Lio & Oly (2025 nyara)
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 8:16 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 8:42 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 7:44 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:10 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:03 pm ✥


Témanyitás ✥ Lio & Oly (2025 nyara) •• Vas. Feb. 18, 2018 11:59 pm

To Oly

//Trágár szavakat tartalmazhat//
Annyira különös elhinnem azt, hogy itt van. Hogy minden este hazatértemkor nem egyedül várnak, hanem ketten. Megetetve, megfürdetve, friss púder illat terjeng a levegőben, miközben cuppanós puszit adok a vállára, selymes hajacskájára, vagy épp a csupasz fenekére, amikor még sikerül elkapnom egy fürdetést is vagy etetést. Még nem annyira élénk, még rugdos, emelgeti a fejét, grimaszol és végtelenül boldogan vigyorog. Sötét szemeiben pedig ezer csillag gyúl minden áldott nap. Ha ránk emeli hatalmas tekintetét, nincs helye szomorúságnak, vitának, feszültségnek, csak ő létezik. Mint valami mágnes, úgy vonz be mindkettőnket, úgy rabolja el a figyelmünket, mint születése pillanatában az én szívemet is. Hosszú percekig nem létezett számomra a külvilág, csakis ő. Meg akartam már akkor óvni mindentől, mi rossz, mint bánthatja, mi szomorúvá teheti. Nem tudnám mihez hasonlítani az érzést. Gyönyörű baba volt és napról napra egyre szebb.
Nem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne puszilgassam halálra, ne szórakoztassam, ne nézzem meg, minden rendben van-e. Azért vannak azok a pillanatok, amikor eltűnök, elnyel a forgatás és egy telefon rángat haza - pedig esküszöm nem direkt csinálom, csak szükség van rám, mert nélkülem áll a munka, mert nélkülem képtelenek haladni, mert nélkülem mindenki jajveszékel. Néha kellene egy segéd, aki beugrik, aki mellett akár azt is meg tudom csinálni, hogy hazaugrok a gyerekhez, ha úgy van. Nem háríthatok mindent a feleségemre, egyszerűen nem tehetem. Pedig tudom, hogy örömmel van mellette, minden egyes pillanat kárpótolja őt a múltban történtekért. Egyet az egyért. Sonja bearanyozza a mindennapjait, látom rajta, hogy valósággal ragyog. Szüksége volt már erre, ahogy nekem is. Mert kegyetlen időszakon vagyunk túl, amikor az élet elvesz, majd megbetegít, amikor csak nagy küzdéssel adja oda azt, ami jár - mert Párizs ünnepelt tavaly a hazai bajnokával. És Ő is megkapta végre, ami járt neki. Úgy énekelte a himnuszt, mint még soha semmit akkora beleéléssel. Pedig láttam rajta, menten megfullad és azzal küzd, hogy kapjon levegőt.
Ma korán végzek, az egyik jelentősebb mellékszereplő betegen jött már eleve forgatni, a felvételek alatt pedig bebizonyosodott, hogy nem fog egészségesebbnek tűnni. Nem volt mit tenni, a sminkesek sem tudtak segíteni rajta, haza lett küldve, lábadozzon csak. Én meg ideges vagyok, mert számolnom kell azzal, hogy akkor mennyi idő esik ki, hogy variáljuk át azt a kicseszett menettervet. Az ő részei hátra, nagyon hátra, talán akkor nem esünk ki a határidőből. Jó lenne végre egyszer időben befejezni a forgatást, nem ráfizetni a stúdió bérlésére. Bezzeg ha egyszer sajátom lesz, akkor én mondom meg mi legyen. De amíg csak puhatolózok a pályán, addig hiába csattan az ostorom.
Ahogy belépek a házba, a nappaliban megpillantom a babaszőnyegen az én kis hercegnőmet. Pillanatok alatt foszlik szerte bosszússágom és mellé térdepelek. Óvatosan leteszem a táskát is, meg ne ijedjen, de már vigyorog, hogy meglátott.
- Hát egyedül lettél hagyva, Sotikám? - behajlítom a kezeimet, előre hajolok, hogy puszit nyomjak a homlokára. Cserébe a fülembe kapaszkodik.
- Hol van anya?
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) •• Csüt. Feb. 22, 2018 12:22 am

Olykor még mindig kétkedve méregetem a kiságyat, bizonytalankodva kelek fel reggelente, pedig már hozzászoktam a gondolathoz, hogy anya vagyok. Szeretek is az lenni. Csak éppen nem így terveztem ezt az egészet. Olyan gyorsan jött, akkora botrányt kavart, először rettegtem miatta, aztán a férjem bizalma rendült meg bennem, nagyon közel álltam ahhoz, hogy széthulljon az egész életem, mint valami kártyavár. Sorra vesztettem el az összes fontos dolgot az életemben, volt idő, mikor már csak Lio volt nekem, de róla legalább tudtam, hogy miatta érdemes. Most pedig már ketten vannak és mindkettejükbe szerelmes vagyok. A férjembe és a lányomba is.. Az arcán az apró mosolygödröcskékbe, a kis ujjaiba, a nagy barna szemeibe, a gurgulázó nevetésébe, és igen, még a sírásába is. Abba a magas, olykor velőt rázóan keserves szirénázásba, amivel csupán azt hivatott jelezni: anya szükségem van rád. Persze tudom, nem kapkodhatom fel minden áldott alkalommal, mert el lesz kapatva, blablabla.. De tegye fel a kezét, aki el tudja viselni, ha a gyereke arcán a fájdalom legapróbb jeleit látja. Pedig nem egészen négy hónappal ezelőttig még abban sem voltam biztos, hogy meg merem majd fogni a törékeny kis testét, amit nekem kell tartani, mert ő még nem képes rá. Nem sok tapasztalatom volt a gyerekekkel, ugyan nagynéni lévén fogtam már babát, de mégis más az, ha a sajátomat tarthatom a kezemben. A sajátunkat. A legdrágább kincsemet, az életemet, akivel ugyan olykor nagyon nehéz, de a feladat keménysége ellenére mégis élvezem és nem cserélném el egyetlen pillanatát sem. Csak hát nem így képzeltem el...
A versenyzés volt az életem, hirtelen teljesen kiszakadtam belőle, csak a terhességre koncentráltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy kórházat ne az összeeső tüdőm, hanem a terhesgondozás miatt lássak. Ez nem mindig jött össze. De a végére egészen belejöttünk, összehangoltuk magunkat, az életmódunkat, a betegséget háttérbe szorítottuk közös erővel és utat engedtünk életünk apró kis boldogsáának, hogy minden rossz pillanatunk helyébe férkőzzön. Most mégsem érzem az egyensúlyt, és végig azzal nyugtatom maga, hogy biztosan a négy fal az oka neki, hogy nem látok tovább az orrom hegyénél. Mikor feleségül mentem hozzá, tudtam, hogy világ életemben csak másodhegedűs lehetek a hivatása mellett, hogy abba is szerelmes. És elfogadtam, hogy nem én vagyok neki az egyetlen. Nem akadhatok ki Liora, mert... csak mert dolgozik, mert élvezi, mert imádja, szenvedéllyel űzi. Olyan szenvedéllyel, hogy belefeledkezik és néha szó szerint haza kell rángatni, néha csak aludni jön haza, de legalább hazajön. Ez a fontos, nem?! Nem lehetek rá féltékeny, még csak számon se kérhetem, helyette csak tűrök. De meddig még?
Nagy sóhajjal lépek vissza a nappaliba, két percre hagytam csak magára Sonját, míg lecseréltem a pólómat, erre az a látvány fogad, hogy nincs egyedül. Egy pillanatra megtorpanok és boldog mosoly terül szét az arcomon, mert végre időben hazaért, nem késett le semmiről, a szívem nagyot dobban a gondolatra, hogy talán neki is feltűnt, hogy kevés időt fordít ránk, de nem tudtam még ebbe belenyugodni.
- Itt vagyok.. - húzom ki a póló nyakán a hajam is, épp csak felkaptam valamit, Lio pólója, az enyémet a mosógépbe vágtam Soti cuccaival együtt. Majd reggel elindítom a mosást. - Valaki túl mohó volt... Már megint.. - magyarázom kérdezés nélkül, hogy miért nincs maszatfolt a ruháján, hogy én miért az ő pólójában vagyok és miért nincs jó illatom. Mióta lebabáztam, a legkevésbé sem érzem magam vonzónak a sok kakis pelenka és a büfi között. A lányom pedig ma úgy döntött, hogy rátesz egy lapáttal, szépen kibukta az összes anyatejet, amit megevett.. De persze most már áldott jó, élvezi az apja figyelmét, akinek csak futó csókot nyomok az ajkaira, mikor melléjük telepedek. Most, hogy itt van és figyel rá egy kicsit, lenne időm elindítani a mosogatógépet, felsöpörni a konyhában, lefejni a maradék tejet a mellemből, kivasalni a száraz ruhákat, aztán elpakolni.. De nem tudok elszakadni tőlük, szeretem nézni kettejüket, mert minden rossz érzés ellenére ilyenkor könnyűnek érzek mindent.
- Korán jöttél... - jegyzem meg halkan. Nem ehhez vagyok szokva, sokkal inkább ahhoz, hogy épp beesik altatásra és kezdhetem elölről az egészet, mert Sonja abban a pillanatban élénk kis manó lesz, hogy meglátja az apját. De legalább abban biztos lehetek, hogy ma nem nekem kell altatni.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) •• Szomb. Feb. 24, 2018 11:28 am

To Oly

Tökéletesen tisztában vagyok a ténnyel, hogy legtöbbször, amikor az órámra pillantok már túl késő és akkor elkéstem, amikor ez tudatosul bennem. Egy olyan munkakörben, ahol a szünetek nem időrendszerűen jönnek, ahol egy jelenetet nem fogok a végén letenni addig, amíg az tökéletes nem lesz, ahol mindenki rugalmasan dolgozik, más az időbeosztásuk, minden nap más forog be a kamera elé és igazából még enni is a székben ücsörögve szoktam... lássuk be, pörgős és szörnyen rohanós, kapkodós munkával nem lehet kiszámolni, minden nap ugyanakkor, ugyanúgy érjek haza. Sajnos szétszórt vagyok és még bennem annyira nem realizálódott a felelősség mértéke. Mert most már felelős vagyok egy apróságért, a lányomért, aki keveset lát és ez baj. Ugyanakkor segítenem kellene otthon mellette, de egyszerűbb belenyugodni a tudatba, amikor Oly azt mondja, megoldja ő, nem nagy dolog. Én nem látok bele a mindennapjaikba, csupán csak azt látom, hogy mire hazaérek, lecsillapodik minden, a gyerek alszik, ő pedig fáradt. Nem szokta emlegetni annyira, hogy valami baja van, pedig korábban mindig mindent rendre megbeszéltünk. Talán csak így van rendjén, ez egy ilyen időszak.
Soti megnehezíti, hogy felegyenesedjek, amikor meghallom Oly hangját. A fülem, kisanyám, engedd el apa fülét, nem neked való. Ujjaim a pici öklére csúsznak, óvatosan fejtem ki apró ujjacskát a szorításból, miközben hálát adok az égnek, hogy nem a hajam találta meg. Mert amúgy azt szokta, jól meg is tép, mintha csak azt mondaná ezzel: apa, elhanyagolsz, gyere haza máskor előbb.
Végre sikerül egészen felegyenesednem, ő pedig hiszti helyett csak rugdos és elégedetten gyűri az öklét a szájába. Viszonzom a csókot, a feleségemre pillantok kis mosollyal. Most, hogy mondja, már feltűnik, hogy amúgy az én ruhám van rajta. Reggel ugyan másban láttam még, de minden áldott nap más ruha van rajta. Vajon hányszor öltözik egy nap át? Mondjuk amikor kevésbé van baleset. Soti nem hagy elég időt arra, hogy folytassam, lábait a hasamra pakolja, huncutul pillog rám. Kiélvezi, hogy itt vagyok, egyetlen mozdulatával, mosolyával képes teljesen elrabolni a figyelmemet.
- Valaki túl pufi már most. - És most már meg is eszem, bizony, én fogok jól lakni vele, játékosan puszilgatom körbe a pofiját, miközben a pocakját csikizem meg. érzem, hogy intenzíven rugdosni kezd, szája hatalmas fogatlan vigyorra húzódik, sikkant párat jó kedélyűen. Mert én őt most bizony meg fogom enni, jól fogok lakni és...
Csak akkor hagyom abba lassan, amikor Oly szavai vissza húznak a földre. Nem ketten vagyunk ám, hanem hárman. A játék hevében még mindig mosolygósan pillantok fel rá. Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy ezt most célzásnak értette, vagy csak egy ártatlan ténymegállapítás.
- Mert éhes vagyok. És most téged is megeszlek. - úgy döntök, nem törődök a rossz megérzéssel, csak lendülettel vetem rá magam, hogy játékosan az ajkába harapjak, majd a nyakát csípjem egy picit meg, miközben lefogom. Mert nincs menekvés tőlem, egy kis bolondozás pedig sosem árt. Feltéve, hogy partner benne.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) •• Csüt. Márc. 29, 2018 10:18 pm

Nem így terveztem a napot, de ez nem jelenti azt, hogy nem örülök annak, hogy a férjem ma hamarabb jött haza. Olyan mosoly jelenik meg az arcomon már kettejük látványától, hogy leradírozni se lehetne onnan. Keveset van itthon, ezt ő is tudja, én pedig elnézem neki, mert nem tehet mást. Mert ha több időt töltene itthon, akkor bizony jobban aggódhatnék.... Ó istenem, kit akarok én becsapni. Így talán nem aggódom eléggé? Mikor hétvégén is bent van, mikor vacsorára és fürdetésre sem ér haza.. Tudom, hogy az én hibám, de borzasztóan rosszul vagyok magamtól. A tükörbe se tudok belenézni, nem hogy még előtte vetkőzzek le. Minden próbálkozását hárítom immár négy hónapja. Meddig bírja még? Bírja még egyáltalán? Ismerem a mondást, amelyik kutya otthon jóllakik, az nem megy máshová enni. De mi van azokkal, akiket nem etetnek rendesen? Hogy tetszhetnék neki, mikor a testem teljesen megváltozott? Nem vagyok már olyan, mint előtte, se olyan, mint a terhesség alatt. A hasam nem feszes, a fenekem még mindig nagy, a combjaimról ne is beszéljünk. Akkor még nem láttam ennyire drasztikusnak, hogy híztam, a hasam is hatalmas volt. Most pedig csak a helye látszik. Úgy tűnik anyámtól nem örököltem elég jó géneket ahhoz, hogy eltűnjenek a nyomok, pedig ő ikreket szült. De mégis, ha belegondolok, hogy ez volt az ára Sonjának, nem tudok érte haragudni. Életem gyöngyvirága. Bár szabadulnék a pusztító gondolatoktól. Bár ne kéne minden alkalommal azzal szembesülnöm, hogy rosszul vagyok a gondolattól is, hogy Lioval legyek. Hogy ne gondolnék bele abba, ő milyen rosszul lenne, ha meglátna.
- Nem is pufi, a védőnő is megmondta, hogy nyúlni fog, csak... Most úgy tűnik, mert jól táplált. De szépen fejlődik, mindenben korának megfelelő ütemben. - sóhajtok egyet, mert erről lemaradt. Igen, ma ott is voltunk, minden rendben van a lányunkkal. Na nem mintha bármi jelét adta volna annak, hogy aggódnunk kellene érte. Aggódnom inkább nekem kellene, mert ha ilyen ütemben eszik, nem lesz elég tejem, hogy ellássam őt. Milyen anya az olyan, akinek még elég teje sincs egy négy hónapos csecsemőnek?
Ahogy elnézem Liot, akkor sem neheztelne, ha tényleg pufi lenne a lányunk, rajongásig szereti őt, ezt a vak is látja. És borzasztóan hálás vagyok ezért. Tartottam attól, hogy mi lesz, ha megszületik, mert a férjem mindig olyan szórakozott, állandóan pörög és mindig egyszerre koncentrál több dologra. Ráadásul egy gyerek nem tud napirendhez igazodni, az övéhez meg pláne. Az első időkben még nekem is nehezen ment, hisz nem úgy vannak a szünetei, mint bárki más földi halandónak. Még enni is csak a rendezői székben szokott, pedig hányszor a körmére koppintottam már miatta, de nem áll le. Csak akkor eresz le egy kicsit, mikor Sonjával játszik, de még akkor sem teljesen. Persze a lányunk neki mindig a makulátlan alakítást hozza, élvezi, hogy végre apa is csak az ő kegyeit keresi.
Lio közeledése váratlanul ér, csak ezzel tudom magyarázni, miért hagyom neki, hogy nyakamba is belecsókoljon, aztán a fogával is belecsípjen. Nem tudok elég gyorsan elhúzódni előle, pedig egy pillanat elég is hozzá.
- Klaasz, akkor ha ettél, elmehetnénk vásárolni. Szeretnék minél hamarabb túllenni rajta. Ne hagyjunk az utolsó pillanatra mindent, oké? - mosolygok rá mindenttudóan. Semmi kedvem nincs azzal indítani a hosszú hétvégét, hogy még ezért-azért be kell ugrani a közeli szupermarketbe és nem vittünk magunkkal elég ruhát. Különben is nyár van, hőség, Sonja pedig valahogy képes arra, hogy az összes ruháját úgy összemaszatolja, hogy bármivel próbálkozom a folt bizony makacsul állja ellenem a sarat. Kellene neki néhány új ruha, fel akarok készülni a nyaralásra, ha már Lio ennyire ragasztkodik hozzá. Én még mindig nem tartom jó ötletnek ezt a kiruccanást, de hajthatatlanul meg akarja mutatni a lányának a tengert. Az ő partját... Hát legyen. És ha ma már hamarabb végzett, akkor ez voltaképp kiváló alkalom arra, hogy elintézzük a bevásárlást. Pont elég időnk van még estig. - Mit szólsz, nagyjából negyed óra alatt el tudok készülni.. - vetem fel neki, de voltaképp menekülök. Miért nem szól róla, hogy hamarabb jön? És mikor lettem én olyan elkeseredett, hogy öröm helyett azt várom, hogy ezt bejelentse?
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) •• Szer. Ápr. 04, 2018 10:52 pm

To Oly

- Mert az anyukája odafigyel rá. - mosolyom szeretetteljes, mert bizony nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ha Oly nem lenne, akkor nekem sem lenne ennyire szabad terem, akkor a filmekkel sem haladnék és rengeteget kellene beáldoznom belőle. Szégyen vagy sem, nekem így kényelmes és talán egy picit önző vagyok, hogy azt mondom, kihasználom ezt. De mikor csináljam, ha nem most? Miért várjak később? Akkor már tényleg itthon leszek, itthon akarok lenni, mert mostani időszakra úgysem fog emlékezni a gyerek és egyszerűbb így megoldani. Azt látom, hogy a feleségem végre kiteljesedett a sportban és ugye a legjobbaknak a csúcson kell abbahagyni. De én ebben támogattam, akkor is, amikor fulladt, akkor is, amikor tényleg úgy nézett ki a dolog, hogy nem sikerül neki. Mert én hittem benne. És igazából bolondulásig szeretem. Tudom, hogy kicsit most hanyagolom. Igazából az elmúlt időszakunk másból sem állt, mint Sonja. Mikor egy picit is tudtam volna Olyval kettesben maradni, mindig kellett valamit csinálni, etetni, vagy épp pelenkázni. Néha kicsit úgy is érzem, hogy menekül.
- Nem zavar engem az sem, ha kapok még egy miniont. - tudom, hogy ez most betalál, de galád módon azt is akarom. Játékosan sandítok rá, várom a lépését, hogy majd visszavág, esetleg lebirkóz, bármi. Annyira hiányolom azt, hogy önfeledt módon viselkedhessünk kicsit megfeledkezve a világ problémáiról, a mi problémánkról, mindarról, ami körülvesz minket. De ha nem lép is, akkor én lépek. A bőre illata ismerősen kúszik egy pillanat alatt az orromba, nekem pedig erősen felsejlik a tudat, mennyire hiányzik sokszor ez. Mennyire távol érzem őt most magamtól, hogy sokszor csak sóvárgok utána, sokszor még a forgatókönyvet lapozgatva is csak arra tudok gondolni, hogy pokolian kívánom. Mindenhogy. Nehéz néha leküzdeni a kísértést, hogy csak úgy haza jöjjek egy meggondolatlan pillanatomban és leteperjem őt, de tudom, hogy azzal csak rosszat tennék. De miért is? Mióta bűn, hogy kicsit arra vágyom, bár olyan lenne minden mint a szülés előtt? Mennyivel egyszerűbb volt, mennyire vártuk még Sotit. És a világ minden kincséért sem tudnék egyikükre sem haragudni, keserűen fogadom el a tudatot, hogy valami megváltozott, aminek nem így kellene. Ahogy azt most is teszi. Nem így kellene történnie, akar még engem egyáltalán? Kell pár másodperc, hogy tudjak figyelni arra, amit mond. Vásárolni... hát persze. Kicsit kizökkenten de válaszolok neki.
- Vásárolni? De hát még sokára zár a bolt és különben is, minden van itthon... - nem értem, habogok, keresem a miértjét a viselkedésének.
- Öhm, jó... rendben, akkor bekapok pár falatot addig. - intek a konyha felé, lassan visszanyerem a lélekjelenlétem, hogy a picúrra pillantok, nem tudom megállni, hogy meg ne zabáljam a lábait, de végül csak feltápászkodok és ebéd után nézek. Biztosan van, mert minden van itthon, minden tökéletes, annyira hogy már inkább zavaró. Az sem zavarna, ha kupi lenne, ha közben minden teljesen rendben lenne. Ha most nem ülnék le egyedül megenni egy tányér kaját, ha nem bújna csak úgy ki mindig az ölelésemből. Mi van velünk?
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) •• Vas. Május 27, 2018 12:00 am

Kétségek között tengődöm, mert most is, mint minden alkalommal, a testbeszéde és a gondolataim annyira ellentmondanak egymásnak, hogy képtelen vagyok meghatározni melyik is az igaz. Tévképzet-e csupán a gondolat, hogy Lio máshol keresi a boldogságot, amit tőlem nem kap meg. Van-e mitől tartanom, kell-e aggódnom. Mert kétségkívül azt teszem, és egyre sürgetőbbnek érzem, hogy megbarátkozzak az új külsőmmel, mielőtt még Lio elé állnék vele. A diéta viszont nem segít, az sem, ha egyszerűen csak fogom és nem eszek, és hiába tornázgatok itthon hetek óta, mintha az ég világon semmi eredménye nem lenne. Cserébe rosszul vagyok és semmi kétség, hogy vérszemet kapnék, ha valaki elém tenne egy szelet citromtortát.
- Apa is figyel rá.. - kontrázok automatikusan. Nem hagyhatom figyelmen kívül az ő érdemeit sem, annak ellenére, hogy én vagyok itthon naphosszat Sonjával. Hiányzik, de valahogy mindig ott kötünk ki, amit nem akarok, amit hanyagolnék még egy kis ideig. A másik véglet pedig, hogy itthon sincs. Ez a kettősség aggaszt igazán. Régebben órák hosszát beszélt a filmjeiről, kikérte a véleményem és nem hagyott addig aludni, míg fel nem vázoltam neki, hogy működhet szerintem a jelenet a forgatáson. Most csak annyit látok, hogy a munkába temetkezik, de engem már nem von be. Nem olyan, mint régen. Semmi sem olyan.
- Ha egy kicsit is hasonlít rám, nem fog a fejedre nőni... - forgatom meg a szemeimet a szó hallatán. Ennyi év után még mindig imád a magasságomon szórakozni, de már hozzászoktam. Az első időkben a lelkemre vettem, már csak néhány szúrós pillantást kap érte, hogy érezze, még mindig nem békéltem meg vele teljesen, de elviselem, mert úgysem szokik le róla. Soti pedig az eddigiek alapján eléggé hasonlít rám, szóval majdnem biztosra veszem, hogy nem sok magasságkülönbség lesz köztünk.
- Csak szeretnék pár új ruhát Sonjának, ha már az első nyaralása lesz. Tudod, hogy nem szeretek egyedül mászkálni vele a boltokban.. - rántok vállat. Nem terveztem ekkora feneket keríteni ennek, az tény és való, de most éppen jókor jött a korai érkezése. Mindenképp bevontam volna, de talán csak hétvégén, talán csak indulás előtt futtában jutott volna idő rá. Legalábbis nagyjából így kalkuláltam az időbeosztásával. - De ha nem akarsz jönni, itthon is maradhattok addig, gyorsan megjárom... - ajánlom fel, de addigra már rá is bólintott, szóval nem pedzegetem sokáig a témát. A napnál is világosabb, hogy nem rajong az ötletért, mégis belemegy, én meg ígéretemhez híven igyekszem negyed óra alatt valóban elkészülni. Muszáj vennem egy gyors, nagyjából két perces zuhanyt, de utána szinte már öltözöm is, a hajamon átfuttatom a hajkefémet, és csak egy kis sminket teszek fel, alig látszik. Itthonra megszoktam, hogy nem sminkelek, nem hazudtolom meg magam most sem. Csak vásárolni megyünk, nem a királynővel találkozom, bár a ruháimat így is megválogatom, ügyelve arra, hogy ne adja ki túlságosan a hasamat és jótékonyan takarja a lábaimat, de ne kapjak benne hőgutát július közepén. Meztelenül a tükör most sem a barátom, igyekszem messzire el is kerülni, de nagyot sóhajtva jövök rá, hogy emészt a bűntudat, mert ennyire elutasító voltam Lioval.
- Gyors voltam, ugye? - lépkedek vissza a konyhába, aztán a férjem mögé lépve hátulról bújok hozzá. Nem akarom, hogy teljesen elridegüljünk egymástól, csak egy kis időre van szükségem. De ettől még szeretek hozzábújni, főleg hátulról, mikor még csak véletlenül sem tud eléggé megtapogatni ahhoz, hogy elmenjen tőlem a kedve. Hajának mentolos illatát szívom be, egy puszit is nyomok a tarkójára. Akarom, hogy érezze a szeretetemet.
- Ettél? Indulhatunk? - kérdezem aztán halkan és Sonja felé nézek, aki épp nagyon jól szórakozik egymagában is. Pedig néha lehetne kezelhetetlen akkor is, mikor az apja látja. Igazán hálás lennék érte.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) •• Hétf. Jún. 04, 2018 11:04 pm

To Oly

Ha nem tudnám, hogy még vígan nőni fog a leányzó, akkor sem zavarna ha igazából kis husi maradna és akkora mint az anyja. Nem tartottam sosem szem előtt milyen az ideális magasságú nő nekem, hisz bőven elszórakozok azon is, amikor Oly ágaskodik egy csókért. Vicces a különbség közöttünk, én pedig nem győzöm mindig emlékeztetni erre valami ízléstelen viccel. Aztán persze megsértődik rám, még jó hogy nem sokáig. Most viszont valahogy nem az igazi a humorizálás, sem pedig a vele kapcsolatos viccelődés. Látom rajta, hogy jobban magára veszi, mint szokta. Mégis mi az isten történik most velünk?
- Szóval akkor nem viszolyogsz a nyaralástól? - felcsillan a szemem, két hete még hallani sem akart róla, csak én voltam kitartó. Ezek szerint elég kitartó, sőt ami azt illeti, ha a nyaralásba belemegy, akkor esélyes, hogy a kedvét is meg tudom hozni. Ahj Istenem, csak legyen már így mert megpusztulok! Nem tudok úgy elmenni az utcán, hogy ne jöjjön a sok kép szembe, a reklámok, a szexshopok és még sorolhatnám. A kikúrt életbe is, néha nagyon tele már a nadrágom mindenféle megtartóztatással. Amikor a forgatáson jönnek a forróbb vagy épp meghittebb jelenetek és nekem nagyon kell koncentrálnom arra, hogy csak nézzem és elvonatkoztassak mindentől. Mikor egyik nap úgy jöttem haza, hogy na most nem ússza meg, akkor csak kihátrált azzal, hogy ő nem akar. Azt már nem mondja miért nem, de jaj a gyereknek valamijét meg kell találnia amíg alszik különben kész hiszti lesz.
- Jó, vállalom! - eszembe jut, hogy bizony feltett egy kérdést és én mégis annyira elvonatkoztattam, hogy mindenre tudtam gondolni csak a válaszra nem. Miért ilyen nehéz ez? De a nemes ügyért mindent, még a nyálas pelenka is mi nekem a vállamon, ha Oly magának is néz ruhát? Ugye magának is néz?
Megmelegítem az ebédet, mégis úgy piszkálom ott az asztalon, mintha hideg lenne. Nem jó egyedül enni, nem jó az, ha magamra maradok a gondolataimmal. Megrémiszt, hogy itt ez a nagy ház és mégis annyira üresnek érzem. Elgondolkozok azon, hogy sürgősen orvosolnunk kell a problémáinkat. Vagyis az övét, mert az enyém ebből fakad. Ha nem húzódna el, ha nem fordulna kifelé néha az ágyban, nem érezném én magam sem ilyen pokolian magányosnak. Amikor először szóba jött, hogy gyereket akarunk, tényleg nagyon akartuk. Csak... valaki úgy gondolta, valamiért nem érdemeljük meg. Most itt van Sonja, boldognak kellene lennünk - igazából azok is vagyunk, mi tagadás, tündéri kislány - mégsem vagyunk teljesen azok. Valami sosem klappol, valami mindig van. Ha csak belegondolok, hogy mennyi minden miatt mentünk már szét, mennyi nehézségen másztunk át, mire idáig eljutottunk. Csak egy kis békességet akarok, nem mást.
A tányéron már csak pár falat van, amikor meglepetten pislogok fel. Oly visszajött, az illata az arcomba tódul, hirtelen mindent érzékelek a külvilágból. Soti mocorgását majdnem teljesen szemben velem, a feleségem karjait, ahogy a nyakam köré fonódnak. Egy apró mosoly kúszik az arcomra. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, amióta felment készülődni. De nem is érdekel igazából.
- Villámgyors. - felpillantok rá, fejjel lefelé látom de nem tart vissza ez attól, hogy ne csücsörítsem csókra a számat. Kérem, követelem!
- Aha, jól laktam. Segítsek valamiben készülni? - nem tudom Sotival mit tervez. De ha kell, bármiben itt vagyok. Néha csak olyan jó lenne látni azt, hogy normális család vagyunk és nem kétfelé tartunk. A felkarjára simítok, jól esik most az érintése és a közelsége. Legszívesebben megállítanám csak az időt, mi több megfordulnék csak. Helyette a karjára markolok és jobb oldalt húzni kezdem, amíg csak meg nem kerüli a széket. Az ölembe ültetem, amúgy sem húztam be különösebben a széket magam alatt. El akarom hinni, hogy most nem ellenkezik.
- Hiányzol. - nézek rá komolyan, noha mosolyom csibészes. Hiányzik mindene, a lazasága, a közvetlensége. Soha nem gondoltam volna, hogy visszasírom azt, hogy ő mennyire bújós.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) •• Csüt. Jún. 07, 2018 7:46 am

Talán azzal is hibát követek el, hogy minden ellenérzésemet semmibe véve mégis hajlandóságot mutatok, hogy nyaralni menjünk. Közösen, mint egy család. Hisz az vagyunk. Apa, anya, Soti. Csak mi hárman. Ha három hónappal ezelőtt erősködött volna, hogy ezen a nyáon mindenképp meg akarja mutatni a lányának a tengerpartot, boldogan belementem volna. Most inkább csak azon kattogok, hogy mennyire rossz ötlet belehátrálni ebbe a pillantnyi megoldásba, és Lio mennyire kiborul, ha mégis elmegy a kedvem az utazástól. A kedvem, ami meg se jött hozzá. Mert ha tengerpart, akkor bikini, vagy legalábbis fürdőruha, és egyikkel sem vagyok kibékülve. Nem túlzás kijelenteni, hogy a testem nem kompatibilis jelenleg egyikkel sem és bár a férjem sokat tűr, idő kérdése, hogy mikor lesz elege. Azt pedig nem akarom megvárni.
- Ha szabaddá tudod tenni magad és nem a tengerben lubickolva akarsz majd megoldani minden forgatási bakit, amivel felhívnak... Akkor átgondolom.. - rándul meg a szám széle, mintha valami mosolyfélét akarnék produkálni. Mert ó dehogynem viszolygok, már a gondolattól is. Főleg, ha még arra is hajlandó lenne, hogy lemondjon egy pár napra a posztjáról és csak egy átlagos férfi lenne, aki a családjával tölti az idejét. De félek, akkor velem is többet tudna foglalkozni. Eljutottam odáig, mikor ennek már annyira nem tudok örülni, mert veszekedés lesz belőle, és sértődés. Bennem bűntudat ébred, ő meg tanácstalan, pedig csak hallgatnia kellene rám. De a nyaralással majd foglalkozom később. Most, hogy belement a vásárlásba, inkább eloldalgok készülni, mert tudom, hogy csak rám kell várni. Sonja friss ruhában van, patyolattiszta, finom baba illatú, Lio épp csak hazaért, indulásra kész van. Ahhoz viszont, hogy megjelenhessek mellette, nem elég csupán átvenni valami olyan göncöt, ami kevésbé az ő ruhája, amit a szennyeskosár tetejéről halásztam össze, mikor betoppant. A szoknya talán még sosem volt rajtam, nem sokat mozdulok ki mióta a lányom megszületett, ha pedig mégis, akkor inkább sportos ruhát választok, most mégis ez akadt a kezem ügyébe. Mintha tudat alatt nagyon is tetszeni akarnék Lionak. Pedig őszintén örülhet neki, hogy csak ruhában lát. Nyilván, ha rajta múlna, nem sokáig maradna ez így, épp ezért siettem elkészülni, nehogy utánam jöjjön a fürdőbe. És épp ezért van bűntudatom is, amit enyhít, hogy csak úgy átölelem hátulról és hozzábújok. Mintha teljesen természetes lenne, pedig mindketten tudjuk, hogy ez mostanában nem így van. Szeretném többször is megtenni, tényleg szeretnék csak úgy belebújni az ölelésébe és érezni, hogy bármi is van, ő kitart mellettem ameddig kell. De a kétely azért dolgozik bennem, mert tudom, hogy változtatnom kell, összeszedni magam, hogy ugyanaz a nő lehessek, akit elvett, ne csak valami silány utánzat.
Apró csókot lehelek homlokára, mikor hátra biccenti fejére felém, aztán a szájára is. Elégedett mosoly rajzolódik arcomra, ami egészen kitart addig, míg meg nem érzem, hogy az ölébe akar húzni. Nem tiltakozom, most nem. Nem tagadhatok meg tőle minden testi kontaktust, így megkerülve őt belefészkelem magam. Így már a lábam se éri a földet, bár ha nagyon akarnám a meztelen lábujjam helyét oda tudnám érinteni a járólaphoz.
- Megoldom, Sonja kész, csak a táskába kell bepakolnom.. - válaszolok a kelleténél egy fokkal halkabban. Nem tudom, mikor voltam hozzá utoljára ilyen közel ennyi ideig. Mert mindig menekülök, mindig van egy kifogásom ellene, akkor is, ha nekem is szükségem lenne arra, hogy csak úgy hozzábújjak, percekre, órákra. Ez a meghittség viszont képes arra, amire nem sokszor van példa. Rést üt a pajzson. Mit mondhatnék, hogy tudom, hogy hiányzom neki? Vagy azt, hogy ő is nekem? Mindkettő igaz lenne, de egyiket sem érzem fairnek vele szemben.
- Te is nekem.. - vallom be végül mégis. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem akarom vele tölteni az időmet. Igazából akarom, csak neki könnyebb, ha nem kettesben vagyunk. Azt hiszem. Talán. - Nem tart már sokáig, ígérem. Csak még egy kicsit légy türelemmel.. Szeretlek- bújok oda, arcomat a vállgödrébe temetem, orromat végighúzom a nyaka oldalán, és csókot lehelek rá. Aprót, leheletnyit. Hogy elhiggye, így lesz. Pedig hogy ígérhetnék én ilyeneket?! De most nem menekülök, most egy kicsit nyitottabb vagyok, a keze elől sem húzódom el, csak percekig szuszogok a nyakába némán, beszívom a parfümje illatát és remélem, hogy most ezzel is megelégszik és nem akar hirtelen sokkal többet. Igazából ott van a probléma, hogy bármikor próbálok nyitni, ahogy megérzi, egyre többet akar, szinte azonnal. Én pedig nem tudom tartani vele a tempót.
- Összekészítem a táskát. Hozod Sonját? - simítok végig lágyan az arcán. Megtöröm az idillt ugyan, de igyekszem elmosni a kontrasztot és mosolyogni is hozzá. Egy kicsit. Aztán felkelek az öléből, hogy teát tudjak csinálni a kicsilánynak, pakoljak el pelenkát, játékot, rágókát, mindent, amire csak szükség lehet.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) •• Vas. Jún. 17, 2018 11:19 am

To Oly

Nagy szó tőle, hogy belement a nyaralásba, legalábbis gondolom ezt abból, hogy ott tényleg mutogatnia kell magát és ez az ami mostanában nem igazán megy. Úgy semennyire. Mintha kihunyt volna a tűz, mintha nem akarna már semmit, mintha már csak annak élne, hogy itt van a lányunk. Megérteném, hogy rajongásig imádja és el sem akar mellőle mozdulni, mert én is ezt teszem, amikor itthon vagyok. Nem tudom hogy képes egy pillanat alatt az ujjai köré csavarni, elég rám pillantania azokkal a meleg barna szemeivel és vége a világnak.
- Még a telefont is kikapcsolom arra a pár napra. Nyaraláson a mi filmünk forog.- mert nem egy napra akarok lemenni, nem csak beülni a kocsiba, feküdni egy kicsit a napon és aztán meg este vissza, ennek semmi értelme. Már azt is megnéztem, hogy Sonja bőrére van-e olyan naptej amit nyugodtan rákenegetünk anélkül, hogy baja lenne tőle. A babák bőre amúgy is érzékeny minden anyagra és még nem vagyunk abban biztosak, hogy semmire nem allergiás. Eddig nem mutatta jelét, de jobb félni. Úgyis nyakig fel lesz öltöztetve és még a kis kalap sem hiányozhat a fejéről. Már nagylány, mire megyünk, addigra bőven belefér az, hogy kicsit belelóbálhassa a lábait a vízbe.
- Vettem neki beleültetős úszógumit. - teszem még hozzá én is elmosolyodva. Néha elgondolkozom azon, hogy miért nem háborodtam fel még, miért nem léptem valamit, talán csak túlságosan hálás vagyok Soti miatt neki és túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy ennyi áldozatot ne hozzak meg neki. Ha nem most, akkor miért küszködtünk eddig egymással, magunkkal a kapcsolatunkért? Mert lehetett volna másképp is, feladhattuk volna és most itt sem tartanánk. Sokkal jobban esik az étel is, ha csak ezen gondolkozok. Elég csak Sonjára nézni és úgy érzem, hogy így hoztuk ki a legjobbat és a legtöbbet magunkból. Mert ezt akartuk, ezért küzdöttünk és szenvedtünk meg annyi évet. Oly bizonytalansága és magába vetett instabil hite nem egyszer nehezítette már meg a dolgomat, de sosem hagytam azt, hogy csak olyan könnyen elengedjük a problémákat. Azért vannak, hogy megoldjuk, nem?
Tetszik, hogy most nem tiltakozik. Tetszik, hogy viszonozza a csókot mindenféle elhúzódás nélkül és úgy ül az ölembe, mintha már minden rendben van. Tudom, hogy ez nincs így, de nem fogom hagyni, hogy a kételyek vezéreljenek. Most az egyszer nem.
- Tudom... de... csak hagyd, hogy szeresselek. Tudom, hogy nehéz és sok minden megváltozott, de te attól még a szöszim maradsz. - lágyan simítok a hajába, végighúzom az ujjaimat a nyaka kecses ívén, érzem ahogy a libabőr végigfut érintésem vonalán. Elmosolyodok, nem reagál most sem másképp, mint eddig. Végigszántok ujjaimmal a tincsei között is, egészen míg el nem húzódik. A szemeim felcsillannak, ahogy rá pillantok. El sem tudja képzelni, mennyire jól esett most ez.
- Aha... - hangom picit tompa, tudom, hogy most kiszáll az ölemből és itt hagy, megy és csinálja a dolgát mint eddig. Tudom, hogy nem kis felelősséget vállaltunk és már nem csak magunkra kell gondolnunk. Felkelek én is egy apró sóhaj kíséretében, de pillanatok alatt elfelejtem a korábbiakat, ahogy Soti mellé térdelek. Elrugdos ő vígan magában ha az kell, baromira nagy szerencsénk van vele. Két oldalt fogom őt közre ahogy megtámaszkodok mellette és csak lehajolok hozzá, hogy adjak egy puszit az arcára. A fülembe markol, megtalálja és galád módon nem ereszti el.
- Azt nem szabad manó, az apáé. - ujjaimat apró kezére fonom és finoman fejtegetem le a szorításból. Egyszerűbb talán mintha a hajamat kapja el, de a kis huncut sosem hagyja ki ezt. Felveszem a helyéről, mindjárt megnyikkan ahogy a vállamnak döntöm. Tudom, ilyenkor ő beszélgetni próbál, kommunikál, jeleket küld, megint rám néz a hatalmas szemeivel és csak az jár a fejemben, hogy mennyire szépséges baba. Öhm, vagyis a hordozó kell igaz? Kell nekünk az? Persze, mással nem lesz a kocsiba beleültetve. Pedig már nagylány, el sem tudtam volna képzelni, hogy úgy kezd el nyúlni, mint a bolondgomba. Pedig nem volt már akkor sem olyan apró, mikor megszületett. Meglátom a hordozót nem is olyan messze, így csak odalépek hozzá vele és belefektetem. Elégedetlenül lebiggyeszti a száját, sértetten néz rá.
- Neked fogunk ruhát venni a nyaralásra, nem ér hisztizni kisasszony. - és hogy nyomatékosan eltereljem a figyelmét, megcsikizem a pocakját.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Lio & Oly (2025 nyara) ••

Ajánlott tartalom

Lio & Oly (2025 nyara)
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Alternatív játékok :: Alternatív jövõ :: befejezett játékok-