissé közelebb ülök hozzá, de még annyi távolságot megtartok, hogy az ne legyen esetlegesen zavaró. Bort töltök a poharamba, ki is végeztük az első üveget, s még mielőtt iszom, meglevegőztetem a másik palackot is.
- Frederico majd megnyugszik, most lehet, hogy őrjöngő bikának látszik, de én már negyven éve ismerem, és pár hétnél tovább sosem tartotta a haragot, szóval nem aggódnék, hogy örökké haragudni fog rád. Csak legyél ott mellette, viseld el a baromságait és hidd el, túlléptek majd rajtam. - kiittam a poharamat, s bár egyetlen szóval sem értettem egyet, amit az imént kiadtam magamból, tudom, hogy ezt kell hallania, hogy erre van szüksége, mert látom ... mert látom, hogy mellette a helye, s velem sosem lenne olyan boldog, mint a bátyámmal. Most értettem meg igazán, hogy hiba volt az első csók, és a második is vétek volt, de ... nem, itt nincs de. Nincs tovább erőm harcolni úgy, hogy tudom, ő szenved miatta a legjobban.
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Vas. Feb. 04, 2018 2:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


A csend ami ránk telepszik nemcsak ólomként nehezedik rám, hanem a bűntudatomat és kétségbeesésem is mélyíti bennem. Fogalmam sincs, hogy mikor kerültem ilyen helyzetbe, hogy miért sodródtam bele egy olyan szituációba, amibe soha nem szerettem volna kerülni. Utálom ezt, az érzést, hogy miattam megy tönkre minden körülöttem, hogy én romboltam szét egy család életét, én választottam el két testvért egymástól. Ha tudtam volna, hogy a házasságom ilyen lavinát indít el, akkor soha nem megyek férjhez, de azt hittem, hogy az igen kimondása után boldog leszek, hogy szép életem lesz majd azzal a férfivel, akit tiszta szívemből szeretek. De csalódást okoztam, neki, Franconak, és magamnak is. Csalódást, amit talán soha nem leszek képes feldolgozni, ami a hátralévő életemre talán örökre rányomja a bélyegét. Szerethet a szív egyszerre két embert? Kérdéssorozata után, kiiszom a maradék italt a poharamból. A fejem egyre jobban zsibbad, a szoba forog velem. Nem azért jöttem ide, hogy berúgjak, de ez a beszélgetés nehezebb mint gondoltam, sokkal jobban megvisel, és ahogy telik az idő egyre inkább azt érzem, hogy szívem egy darabja örökre kiszakad belőlem. Ránézek, mielőtt megszólalnék csak figyelem arcának rezdüléseit, a szomorúságot a szemében. Hiba volt idejönnöm, feltépni a sebeket újra, engednem kellett volna, hogy elfelejtsen, hogy kiverjen a fejéből örökre. Ezt kellett volna tennem.
- Franco...nem Fredericot látom benned. Nem tudom mit érzek, nem tudom, hogy miért, hidd el nekem sem könnyű két testvér között őrlődni. Szeretem Fredet, ezt te is tudod, én is tudom, és remélem, hogy Ő is tudja...de...azt hiszem téged is szeretlek. Vagy, nem is tudom, hogy mi az amit érzek, de nem akarom, hogy kilépj az életemből. Ne egyik napról a másikra. Önző ribanc vagyok, tudom. sóhajtok keserűen és tekintetemmel inkább a falat bámulom. Hiba volt eljönnöm, bort vennem, és megszólalnom. Talán már a létezésem is elég nagy bűn önmagában ahhoz, hogy életem végéig szenvedjek. Némán bámulom a távolodó kutya alakját, és összerezzenek ahogy Franco hozzáér behajlított térdemhez. Rápillantok, csak nézem, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy látom őt, tekintetemmel követem a kibuggyanó könnyének útját, amíg végigszalad szomorú arcvonásain. Szavai hallatán keserűen felnevetek, kezem a kézfején pihentetem.
- Jobban örülnék, ha mosolyognál miattam és nem sírnál...nagyon elcsesztem mindent. Ha a sors ezt az életet szánta nekem, akkor nagyon el kell gondolkodnom azon, hogy én ezt még meddig tudom csinálni, meddig vagyok képes még elviselni az egész testemre ránehezedő fájdalmat. Ismét megtöltöm a poharamat, és bár a vészharang vészesen kong a fejemben, most nem érdekel. Felejteni akarok, nem gondolkodni, kikapcsolni az agyam, erre pedig a vörös ital  tökéletes választás. Ismét legurítom a pohár tartalmát, most már remegő kézzel helyezve vissza az üres poharat az asztalra.
- Igen...ott leszek mellette, ott kell lennem... elnyúlok a kanapén, lábaimat Franco ölébe nyújtva és a plafont bámulom.
- Akkor legyen ez az utolsó este amit együtt töltünk... nevetek fel szárazon.
- Játszunk? Ne búslakodjunk, nem szabad, miénk az egész éjszaka, holnap majd sírhatunk... már az alkohol beszélem belőlem, biztos nem nyújthatok szép látványt, de ebben a percben ez sem érdekel. Megigazítom a kissé felcsúszott szoknyámat.
- Emlékszel az első közös nyaralásra? Amikor elvittetek magatokkal?? Hol is voltunk? Balin? gondolataim elkalandoznak, valahol a boldog múltban járok, ahol nem volt ennyi félelem, fájdalom és mindhárman élveztük még az életet. Mintha egy másik dimenzióban lett volna, olyan távolinak tűnik.

■ ■ Zene ■ ■remélem megelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Hétf. Feb. 05, 2018 2:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Bárcsak meg tudtam volna nyugodni a szavai hallatán, de ha lehet, a lelkemet még jobban felkorbácsolták a mondatai. Azt mondja, azt hiszi, engem is szeret, s hinni akarok neki, olyan mélyről jövően és alázatosan akarok bízni a hitében, hogy majdnem térdre roskadok és imádkozom Istenhez, hogy a szeretett nő szavai igazak legyenek, s a kimondott gondolatok törvényt alkossanak. S akkor követném őt, vakon és bizalommal teli szívvel, de a kételyt nem tudom teljesen elűzni, nincsen annyi erő a lelkemben.
- Nem csesztél el semmit... Maximum annyit, hogy gyönyörű vagy, kívánlak és melletted akarom leélni az életem, de ezekről igazán nem tehetsz, bagatell dolgok! - próbálok eleget tenni a kérésének, de csak egy fanyar mosolyig jutottam, annál szélesebb grimasz nem kívánkozott ki az ajkaimra. S láttam, hogy összerezzent, hogy megijedt az érintésemtől, s ami az egyik oldalon félelmet indukál, a másik félnél vágyat okoz. S bennem dolgozott a szenvedély, akartam őt, akartam és ... ismét csak elfelejtettem szólni az ital miatt, s némaságba burkolózom akkor is, amikor a lábait az ölembe tette. Bokáira fonódnak ujjaim, majd vádliját masszírozom, mintha csak egy dolgos hétköznap után ülnénk le egymás mellé, hogy átbeszéljük az elmúlt huszonnégy órát, hogy dolgos lábait kényeztessem pajkos ujjaim játékával, hogy elismerően bólintsak, amikor az egyik ügyfélnél bezsebelt gratulációkról beszél... Milyen gyönyörű lenne, milyen vágyott kép, mennyire kívánatos élet lenne a kettőnké. - Akkor legyen ez az utolsó esténk!
Nevetek fel, de inkább sírni tudnék, inkább elbújnék egy sarokba, hogy összeszedjem a darabjaira tört lelkem legapróbb kirakósát is, hogy védjem a megmaradt szilánkokat, hogy próbáljam újra egésszé önteni. Azt mondja, hogy játszunk, az első közös nyaralásunkról szeretne beszélni, de tudom, ő mennyire tudom, hogy egyetlen történet sem lenne őszinte, egyetlen megélt pillanat sem volt igaz, egyetlen hármasban töltött nap sem volt örömteli. Lecsuktam a szemeimet, mélyen és hosszan vettem a levegőt, amikor tenyerem a szoknyája alá tévedt, de azonnal visszavonulót fújtam, azonnal letettem a szándékról, hogy combjai közé fúrjam a tenyeremet, hogy megtegyem azt, amire annyira vágyom. Helyette inkább felemelem a lábait, magam mögé pakolom a hosszú végtagokat, majd leszállok a kanapéról és mellé térdelek, közvetlenül a feje mellett pihentetve meg az enyémet.
- Belegondoltál abba, hogy részeg vagy? És nem akarok én az oka lenni, hogy a holnapi másnaposság mellé egy kifejezetten fájdalmas lelkiismeret-furdalásod is legyen. - végigsimítok az arcán, s nehéz megállnom, hogy ne csókoljam meg. Szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy el kell szakítanom magamtól, hogy tiltott gyümölcs, hogy a vágyaimat kielégíteni tudó nő alig van tőlem fél méterre, mégis olyan távolságban van tőlem, mint még soha eddig.
- Aludj itt az éjszaka. Tudom, hogy Frederico ki fog kelni magából, ha egyszer a fülébe jut, de hazudd neki, hogy az egyik barátnődnél vagy. Anaїs vagy hogy is hívják ... biztosan falazna neked... - közelebb hajolok hozzá, érzem, hogy a vágy egyre csak csábít felé, hogy akár a következő pillanatban meg akarom csókolni, át akarom ölelni, fel akarom falni, s érezni akarom, a testét, a lelkét, a szívén ... érezni akarom őt. Sóhajtok egy hatalmasat és felállok a térdelő pozícióból, majd a bor maradékát kiöntöm a két pohárba, de neki fukarul mérem a vörös nedűt. - Persze hívhatok egy taxit is, de tudod milyenek azok...
Fogom a két palackot és a konyha egyik tárolójába teszem, a többi üres üveg mellé, s amint felkapcsolom a villanyt, Bella is megébred a hatalmas felfordulásra. Aprót nyüszítve nyújtja ki magát, majd ujjammal a szám előtt csitítom, ami most kivételesen használ és morogva gömbölyödik vissza a kosarába. - Jó kislány!
Egyenesedek ki újra, majd visszatérek a nappaliba, ahol Cécile talán még mindig a kanapén elnyúlva fekszik, talán már el is aludt, de az is lehet, hogy indulásra készen várja, hogy végre elmehessen. Nem tudhattam, de legyen bármi is a döntése, tiszteletben fogom tartani.
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Hétf. Feb. 05, 2018 7:31 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


Gondolataim már nagyon messze járnak, valahol ahol a szívemben nincs keserűség, ahol boldog vagyok és, ahol nem kell félnem attól, hogy az életem egyszer csak a darabjaira hullik. Nem akarok gondolkodni, sokkal könnyebb lenne, ha az agyamnak lenne egy kikapcsológombja, vagy egyszerűen csak törlést tudnék adni neki. Mennyire egyszerűbb lenne az életem, ha el tudnék felejteni mindent, ha képes lennék tiszta lappal indítani. De nem megy, az élet nem ennyire egyszerű, nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Őrlődök, gyötör a bűntudat, a tehetetlenség és a tudat, hogy bárhogy is alakul ennek a bizarr hármas kapcsolatnak a vége valaki szenvedni fog. Bármennyire is szeretném, nem tudok olyan döntést hozni ami mindenkit boldoggá tesz. Magamra vállalnám mindkettejük szenvedését, ha tudnám, hogy ők boldogok, mert megérdemelnék. Fényt kellett volna magammal hoznom a családba, de helyette sötétség borult mindenre. Szavai hallatán fülig vörösödik, ami most talán nem annyira szembetűnő, hiszen az elfogyasztott alkohol miatt már biztosan szép piros az arcocskám
- Leélnéd mellettem az életed? pislogok mélyeket, megpróbálva elkerülni a sírást, de a könnyek könyörtelenül törnek utat maguknak és folynak végig az arcomon. Nem tudom, hogy mindez a bor, vagy szavainak hatása, talán kettő édes egyvelege hozta magával a könnyeket. Úgy nyúlok el a kanapén, úgy helyezem lábaimat az ölébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mintha minden este ezt csinálnánk, Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy borozgatunk, beszélgetünk, egymást cirogatjuk és kibeszéljük a napunk fáradalmait. Érintése nyomán bizseregni kezdek, egész testem átjárja az a jóleső érzés amit ő vált ki belőlem, és ami bűnös, amit nem szabadna éreznem. De nem bírok már tisztán gondolkodni, nem tudok gátat szabni a hirtelen rám tört érzéseimnek, és talán nem is akarok. Miért nem élhetem át a pillanatot, miért nem gondolhatok csak most az egyszer magamra?
Ahogy közelebb hajolok hozzám, rápillantok, tekintetem az övébe mélyesztem, és egy röpke pillanatig teljesem megfeledkezem mindenről, csak ő van és én az egész világon. Szeretném megcsókolni, végigsimítani meggyötört, szomorú arcán, de nem mozdulok. Levegővétel nélkül bámulok rá és nem merek pislogni, mert erre a pillanatra emlékezni szeretnék.
- Részeg vagyok... ismerem el nemes egyszerűséggel, kár lenne bármit is tagadnom, hiszen látszik rajtam. Érzem a tompa fejemben, kusza gondolataim között. Hallom szavait, még ennyi alkohol után is értem, hogy mit szeretne, de nem tudom mit válaszolhatnék rá. Hazudjak tovább? Frednek, Franconak és önmagamnak is? Figyelem távolodó alakját, a rám zuhant néma csend tökéletes alkalom arra, hogy átgondoljak mindent. Felülök, és az asztalon heverő poharakat bámulom. Szeretném, szeretném ha még egyszer utoljára annyi időt tölthetnék Francoval amennyit csak tudok. Hiszen ez a búcsú éjszakánk nem igaz? Holnaptól majd minden más lesz, szívem széttört darabkája itt marad nála és ha szeretné kidobhatná a szemétbe. Ahogy újra megjelenik alakja a nappaliban rápillantok, meghoztam a döntésem, és holnap majd vállalom a következményeit.
- Maradok. nézek rá, majd a táskámból előkotorászom a mobilomat és pötyögök egy gyors üzenetet barátnőmnek. Holnap majd neki is magyarázkodhatok.
- Maradok, de nem alszom egyedül a vendégszobádban. És holnap munka előtt készíthetek neked reggelit. Utolsó éjszaka. mosolygok rá keserűen, miközben közelebb sétálok hozzá és megfogom a kezét.
- Alszol velem?

■ ■ Zene ■ ■remélem megelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Hétf. Feb. 05, 2018 8:24 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Miért olyan hihetetlen, hogy igen? - a könnyeivel küzd, amikor felteszi a kérdését, nekem pedig nem kellett sok idő, hogy letöröljem azokat az arcáról. Hittem és vallottam, hogy örök hűséget fogadnék neki, hogy jóban és rosszban mellette lennék, és nem lenne semmilyen hatalom, aki ettől el tudna tántorítani. Nézem őt, figyelem minden apró rezdülését, s talán először az este folyamán nevetem el magam őszintén, amikor bevallja, hogy részeg. Mondjuk nem kellett sok érzék ahhoz, hogy rájöjjek a vitathatatlan tényre, de azért a megerősítés tudatában mégiscsak tisztábban lát az ember. Tisztábban, de mégis kételyek között, hiszen akkor is maradna, ha nem ivott volna annyit? Ha a gondolatai kristály tiszták lennének, vajon akkor is itt akarna aludni? Akaratát azonban olyan határozottan fejezte ki, hogy képtelen vagyok neki ellenállni, s amikor ujjai az enyémek közé siklanak, nem bírok tovább az érzelmeimmel, képtelen vagyok tovább magamban tartani a vágyaimat és magamhoz húzom, olyan szorosan ölelem, mintha sosem akarnám elengedni. Mintha két egymás mellé vésett szobor lennénk, akiket egy sziklából metszettek, akiket az alkotó az örökkévalóságig egymásnak teremtett, akik szerelme az idők végezetéig a márványba vájt tökéletesség.
- Szeretném, ha maradnál. Ha velem aludnál... - komolyan hittem, hogy csak ennyit akar tőlem, s ha ennyi adatik meg nekem, akkor megelégszem vele, akkor nem kérdezősködöm, akkor az ennél tovább mutató vágyakat eltörlöm, messzire hajtom, elfelejtem. Pedig a szenvedélyem többet akar belőle, ennél többet kíván és talán, de nem ... ha tényleg ez lesz az utolsó éjszakánk, ha ez lesz az a pillanat, amikor elválunk egymástól, akkor annak olyannak kell lennie, mint amit mindkettőnk akar. Ajkaimat a nyakába fúrom, majd mélyen szippantom magába az illatát, hosszan élvezem különleges auráját, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve kapom fel könnyű alakját a kezeim közé, és hatalmasat nyelve tartom meg alig súlyát az ölemben. Nézem őt, mosolygok rá, csodálom arcának vonásait, szememben pedig szerelem tüze gyullad, s meg kell nyalnom kiszáradt ajkaim cserepét, annyira szomjazom csókjára, annyira kívánom szájának forró melegét.
- Sosem mondtad, hogy tündérkedsz a konyhában. Még a végén új arcodat ismerem meg... - mosolygok rá, majd óvatosan elindulok a vendégszoba felé, talán csak azért, mert az van közelebb, talán csak megzavart, hogy az előbb arról beszélt, talán nem látok tisztán és szépsége mindent elhomályosít. Az ajtó már nyitva volt, s mint friss házasok, úgy cipelem át a küszöbön, a gesztus és a hagyomány most azonban nem jelent semmit, most csak két szerelmes utolsó közös élményének színpada ez a helyiség. Lépéseim biztosan vezetnek az ágyhoz, majd amilyen könnyedén emeltem fel, olyan óvatosan teszem le, majd végigsimítok combján, s mosollyal távolodom el tőle. - Mindjárt jövök...
Suttogom a szoba sötétjébe, majd kifelé menet lámpát gyújtok, s még egy pillanatra visszanézek rá. - Sosem tudtam ruhában aludni.
Nevetem el magam, majd a saját hálószobámba sietek, hogy egy alsónadrágra cseréljem a pólót és a nadrágot. S Cécile talán megunja a várakozást, hiszen fogat és arcot is mosoly, mintha most először lenne dolgom nővel, úgy idegeskedek. S ha tényleg nem tud magával mit kezdeni, akkor felfedezhet egy fekete lakkpapírból készített táskát az éjjeli szekrényen, melyen egy híres világmárka logója díszeleg. Ha van annyira kíváncsi, hogy belenéz a táskába, akkor egy kobaltkék fűzőt találhat benne, a hozzá színben passzoló tangával és combfix-szel. Ez pontosan az a felszerelés, amit Anaїs-szal választottunk együtt, s talán éppen ezért jutott eszembe a barátnője az imént.
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Kedd Feb. 06, 2018 9:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


Tudom, hogy bűntudatom lesz, hogy holnap reggel majd nem tudok a tükörbe nézni anélkül, hogy ne köpném szembe magam, tudom, hogy nem fogok tudni sokáig a férjem szemébe nézni, mégis úgy érzem, hogy maradnom kell. Most először és utoljára. Ha tényleg ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk, akkor azt akarom, hogy az olyan legyen amilyent szeretnék. Ebben a néhány órában nem számít senki más csak Franco és én. Csak most az egyszer hadd teljen el néhány pillanat úgy, hogy azt csinálom amihez tényleg kedvem van, hogy nem kell félnem és aggódnom a tetteim következménye miatt. Ráérek majd sírni és bűn bánni majd holnap is. Átfonom karomat a nyaka körül, ahogy magához ölel érzések tömkelegét indítja el bennem, olyan érzelmeket, amelyek egyszerre simogatják a lelkem, és egyszerre rémítenek meg. Nekem tilos lenne ilyent éreznem, tilos lenne bármit is éreznem a szereteten kívül, de nem úgy nézek Francora ahogy azt illene. Nem tudom mióta, nem tudom miért, de egyszerűen csak vágyakozom utána. Olyan intenzíven aminek ereje még engem is meglep, és ami minden alkalommal magával ragad, olyan erősen akár egy hurrikán, ami könnyedén kapja fel az előtte akadályként álló házat. Ölelem magamhoz, élvezem egymásra találásunk minden pillanatát.
- Maradok...maradok... ismétlem a szavakat akár egy robot, leginkább azért ismételgetem még mindig fölöslegesen a szavakat, hogy meggyőzzem magam, hogy elhintsem saját magamban az elhatározás csíráját és abban semmi ne tudjon megtántorítani. Könnyen kap karjaiba, én pedig mosolyogva nézem őt, elraktározom agyam legmélyebb zugába a tekintetét, mosolyát, szerelmes pillantás. Elraktározom szívem fiókjába, és örökké emlékezni fogok rá. Olyan ez az egész pillanat, mintha álmodnék, mintha nem lenne valóság, mintha agyam és szívem együttes erővel rendezték volna ezt a filmet, aminek hirtelen a főszereplőjévé váltam. Nem merem felnyitni a szemem, félek, hogy ha visszatérek a valóságba akkor ez a pillanat örökre tovaszáll, én pedig még élvezni akarom, addig amíg lehet, amíg odakint fel nem kel a nap, amíg nem kell búcsút mondanunk egymásnak.
Ugyanabban a pozícióban maradok távozása után még néhány percet. Hiánya betölti a szobát, én pedig hirtelen nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Hogyan viselkedjek, mit mondjak, mit ne, tényleg ne rohanjak haza, most, amíg még van rá lehetőségem? Tekintetem körbejáratom a szobában, megfigyelem minden részletét, ahogy a függöny aláhull eltakarva a szobát a kíváncsi szemek elől, ahogy a lámpafény vöröses fénybe borítja a szobát, a képeket az íróasztal tetején, és egy lakkpapírból készült táskát az íróasztalon, ami sehogy nem illett a szoba eleganciájába. Kíváncsian lépkedek közelebb, engedek a bennem tomboló érdeklődésnek és kibontom a táskát. Kíváncsian forgatom a kobaltkék anyagot a kezemben, és azon tűnődöm, hogy vajon ki számára vehette ezt a fűzős csodát. A selymes anyag könnyedén csúszik a kezeim között, szinte ámulatba esve tanulmányozom. Nem tudom mi ütött belém, hiszen nem szoktam mások cuccai között turkálni, általában le tudom gyűrni a bennem tomboló kíváncsi kisördögöt. Most azonban engedem, hogy eluralkodjon rajtam, kikapcsolom az agyam. Gyorsan szabadulok meg a ruháimtól, igyekszem a lehető leggyorsabb lenni, hogy mire Franco visszaér már rajtam legyen ez a csoda. Először a combfixed veszem fel, a tangát egyenlőre a tasakban hagyom, elég illetlen már az is, hogy a másnak szánt fehérneműt én próbálgatom. Belebújok a fűzőbe, és lehetőségeimhez mérten próbálom összekötni a hátamon. Jobb lábammal az ágyon támaszkodom, kicsit előre hajolva igazítom magamon a ruhát.
- Franco! Segítenél? kiálltok ki, majd továbbra is a fűzőt babrálva várom, hogy megérkezzen. Ahogy meghallom lépeteit a hátam mögött ránézek, majd zavartan sütöm le tekintetem, hogy a szőnyeg mintáját bámuljam.
- Remélem nem haragszol, amiért felpróbáltam, de kíváncsi lettem. Biztosan tetszeni fog annak akinek szánod. Gyönyörű. ujjaimat végighúzom a selymes anyagon, majd ismét rápillantok.
- Segítesz bekötni, vagy inkább vegyem le?

■ ■ Zene ■ ■remélem megfelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Szer. Feb. 07, 2018 12:23 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

A tükör előtt állok és iszonyú a látvány, ami megjelenik előttem. Nyúzott vagyok, fáradtnak tűnök és nem is véletlenül, hiszen bármennyire is próbáltam elfoglalni magam az elmúlt napokban, az éjszakák nem voltak kellemesek. Szolid kifejezés a forgolódással töltött, álmatlanul gondolkodó állapotra, mely akkor sem csitult, amikor végre el tudtam aludni. Zaklatott voltam, s ez az álmaimon is meglátszódott, hiszen értelmetlen katyvasz és megfejthetetlen zanza pattogott a fejemben, s néha olyan erővel törtek rám a rémisztő képek, hogy felriadtam, majd órákig képtelen volna visszafeküdni. Most azonban talán másképp lesz, talán el tudom csendesíteni a zakatoló agyamat, lelkem végre megnyugszik és a szívem sem akar többé kitörni a mellkasomból. Mert ő itt van, marad az éjszakára, elkötelezte magát mellettem, s most egy pillanatra az sem érdekel, hogy csak rövid időre. Majd holnap, holnap reggel, amikor elköszönök tőle, holnap reggel, amikor a párnáját szagolom emlékeztetve magam kínzó hiányára ... majd holnap reggel összetörök. Megsemmisülök és elmegyek.
Elmegyek messzire, magam mögött hagyom Párizst, a bátyámat, a húgomat ... és magam mögött hagyom őt. Nem válaszolok majd a telefonokra, sem az üzenetekre, nem hagyom meg senkinek, hogy hová megyek, idegen leszek egy ismeretlen földrészen, új személyiség, új ember, új férfi. Elfelejtem őt, kitörlöm az agyamból, megszabadulok a szívemet mardosó érzésektől, a lelkemet marcangoló fájdalomtól. A tükör előtt állok és ismeretlen a látvány.
- Persze, megyek! - kiáltom el magam, nem is sejtve, hogy mihez kellene a segítségem, de nem is gondolok bele, hiszen túlzottan leköt az önsajnálat, de talán van okom rá. Bella-ra pillantok, arcomra félmosoly kúszik, s aztán szomorúság, mert őt is itt fogom hagyni. Életem szerelmét is itt fogom hagyni. Aztán belépek a vendégszobába, már éppen szóra nyitnám a számat, amikor meglátom őt, amint a fűzőt próbálgatja, amint kékbe bújtatott jobb lába az ágyon támaszkodik, s hallom őt, hallgatom a szavait, de a tudatomig nem jut el a jelentése. Közelebb lépek, s ahogyan barnás bőrén feszül a fűző selymének kékje, hatalmasat nyelek, s egy másodpercre úgy érzem, térdeim meginognak a hirtelen tapasztalt gyönyörtől. - Segítek...
Hallottam a hangomat, tudtam, hogy mondtam valamit neki, de a látvány nem engedi el elmémet, nem engedi, hogy túlgondoljam a tapasztalatot, csak az ösztönök vezérelnek, s amint mögé állok, amint meghúzom a fűzőt, úgy varázsol el minden pillanata az élménynek. Szorosra kötöm a zsinórt, észre sem venném, ha véletlenül túl kellemetlenné válna neki a fehérnemű ölelése, majd barna hajkoronáját félresöpröm bal válláról és miközben vékonyka derekát ölelem, belecsókolok nyakába. Megnyugszom, amint megérzem bőrének illatát, amint a fűző anyaga hasfalamnak támaszkodik, amint egész testét saját aurámban érezhetem, amint a keményített anyagon keresztül fogok mellére.
- Te teszed gyönyörűvé... - suttogom a fülébe, amint el tudok szakadni tőle, majd megfordítom és vággyal teli tekintetem szinte felfalja őt ... akarom őt, szeretem őt, kívánom őt! - Szeretlek Cécile!
Mondom ki a bűnos szavakat, suttogom ajkai közé a szívemet skarlát billoggal megperzselő mondatot, majd tarkóját tartva zárom össze ajkaink pecsétjét.
- Soha nem tudnálak elengedni... - vallok neki, mely szavak talán értelmetlenek lesznek számára, de hitemre mondom, őszintébb még soha nem voltam senkivel. Az apró szünet a csók közben azonban nem tarthatott tovább, újra megkívántam őt, újra akartam, szenvedélyesen epekedtem érte.
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Szer. Feb. 07, 2018 3:43 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


Csak állok a szoba közepén, testemen az idegen, mégis jólesően simuló anyaggal. Nem tudom mit művelek, nem tudom miért csinálom. Talán ha kevesebbet ittam volna, akkor nem lennék ennyire merész, ennyire meggondolatlan. Talán itt sem maradtam volna. Agyam tiltakozik az ellen amit csinálok, de szívem úgy döntött, hogy minden áron búcsút int a közös együttműködésnek. Olyan, mintha két Cécile lakna bennem, akik folyton marakodnak egymással és akik nem tudják eldönteni, hogy mit is akarnak. Ha hosszú távon gondolkodom, akkor vége láthatatlan kérdéssorozat merül fel bennem, megannyi kétely, amikre nem tudom, nem tudhatom a választ. Hogyan is választhatnék szívem két fele között, hogyan hozhatnék meg egy olyan döntést, amivel életem hátrálévő részében együtt kell majd élnem. Egyáltalán miért kerültem olyan helyzetbe, ami miatt választanom kell. Úgy érzem, hogy bármit is csinálok, bárhogyan is döntök, szívem egyik fele darabokra törik, és életem végéig rakosgathatom a helyére a darabokat. Nem lenne jobb az egyedüllét? A magány? Talán ha életem végéig egyedül kellene élnem az is könnyebb lenne, mint ez a folytonos vívódás. Ez az örök harc önmagammal. Teljesen gondolataimba merülve bíbelődök a fűzővel, arcomról szinte már leolvasható, hogy mi jár a fejemben. Ahogy meghallom a közeledő lépteket hátrafordulok és szívem nagyot dobban, ahogy megpillantom Francot az ajtóban. Eltűnődik arcának vonásain, látom kigyulladni a vágyat a szemében, és ez bennem is hihetetlen érzéseket ébreszt. Gyomromban, mintha ezernyi pillangó táncolna valamilyen elvont táncot, vékony kis szárnyacskájukkal növelve bennem az érzéseket. Rámosolygok ahogy közelebb lép hozzám, ennél többre most nem vagyok képes, nem tudok beszélni vagy cselekedni. Bambán mosolygok rá és összerezdülök ahogy forró csókkal illeti nyakam. Úgy feszül rajtam a ruha, mintha soha többé nem akarnak leesni, mintha nekem találták volna ki. Végigjáratom ujjaimat a selymes anyagon, élvezem a textil tapintását. Hosszú idő óta először királynőnek érzem magam, végre felkerült a korona a fejemre, amire már olyan hosszú ideje várok. Ez örömmel tölt el, még akkor is, ha tudom, hogy néhány röpke, túlzóan rövid óra múlva minden véget ért. Szavai miatt ismét fülig vörösödöm, úgy érzem magam, mint egy szűz lány, aki nem tudja hogyan viselkedjen a szeretett férfi társaságában. Szembefordít magával én pedig hosszú pillanatokra elveszem vágytól izzó tekintetében. Ha akarná sem tudná letagadni azt a tüzet, vágyakozást amit én lobbantottam bennem. Óvatosan, kissé félénken simítok végig fáradtnak tűnő arcvonásain. Mennyire szeretném, ha tekintete végre boldog lenne, ha nem sugallna folytonos fájdalmat, ha kétségek és őrlődés helyet boldogságot okoznék neki. Vallomása olyan erővel csap le rám, ami ellen képtelen vagyok harcolni, olyan elemi erő ez, ami mindent elsöpör, ami az útjába kerül, letarol és soha többé nem enged.
- Franco... suttogom a nevét alig hallhatóan, de nem tudom befejezni a mondatot. Nem akarom még ennél is tovább fájlalni a szívét, nem mondhatom ki, hogy szeretem, nem akarok üres szavakat mondani.
Ajkaink újra találkoznak, ismét bűnös táncba kezdenek egymással, lehunyt szemmel engedem, hogy bűnbe csábítson, hogy aztán holnap együtt gyónjuk meg bűneiket. Pihegve szakadok el ajkaitól, még mindig csókjának hatása alatt vagyok, még mindig éles csatát vív az agyam és szívem, életem forgatókönyvének írói.
- Ma nem is kell... ennyit vagyok képes kinyögni, mielőtt nyelveink újra táncba hívják egymást, engedek a kísértésnek, engedem, hogy megízlelje ajkaimat, hogy magához öleljen, és talán most mindketten úgy érezzük, hogy ez a pillanat soha nem fog véget érni. Kezeimet átfonom a nyaka körül, szorosabban simulva hozzá, szívem háromszoros sebességgel dobban a mellkasomban, megszédít illata, szerelme és az a mérhetetlen vágy ahogy falja ajkaimat.
- Nem akarom megbánni Franco. Nem akarok holnap bűntudattal ébredni... suttogom, miután végre sikerül levegőhöz juttatnom tüdőmet.
- Nem akarlak bántani. ujjaimat végighúzom csupasz mellkasán, nem tudom mit kellene csinálnom, talán tényleg sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha elmegyek, ha nem maradok, fáj belegondolnom, hogy bántom őt és fájdalmat okozok neki.


■ ■ Zene ■ ■remélem megfelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Szer. Feb. 07, 2018 4:29 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ahogy a nevemet mondja, ahogy suttogva hallom a kimondott betűket, mintha mézédes cseppek kényeztetnék a fülemet, mintha ebben az ártatlan szavacskában benne lenne minden érzés, amit irányomba diktál a szíve. Mert most már kétségtelen, hogy benne is dolgoznak olyan vágyak, olyan szenvedély, ami az én testemet forrósítja, amit kimondhatatlanul érzek iránta azóta az első találkozásunk óta. S a csók, az eldördült csók ismét csak bizonyítéka ennek az eddig elképzelhetetlennek hitt varázslatnak, ennek az eposzi magasságokba törő együttlétnek, ennek az istenek által szentesített összefonódásnak. Nyelvünk mintha mindig is egymást keresték volna, most úgy táncolnak fékezhetetlen ritmusban, s amint karjait fonja a nyakam köré, tudom, érzem, hogy soha többé nem lennék képes újra visszazárni a kiengedett szellemet a palackba. Ezek után már nem lenne más nő számomra, nem lehet más a társam, s ajkait ízlelve tudom és vallom, hogy ő is így érez irántam.
De jaj! Elszakad tőlem, hallom a szavait, kétséget szül bennem minden mondata, mintha elárulta volna a csókkal megpecsételt szövetségünket, s egy apró, nem kívánatos hang azt súgja nekem, hogy engedjem el, hogy taszítsam el magamtól, mintha az előző másodpercek értéktelen kacatok lennének. A szívem azonban kapaszkodik még az éppen emlékké váló eseményekbe, fogódzót talál gyönyörű látványában, s nem engedi, hogy űrt képezzek kettőnk közé. Az nem lehet, amit mond, tiltott szavakat használ, mintha káromolná Istent a megfogalmazott gondolatokkal.
- Azzal bántanál igazán, ha most ellöknél magadtól. - lemondó a hangom, fájdalommal teli és gyötrődő, s ha nem szakítanám el az idegszálakat az elmém és a szám között, talán még könyörögnék is neki, kérlelném, hogy adjon esélyt a szívében élő érzelmeknek, hogy felejtsen el mindent, ami megmételyezi a lelkét és csak erre a szobára koncentráljon, hogy velem legyen és ne törődjön a külvilág zajával. - Megértettem, inkább választod őt.
Sóhajjal ajkamon engedem el a szorításomból, majd hátrálok egy lépést és sarkammal rúgom meg a mögöttem lévő komódot, a fájdalom viszont nem jut ez az elmémig, most túlzottan kavarog bennem minden, túlzottan lefoglal a felpiszkált vágyból való ébredés. Végigmérem, gyönyörű alakján tökéletesen áll a fűző, s egy pillanatra elnevetem magam, miközben lehajtom a fejemet. Megrázom, mintha csak szabadulni akarnék a gondolatoktól, amik koponyám belső oldalán pattognak, azonban tehetek bármit, fohászkodhatok a megváltó felejtés után, nem történik semmi. Állok előtte, megsemmisülve fürkészem a padlót, a szekrénykének dőlve múlatom az oly' lassan és ólomlábakon járó időt, gondolataim viharába üvöltve fájdalmam ordító hangját.
- Mi volt ezzel a célod? Miért vetted fel? Csak játszani akartál velem, hogy lásd mennyire könnyen csavarhatsz az ujjaid köré? Hogy láss megsemmisülni, elsorvadni? Hogy nevess rajtam? Miért vetted fel? - nem nézek rá, kérdéseim a laminált padló tükréről pattannak a fülébe, hangomban pedig olyan fájdalom, olyen kín ölt testet, amit még soha nem éreztem. A mennybe emelt, majd a pokolra kárhoztatott, s erre elég volt egy perc, annak hatvan apró kis másodperce.
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Szer. Feb. 07, 2018 8:03 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


A pillanat magával ragad, hagyom, hogy ő vezessen, hogy irányítson, hogy érzelmeim maguk alá söpörjék a józan gondolatokat. Csókja és érintése maga alá temet, és pillanatok alatt emel fel a mennyek kapujába. Minden egyes pillanat amit így töltünk olyan érzés, mintha mindig is rá vágyam volna, ölelésére, csókjára, minden másodperc vele maga a földi paradicsom. Vívódok, mert egyik felem semmire sem vágyik jobban, mint arra, hogy simogasson, hogy az övé legyek és szerethessem. A másik felem, a racionálisabb, földhöz ragadtabb énem pedig tudja, hogy ezért bűnhődni fogok, a poklok poklán fogok égni, és meg is érdemlem bármi legyen a büntetésem.
- Én nem akarlak ellökni Franco... suttogom szavaimat, de a mondatot befejezni már nincs időm, mert eltaszít magától, nem élvezhetem már ölelésének melegét, nem tüzeli bennem a vágyat csókjával. Kérdései hallatán, mintha ezer késsel döfnék a szívemet, mély sebeket hagyva, vérezve, a fájdalomtól már-már összegörnyedek, észre sem veszem, hogy könnyeim kibuggyannak a szemem sarkából és végigfolynak arcomon. Hát tényleg nem látja, hogy szenvedek? Hogy őrlődök és döntésképtelen vagyok? Nem látja, hogy vívódok? Nem tudja leolvasni arcomról, hogy mennyire szeretem? Hogy csak egy kis lökésre van szükségem és talán soha többé nem engedném, hogy elengedjen?
- Komolyan beszélsz? Komolyan kérdezed? Te nem látod, hogy mit érzek? Tényleg nem látod? már vissza sem próbálom tartani a könnyeimet, hagyom, hogy végigmossák arcomat, és lelkem felszabadítsák.
- Itt állok előtted...szinte már könyörgök érintésedért, szinte már fáj a hiányod? Nem tudok egyik pillanatról a másikra mindent magam mögött hagyni. Miért nem elég az amit adni tudok? gyors mozdulatokkal próbálom kifűzni a fűzőt, ideges vagyok, szomorú és szívem itt hever Franco előtt, amibe ő még bele is rúg.
- Mindent tönkretettem. Téged is. szipogok, és majdnem ugyanebben a pillanatban sikerül kioldanom a fűző szorítását, így a fehérnemű nemes egyszerűséggel siklik végig testemen, hogy aztán a padlón koppanjon. Meztelen felsőtesttel állok előtte, ennél kiszolgáltatottabbnak és elesettebbnek talán még soha nem éreztem magam. Egész testemben remegek, átjár a fájdalom, a félelem, a vágyakozás és önutálat keveréke. Közelebb lépek hozzá, ha nem mozdul meg, ha nem lép félre akkor magamhoz ölelem, apró puszikat nyomok nyakának vonalára.
- Ne engedj el... hangom szinte már könyörgő, úgy nézek bele szemeibe, remélem, hogy látja benne az érzéseimet, azt, hogy nem akarom elengedni. Nem most és nem így. Nem szeretnék semmi mást kérni tőle, csak hogy öleljen magához, jó szorosan.


■ ■I dont wana miss a think! ■ ■remélem megfelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Szer. Feb. 07, 2018 8:43 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Azt mondja, nem akar ellökni, mégis bűntudatról beszél. Melyik arcának higgyek? Melyik szó igaz és melyik szó hazugság? Nem értek már semmit, csak azt akarom, hogy múljon el a fájdalom, hogy végre szabad szívvel és lélekkel keljek fel egy nap, s ha visszanézek Cécile emlékére, akkor mosollyal tegyem azt és ne kínzó marcangolással. Miért? Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Miért vágyom rá annyira és miért nem elégszem meg azzal, amit kapok tőle? Miért? MIÉRT?
Kérdései úgy pattognak felém, hogy időm sincs szinte felfogni a szavait, s hangja minden pillanattal egyre gyengébb, egyre szomorúbb, s amikor felpillantok rá, gyönyörű szerelmem sír, s miattam sír. Ellökném magam a szekrénytől, azonnal magamhoz szorítanám, s ölelném, ölelném, mintha ezek lennének az utolsó másodperceink ezen a világon, de tudjuk, hogy semmi baj nem érhet minket, hiszen végül, annyi keserűség és fájdalom ellenére megtaláltunk egymást. Testem azonban nem engedelmeskedik, mert látom ideges mozdulatait, ahogyan próbál megszabadulni a fűzőtől, ahogyan letépni próbálja magáról, mint béklyót, ami egy olyan világban tartja foglyul, amit maga mögött akar tudni, s hallgatom a szavait, felfogom, amint mondani akar, elhiszem neki újra, mert el akarom hinni minden egyes mondatát, akarom, hogy igazak legyenek a kérdések, és válaszolni akarok mindegyikre olyan őszintén, mint ahogyan ő is beszél.
- Nem... - nem tudom folytatni, mert amikor meztelenül áll meg előttem, végre megértem őt, végre ki merem újra mondani magamban, amit vágyok, amit remélek, amit szeretek, s nem várom meg, hogy elinduljon, én lépek közelebb hozzá, karjaim közé zárom a kínoktól szinte görcsbe rándult testét, a magasba emelem és szeretem. Szeretem! Szeretem Őt! - Soha többé, megértettél, soha-soha többé ne hagyd, hogy kételkedjem benned. Már látlak Cécile, érted, már látom benned, érzem, tudom...
Nyakába kiáltom a szavakat, s közben a könnyeim, mint patakok, úgy nedvesítik be a bőrét, felszabadulok, elengedek mindent, ami eddig fogvatartott, ami lekötözött, ami satuban tartotta a szívemet, hogy magamhoz öleljem ezt a csodálatos nőt, akinek csak egyetlen hibája volt. Egyetlen apró hibája: két fivér szerette egyszerre.
- Nem engedlek el érted? Soha többé nem engedlek el, csak bocsáss meg nekem, hogy ... csak bocsáss meg mindent! - mellkasomon érzem a melleit, combomnak feszülnek térdei, s még mindig hallom a zokogását, még mindig tudom, hogy én vagyok minden szenvedése oka. Az ágyhoz lépek vele, óvatosan ültetem le, majd segítek neki, hogy hátradőljön, s a mozdulatot én is követem. Üveges szemekkel nézem őt, az arcát, a könnyeit, szétterülő haját, s tudom, csókolnom kell őt, érezni akarom újra ajkainak ízét. - Azt mondtad, mellettem akarsz aludni, és semmit sem akarsz megbánni az éjszakából.
Suttogom neki, szavaim félénken törik át a kettőnk között lévő távolságot, így közelebb hajolok, füléhez húzom a számat, hogy folytassam.
- Leszek a nagykanalad, ha leszel a kiskanalam... - nevetem el magam, a szuszogást is hallhatja, amit grimaszom indukált, de volt bennem egy félsz, egy apró kis gyertya alig pislákoló lángja, hogy nemet mond nekem. Hogy elutasít... de ha nem, akkor tudom, hogy örökké mellettem marad, hogy számunkra nincsen többé más választás, mint a közös élet, az együtt dobbanó szív csodája, a tökéletesség fényben úszó diadala.
- Mit szólsz hozzá szerelmem? - még mindig a fülébe suttogok, még mindig a válaszát várom, még mindig remélek és még mindig tiszta szívvel vágyok rá. Mert ő az enyém, s én az övé, mert ketten vagyunk egyek, de külön-külön kevesebbek.
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Csüt. Feb. 08, 2018 10:07 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


Szívem összefacsarodik, képtelen vagyok felfogni, hogy az előbbi meghitt pillanat egyetlen másodperc alatt tört darabokra, én pedig könnyeimmel küszködve próbálom kitalálni, hogy most mi történik körülöttem. Miért omlott össze minden egyetlen másodperc alatt, miért kell a szívemnek ennyire fájnia. Ezerszer belegondoltam már abba, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem, ha tudnék határokat szabni, ha a ketyegőm nem szeretne minden másodpercen összetörni, ha nem éreznék egyik percben örömet, a másikban pedig fájdalmat. Ennyire tanácstalan talán még soha nem voltam, soha nem gondoltam bele, hogy a gondosan felépített világom milyen gyorsan összedőlhet, most pedig látom ahogy tégláról téglára hull össze minden én pedig attól félek, hogy örökre a romok alá szorulok. A fájdalom megbénít és úgy érzem, hogy tüdőm nem kap elég levegőt, így érezheti magát az életéért küzdő fuldokló is. Nem kívánom senkinek ezt az érzést, én magam sem akartam volna megtapasztalni soha. Csak állok a szoba közepén teljesen összetörve és úgy érzem, hogy végleg elromlott minden. A fűző végre enged az erőszakosságomnak, megadja magát nekem és úgy landol a földön, mintha soha nem viseltem volna. Meztelenül állok előtte, könnyeim mossák az arcomat, annyira utálom őt így látni, szenvedve, kétségbeesve és saját érzéseivel viaskodva.
Úgy bújok ölelésébe, mint árva, aki végre tudja, hogy megtalálta a családot akire mindig is vágyott. Még mindig rázkódik a testem a sírástól, de ez már sokkal inkább a megkönnyebbülés zokogása. Hallom szavait és nem tudja, hogy mennyit jelentenek nekem, de válaszolni most képtelen vagyok. Fejem a mellkasához fúrom és könnyeimmel áztatom bőrét. Meztelen testeink ölelkeznek a szoba néma csöndjében. Kívülről talán úgy nézhetünk ki, mint egy kőszobor akit az alkotója örökké egymásnak teremtett.
- Nincs mit megbocsátom neked...nem tettél semmi rosszat... szipogom szavaimat a mellkasának és jobb kezemmel szárazra törlöm átnevesedett arcomat. Ugye most már minden rendben lesz? Kavarognak a kérdések gondolataim között. Engedek akaratának, engedem, hogy hátradöntsön az ágyon, és ahogy így fekszünk, egymást figyelve vékony mosoly születik meg ajkaim szélén. Végigsimítok fáradt arcvonásain, kérdése hallatán elkuncogom magam.
- Leszek a kiskanalad. suttogom ajkaira mielőtt egy gyors puszit nyomnék rájuk. Néhány röpke percig még szótlanul bámulom az ismerős arcvonásokat, majd felállok, hogy aztán ismét bebújhassak az ágyba, a meleg takaró rejtekébe. Megveregetem magam mellett a szabad helyet és mutatóujjam begörbítve csalogatom a takaró alá.
- Gyere... suttogok neki. Amint megérzem, hogy mellém feküdt, karjaiba fészkelem magam. Fejem a nyakgödrébe fúrom.
- Tetszik, hogy szerelmednek szólítottál... suttogom puha bőrére, nyakának vonalára.
Most azt kívánom, bárcsak megállna az idő és ez a pillanat örökre megmaradna.
- Aludj jól nagykanalam...legyen szép álmod. ásítok a levegőbe, majd puszit lehelek bőrére és néhány pillanat múlva már alszom , olyan békésen amire az elmúlt napokban nem volt példa.  


■ ■I dont wana miss a think! ■ ■remélem megfelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Francesco Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Pént. Feb. 09, 2018 7:18 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Öt év, három hónap és kilenc nap. Talán rögeszmésnek tűnhet, hogy pontosan tudom, mikor láttam meg először Cécile Girard-ot, de az az éjszaka olyan erővel hatott rám, mint ez a mostani, ez a csodával felérő pár óra, ez az egymás mellett eltöltött időszak. Figyelem őt, hallgatom a hangját, amint ujjával is csábít a takaró alá, én pedig nem tudok és nem is akarok ellenállni. Vannak dolgok az életben, amit tilos elszakítani magunktól, aminek minden másodpercét meg kell élnünk, ami annyira gyönyörű és magával ragadó, annyira elemi, mint a most beteljesedni látszó szerelmem a hozzám bújó nő iránt, hogy örömömben ordítani volna kedvem, telekürtölni a világot a hírrel, hogy szeretem ... mindig is szerettem és örökké szeretni fogom.
Szívem vadul kalapál, amikor bőrömhöz ér, majd ki akar robbanni a mellkasomból, amikor a karjaim közé fekszik, és ahogyan a fejét a vállamra hajtja, úgy dobban egyre hevesebben a tüdőm által közrefogott izomköteg. - Tetszik, hogy a szerelmemnek szólíthattalak...
Válaszolok neki, majd hallom, amint jó éjszakát kíván, s szavait megismételve kívánok én is neki pihentető álmot, miközben homlokát érintem ajkaimmal. Csak sóhajtok egyet, s látom, hogy percről percre egyre mélyebbre merül az álomvilágba, melyet óvok, féltek, mely felett őrködök és vigyázom. Még nem jön álom a szememre, még túlságosan is frissek az élmények, még túlságosan új a tapasztalat, hogy a vágyott nő, aki után annyit epekedtem itt fekszik mellettem. Itt fekszik, s hihetetlen elfogadnom, hogy tényleg nem álmodom, hogy engem választott erre az éjszakára, hogy képes értem hazudni, hogy ... próbálom magamat nyugtatni, de képtelenség, lehetetlen vállalkozás lenne ez most, s csak a plafont bámulom, a szoba sarkait számolom, azonban Morpheusz ölére képtelen vagyok hajtani a fejemet.

***

A digitális óra számlapjára nézek, s nem tudom eldönteni, hogy túl korán vagy túl későn van, már semmit nem tudok, csak azt, hogy a kezemben tartott nő életem legszebb ajándékát adta nekem azzal, hogy az éjszakát velem töltötte. Mosolyognom kell, s most magam is érzem, hogy mennyire őszinte a grimasz, mennyire valódi, hogy végre, annyi év után le merem tenni a maszkomat, el merem felejteni a színjátékot, amit a világ számára adok elő negyven éve és önmagam merek lenni, vele tudom, hogy önmagam tudok lenni. Sóhajtok ismét, és szabad kezemmel egy könnycseppet, az öröm könnycseppjét hajtom ki a szemem sarkából, s próbálok csendben, halkan maradni, hogy ne verjem fel őt, hogy tovább aludjon, míg én ébren álmodom mellette.

***

Egy alig hallható morgás kelti fel a figyelmemet, Bella körmeinek kopogását hallom, amint fekhelyétől a szobámig teper, de életem négylábú szerelme nem tudja, hogy nem ott alszom, így ismét csak hallom a nyüszítését, ami miatt már képtelen vagyok az ágyban maradni. Óvatosan fejtem le magamról Cécile-t, kezem zsibbadását próbálom masszírozással enyhíteni, majd felülök az ágyon és végigmérem őt, mintha utoljára látnám. Pedig tudom, ha visszajövök, még mindig itt lesz, csodálatos jelene tavaszba fordítja téli hangulatomat, egyetlen mosolya leolvasztja az életemet rabságban tartó jégcsapokat, ölelése forrón űzi el fagyos gondolataimat.
- Na mi van te punciella? - suttogva teszem fel a kérdést a kislánynak, azonban feleslegesen, hiszen pontosan tudom, hogy a reggeli sétája után nyüszög. Gyorsan felöltözöm, nem is igazán figyelek arra, hogy mit veszek magamra, majd a konyhában egy fecnire írok pár sort, amit a vendégszoba ajtajára ragasztok.

"Ne menj sehová, azonnal jövök. Kávé a hűtőben."

Fogom a pórázt és Bella nyakába akasztom, majd úgy robogunk lefelé a lépcsőn, hogy minél előbb a szabadban legyen és elvégezze a dolgát.
avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
56
● ● karakter arca :
Tom Hardy


✥ Szeretettel Cécile Romily tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása •• Hétf. Feb. 12, 2018 11:06 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Franco


Ahogy az édes álom szempilláimra nehezedett úgy szűnt meg minden kétség és aggodalom ami a szívem és agyam nyomta. Jóleső és mély álomba zuhanok, idejét sem tudom már, hogy mikor volt az álmom ennyire pihentető és jóleső. Végre nem gondolkodtam, végre a szívem nem akart apró darabjaira törni, nyugodt voltam és úgy éreztem végre hazaértem, hogy most már minden rendben lesz, hogy vége a kételyeknek, a csalódásoknak, minden negatív érzésnek ami ólomként nehezedett a szívemre. Franco védelmező karjai között biztonságban érzem magam, és bár szívem mélyén tudom, hogy ez az állapot csak ideiglenes, hiszen ki tudja mit hoz majd a felkelő nap, de most mégsem ellenkezem a testemen végigsöprő nyugalom ellen. Szükségem volt már erre, hogy úgy érezzem révbe értem, hogy elhiggyem minden akadály elgördült előlem. Szükségem volt mindarra amit ebben a néhány órában Francescotól kaptam, szükségem volt rá, és talán az életem minden napján szükségem lenne még rá. Szinte mozdulatlanul fekszem ölelem karjai alatt, néha felébredek, kinyitom a szemem, hallgatom szuszogását, fejem a mellkasának támasztom és szívdobogása ringat vissza az álmok földjére. Olyan ez az egész, mintha képzelném, mintha képzeletem játszana velem játékot és félek, ha eljön a reggel minden véget ér majd, visszasüllyedek életem mocsarába és csak az idő lehet gyógyír széttört szívemnek.
***
Az ébredés elkerülhetetlenül utolért és bár próbálom csukva tartani a szemem, visszatérni még az álmok mezejére, de hiába erőltetem pilláim maguktól pattannak fel, én pedig pontosan tudom, hogy a valóság ismét rám vár. Körbenézek az idegen mégis annyira ismerősnek tűnő szobában, tekintetem azonnal Francot keresi, de a hely mellettem megüresedett. Fáj a fejem, nyomott a hangulatom és ha lehet még az eddiginél is összezavarodottabb vagyok. Kimászok az ágyból, a lakás csendje pedig úgy öleli körbe testem mint a földön heverő fűző tegnap este. Hatalmasat sóhajtok ahogy végignézek a szobán, ahogy emlékezetembe vésem az elmúlt nap minden pillanatát.  Nem bánom, hogy itt maradtam, hogy részese lehettem annak a csodának amivel megajándékozott. De gyötör a bűntudat hiszen engem vár a férjem, az ember akinek örök hűséget fogadtam, akihez egy életre odaláncoltam magam a szavaimmal. Nem helyes, nem szabad kételyeket ébresztenem benne. Magamra kapkodom a ruháimat, miközben próbálok úrrá lenni a hirtelen rám tört érzelmi hullámon. Semmi másra nem vagyok képes életem során csak fájdalmat és csalódást okozni azoknak akiket igazán szeretek. Egy nagy hibám van, egyszerre szeretek két férfit és a választás súlya ólomként nehezedik vállaimra, összeroppanok alatta és fogalmam sincs, hogy valaha képes leszek-e újra a régi lenni. A szívem már soha nem fog összeforrni, soha nem fog úgy dobogni mint régen, soha nem leszek már teljes ember. Tudom, az idő minden sebre gyógyír, lesz amikor már nem fog ennyire fájni, lesz amikor Franco is boldog lehet és örökre elfelejti majd a nevem. Mert ezt kell tennie, megfeledkezni rólam, kitépnie a szívéből, meggyűlölnie és ne gondolnia rám. Ezt kell tennie, mert ezt érdemlem, ennyi jár nekem, és, talán majd ha idővel a szerelem helyett a gyűlöletet látom felcsillanni a szemében, akkor nekem is könnyebb lesz. Akkor talán majd újra képes leszek a tükörbe nézni, képes leszek megbocsátani magamnak. A fűzőt gondosan visszacsomagolom a tasakba, bevetem az ágyat, majd egy utolsó pillantást vetek a szobára. Soha nem fogom elfelejteni azt a sok csodálatos pillanatot amit itt töltöttem el. Soha.
Ne haragudj, el kell mennem. Nem tudok kettős életet élni. Köszönök mindent amit adtál nekem, amit adni akartál és én visszautasítottam. Sajnálom Franco. Mindent, de mindent sajnálok, nem érdemellek meg. Szeretlek, de nem tudok hűtlen lenni. Kérlek ne hívj. Minden jót neked, kívánom, hogy rád találjon az aki ezerszer jobb lesz majd nálam. Sajnálom. Hagyok egy üzenetet a konyha asztalon. Zokogok, mint egy kislány, és darabjaira tört szívemmel a mellkasomban hagyom magam mögött a lakást, ahol boldog voltam, és a férfit aki igazán megértett. Ég veled Francesco, köszönöm a lehetőséget, köszönöm, hogy voltál nekem.


■ ■I dont wana miss a think! ■ ■remélem megfelel edi ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Francesco Romily lakása ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Tell me your secrets

Francesco Romily lakása
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások és belvárosi lakások-