lift
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 1:30 pm ✥
✥ Yesterday at 11:06 pm ✥
✥ Yesterday at 11:04 pm ✥


Témanyitás ✥ lift •• Hétf. Feb. 05, 2018 9:38 pm

******
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: lift •• Kedd Feb. 06, 2018 9:16 pm

you don't have to like it
pour Tybalt

Hangtalanul nyíli kelőttem a fotocellás ajtó, a benti meleg szinte arcon csap; a legkellemesebb pofonok egyike, amit valaha kaptam. Érezni vélem, hogy az ujjaimban, a fülcimpáimban és az orrom hegyén is elkezd áramlani a vér, bizsereg a bőr. Az arcomon is, bár az inkább a borotválkozás utáni arcszesz utóhatása; a mai egyike azon reggeleknek, mikor a borosta már kezdett szakállba fordulni, így teljesen megszabadultam tőle. Kizipzárazom a magamra kapott bőrdzsekit, és a recepciós pulthoz lépek, ahol pasztellszínű ruhába öltözött nővérek rendezgetik az aktárakat. Az egyikük rám pillant, és túlzott drámaisággal kezd dideregni.
Jézusom, Andreas! Megfagyok, ha rád nézek, húzz már fel valamit, mínusz négy fok van!
Ti, déliek, mindent úgy felfújtok. Otthon ez még tudod mi? Strandszezon – támaszkodom rá a pultra széles mosollyal. – Pólóban is mászkálnék, ha nem kapnátok rögtön szívrohamot, aztán eltelik a sürgősségi.
Te fogsz a sürgősségire kerülni hypothermiával, ha azt hiszed, egy pulóver és egy tavaszi dzseki elég. – Megforgatja a szemét, és megigazgatja a mellére tűzött névtáblát. Mindig is kedveltem Marie-t; néhány évvel volt csupán idősebb nálam, de már így is tíz éve itt dolgozott, mikor én itt töltöttem néhány gyakorlati, majd tapasztalati évet. Kicsit olyan volt, mint a nővérem; már nem a sajátom, hanem egy olyan, amilyet szerettem volna. – De gondolom, nem hozzám jöttél.
Felnevetek. – Ezt miből gondolod?
Mert sose jössz hozzám.
Miért, szeretnéd? – vonom fel a szemöldököm széles mosollyal, és tudom, és ő is tudja, hogy ez a flörtnek tetsző dolog csupán évődés. Amit egyébként ő kezdett. – Jó, rendben, bevallom! Sajnos tényleg nem hozzád jöttem; Beauforthoz jöttem. Bent van, ugye?
Marie közli, hogy még nem látta elmenni. Étienne Beaufort régóta jó barátom volt, tulajdonképpen ő volt az, aki ajánlotta, hogy vegyem magamhoz Beau-t, és ezért el is neveztem róla, aminek annyira igazából nem örült, de ez volt az adok-kapok része. Egyébként a név ne tévesszen meg, igazából nem francia, hanem kínai, és az angol buddy-program keretén belül találkoztunk a Sorbonne-on, voltak közös óráink, aztán belőle gyerekorvos lett. Most is épp hozzá tartok, megbeszéltük, hogy beülünk kajálni a közeli Xavier-bisztróba.
Már a lift felé hátrálok a nővérpulttól, ami épp akkor ért le, közben viszont még Marie felé gesztikulálok. – Szeretnéd, hogy téged is elvigyelek kajálni? Elviszlek.
Komolyan mondom, de ő csak legyint. – Mind ezt mondja!
Esküszöm, hogy elviszlek. Szombaton dolgozol, ugye? Na, majd akkor. Vagy hozok kaját. Még mindig nem bírod a thai kaját? Nagy kár!
Egyébként sem volt rossz napom, mégis sikerült feldobnia a hangulatomat. Nem azért mentem el a kórházból, mert ne kedveltem volna az embereket; szeretek másokkal dolgozni, a dolgok közepében lenni, végül szakmai értelemben mégis a magánpraxis bizonyult előnyösebbnek. Ad egy nagy adag szabadságot; ha jól használod fel, sikeres leszel. Ha nem, visszakönyörögheted magad az előző helyedre.
Még mindig az arcomon ül a széles mosoly, ahogy sietősebb léptekkel megfordulok az utolsó méternél, és még épp azelőtt belépek a liftbe, hogy becsukódhatna az ajtó. Észre sem veszem, hogy valaki más is van ott, míg már bent nem állok. Nem tagadhatom, hogy meglep az ismerős arc látványa. – Tybalt! Szia. – Inkább ösztönből nyújtom felé a kezemet üdvözlő kézfogásra, mintsem azért, mert annyira jóban lennénk. Nyilvánvaló okokból. Bár általában barátságosan fordultam felé, és most is hamar visszakerül a görbület az arcomra, mert nincs okom feltétlenül morcosnak lenni. – A négyesre mész…?

533 szó
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: lift •• Szomb. Feb. 17, 2018 7:55 pm

Andreas & Tybalt

Kelletlenül húzom össze magam előtt a kigombolt szövetkabátot, amikor a kocsi volánja mögül kiszállva a hideg szél nem várt gesztusként legyinti a hátam mögé a fekete anyagot, jelezvén, hogy nem úgy van az, hogy én minden gond nélkül kijátszhatom a téli időjárást. Pedig milyen kézenfekvő ötletnek tűnt, mikor reggel mérlegelve a helyzetet jutottam el arra a nézőpontra, hogy legkevésbé se fogom sokáig élvezni az anyatermészet jótékony hatását, így minek vállalkoznék arra, hogy magamra kapom a felesleges terhet, amit a vastag télikabát tud okozni. A rohanóvá lett napjaim közé sorolható az, hogy huszonnégy óra leforgása alatt nyakamba kapom Párizst –holott kimondottan nagyra becsülném, ha csak egy nap erejéig kibővíthetnénk ezt az intervallumot negyvennyolcra, csak, hogy valami örömöt is leljek benne-, és maratonisták idejét megszégyenítve teszem tiszteletemet az idősek otthonában, a kórházban, a különböző boltokban, hogy végül a kiadóban végezhessek, melyet legvégül úgyis egy étterem, vagy a szerűség fog zárni, mivel a végére eljár a fejünk felett az idő, és a kései órákban se Cora-nak, se nekem nem lesz affinitásunk a főzéshez.
Már most cipőm talpát a kórház parkolójának betonján koptatom, ha már az apámnál tett tiszteletadást egyszerűen összesűrítettem egy fél órában, melynek túlnyomó többségében a nővérek adtak helyzetjelentést apám állapotáról. Kifejezetten szakszerűen, olyan szavakat összeválogatva, amiket önnön magam úgyse értek meg, de legalább jól hangzik, elrebegték, amit elég lett volna egy félmondatban összesűríteni: apám állapota stagnál. Nos, ez sok esetben ugyebár jól hangzik, hiszen az, hogy egy helyben rostokol legalább nem mutatja azt, hogy romlana. Na de nem is javul, márpedig kifejezetten nagy szükségünk lenne rá… hogy miért? Mert teljesen valószínűleg azért nem tud már romlani, mert nincs hova! Ő maga az a két lábon járó –vagy inkább nem mindig járó- időzített bomba, akitől az ember nem tudja, hogy mit várhat… ha két perce kedves volt vele, az nem garancia arra, hogy majd most is az lesz. Egy héten egyszer végig kell azt hallgatnom egy hosszabb diskurzus során, miszerint milyen ámokfutásokat tud művelni az én, szinte járni is alig képes apám, és minden egyes alkalommal érzem, ahogy a képem vöröses árnyalatot ölt, mutatván, hogy én érzem magam kellemetlenül az ő koordinálhatatlansága miatt. Természetes, hiszen ő maga már nincsen tudatában annak, hogy bármi rosszat is tenne akkor, amikor fogja, és két kézzel borítja fel az ölébe tett ételeket, hiszen ő ellenállhatatlan vágyat érez afelől, hogy őrjöngve kijelentse: „nem bízok meg a gondozókban, biztos tettek valamit bele!”.
A helyzete momentán menthetetlen. Óvva intettek attól, hogy bármi reményt is tápláljak a felől, hogy lehet ez még jobb is. Amikor az ember ezt hallja, akaratlanul is kivetíti ezt az életfelfogást az élet különböző területeire is… tehát megkaphatjuk arra a választ, hogy miért is úgy lépek át az önműködő ajtón, mintha az emberölés határozott tudatával érkeztem volna a recepciós elé, akivel futtában közlöm egyszerű szándékaimat –noha már mind tudják, hogy visszajáró vendég vagyok ezen a terepen-, és szinte ingerenciám nyílik arra, hogy elrebegjem azt is, hogy nem érdemes olyan illetődött, megszeppent fejet vágni, hiszen a magam előtt összehúzott kabát nem azt engedi sejtetni, hogy bármilyen fegyvert is titkolnék az illetéktelen szemek elől. De ideje korán lakatot tudok tenni a számra, és mikor kezét a lift felé lendíti, mutatva, hogy arra van az arra, egy halvány mosolyt kierőszakolva perdülök a saramon, hogy intelmei alapján már nyomjam is a gombot. A hátam mögött felhangzó nevetés akaratlanul is arra késztet, hogy összevont szemöldökkel a hang irányába forduljak, de könnyedén eleresztem a kíváncsiság jeleit, hiszen a csengő hangja, mely a lift érkeztét jelzi, sokkal kecsegtetőbb hang a számomra. A kiáramló embertömeg hangyaboly-szerű távozását kivárva végül egy szál magamban pattanok be az egyszerű szerkezetbe, mígnem spontán kialakult magányomat egy másik cipő koppanásának tulajdonosa lehetetleníti el a négy emeletnyi időtartam alatt történő kibontakozástól.
Léhán pillantok a hang tulajdonosára; csak akkor áll meg bennem az ütő, amikor tudatosul bennem, hogy ki is a tulaja a szólításnak. Persze, csak egy kis logika eszközölése kellett volna ahhoz, hogy rájöjjek, ki szólít le egy kórházi épületben, és máris nem lett volna olyan nagy a megilletődöttségem, majd a csalódásom. Elnyűtten fordítom tekintetemet a lámpára, szimbolikusan a feljebbvalótól várva a választ a magamban elrebegett „miért?” kérdésre, majd újból Andreasra pillantok, ezzel már nyújtva is felé a kezemet, reakcióként az üdvözlésre.
- Helló –az illem szerint a kézfogás ideje alatt tartom a tekintetét, majd ahogy visszahúzom a kezemet, úgy rögtön az épp akkor bezáródó ajtó felé fordulok. Az utolsó lehetőséget is elszalasztottam, hogy megváljak a kínos szituációtól.
- A négyesre, igen –bólintok egy halvány, ám egyáltalán nem burkolt, kelletlen mosollyal. Aki engem kérdez, tudhatja, hogy alapvetően nincsen problémám Andreas jellemével, tehát a rágalmak ezen részét könnyedén el is oszlathatom magam elől, mielőtt célt érnének. Én szimplán a tudatát nem bírom annak, hogy Coralie volt férjeként továbbra is baráti viszonyt ápolnak… én nem mondom azt, hogy haragosként kéne egymásra tekinteni, és kígyót-békát üvölteni a másikra, mikor bemérik a bioradarral, hogy egymás 100 méteres körzetébe kerültek. Csupán ésszerűen kéne tudni kezelni a kellemetlen helyzetet, és nem kellemeset csinálni belőle olyan formán, hogy feszengés nélkül órákat tudnak egymással csacsogni, önzetlenül felajánlani a vendégszobát, hamarabb felkeresni a volt élettársat a jelenlegi férjnél, illetlen módon becézni a másikat. Becézni… mikor kaptam én konkrét becézést a nejemtől? Az én becenevem csak úgy egyszerűen: Tybalt. Kreatív, mi?
Abszurdum… pont, mint a filmekbe illő klisé, miszerint a magasabb szintekre való törekvés közepette megremeg a lábunk alatt a lift, mígnem megáll nélkülözve minden fel, avagy lefelé tévő mozdulatot. A felettünk világító lámpa fénye sejtelmes félhomályt eszközöl, a jobbomon eddig világító számok kialusznak, csak a csengő piktogram ontja magából a sárga színt.
- Bassza meg… -szökik ki a számon a véleményem szavakba öltött formája, mikor többszöri nyomkodás után se -holott úgy tapadok rá, mint süket a csengőre- mukkan meg senki a segélyhívó túloldalán. Kérdőn fordulok Andreas irányába, halovány reményt táplálva afelől, hogy, mint egykori dolgozója a kórháznak, esetleg talál még elfekvőben olyan telefonszámot, ami bizonyos úton eljuttat minket egy karbantartóig, vagy bárkiig, aki ki tud minket imádkozni a két emelet közül… mielőtt saját kezemmel fojtanám meg magamat, hogy valahogy, de menekülni tudjak az előttünk álló idő elől.

998 szó △ ÖltözetZene
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: lift •• Pént. Márc. 09, 2018 10:22 pm

you don't have to like it
pour Tybalt

Nem mondanám,, hogy különösebben szép nap volna, odakint a tél didergető leheletének ígérete lóg a város felett szürke fellegek formájában, hogy még az utolsó gyér napsugarakat is elfojtsa. De a kinti zimankó nyomába sem érhet annak a pillantásnak, amivel Tybalt jutalmaz minden egyes találkozásunkkor. Nem vagyok szimpatikus neki, ez világos; és valahol teljesen érthető is. Valahol, általában, még mulatságosnak is találom, mert nagy általánosságban véve találok az emberi kicsinyességben – rejtezzen az bár méregben, duzzogásban vagy abban a bizonyos zöld szemű szörnyben – valami lehetetlenül megkapót és érdekeset. Egy szűk fémdobozba bezáratni magam vele ugyanakkor talán mégsem olyan jó ötlet, mint amennyire mókás lehet. Szerencsére az ilyen utak persze rövid ideig tartanak, ráadásul elég felnőttek is vagyunk ahhoz, hogy igen különösen vegye ki magát, ha az utolsó pillanatban esetleg kiugrom a liftből, mintha megcsípett volna valami.
Ellenben, követve Tybalt tekintetét, nem vagyok benne olyan biztos, hogy az Ő szándékaitól túl messzire állna.
Az ajtó azonban csukódik, megmásíthatatlanul és véglegesen, úgyhogy ennyi időt, gondolom, muszáj leszünk kibírni a másikkal. Joviálisan fogadom a társaságot, ha nem tudnám, hogy harapófogóval kellene kihúznom belőle a válaszokat, még kérdeősködnék is; róla, Coráról, róluk. Mert egy ideje nem beszéltünk, de meglehet, hogy ezen információkat nem egy ódzkodó és igen harapós férjtől fogom megtudni. Talán majd Penny.
Mintha csak a volt sógornőm hozta volna ránk a földindulást, pontosabban földmegállást. Gondolataim közt épp a megfelelő időpontot kutattam, amikor esetleg fel tudnám hívni a nőt, hogy nekem se okozzon gondot, meg nyilván neki is megfeleljen, mikor a lift egyszer csak rándulva megáll. Akaratlanul is ránc ül a homlokom közepére, ahogy a kis kijelzőre nézek. Nem jelzi az érkezést. Hovatovább, ilyen rövid idő alatt aligha haladhattunk volna négy szintet, ráadásul az ajtó sem nyílik ki, hogy esetleges új beszállókat fogadjon. Aztán elmegy a fény, hogy a szinte fehér led helyett a sarokból világító lámpácska adjon fényt a zárt térben. Az elakadást jelző kis lámpa is felfénylik, a segélyhívó gombját rejtő fénycsíkkal együtt. Francba.Az a gomb nem követett el ellened semmit – jegyzem meg valahol a tizenharmadik és a százhetvenedik nyomogatása között. Feleslegesnek érzem hozzátenni, hogy nyilvánvalóan nem működik; rájön. – A lifteket azóta nem cserélték, hogy húsz éve itt voltam. Csak a burkolatot. Régi a rendszer, úgyhogy sok vele a baj – magyarázom, hogy ököllel csapjak rá a fémajtóra. Nem erőszakosan vagy dühből, csak mint aki az átlagosnál kicsit hangosabban akar kopogni; egyszer, kétszer, háromszor. Mint egy kód. És nem kell sokat várni ahhoz sem, hogy valahonnét a fejünk fölül halovány hang szűrődjön be az ajtó résén.
Van ott bent valaki…?
Nem, nyilvánvalóan azért kopogunk, mert odakint szlalomozunk. – Aha. Nem ég a liftlámpa, ugye?
Némi szünet, mielőtt azt mondaná: – Nem. Francba, megint azok a rohadt rágcsálók…! – Maradjunk annyiban, hogy az ember ritkán akarja ezt hallani, ha egy egészségügyi intézményben tartózkodik, bár hozzá kell tenni, hogy a rágcsálók itt nem a nővérszobában futkározó egereket rejtették, olyan természetesen nem volt, ám a csatornából néha felmászott egy-két patkány, hogy megcsócsálja az alagsori cuccokat, leszuperált kórházi ágyaktól egészen a minden bizonnyal íncsiklandó vezetékekig. Az elektromos rendszert is gyakran megnyammogták, mielőtt az enyhe elektromos kisülés eltántorította volna tőle őket. Most is erről lehet szó.
Szólj Marie-nak odalent, jó? Ő majd szól a karbantartónak meg a lifteseknek.
Egészen fentről érkezik a hang, amiből arra következtetek, hogy épp két szint között állhattunk meg. Amilyen szerencsések vagyunk, épp nem elég magasan vagy alacsonyan ahhoz, hogy akármelyik helyen kiférjünk, ha kifeszítik az ajtót. Halványan hallom, hogy a léptek elsietnek; a fém jó hangvezető. Sóhajtva fordulok meg és dőlök a lift ajtajának. – Remélem, nem siettél sehová. Legutóbb, ha jól emlékszem, négy órába telt, mire kicserélték a hibás vezetéket. Éljen a modern technika, hm? Ez a Skynet aztán nem fog tudatára ébredni… – Előhúzom a mobilom a zsebemből. Nem lep meg, hogy a lift miatt nem jelez térerőt, és az internetet sem. Gúnyos mosoly ül a szám sarkába; saját magamon gúnyolódok. Nem ettem,  mielőtt idejöttem volna, úgyhogy most éhezek egy darabig. – Nem Corához mentél, ugye…? – Nem, nem, az meglepne. A negyediken az elfekvők vannak, neurológiai osztályok, a sebészet… Corának semmi keresnivalója nem lenne ott. Remélem.

669 szó
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: lift •• Szomb. Márc. 31, 2018 10:31 am

Andreas & Tybalt

Kelepcébe zárva lenni azzal a személlyel, akire évek óta legádázabb ellenfelemként tekintek, nem tartozott a napirendi pontjaim közé. Mi több, bár logikusan következik szerény személye a kórház területén, nem fordult meg a fejemben annak eshetősége, hogy pont ő lesz az a figura, aki mellém szegődik egy pár percnyi társasutazás reményében. És mégis itt van, és mégis kezet nyújtok felé, hogy, bár olyan ő számomra, mint szálka a szememben, kimutassam azt a roppant nagylelkű gesztust, miszerint nem tagadom meg olyannyira a társaságát, hogy elsikkasszam ezt a fajta köszönési normát. Én még mindig tartom magam ahhoz az ideához, hogy más körülmények keretei között mi akár még jóban is lehettünk volna, hiszen tudom jó magam is, hogy ő egy jó szándékú ember, helyén lévő humorérzékkel, legtöbbször kedves és segítőkész megnyilvánulással. Elvégre felém is mindig ezt mutatta, függetlenül attól, hogy én leginkább ennek ellenkezőjét preferálva a legválasztékosabban hoztam tudtára, hogy nem kívánok részesedni az általa nyújtott jóindulatból. Hiszen bármikor meglátom, nem csak az öklöm, de a gyomrom is görcsbe rándul, megváltozik arcom mimikája, és ha egy huszadrangú képregényben élnénk, talán felvillanna a fejem felett az a bizonyos „Alarm!” felirat, miszerint kerüljem az esetleges veszélyforrást. Mert ő nem más, mint a púp a hátamon, a potenciális képviselője azon személyeknek, akitől úgymond féltenem kell a nejemet… valahogy nem megy azon tudat leküzdése, hogy Cora ilyen jó viszonyt ápol volt férjével, aki legalább olyan jól ismeri őt, mint ahogyan én is. A gyakran egymással töltött idejük tudata léket váj a józan ítélőképességembe, mely árok talán képviseletében áll a féltékenységnek, és a féltésnek, miszerint a múlt megismétli önmagát. Hiszen mi van akkor, hogyha ezúttal Cora érzései irányomba halványulnak el, és ráeszmél arra, hogy mindig is Andreas volt az, aki biztosította számára a boldogságot, a valós szeretet? Az évek engem igazolnak, de az ember ízlése bizonyos források alapján hét évente változik…
Végignézem, ahogy becsukódik a nagy fémkalitka ajtaja, ezzel téve egyértelművé, hogy mind idáig tehettem volna meg a távozási kísérletemet, sűrűn hangoztatva, hogy inkább megvárom a következőt. Most viszont nincs más, csak a kettőnk közt vont néma csend, az emeletek váltakozását jelző, felvillanó lámpa, mígnem az is teljesen elsötétül, pont, mint a mellettem lévő összes gomb. Az eddigi erős lámpafény egyszeriben vált energiatakarékossá, ezzel ellentétben az én eddigi energiatakarékos mivoltom szárnyra kap, és minden potenciális, a kijutás reményével kecsegtető gesztust megteszek; természetesen sikertelenül. Talán ez az, amit a nálamnál okosabbak úgy neveznek, hogy karma?
Csak a felszólítása, néma utasítása, miszerint hagyjam abba eddigi tevékenységemet eredményezi, hogy a tenyerem alsó íve nem ütközik frontálisan a kezelő felülettel… olybá tűnik, hogy manapság fogytán vagyok a türelemnek, és a dühöm kezelésének. Most mégis megálljt parancsolok magamnak, ökölbe szorított kezem nadrágom zsebébe süpped, körmeim egyre érzékelhetőbb, erőteljes félholdakat vésnek bőrömbe.
- Fantasztikus… -többre nem telik, konkrétan sóhajtom a választ, míg szabad kezem ujjai felborzolják tarkómon az apró hajszálakat. Nem így terveztem a mai napot… nem kívántam kettesben tölteni pár édes órát a számomra talán legkellemetlenebb emberrel. Ha hinnék a sorsban, a végzetben és minden ilyenfajta túlbecsült baromságban, talán úgy is mondhatnánk, hogy a Nagyfőnök így kívánja meg elérni, hogy végre békességgel tekintsek Andreasra, ne pedig pulykaméreggel, egekbe szökő vérnyomással. Hogy erre van-e bármiféle lehetőség? Nem hiszem…
Léhán rákönyökölök a lift falait szegélyező hideg vasra, fejemet hátradöntöm az újdonsült kalitkánk felém eső oldalára, ilyen formán hallgatva végig Andreas valamely, valószínűleg itt dolgozó személlyel folytatott beszélgetését. Mondanom se kell, nem őszinte a mosolyom a bizonyos rágcsáló szó hallatán, de egyhamar túlteszem magam ezen a hirtelen jött válságon… ez az, ami a legkevesebb megbotránkozást okozza nekem a mai nap folyamán. Na de ismerjük be, így jár az, aki önként simul bele az ellustuló társadalom konvencióiba, és választja ennek fényében a liftet a lépcső ellenében… Pedig mindent elkerülhettem volna. A bizonytalan időre való beragadást, a kínos szituációt, magát Andreast.
Lehajtott fejjel hallgatom végig, ahogy a szorgos léptek az ellenkező irányba tartanak. Bizonyos pótcselekvés gyanánt kezdem hüvelykujjammal kaparászni a mutatóujjam körme mellett feljött apró bőrdarabot, ezzel is elkerülve azt, hogy bármiféle fizikai vagy mentális kapcsolatot kelljen létesítenem a liftbe ragadt másik személlyel. Azt a gesztust mégis megteszem, hogy felpillantok, mikor magához ragadja a szót. Mert ugyebár hiába „persona non grata” az én értékrendem alapján, azért mégis diktálja a neveltetésem, hogy valamelyest próbáljak megalkuvó magatartást mutatni vele szemben. Még ha ő maga is tudja, hogy nem kenyerem a vele való beszélgetés…
- Nem mondom, hogy siettem, de ettől függetlenül szívesebben lennék bárhol máshol, mint itt, a ránk váró ki tudja hány órában –nem érdemes tagadni, és momentán mérget is mernék arra venni, hogy ő is hasonló gondolatokat él most át. Hogyha érvényesek lennének a való életre a filmekben látott, elcsépelt klisék, talán ez lenne az az alkalom, amikor rájönnénk, hogy több közös van bennünk, mint ahogy azt eddig hittük, és megköttetne az ellenségeskedésből lett, égben köttetett barátság. Milyen mázli, hogy az általunk élt élet nem gyakorta adja be a derekát a hollywoodi filmipar leghűbben alkalmazott elvárásainak, így mentesítést kaphatunk a rabigák alól.
- Szerencsére nem. Apám adatait adom le a neurológián, aztán megyek tovább Cora papírjaiért –apró bólintással igazolom a szavaimat, mintha legalábbis magamnak is ezzel próbálnék visszaigazolást szerezni, hogy egészen pontosan ezt kéne csinálnom, hogyha még idejében megváltoztattam volna a gondolataimat és váltottam volna lépcsőre a liftről.
- Rég láttalak már erre –vetem felé az isteni meglátásomat, éppen csak nem téve mögé, hogy „szerencsére”… Pedig ott ül a nyelvem hegyén a kézenfekvő véleménynyilvánítás, de úgy gondolom, hogy ismer annyira, hogy tudja, gondolatban elhangzik.

895 szó △ ÖltözetZene
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: lift •• Szomb. Ápr. 28, 2018 1:36 pm

you don't have to like it
pour Tybalt

Váratlan helyzetek mindig történnek, mindegy, mennyire tervez előre az ember, hány potenciális változást kalkulál bele a lépéseibe. A lift megállása épp ilyesféle dolog; és bár nem a lehető legrosszabb kimenetel, a legkisebb áldozat melletti legnagyobb nyereség skáláján mégsem foglal el túlzottan előkelő pozíciót. Félreérthetetlen az a hangsúly, amellyel Tybalt fejezi ki magát, egyetlen rövid szóban; liftben ragadni eleve kellemetlen élmény, van, akinek kifejezetten meghatározó. Itt azonban emellett még a társaságra is neheztel.
Reméltem, hogy hamar elhárítódik a gond; mint mondtam, nekem nincsenek ellenérzéseim a férfi felé, de minden elfogadási tendenciám ellenére, nem szeretek olyan társaságban lenni, amelyik nem kedvel, hacsak nem muszáj. Most viszont, úgy tűnik, az; tudtam én, hogy inkább lépcsőznöm kellene, annyival is többet sportoltam ma. A lusták mindig elnyerik méltó büntetésüket, jelen esetben egy nem túl lelkes, oktalanul féltékeny író személyében. – Fair enough, de ne bosszankodj nagyon. Tartalékold az energiát. Meg a levegőt. – Széles mosollyal pillantok rá, de valószínűleg nem lelek megértésre a tekintetében, ezért hozzáteszem, visszafogottabban: – Vicceltem. – És inkább a mobilommal ténykednék, de arra sem kapok lehetőséget, pedig legalább eltölthetném az időt azzal, hogy e-maileket olvasok, vagy legalább híreket. A kórházi lift, és tulajdonképpen egyébként az ablakok is, valamilyen mágikus módon tartják kint a mobilnetet; bár az informatikusok szerint nem volt lehetséges, amint kinyitottam az ablakot, „bejött rajta a wifi”, az meg hadd ne legyen az én gondom, hogy ők képtelenek voltak kialakítani egy valamire való internethálózatot egy közintézményen belül.
Bár tulajdonképpen, tekintve, hogy itt dolgozásom alatt hetente legalább egyszer bedöglött az egyik lift, talán nem kellene fenn akadnom az épület többi gondján sem.
Nem akarlak elkeseríteni, de a neurológia háromkor zár – nézek rá a karórámra. Azt nem hiszem, hogy tudja, ez még ugyanaz, amit Corától kaptam annak idején amolyan házassági-eljegyzési ajándékként, csak a szíjat kellett kicserélni, és ez így van jól. Nem nosztalgiából tartottam meg, csak… Szeretem tudni, hány óra, anélkül, hogy elő kellene vennem a mobilom. És minek vegyek másikat, ha van egy tökéletesen működő? 12:37 Nem sok esély van rá, hogy addigra kijussunk. Felajánlhatnám neki, hogy így ajtón keresztül esetleg megkérjem az ügyeletest, intézzünk el valamit; én ugyan nem ismerem, de Étienne eléggé beépült a többiek közé, ha megkérném… Egy kifogástalan, gyermekrajzfilmekbe illő szereplő így tenne, megpróbálná muffinnal meg cukormázzal lenyűgözni azt, aki ellenséges vele. Én nem teszem. Egyrészt úgy érzem, visszautasítaná, valami fellengzős nagyobbrendűséget látna mögé, vagy egyszerűen az önbecsülése nem engedné, hogy épp az én segítségemet fogadja el. Túlzás azt állítani, hogy mondjuk ha egy szikláról lógna le, és csak én menthetném meg, ne fogadná el a segítő kezet, de amíg nem élet-halál kérdése… A neurológia holnap is nyitva lesz. Ez itt pedig csak néhány óráig tart.
Remélem.
Hát, Párizsban több, mint kétmillió kétszázezren laknak, és több, mint két tucat kórháza van. Mekkora volt az esélye, hogy összefutunk? – villantok rá jókedvű vigyort, cseppet sem zavartatva magam, hogy tekintetében igen nyilvánvalóan ott ül a „szerencsére” szócska ellenséges, savanyú éle. Tényleg értem, miért ilyen. – Mármint, itt. A Pacsirtában kicsit több, bár oda sem járok gyakran újabban. Sok a munka. Gondolom, te még kevesebbet. – Alapvetően udvarias kérdésnek indult, de tulajdonképpen kijelentés is lehetne; Tybalt nem az… emberek embere. Pontosabban, nem a sok ember embere, bár nem igen engedi jobban megismerni magát, úgy tippelném, az a típus, akinek kevés barátja van, és szívesebben tölt velük szabadnapokat (az íróknak van szabadnapja…?), minthogy nagy társaságba járjon. Bár véleményem szerint a Pacsirta nem kifejezetten az a tipikus szórakozóhely, szerencsére; jobban ekdvez az olyan öregebb lelkűeknek, mint én, akik nem a zene dübörgésével akarják beszakíttatni a dobhártyájukat, csak bedobnának egy sört, ennének mondjuk valami zsírban sült, krumplis húsos tálat, és beszélgetnének. Nem az a hely, ahová az ember egyedül megy; inkább eleve társasággal. És bármennyire szeretné is, hogy másképp legyen, Corával még mindig sok, közös barátunk van egy társaságban, akik oda járnak; ott kellett összefutnunk nekünk is. Nem mintha kifejezetten megnehezítettem volna számára az ott létet. Azt hiszem, eleve feszengett, bár ki tudja? Lehet, hogy tényleg csak engem nem bír. – Cora mondta, hogy nemrég adtál ki egy könyvet, és… Á, ennek semmi értelme. – Fél-frusztrált sóhajjal túrok a hajamba, bőrdzsekim kellemetlen dörzsölődő hangja tölti meg a liftet; inkább leveszem, és a kezemre hajtom. – Beszélhetünk semleges témáról. Az időjárás, például, tiszta őrült, nem? Vagy az elnökválasztásról. Elégedett vagy vele? Vagy három óráig csendes pihenőt is tarthatunk. Vagy mondjuk feltehetek olyan kérdést, ami érdekel is… Mit gondolsz, hajlandó lennél válaszolni rá? – Szerintem ő is tudja, hogy Coráról van szó. Mióta novemberben megkeresett, nem találkoztunk, leszámítva, mikor nem sokkal később beszéltünk egyszer Messengeren; az orvos miatt, segítettem neki elintézni egy korai időpontot, különben tavaszig várhatott volna az első találkozásra, nem számítva a kezelést magát. Nem tudom, Tybalt ezzel mennyire van tisztában, Pennyvel is csak elvétve beszélek, az ő agya meg igen furfangosan működik, néha nehéz kibogozni, pontosan mire gondol, és amit mond, az valóban úgy hangzott-e el, vagy csak ő vette úgy. Kérdőn tekintek hát rá; ha kell, én meditálok még néhány órát a sarokban. Éhes vagyok, de majd Candy Crushozom.

817 szó
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: lift •• Kedd Aug. 21, 2018 4:27 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: lift ••

Ajánlott tartalom

lift
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-