St. Moritz
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Legújabb történetek

✥ Today at 7:16 pm ✥

✥ Today at 7:05 pm ✥

✥ Today at 7:02 pm ✥

✥ Today at 6:27 pm ✥

✥ Today at 6:27 pm ✥

✥ Today at 6:26 pm ✥

✥ Today at 6:07 pm ✥

✥ Today at 5:56 pm ✥

✥ Today at 5:46 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ St. Moritz •• Hétf. Feb. 05, 2018 7:23 am

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
1781
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Lionel Thibodeaux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Csüt. Feb. 15, 2018 4:57 pm

Ohohó, vár minket a fehér vakítás, a forralt bor, a forró medencés bulik és a határtalan láblógatás a hosszú síelős napok után. Valami hasonló szlogennel lett meghirdetve az idei síszezon. Sokaknak ez a szünetet jelenti, négy nappal megtoldott hosszú hétvégét, ami azt jelenti, lesz egy hetem a hóban dőzsölni. Naná, hogy ott a helyem, ide csak az nem jön el, akinek pénze nincs. Ez most bunkón hangzik, de így van. Az összes gazdag gyerek itt villog, meg a stréberek, akik valami támogatást kaptak a sulitól. Ők a potenciális áldozatai általában a hóban fürdetésnek, a szobából kizárásnak, a reggelinél vajas kenyérrel pofán törlésnek. Mert ezek itt mindennaposak és Tintinnel soha nem hagytunk ki egyetlen egy alkalmat sem. Idén valami új helyre megyünk, mert nem hogy st. Moritzban nem voltam, úgy Svájcot is elkerültük. Apa szerint semmi érdekes nincs ott a jódlizáson kívül, így csak átutazóban voltunk fölötte a forgatási magángéppel. Hát az sem most volt.
Hatalmas sporttáskával és egy bőrönddel felvértezve érkezek meg a minden faszával felszerelt repülőhöz. Mert igen, repülővel óhajtunk menni. Ami azt takarja, hogy nagyjából fél óra az út határig, aztán irány Svájc. Már ezen az oldalon fel fognak tűnni a hegyek, hisz az Alpok francia része hatalmas, majdnem az összes ismertebb sípályáját ismerem. Szeretem ezt a sportot, kár, hogy többnyire szezonális. Ugyan nyáron is megmaradnak itt-ott a hósipkák, de ki a francnak van kedve olyankor fent fagyoskodni?
Apropó... hol a francban van Tintin? Akármerre pillantok, sehol. Biztos már a helyén a buszon. Tuti nekem foglalja a legjobb helyet, máshogy nem is lehet. Lassan kerülök sorra, mire leadhatom a cuccaimat sorsára hagyva. Ahogy fellépek a gép lépcsőjére ami a magasított utastérbe vezet, már kapom is le a hátizsákom. Majd jól megdobálom vele Tintint. A felismerés csak az után jön, hogy sehol nem látom a pajtit. Hé, nem erről volt szó. Mindenki nyüzsög, beszélget, van aki dobálózik, köszöntenek, de a mosolyom nem az igazi. Így nem is lesz olyan buli ez az utazás!
Kelletlenül vágom le a hátizsákom az egyik üres székre, hogy levehessem a kabátot. Akkor marad a b terv, zenét hallgatok, vagy tudja is az ég. Azért nem annyira vészes a helyzet, akad idefönt néhány olyan arc, akikkel szintúgy el tudok ökörködni. Majd megmentjük a helyzetet, hellyel, üggyel...
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
260
● ● karakter arca :
Carter Jenkins


✥ Szeretettel Olympe Victoire Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Pént. Feb. 16, 2018 12:46 am

Kétszer pakolom át a bőröndömet, ráülve cipzározom össze, de már késésben vagyok. Az utolsó utáni pillanatban keltem fel, már tegnap össze kellett volna cuccolnom, de sehogy se sikerült mindent bepakolnom úgy, hogy ne kelljen előszednem még egy bőröndöt, meg egy táskát, meg... Túl sok ruhát akarok magammal vinni.. Így viszont nincs időm anyát várni, ahogy kész vagyok, már ülök is a taxiba, nyomatékosan közlöm vele, hogy iparkodjon a csomagommal és utána csak akkor álljon meg, ha muszáj, mert le fogom késni a gépet. Kerülő úton megyünk, komolyan veszi a kérésemet, így még időben odaérek, messziről látom a többieket, feladom a bőröndömet, közben a telefon a fülemen van és csak hallgatom az edzőm kifakadását, sűrűn bólogatok, nagyokat sóhajtok, de nem hagyom magam lebeszélni róla. A bolondja azt hitte, hogy csak szivatom, mikor közöltem vele, hogy sítáborba megyek... Pedig nagyon is komolyan gondoltam. Kell egy kis nyugi, anyu, az öcsém meg minden idegesítő tényező nélkül. Nem is tervezek mást, csak deszkázni, lazítani, elfelejteni mindent, miközben meghódítom az Alpok csúcsait. Hazai pálya lesz, a régi sulival is St. Moritzba mentünk minden évben, csak akkor még Pascal is jött velem. Most megspórolok egy hetet.
- Igen, igen... Értem... - átmegyek a kapun, egyeztetem a papírokat is, a vállamra kanyarítom a kézipoggyászomat és andalogva szállok fel a repülőre. Többször is rám szólnak, amiért még mindig telefonálok, az egyik nő nem is akar tovább engedni. Mérgesen fújtatva teszem le a telefont egy utolsó rendben után, aztán megszaporázom a lépteimet, de még így is én vagyok az utolsó, aki a fedélzetre lép. A szűk kis folyosón nehezen férek el, tolakodnom kell, mert még szinte senki nem találta meg a helyét.
- Bocsánat... Elnézést... Vigyáztam.. Menj már arrébb, Fleur... - lököm meg az említettet az ülése irányába, hogy elférjek mellette meg a hatalmas csomagja mellett. Ezt engedik felhozni? Komolyan? Én miért nem tudok róla?! Áhh... Figyelem a beszállókártyámat, keresem az ülésemet, forgolódok is egy sort két morgolódás között, sikeresen neki is megyek valakinek, akin az előbbihez hasonlóan lökök egyet. Teljesen biztos, hogy osztálytárs, ismerem a kabátját, csak nem tudom honnan.. Így annyira nem is zavartatom magam, csak lábujjhegyre állva a fejem fölé ügyeskedem a táskámat, hogy a helyére tudjam pakolni, de be kell látnom, hogy még így sem igazán érem el. Térdemet a karfámra emelem, felnyomom magam, hátha több hasznát veszem a könyöktámasznak így, mint egyébként. Fel kéne adni, de nem szokásom.. Hol van ilyenkor egy stewardess, aki segít felpaszírozni oda a cuccaimat?!
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
158
● ● karakter arca :
dove cameron


✥ Szeretettel Lionel Thibodeaux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Pént. Feb. 16, 2018 1:10 am

Unottan nyomkodom a telefont, a kijelzőn jobbra görgetve a programok között előkeresem a zenelejátszót. Tudom, nem a legjobb elfoglaltság, de addig sem kell a szék háttámláját mereven bámulnom, ha már nem jutottam az ablakhoz. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne csak kipenderíteni bentről a gyereket, hogy oda vágódjak be szorosan és csak nézzek kifelé. Biztos vagyok benne, hogy ez sem fog sokáig így lenni, mert repülőn viszonylag hamar elalszom és csak akkor ébredek fel, ha már a kerekek zöttyennek egy hatalmasat a leszállópályán. Repülőn utazni tökéletes egy komfortos alváshoz, vagy nem is tudom mitől tör rám ilyenkor az álmosság.
Lázasan görgetni kezdek a zenék között, hátha felpakoltam az új kedvenc számaimat, de csalódottan veszem tudomásul, hogy a szokásos formámat hoztam és kibaszott lusta voltam bármit is feltolni a laptopról. Na sebaj, majd hazafelé. Már épp készülnék a fülhallgatót is a fülembe illeszteni, amikor meghallok egy ismerős hangot: Menj már arrébb, Fleur...
Először úgy igazán el sem jut a tudatomig, hogy ez kié és miért mondja, pont leszarom, ha valamelyik debil nem fér el a másiktól. Szűkös a folyosó és? Tessék tágítani egy picikét lányok. Talán akkor elfértek egymás mellett. Azonban tekintetemet teljesen bevonzza egy formás fenék úgy tőlem tíz centire. Nem tudom megállni, hogy ne szemezzek vele úgy, mintha megbabonázna, de édes istenem annyira fogni valóak. És annyira ismerősek, hogy tudom, ezt már fogtam. A hozzá társuló szőke haj pedig megerősít abban, hogy bizony ez az a nőci. És ő is jön, hát az agyam eldobom. A seggéről továbbra sem tudom levenni a szemem, főleg ahogy betérdel a karfára és... most azonnal kellene lehűtenem magam, ha nem szeretném azzal kezdeni az utat, hogy elvonulok egy zacskó jég társaságában - amit abból a mini hűtőből szedek elő - a mosdóban. Kac, kac, mindenki rajtam röhögne. Így hát csak úriember módjára felállok és oda lépek mögé, hogy egy erős lökéssel a kívánt helyre toljam a táskát. Te is hozhattál volna azért kicsivel kisebbet.
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
260
● ● karakter arca :
Carter Jenkins


✥ Szeretettel Olympe Victoire Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Pént. Feb. 16, 2018 8:42 am

Ha csak két centivel nagyobb lenne a hely odafent, nem is lenne semmi problémám, nem kéne mericskélni, mikor van éppen b ent a bőröndöm, simán belökhetném egyetlen jól irányzott mozdulattal a helyére és ráérnék leszálláskor foglalkozni azzal, hogy fogom kibányászni. Nagyon próbálkozom, esküszöm megfordul a fejemben, hogy a szomszéd ülésre állva talán elérhetem, de az épp foglalt, így nincs sok lehetőségem. Keresnem kell valakit, akinek a kompetenciái közé beletartozik az is, hogy felpattintja a kézipoggyászomat a helyére és lehetőleg mindezt mosolyogva teszi. Na de persze, hogy a személyzet ilyenkor nincs jelen.. Vagy de? A csomagom hirtelen kerül a helyére, egy kar nyúl át a vállam felett, hogy megtegye helyettem, amire én apró termetem miatt képtelen vagyok. Nagy mosollyal az arcomon fordulok hátra, lekászálódom a karfáról és ugyan eszembe jut megkérdezni, mi a fenéért nem segített már öt perccel ezelőtt, ha látta, hogy itt szórakozom vele.. De aztán nem teszem, mert a mosoly is az arcomra fagy, mikor egy ismerős mellkassal, majd arccal találom szembe magam. Erről nem volt szó, mikor az utazást hirdették, senki nem szólt arról, hogy Thibodeaux is tiszteletét teszi. Ez egészen biztos... Máskülönben nem lennénk itt most szemtől szemben és nem akarnék pánikszerűen lemenekülni a gépről.
- Na ne... Na ne... - ismételgetem a fejemet rázva. Nem véletlenül akartam magam mögött hagyni egy kicsit Párizst, ha sok időre már nem tudom, legalább így biztosítottam volna, hogy regenerálódjon a szervezetem a mindenféle megpróbáltatás miatt. merthogy ő igen is azt jelent nekem. Még mindig nem tudtam túllendülni a dolgokon, persze találkoztunk a folyosón, órákon is, de köszönésen kívül semmire sem futotta a részemről. Csoda, ha nem örülök és azon gondolkozom, vajon mennyi időm van még leszállni a gépről és .... A csomagom már rég a gép gyomrában van, nem baj, csak jusson vissza hozzám, jó fej leszek és nem csinálok botrányt.
- Meggondoltam magam, inkább leszállnék... - mondom a légiutaskísérőnek, ahogy mellénk érve kedvesen kér, hogy foglaljuk el a helyünket. A szemem sarkából látom csak, hogy épp zárul a gép ajtaja, az egyetlen menekülési utamat zárják el előlem. Miért olyan nagy kérés az, hogy... Én egyszerűen csak nem akarok a közelében lenni, el akarom felejteni az egészet, ő pedig egyáltalán nem partner ebben.
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
158
● ● karakter arca :
dove cameron


✥ Szeretettel Lionel Thibodeaux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Pént. Feb. 16, 2018 9:33 am

Na, mi van kislány, bökd ki, ne csak azt kántáld, hogy na ne... de miért esik ez ennyire szarul? Nem szóltam hozzá eskü egy szót sem, de ha nem tolom be a táskát a helyére, még nem indulunk el időben és akkor meg az lesz a baja mindenkinek. Megkíméltem csak a csapatot egy fölösleges hisztitől. Amúgy meg mi a franc van abban a táskában, hogy ilyen nehezen ment be? Mert volt súlya, ha nem lendületből tolom meg, akkor nekem is hirtelen a csuklóm jajveszékelt volna, hogy ezt másképp kellett volna.
Tekintetem elsötétül egy pillanatra, amikor a légiutaskísérőnek mondja el a kis panaszát. Ő bizony leszáll. Hát szálljon, nem kell a hiszti, sem a dráma. De tényleg, ha ezen múlik, akkor nem fogok hozzá szólni egy büdös szót sem. Úgy fordulok vissza a helyemre, mintha azzal jelezni akarnám csak neki az elhatárolódásomat, lássa csak, nem érdekel. Bosszúsan dugom ismét be a fülembe a lejátszót és sértetten pillantok el az ablak felé. A gép elindul, a nő hangját pedig már nem is hallom, amint elindítom az első zenét ami ujjam ügyébe kerül. Remek, valami lírai szar. Gyorsan tovább is kapcsolok, miközben pár szó beszűrődik a lejátszó között a váltásközi csöndben.
- ... nyugodjon meg.... - bla és bla, gondolom a szokásos sablon, kisasszony nyugodjon meg, üljön le és csatolja be magát, a gép hamarosan felszáll. Meg hogy értse meg, ha nem indulunk el most, akkor várni kell a következő felszállási engedélyre. A gépen kitör a balhé, valaki őt a székébe rántja, gondolom a mellette ülő. Én már csak a telefont bámulom, el is feledkezek a szokásos procedúráról. Megkocogtatják a vállam, hirtelen semmit sem értve pillantok fel a dekoráns megjelenésű nőre. A füleire mutat, biztos húzzam ki.
- Uram, kapcsolja be az övét. - mondja is, mire csak egy lomha jah... után az ölembe ejtem a telefont, hogy eleget tehessek a kérésének. Az egyik tanár elöl már névsort olvas, hallgatom kik jöttek, intek, ahogy a nevemhez ér, majd ismét bedugom a fülhallgatót. A nő előre megy, elmutogatja a szokásos dolgait, beszél mellé, ez pedig már marhára nem érdekel. Körbepillantok, mindenki elnyugodott vagy épp izgatottan kémlel kifelé. A gép elindul, hamarosan már a kerekek sem lesznek a talajon és megkezdődik a téli vakáció. Hurrá... úgy érzem, hogy ennél szarabb síszünetem nem is lesz soha az életben, mint a mostani. Miért gondoltam azt, hogy majd ő is tudja kezelni a helyzetet? Baszki... de már kár utólag sírni, így is meg úgy is osztálytársak maradunk, ezt az évet ki kell húzzuk valahogy.
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
260
● ● karakter arca :
Carter Jenkins


✥ Szeretettel Olympe Victoire Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Pént. Feb. 16, 2018 11:13 pm

De még mennyire, hogy meggondoltam magam. Nem akarok én vele egy hétig közös levegőt szívni, egy helyen lenni, de még csak közös fedél alatt se... Se itt, se máshol. Az iskolában is annyira elkerülöm, amennyire csak lehetőségeimhez mérten tudom. Az óráink ugyan közösek, a szünetekben felszívódom, vagy olyan társaságot keresek, akiket még csak pusztán véletlenül se keresne fel. Így volt akkor is, mikor a stréberekkel ebédeltem, bár az egy nagyon rossz húzás volt a részemről.
A mostani helyzeten viszont képtelen vagyok változtatni, hiába másznék már lefelé, becsukják az ajtót, a fedélzeten dolgozó egyenruhás nő nagyon igyekszik megnyugtatni és a helyem felé terel. Kénytelen vagyok araszolni, pedig nem akarok, látványosan nem, talán már a többieknek is feltűnik, mikor kétségbeesett arccal zöttyenek bele a székembe és nagyon igyekszem, hogy ne nézzek oldalra. Tudom ki ül a folyosó másik felén, majdnem mellettem, és nem akarom, hogy összetalálkozzon a pillantásunk. A kiengedett hajamat hagyom az arcom elé omlani, hogy mintegy függönyként takarjon előle. Nem kell neki látnia, hogy mennyire felzaklatott a tény, hogy vele együtt kell utaznom. Bár azt hiszem sejti a reakciómból, mennyire nem örülök neki. Arra készültem, hogy csak én leszek meg a deszkám, néhány nyavalyás kölyök, akiket simán elkerülök, nem foglalkozom velük, de nem léptem túl kettőnk ügyén. Olyannyira nem, hogy minden nappal egyre rosszabbul viselem az állandó jelenlétét és a látszatot, hogy úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy beszél, ugyanúgy viselkedik, ugyanúgy váltakozik a seggfej és a jófej énje. Én meg egyszerre birkózom a két érzéssel, és voltaképp egyik se tetszik. Nem tudom eléggé utálni ahhoz, hogy ne vegyek róla tudomást, kedvelni meg nem akarom, mert tisztában vagyok vele, hogy mi lesz a vége. A semleges érzés meg olyan távol áll tőlem, mint amilyen magasra most emelkedni ezt a gép.
Pánikszerűen szorítom meg az övemet, kicsit meg is rántom, hogy biztonságban érezzem magam. De ugyan már, most száll fel a levegőbe egy kitudja hány tonnás szörny, sose viseltem jól.. Az ujjam elfehérednek, ahogy a karfát markolom, a kapkodó légvételem már nem is Lionak köszönhető, hanem a borzalmas érzésnek és a tudatnak, mennyire utálok én repülni. Nem akarok rosszul lenni, nem akarok hányni, csukott szemmel koncentrálok valami szépre, valami jóra, hátha eltereli a figyelmemet, de még annyira se megy, mint általában. Csak legyen már vége... Nem akarom ezt.
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
158
● ● karakter arca :
dove cameron


✥ Szeretettel Lionel Thibodeaux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Pént. Feb. 16, 2018 11:55 pm

Ujjaim a térdemen dobolnak a zene ütemére, ahogy találok egy érdekeset. Vagy kismilliószor hallgattam már, most mégis megtetszik és sikerül is általa elvonatkoztatni. Nem törődöm a felszállással, csupán érzem a nyomást, ahogy valami kissé lefelé húz, pár percig most sok száz kilósnak érzem magam, mint egy szumó birkózó, vagy annál is többnek. De tudom, a kellemetlen érzés hamar el fog múlni és nem marad más hátra, mint a gondtalan repülés egy kis alvással megspékelve.
Érdekes, most nem érzem úgy, hogy mindjárt le akarnának ragadni a szemeim. Tekintetem ismét felemelem, előre pillantok el az ülés fölött, a nőt figyelem, aki még mindig mutogat és közben mozog a szája. Nem figyelek arra, mit mond, ahogy igazából arra sem, mit mutogat. Az egyik tanár kihajol az ülésén, hátrapillant a folyosón, megragadja a figyelmét valami. Amire én is felfigyelek. Hátra sandítok, valaki épp a nyakpárnájával szórakozik, mert leejtette a földre. A marha. Jót mosolygok a helyzeten, ha nem épp felszállnánk, akkor biztos hátra is jönne a tanár. De így csak beszél hátra valamit, maradjon a helyén, csatolja vissza az övét, akármi. Megcsóválom csak a fejem, ismét lassan visszadőlök a háttámlának, de ahogy fordulok előre, figyelmemet nem tudja elkerülni a mellettem ülő szöszi merev tartása. Elég kicsit szemügyre vennem, szembeötlik, hogy amúgy retteg. Úgy kapaszkodik abba a karfába, mintha attól elmúlna ez az egész. A rázástól van vajon ez? Nem tudom, először csak úgy megpróbálok ügyet sem vetni rá. Felképelne biztosan, ha bármit próbálnék tenni, így csak visszadőlök a helyemre. Ujjaim a megszokott ütemet kezdik ütni a térdemen, majd a karfán. Nem tudom, annyira nem passzol most ez, nincs kedvem dobolni, szinte görcsösen rándulnak meg minden egyes leütésnél. Egészen addig a pillanatig, amíg abba nem hagyom, kezem a magasba emelem, kontaktot keres, odébb araszol, végül puha ruhaanyagot talál, kellemesen meleg kézfejet. Tenyerem úgy simul rá a kezére, mint a tökéletesre szabott bársony a formára. Ujjaim pedig nem erőszakosan találnak utat a tenyere felé, hogy végül a kezére szorítsak. Nem szólok semmit, még igazán rá sem nézek, de most már kereknek érzem az indulást, miközben a zene dübörög a fülemben. A pulzusom lüktetésével együtt.
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
260
● ● karakter arca :
Carter Jenkins


✥ Szeretettel Olympe Victoire Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Yesterday at 12:19 am

Mindig utáltam repülni, azért vettem részt olyan kevés külföldi versenyen, azért nem akartam külföldre menni nyaralni, mert bármennyire kárpótol is az idegen kultúra, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy egy út során egészen pontosan négyszer többször van halálfélelmem, mint ahányszor lennie kellene. Most is így van ez, a szívem veszett ütemben veri a bordáimat, kapkodva veszem a levegőt, a mellettem ülő idegen férfi rám sem hederít, a többiek se. Ezért ülök mindig anya mellett, ő megnyugtat és rendre utasítja Pascalt is, ha gúnyolódna rajtam. Hervé sincs is, anya sincs itt, apától sem kapok együttérző pillantást, mert ki tudja mi csinál, valószínűleg megint a szőlősgazdákkal tárgyal, az idei évi előrejelzések alapján próbál üzleteket kötni, de ez mindig lutri. És apu ilyenkor mindig ideges. De még az ideges arcát is jobb lenne látni, mint az előttem ülő feje búbját vagy a szemhéjamat bámulni belülről.. Egy kicsit el vagyok veszve az érzésben, egyre inkább maga alá temet a félelem, már a körmeim karistolják az amúgy elég masszív szövetet a karfán, ki akarom lyukasztani, belefúrni az ujjaimat, görcsösen szorítom, nem akarom ereszteni. Vagy inkább nem tudom ereszteni. Fogalmam sincs, egész addig, míg egy meleg érintést nem érzek a kézfejemen. Először azt hiszem, hogy a kísérő látja meg rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, csak akkor pillantok fel, mikor meg is fogja a kezem és egy percnél tovább tartja azt. Jóval tovább. Nem is kellene felnéznem ahhoz, hogy tudjam, most nem vele van dolgom, de megteszem. nem néz rám, előre mered, én meg nem értem mégis minek foglalkozik azzal, hogy nem bírom a felszállást. Gyorsan le is rázom magamról a kezét, nem akarok vele semmi kontaktot, főleg nem testit... A következő pillanatban viszont akkorát dob a szél a gépen, hogy a levegő a tüdőmben reked és szinte automatikusan nyúlok a keze után, még mielőtt lehullana az a karfája mellé. Jók a reflexeim, sőt, kifogástalanok, ezt most is bizonyítom, ahogy elkapom és hevesen megszorítom. Most már én nem nézek felé, csak kapaszkodok belé, hagyom hogy a tenyerem az övébe simuljon, ha nem húzza el. Szükségem van rá, de pokolian nehéz elismernem magam előtt is, ezért fordítom el a fejemet, és ezért hunyom be szorosan a szemeimet. Meg azért is, hogy véletlenül se tudjak a szemébe nézni.
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
158
● ● karakter arca :
dove cameron


✥ Szeretettel Lionel Thibodeaux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Yesterday at 1:07 am

Nem kér belőlem, de ez nem lep meg. Lassan már ennél látványosabban nem is kerülhetne és már ezt Tintin is megjegyezte. Persze... neki még nem mondtam el, hisz megesketett, ha nem is adtam a szavam, de megtartottam magunknak a kettőnk titkát. Minden, ami köztünk történt, a szoba falai között maradt. Nem tudom, tudja-e, értékeli-e ezt, vagy csak élből utasít el. De nem ellenkezek. Miért tenném? Csak segíteni akartam, de nem kér belőlem. Tiszta sor, ilyen helyzetben is hagyjam magára.
A gesztus céltalanná válik, szándékom pedig zárt ajtókra talál. Eleresztem, nem erősködök, nem pillantok rá. Egy kesernyés mosoly villan át az arcomon, ahogy ellöki a kezemet magától. Nem tudom eldönteni, csak egyszerűségében esik rosszul, vagy férfiúi önérzetemnek. Csak hagyom, hagynám, hogy kezem tétova húzzam vissza a lendületből, melyet ő adott azzal a lökéssel. De mégsem ereszt. Mintha meggondolná magát, meglepetten pillantok rá, mégis habozás nélkül fogok újra a kezére, ahogy kényelmes, ahogy a helyzet adja. Tenyeremet az övére csúsztatom, ujjainkat pedig összekulcsolom. Érzem a szorításából, hogy szüksége van erre. Egy pillanatig még őt figyelem, érzem, ahogy az ér a nyakamon egyre erősebben lüktet, talán valamiféle adrenalin dolgozik, talán csak kirántott a melankóliából, ki valami ismeretlenbe. Elpillantok előre, de újra és újra a látóterembe kerül, mert nem tudom róla levenni a szemem. Ő nem fog rám nézni, ebben teljesen biztos lehetek. Egy idő után már én sem. Ismét ráz egyet a gép, ujjaim erősebben szorítanak finom bőrére, miközben hüvelykujjammal a kézfejét kezdem simogatni. Nyugalom kislány, mindjárt fent vagyunk.
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
260
● ● karakter arca :
Carter Jenkins


✥ Szeretettel Olympe Victoire Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Yesterday at 10:43 am

Tudom, hogy mennyire nem kellene engednem még csak ennyit sem, távolságot kellene tartanom, de ebben a pillanatban szükségét érzem a gesztusnak. Kell valaki, akibe kapaszkodhatok, képletesen és szó szerint is. Olyan hévvel szorítom a kezét, hogy az már talán fáj is neki, érződik rajtam a pánik meg az, hogy mennyire nem akarom ezt az egészet. Hagytak volna inkább leszállni, akkor nem lenne ilyen rossz, ilyen kellemetlen a helyzetem. Akkor azt se tudná meg senki, hogy rettegek a repüléstől. Mert így van, pár óra alatt átélem a legnagyobb félelmemet és még csak nem is tudok ellene tenni. A karja elég hosszú ahhoz, hogy áthidalja a köztünk lévő távolságot, jól esik, hogy összekulcsolja az ujjainkat, bár ezt nem ismerném el. Még magam előtt se merem, ezért nem is nézek felé, akkor pillantok csak rá a szemem sarkából, mikor megérzem simogatását a kézfejemen. Szorosan tartom, nincs köztünk semmi egyéb kapocs, most nem is jár azon a fejem, hogy mi történt köztünk, inkább azon, hogy ennek ellenére igyekszik megnyugtatni. Még mindig nem tudom hova tenni a viselkedését, egy biztos, nem hagyja, hogy megutáljam. Pedig szeretném. Most mégis hálás vagyok neki, minden dobásnál rászorítok a kezére, nem óhajtom elengendi még akkor sem, mikor a légiutaskísérő hangja csapja meg a fülemet, aki rosszallja, hogy gátoljuk a szabad közlekedést. Annyira koncentrálok, hogy közben fel sem tűnik, hogy nem emelkedünk tovább. Nem akarom elengedni a kezét, de kínos lenne, ha két órán keresztül így ücsörögnénk, szóval lassan és finoman jelzem neki, hogy most már elengedheti a kézfejemet. Nem szorítom már úgy az övét, de így is érezhető, hogy összeizzadtak a tenyereink. Vajon mire emlékeztet ez....
- Köszönöm.. - szólok halkan, vagy inkább csak motyogok, futó pillantást vetek felé, a számba harapok és talán egy kicsit ki is pirulok. Aztán csak elhúzom a kezem, a hajamat a fülem mögé tűröm vele és repülő üzemmódba helyezett telefonommal kezdek babrálni. Mintha tudnék nem rá figyelni...
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
158
● ● karakter arca :
dove cameron


✥ Szeretettel Lionel Thibodeaux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Yesterday at 11:40 am

Dehogy eresztem el a kezét, eszem ágában sincs. Másodszorra már nem löki el a segítséget - jó hogy, ő nyúlt utána. Megnyugtat talán engem is? Vagy csak nem unatkozom? Nem tudom, csak jó most így. Talán inkább némi bűntudat dolgozik bennem, még mindig előtted a vádló tekintete, a szomorú arca, amikor elküldött, az a passzivitás, amit felém tanúsít, ahányszor csak találkozunk az osztályban, a büfében, bárhol. Igen, ez bassza az önérzetemet rendesen, mert én érdekes helyén tudom kezelni a történteket, csak ő nem. Ő akar úgy tenni, mintha amúgy nem történt volna semmi, mintha levegőnek szeretne pusztán nézni, semmi másnak. De most nem így van, nem ez történik meg. Apró elégedett félmosoly suhan át az arcomon, ahogy újra és újra csak rászorít a kezemre. Kellemetlen, talán egy picit fáj, de határozottan érezteti velem azt, hogy igen, most szüksége van rám. Ez egyelőre kellő elégtétel.
Azzal, hogy akkor szilveszter éjjel sokkal de sokkal több történt köztünk mint gondoltam volna valaha, beindított bennem valamit. Szőke és mégis vonzónak találom. Talán csak mert jó volt az ágyban, az olyan más volt. Sokkal másabb, mint amikor valaki olyat döntök meg, akiről tudom, elég egy édes szavam hozzá, róla lerepül a ruha. Ez teszi Olyt igazán vonzóvá számomra, mert ő nem hagyta sokáig. Most pedig ugyanúgy viselkedik.
Végigsimítok újra és újra a kézfején, a nő már megint itt terem, magyarázni kezd, hol érdekel engem.... csak szavad kezem emelem fel, ne ragozza túl, nem fogom elengedni a kezét, amíg nem stabilizálódik a gép. De ezt ő maga is beláthatja, amikor látja, egy újabb rázkódásnál ismét a kezemre szorít.
Nem tudom hány perce simogatom a kézfejét, amikor enged a szorításból. Érzem, annyira nedves a tenyere, tényleg halálfélelme lehetett. Repült ő már valamikor is? Ezt nem tudom egészen eldönteni. Már csak akkor húzom el a kezem, amikor teljesen elereszti. Megköszöni! El sem hiszem, hogy végre szól is hozzám. Biztató mosolyt kap és míg kezemet visszahúzom, őt figyelem. Tenyeremet nadrágomhoz nyomom, beletörlöm az izzadtságot. De még előtte vetek rá egy pillantást. Nem tudok rajta kiigazodni, egyszer elutasító, most pedig engem nézeget, mert tudom, hogy nézeget!
Nem tudnék most aludni, nyugtalanul fészkelődök a helyemen. Amint lehet, ki is csatolom magam. Pozíciót váltok, jobb lábamat keresztbe pakolom a térdemre, kis idő múlva pedig vissza. Nem köt le igazán a telefon, a zenék sem. Mikor érünk már oda?
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
260
● ● karakter arca :
Carter Jenkins


✥ Szeretettel Olympe Victoire Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Today at 12:23 am

Egyből meg is bánom, hogy megköszöntem, az arcán szétterülő vigyortól igazán megkímélhetett volna.. De már mindegy, nem tudom meghazudtolni magam, meg a tényt se, hogy volt gyerekszobám. Anyám akkoriban még nevelni is tudott, most már hiába is próbálkozna.. De a hála azért ott munkál bennem. Nem éltem még át egyedül, örülök neki, hogy most sem volt rá szükség. És ha jobban belegondolok, inkább vele osztottam meg ezt a pillanatot, mint bárki mással. Mégis jobban örültem volna, ha nem csöppen bele. Furcsa kettősséget érzek, már attól a pillanattól kezdve, hogy realizálódott bennem, hogy közösen kell töltenünk a síszünetet. Meg akartam szabadulni tőle, ki akartam verni a fejemből, új lapot adni neki, abban a reményben, hogy tudok még a közelben lenni anélkül, hogy minduntalan csak az jutna eszembe, hogy mennyivel több volt köztünk azon az éjszakán. Örök időre megjegyeztem, hogy nem akarok több egyéjszakás kalandot. Borzalmas vagyok benne...
A repülés borzasztóan hosszúnak tűnik, pedig alig több, mint egy óra, sokkal többet fogunk mi a buszon ülni, ami Zürichből elvisz St. Moritzig, de ott legalább biztonságban tudhatom magam, és legfőképp nem kell tartanom a fel- és leszállástól sem.
Az út hátralévő részében igyekszem lefoglalni magam. Mivel a fülhallgatómat előrelátóan a kézipoggyászba csomagoltam, ami pedig nem is olyan rég Lio segítségével landolt a helyén, amit nem érek fel, így kénytelen voltam játékot keresni. Megtaláltam a telefonomon az ezer éve letöltött mahjongot és a tetrist is, legalább egy kis ideig kikapcsolom az agyam elven kezdtem játékba, és sikerült is belemerülnöm annyira, hogy csak azt vettem észre, hogy ereszkedni kezdünk. A telefon máris nem volt olyan érdekes elfoglaltság, hisz ilyenkor hiába mondják be, hogy csatoljuk az övet - amit amúgy egész út alatt nem is oldottam ki - nekem inkább a zuhanás jut eszembe a helyzetről. A repülést ímmel-ámmal, de megszokta a gyomrom, a landolás viszont sokkal jobban lesápaszt. Miért is nem jöttünk busszal?!
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
158
● ● karakter arca :
dove cameron


✥ Szeretettel Lionel Thibodeaux tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz •• Today at 10:29 am

Nem tudom mikor sikerül elaludnom, de egy idő múlva már nem nézelődöm oldalra, nem várok semmi jelre, gesztusra, bármire. Meg szerintem az úttal nem is lesz semmi gond. A helyzethez mérten egy picit elnyújtom a lábam az előttem lévő szék alá, kicsit lejjebb csusszanok és kényelembe helyezem magam. Nem tudok ugyanúgy végigülni egy pozícióban az utazás alatt. Egy idő után azonban már zavarónak sem mondhatnám. A kellemes sötétség hívogat, beborít mindent, az álmok mezejére lépek és nem is akarok onnan visszajönni.
Arra ébredek, hogy ráz a gép. Ismét. Ja hogy szóval megérkeztünk. Mennyit aludtam? Hol járunk? Kómásan pislogok fel, ösztönösen túrok a hajamba - biztos csálén áll - majd kapcsolok, hogy be kellene csatolni az övet. Annyira lomhának és lassúnak érzem magam, hogy úgy érzem a folyosón fel-alá cirkáló nő lassított felvétellel mozdul meg és indul el hátra valami miatt. Hátra sandítok, valakinek beragadt az öve. Rángatja, mint egy őrült, azt skandálva, hogy meg fog halni, meg fog halni. Brr, viccnek is rossz lenne így egy repülőn, miközben épp landolunk. Még akkor is, ha már talán közel vagyunk a földhöz, az a néhány méter is gázos. Hátra forulok ki, pisszegek, vészjósló tekintettel nézek rá. Oda érünk, meg fogom verni, ez már egyszer biztos. Ha ennyire pánikol, minek száll gépre?
Apropó, pánik.... rögvest a szöszi jut eszembe, mert miért is ne. Vajon megint kezdődik a pánikvasút? A telefon a földön a lábánál, ő pedig megint rákövül a karfára. Ej, nem lesz ez így jó. De most háborgassam? Most nézzem csak úgy, hogy elönti a páni félelem? Neem, a legutóbbi után még mindig jövök neki eggyel, elvégre mégis csak ő vette be azt a kibaszott tablettát és festett nagyon vacakul otthon utána. Előttem a kép szinte, ahogy előre fordulok. Nem tervezem még egyszer megkísérelni, de megint a kezére fogok. Vajon ha nem nézek rá, megint odébb söpri a segítséget?
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
260
● ● karakter arca :
Carter Jenkins


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: St. Moritz ••

Tell me your secrets

St. Moritz
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Városhatáron túl :: Svájc-