La Nonna Italiana
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 3:36 pm ✥

✥ Today at 8:51 am ✥

✥ Yesterday at 10:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:00 am ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 9:23 pm ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 8:53 am ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 8:05 am ✥

✥ Csüt. Szept. 20, 2018 10:34 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ La Nonna Italiana •• Szer. Feb. 14, 2018 12:12 pm

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: La Nonna Italiana •• Szer. Feb. 21, 2018 9:42 pm

to my sweet Antonio ♥️

Nem terveztem, hogy hazaugrok még a bevásárlás után, de addig gondolkoztam rajta és annyira elbeszélgettem az időt is, hogy muszáj kompenzálnom valamivel a késésemet. A kelleténél jóval több ruhát hajítottam ki a szekrényből, gyorsan próbálkoztam elérni, hogy hihető legyen, sokat töltöttem a készülődéssel. Meg se fordulhat a fejében, hogy megfeledkeztem róla, azt meg pláne nem, hogy fontosabb nála egy idegen.. Pedig tényleg belefeledkeztem egy kicsit, és mire észbe kaptam az idő már el is szaladt felettem. Mindig ellenem dolgozik, már kezdhetnék hozzászokni. Ennek ellenére még mindig elég határozott tervem van, kárpótolni akarom Antoniot az elmúlt napokért, a kiesett időért, a sok fáradozásáért, hogy még így is tudjunk találkozni.. Tudom, hogy nem volt szüksége a tegnapelőtti reggeli szendvicsre és a tegnap délutáni kávéra sem, mégis bejött a pékségbe, hogy megbizonyosodjon arról, rendben vagyok. Pedig ennél nagyobbat nem tévedhetne, nem hogy rendben nem vagyok, egyre jobban érzem, hogy a sok hazugság, amit kiejtek a számon, egyszer majd maga alá fog temetni. Mindig szerettem őszintének lenni, színt vallani, aztán mégis az életem velejárói lettek a titkok, amiket senkinek nem mondhatok el, a kis apróságok, amiket magam előtt is szeretek elrejteni, mintha egyszerűen nem tudatosulnának bennem a történések. Mintha a szőnyeg alá seperve meg se történnének körülöttem az események. Például az is, hogy Pierre visszajött. Senkinek sem szóltam róla, pedig beszélnék róla Hazelnek, az anyámnak, a barátaimnak és legfőképp Alexnek, de még mindig kitartok amellett, hogy jobb, ha nem tudja, hogy ő az apja. Majd, ha visszakaptam őt, majd ha összeháasodtunk és elcsitul körülöttünk minden, akkor talán. Mert megígértem neki, felelőtlenül, önmagamat meghazudtolva alkudtam ki cserébe azért, hogy ne dőljön romba az életem, hogy legyen mire építenem a jövőmet. A jövőnket. És már csak néhány hónap kérdése az egész, csupán ennyi időm van, hogy őszinte mosollyal az arcomon tudjam kimondani az igent. De vigaszt nyújt a tudat, hogy ha az ő családja az enyém is lesz, akkor Alex a lehető legnagyobb biztonságban nőhet fel. Ennél jobb lehetőségem sosem lesz, nála jobb férjet pedig sosem találnék. Nem is akarnék. Valószínűleg nem is mérges rám, csak én fújom fel a dolgot, magammal nem tudok elszámolni, és okkal van bűntudatom, amit igyekszek messzire hessegetni, míg belebújtatom a lábaimat egy vastagabb harisnyába és a kiválasztott ruháimat is magamra veszem. Alex a fürdésből rohan félig vizesen hozzám, nem sűrűn lát szoknyában így meg is lepődik egy rövid pillanatig, aztán szalad tovább, bebújik az ágyamba és magára hozza a szekrényből kiszórt ruhákat, mintha csak elbújhatna alattuk. Pedig nem, a gurgulázó nevetése akkor is elárulná, ha nem lógna ki a lábfeje a takarónak használt kupac alól. Az ágy szélére ülve kibányászom alóla, azzal már nem kell foglalkoznom, hogy megtöröljem, mert szépen leissza róla a sok ruha a nedvességet, de elég eleven ahhoz, hogy ne akarjon még aludni menni. A mesét viszont ma nem én szolgáltatom, mert szívfájdalom ugyan, de ennél többet nem késhetek. Csak egy csókot nyomok a fiam fejére, aztán hagyom, hogy anyám kitessékelje a szobámból és rosszul esik ugyan belegondolni, de anyáskodjon felette. Az én dolgom lenne, határozottan azon a véleményen vagyok, hogy nekem kellene nevelnem minden múltban történt megingásom ellenére is. Hiszem, hogy jobban csinálnám. És fogom is... Gyorsan köszönök el, még mielőtt a telefonom a kabátom zsebéből a kezem ügyébe kerülne és írnék egy sms-t, hogy mégsem érek rá. Most a legjobb formámat kell hoznom, meg is iramodok a metró irányába, csak pár megálló, néhány perc, míg a hideg futkor a lábszáramon. Végtére is még tél van, számíthattam volna rá, hogy fázni fogok, de kibírom. Az utóbbi napokhoz képest ez a kis csípős idő már nem hátráltathat meg, egy kimaradó szerelvény viszont igen. Pont ezért kapkodom a lábam a sötétbe burkolózó utcán, majd amint befordulok az étterem ajtaján, szinte azonnal átjár az a meleg, otthonos érzés, amit minden ittlétemkor a torkomat szorongatja. A kabátomat kedvesen segíti le rólam a főpincér, naná, hogy felismer, még bókol is valamit, amit csak akkor hallanék meg, ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy átmelegedjek egy kicsit. A teremben békésen vacsorázók között a vőlegényemet keresem, majd mikor nem találom, automatikusan veszem az irányt a konyha felé. Nem szabadna bemennem, szólhatnának érte, mégse teszik, pedig sejthetik, hogy mit forgatok a fejemben, amit aztán be is bizonyítok. Előbb csak bedugom a fejem, majd be is lépek. Igyekszem halk lépteket produkálni, és bár eleinte azt terveztem, hogy hátulról lepem meg, inkább csak megállok a falnak dőlve és mosollyal az arcomon figyelem az ügyködését. Nem akarom megzavarni, de legfőképp össze kell szednem magam, hogy mire megpillant, a kevéske bizonytalanságomat is száműzhessem a tekintetemből.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: La Nonna Italiana •• Pént. Márc. 30, 2018 6:57 pm


Claire &&  Antonio
- Újabb rendelés, Főnök! –Mario dinamikus léptekkel érkezik meg mellém, mögötte a csapóajtó eltökélten csapja a szelet, mígnem másodpercek leforgása alatt teljesen elenyészővé válik a mozgása. Lekapom vállamról az arra terített konyharuhát, beletörlöm kezemet, mielőtt újból visszahelyezném annak méltó helyére, így csípőre csapott kézzel fordulva vissza a férfi felé, aki akkor szakítja le a notesze egyik lapját, és tűzi azt a megannyi felaggatott társa közé.
- Kettő minestrone leves csészében, egy lasagne gomba nélkül, és egy tradicionális olasz pizza. Desszertnek pedig kettő tiramisu –kapom meg a szóbeli segítséget, miután érthetővé válik a pincérnek, hogy nem azért közeledek és távolodok az elém akasztott papírtól, mert ilyen hatással van rám a lassan a tizedik órába forduló munkaidőm, hanem mert alkalmatlannak bizonyulok arra, hogy elolvassam mindazt a jó szándékkal írásnak nevezett macskakaparást, amit ő produkált a kedves vendégek körében.
- Vettem! –feltartott hüvelykujjal már fordulok is el tőle, hogy összevadásszam a szükséges alapanyagokat, aminek a felét ki is szórom a lustaságba feledkezett szakácsok körében, akik szorgosan pattannak fel, hogy szemügyre vegyék a pultra helyezett dolgok sokaságát, és azok függvényében ragadjanak eszközt a munkavégzés reményében. Biccentéssel jelzem elégedettségemet, majd, mintha ott se lettem volna indulok el a hátsó ajtó irányába, félúton már előbányászva nadrágom elülső zsebéből a doboz cigarettát, és az abba helyezett gyújtót. Tudatában annak, hogy nem előnyös a munkaruhában való dohányozás, a bőrdzsekim felkerül a séfkabát fölé, hogy ne érje szó a ház elejét, miszerint a fekete anyag szívja magába a dohány jellegzetes szagát, holott az én konyhám meglehetősen hírhedt arról, hogy csakis a rend, a tisztaság uralkodik benne.
Nekitámaszkodok a falnak, mikor becsukódik mögöttem a hátsó sikátorra nyíló ajtó, így elérve azt, hogy az utolsó kis sáv, mely a fényt biztosította, elüljön az aszfalton. Csakis a fellobbanó láng, a meggyulladt cigarettám derengése az, ami halvány parázslásával úgymond fény a késődélutáni órákban, mikor is az elhelyezkedés miatt a magasba nyúló épületek ellehetetlenítik a Nap sugarait attól, hogy elérjék ezt az elzárt kis zsákutcát. A kilélegzett füst nyoma is csak a kékes-fehéres árnyalata miatt követhető végig, mígnem szétválva kerülnek bele a magaslati légkörbe.
A nap folyamán csakis ezek a magamnak szentelt pár percek azok, amik alkalmat adnak arra, hogy végiggondoljam mindazt, amit eddig megtettem, a hátam mögött hagytam, és mérlegeljem mindazt, aminek elébe kívánok nézni. Így, túllépve a harmincon legfőbb ideje annak, hogy alkalomadtán, de felvázoljam magam előtt azt az ideális jövőképet, ami iránt elszántan epekedek. És hiába bizonyos számomra, hogy mindezt Claire és Alex mellett szeretném megélni, mégis ott bujkál bennem bátyám, Alessandro szavainak rontó szándéka. Hiszen ő, mint arra alkalmas személy a lehető legtöbbször érzékelteti velem mindazt, hogy talán nem a legmegfelelőbb döntést hozom meg azzal, hogy egy olyan személlyel fogadok hűséget, aki nem őszinte szerelemből szeret. Sokan viszont azt tartják, hogy nem feltétlen kell a szerelem ahhoz, hogy házasság legyen belőle… elég ahhoz a tisztelet, az egymás iránt érzett szeretet, hogy gyűrűt húzzunk a másik ujjára. Márpedig a felől soha nem támadt egy perc kétségem se, hogy ez a kölcsönösség megvan-e kettőnk bizarr kapcsolatában, noha demoralizáló az a tudat, hogy én sokkal többet képzelek bele ebbe a frigybe, mint a menyasszony. Mert én szeretem. Őszintén, teljesen, úgy, ahogy csak egy szentimentális, olasz barom tud… pláne, hogyha ez a vér vegyítve van mindazzal a francia romantikával, amit az ilyen „előkelőségek” a magukénak tudhatnak. Éppen ez a bennem munkálkodó kettősség az, ami alkalmatlanná tesz arra, hogy elfogadjam Alessandro okító szavait és odébb álljak egy biztosabb jövő reményében. Mert miért tenném? Szeretem őket, segítségre van szükségük, egy olyan biztos anyagi megélhetőségre és családi háttérre, amit én meg tudok nekik adni. Amit szeretnék is nekik megadni.
Komótosan kapom elő kabátom zsebéből a telefonomat, melynek fénye erőteljesen vetül arcomba, nagy számokkal jelezve, hogy perceken belül hét óra. Halk, lemondó hümmögéssel ejtem vissza a készüléket eddigi helyére, másik kezemmel az utolsó slukk után betalálom a falat, hogy onnan peregjenek le az utolsó, még égő dohánydarabok. A csikket az ajtó melletti, direkt erre a célra odatett üvegbe dobom, majd ezzel a lendületességgel lépek vissza az illatárban úszó, konyha felé vezető folyosóra. Félúton akasztom fel a kabátomat a fogasra, továbbmenve leöblítem a kezemet, majd megszáradt állapotában húzok rá két fehér gumikesztyűt, ezzel is elkerülve azt, hogy az étel bármilyen kapcsolatot is létesítsen a kezemen ülő dohányfüst szagával.
- Claire nem keresett? –vetem oda a kérdést a mellettem szorgoskodó munkatársnak, aki eltökélten állítja össze a lasagne különböző rétegeit. Többször volt már rá példa, hogy valamelyik pincér üzent ittlétéről, hiszen hivatalosan a családtagok se tartózkodhatnak a konyha területén.
- Nem szólt senki, hogy itt lenne –rántja meg a vállát, ezzel már vissza is fordulva a tál felé, hogy felvigye a tésztára az éppen aktuális besamel mártás előírt adagját.
Bólintva egyet fordítok hátat neki, hogy a hűtő felé vegyem utamat, ahonnan a megfelelő polcról tulajdonítok el egy előkészített adag pizza tésztát, így a folpackba csomagolt bucival lódulok neki a munkapultnak, hogy azt felszórjam liszttel, így rá is ejtve a nyers tésztát. Hasonlóan lisztezem be a kezemet is, hiszen, mint az olasz tradíciókat hűen követő séf nem vagyok hajlandó mindezt nyújtófával kivitelezni. És természetesen ezt várom el a szakácsoktól is, hiszen az olasz pizza tésztája nem ilyen úton kell, hogy elkészüljön. Ez a hagyomány nagyanyáinktól ragadt ránk.
Szinte egészen belefeledkezek ezen ténykedésembe, csak az újonnan a perifériámba érkező sziluett az, ami arra késztet, hogy felnézzek az éppen nyújtás alatt álló tésztáról. Megmásíthatatlan, őszinte boldogságot sejtető mosoly az, ami kiül az arcomra, mikor szemeim Claire lágy vonásait isszák be. A hosszúvá lett napom fénypontja.
- Szia! –hajolok közelebb hozzá, hogy lágy, törődő csókot nyomhassak homlokára. – Már féltem, hogy el se jössz. Tudom, nem ez volt megbeszélve, de… beszippantott a munka –mentegetőzve ugyan, de kénytelen vagyok visszalépni a pult mögé, hogy folytathassam a dolgomat. Leporolom a kezemet, mielőtt újból a hűtőbe nyúlnék a tipikus alapanyagok reményében: paradicsom szósz, mozzarella, bazsalikom, paradicsom és olívabogyó.
- Milyen napod volt? –teszem fel a lehető legsablonosabb kérdést, míg azon vagyok, hogy a pizza alapját a lehető legesztétikusabban vigyem fel a kinyújtott tésztára.


■ ■ Zene ■ ■ Öltözet ■ ■credit
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: La Nonna Italiana •• Pént. Május 25, 2018 6:46 am


Eszem ágában sincs megzavarni őt a munkában, beérem azzal is, hogy már itt vagyok, nem is késtem többet negyed óránál, ami azt hiszem egyéni rekord. Helyezkedem kicsit, hogy véletlenül se legyek útban a nagy jövés-menésben, és csak azután veszem észre, hogy már kellően felhívtam magamra a figyelmet.
- Szia! - Ahogy közelebb hajol, automatikusan csukódnak le szemeim, ajkaim enyhén elnyílnak, ahogy csókra várok, de csupán homlokomat érinti meg puhán, mint egy pillangó finom kis szárnya. Sóhajtok egy nagyot, közben mélyen beszívom a semmi mással össze nem hasonlítható parfüm, dohány és a sokadik paradicsomszósz különleges illatának keverékét. Nem tudok nem elmosolyodni, szeretem ezt az embert. És én leszek a legboldogabb, ha egyszer szerelmes is lehetek belé. De most árulónak érzem magam, mert elárultam a szívemet és elárultam őt is. Őt, aki - nem túlzás - Alex után a második legjobb dolog az életemben. Sokáig hittem, hogy szemrebbenés nélkül menni fog, mert ha nem is a leghelyesebb, de még mindig ez a legjárhatóbb út a mi közös, kacifántos történetünkben. Csak futtában simítom meg arcát, tudom, hogy vissza kell mennie még, és nem is állok az útjába, de olyan természetesnek tűnik ez az egész. A borostája megkarcolja a az ujjbegyeimet, csillogó szemeit látva a szívem fájdalmasan nagyot dobban, mintha csak így akarna emlékeztetni arra a bűnre, amit minden alkalommal elkövetek ellene. Már majdnem kiülne az arcomra is minden érzelmem, ha nem rendezném gyorsan a vonásaimat, s míg ő visszatér a tésztához, én továbbra is az ajtónál állva igyekszem úgy tenni, mintha itt sem lennék és a lehető legkevesebb fennakadást okozni. Mert nem lehetnék itt, mert ha most kap ellenőrzést, akkor biztosan megbüntetik, hiába vagyok a menyasszonya. Kint kellene várnom rá, mint a többi vendégnek.
- Sajnálom, hogy késtem, egy kicsit elbeszélgettem az időt - vallom be önként a bűnömet, mint aki ítéletre vár, majd mikor az mégsem jön, tovább folytatom. - Csak a szokásos talpalás a pékségben, még annyi időm se volt, hogy átkukkantsak. Monique később jött, megbeszéltük, hogy ma ő zár, én meg korábban lelépek. Tényleg igyekeztem nem elkésni, de... - zavartan fordítom a fejét a többi szakács felé, akik valószínűleg mind fülelnek, bár ennek semmiféle látványos jele nincsen. Gondolkozom egy percig, mit tudnék még mesélni neki a napomról, míg a mozdulatait figyelgetem, vagy épp azt, hogy feszül meg rajta a munkaruha. - És neked? - nem udvariaskodó kérdés ez, valóban érdekel hogy telt a napja, bár elnézve, hogy még mindig robotol, talán nem is kell megvárnom a válaszát. - Meg sem álltál, ugye? - mármint pihenni, szünetet tartani, vagy enni. Mert bármilyen meglepő, néha még a szakácsnak is szüksége van rá.
Mindig is lekötött az, ha néztem, mit és hogyan csinál, persze otthon ez egészen máshogy néz ki. Ott bátran, mindenféle manír nélkül kontárkodnék oda mellé és dugnám az ujjam egyenesen a szószba. Most nem merem megkockáztatni, tudom mennyire ad a szabályaira és már azzal is a határokat feszegetem, hogy egy igen komoly előírást megszegek csak mert így tartja kedvem.
- Jut eszembe, hívott a húgod és anyukáddal is beszéltem - azt már valószínűleg magától is kitalálja, hogy nem az aznapi uzsonna volt a téma, sokkal inkább az esküvő és bár én nem vagyok elragadtatva ettől az egész templomosditól, nem tudom és nem is akarom letörni a lelkesedésüket, hisz készen állnak arra, hogy befogadjanak minket a családjukba. Épp ezért gondoltam, hogy talán jó ötlet lenne Milánóban összeházasodni. Persze anyagi megfontolásból is könnyebb az én családomat odareptetni, mint Tony népes rokonságát ide. - Olyan lelkesek mind.. - akad el a szavam egy pillanatra. Először azt hittem, hogy csak azért kedvesek velem, mert Antonio ott ült mellettem miközben Skype-on beszéltünk, de a hónapok alatt rájöttem, hogy mekkorát tévedtem, és hogy egy csupaszív családba fogok behásodni, akik ugyanúgy fognak szeretni, mint őt. Akár megérdemlem, akár nem.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: La Nonna Italiana •• Kedd Aug. 21, 2018 4:04 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: La Nonna Italiana ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

La Nonna Italiana
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-