William & Emma
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 8:16 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 8:42 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 7:44 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:10 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:03 pm ✥


Témanyitás ✥ William & Emma •• Szomb. Feb. 24, 2018 5:14 pm

William && Emma

Nyár van, június vége, tikkasztó a hőség. A beton ontja magából a meleget, érzem a talpam alatt. Kövér izzadtságcsepp szánkázik le a tarkómról a vállamig, ahogy igyekszem vastag, szőke tincseimet a fejem tetejére varázsolnom. Apró farmer short, spagetti pántos top van rajtam és saru, de még így is azt érzem, meggyulladok. Hátizsákomban megannyi cucc, ami a túléléshez kell és könyv, ami arra szolgál, ha esetleg túlságosan unnám a dolgot. Bár anyáék szerint nem fogom, valami no name banda játszik az est folyamán, mielőtt az óriás kivetítőn megjelenne, felvételt nyertem e valamelyik felsőoktatási intézménybe. Számomra az lenne a legjobb, ha el tudnék szabadulni a városból és a lehető legmesszebb kerülnék Will-től meg a tökéletesen kidolgozott felsőtestétől. Az idegesítően édes akcentusától és a sorolhatnám mijétől. Remélem meghallgatták odafent imáimat és nem valamelyik párizsi egyetemre vesznek fel, amiket csak és kizárólag anya kedvéért jelöltem meg. Jobb szeretnék a Blaise Pascal egyetem hallgatója lenni, ott legalább kamatoztathatom a rajztudásom.
Nem kértem meg senkit, hogy vigyen ki a parkba, egyedül indultam útnak, busszal, bár kicsit kényelmetlenül éreztem magam a sok ember között, egymásnak préselődve. Most még azok is kint vannak, akik egyébiránt már nem felvételiznek, vagy épp túl idősek már ahhoz, hogy tanuljanak. Az ingyen koncert mindenkinek jól jön, de ezzel elveszik a helyem és azt nem szeretem.
Negyed órás út után – melynek bő a felét egy izzadt, meglehetősen szagos férfinek préselve töltöttem – végre megérkezem a parkba. A zene a csukott ablakokon is átszűrődik, kínszenvedés leszállni a klímás buszról az izzasztó melegbe. Kellő távolságot tartva – nedves törlőkendővel törölközve – igyekszem a hömpölygő tömeg után, hatalmas szemüveg mögé bújva – amit anyától csórtam el -, a kedvenc rágómat rágcsálva. Természetesen nem kerülhetem el a végzetem, így jó párszor rátaposnak a frissen mosott tornacipőmre. Nem is értem, miért suvickoltam ki, mikor tudhattam volna, micsoda szörnyű sors vár rá.
Fülsiketítően szól a zene, mindenki próbálja túlkiabálni a másikat, egyesek már most nem tudják, hol is vannak pontosan, miközben én ásványvizet szorongatok a kezemben. Igyekszem nem ránézni az emberekre, nehogy valaki szóba álljon velem, különösen nem az ilyen alkohol búvár félék.
Ambrosine-t hamar megtalálom, az osztálytársainkkal ácsorog nem messze attól a helytől, ahol leszálltam a buszról. Teljesen elkerültük egymást. Hangját még a harsogó zene se tudja elnyomni, félreismerhetetlen és utánozhatatlan. Megölelem, amikor kartávolságba kerül, hangosan visít a fülembe valami olyasmit, hogy ez életünk legszebb napja és érzem, hogy nem csak azért ennyire jó kedvű, mert izgatott. Bor szagú a lehelete, mámoros a tekintete. Azonnal vizet tukmákolok le a torkán, de nem igazán fogadja be a szervezete, kiköpi, egyenesen a trikómra. Nem tudok haragudni érte, de kézen fogom és a tömegen átfurakodva próbálom meg eljuttatni a szökőkúthoz. Úgy tervezem, hogy belenyomom a fejét a vízbe, csak hogy érezze a törődést. Utálom, amikor iszik, utálom, hogy azt hiszi attól, hogy alkoholt fogyaszt, menőbb és egyedibb mindenki másnál.
Néhány lépés és odaérünk, Ambrosine össze-vissza beszél, talán még sírni is kezd a felfokozott érzelmektől. Leültetem a szökőkút peremére, vizet fröcskölök az arcába és kiveszem a zsebéből a telefonját, hogy felhívhassam a szüleit. Fél órával később már egyedül ölök a szökőkútnál, hallgatom a zenét, nézem a tömeget, olykor mosolygok a különböző embereken. Ismerősök köszönnek rám, ülnek mellém és elegyednek beszédbe velem.
Már nem tudom, hogy keveredik mellém a társasága, de amint meghallom a hangját, menekülhetnékem támad. Ha most felállok, talán még van lehetőségem meglépni az épp felém igyekvő tömeggel, de késő. Jobbára csak annyira futja, hogy sután felemelem a kezem és integetek neki, majd tekintetem a kivetítőre szegezem.

■ ■  Béna kezdő vagyok >.<  ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma •• Csüt. Márc. 01, 2018 11:35 am




To: Emma

Túl sokat görnyedezek a munkalap fölött. Az enyhén döntött felületen megannyi ceruza, lap, felragasztott jegyzet foglal helyet, amit csak ritkán ürítek. A kuka ismét tele papírgalacsinokkal, de én serényen dolgozom. Tudom, hogy most jó lesz, elkaptam az ívet és tetszeni fog ez a poszter a megrendelőnek. A nyelvem hegye kilóg a nagy koncentrálásban, pedig már alig látok ki a fejemből. A szemeim szúrnak a lámpa fényénél, amint leteszem egy pillanatra a grafitot, önkéntelenül dörgölöm meg. Anyunak igaza van, kicsit ki is mozdulhatnék. Olyan fehér vagyok, mint a tej, pedig nyár van és odakint hétágra ver a napfény. Nyár van, nem suli, most a buliké, a haveroké és a szórakozásé lenne a hangsúly, de nem lazíthatok, amikor dolgom van. Megígértem, két nap múlva elviszem. Most mégis csukott szemmel a lámpa kapcsolóját keresem, amely a lap fölött magasodik. Mára már talán ennyi elég, majd holnap befejezem. Milyen nap is van ma? Szünet alatt elvesztem az időérzékem és folyamatosan elfeledkezek arról, melyik napot is számláljuk. Július van, ráadásul hónap vége. Ah, az Ott a pont buli, az ma lesz. Ma derülnek ki a felvételi eredmények. És már tudom miért akartam elmenni rá. Ott lesz egy rakás haverom, meg mindenki más, ingyen pia, mert tudom, hogy egy rekesszel fognak hozni.
Szendviccsel a számban két pofára falva tolom ki a fekete szépséget az útra, ma még nem is ettem. A szilaj paripa hízelgően dorombol fel alattam, hogy birtokába vegye az aszfaltot. Szétszórtságomról doktorit is lehetne írni, csoda hogy a fejem a helyére nőtt és még ott is marad. Remélhetőleg nagyon sokáig, mert a múltkori balhé után nem igazán merném erre nyakamat tenni. Csak beszóltam egy fickónak a szórakozóhelyen. Ugyan ember, bulizni akartunk csak, semmi más. De kötekedett, lökdösött, amiért állítólag a csajához nyúltam. Hé, ember, nem mondta neked senki sem, hogy ronda a nőd? Amúgy sem kell nekem. Felrepedt szájjal mentem haza, azóta is megállapodik rajta néha a nyelvem. Nehezen gyógyul, pedig még csak azt sem mondhatnám, hogy olyan sokat csókolózok. Nincs időm fruskákkal foglalkozni, leköt a suli meg a biznisz, mert ebben a szakmában nem lehet kapcsolatok nélkül elindulni. Hiába anyu, az ő tudása és az ismertségei, azok rég voltak. A frissek kellenek, az újak, hisz én is friss hús vagyok.
Már messziről dübörög a zene, nekem pedig ott kellene rég lennem. A motor árnyékra tolva, kulcs nálam, én pedig megkeresem az ismerős arcokat. "Azt hittem már 2d-ben tolod" jön az oltás, de csak elveszek egy üveg sört és vigyorogva koccintok. Még nem maradtam le ugye? A várakozó arcok mindent elárulnak. Nincs örömködés, sírás, ünneplés, ordítás, tombolás. Csak a színpadon. Valami ismeretlen banda csapatja, de nem rossz a zenéjük.
Messzebb egy másik társaság, megyek, köszöntöm az ismerőst. Most fogják felvenni a gyereket, de már majd' szétvet a kíváncsiság, hová fog besorolni. Tudom, a nője is már oda jár. Hát és velem mi van? Jön a kérdés, vállat vonok csak, meló. Nem több. A többiek csatlakoznak, az üres rész megtelik egyre több emberrel, mi pedig csak beljebb araszolunk. A szökőkút, az egyik debil bele is gázol feltűrt felsővel. Jót röhögök rajta, hülye állat. Nevetésem azonban elhal, ahogy megpillantom Őt. Emmával mindig is változó volt a viszonyunk. Tudtuk egymást utálni, sőt gyűlölni, voltak rossz pillanataink, meg rengeteg jó. Amikor kiálltam érte, amikor nem haragudott, amikor segítettem neki a háziban, nála lógtunk, megmutattam a rajzaimat neki, később pedig őt rajzolgattam. Majd beleszerettem. De makacs, szörnyen makacs. Soha nem engedett többet egy csóknál, én pedig mindig türelmetlen voltam. Pedig annyira szép lány lett. Pokolba az elhivatottságával! Eszembe jut, hogy neki is van miért izgulnia, hová veszik fel. Mert felveszik, szó se róla. Buzgó stréber, mindig mindenből nagyon kiemelkedő volt. De hát a neveltetése teszi. Kicsit lehetne laza, jól állna neki. Igazán.
- Szia. - szólítom végül meg. Én nem tudok úgy tenni, mintha itt sem lenne. Sörrel a kezemben ülök le mellé.
- Várod már?


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma •• Szer. Márc. 07, 2018 5:38 pm

William && Emma

Emlékszem az első csókra. A Notre Dame előtt történt, esett, fáztam, Ő pedig nekem adta a pulóverét. Nem számítottam rá, mégis különösen jó érzés volt. William mindig is a saját feje után ment, végtelenül kedves és gyengéd fiú, ennek ellenére azonban rettentően türelmetlen és hát, én nem az a fajta lány vagyok, aki néhány szál virág, kedves szó vagy csokoládé hatására kinyitja a lábait.
Nem azt a neveltetést kaptam és szerintem sem anya, sem apa, sem pedig Ben nem díjazná, ha olyanná válnék, mint a korombeli lányok. Akiket képes megszédíteni egy gyors és menő autó, vagy egy kockás has. Annál sokkal többet érdemlek, legalábbis apa folyton ezt szajkózza.
-Szia! – Köszönök talán kicsit túl nagy lelkesedéssel is, magam is meglepődök, mennyire jó Őt látni. Eltelt néhány hét azóta, hogy nem találkoztunk, bevallom ez is az én lelkemen szárad. Tudom, más már rég megadta volna magát. Fenébe a hajával, meg az izmaival… meg úgy mindenével.
-Ami azt illeti igen. – Válaszolom túlkiabálva a zenét, lábaimat lóbálva. Tenyerem a szökőkút kövének préselődik, hamarosan lehűl majd és már nem fogja égetni, amint a nap elindul és helyét átadja a holdnak. – És te miért vagy itt? – Teszem fel a számomra legérdekfeszítőbb kérdést. Nyilván nem azért, mert Ő is felvételizik. Kezére pillantok, hosszú idő óta először veszem le szemem a kivetítőről, akkor is csak a kezét vagyok képes bámulni. Nem lep meg, hogy sört vélek felfedezni, de talán tudja, hol a határ és nem jár úgy, mint Ambrosine, aki talán már túl van egy gyomormosáson is, ha szüleiről van szó.
-Nem hiszem, hogy innod kellene. Nem gyalog jöttél, annyira már ismerlek. – Nem bírtam magamban tartani, pedig igazából semmi közöm ahhoz, hogy mit csinál. Mégis aggódom érte és azt hiszem, ameddig élek, fogok is. Tudom, tudom, ennyi idős fejjel ígérget az ember fűt, fát és megfogad olyan dolgokat, amiket később megbán, de bármennyire is gyűlölöm azért, mert próbál rám erőszakolni valamit, amire még nem vagyok kész, valahol, mélyen legbelül, szeretem. És nem csak úgy, immel-ámmal. Teljes szívemből. Épp úgy, mint ahogy anya szereti Ben-t.
Körülöttünk mindenki táncol, a zene ütemére jár a lábam, a sarkam a földdel koccan, valahányszor eltalálom a ritmust. Nézem őket, ahogy önfeledten nevetgélnek, bennem meg egyre mélyebb gyökeret vet az idegesség. Ajkamat rágcsálva pillantok az órámra, még bőven van idő, túlságosan korán érkeztem.
-Kérhetek belőle? – Bökök fejemmel a sört markoló kezére. Valószínűleg a szüleim nem díjaznák, ha innék, de ők sosem voltak ebben a helyzetben. Ezt ép ésszel nem lehet kibírni.


■ ■ credit ■ ■

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma •• Csüt. Márc. 08, 2018 10:58 am




To: Emma

Kerül, amióta csak összekaptunk. Nem, hazudok, igazából össze sem kaptunk, valamit motyogott és aztán faképnél hagyott. Ez volt pár hete, azóta pedig nem keresett. Néha nem is értem miért játssza az elérhetetlent, ő talán nem kíván engem? Neki mindegy, hogy ott vagyok? Már két éve nem találkozunk napi szinten, amióta elballagtam a suliból. Két éve, hogy többnyire én keresem. De Anya azt mondja, hogy csak türelmesnek és udvariasnak kell lennem, aztán nem lesz semmi baj. De még csak nem is hiányol, hogy lehet valaki így szerelmes?
Felcsillan a szemem a lelkesedésére. Mégis csak hiányoztam neki? Nem esik olyan nehezemre leülni mellé, de hirtelen nem találom a szavakat. Csak nézem őt, a lelkesedést a szemeiben, bennük pedig magamat látom. De nem néz rám, csak azt az átkozott színpadot. Ennyire elege van belőlem? Kettősséget érzek, az imént még annyira riadtnak tűnt, most pedig csak közömbös. Megőrjít ezzel, hogy nem tudom mi van, mit akar, vagy épp mit nem akar. Én már pedzegettem neki, velem aludhatna, vagy én nála. Mi baj lenne abból mégis? De még sosem akart...
Közelebb hajolok, mikor kérdezek. A zene dübörög, közénk préseli magát, nem fog csak úgy a kedvünkért elhallgatni. Pokolba most a bulival, hallani akarom amit mond, olyan kissé, mintha még keresgélné a hangját.
- Én? Hívtak, a haverok szerint nem szórakozok eleget. Tudod, a poszterek... - a francokat emiatt, szartam volna továbbra is rájuk. De az milyen nyálasan hangzana, ha azt mondanám, azért jöttem, hogy lássam hová veszik fel. Tudom, hogy jelentkezett vidéki egyetemekre, ráadásul sokkal előrébb tette a sorrendben, mint az itthoniakat. Már nem is lehet változtatni rajta, én pedig igazából csak látni akartam őt. Ha felveszik, augusztusban elköltözik és aztán még kevesebbet látnám. Szomorú vagyok emiatt egy picit. Lepillantok a kezemre, mi olyan érdekes benne? Ah, vagy úgy, hát a fémdoboz, amely az arany színű nedűt rejti magában. Én szeretem, bár még nem igazán ittam belőle. Hogy megnyaltam, az számít?
- Kezembe adták, de ha megiszom, akkor hazatolom a járgányt. - legyen bármennyire is messze a házunk, mégis csak nyár van, ilyenkor minden korty megárthat, én pedig kellően felelősségteljesnek érzem magam a motor megléte óta. Tudom, hogy nem gyerekjáték, egy kocsihoz képest pedig nagyobb a rizikófaktora is. De imádom, hogy a szél végigszáguld rajtam, hogy én tartom egyben, rajtam áll, én döntöm be, élek vele együtt. Nem pedig csak bepattanok a kocsiba és forgatom a kormányt. Ez életérzés és semmiért nem adnám oda. Cserébe megígérhetem, hogy vigyázok magamra.
Forgatni kezdem a dobozt az ujjaim között. Nem tudom mire számítsak tőle, csak most is dorgál. Mert tudom, hogy annak szánta, lebasz, nehogy igyak vagy akkor ne vezessek. Úgy ismer engem? Úgy ismer, mint aki felelőtlenül viselkedik? Jó, akad néhány alkalom, amikor szilaj modorom szökken szárba és tör fel belőlem tűzhányó módjára, de kicsit kezdek higgadni. Nem vagyok már az az örökmozgó, elvonja az energiám a boksz, a rajzolás, a suli, a bulik, meg a családom, meg úgy minden.
- Mi? - úgy nézek fel rá meglepetten, mintha azt mondta volna, neked adom a szüzességemet. Nem szokott ő inni, kételkedek is magamban, hogy rosszul hallottam volna, de mondhat ilyet idegességében, nem? Felé nyújtom, nem vagyok önző. Igazából bármit odaadnék neki, ha azt kérné, ezért is hagytam békén az elmúlt hetekben. Ezt szerette volna, én pedig tudom, hogy nála nem sokra megyek az erősködéssel. Lepereg róla, ahogy most is tud úgy lenni, mintha nem lenne köztünk semmi az égadta világon.
- Úgyis felvesznek, rengeteg pontod van, meg valami versenyre is mentél, nem?


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma •• Pént. Márc. 09, 2018 6:00 pm

William && Emma

Szóval a haverok hívták, egy pillanatra sem gondoltam, hogy azért van itt, mert a közös ismerősünk által elhintettem néhány információ morzsát arról, hogy ma itt leszek. Tulajdonképpen én voltam az, aki időt kért, most mégis véri vagyok sértve azért, mert a haverjai miatt jött ide. Van itt lány a közelben? A nyakam megnyúlik, ahogy körbenézek, ajkamat rágcsálva, épp úgy, ahogy anya szokta, ha ideges. Persze, kismillió, de vajon itt van e Rosanne, az iskola ügyeletes szépsége, a lányok példaképe, a fiúk álma, aki szemet vetett az én Will-emre. Igen, a hülye is tudja, hogy így van. Hogy féltékeny vagyok e? Teljes mértékben. Hogy teszek ellene bármit is? Nem. És miért nem teszek ellene semmit sem? Fogalmam sincs. Egyszerűen túl félénk vagyok, túl jól nevelt, túl gátlásos, túl… sorolhatnám. Pedig szerelmes vagyok, érzem, legbelül. Akarom, jesszusom, ijesztő módon és hiába töltöttem el minőségi időt anya ölében, miközben a hajamat babrálva ecsetelte a férfiak kezeléséről szóló megannyi ismérvet, úgy tűnik, nem megy ez nekem.
-Ja igen, a haverok. – Elmosolyodom, előre dőlök egy kicsit és integetek a minket bámulóknak. Nem értem, mire ez a felhajtás, a kerek tekintetek, a sugdolózások. Egyszerre intenek vissza, vigyorognak, én pedig úgy érzem magam, mint valami kirakati bábu, akit állandóan bámulnak. Kényelmetlenül érzem magam, a mosolyom sem az igazi, de isten lássa lelkem, hogy elrontsam a kedvüket. Többségük úgysem fog emlékezni a ma estére, én pedig majd mesélhetek nekik arról, miféle ostobaságokat műveltek. Már alig várom. – De az csak jó, ha sok a munka. Úgy értem, akkor megy a dolog. – Azért a kezdeti idegesség kezd alábbhagyni, érzem, hogy engedek fel és kezdek megint az a régi Emma lenni, akivel hetekkel ezelőtt még egy épület beszökellésében csókolózott.
Tudom, hogy felelősségteljes felnőtt, hogy nem iszik, ha motorra ül, mégis úgy érzem, kötelességem megemlíteni neki, hogy mivel jár az, ha valaki alkoholt fogyaszt. Nem azt mondom, hogy én nem iszom, mert bevallom szoktam. Tizennyolc éves vagyok, a szüleim bátran engednek el a barátnőimmel, mert tudják, tudom hol a határ. Ellenben azokkal a lányokkal, akik két pohár tömény után automatikusan nyitják szét lábukat. Megjegyzem, én inkább bort iszom, abból is azt, amit Ben vesz. Valahogy van ízlése a finom nedűkhöz. – Én busszal jöttem, pont az ilyenek elkerülése végett. – Mondom széles mosollyal ajkaimon. Arról nem beszélek, mennyire gyűlölöm azt a járgányt és mennyire aggódom érte. Hátizsákom a lábaim között terpeszkedik a földön, benne a víz, ha úgy érezném, a sör hamar fejbe kólintott.
-Mi? – Kérdezek vissza én is meglepetten, de elveszem tőle és kicsit közelebb húzódom hozzá. Őszintén szólva, nem szeretném, ha bárki más kedvet érezne arra, hogy befészkelje magát közénk. Belekortyolok, nem a kedvencem, kesernyés íze nem esik jól, de lecsúszik a torkomon, majd még egy, meg még egy korty. Csak azután adom neki vissza, hogy gondosan megtöröltem a fém doboz száját. Nem is értem, anya nevelte belém ezt is, meg sok más értelmetlen dolgot, kezdve a cukormentes étrenddel.
-Nem olyan biztos az. Három sulit jelöltem meg, abból csak az orvosi van a városban. A többi vidéken és hidd el, semmit sem jelent, hogy különdíjas lettem egy rajzversenyen. – Nem esem kétségbe, ha sehova sem vesznek fel, de azt akarom, hogy mindenki büszke legyen rám.
-Figyelj Will… - Valahogy a tudtára akarom adni, hogy nem vele a van a baj, hanem az én felfogásommal meg a neveltetésemmel, azzal, hogy nem akarok kapkodni, hogy a kapcsolatunk ne a szexről szóljon, de az isten verje meg, még ezt se hagyják elmondanom.
-Csááááááá!!! – Furakodik be közénk Jerome, a közös ismerősünk. Részeg, még a vak is látja, tenyere meztelen combomnak feszül, ujjai bőrömbe marnak, ahogy közelebb hajol hozzám. Alkoholtól bűzös a lehelete, a fülembe motyog, miközben egyik kezemmel mellkasánál fogva tartom magamtól távol. Semmit se hallok belőle, de kezd a helyzet kényelmetlen lenni. Szerencsémre, valami csoda folytán felfedezi a mellettünk ülő Willt-t és hozzá fordul, de továbbra sem ereszt. – Hallod cimbi, van egy jó hírem a számodra. Rosanne ma házibulit tart otthon és látni akar… - Hagy egy kis hatásszünetet, de még én is tudom, kire gondol. - …téged öregem. Viszünk mindenkit. Emmát is. Igaz kiscsillag, eljössz te is. – Felém fordul, nyakamba akasztja karját és úgy húz magához közelebb.
-Nem hinném, de köszi. – Veszem le magamról kígyóként rám tekeredett karját. – Jó szórakozást hozzá. – Szememet a kivetítőre szegezem, aztán az órámra, majd megint a kivetítőre, hallgatom a zenét és próbálom kizárni ezt a vadbarmot a közelemből. Közben írok anyának is, hogy minden oké, ne izguljanak, majd jelentkezem.  
Persze hamar elfelejtik, hogy ott vagyok, Jerome okádja a szavakat, levegőt is a seggén vesz, annyit beszél, én pedig csak nézem Will-t, ahogy próbálja leállítani, elvenni a sörét, vizet fröcskölni az arcába vagy valami… ennyit erről.

■ ■ credit ■ ■
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma •• Hétf. Márc. 19, 2018 2:28 pm




To: Emma

Emma fura... már abban az értelemben, hogy nehéz rajta kiigazodnom. Apa mondta, hogy a lányok megértése külön szaktudomány, de azt sosem mondta, hogy majd ennyire nehéz lesz. Akadnak olyanok, akikhez gondolkozni sem kell, elég egy szép mosoly, egy járgány kulcsa az ujjamon lóbálva, kidolgozott test vagy töménytelen mennyiségű pénz. Nem voltunk igazából sosem szegények, lévén egy osztályvezető doki jól keres, de sosem ez volt a mérvadó, sem pedig bárminemű kérkedés. Egyszerűen nem az én stílusom felvágni valami olyannal, ami nem az enyém. A rajzaim az enyémek, a motor is az én verítékes munkám eredménye, minden más csak látszat. De miért is akarnék azzal a fekete szépséggel villogni, ha pont csak azt a lányt nem érdekli, akinek a figyelmét szeretném magamra felhívni? Aki most sértetten pillant rám, mert azt mondom neki, hogy a barátaim hívtak, nem pedig miatta jöttem. De miért mondjam azt, hogy őt is látni szerettem volna? Miért én tegyek egy lépést, ha egyszer ő mondta, hogy ezt inkább hagyjuk? Jó, tudom, türelmetlen vagyok és többet akarok... de az ő korában a lányok már nem cécóznak, na. Mindenki lubickolhat a csajával, én meg csak elutasítást és fagyos pillantást kaphatok. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne, odaint a többieknek is. Nehéz bizony úgy levegőnek tűnni, ha itt egy rakás ismerőssel összefuthat az ember, nem igaz?
Érdeklődik, de kissé erőltetettnek érzem, mintha feszengene. Egyszerűbb lenne csak úgy felkelni, mintha mi sem történt volna és a többiekkel múlatni az időt, ha még zavarom őt, akkor ennek semmi értelme. Helyette csak kósza bólintást kap. Tudom, hogy amúgy szereti, ahogy rajzolok, tetszik neki a stílus, az ötleteim, a kivitelezés. Mert ha sok mindenben léhűtő vagyok, ebben precíz és minden részletre odafigyelek.  
- Kész lett az a poszter is, amit te segítettél kitalálni. - mintha amúgy semmi jelentősége nem lenne, csak hogy mondjak is valamit. Lehetne kínosabb a beszélgetés? Úgy érzem, hogy valamivel lendíteni kellene a dolgon, valami nagyon nem klappol most. Tőlem vár valamit, hogy lépjek? Annyira távolinak tűnik az a pillanat, amikor utoljára elengedte magát. Túl a sulin, az érettségin, a sok tanuláson, amikor az ember másra sem vágyik mint valami hidegre, elvittem fagyizni. Aztán kicsit összegabalyodtunk. Miért csak akkor tudja elengedni magát, amikor kettesben vagyunk? Mintha szégyellne, nem is tudom...
Horkantok válaszképpen a megjegyzésére. Nem tetszik, amikor így próbálja meg tudatni velem, mennyire ellenzi a motor dolgot. Miért nem akarunk másik témára akadni, de komolyan? Tényleg igya is azt a sört, ráfér már az a lazítás. Még a végén hálálkodni fog, ha motorral tolom haza.
- Öhm... semmi. - hirtelen jövök zavarba, talán a helyzettől, mert olyan szerencsétlenül de mégis bájosan idétlennek érzem, vagy mert közelebb húzódik. Nem is ivott még bele és máris? Kezdem úgy érezi, én elvesztettem a fonalat ezzel a lánnyal kapcsolatban. Fogalmam sincs mit gondoljak, fogalmam sincs mit tehetek, amire nem hozom zavarba, kellemetlen helyzetbe vagy esetleg nem képel fel. Oké, nem az a felképelős fajta, inkább elszalad, de így is elég feszült a felvételi miatt, én pedig...
- Ah, szóval vidékre mész... - mintha említette volna már, hogy szeretne felelősségteljesen viselkedni és kicsit önállósodni, elszakadni. Elvégre három kistesó mellett tényleg nehéz tanulni. Én mérget veszek rá, hogy valamelyik művészeti suliba veszik őt fel, elvégre oda alapból is kevesebb pont kell, mint egy orvosira. A rangsor szerint pedig akkor már mindegy, hogy ez utóbbi van itthon. Tétován pillantok a kijelzőre, ahol most mást hoznak le, valami reklám megy rajta, felső sarokban pedig valami óra ketyeg. Hamarosan kiderülnek a pontok és akkor megtudom, hogy végleg elvesztegettem a lehetőséget.
- Emma, én... - kezdem el én is mondani, de teljesen egyszerre szólalunk meg. Csak azt akartam mondani neki, hogy hiányozni fog, de ettől függetlenül szorítok neki, hogy sikerüljön az álma. Elharapom a mondatot, azt szeretném hallani, amit mond, de ő is abbahagyja. Csak várakozva pillantok rá, na mondd már! De nem mondja, helyette társaságot kapunk, egyik haverunk akaszkodik a nyakunkba, megvető pillantást kap amiért Emmát letapizza, már egyből viszket a tenyerem, hogy belelökjem a szökőkút vizébe, hátha észreveszi magát és lekopik. Helyette inkább köszönök neki, de ezt sem engedi befejezni, mert az arcomba tódítja az alkoholos páráját. Olyan részeg, mindjárt megszédülök tőle.
- Hé öreg, nem megyek sehová, csak téged akar, ugyan már... - csak szórakozik, hát akkor én is. Még csak emlékezni sem fog erre, de tovább kellemetlenkedik. Kezd felmenni bennem a pumpa, főleg amikor Emma felé fordul. Megragadom a vállát, nagyot taszítok a gyereken, hogy hirtelen bele is borul a vízbe, ahogy a levegőbe kapálózik. Nem veszi magára, jót röhög, mekkora egy seggfej, hogy még megtartani se tudja magát, mi? De ugye megyek? Lehunyom a szemem egy pillanatra, a kezem nyújtom felé, kirántom a vízből, ki a szökőkútból a fűre.
- Cimbi, tegyél egy szívességet és húzd meg a csajt a nevemben, jó? - felőlem a barnamedve nevében is megteheti, de én nem vágyom a társaságára. Mire ez a sügér odaér, már úgyis elfelejti, amit mondtam. De legalább veszi a lapot, odébb oldalog ahogy meglát más ismerőst. Hű, mekkora buli lehet, ha már a fél társaság most be van állva.
Emmára pillantok, izé... hol is tartottunk? Van elég bosszankodnivalóm így is, mert most teljesen összezavartak minket. Inkább visszaülök mellé, a kijelzőre szegezem én is a tekintetem. De nem tudok nem rá nézni. Egy kósza tincs szabadult ki a kontyából, amikor a gyerek betámasztott neki, azt tűröm el a füle mögé. Csak veszek egy mély levegőt...
- Szóval szeretnél elszakadni innét?



avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma •• Csüt. Márc. 22, 2018 1:53 pm

William && Emma

Emlékszem arra a poszterra. Nem nagy dolog, illetve, igenis az, hisz együtt találtuk ki. Örömmel vettem részt az alkotásában, abban az időben még minden jól ment köztünk. Elhittem, hogy ebből több is lehet és más, mint a többi srác. Aztán csalódtam és már nem akartam annyira az egészet. Különben sem úgy neveltek, hogy én fussak egy fiú után. – Örülök neki. – Csak ennyit mondok, belül meg jól képen törlöm magam, amiért egyszerű mondatokra szorítkozom. Koránt sem ilyen vagyok, látom rajta, hogy teljesen le van döbbenve a viselkedésemtől és, hogy őszinte legyek, engem is meglep ez a visszafogottság. Az esetek többségében be nem áll a szám, akaratlanul is mindig a társaság közepe leszek pár perc után és ezért sokan nem is kedvelnek. Most viszont olyan vagyok, mint a lány, aki még sosem beszélt fiúval. Össze kell szednem magam. – Vagyis, tök jó, azt hittem, kidobtad vagy elégetted. – Oké, most talán kicsit többet is mondok a kelleténél, el is kapom róla a tekintetem, a tömegre szegezem és próbálok nem nevetni az előttem táncoló sráctól, aki úgy mozog, hogy azt körbe írni is képtelenség.
Kezemet combom alá helyezem, úgy lóbálom lábaimat, olykor belerúgok néhány pitypangba is. Zavarban vagyok, valahogy oldanom kell a bennem fortyogó idegességet, hát dudorászni kezdem a dalt, amire mindenki egyszerre pattan fel a földről és kezdi rázni. Furcsa mód kívánom a sört, pedig nem szeretem az ízét. – Nem lenne rossz egy kicsit elszakadni innen. Ne értsd félre, ez nem miattad van. – Teszem hozzá bátortalanul, elvégre, bármennyire is szar most a kapcsolatunk, nem ő az okozója annak, hogy elhagynám a várost. Egyszerűen csak önálló akarok lenni. Vágyom az egyedüllétre, az üres nappalira, ami nem a gyerekzsivajtól hangos. Szeretnék végre csendben készülni egy dolgozatra és nem azzal foglalatoskodni, hogy lekössem a testvéreim figyelmét. – De ha nem sikerül, nem dől össze a világ, orvos lesz belőlem. – Megrándítom a vállam, igazából nem tudnám eldönteni, melyiket szeretném a jobban. Vonz a biológia, szeretem a tudomány ezen részét, imádom a kórház sorozatokat és szeretek olykor bemenni Benhez, csak úgy, random helyzetekben. Jól csinálja a dolgát, ez tény és való, nem tudom, mit szólna hozzá, ha az orvosi vennének fel. Remélem azért büszke lenne rám. Én az vagyok, hogy ő van nekünk.
Majd hogy nem egyszerre valljuk be egymásnak gondolatainkat és legszívesebben megfojtanám Jerome-ot, amiért épp most kellett neki berobbanni kettőnk közé. Szemtelen módon tapogat, rettentően büdös az alkoholtól és egyéb más szerektől és cseppet sem veszi észre, hogy a lehető legrosszabbkor próbálj meg rávenni Will-t arra, hogy elmenjen abba a házibuliba. Leveszem tekintetem a kivetítőről és végig nézem, ahogy a szökőkútba bucskázik, miután levette rólam a karját és Will vállon nem tenyerelte. Néhány pillanat kellett ahhoz, hogy ne végezzem én is mellette, csurom vizesen. Látszólag cseppet sem hatja meg a dolog, továbbra is fossa a szavakat, de nekem megindul felfelé a szám és boldogan nyugtázom, képes volt értem a haverját a vízbe lökni. Vihogva, a saját lábában majdnem elesve csoszog arrébb, hogy új áldozatot keressen magának, mi pedig ketten maradunk ismét. Már ha lehet ezt mondani egy ingyenes rendezvényen.
Hajamba belekap a szél, néhány tincs kiszabadul a hajgumi szorításából, a szemembe lóg és piszkosul zavar, de mire észbe kapok, már eltűri a fülem mögé. Bizsergés fut végig gerincem vonalán, a hallottnak hitt pillangók vadul verdesnek a gyomromban. A szívem hevesebben kezd el verni és megduzzad az ajkam, ahogy beszívom.
-Elmehetünk valahová, majd megnézem a neten felvettek e. – Válaszom talán túl gyorsan, kicsit hadarva, a nyelvem majdnem összeakad. De aztán leesik a tantusz és hülyén érzem magam, amiért rosszul értelmeztem a kérdést. – Úgy értem, mindkét vidéki egyetem tetszik. – Megint nem épp úgy válaszolok, ahogy kellene. – Mész nyaralni? – Teszem fel a legelső kérdést, ami bevillan és úgy beletúrnék a hajába…
■ ■ credit ■ ■

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma •• Szer. Márc. 28, 2018 1:33 pm




To: Emma

Nem tetszik, hogy ennyire közömbösen viselkedik még a poszter hírére is. Pedig ő is részt vett benne, kegyetlenül inspirált és mikor vizsgaszezonra bevittem megmutatni a projektemet, épp azt dicsérték agyon. Ezek után nekem rosszul esik, hogy csak annyit fűz hozzá, örül. Hát én is örülök neki, nagyon...
Szemrehányó tekintetemet egy vadidegenre szegezem, nem tudok csak úgy elslisszolni a téma nélkül rezzenéstelen arccal. Szívesen megmondanám neki, hogy attól még, mert nem vagyunk annyira felhőtlen viszonyban, még nem kell úgy tennie, hogy semmi sem érdekli. A szavak kifagynak a fejemből, ahogy hallom mit tesz még hozzá. Mégis micsodát gondolt, hogy akkor már mindegy?
- Ne tegyél úgy, mintha nem ismernél. Mikor dobtam én ki vagy gyújtottam fel bármit, ami értékes? - mert akkor valami nagyon félrement közöttünk. Nem akarok parázs vitát szítani közöttünk, mikor tudom, hogy úgyis izgul és ideges - még ha amúgy semmi oka nincs rá, mert megvannak a pontjai - de nem tudom már szó nélkül hagyni. Mintha nem is ő lenne, mintha azt akarná elhitetni, hogy nem ismer és ő csak egy idegen lány. Hát kösz szépen, ennyi erővel odamehetnék bármelyik vadidegen csajhoz és habozás nélkül lesmárolhatnám. Tényleg nem értem miért nem teszem, vagy miért nem foglalkozok a barátaimmal. Mégis itt ülök és nem tágítok, mert rég láttam és mert hiányzott, akkor is ha most furán viselkedik.
Nem miattam van. Mégis elvágyódik egy ilyen napon, amikor kiderülnek a ponthatárok. A jelentkezés előtt már erről beszélt, amikor pedig beadta a papírokat, két héten keresztül hallgattam az aggodalmát, hogy nem fogják felvenni és ugyan mit kell megtennie ahhoz, hogy sikerüljön. Én tudom a választ: semmit. Egyszerűen csak felveszik, mert okos, pedáns, nagyon jól tanul. Nem szívlelem azt, hogy ilyen keményen erre koncentrál és nem enged az elveiből, de tudom becsülni, hogy fogékony volt erre a neveltetésre. Én inkább lázongtam, próbáltam a felgyülemlő feszültségemet levezetni sok mindenben, bokszban, rajzolásban, motorozásban, szóval úgy tényleg mindenben. De én ilyen vagyok, nehezen viselem, ha korlátoznak.
- Szerintem lényegtelen hol tanulsz, mert minden téren valamit teremtenél. Orvosnak is remek lennél. - én szívesen lennék a beteged. Csak a kimondatlan szónak nem lesz ereje, csak elvész az éterben. Helyette társaságot kapunk, elszáll a lehetőségem is, hogy erőt vegyek magamon és komolyabban beszéljek vele. Lehet ez egy jel, de ez a pöcs kezd idegesíteni. Megérdemelten borul bele a szökőkútba és szerencsésen észreveszi magát mielőtt még törhetnék egy barackot is a fejére. Megérdemelné. Mert most kapkodhatom a levegőt és szedhetem össze a gondolataimat magyarázkodáshoz. Tudom, hogy Emmát zavarja az a másik lány, tudom, hogy utálja, csak nem mer lépni, mert még mindig egy nyuszi. Amilyen cserfes volt kislánynak, annyira megkomolyodott. Nekem hiányzik az a cserfes leányzó, akit csak néha villant meg. Amikor kettesben vagyunk. Itt pedig nem is leszünk soha a büdös életben. Félreérti a kérdésem, szemében zavart látok, miközben válaszol. Játékosan elmosolyodok.
- Szeretnél innét elmenni valahová? És a pontok? Mi lesz azokkal? - értetlenül pillantok rá, már-már elhiszem, hogy tényleg le akar lépni innét, talán velem. Aztán témát vált. Zavarba jövök megint, mert nem tudom miképp reagáljam le.
- Öhm.. a családommal, talán egy hétre. Te? - biztos majd megy a táborba, ahová majd hívják. Aztán ott megismerkedik új fiúkkal és vége lesz mindennek. Hé, Will, te mégis mit művelsz? Tényleg hagynád csak úgy elsétálni?
- Emma, én szeretném, ha nem értenél félre. De szerintem nem lenne jó ötlet, hogy vidékre menj.



[/quote]
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma •• Hétf. Ápr. 02, 2018 12:35 pm

William && Emma

-Nem teszek úgy. – Rövid válaszom után végül észhez térek és rájövök, hogy nem csinálok jót azzal magamnak, ha ennyire ellenségesen viselkedem. Nyilván nem csak engem visel meg ez az eész kettőnk közül, bár csak remélni tudom, hogy ugyan úgy hiányzom neki, ahogy ő hiányzik nekem. Mert így van. Bármikor képes vagyok elidőzni egy hasonló kaliberű srácon azt remélve, hogy ő az. Aztán csalódnom kell és leteszek arról, hogy mi ketten valaha is közelebb kerüljünk egymáshoz. Úgy, ahogy régen. Azt is tudom, hogy tizennyolc évesen a barátnőim fele már elvesztette a szüzességét részegen, egy vad idegen sráccal, de engem nem így neveltek. Én sem egy mindent elsöprő szerelem gyümölcse vagyok, a szüleim egyetlen éjszakát töltöttek el egymással, aminek következménye vagyok én. De ott van előttem a példa, hisz Ben akkora rajongással szereti anyát, hogy azt öröm nézni. Ezt akarom én is, hogy minden nap úgy nézzenek rám, ahogy Ben néz az anyukámra. Akkor is, amikor hullafáradtan hazakeverednek a munkából, akkor is, amikor az öcséim kiakasztják őket. Túl nagy elvárások közt élek és ez kihat a saját életemre is. Talán Will pontosan olyan, mint aminek elképzelem, csak nem adok neki elég időt és teret ahhoz, hogy mindezt bebizonyítsa. Viszont, már túl késő, hogy ezt rendbe tegyük. Engem valószínűleg felvesznek egy vidéki egyetemre – nem azért, mert akkora önbizalmam lenne, csupán jók a jegyeim és sosem voltam lusta ahhoz, hogy tanuljak - ahonnan jobb esetben is csak havonta jövök majd haza. Egy távkapcsolat pedig esélytelen a túlélésre.  
-Lényegtelen, igazad van. De nem leszek itt Will. Te viszont igen. – Letaglóz a felismerés, hogy tényleg elveszítem és most először, nagyon remélem, hogy az orvosira vesznek fel. Akkor legalább lesz esélyünk rendezni a dolgainkat.
Rettenetesen idegesítő a tény, hogy rajtam kívül más is odavan érte. Az pedig még inkább bosszantó, hogy mindezt az orrom előtt teszi. Nyilvánosan rajong érte és mivel egy a baráti körünk, sajnos mindent hallok. Nem tudom, tudja mi van kettőnk közt, de azt hiszem Rosanne-t ez cseppet sem zavarja. Nem az a fajta lány, aki aggódik a másik lelki békéjéért. Könnyedén tapos beléd, ha érdekei úgy szolgálják és ez az oka annak, hogy olyan sokan veszik körbe. Mert senki nem mer neki ellentmondani.
-Ami azt illeti, szívesen mennék el innen. – Nem a kis közjáték zavar Jerome-al, sokkal inkább az, hogy a mellkasomban dübörög a zene, mindenhol alkohol mámoros tekintetek látok. – Kapok sms-t, beállítottam. – Okos gondolat volt kérni ezt a szolgáltatást, bár úgyis tudtam, hogy kijövök ide. Gyakorlatilag elüldöztek otthonról, Ambrosine addig könyörgött, mígnem beadtam a derekam és tessék… a legjobb barátnőm otthon józanodik, én pedig itt vagyok. Hálásnak kéne lenne neki azért, mert berúgott, de mégsem vagyok az. Ketten vagyunk, mégis annyira távolinak érzem az egészet. Felesleges mondatok hagyják el a számat és nem tudom magamban tartani a nevetésem. Ennyire nem lehetek kezdő…
-Az jó, én Londonba utazom. Bennek vannak ott még rokonai. – Igazából nem sok, de őket is meg kell látogatni és amíg kicsik voltak a testvéreim, addig nem is nagyon ültünk repülőre. Most, hogy nagyobbacskák és bírják az utazást, bátrabban indulunk útnak. – Aztán egy hét táborozás, bár most segítőként megyek, az nagyobb buli. – Rávettek, sőt, tőrbe csaltak, hogy elmenjek. De legalább figyelhetek Ambrosine-ra is. Mostanában kicsit labilis.
Nagyot sóhajtok. Hát csak kilyukadtunk ideáig. - Én sem szeretnék elmenni, de ez az egyetlen esélyem. – Az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatok. Az utolsó mentsváram egy vidéki egyetem lenne. – Én nem vagyok felkészülve még arra, te viszont akarod. Nem tudom megadni neked amire vágysz, így pedig semmi értelme az egésznek. – Gyenge jellemre vall, aki menekül a problémák elől, de itt tényleg nem tudom, mit kellene tennem.

■ ■ credit ■ ■

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: William & Emma ••

Ajánlott tartalom

William & Emma
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Emma Frost
» Sura & Emma
» William Luminers
» Emma Roberts

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Alternatív játékok :: Alternatív jövõ :: befejezett játékok-