everything changeable
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 12:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:26 pm ✥

✥ Yesterday at 8:26 pm ✥

✥ Yesterday at 12:53 pm ✥

✥ Yesterday at 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 8:25 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 6:33 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 2:57 pm ✥

Párizs lakói

Új téma nyitásaHozzászólás a témához

Témanyitás ✥ everything changeable •• Szer. Feb. 14, 2018 4:47 pm


with love to Hazel



Furcsa, hogy egy olyan ingerszegény környezetben, mint ez a hely, képes az agy álmokat szőni, rémálmokat megeleveníteni és mindent felidézni. Itt minden hófehér, fehér a fal, fehér az ágynemű még a szekrényben sincsen semmi szín. Fehér a ruhám de még az ablakrács is fehérre van mázolva. Élettelen hely ez, a magamfajta bolondoknak való, akik bármire képes ugrani.
Az agyam már hozzászokott a fehér szín látványához, már képes megkülönböztetni a padlófehéret a pólófehértől , már meglátom a különbséget a szennyes ruhám és a frissen mosott között : pedig elsőre, avatatlan szemnek mindkettő ugyan olyan lenne. Fehér.
A fehér jó, tiszta szín, barátságos, megnyugtató, de ha a neon lámpa túl erősen világít, egészen zavaró. Néha hunyorognom kell, hogyha kieresztenek az ebédlőbe, ott ahogy a fehér asztalokról visszaverődik a fehér fény, egészen belefájdul a szemem, képes lennék beleszédülni az egészbe, ha fél óránál többet tölthetnék ott. De a magamfajtáknak ez jutott: fehér szoba, kevés berendezéssel és egy rácsos ablak ahonnan nem látni mást csak a kopár tájat, ami ugyan nem fehér, de élettelen, ezáltal lehetne fehér.
Megmozdulok a vaságyon, ami kényelmesen nyikordul meg alattam, s e nyikorgás visszaránt az életbe, elránt a gondolatoktól, s nem hagyja, hogy hosszan merengjek.
A plafont bámulom, mint úgy általában ilyenkor, mást amúgy sem tudnék tenni. A mennyezet olyan fehér, mint a szűz hó, s ez eszembe juttatja Oroszországot, a hóbuckákat, a vadul süvítő szelet, a hideget ami beleüt az ember kezébe ha nem húz kesztyűt. Szeretem azt a fajta telet, a mínusz negyven fokot, a kucsmát és a hatalmas bundát amibe az ember nem fázik annyira. A tél ott kegyetlen, de kegyetlenebb itt, a semmi földjén, a fehér világban ahol még csak hó sincs, sem élet, sem szín, sem érzelmek.
Sóhajtok egyet és elképzelem, hogy sárkány vagyok, a levegő pedig a számon tűzként távozik, s egy pillanatra beszínezi a szobát: a falak hamvaszseder színben pompáznának, s a szekrény fekete lenne, az ágynemű keserű szürke, s a pólóból ing lenne, a melegítőből pedig farmer nadrág.
Hiányzik az életem, hiányzik, hogy élhessem.
Az ajtó nyikorgása jelzi, hogy érkezik valaki, de én lusta vagyok fölülni, csak hason fekve fordítom arra a fejemet, s érdeklődve pislogok a belépő iránt. Fehér köpeny.
- Jó napot Ms. Brooks. -
A hangom éppen csak árnyaltabb a fehérnél.
- Csak nem megint a gyógyszereimet hozta? -
Puhatolózva közelítik meg a hangrezgések, hogy aztán visszavonulót fújhassanak.
- Ma nem vagyok hajlandó bevenni őket!-
Konokul nézek a fiatal lány szemébe, s egészen biztos vagyok benne, hogyha nem itt lennénk, ha nem lenne minden hófehér, akkor elhívnám valahova, egy sétára a parkba.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Csüt. Feb. 15, 2018 4:57 pm


Sosem gondoltam volna, hogy a francia irodalom iránti mérhetetlen szeretetem mellett hogy férhet meg a emberek iránti szeretet. Elmerülni egy könyvben, átélni a hősnő fájdalmát, átértékelni kapcsolatokat nekem sokkal többet ér, mint felszínes barátságokat kialakítani, ahogy ma annyira trendi. A pszichiátrián való munkám sem a véletlen műve, hisz önként jelentkeztem a programba, amit az egyik professzor kezdeményezett, még valamikor a kétezres évek elején. Kizáró ok volt bármilyen nemű fogyatékosság, így bátran töltöttem ki a jelentkezési lapot, nem tudok semmilyen hátrányomról. Leszámítva, hogy néha nem tudom befogni a szám.
A professzor véleménye és kutatása szerint, elég egyetlen találkozás ahhoz, hogy egy idegen végérvényesen és megmásítatlanul megváltoztassa az életünket. Nyilván kitaláltad már, hogy akkor miért is vagyok itt. Nem hiszek ebben és a saját bőrömön akarom tapasztalni ennek a kutatásnak a mivoltát.
Nem vállaltam túlzott szerepet, egyelőre csak a gyógyszereket viszem a betegeknek, akkor is a hátam mögött, szinte pincsikutyaként követ két ápoló, akik a másodperc tört része alatt képesek leteríteni egy elborult pácienst. Azt hiszem, egyikük nem csak azért kísér engem, mert éppenséggel az a dolga. Timotheé előszeretettel sertepertél körülöttem és bár jóképű, magas és az amerikai lányok elolvadnának akcentusától, nekem borsódzik a hátam tőle. Sokkal több figyelmet szentelek egy betegnek, aki előszöri ijedelmemre, már az első alkalommal a nevemen szólított. Pontosabban a vezetéknevemen, amit azóta is kedvére használ. Valami különös oknál fogva, szimpatikusnak tartom, annak ellenére, hogy az egész kórtörténetét ismerem. Természetesen, csak felszínes, árnyékokba burkolva, az egész intézményt köti a titoktartás, én pedig önkéntesként szigorú szabályok szerint tartózkodhatok idebent. Például, ékszert nem hordhatunk, teljesen át kell öltöznünk, ha belépünk a kórház folyosójára és csak akkor beszélhetünk a családtagokkal, ha azok útbaigazítást kérnek, vagy a mosdót keresik. Sajnos a családtagok gyakran kérdezgetnek minket szerettük hogylétéről és elé egyetlen kósza, elcsípett félmondat és máris azt hiszik, minden a legnagyobb rendben. Pedig koránt sincs így. Boris-t viszont soha senki nem látogatja. Soha senkit nem láttam a szobája környékén, leszámítva a harmadikon lakó lányt, aki minden bizonnyal épp a vágyait igyekszik kielégíteni azokban az időkben, amikor az orvosok és az ápolók épp nincsenek a közelben. Vagy lehet csak kártyáznak, ki tudja.
A szobája előtt állok, hátam mögött Timotheé magasodik fölém, túlságosan közel van hozzám, idegesítően közel. Érzem leheletét a nyakamon. Könyökömet a hasába fúrom, talán elérem célom és tesz egy lépést hátra. Sikerült az ellenkező hatást kiváltanom. – Nem értem, mire ez a felhajtás. Soha nem bántott még. – Szűröm a szavakat fogaim között. – Ha pedig megtörténne, nyilván itt leszel a közelben. – Olyan erővel szorítom a tálcát, hogy abba belefehérednek ujjbegyeim. Hallom, ahogy fújtat, keresi a szavakat. Ennyi előnyöm van, hogy amíg én a saját anyanyelvemen beszélek, addig neki bizony gondolkodnia kell. Ezt kihasználva csusszanok be előtte az ajtón és hagyom magára a folyosón. Mosolygok, amikor az ágyon fekvő férfire emelem tekintetem.
-Magának is Boris. – Játszik velem, ezt mindjárt az elején leszűrtem. Így, ha ő Ms Brooks-ként szólít, én majd szólítom őt máshogy.
-Látom kellemesen telik a napja. – Leteszem a tálcát az asztalra, cipőm elakad a rögzítő pántokba, amik négy helyen fogják a talajt. Ahogy az ágy lába is hasonló védelmet kapott.
-Pedig, be kell vennie őket. Addig innen el sem megyek. – Leülök az ágyra, még épp van annyi hely, hogy mellette kényelmesen elférjek, hátamat az ágyrácsnak vessem és onnan fürkésszem őt.
-Gyerünk Boris, jobban érzi majd magát tőlük. Talán még táncolni is fog. Gyakorolnia kell, vészesen közeledik a bál. – Amit az intézmény minden évben megtart, kizárólag a bentlakók számára. Nem kell arra gondolni, hogy hajnalig megy a mulatozás, csupán három órán át tart és legtöbbször este tíz órakor már mindenki édesdeden alszik. Ez csak arra hivatott, hogy egy kicsit feldobja a lakók kedvét. Akik évek óta itt élnek, már lázasan készülnek, a minap a másodikon halk dudorászást hallottam, cipőtalpak csoszogását. Madame Authier gyakorolt egymagában a szobájában, bájos idős asszony, aki három éve él itt, miután elvesztette egy szem fiát. A gyász pedig, teljesen maga alá temette.
-Már tudja, kit visz magával? – Érdeklődöm kíváncsian, minden bizonnyal a lányt a harmadikról, hisz meg kell hálálni lelkiismeretes munkáját. – Én is itt leszek, segítek a vacsoránál. – Természetesen elvállaltam, nehezen tudtam nemet mondani. Akit egyszer magába szippant az itteni élet, nem tud szabadulni. Annyi furcsa ember, a hozzájuk tartozó történettel.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Csüt. Feb. 15, 2018 7:48 pm


with love to Hazel


Ms. Brooks nyilvánvalóan nincsen tisztába azzal, hogy ma nem vagyok jó hangulatomban, hiszen mellém ül az ágyamra, s ezt onnan tudom olyan jól, jól lehet nem nézek felé, inkább az ablakra szegezem a tekintetemet, hogy az ágy megsüpped kevéske súlya alatt, s fájón nyikordul meg: nyikorgása nem a megszokott, nem az a nyikorgás amit én tudok előidézni, ha kellő helyen fekszem, s a lábammal jobb felé kalimpálok, megnyikordul a vaságy, de Ms. Brooks súlya alatt fájóan nyög fel, mintha egy prímás elhangolta volna hangszerét.
Összeráncolom a szemöldökömet, jobb szeretnék egyedül lenni, csak bámulni ki a fehér ablakon a fehér külvilágra, de Ms. Brooks nem így gondolja.
A hangja becsillingeli az egész szobát, a falról verődik vissza, s kellemesen simogatja a hátamat. Szeretném ha Ms. Brooks ténylegesen simogatná a hátamat, olyan rég volt már, hogy bárki azért ért volna hozzám, mert hozzám szeretett volna érni, s nem hajtotta semmilyen önös érdek.
Giselle hozzám szokott érni ha meglátogat, de az ő érintése cseppet sem esik jól, kényszeredett, s durva, türelmetlenül, s a keze olyan száraz, mint a smirgli papír. Giselle akaratos, mindig olyan dolgoknak kell történnie amire ő vágyik, s ha a dolgok nem úgy alakulnak, sikít. A sikítása igazán zavaró, be kell tőle fognom a fülemet, s a szemem is összetapad, mintha ezzel a gyermeki ösztönnel ki tudnám zárni őt.
- Akkor sokáig itt kell maradnia Ms. Brooks. -
Sóhajtok egyet, de nem fordulok felé. Nem akarom bevenni a gyógyszereimet, ma igazán nem.
Nagyobbat sóhajtok, hogy Ms. Brooks jól hallja a sóhajomat: türelmetlen sóhajtás, mintha mindaz amit mondana butaság lenne. Igazából így is van: oltári nagy butaság azt hinni, hogy azok a gyógyszerek segíthetnek, s ha segíteni ténylegesen képesek, bolondság azt hinni, hogy jobban leszek tőlük. Folyton fáradtnak érzem magamat, s kedvtelennek, egy két lábon járó zombinak.
- Ez hazugság Ms. Brooks, és ezt maga is tudja. Csak rosszabbul érezném magamat a gyógyszerektől. -
S megfordítom a fejemet, hogy mégse gondoljon olyan faragatlannak, mint ahogy amúgy viselkedem vele.
Az arcom a dereka és csípője találkozására néz így, de bosszúságomra, nem látom ahogy egybefutnak, a fehér köpeny eltakarja. Hátrább húzódom és felpillantok Ms. Brooks arcára, megkeresem a pillantását és beleveszek. Szeretek belenézni a fiatal szempárba, mert életet látok benne, s mindemellett, mintha a Világot is rejtené: látom a háborgó óceánt. a fák rücskös törzseit, a mezőn legelő őzeket.
- Nem megyek a bálba. -
Jelentem ki dacosan. Gisellenek azt ígértem, hogy elkísérem, de csak azért, hogy ne sikítson.
- És magának sem kellene elmennie. -
Ráncolom össze szemöldökömet.
- Tulajdonképpen nem is kellene ennyit itt lennie.. -
A hangom nem szemrehányó, inkább szomorú: egy bezárt férfi szomorúsága aki a szabadságra vágyik.
- Ezerszer inkább élnie kellene Ms. Brooks....mintsem magafajta bolondokkal a gyógyszerekről veszekedni. -
S mondandóm befejeztével, újra elfordítom a fejemet, s újra kibámulok a rácsos ablakon, így hason fekve.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Hétf. Feb. 19, 2018 8:41 pm


Tudom, hogy szinte lehetetlen küldetést akarok véghez vinni, hisz ismerem már annyira az itt eltöltött kevés időm alatt, hogy makacs és köti az ebet a karóhoz. A gyógyszerek bevétele pedig hatalmas küzdelem lesz, de nem adom fel. Én csak a javát akarom, ártani eszem ágában sincs és ha a dokik ezt írták fel neki, akkor nekem kutya kötelességem bevetetni vele. Ha más lehetőség nem lesz, marad a fenyegetőzés.
-Én ráérek Boris. – Piszkálom körmeimet, majd rápillantok. Fogalmam sincs, mennyire nyomasztó lehet minden nap itt felébredni. Ahogy azt sem tudom, igazából mit is keres itt valójában. Ahogy említettem, a betegek kórlapjai számunkra, önkénteseknek teljesen titkos. Olyan ez, mint a Pentagon vagy a NASA. Mindenki tudja, hogy vannak, hogy működnek, de hogy tulajdonképpen mi is a céljuk és feladatuk, arról igazán senki sem tud. Hiába piszkálja a csőröm, eddig még nem volt bátorságom ahhoz, hogy belopózzak az egyik irodába és kutatni kezdjek. Mások már megtették, én annyira nyuszi vagyok.
-Nem tudom, milyen lehet, de higgye el, itt mindenki azt akarja, hogy meggyógyuljon. A kedvemért bevehetné őket. – Próbálkozom be nyájas, bájos hangon, hátha elérek nála valamit. Először szépen, finoman, majd bekeményítek. Idővel, ha úgy látom, muszáj lesz. – Ha szeretne innen hamar kikerülni akkor viselkedik és azt teszi, amire kérik. Azt csiripelték a madarak, hogy a közös terápiát is kihagyja. – Nyilván nekem sem lenne kedvem mások nyavalygását hallgatni, mikor meg van a saját bajom, de ha egyszer kötelező, akkor kötelező. – Addig sem a szobájában gubbaszt. – Én megőrülnék ebbe a kis lyukba. Minden egy színű, rögzítve van, az ablakon rács, az ajtó időzítővel működik, belépni is csak kártyával lehet.
Lebiggyesztem ajkaimat mondata hallatán.
-Jaj ne már Boris, ott a helye. – Lököm meg játékosan lábát. – Az a lány minden bizonnyal arra vágyik, hogy elvigye és lötyögjenek egyet. – Máskülönben nem járna le hozzá a harmadikról, arról az emeltről, ahol a különösen problémás páciensek laknak. Az első pár hétben én is ott dolgoztam, de miután az egyikük pusztán játékból felnyomott a falra, átkérettem magam a könnyebb esetek közé. Így akadtam erre a gyöngyszemre, akit most foggal-körömmel arra akarok rávenni, hogy bevegye a gyógyszereit.
-Köszönöm aggályait, de én elmegyek. Számítanak rám és akkor legalább lesz lehetőségem táncolni Luca-val. – A férfit mindenki ismeri, egy igazán tisztelettudó, idős úriember, aki miután tönkrement a jól menő vállalkozása, nem bírta az őt körülvevő nyomást és összeroppant. Mindig van hozzám egy kedves szava és alig várja, hogy felkérhessen egy táncra. – Ha már maga nem akar jönni, legalább táncpartnerem legyen. – Keresem a tekintetét, néhány pillanatig csak figyeljük egymást, elemezzük egymást. Nem szólalok meg, megvárom, míg ő teszi meg. Szeretem hallgatni a hangját. Mély baritonja kellemesen hat ebben a félig üres, kopár szobában.
-Szívesen jövök magához. – Vallom be mosolyogva. – Meg aztán, észrevettem, hogy senki sem látogatja. Hol van a családja? – Arra magam is rájöttem, hogy nem idevalósi, de azt hittem, legalább valaki elkísérte az országba.
Nagyot fújtatok, halkan felnevetek, beletúrok barna tincseimbe.
-Jesszusom, azért, mert egy kicsit is más, mindjárt bolondnak gondolja magát? – Hirtelen azt sem tudom, mit mondhatnék még neki. Sajnálom, hogy így vélekedik magáról, a falak kívül biztos, hogy nem ilyen. – Mit szeretett csinálni? Biztos volt valami hobbija. – Kíváncsiskodom, egyrészt, mert tényleg érdekel, másrészt pedig, szeretném, ha feloldódna. Túlságosan merev és monoton.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Szer. Feb. 21, 2018 9:14 am


with love to Hazel


Szeretnék felsóhajtani, hangosan kifújni minden tüdőmbe ékelődött levegőt, hogy ezzel is tudatára adjam Hazelnek - csak magamban hívom így, előtte talán sohasem fogom kimondani a keresztnevét, talán, de csak egészen picit talán, ezzel szeretném a tudatában tartani, hogy más vagyok. Hallom ahogy az emberek Hazelnek szólítják, s ő kedvesen visszamosolyog. Nem akarom, hogy rám csak kedvesen visszamosolyogjon - nagyon ellenemre van az amit kér. Ennek ellenére mégis halványan csíntalan mosolyra húzom a  számat, s valahogy úgy helyezkedem az ágyon, úgy forgok, hogy a szemébe nézhessek.
- Akkor azt hiszem még hosszú-hosszú ideig osztozkodunk majd ezen az ágyon. Jobb vagy bal oldalt szeretne aludni? -
Finoman megemelem a szemöldökömet, éppen hogy csak egy leheletnyit, mintha megfontolandó lenne a kérdésem. De Hazel akármennyire fog ezen nevetni, az agyam tovább sző bizonyos képeket, arról, hogy Ő és Én miként élünk le még legalább nyolc hónapot ebben a szobában. Nem lenne rossz. El tudnám képzelni, hogy egy olyan fiatal lánnyal, mint Hazel, osztozkodjak a szobámon.
- Kipakolhatom az asztalfiókot, és legalább a felét, nem nem is a felét! A háromnegyedét birtokba veheti! -
Lelkesen csendül a hangom, s nem tehetek róla, egyre jobban lovalom bele magamat a tévképzetbe, s egyre jobban ránt magával a képzelt világ. Sokat beszélgetünk, sokat nevetünk, s sokszor csak fekszünk itt egymás mellett, nézzük a plafont, s különböző történeteket elevenítünk meg rajtuk. Mesélünk titkos vágyainkról, s szerepeket játszunk. Azt hiszem tökéletes lenne. Tökéletes valóság.
De a valóság, az én valóságom, ennél egyszerűbb: Hazel sohasem maradhatna itt velem, sohasem osztozkodna az asztalfiókomon, nem feküdne itt mellettem, hogy történeteket meséljünk meg nem élt álmokról. És ez lehangol. Olyannyira lehangol, hogy a hátamra kell fordulnom, a szememet a plafonra szegeznem, s csak bámulom azt a fehér plafont, szinte alig lélegzem. Minden vágyam megvalósíthatatlanságának súlya rám telepszik.
Szusszanok egyet, konokul összeszorítom a számat. Szeretnék neki mondani valamit, valami igazán bántó dolgot, hogy érezze semmi jó nincsen azokban a gyógyszerekben, s ha beveszem ugyan úgy itt kell maradnom, ugyan azokat a bolond embereket kell majd néznem, s semmi sem fog változni. De hirtelenjében nem tudok elég bántó dolgot kitalálni, így inkább robotszerűen cselekszem: egyenes derékkal állok föl, monoton lépem le azt a három lépést az asztalig, a kis pohárkából a tenyerembe öntöm a bogyókat, a számba hajítom őket, és a fehér falat bámulva, víz nélkül nyelem le őket. Megkarcolják a torkomat és keserű ízt hagynak a számban, de a valóság ennél is keserűbb: egy nő előtt kellett minden önérzetemet elhajítanom, s teljes megaláztatásban szót fogadni. Belülről összetörtem, s úgy kullogok vissza az ágyhoz, hogy ő is láthassa: semmi sincs rendben. Leülök a szélére neki háttal, s csak bámulok kifelé az ablakon.
Szeretném ha elmenne, ha most nem nézné végig ahogy szenvedek, ahogy megfürdök az önsajnálattal teleengedett medencében.
És már minden mindegy, már nem tart lázban a beszélgetés, már nem piszkálja a gondolataimat Giselle alakja, már nem érdekel semmi: csak a saját nyomorom és bánatom.
- Szórakozzon jól majd Ms. Brooks. -
Hangom monoton csendül, s mindent érezhet belőle: minden bánatot, minden magányt, minden nyomorúságot, s minden kedv hiányát.
Nem akarom többé hallani, hogy miként próbál rávenni a mulatságra, csak le akarok feküdni, be akarok gubózni a takaróm rejtekébe, s napokig ott maradni.
Csak megrázom a fejemet, mintha magam sem hinném el: s tényleg nem teszem. Ugyan ki jönne szívesen egy magamfajtához? Kit érdekel egy lecsúszott férfi gondja és baja?
- Oroszországban vannak. S ott is maradnak. Nem akarok látogatókat. Nem akarok sajnálkozást. Nem akarom látni ahogyan azt a férfit siratják, aki egykoron voltam. -
Vallom be megtörten. Az igazság az, hogy én nem engedtem hogy anyámék meglátogassanak, pedig sokszor próbálkoztak, de én minduntalan elutasítottam ezeket a próbálkozásokat, mire rájöttek, minden hiábavaló. Nem akarok velük találkozni, nem akarom anyám sopánkodását hallani, nem akarom apám borszagú leheletét érezni. Így talán, de csak talán magamban megmaradhatok annak aki voltam: egyszerű férfinak.
Dühösen fordulok felé, a szemem szikrákat ver rá.
- El kellene fogadnia, hogy a világ nem olyan csodálatos, mint ahogyan hiszi! S ha nem lennék bolond, sohasem zártak volna ide be! Baj van az agyammal Hazel! -
Olyan hangosan beszélek, hogy félő be fog jönni az őr kintről, leszíjaz, vagy benyugtatóz. Észre sem veszem, hogy a keresztnevén szólítom.
- Semmit sem számít mit szerettem csinálni, ha már nem csinálhatom! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm ezt az átkozott helyet! Gyűlölöm, hogy nem vagyok normális! -
Tényleg be fognak jönni, de ez egyszer nem érdekel.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Csüt. Feb. 22, 2018 3:27 pm


Elnevetem magam, kócos, barna tincseimet a fejem tetejére kötöm a karkötőnek használt hajgumival. – Mondtam, én ráérek és ami azt illeti, a jobb felét választom. De akkor szorosan kell feküdnünk, elég kicsi ez az ágy. – Más helyzetben nem gondolkodnék annyit, nem akarnám megválogatni a szavaimat. Ez a helyzet, azonban teljesen más, mint amiket eddig tapasztaltam. Jobbára beszélgetnem sem szabadna vele és szinte hallom Étienne tajtékzó levegővételét az ajtón túlról, de maradni szeretnék. Egyrészt sajnálom, amiért rajtam kívül és a kis vöröskén kívül senki sem látogatja, másrészt pedig, valljuk be, jóképű. Ha épp úgy tartja kedves, egész beszédes és a mosolya… nos, had ne beszéljek róla.
-Sajnos a fogkefém és a pipere dolgaim otthon maradtak, de holnap behozom őket és birtokba veszem a fél fiókomat. – Szeretném jókedvre deríteni, nem flörtölök vele, inkább csak kacérkodom. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet ide bezárva lenni, elveszteni a maradék emberi méltóságomat. Kiszolgáltatva az orvosok és ápolók kénye kedvére. Én sosem tudnék bántani senkit sem, de hallottam már ezt azt arról, mi történik azokkal a betegekkel, akik agresszívek, vagy épp nem hajlandóak behódolni az orvosoknak. Nem egy ápoló emeli rá kezét a páciensekre és legtöbbször ezeket az incidenseket apró baleseteknek tudják be. Megcsúszott a folyosón, megszédült a szobájában. Gusztustalan dolgok, amiknek kifecsegése akár az intézmény életébe is kerülhet.
Szótlanul ülünk az üres szobában, én nézem őt, míg a plafont fixírozza és azon gondolkodom, vajon mennyi ideje már annak, hogy idebent van. Mit tehetnék azért, hogy egy kicsit jobban érezze magát. A történet egyik felét megkapja a kis vöröstől, aki lopakodva érkezik éjszakánként, én azonban a másik félre gondolok.
Nem szólok utána, hagyom, hogy tegye, amit akar. Egy pillanatra sem jut eszembe, hogy akár bármi bajom is származhat hirtelen megmozdulásából. Tudom, hogy képtelen lenne ártani nekem és én sem tudnám bántani. Örömmel konstatálom, ez apró mosollyal ajkaimon, hogy beveszi a pirulákat, amiket az asztalra helyeztem a tálcával együtt. – Ez a maga érdeke Boris. – Ismétlem meg önmagam, akármennyire is kilátástalan itt a helyzet, ha baj történik, bizony ki fogom nyitni a számat.
Megérintem a vállát, ahogy mellé helyezkedem az ágy szélére, de azonnal el is veszem, ahogy elkényelmesedem. – Minden bizonnyal jól fogom érezni magam. Ha eljönne, talán még látná is, ahogy megrészegülve a limonádétól, táncolok a parkett közepén. – Mondom nevetve, hátha ki tudok sajtolni belőle egy vékonyka mosolyt, de esélytelen a próbálkozás. Csírájában folytja el minden kezdeményezésem.
-Nem hiszem, hogy siratni kellene magát. Mindenki életében vannak hullámvölgyek. Szerinte üzenhetne a családjának, hogy látogassák meg. – Nem lenne rossz ötlet, talán a kedve is visszajönne és nem lenne olyan mélabús.
Látogatásaim során sosem engedett magához annyira közel, hogy akár a keresztnevemen szólítson, vagy tegező hangnemben beszéljen velem. Most mégis megtörni látszik a jég. Az indulat, a tehetetlen düh váltotta ki csupán, vagy végre megnyílik nekem.
-Miért gondolod azt, hogy bolond vagy? – Kérdezem és befejezem a finomkodást. Közel egy idősek vagyunk, elé volt a játékból. – Nekem is baj van az agyammal, ha tudni akarod. Utálom, ha rendetlenség van a lakásomban és kb naponta takarítok. – Jó, ez így nem teljesen igaz, hetente kétszer jut időm arra, hogy az egész lakást kisuvickoljam, de olyankor már hozzáérni is fáj szinte mindenhez, ami poros. – Engem érdekel, hogy mit csináltál, amíg kint voltál. Nyilván volt munkád is, ennyi idősen nem az anyád szoknyájába kapaszkodtál. – Persze, az sem lenne baj, ha így történt volna. A mai világban bármi megeshet.
-Azért vagyok itt, hogy egy kicsit jobb legyen. Az a munkám, hogy felvidítsam az itt lakókat. Ha látnád mennyire boldog Clemetina néni a másodikról, vagy a szomszédod, a középkorú férfi, aki sántít a fél lábára. Mindegyikük mosolyog, ha meglát. Ellenben te olyan vagy, mint egy morcos medve, aki ha tehetné, bezárná magát egy sötét verembe. – Hevesen gesztikulálok, tényleg rengeteg kérdés marad üresen, Boris-al kapcsolatban. – Néha úgy érzem, hogy ez csak nekem szól. Bár engem nem akarsz megölni a szemeddel, annak azért örülök. – Nem úgy, mint az ajtó mögött várakozó Étienne-t.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Kedd Feb. 27, 2018 8:11 am


with love to Hazel


Egy pillanatra hevesebben kezd verni a szívem, s én sem vagyok biztos benne, hogy mi oka lehet ennek. Úgy gondolom, hogy ő okozza, a kijelentésével, melyben arról tesz ígéretet, hogy közelebb kell egymáshoz feküdnünk. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire szeretnék Hazelhez közelebb feküdni, a lábunkat összenyomni, a kezünkkel játszani, órákig hagyni, hogy a mellkasomon feküdjön, míg én a haját simogatom.
Ilyenkor mindig elszomorodom, már amnnyire a gyógyszerek engedik: rá kell ébrednem, hogy nem vagyok átlagos férfi, selejt vagyok, akinek nem könnyen adódik majd meg a boldog párkapcsolat. Mindig kerülnöm kell majd az olyan helyzeteket, mint a szerelem: hiszen mind tudjuk, ez nem egy konstans állapot,  ez sokkal inkább hullámzó, és az ami hullámzó, nekem sohasem lesz jó. Túl sokszor ránthat a mélybe magával, s túl sokszor emelhet magasra, s e között a két állapot között olyan meredek és hosszú az út, hogy hullámvasút lehetne. A hullámvasutakból, pláne nem az érzelmiekből pedig nincs kiszállás.
Mégis felkuncogok, elképzelem ahogy Hazel holnap idejön a kis pipere táskájával és a fogkeféjével, s követeli a fiókom felét, hogy bebújik mellém a takaró alá, a lábát a combomon veti át a fejét meg a mellkasomra hajtja. Beleszédülök a képzeletekbe, mert ezek nem fehérek, ezek színesek, annyira élettel teliek, hogy fáj a hiányuk.
- Tényleg gyere el. -
Csúszik ki a számon. Magányos vagyok, magányos férfi, akit egy olyan nő látogat esténként, akire nem vagyok kíváncsi, de elutasítani nem merem. Giselle nem normális, még nálam is normálatlanabb, veszélyesebb, kiszámíthatatlanabb: az ember inkább megteszi azt amit kér, csak ne akadjon ki, ki tudja mit művel.
Felvonom a szemöldökömet. Nem értem Hazelt, hogy miért vágyik ennyire különös emberek társaságára, miért vágyj, hogy perverz férfiak csorgassák rá a nyálukat a báli ruháját látva, hogy közelebb férkőzhessenek, hozzá táncolást ígérve, de közben a csípőjét markolják.
Dühös leszek. Dühös Hazelre és a világra amiért nem látja ennek veszélyét, s dühösen fordulok felé.
- Nem táncolhatsz senkivel! -
Dühösen parancsolok rá, még az ajkam is összeszorul, s dacosan bámulok bele a szemébe. Valószínűleg nem ért engem, nem tudja miért akarom őt innen minél távolabb tartani, de én sem értem még teljesen, csak kapiskálom.
- És nem akarok a családommal sem találkozni! -
Teszem hozzá még mindig bosszúsan. Nem és nem! Én nem akarom őt táncolni látni mással, nem akarom látni ahogy azt hiszi, hogy boldog idebent. A szüleimet meg még inkább nem kívánom a magam közelébe.
Szárazon fölnevetek.
- Ugyan már! Hiszen tudjuk, hogy az nem olyan! Olyanért nem zárnak be ide! -
Korholom egészen finoman, cinikus éllel.
- Öngyilkos akartam lenni.. azért vagyok most itt.. -
Hirtelen vallom be, mert ebben a pillanatban úgy érzem, tudnia kell, hiszen a lakótársam lesz, az ágytársam és a fiókon is osztozni fogunk.
Nagy szusszanással rázom meg a fejemet, hiába próbáltam elüldözni magam mellől, nyilván nem sikerült.
- Művészetet oktattam közép és kisiskolásoknak. -
Vallom be sokkal szerényebben, sokkal lágyabban, hiszen nincs értelme vele gonosznak lennem, nem tágít. Itt van és velem foglalkozik, és ez simogat, jól esik, megnyugtat.
- Nem akarom, hogy itt ragadj, hogy azt hidd ez az élet. Annyi másik ember van a világban Hazel. Menned kellene. Látnod kellene őket.. -
Annyira elcsendesedett a hangom, hogy én is alig hallom.
- Kérhetek valamit? -
Az izgatotttsságtól kiszárad a torkom és a szám, s úgy fekszem immáron háton az ágyamban, mintha valami kis deszkaszerűség lenne.
- Megtennéd, hogy leveszed azt az átkozott fehér köpenyt és idebújnál kicsit? -
Reménykedve pillantok rá, hogy lássa szükségem van erre: valami szinesre, valami élettel telire, valami igazira. Rá.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Pént. Márc. 02, 2018 9:13 pm


Boris nagy valószínűséggel odakint a zord világban egy egészen más Boris volt, mint akit én megismertem idebent. Talán nem volt ennyire zárkózott, barátok vették körül, őrültségeket csinált, mint minden fiatal férfi, falta a nőket és fogalmam sincs, ettől miért telepszik mázsás súly a mellkasomra. Ostobaság lenne azt gondolni, hogy kettőnknek bármi köze is lehetne egymáshoz, ha egyszer, valaha, még ebben az életben kijut innen. És ha ki is jut, akkor sem velem akarna eszeveszett kapcsolatba kezdeni, ha nem a lángvörös ringyóval a másodikról.
-Az előbb még azt mondtad, ne jöjjek el. – Emelkedik fel szemöldököm, mély ráncokat vetve a homlokomra. Néha tényleg nem tudom, mikor cselekszem jót és mikor nem. Összezavar a viselkedése, holott már ismernem kéne, mint a nyitott könyvet. – Igazán jól esik, hogy ennyire ragaszkodsz hozzám, de én is el tudom dönteni, kivel táncolok és kivel nem. Ha jól emlékszem, az imént még hevesen ellenkeztél az ellen, hogy eljöjj a bálba, vagy tán, mégis megtisztelsz egy tánccal? – Kérdezem somolyogva, hajammal babrálva, mely azóta már ismét vállamat súrolja. Sosem voltam kibékülve a mennyiségével és a kezelhetőségével, nem csodálkozom, hogy az ócska gumi eddig bírta. Ki is húzom és a csuklómra húzom.
-Jéézusom, hogy lehetsz ennyire makacs?! – A hangom feljebb emelkedik a megszokottnál, az még engem is meglep, nem csak őt.
-És ne sajnáltasd magad. Szerinted nekik nem rossz, hogy ennyire messze vagy? A szüleid az istenért, mit tettek, amiért nem vagy rájuk kíváncsi? – Előre dőlök kérdésem nyomatékosítására, ízlelgetem a következő gondolatom, de belém rekeszti a hirtelen jött vallomással. Minden az eszembe jutott, csak épp ez nem. Nem is tudom, hogyan reagáljak rá, valahogy bennem sosem kavarogtak ilyesfajta érzések. Én szeretek élni, szeretem a körülöttem lévőket, szeretem az iskolát és vele együtt minden nyűgöt. Szeretek ide jönni, az embereket, a történeteiket és szeretem Boris-t.
-De most itt vagy és ez a lényeg, semmi más. – Tenyerem combjának feszül, megszorítom bátorításképp, mosolygok, hogy ne érezze magát annyira pocsékul, de legbelül fájdalmasan csend telepszik rám. – Ha meggyógyulsz, taníthatsz újra, szerintem semmi akadálya nem lesz. Biztos te voltál a kedvencük. – Az iskolások többségének van kedvelt tantárgya, ezzel együtt pedig tanára. Velem ellentétben, aki gyűlölte az összeset és csakis azért éltem az iskolarendszert, mert kitűnő tanuló voltam. Egy szóval stréber voltam, a legrosszabb fajtából és nem vagyok rá büszke.
Azt hittem már megbeszéltük, hogy nagylány vagyok és tudok dönteni a saját életemet érintő témákban, de úgy tűnik, egy megszokott időközönként valahogy mindig visszakanyarodunk ide. Nyelek egyet, mielőtt még valami olyan csúszna ki a számon, amit idővel megbánnék, de erősen kell koncentrálnom, hogy szét ne nyíljanak ajkaim és elrebegjem feje felett a legszebb káromkodások csokrát.
-Fejezd már be ezt a baromságot. Egyelőre még tiszta a fejem és nem vagyok döntésképtelen. Senki nem áll mellettem a tarkómra szorított pisztollyal, hogy itt legyek veled. Miért vagy ennyire kishitű? Miért gondolod azt, hogy te senkit sem érdekelsz, vagy hogy, rád senki sem kíváncsi? Tulajdonképpen a másodperc tört része alatt össze tudsz zavarni. – Mély levegőt veszek, egy pillanatra elszégyellem magam az őszinteségemért, de nem hallgathatom el előle az igazságot. Vagyis inkább a véleményemet, annak semmi értelme nem lenne.
Meglep a kérése, sőt, nem is meglep, inkább letaglóz és bevallom, szemem azonnal az ajtóra szegeződik. Hezitálok, tudom, hogy kintről figyelnek és azt is sejtem, hogy az ócska kamera a sarokban működőképes, de nem érdekel. Leveszem a köpenyem, az asztalra dobom, alatta egyszerű blúz van, egy aprócska masnival a nyakán. Szó nélkül fekszem a vállamra, kezeimet mellkasom előtt összekulcsolva, állam alá szorítva. Hátrálok egy keveset, épp csak annyit, hogy érezzem leheletét a nyakamon. Elmosolyodom, remélem ő is hasonlóképpen nyugodtnak érzi magát.
-Tudod, ha egyszer kiszabadulsz, remélem, meghívsz egy kávéra. – Vagy elviszel vacsorázni, esetleg a múzeumba, vagy az Eiffel toronyhoz.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Pént. Ápr. 13, 2018 10:49 am


with love to Hazel


Magamon sem tudok kiigazodni, az érzések amikről azt hittem, hogy szépen el vannak zárva, el vannak rejtve, most finoman ostromolják a kapukat, lágyan alig észrevehetően de azért úgy, hogy tudjam ott vannak. És ez az érzés most elemi erővel tör rám, hogy mégis vannak érzéseim, hogy dacára a bogyóknak ott vannak, képes lehetek érezni: mert ebben a pillanatban szeretnék, nagyon szeretnék normális lenni, s megismerni őt, hosszan beszélgetni egy bor fölött, nem csinálni semmit csak a csillagokat bámulni, a múzeumban hosszú percekig állni a festmények előtt és azon morfondírozni, hogy mi lehet a kép igazi jelentése, esőben szaladni, unalmas mozifilmeket bámulni, könyvekből hangosan olvasni a másiknak. Egy egész életet el tudnék most képzelni vele, s ebben nem is az a legrémisztőbb, hogy el tudom ezt képzelni, hanem hogy elemi erővel tör rám a vágy eziránt.
Sóhajtok.
- Tudod mit? Elviszlek én abba a hülye mulatságba. -
Mintha neki tennék szívességet és nem magamnak. Mintha én kevésbé akarnék vele lenni. Pedig az igazság az, hogy nem akarok osztozkodni rajta, nem akarok a hülye táncos mulatságon lenni, inkább egy elzárt helyen ahol ketten lehetünk, ahol normálisak lehetünk.
- De nincsen öltönyöm, és nem táncolok lassú zenékre. A pörgőseket tudom. És remélem tudsz salsázni és orosz nép táncolni. Ezek a személyes kedvenceim. -
Bólintok keményen. Nem adok alább, nem táncolok idióta romantikus zenékre amik miatt elhihetném, hogy lehetne köztünk bármi is. Orosz vagyok nem pedig sült bolond - bár most annak érzem magamat, mert valahol reménykedem benne, hogy lehet köztünk bármi is a levegőn kívül -, és igen is szeretek táncolni. Vagy szerettem. Odahaza a néptánc csoportban is benne voltam, és több díjat is nyertünk. A salsát pedig csak kihívásból tanultam meg, és közben igazán beleszerettem.
- De biztosan olyan borzalmas nekik... -
Sóhajtok, de hallhatja, hogy nem értek vele egyet. Makacsul feszül meg az ín a nyakamnál. Nem tágítok. A szüleim életét egyszer tönkretettem, és nem vagyok hajlandó az övét is tönkre tenni. Pedig jó úton haladok afelé, hogy belerondítsak az egészbe.
Rábámulok, türelmesen, talán kicsit meglepődötten is, de mindenképpen meglágyultan.
- Te tényleg szeretnél itt lenni?
Olyan halkan suttogom amennyire csak tudom, hiszen magam is rettegek a választól. Mert mi van akkor ha azt mondja, hogy nem? Szívesebben lenne máshol, csak a karitatív munka kell a diplomájához? Akkor mi lesz? Összeomlok, vagy olyan mély depresszióba esek amennyire a gyógyszerek engedik? Mi van akkor ha csalódnom kell? És mi van akkor ha csalódást okozok neki?
Túl sok gondolat, túl sok kérdés, még a fejem is beléjük fájdul.
Még szerencse, hogy hozzám búj, és a szívem vadabbul kezd kalimpálni, mert az illata bekúszik az orromba, és megborzongatja a testemet. Hatalmasat sóhajtok, és óvatos mozdulattal fordulok felé, olyan közel kúszva hozzá amennyire még illendő.
- Ha kijutok innen akkor feleségül veszlek. -
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Szer. Jún. 06, 2018 3:51 pm


-Nocsak, nem is sejtettem, hogy meggondolod magad. – Elismerősen mosolygok rá, szeretném, ha tudná, hogy nincs azzal semmi baj, ha olykor jól érzi magát és kikívánkozik ebből a kalitkából. – Semmi baj, az unokabátyám hasonló kaliberű, behozom az övét. – És már látom is lelki szemeim előtt abban a méregdrága öltönyben, ami kiemeli majd szemének kékjét, férfias jellegének minden négyzetcentijét. Benedvesítem alsó ajkam, csak ezután szólalok meg újra. – Viszont megtaníthatnál arra az orosz néptáncra vagy micsodára, fogalmam sincs, azt hogy kell járni. – A többivel megpróbálkozom majd, nem vagyok egy táncos lábú lány, de kihozom magamból a maximumot, hogy jól érezhesse magát. – Jó lesz, nekem elhiheted, csak addig ne gondold meg magad. Szeretném, ha eljönnél, legalább beszélgethetsz másokkal is, nem csak velem. – Remek alkalom lenne számomra kideríteni, a vöröske szándékai komolyak vagy csak szórakozik és mennyire lennék etikus, ha felnyomnám azzal az indokkal, hogy zaklatja a gyógyulás útján lévő betegemet. Illetve, nem az én betegem, én csak azért vagyok itt, hogy valakivel beszélgethessen, valaki meglátogassa, ha már a családja nem teszi meg.
Jaj Boris, borzalmas nekik, mert ellököd őket magadtól. Nem engeded, hogy eljöjjenek, pedig biztos, hogy örömmel tennék meg. Butaság azt hinned, hogy nem szeretnek vagy nem kíváncsiak rád. Én is itt vagyok, szinte minden nap. – Remélem érzi, hogy ugyan olyan fontos része a társadalomnak, mint én vagy bárki más ebben az épületben. Nekem fontos és ezt nem igazán vallottam meg senkinek sem. Még magamnak is csak félve ismerem be, hogy vonzódom hozzá, pedig a vak is látja, mennyire jóképű és ha nem keltené egy a sztyeppéken élő vad, civilizálatlan medve látszatát, hamarabb kikerülne innen, mint gondolná.
-Szeretek itt lenni. Jobban, mint odakint, az egyetemen, a munkahelyemen, a többi, normális ember között. – Tudom, hogy ez egy mesterségesen létrehozott létesítmény, ahol orvosok, ápolók, olykor fegyőrök vigyáznak a rendre és a betegek többsége be van gyógyszerezve, de mégis otthonosabban mozgok a falai között, mint odakint. – Szeretek bejönni hozzád, de jobban örülnék neki, ha most már egy mosollyal fogadnál. – És mosolyra húzom az ajkát, persze, csak ha hagyja.
Kérésére meglepődöm ugyan, de megteszem amit kér annak ellenére is, hogy hallom ahogy az ajtónak ütközik Timotheé cipőjének orra. Karjaim a mellkasom előtt pihennek, térdeimet felhúzom és épp csak annyira engedem közel magamat hozzá, amennyire illik. Megfogom karját, ami most a hátamat bökdösi és előre húzom, hogy átölelhessen. Egy percre lehunyom a szemem, eszembe se jut, hogy akár bajom is származhat, hogy akár egy pillanat alatt szoríthatja ki belőlem a szuszt anélkül, hogy a segítség beérne hozzám. Elmosolyodom kijelentésén, még sose mondtak nekem ennél szebbet és ha nem tudnám, hogy épp az előbb vette a piruláit, akkor még el is hinném neki. Addig mocorgok, míg szembe nem kerülök vele, tenyerembe fektetem fejem, szabad kezem ujjaival hajába túrok.
-Ne tegyél felelőtlen kijelentéseket Boris. Még csak nem is ismersz. – Eltűröm szeme elől a kósza tincseket. – Mesélj valamit magadról. Mit szeretsz, mi az, amit utálsz? – Kérdezem tőle érdeklődve, az arcát fürkészve, miközben a karórám hangosan kattog csuklómon. – Én is mesélek magamról ígérem és akkor már ismerni fogsz. – Elmosolyodom, megnyalom alsó ajkam, de nem mozdulok a helyemről, inkább csak a hajával babrálok, várom, hogy végre megnyíljon nekem és őszintén, minden kötöttség és félelem nélkül beszélgethessünk.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable •• Pént. Júl. 13, 2018 3:07 pm


with love to Hazel



Halvány mosollyal rántok vállat, mintha mit sem számítana, hogy meggondoltam magamat, mintha nem az ellen ágáltam volna, hogy elmenjek abba a bálba. Nem mondtam volna igent, ha ő sem jön el. Akkor egész nap a szobámban feküdtem volna, összeráncolt szemöldökkel, morcosan bámulva a plafont, mozdulatlanul, dühöngve, hogy az ajtó alatti résen beszűrődik a zene, nekem pedig hallgatnom kell, pedig az egészhez semmi kedvem. Már egészen ráhangoltam magamat, hogy miként fogom bámulni a plafont, hogy hányat fogok pislogni, és ha bejön valaki, akkor türelmetlenül félrefordítom majd a fejemet, mint a duzzogó kisgyermek, és egy szót sem szólok. Még akkor sem ha kérdeznek.
Kicsit össze is zavarodom: most akkor mit fogok csinálni, így hogy elmegyek vele a bálba? Milyen fejet fogok vágni, mit fogok inni és mit nem fogok?
- Köszönöm szépen. -
Sütöm le a pillantásomat, elrejtve a dúló érzelmeimet. Mennyire kínos már egy férfinek mindez? Hogy a nőt kell megkérnie akit elvisz táncolni, hogy szerezzen be neki mindent. Elkeseredem egy kicsit, a saját nyomromon, s megint eszembe jut, hogy Hazelnek jobb lenne mással mennie, nem is kellene eljönnie, hiszen olyan fiatal és olyan csinos.
- Mindenképpen megtanítom, csak nem most. Most olyan jó így veled. -
Olyna őszintén nézek rá, ahogy az tőlem telik. Tényleg jó így nekem, vele.Az illata egészen megrészegít, a kedvessége és szépsége pedig újra és újra elvarázsol.
- Megígérem, hogy nem gondolom meg magamat. Szeretném ha jól éreznéd magadat, és.. biztos vagyok benne, hogy én is jól fogom érezni magamat, hogyha nem figyelik minden lépésünket árgus szemmel. De, hogy mással is beszélgessek.. hát nem is tudom, nekem.. jó ez így. - -
Nem akarok mással beszélni, mással lenni, mással bármit is csinálni, nekem tökéletesen megfelel ez így ahogyan van. Gyűlölöm a helyzetemet, s gyűlölöm, hogy mások szánalmát kell néznem vagy hallgatnom. Nem akarom, egy napig csak én akarok lenni. Boris, a józan és egészséges Boris, akinek nincsen semmi baj az agyával, aki táncba vihet egy lányt anélkül, hogy bárki szúrós szemmel figyelné. Gyógyszerek nélkül.
- De te itt dolgozol, neked kötelességed ide eljönni. -Teszem hozzá szórakozottan, s igyekszem a mondatom végére olyan hangsúlyosan letenni a pontot, hogy számára is érthető legyen: nem kívánok többet beszélni a szüleimről. Nem akarom, hogy eljöjjenek, és ez nem fog változni. Fölösleges lenne ide utazniuk egészen Oroszországból.
- De ez nem helyes, az hogy jobb szeretsz csupa-csupa őrült ember között lenni, mint a való világban. Nem lehet, hogy neked is van valami bajod? - - Kuncogok egy sort. Csipkelődöm vele, igazán jó kedvem lett. Érzem ugyan, hogy a gyógyszerek eltompítanak, mégis jól vagyok, jól így vele.
Feléleszt bennem valamit az ahogyan hozzám bújik, egyszerre nyugszom meg és kezdek l nagyon izgulni, a szívem sokkal gyorsabban kezd el verni, mint ahogyan eddig, az illata egészen beleivódik a nyálkahártyámban, így tudom, hogyha elmegy innen én még akkor is érezni fogom az illatát, a testének súlyát.
- Ez nem felelőtlen, meglátod ez így is lesz. Feleségül foglak venni, persze csak akkor ha te is akarod. Rendes lánykérésed lesz, és egy éves jegyességünk. -
Elkalandoznak a gondolataim, beleborzongnom a kedves érintésbe.
- Ó hát mindenfélét szeretek, a fánkot, a művészetet, az egyszerű dolgokat, a pasztel színeket, a sakkot. Szeretem a havat, imádom a telet, és szeretem a madarak csicsergését hallani. Szeretek napfényre ébredni, a csillagokat bámulni.. -
Szeretlek téged. Ezt akarom neki mondani, de csak óvatosan nyúlok az arcához, hüvelykujjammal simítom meg a puha bőrét, s hirtelen, gyors csókot nyomok az ajkára. Egészen gyorsat és feszeset, csak a szánk ér össze.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: everything changeable ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

everything changeable
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Alternatív játékok :: Alternatív jövõ-
Új téma nyitásaHozzászólás a témához