in the region of the summer stars
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:30 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥

in the region of the summer stars



Témanyitás ✥ in the region of the summer stars •• Kedd Márc. 06, 2018 7:33 pm



Teste az enyémnek simul, ajkai a nyakamat súrolják, a kifújt levegő a hajszálaimmal játszadozik, a bőrömet csiklandozza. Gyönyörű vagy – suttogja a fülembe, ajkaimon kaján mosoly, replikám hanyag vállrándítás. Tudom. Sötétkék, bársonnyal borított dobozt vesz elő a háta mögül, halkan kattanva nyílik az apró zár, majd a tető; ki tudja, hány karátos nyakéket és hozzáillő fülbevalót rejt a szelence. Egy vagyon lehetett, de Armand azt állítja, megérdemlem. Persze, ha tudná... de nem tudja. És már megbocsátotta a kilengésemet. Már elfelejtette, hogy pár évvel ezelőtt, se szó, se beszéd, leléptem. Nem vettem fel a telefont, és nem kerestem – napokig. Jogosan érzi magát hibásnak. Jogosan hordoz a tenyerén. Jogosan kezel úgy, mint egyfajta királynőt.
Mert megérdemlem.
Kevesebbel be sem érném.
Miért érzem mégis úgy, mintha sokkal inkább nyakörv lenne, semmint nyakék?
Az autóban ülve bekapcsolom a rádiót, egy ideig némán hallgatjuk az éppen aktuális slágereket – vagy ezredszerre -, és a híreket.
Ha nem tudnám egészen pontosan, hogy hova készülünk, és nem járultam volna hozzá, akkor nem szívesen jönnék, sőt, talán vissza is utasítom Armandot. A jótékonysági est egyik szervezője én voltam, és Armanddal közösen szponzoráltuk is az eseményt, valamint amúgy is adakozunk a szervezetnek. Számtalan, hátrányos helyzetű családot fotóztam az utóbbi hónapokban, az életük részese lettem, még, ha csak átmenetileg is, egy egészen rövid időre, de ez éppen elég idő volt ahhoz, hogy álmatlan éjszakákat okozzanak. És most nem csak a képek feldolgozására gondolok, hanem azokra az emberi sorsokra, világokra, mikoruniverzumokra, amiket megismertem. Akarva-akaratlanul is többet tudtam meg róluk, mint szerettem volna. Nem gondoltam volna, amikor felkértek erre, és elvállaltam, hogy ilyen mélyen megérint majd, hogy ennyire a szívemen fogom viselni a sorsukat, és, hogy a személyes, ilyen-olyan adományaink ellenére is mégis húzni és szorítani fogja majd a gyémánt ékszer a nyakamat. Ha erre telt, akkor miért nem adtunk többet?
De ebbe nekem nincs beleszólásom. Nyilvánvalóan. A pénzügyeket Armand intézi, mert én nem értek hozzá.
Igen, minden rendben – felelem a feltett kérdésre, és még mosolygok is. Miért fárasztanám a gondolataimmal? Úgysem értené. Ő nem látta azt, amit én. Ő nem volt ott, ahol én. Ő nem ismeri ezeket az embereket.
Másfél óra múlva Armand parkolóhelyet keres, majd kiszállunk, és az egyik, párizsi hotel, szemkápráztató, grandiózus díszterme felé indulunk. Magas sarkúm élesen koppan a járda betonlapjain, majd öblösen a smaragdzöld szőnyegen. A plafonon egy hatalmas, kristálycsillár függ, a terem közepén, fehérmárvány terül el a lábunk előtt, melyet fekete ruhám szegélye szánt végig, minden egyes lépésemkor. Többtucat, öt-nyolc-tíz-tizenkét fős asztalok, a helyiség szélén, jobb kéz felé svédasztal, a baloldalon paravánok, fényképekkel, emlékekkel, történetekkel, sorsszálakkal; életszilánkokkal. A míves, bejárati boltívvel szemközt, nem túl magas, de széles emelvény, zenekarral, elöl, középen mikrofon.
Armand hoz pezsgőt – Lamoureux-t, természetesen, mert egy kis ingyen reklám sosem árt, nem igaz? Aztán, amikor visszatér hozzám, és átadja a poharat, a gyöngyöző, minőségi itallal - a pezsgők királynőjével -, már halad is tova: találkozott egy ismerősével, de nem megy messzire, éppen csak magamra hagy.
Én meg mosolyogva bólintok.
(...)
A képeimnek felállított paravánok előtt megállok egy pillanatra, és végignézek a fotókon. Többnyire erős tónusú, fekete-fehér képeket válogattak ki a szervezők, mert úgy vélik, azok erőteljesebb üzenetet hordoznak magukban, semmint a színpompás képek. Nem, mintha a nyomor nem lenne így is, úgy is szörnyűséges. Nem, mintha egy boldogságtól sugárzó tekintet – azoké, akiken már segítettek -, nem beszélne hangosabban, ha nem volna színes.
És itt, a középső sorban, az első kép. Ez itt én vagyok. Illetve... én voltam. Nagyon régen nem láttam már ezt a bohém nőt a tükörből visszanézni rám, és, őszintén szólva, hiányzik. Direkt ezt a fotót választottam, egy művin beállított, műtermi kép helyett, amit akár egy igazolványra is lehetne tenni: egy véletlenül elkapott momentum. A fényképezőgép a kezemben, éppen csak odaszóltak nekem, én pedig mosolyogva a hang irányába fordultam. A térdénél, nem gyárilag szakadt, világoskék farmer van rajtam, meg egy fehér blúz, az ujjai hanyagul feltűrve, a legfelső gombok lezserül kigombolva. A hajam rendezetlen kontyban. Még smink sincs rajtam, pláne nem ékszer.
Iszonyatosan dühít és elszomorít egyszerre a tény, hogy olyan nő lettem, mint azok, akiket régen kinevettem.
Hátat fordítva a paravánoknak, a gyomrom öklömnyire rándul össze, a szívem pedig iszonyatos tempót diktálva dübörög a csont és hús alkotta ketrecében, de nem úgy, mint a romantikus regények főszereplőinek... oh, de nem ám! Tekintetemmel azonnal Armand után kutatok, de már az emberek alkotta húsmasszába olvadt. Talán jobb is így.
Rezzenéstelen pillantással, röviden biccentek neki, és titkon abban bízok, hogy van annyi esze, hogy, ha más nem, legalább sejtse: nem egyedül vagyunk.
Ha mégis idejön hozzám, úgy mosolyra rándul ajkam szeglete.
- Szia – hangom magabiztosan cseng, mint mindig. – Armand is itt van – közlöm Andreasszal, bármiféle felvezetést mellőzve, kínosan ügyelve rá, hogy más ne hallja. Nem hiányzik, hogy bárki kombinálni kezdjen – még akkor sem, ha kettősünknek nincs nagyon egynél több kombinációja.




avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
42
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Kedd Márc. 13, 2018 3:39 pm

In shrill pursuit and raucous hunting cry
pour Femme Fatale

Lehengerlő képek, nem gondolja?
Kéklő tekintetem udvarias érdeklődéssel simul a mellém lépő nő alakjára. Velem egykorú lehet, bokabicskalató magasságú cipőjének hála magasságban sem marad el túl sokban. A bőre napbarnított – igazi, nem szoláriumbéli ál-barnaság –, sötét tincsei érzéki beállítottsággal omlanak vállára, tekeregnek fehér ruhája mély hátsó kivágásának szegélyéig. Drága anyagának simaságát elől csupán tulajdon domborulatai szakítják meg, a súlyos aranynyaklánc alatt feszülő kebleinek dússága vetekszik a figyelemért vörösre rúzsozott ajkaival, s a füstös szemhéjak alatt lapuló mélybarna tekintettel.
Ahogy a legtöbben itt, gazdag család sarja lehet, avagy jól házasodott, s presztízs-kérdésnek tekinti az itt-létet.
Ahogy a legtöbben itt, cseppet sem érdeklik a képek.
Abszolút – értek egyet, kortyolva a kristálypohárban, aranyozott környezetben érlelődő borból. Nehéz eldönteni, az testesebb-e, vagy a nő felől áradó parfüm- és szexuális innuendo felhője. Az előttünk lévő képre pillantok, ahol egy apró kisgyermek, talán három éves sincs, egy nálánál is soványabb ebbel játszik az omladozó házak között. Az egész fekete-fehér, egyedül az őalakja színes, még jobban kiemelve a ruháján lévő elhasználódásból fakadó foltokat. – Aranykeretbe foglalni a mélyszegénység megörökítését… Érdekes ellentét, már önmagában.
Igazi oximoron, nem? – Úgy ejti ki a szót, olyan mesterkélten, hogy nyilvánvalóvá válik, csupán hallotta, és azért használja, hogy intelligensebbnek tűnjön. Nem mintha feltétlenül ostoba lenne; nem ismerem, de sugárzik a tekintetéből egyfajta önérzetes intelligencia. Talán nem tudja, ki volt Villon, de majdnem biztos vagyok benne, hogy egy pillanaton belül rájönne, hogyan szerezhet meg magának valamit. Vagy valakit.
Paradoxon – felelem közönyösen.
Tessék…?
Az oximoron egyértelmű ellentmondás, egy nyelvi fordulat, leggyakrabban kétszavas főnév-melléknév pár; mint a „szegény gazdagok”. A paradoxon önellentmondás, egy állítás, ami látszólag gúnyt űz a logikából, ami a szabályok betartásával ellehetetleníti a nem-kizáró eredményekre jutást. Tehát… – mutatok széles gesztikulációval magunk köré, mintha egy vászon volna. Felszínes mosollyal pillantok az igencsak értetlen nőre. – Ez egy paradoxon. Vagy még inkább irónia. Annak is kellemetlen.
GazdagFeleség.Exe has stopped working. Látszik, hogy nem erre számított, hogy azt remélte, mivel nem lát az ujjamon karikagyűrűt (pedig ha meg akarná nézni, egy kicsit még mindig látszódik a helye, egy egészen kicsit más színű ott a bőröm), gyors numerára lelhet az egyik raktárban. Gyönyörű nő, és még azzal sem kell fáradozni, hogy megpróbáld felszedni; szinte visszautasíthatatlan ajánlat. Szinte. – Maga olyan… tanár-féleség?
Majdnem elnevetem magam. Undorodva ejti ki a szót, lesajnálóan, és máris a menekülő-utat keresi. Nem, dehogy, egy tanárral azért még ő sem szűrné össze a levet…! – Nem, nem vagyok az. Csupán elég időm van szavakon agyalni.
Ezen talán segíthetnénk – búgja, leheletnyit kortyolva a poharába, amiben pezsgő gyöngyözik. – Szívesen beszélek! Maga pedig, hm… Elemezhetne. A szegénység olyan szomorú, nem?
Te pedig olyan mély vagy, mint egy gyerekmedence. Megrándul a szám sarka. Vajon az anyám is ilyen volt annak idején? Nem hiszem. Sosem felejtette el említeni, hogy azt hitte, apám gazdagabb, mint amilyen, hogy ha tudta volna, hová jut, sosem megy bele a randevúba, és pláne nem megy hozzá. Ő svéd úrilány volt, legalábbis úgy képzelte, és még abban a tévképzetben is szívesen ringatta magát, hogy tulajdonképpen a királyi család rokona, valami harmadrendű ág folytán. Hogy ő egy halásszal…?
De nem, ez a nő cseppet sem hasonlít az anyámra. Az anyám szerető, gondoskodó nő. Lehet, hogy megcsalta az apámat, de minket szeretett, a gyerekeket szerette, még a szomszéd kutyáját is; nem nyilatkozott volna úgy egy ilyen képről, mint bogártetemről a drága új cipőjének talpán.
Mégsem ezért vagyok elutasító, az előítéletek, a lefitymálás, csak egy újabb adaléka a méregnek, amit sokszor szívesen iszom, önszántamból. Az ok az, hogy nekem már van egy méreg-keverőm, mi több, épp ebben a pillanatban libben oda az egyik felállított paraván elé, letaglózóan, elegáns fekete selyembe és gyémántos ragyogásba öltöztetve. – Biztos vagyok benne, hogy megtalálja a megfelelő partnerét. További kellemes estét! – mosolygok rá, üres poharamat egy mellettünk elsuhanó pincér tálcájára téve. Elsétálhatnék, csak úgy, és mégsem teszem; veszek rá egy pillanatot, hogy a keze után nyúljak, és csókot leheljek az ujjaira. Csak úgy. Mert megtehetem. És mert szeretném, ha Joanne haloványan érezné még egy másik nő parfümjének illatát rajtam, mikor mellé lépek.
Egy másik pincér tálcájáról pezsgőt veszek le. Csak magamnak; mert látom, az övében még mindig ott van egy pohár, valószínűleg egy olyan, amit Armand nyomott a kezébe. Vagy az már rég elfogyott volna? Tekintetem a férfit keresi, akivel csak futólag ismerjük egymást; ha nem így lett volna, rég rá kellett volna jönnie, hogy kinek az illata rakódott a neje bőrére. Az orr nem hazudik. Távol találom őt Joanne-tól, egy nagy társaságban, és olyan bennfentesen nevetgél az egyik valószínűsíthető üzlettársa csinos, fiatal feleségével (vagy a lánya? Nehéz eldönteni), hogy valószínűleg cseppet sem hiányolja. Ostoba.
Jó kép rólad – lépek mögé, kezem óvatosan érinti a hátát, mintha csupán régi ismerősök volnánk, s nem szeretném megijeszteni a hirtelen megjelenésemmel. Senki sem tudhatja, csak Ő és én, hogy épp azon a ponton simítom végig a tenyerem, ingerlem a puha, világos bőrt, ahol a szeretkezéseink után szoktam. A gerince mentén, végig a háta apró görbületében. Aztán a kezem visszatér oldalam mellé, én pedig mellé lépek, közel maradok. Könnyen lehetne a tömegre fogni, hogy szeretnénk, ha hallanánk a másik szavait. Hiszen annyi itt az ember…!Tudom, láttam – felelem közönyösen, kék tekintetem a képen függ, a mellettem álló nő kétdimenziós emlékképén, akinek se íze, se illata, se melege a bőrének, és mégis sokkal jobban emlékeztet az én Joanne-omra, mint a mellettem álló. Mert most épp nem Joanne; most Madame Lamoureux, Armand kis felesége. – De nincs itt. A bolondja. Képes hagyni, hogy egyedül mászkálj a tömegben, ebben a ruhában…? Rengeteg itt az aberrált alak, illetlen gondolatokkal…
S én igen hamar egy leszek közülük, ahogy rá pillantok, jóformán csak a profilját látom, se egy mosolyt, de még csak fedetlen dekoltázst sem, s a vérem máris forrong ereimben. Meg akarom csókolni, elmázolni a tökéletesre kent ajkait, és lebontani azt az undok kontyot, végig szántani hajszálai között, aztán lejjebb… De nem lehet. És ettől csak még inkább kívánom. Beszívom a levegőt, az illata elönti az orrom, tekintetem pedig megakad a csillár fénye alatt csillogó nyakéken. Oda nyúlok, s ha csak nem csapja el a kezeim, megemelem az alját. Nem vagyok szakértő, de biztos vagyok benne, hogy mérthetetlenül drága. Olyasmi, amire nekem csak akkor lenne pénzem, ha hónapokig nem ennék vagy fizetnék számlákat. – Szép nyakék – jegyzem meg szárazon, az ajkaim szegletébe görbülő gúny nem ennek szól, és nem neki. Annak, akitől kapta. – Mit gondolsz, szívecskékkel a szemében ment be érte az ékszerészhez, vagy elküldte érte a titkárnőjét…?

that’s the beauty of a secret
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Kedd Márc. 13, 2018 7:44 pm



Nem lep meg, hogy Armand magamra hagy; az ilyen és ehhez rettentően hasonló estélyeken mindig belebotlik egy-egy ismerősbe, partnerbe, üzlettársba, vetélytársba, akikkel muszáj beszélnie. Régebben én is vele tartottam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem nekem való az a fajta felszínes társaság. Ott álltam, Armand oldalán, kezét a derekamon pihentette, egészen közel húzott magához – az enyém -, én meg úgy éreztem magamat, mint egy nemes tenyészkanca, vagy, mint egy pedigrés öleb. Olyan valakinek, akit jó mutogatni. Ha nő lenne, akkor én lennék az ő, személyes battle dress-e, a legszebb ékszerekkel párosítva. Aztán ráuntam, és már nem volt kedvem ott állni, díszelegni mellette, úgy, hogy voltaképpen sem kedvem, de néha még kvalitásom sem volt hozzászólni a felmerülő témákhoz.
Még most is idegen számomra a közeg, amibe csak úgy, aránylag fiatalon belecsöppentem, amikor hozzámentem Armandhoz. És úgy éreztem, hogy fuldoklok – Armand pedig a parton állt, és azt kiabálta, ússz Joanne, ússz már!
Idegen, de nem annyira, hogy ne tudjak úgy viselkedni, ahogyan az elvárt volna, és az évek alatt már azt is kitapasztaltam, hogy kivel érdemes szóba elegyedni, és kivel nem. Nem érdekel a politika, szóval, ha pártvitákról hallok vérpezsdítő vitákat, a társaságot elkerülöm. Nem érdekelnek az új pletykák, amik rendre szárnyra kapnak a hasonló eseményeken: nem érdekel, hogy kinek, milyen autója van, hogy hol voltak nyaralni, hogy melyik síparadicsomban töltötték a téli szünetet, nem érdekel, hogy melyek Párizs legjobb iskolái. És legfőképp az nem érdekel, hogy bárki, akárki az én életemben vájkáljon: hogy hogyan kellene nevelnem a gyerekeimet, hogy miért nem küldöm őket bentlakásos iskolába – mert van belőle elég Párizsban -, hogy milyen legyen az évfordulós bulink Armanddal – ami amúgy soha nem volt, és nem is lesz, ha rajtam múlik -, vagy, hogy hova kellene elutaznunk. Gyűlölöm ezt. Ezért sincs sok barátom ebből a közegből. Persze, ha művészek lennének, trógerek, csórók, de őszinték, szabadszelleműek, bohém lelkületűek, akkor minden másképp lenne.
Valósággal vissza kell fognom magamat az estélyen. Elvégre, mégsem mondhatom azt annak, akinek egyszerűen nem tetszik az arca, vagy az életszemlélete, a felfogása, vagy a nézőpontja, hogy bassza meg magát egy kaktusszal – még akkor sem, ha ezt szeretném tenni, mert a hozzám hasonlók körében megtehetném; csak jót röhögnénk rajta. Itt, és most? Boszorkányüldözést tartanának, és rituális keretek között égetnének el máglyán.
Gyakorlatilag annyira idegen ez a bőr, hogy valósággal viszket a testem minden egyes porcikája, és legszívesebben lekaparnám a saját arcomat, ha azzal együtt ez a maszk is elszakadna tőlem, ami mára már szinte hozzám nőtt, a bőrömhöz tapadt, beitta magát a pórusaimba, és a véráramomban kering, mint valamiféle trópusi eredetű, halálos vírusos fertőzés.
Megmagyarázhatatlan módon fog el egyszerre a rettegés és a megnyugvás. Rettegek, mert itt aztán rohadtul sok a kíváncsi fül, a kielégíthetetlen, pletykára éhes fül, az olthatatlan vágyakozás ilyen-olyan botrányok iránt. Ugyanakkor Andreas az a személy – és gyanítom momentán, a tömegben, az egész helyiségben az egyetlen ember -, akivel önmagam lehetek. Aki előtt nem kell megjátszanom magamat.
Egyszerre nem szeretném, és vágyok rá, hogy ide jöjjön. Akarom, hogy megmentsen engem, hogy kiszabadítson innen, mint egyfajta, modernkori lovag, a fehér ló hátán. Kár, hogy én messziről sem vagyok egy, a mesebeli hercegnők közül.
Még érzem a női parfüm cafkás szagát, amikor mellém lép, opálos lélektükreim hidegen villannak a férfire, élesen szívom be a levegőt. Nem azt mondom, hogy féltékeny típus vagyok, csak nem szeretem, ha hozzányúlnak ahhoz, ami az enyém.
Aztán vonásaim enyhülnek, amikor újra a képre réved pillantásom.
- Köszönöm – halványan mosolyodok el, mielőtt ajkaim elnyílnának egymástól. Megannyi pillanat, egyetlen érintésben összpontosul-, valósággal gócba gyűlik érintése nyomán. Borzongás fut végig a gerincfüzérem. Az a fajta érintés ez, melynek nyomán a test még többet követel. Önkéntelenül is arra gondolok, hogy nem is olyan régen a karjai ölelésében reszkettem a gyönyörtől.
Csak most engedem ki a tüdőmben rekedt levegőt.
- Jól elkapott pillanat – tulajdonképpen nem is akartam, hogy rólam is kikerüljön egy fotó. Éppen elég lett volna annyi is, ha feltüntetik a nevemet, de ragaszkodtak hozzá. És nem azért, mert nem akartam az arcomat adni ehhez az egészhez, hanem azért nem, mert ez nem rólam szól. Nem az a fontos, hogy Joanne Lamoureux elkészítette ezeket a képeket, és, hogy ugyanez a Joanne Lamoureux adományozott a szervezetnek is; az a lényeg – legalábbis az volna, ha nem csak rongyrázás volna ez az egész, és érzőbb szívvel közelednének a paravánok felé a vendégek -, hogy ezek az emberek nyomorban élnek, és ez ellen kellene tenni valamit.
- Jól van – nyugtázom. Bízok benne, hogy nem csak látta, hanem fel is fogta magát, a tényt: Armand itt van, egyetlen rossz mozdulat, vagy szó, és nekünk... végünk. Annyi. És én nem akarom, hogy csak ennyi legyen. – Mindegy – legyintek szabad kezemmel. – A barátaival beszélget, akikre én nem vagyok kíváncsi. Csak azért menjek oda, hogy epés megjegyzéseket tegyek? Nem, mintha nem lenne elég nagy az arcom, és nem férne el rajta, de érted... – pillantok el vállam fölött, arra, amerre az előbb Andreas is nézett. Érdekfeszítő, hogy nem fog el a vágy, hogy jelenetet rendezzek. Pedig ahhoz értek. Hatalmas botrányt tudnék csinálni – de, persze, én rendes asszony vagyok. Meg, különben is... – Te viszont itt vagy – fordítom felé arcomat. Aztán nevetek. Nem lesajnálón, inkább hitetlenül. – Nem hiszem, hogy ilyen jellegű veszély fenyegetne – tekintetemben a kérdés: vagy mégis? Ellenben ezek a férfiak töketlenek. Az elit egykedvű lustasága, hamis úriassága mindig is megdöbbentett; feltételezem nő (vagy férfi) ügyekben sincs ez másképp.
Egy pillanatra azt hiszem, hogy makulátlan, fekete ruhámról akar leszedni egy kósza, ezüstszőke hajszálat, de aztán keze másfelé indul meg. A nyakék felé, ami voltaképpen nem illik sem a ruhámhoz, sem hozzám, mégis viselem. Persze, örültem neki, ki ne örülne neki...? De ettől még nem kevésbé áll távol tőlem.
Ujjai lágyan szántják végig alabástrom bőrömet a ruha finom matériája alatt.
- Szerintem eleve a titkárnője választotta – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat -, és még csak az ékszerboltba sem ment el érte, hanem a gyárba kérte a kiszállítást. Nehéz elhinnem, hogy ennyire nem ismeri az ízlésemet – kezdjük, mondjuk, azzal, hogy nem szeretem az ilyen hivalkodó dolgokat.




avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
42
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Szer. Márc. 14, 2018 7:38 pm

In shrill pursuit and raucous hunting cry
pour Femme Fatale

Megkérdezném, direkt választotta-e ezt a képet. Néma ellenszegülés ez a fényűzéssel szemben? Armand látta és engedélyezte, vagy talán ezzel – ezzel is – próbálja meg kivívni ellenszenvét? Érdekli egyáltalán? Érdekel bárkit? Több kérdés merül fel bennem ezzel az egy, a témához nem kapcsolódó képpel összhangban, mint amennyi gondolatot a legtöbben szentelnek az egész kiállításnak. Árulkodó, hogy sokkal többen lézengenek a büféasztal mellett, kaviárral és kaszinótojással tömve magukat az iszony és véres valóság helyett. Pedig pezsgővel mindkettő könnyebben csúszik.
Én itt vagyok – bólintok. Nincs semmi keresnivalóm itt, nem hívott, a helyhez méltó öltönyömet is megsiratta a pénztárcám, de muszáj volt, akartam, mert itt akartam lenni. Joanne miatt. A kiállítás miatt. Maróan egyedülállónak tűnök ezzel az elképzeléssel; pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szeretőként hetyeg a másikkal. Elég csupán felületes pillantást vetni, ki lehet szúrni az elbarangoló kezeket, a lopott pillantásokat és cinkos összenevetéseket. Nevetséges, hogy mindannyian a régi értékeket hirdetik, a háttérben pedig ugyanúgy halmozzák a tiltott élvezeteket, mint bárki más. Nem volna egyszerűbb nyíltan vállalni? Én szeretném nyíltan vállalni, ébred bennem a gondolat, hevesen és hirtelen, mint vékony papír az izzó parázson, hamiskás árnyakat vet lelkem falára. Felvillan, majd elillan. Nem kedvező, szajkózza földhöz ragadt felem. Nem éri meg nekem, nem éri meg neki, még nem, de én türelmes vagyok, ha szeretnék valamit, hát elérem, és ezt, Őt, mindennél jobban akarom.
Akár itt és most is.
Nem? – kérdezek vissza, tekintetem végigsimítja Joanne minden porcikáját, a ruha alatt felsejlő vonalaktól ajkai tökéletes ívéig. – Lehet, hogy jobban kellene figyelned…
Engem ugyanis nem kerülnek el a részletek. Így például az sem, hogy ezt a bizonyos ékszercsodát még sosem láttam, sem akkor, mikor véletlenül láttam, sem akkor, mikor türelmetlenül, a vágy lázában égve estünk egymásnak egy-egy hotelszobában, vagy épp náluk. Nem mondanám, hogy kifejezetten utálom; szép, a maga nemében. Olyasvalamit jelent azonban, amire a legkevésbé sem tudok jó szájízzel gondolni. Az összetartozást, egy másik férfihoz való kötődését, mint valami beleégetett lenyomat, ami a férje nevét üvölti a világ számára. Úgy engedem vissza a kulcscsontjára, mintha jegességében égetne. A  bőre azonban, a fedetlen apró folt, forró és hívogató, puha, határozott csontozatot rejtő. Nem tudom nem végighúzni rajta az ujjaim fonákját. Ártatlannak tűnő mozdulatba bújtatott megannyi tilos vágy. – Szóval azért vetted fel, mert gyűlölöd? – Fél  szemöldököm kérdőn szökik a magasba, hitetlenkedve, egzakt módon. Nem sokszor láttam még, Joanne pontosan hogyan is viselkedik a férje közelében, nem volt alkalmam rá, tett róla, hogy ne legyen, és nem tudom biztosra mondani, nem az volt a helyes döntés. Ennyire más arcát mutatná neki? Csak azért magára ölt valamit, amit nem szeret, mert Ő adta? Fontos neki. Tudom, hogy az. Szívembe harap a harag, megcsóválom a fejem. Nem számít. – Add el. Cseréltesd ki a köveket cirkóniumra… Sejtéseim szerint egy család legalább egy évig elélne belőle – közlöm, nem odavetem, nem lesajnálom, amiért ekkora pénzösszeg fityeg a nyaka körül csak azért, hogy egynél többször senki se vegye figyelembe. Mert mindez nem számít. A ruhája árából valószínűleg legalább majd fél évig fizethetném a számláimat, és talán még a magánpraxisomra is tudnék pénzt tenni félre. Mégsem ez az indok, amiért szívesebben látnám nélküle, és talán még csak az ébredező sóvárgásom sem.
Fejemmel intek csupán, halovány mozdulat, akárcsak az, ahogy mellette ellépve hozzáérek a kezéhez; pillangóérintés, de tudom, hogy felfogja. Érdekli is? A paraván másik oldalára sétálok, a sorok közé, a földig érő térelválasztó elrejti a tömeget. Pontosabban: elrejt minket a tömeg elől. A függesztett képet nézem, újabb koszos környék, koszos kölyök, csillogó tekintet. Nem tudja, hogy van jobb, hogy lehetne másként, és ezt az édes tudatlanságot néha én is magaménak kívánom, hisz’ annak csábítása, amit nem ismersz, nem fájhat. De ó, én ismerem Joanne-t. Tekintetem rá villan, amint követ, hattyútánc ez, a mérgesebbik fajtából, de holnap már a kanosszát járjuk. – Mikor? – hangzik a kérdés, egyetlen szó, de tudom, hogy érti, hogy ennyiből is tudja, hogy mit szeretnék, hogy mennyire kezében van józanságom sorsa. Ezüsttálcán kínálva.

that’s the beauty of a secret
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Pént. Márc. 16, 2018 4:27 pm



Sokat mond a tény maga, miszerint a férjem első útja az ostoba, felszínes barátaihoz vezetett, egy jóféle, Lamoureux pezsgővel karöltve, Andreasé pedig – valószínűleg – a képeimhez. Minden esetre előbb ért ide, mint Armand. Ez elgondolkodtató. És, minél többet gondolkodok rajta, annál jobban feszül üresen lüktető szívem, kopár falainak a keserűség és a magány, undorító elegye.
Ezt a keserű érzést, amit valósággal érzek a nyelvem hegyén is, öblítem le a pezsgő maradék, pár kortyával, és egy arra járó pincér, ezüst tálcájára helyezem a karcsú poharat.
Andreasra nézek, amikor elismétli a szavaimat; valósággal iszom a látványát, régről ismerős vonásait fürkészem, elmerülök lélektükrei kékjében. Talán megbántam, hogy elengedtem, hovatovább ellöktem magamtól, amikor egy életet építhettünk volna arra, ahogyan most rá nézek, mindazzal, amit érzek iránta.
Csak egy újabb fellángolás, Joanne – mantrázom. Azzal nyugtatom magamat, hogy azért érzek így most, mert Armand elhanyagol – tudom, hogy nem úgy fest, annak fényében, hogy milyen grandiózus ruhakölteményben-, és ékszer csodában pózolok. Nem helyes az, amit tettünk, Armand háta mögött. De az még inkább helytelen, amit én tettem a családommal, és, amit azóta is teszek velük, és Andreasszal egyetemben. Ettől még megtörtént, megtettük, megtettem; és nem hiszem, hogy valaha bárki is meg fogja tudni az igazságot. Abba belerokkanna Armand. És abban sem vagyok biztos, hogy Andreas komolyan gondolta-e valaha is.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem tudom, hogy pontosan milyen hatással vagyok Andreasra. Feltételezem, nem a véletlen műve, hogy itt van, még öltöny is van rajta, ami újnak tűnik, és nem is emlékszem rá, hogy valaha láttam rajta volna ezt, pedig mindketten tudjuk, hogy nem veti fel a pénz – nem akarom ismételni önnönmagamat, de ez is sok mindent elárul.
Zavarba kellene hoznia, de én nem olyan nő vagyok, akit könnyű zavarba hozni, és, különben is, nekünk közös múltunk van; ezért csak negédes mosoly feszül ajkaimra. Csábító a veszély – erre gondolok, és ezt akarom mondani, de az csak olaj lenne a tűzre, és, ha nem lenne itt, ebben a teremben Armand, biztos, hogy kimondanám.
- Itt a többség töketlen ahhoz, hogy veszélyforrásnak tituláljuk őket – talán mégis csak azt kellett volna mondanom, hogy fittyet hányok a veszélyre. Mert ez? Ez nyílt felhívás keringőre. Ez olyasmi, ami a férfi egóját karcolja, sebzi; felszínesen, de biztosan így van.
Hagyom, hogy hozzám a nyakékhez érjen. Nem söpröm el a kezét, nem távolodok el tőle, annak ellenére sem, hogy nem szabadna hagynom, hogy ezt tegye, legalábbis nem itt, nyílt színen. Puha érintése nyomán, bőrömön ezerfelé szalad szét a jóleső borzongás. Direkt csinálja, mert tudja, tudja nagyon, nagyon jól, hogy mennyire nehezemre esik visszafogni magamat. Ismer, mint a rossz pénzt, tisztában van vele, hogy mennyire nem érdekel Armand.
Kérdését hallva felvonom egyik szép ívű szemöldökömet. Nem tudom eldönteni, mire vonatkozik: Armandra vagy a nyakékre? Mindkettőre, természetesen. Nyilvánvaló, hogy azért vettem fel, mert új, mert pár órával ezelőtt kaptam, Armand a nyakamba akasztotta, mert kitért volna a hitéből, ha nem veszem fel. Az sem érdekli, ha azonnal elhagyok belőle egy ékkövet. Az érdekelte volna, ha nem veszem fel, és az kérdéseket vetett volna fel, olyanokat, amikre nem akarok válaszolni, valamint újabb vitákat szült volna, amire meg nincs szükségem.
- Ne misztifikáld túl, Andreas – szegem fel a fejemet. – Ez csak egy ajándék, felvettem, mertmuszáj volt? Mondhatni. – ez tűnt helyesnek – érdekfeszítő, hogy mennyi, de mennyi hazugságot tartok manapság helyesnek.
Szemem sarkából nézek a férfire.
- Nem adhatom el egy az egyben – fordítom felé arcomat. – Armandnak feltűnne a hiánya. De megbeszélem vele – és komolyan gondolom. – Majd pár hét múlva, amikor nem ennek kellene lennie az új, kedvenc, csilli-villi játékszeremnek – Andreasnak pedig mondanom sem kell, mert valószínűleg tudja, hogy, ha nem tudom rávenni Armandot, akkor vagy valamiféle ultimátumot kap majd a férjem, vagy nemes egyszerűséggel közlöm vele, hogy elmegyek az ékszerészhez, és kicseréltetem az ékköveket cirkóniumra.
Már majdnem a keze után nyúlok, amikor ellép mellettem, már majdnem összefűzöm ujjainkat, de a mozdulat félbe marad, éppen csak megemelem kezemet, az övéhez érintem. És minden észérv, és a hideg logika ellenére követem a paraván másik oldalára, a térválasztó függöny takarásába; előtte még Armandra pillantok, aki még most is az ismerőseivel – köztük azzal a fiatal nővel – beszélget, és nevetgél, mit sem sejtve arról, hogy mi történik itt, a terem túl felén.
Vele ellentétben én nem a képeket nézem, hanem Őt.
- Jövő hétvégén – azaz egy hét múlva – utazik New Yorkba. Péntek délután indul, és hétfő estig nem is fog hazaérni – egészen közel lépek hozzá, mert egyszerűen képtelen vagyok tartani a távolságot a térelválasztó jótékony takarásának köszönhetően. – A sors iróniája, hogy nekem pénteken lesz jelenésem egy esküvőn, itt, Párizsban – nem kell tovább fűzni a gondolatot: az anyám fog a gyerekekre vigyázni, és nem is kellene olyan nagyot füllentenem, ha szombaton is maradnék. – Egyébként pedig érzéketlen vagy. Van fogalmad róla, hogy arról a nőről – mutatok a felső sorban az egyik fotóra, egy idős, ősz hajú asszonyra – az az utolsó kép? Velük kellene foglalkoznod... – legalábbis most, ma este.
Kit akarok átverni?




avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
42
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Kedd Márc. 27, 2018 6:32 pm

In shrill pursuit and raucous hunting cry
pour Femme Fatale

Helyesnek? – ismétlem meg felvont szemöldökkel. Ajkaim szegletébe hitetlenkedő kunkor ül, nem is leplezem, mennyire nem kielégítő ez a válasz. Nyilván, egy szerető, rendes, helyét tudó és abból kilépni nem akaró gazdag feleségnek valóban ez lenne a helyes lépés, sőt, az egyetlen lépés; mi lehetne jobb a gyémántnál, pláne, ha ilyen feltűnően drága? A társasága? A hűsége? A szeretete? Ugyan. Az ékszer a házasságuk legmagasabb szintjének megtestesülése, a gazdagsággal és kiváltságos szociális helyzettel társítva. Joanne esetében… A hozzátartozás jele. Ennél csak az lett volna egyértelműbb, ha a gyémántok Armand nevét adják ki. – És mióta érdekel téged, hogy mi a helyes? – Nem vitatkozni jöttem, de bosszant. Talán a legjobban a tény, hogy az ilyen dolgok azok, amiket nem engedhetek meg magamnak; huszonnyolc éves pályája elején lévő pszichológusként, aki épp a magánpraxisát szeretné megnyitni…
Volna egy más lehetőségem. Az a bizonyos hat számjegyű összeg, ami ott ül egy elkülönített számlán,, és aminek évenként kell hosszabbítanom a befektetési szerződését. Néha bukik, néha gyűlik; sosem éreztem egészen magaménak, elvégre… Hogy örülhetnél olyan pénznek, amiért a saját véred veszett oda? Talán nem költői túlzás azt állítani, hogy egy életnek sosem szabadna értéket adni; filozófikus és érzelmi értelemben. Gazdaságilag vagy büntetőjogilag? Meglepően könnyen. Undorodva figyeltem az első alkalommal a szerződést, a számokat, a tárgyiasított levezetést. Kompenzáció az érzelmi traumáért. Pénz, hogy tűnjek el az életükből, és soha senkinek ne szóljak egy szót sem. Embereket befolyásoló pálya lévén, pártatlannak illene maradnom, objektív véleménnyel lenni idegenekről, mégis oly’ könnyedén gördül le az intrika a nyelvemről – gyűlölöm a gazdagokat –, mint az olvadt csokoládé. Az az igazán kakaós, keserű, ami fintorra kényszerít.
Először vissza akartam adni. Kettétépni, és bedobni egy kukába, mert sértett és fájt és dühített. Aztán fel akartam csapni egy telefonkönyvet, és az első jótékonysági szervezetnek adni, amelyik szembe jön velem. Végül, bár egy részét valóban odaadományoztam a kórháznak, ahol dolgoztam, a többit megtartottam és egy részét lekötöttem, a másikat befektettem. Nem nyúltam hozzá, az irodámra tartogattam, ám újabban… Újabban egészen különös ideák költöztek a fejembe; mintha mindig is ott lettek volna, de most fény vetült a sarokra, ahol megbújtak. Olyan ideák, amelyek akaratlanul is ékszerbolti kirakatokhoz vonzottak.
Vagy azt is megmondhatnád neki, hogy ez hülyeség, és nem vagy hajlandó hordani őket – vonom meg a vállam, de tudom, jól tudom, ez értelmetlen puffogás csupán, amelyet abból fakadó frusztrációm okoz, hogy egy másik férfi ékszereit hordja. Értelmetlen és nevetséges, persze, hogy azt hordja; nem csak, hogy tőlem nem kaphatna ilyet, más felesége.
Nem tudom, ki elől bújok el a paraván mögé, Armand, a társaság, vagy Joanna; egyszerűen mozdulnom kell, menni, el, máshová, más ingereket kutatva. – Jövő hétvégén. – Hangom rezignáltan cseng, nem árul el semmit  a gondolataimról ezzel kapcsolatban; az kétségtelen, hogy én ráérek. Egy hét múlva. Nem sok idő, ha az élet egészét nézzük. Ha azt a félreismerhetetlen, forró, izgató rándulást az alhasamban amint megérzem az illatát, a végtelen is közelebb van. Legszívesebben egy most azonnal választ szerettem volna, ám ha belegondolok… Vártam már többet is. Például a kis vakarcsok miatt. Saját magamtól is undorodok, hogy gyerekes sértettséggel viseltetek két járni is alig bíró totyogós iránt, csak azért, mert a foganásuk és születésük miatt másfél évig nem dughattam az anyjukkal. A valóság szerint persze ez csak kivetítés; igazából a tény zavar, hogy Joanne Armand elől, a családjuk elől menekült Párizsba, itt találkoztunk, talán csak véletlenül, mégis Ő volt az, aki kirángatott a saját családom elvesztése iránti fájdalmam mocsarából, és én voltam az, aki megadta neki azt a támogatást, amit Armand nem. Megkértem, hogy hagyja el a férjét; Hervé kicsi még, nem lesz baja, és mind a ketten hozzám költözhetnek, lehet saját családunk. Joanne azt mondta, ez nem ilyen egyszerű, és nem fogja elhagyni Armandot, de legfőképp, esze ágában sincs azért, hogy aztán valaki más felesége, valaki más gyerekei anyja lenni, megint.
És aztán Ő mégis egy másik férfinak szült gyerekeket.
Miután először hívott (az ikrek akkor nem voltak még egy évesek), dacból nem akartam találkozni vele, mert megharagudtam, mert visszament hozzá. Aztán eltelt néhány hónap, és én voltam az, aki könyörgött, hogy találkozzunk.
Joanne olyan, mint egy drog, mindent elmar maga mellől, tönkretesz és kifordít saját magadból, úgy, hogy mindezzel tisztában vagy, és mégis képtelen vagy megszabadulni tőle, mert szükséged van rá. Ha nem lenne itt, talán tényleg tudnék a képekre koncentrálni, a valós célokra, a szörnyű igazságra. A gondolataimat mégis csupán Ő mérgezi, az arctalan tömegen túl; a szenvedés és szegénység helyett én is csak arra gondolok, hogy milyen hűen simul a ruha az alakjára, hogy a szülés csupán hozzátett teste íveinek görbületi csodáihoz, amelyeket még nem volt elég időm újratapasztalni. – Nem ezért a nőért jöttem el ide – vetek rá egy futó pillantást. Ráncok, olyan mélyek, hogy nehéz megállapítani, az árnyék miatt tűnik koszosnak az arca, vagy valóban az. – Ahogy senki más sem. Őket viszont még Te sem nagyon érdekled. Más örülne, hogy Én érdeklődöm – vetek rá egy malíciózus mosolyt, és egy pillanatra szándékosan kalandozik el a tekintetem, a korábban látott nő felé, aki néhány paravánnal arrébb épp a kialakított folyosón sétál el, új áldozata után nézve, minden bizonnyal. Hunyorgó makrancossággal vezetem vissza Joanne-ra a tekitnetem. – Csodálkozom, hogy az ikreket nem rángatta el idáig… Pedig gyerekkel és kiskutyával lehet igazán eladni valamit, főleg, ha az egy tökéletes család képe. Az Ő szeretője a dadus, vagy a te harmadik szeretődre bízzátok őket? Ha ennyire inkább másra irányítanád a figyelmem, akár meg is mondhatod.

that’s the beauty of a secret
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Csüt. Ápr. 05, 2018 8:56 pm



Visszatérni a régi, megunt életembe, Andreas nélkül, fájdalmas volt, tudván, hogy újabb kötelék köt engem Armandhoz, leszámítva azt a két kis fémkarikát: az ikrek. Hittem ezt én. Aztán, mintegy isteni szikra, vágott fejbe a feltételezés – jogosan: mi van, ha a babák – mert addigra már azt is tudtam, hogy ketten vannak – nem is Armand gyermekei? Elfelejthettem volna, továbbléphettem volna, és ezt is akartam tenni; hazudni saját magamnak, és a nyugalom azúrkék tengerének hullámai közé merülni, felejteni. De ez nem egyfajta elhanyagolható tényező volt, nem egy margószéli jegyzet az életem könyvében (’lehet, hogy nem is a férjed gyerekei, de kit érdekel?’) egyszerűen képtelen voltam szemet hunyni a dolog fölött, és legyinteni egyet. Szóval elhatároztam magamat, és úgy döntöttem, hogy tennem kell valamit. Emlékszem a pillantásokra, amiket a klinikán kaptam: rohadt kurva; ezt ordították némán és hidegen, még úgy is, hogy a helyzethez mérten bölcsen, megfontoltan és előrelátóan nem viseltem sem az eljegyzési-, sem a karikagyűrűmet. Rettentően kínos volt, de szembesülni a sokkoló valósággal, a hideg, tudományos-orvosi tényekkel letaglózó volt.
Mocskosnak éreztem magamat, és nem az áldatlan állapot miatt, nem Andreas kiléte miatt, hanem azért, mert elhagytam Őt. Elhagytam, mert hittem, hinni akartam, hogy a házasságom még nem ért véget, hogy talán a terhesség, a gyerekek majd megváltoztatnak valamit, hogy majd, majd most, minden rendben lesz, és helyrebillen az életünk. Ezért sem beszéltem Andreasnak a tesztről, és annak eredményéről. Hinni akartam, hogy a gyerekek Armand gyerekei, és hinni, hogy helyesen cselekedtem.
De tévedtem.
Visszhang kérdésére bólintok.
- Na, jó, erre nem vagyok kíváncsi, Andreas. Felesleges az orrom alá dögölnöd, hogy mennyireszar ember vagyok; ezt akarom mondani, de ajkaim teljesen más szavakat formálnak: - helytelenül viselkedtem – mondom ezt én, úgy, hogy abban az adott momentumban, abban az időszakban az tűnt helyesnek. Nem tudtam elképzelni az életemet Andreas nélkül, és a lopott pillanataink nélkül. A férfi színeket és fényt csempészett monoton világomba. Kirángatott engem egy olyan nő bőréből, amilyenné soha nem akartam válni, akiken Armand előtt nevettem. Andreas, cseppnyi irónia nélkül, a meztelen, lecsupaszított lelkemet látta – és szerette, és nem akarta megváltoztatni, nem akarta korlátok közé szorítani és láncokra verni. És ez rohadtul hiányzik. Minden hazugságom ellenére érzem azt, hogy Armand egy elbaszott álomvilágban él, és egy képzelt, papírkoronás, tintavérű karikatúrát szeret töretlenül és menthetetlenül.
- Miért zavar az, hogy első körben megpróbálom megbeszélni vele? – kérdezem élesen. – Úgyis az ékszerésznél fog kikötni, majd pedig egy alapítványnál az ékkövek értéke. Mert, te is tudod, hogy mindig elérem, amit akarok – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, fejemet kissé jobbra biccentem, úgy mosolygok rá. – És én ezt akarom. Armand is beláthatja, hogy a rászorulóknál mégis csak jobb helye lenne, mint a nyakamon – különben is úgy húz, és fojtogat, mintha legalább egy rabigába hajtottam volna a fejemet.
Nem kéretem magamat, nem játszom a jéghideg, megközelíthetetlen asszonyt, mert nincs okom Andreas előtt színészkedni; ahhoz túlságosan is jól ismer. És minden okom meglenne rá, hogy itt maradjak, a paravánok ezen oldalán, az emberek között, a pillantásuk kereszttüzében. De régről ismerős, mindig magával ragadó, elemi vonzás húz Andreas után. Mint akkor, amikor először felhívott az ikrek születése után: emlékszem, kamaszos izgalommal és lelkesedéssel készülődtem. Armandnak azt hazudtam, hogy egy barátom galéria megnyitójára megyek, és csak másnap fogok hazajönni, ő pedig nem bánta – hovatovább elhitte, és nem is igazán kérdezősködött -, mert amúgy is dolga volt, akkor éppen otthon. Nem is tudom, mi lett volna, ha úgy dönt, utánam jön, de akkor nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy olyan legyek, mint, amilyennek Andreas emlékszik rám. Tökéletes akartam lenni, és nem akartam, hogy csalódás érje – addigra aránylag visszanyerem az alakomat, de alhasamon vékony, matt fényű heg húzódik. Tavasz volt, és én egy világoskék farmerben mentem, meg fehér blúzban és a kedvenc bőrdzsekimben, amit úgy szeretett rajtam – de még inkább a földön látni. Az autóban az idióta, kazettás válogatásaimat hallgattam, és titokban nagy reményeket fűztem a reunionhoz.
Szavai hízelegnek, az egómat simogatják, ugyanakkor valahol bosszant is – egy egészen kicsit. Aztán már sokkal jobban felidegesít, csupán azzal a félmondattal, azzal a pillantással, amivel a nagyon is élő, nagyon is jó nő alakja felé intéz. Mindent elsöprő érzelemhullámként önt el a féltékenység és a düh undorító elegye, olyan hirtelen, hogy bele sem gondolok, hogy neki mennyivel több joga volna rá, hogy Armandnak mennyivel jogosabb és érthetőbb lenne a haragja és a féltékenysége. Kezeim, hideg ujjaim ökölbe szorulnak, úgy lépek a férfi mellé, elnyújtott, ragadozóléptekkel. Egészen közel. Fájdalmasan közel. Úgy, mintha csak a bőre alá akarnék férkőzni.
Arcélemmel az övét simítom, fülébe dorombolok, mintegy törleszkedő macskakén simulok testének – hogy utána a belé mélyeszthessem karmaimat:
- Akkor menj, és örvendeztesd meg, még mielőtt az a hajó elúszna – aztán még egy keserédes, puha csókot is lehelek az arcára, mielőtt hátat fordítanék neki. Szavai állítanak meg, és fordítanak vele szembe. – Hagyd ki ebből az ikreket, mert semmi közük ehhez az egészhez, és ne vond bele őket a mi ügyeinkbe – lépek felé, hangom fenyegetően cseng. Máshogy beszélnél róluk, ha tudnád, hogy a tieid. – Nincs harmadik – jelentem ki. – És Armandnak sincs senkijehogy őt győzködöm-e, avagy saját magamat, azt én sem tudom pontosan megmondani. – Komolyan ezért jöttél ide, hogy újra bántsuk egymást? Mert akkor beszélhetnénk akár a te nőidről is – köpöm ki a szavakat, az imént elriszáló nő irányába bökve állammal. – Hányan fordultak meg az ágyadban az utóbbi időben, mondd? És ne is próbálj azzal áltatni, hogy te minden nőt, minden lehetőséggel eldobsz, mert azt nem hiszem el! – csak az tart vissza attól, hogy ne üvöltsek vele, mert a zene lágy dallamai, és a paraván túl felén morajló, bábeli zűrzavar nem biztos, hogy elnyomnák a hangomat.




avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
42
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Vas. Ápr. 22, 2018 7:11 pm

In shrill pursuit and raucous hunting cry
pour Femme Fatale

Joanne gondolata alattomosan terjed szét a fejemben, mérgezve-cincálva minden idegszálam; képtelen vagyok szabadulni tőle. Mikor jött el az a pillanat, amikor már abban a tudatban éltem, hogy képtelen vagyok létezni az általa fellobbantott szenvedély iránt? Mikor lett az egyszerű, tiltott gyümölcsből valami olyasmi, amit megkóstolsz – mert nem lehet, mert másé, mert tilos –, és habár illékony titokzatossága a múltba veszett, sóvárogva leszaggatott selymek, csipkék, kopott farmerek és kallódó ékszerek közé… Nem ereszt a gondolata, beleragad az örökkévalóságba, hiába hittem valaha azt, és talán hitte Ő is, hogy a meg nem engedettel való incselkedés puszta szórakozás, és nem vezet olyasmihez, mint ez a színtiszta gyötrelem, ahogy a drága kristálycsillár fényét látom csillogni azon az ökörrúgás méretű kövekkel díszített nyakörvön. Díszes szalag, olyan, mint amiket azokra a fényes bundájú macskákra szoktak kötni a bemutatókon a büszke gazdák. Nem illik hozzá; ahhoz a Joanne-hoz nem, akit ismerek. Képtelen vagyok szabadulni a látványától, görcsösen akarom; legszívesebben letépném, itt, mindenki előtt, hogy a fényezett fapadlón való kopogásuk hallatszódjon a beálló, döbbent csendben.
Zavarni? Nem zavar. Más dolgok zavarnak. De nem értem. Büszke vagy arra, hogy egyenes vagy és őszinte, hogy nem köntörfalazol, hogy megmondod, amit gondolsz, hogy ez vagy te – kopogtatom meg mutatóujjammal a képet, ami őt ábrázolja, kócosan, olcsó ruhában, vidáman, ahogy ez a sok magamutogató, gyémántpalotában nevelkedett majom sosem látta. Két idősebb dáma, vagy aki annak hiszi magát, felháborodva súg össze, amiért egy kiállításon hozzá merek érni a képekhez. Hát még hogy emelgetnék a ronda, rajzot, vörös szemöldöküket, ha megtudnák, hogy, hol és hányszor értem hozzá a nőhöz, aki szerepel rajta…! Részben ezért is sétálok a paraván másik oldalára. Részben minden másért.
Nem tudom, miért jöttem el. A képeket látom és értékelem, de Joanne mellett eltörpülnek; Joanne-t látom és értékelem, de ebben a közegben nem mutathatom ki, mennyire. Számít neki egyáltalán, hogy itt vagyok? Hogy érte jöttem el, mert látni akartam? Csak veszekedünk, folyton, mindig ez van, bosszant, táncol az idegeimen, és én is szúrok, rúgásra harapás a válasz, s így folytatódik ez mindaddig, amíg jobb hasznát találjuk a szánknak, a forrongó vérnek és tépésre álló ujjaknak.
Mikor közelít felém, már tudnom kellene, azután, amiket mondok, azután, amiket korábban tettünk, amiket már megfigyeltem, tudnom kellene; de bolond faj a férfi, és még bolondabb, ha vágy bódítja, önként lépek a bűvkörébe, hagyom, hogy a közelsége elbódítson, tompított érzékekkel, félig lehunyt szemhéjjal figyeljem őt ebben az idegen, rideg tökéletességben, ahogy lehelete a nyakamon ég… Már megfogan a gondolat, hogy lehajoljak, nem kell sok, épp csak egy kevés, hogy csókot nyomhassak az ajkaira, legyen bármennyire tűnő vagy rizikós is. Aztán belém rúg, még ha csak a szavaival is. Talán ez rántja elő az elmém mélyéről a gyerekei képét, tudván, hogy bántom vele. Ahogy ő bánt engem az ikrekkel. – Miféle egészhez, Joanne? – Szóval ügy lettem. Remek. Egy ügy, mint OJ-é, talán kapok a végén életfogytiglant, talán címlapsztár leszek, ki tudja. Egy ügy, amit el kell tussolni, mint mindent, ami nem illik bele a kialakított képbe, amit állítása szerint utál, valójában viszont ott idomul, ahol tud. A gyerekekért, azt mondja. Amikor először kértem, csak egy volt; és ha hagyja, ha követi azt, amit az az összeaszott mazsola diktál a mellkasában, akkor a másik kettő az enyém lehetne. Dühít, hogy nem csak nem hagyja, hogy így legyen, még csak okot sem mond, hogy miért.
Megvető horkantással fogadom kijelentéseit. – Te elhiszed, amit mondasz? – Hogy melyikőjükre értem, azt eldöntheti magában. Talán hajlamos vagyok bolond dolgokat tenni, de nem vagyok ostoba. Elszalad otthonról, a férjétől, itt összeszed engem, majd mindezek után csak úgy visszamegy, holott állítása szerint nem változott semmi? És gyereket szül. Neki. Akitől állítása szerint megőrül. És higgyem el, hogy esetleg nem egy harmadik van a háttérben? Ám a kérdésén elgondolkodom, még ha nehéz is megreguláznom a feltámadó mérgem hullámait. – Nem, nem ezért jöttem, én é…Érted jöttem, akarom mondani, az igazat, de nem hagyja, és ahogy folytatja, maliciózus görbület ül az arcomra. – Definiáld azt, hogy „utóbbi időben”.
Eszemben sincs tagadni, hogy mikor nem beszéltünk, amikor mérges voltam rá, másokkal is lefeküdtem, pusztán azért, mert megtehettem, és mert dühös voltam, mert az orra alá akartam dörgölni, sőt; nem is kell tudnia róla, ezt már akkor is tudtam, Engem derített jobb kedvre a gondolat, hogy megtörtént. És mert másfél év hosszú idő, majdnem olyan hosszú, mint amennyit együtt töltöttünk; akartam a szexet magát, lecsupaszítva, ösztönből fakadó mivoltában. Volt olyan nő, akit még kedveltem is, vagy aki szebb volt, mint Joanne, nagyobb volt a melle, hamvasabb a bőre, kerekebb a feneke, és ahhoz képest, ahogy most néz rám, ridegen, pont, mint azok az átkos gyémántok, lehetetlenül odaadóbb is… Mégsem kellett egyikük sem. Mentem randevúra, mutattak be ennek annak, szedtem fel, szedtek fel, de a nap végén, de amint megtörtént, eszemben sem volt, hogy ezt életem végéig minden nap szeretném, naponta többször, ha lehet. Nem ragadtak meg, noha talán jobb lett volna, egyszerűbb.
Mi egyszerű a mi helyzetünkben?
És nem gondolod, hogy van abban valami igen hipokrita-él, ha számon kérsz az én nőim miatt, holott kettőnk közül nem az én ujjamat billogozza egy ilyen? – Megragadom a kezét, hogy feljebb emeljem, a balt, amin az arany karikagyűrű ül. – Kettőnk közül nem én vagyok az, aki ott hagyta a másikat egy harmadikért. Egyszer sem. Én csak az az idióta vagyok, aki ennek ellenére… – értem ezt a helyzetre és a gyűrűre is – Még mindig azt az egy rohadt hétvégét várja. És megveszi ezeket a rohadt drága öltönyöket, hogy eljöjjön egy drága bemutatóra, ahol mindenkit utál, és senkit még csak nem is érdekel az igazi célja. – Leengedem a kezét, de el nem. Nem látja senki; nem figyel senki. Könnyen lehet, sokaknak arról sincs fogalmuk, hogy kicsoda Ő. – Nem tudom, mit akarsz tőlem, Joanne. Ha itt vagyok, legszívesebben elküldesz, ha nem vagyok, az a bajod, hogy biztos másokkal fekszem le… Mintha ahhoz csak neked lenne kizárólagos jogod. Azt mondod, hogy nem csak a szexről szól, hogy nem csak félrekúrás vagyok, de bármi más szóba jön, pánikolsz, hogy Armand megtudja. Meddig tudod ezt egyensúlyozni? Meddig akarod? Meddig akarsz? A helyzet izgalmas, a lopott találkozók, a tilosban töltött hétvégék. Most, huszonévesen. De lássuk be, mi lesz öt év múlva? Vagy tíz, húsz? Ötven évesen is úgy fogunk bujkálni, mint a dohányzó tinédzserek az iskolai mosdóban? Vagy ő nem tervez ennyire? Nem, bizonyára nem hagyja, hogy a jövő még meg sem született rémei üljenek a vállán.
Frusztrált sóhaj hagyja el az ajkaim, szabad kezemmel felé nyúlok, és ha nem hajol el, egyetlen, vékony tincset, ami kiszabadult a hajviselete fogságából, visszatűrök. – Nem tudom, mi keserít el jobban. A gondolat, hogy örökre azt várjam, mikor nem fog feltűnni annak az imbecillis, önámító férjednek, hogy nem üzleti ügyben mész el, hogy egy vagy két napot rám szánj, vagy az, hogy soha többé… Te gondolkodsz egyáltalán ilyeneken, Joanne? Vagy csak élvezed, hogy mindent megkapsz, amire vágysz?

that’s the beauty of a secret
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Szomb. Május 05, 2018 5:35 pm



Andreas lénye olyan volt számomra, mint egy fényesen izzó, ragyogóan hívogató világítótorony a viharos tengeren; tökéletes metaforája ez annak, amit jelent nekem, életem egyik legmeghatározóbb krízishelyzetében. Fogalmam sincs, hogy mitől rettentem meg annyira, hogy egy éjszaka fogtam magamat, meg némi ruhát, a bankkártyámat, a telefonomat, autóba ültem, és leléptem Épernay-ből, megszöktem a felelősség elől, elszöktem Armandtól. Az életem nyarán nem szabadott volna úgy éreznem, hogy haldoklok – és mégis így volt. Belül kezdtem el rohadni, szinte hallottam, amint a képzeletbeli fogaskerekek a testemben nyikorogva, rozsdásan fordulnak, csak még egyszer, csak még egy kicsit; és annyira iszonyatosan próbáltam annak a boldog embernek tűnni, aki lenni akartam, hogy az minden energiámat felemésztette, és már valósággal fájt. Nem tudom elmagyarázni, és nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek most, életem nyarán. Lassan égtem ki, napról, napra, egyre jobban, mint azok a régi fényképek, melyek az idő múlásával elvesztik a színeiket, a fényüket, és elkopnak. Minden veszett kapkodásom ellenére süllyedtem, egyre mélyebbre, és még mélyebbre, mint egy istenverte kő.
És Andreas mentett meg engem. Valószínűleg észre sem vette, fogalma sincs róla, hogy így volt, de én tudtam, és rettentően hálás voltam neki ezért. Elmondtam neki dolgokat, amiket Armandnak soha, mert nem voltam biztos benne, hogy a férjem megértene engem. Andreas tudta, és értette, hogy egy míves, aranykalickába zárt, színpompás énekesmadár vagyok, tudta, hogy mennyire vágyok Párizsba, tudta, hogy mennyire nagyon akarok egy saját üzletet, és megértette, hogy úgy érzem, a férjem árnyékában élek, mint egyfajta szürke eminenciás. És azt is tudta, hogy nem érdekel a pénz, sem az, hogy világhírnévre tegyek szert – de Armanddal ellentétben hitte-, sőt, biztos volt benne, hogy híres lehetnék, ha a férjem hagyná, hogy szárnyaljak. Andreas hitt bennem, a nagyságomban, a tehetségemben, talán jobban, mint bárki más, őelőtte, vagy, mint én magam.
Aztán, amikor menni akartam, vissza, vissza Épernay-ba, vissza Armandhoz, elengedett.
- És? Mit akarsz ezzel mondani? Talán arra célzol – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet -, hogy el kellene mondanom Armandnak? Nem fogom – ingatom meg a fejemet. Nem, mert az első adandó alkalommal hátat fordított nekem, eltűnt az életemből, mintha soha nem is létezett volna – és ezt soha nem fogom elfelejteni neki. – Vagy mi más zavar még? – ezen kívül, nyilván.
Nem tudom, hogy mi mást változtatott volna meg az, ha jobban harcol értem, ha erősebben akar magához vonni, ha nem enged el engem. Andreas szentül hiszi-, és állítja, hogy más, mint Armand, én pedig nem vagyok biztos ebben. Egek! Saját magamban sem vagyok biztos. Nem tudom, hogy ki ez a nő, nem tudom, hogy hová tűnt az, aki a fotón szerepel. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Andreasnak igaza van, bár keserű szájízzel vallom be magamnak: büszke vagyok arra, ami abban a fotóban rekedt, az örökkévalóságnak, emlékeztetőül, hogy ki voltam egykoron; de az enyészeté lesz. Soha, semmit sem tettem meg, amit nem akartam; teljes odaadással. Azt vallom, hogy, ha teszek valamit, azt vagy teljes szívvel teszem, vagy sehogy; most mégis két férfit szeretek fél-félszívvel, és érzem, hogy ez így nem jó, ez nem mehet így tovább, de nem tudom, hogy merre lépjek, hogy hova tovább. Az egész világom a feje tetejére fordult, az északból dél lett, a keletből nyugat, és kicsúszott a lábam alól a talaj. Most is a lábaim visznek Andreashoz, ösztönszerűen követem a paravánok mögé, és újfent azt érzem, mint régebben, azt a feszült izgalmat, hogy mindez titokban zajlik, és nem szabad kiderülnie, és én ezt annyira rohadtul élveztem.
- Hozzánk – felelem nemes egyszerűséggel, vasszigorba fagyott vonásokkal. – Nem szeretném, ha belevonnád őket abba, ami köztünk van – annak ellenére sem, hogy több joga van hozzájuk, mint Armandnak.
- Szeretnék hinni benne – lesütött pillantással vallom be a kételyeimet a férfinek. Armand sokat dolgozik, ez tény. Az meg egy másik tény, hogy nem csak én vagyok távol Épernay-től időnként, hanem a férjem is, és ő nem csak időnként, hanem gyakorta. Munkaügyben – ezt mondja Armand, de én is ezt mondom, holott sok esetben ilyenkor Andreasszal múlatom a pásztoróráimat. Jogom lenne felháborodni, ha így lenne? Egy egészen kicsit sem. És megtenném? Hát, még szép!
Visszamentem Armandhoz, mert annak ellenére, hogy megcsaltam, szeretem. Hazudtam neki, és hazudtam Andreasnak is – és folyamatosan hazudok -, mert így egyszerűbb, mert könnyebb. Andreas nem hagyta volna annyiban az egészet, ha elmondom neki, az ikrek az övéi, oh, de nem ám; ő harcolt volna értük, minden természet adta erejével. Meglehet, hogy azt sem hagyta volna, hogy én mondjam el Armandnak az igazságot, hanem mocskos mód az orra alá dörgöli a csúf igazságot a házasságáról, meg az asszonyáról.
És akkor, Joanne? Akkor mi lett volna? Akkor Andreasszal lennék most, és ugyanígy veszekednénk, csak máshol, másról.
- Tegnap, a múlt héten, a múlt hónapban... – hanyagul vonom meg a vállamat. – Mindegy, felejtsd el. Nem érdekel – hazudok, még mielőtt megszólalhatna. Aztán rajtam a sor, hogy kaján nevetés hagyja el ajkaimat. – Érdekfeszítő – szegem fel a fejem. - Voltak idők, amikor nem zavart, hogy egy ilyen van az ujjamon, Andreas – gyalázatos mosolyra rándul ajkam szeglete. Nevetségesek vagyunk. – Mi változott azóta? – kérdezem, leplezetlen érdeklődéssel. Nem hátrálok, és nem húzom el a kezemet, a szemeibe nézek, és hallgatom, aztán lesütöm a pillantásomat, miközben ujjainkat összefonom. Egyszerűen nem tudom elhinni neki, hogy szeret. Nem hiszek neki. – Sajnálom, hogy megvetted ezt az öltönyt - nem a képek miatt – mert nem ezért jött, ez eléggé nyilvánvaló; szinte rájuk sem nézett -, csak azért, hogy lásd ezt az emberi torzót – engem. Mert, mióta elhagytam, mióta nem találkoztunk, minden ugyanolyan, mint régen volt, egy-két, boldog napot, vagy hetet leszámítva, alapjaiban semmi sem változott. Sem Armand, sem én, sem a közös életünk; semmi az égadta világon. Mellette, vele úgy tűnt, értelmet nyert az élet, minden olyan egyszerű volt, és magától értetődő, evidens. Általa erősebben és bátrabban éltem, akként, aki vagyok, és nem ítélt el e miatt, nem akart megváltoztatni, most sem akar, csak azt akarja, hogy vele legyek az, aki a képen voltam. De az a nő már meghalt – és én öltem meg. – Ez bonyolult, Andreas – azt hiszem, hogy ennyivel lezárhatom.
Nem tudom – elnyílnak ajkaim, de egyszerűen nem jön ki hang a torkomon. Amikor felém nyúl, én csak előrébb lépek, egészen közel hozzá, hogy érezzem a sóhaját a bőrömön, a kezét még mindig nem engedtem el.
- Szóval így látod? Hogy te csak egy élvezeti cikk vagy a szememben. Tudod, mi az én bajom? – a kérdés egy egészen kicsit sem költői, de választ nem várok rá. – Az, hogy nem vagyok biztos abban, hogy nem hazudtál nekem a jobb életről, csak azért, hogy megkaphass – utalás arra, hogy mindenki önnönmagából indul ki. Nem hiszem, hogy komolyan gondolja. Nem hiszem, hogy tényleg szeret. – Konstans rajtad kattogok, hát nem érted? Azon, hogy mi lett volna, ha elhagyom akkor Armandot, azon, hogy mi lett volna, ha nem csak egy majdnem lettem volna az életedben, azon, hogy, amikor felhívtál, tényleg, komolyan látni akartál, vagy csak megdugni, a régi idők emlékére? – mindannak ellenére, amit mondok neki, nem távolodok el tőle. - Kérdőre vonsz, holott te sem tudod, hogy mit akarsz.




avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
42
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Szer. Május 09, 2018 10:49 pm

In shrill pursuit and raucous hunting cry
pour Femme Fatale

Mert ez csak a mi dolgunk, ugye? – ráncolom össze a szemöldököm, hangom keserűen cseng, a szavak is kellemetlen utóízt hagynak a nyelvemen, miután kimondtam őket. Őrjítő, hogy ez van, hogy mindig ez van, a harc és bántás és fanyarúság, pedig leehtne annyival, annyival egyszerűbb…! És volt is. Még mielőtt úgy döntött volna, hogy visszamegy, hogy sutba vág mindent, amiről beszélt, amit szeretett volna, minket, azért, hogy… Miért is? Hogy megint nyomorultul érezze magát? Mert szenved. Látom, érzem, ez a negatív energia a csontomig hatol, hogy néma sikollyal rezegtessen meg valamit mélyen legbelül, valami ösztönöst és tombolót, ami kérdés és gondolkodás nélkül ugrana utána, Joanne után, hogy segítsen neki… valahogy. Nem érdekel, hogy mi az ára; az már igen, hogy bár számtalanszor elmondtam neki, hogy itt vagyok itt maradok, mégsem szól, nem kér, nem pillant rám úgy, hogy…
De miért? Képtelen vagyok felfogni. Ha nem szereti azt, ahol most van, a körülményeit, ezt az egész kicseszett cirkuszt, akkor miért ragaszkodik hozzá mégis foggal-körömmel? Mi az, ami mindezek ellenére kompenzálja azt a sok borzalmat? Mi az, ami miatt nem vagyok elég jó neki?
Hát persze, bizonyára – csóválom meg a fejem megvető horkantással. Legszívesebben az orra alá dörgölném, még ha nem is ismerem mindegyikőjük nevét (pontosabban nem vagyok biztos benne, hogy valóban az a nevük, és tulajdonképpen legtöbbször nem is érdekel), hogy tudja, nem csak Ő az, aki megteheti, hogy másokkal van, hogy nincs okom futni utána, mint valami ostoba, hűséges juhászkutya. Nem tudom, mi az, ami mégsem engedi kimondani a maró választ, a valóságot; talán annyira mégsem akarom bántani. Talán ha kimondom, elmúlik a saját titkom varázsa, és amint a szabad levegőt pedzik, a tettek nem annyira egónövelők, mintha egy kocsmában, söröskorsók csilingelése és szívélyes röhögés közepette hangoznának el. Inkább… nevetségesek. Szánalmas, mennyire erőszakosan próbálom meggyőzni magamat, a tulajdon testemet is arról, hogy nincs szükségem rá. Elvégre, ez csak a szexről szólt. Ez volt az alku; lélektelen testiség, mert nekem fájt, és hosszú idő óta először találkoztam valakivel, akinek legalább annyira. Az elkeseredettség a jó szó, ami összehozott minket; a tiltott gyümölcs évezredek óta csábít férfit és nőt egyaránt, ezt a Biblia óta tudjuk, de Joanne-ban… Nem ez volt az, ami vonzott. Csak egy plusz, egy könnyebbség; nem vár tőlem többet, mint amit adok, mert huszonéves kor ide vagy oda, nem az igazit kerestük a másikban. Testet, feltételek nélküliséget, néhány órát, napot, amikor nem számít az élet összes szarsága, amelyek minduntalan töretlen erővel ostromolnak, azzal az eltökélt szándékkal, hogy valahová a reménytelenség tengere meg a sodró, pocsék, fárasztó realitás közé taszíthat.
Legalábbis így kellett volna lennie.
Figyelem Joanne-t, az arcát, a tökéletesre sminkelt vonásait, amely alatt csupán emlékeim zsákjából tudom előrántani a valóságot, és lelki szemeim elé festeni. Épp elég reggelt töltöttem mellette ébredve, hogy emlékezzem a fedetlen bőrére, vagy az alvás közben meg-megrebbenő szőke szempillákra. Ez a sok smink csak zavar, és újra meg újra emlékeztet… Mire is? Hogy hiába ismerem mindazt, ami a felszín alatt rejtőzik, az sosem lesz az, amit a világnak mutat, ahogy a mindennapjait éli? Miért érdekel ez egyáltalán, akárcsak az a rohadt gyűrű?
Kapásból akarok rávágni egy választ, valami velőset, szúrósat és értelmetlent, ám már az első hangnál megakadok, s úgy törlődik le a grimasz az arcomról, ahogy a vakuk villannak. Oly’ egyértelmű a kérdés, és egyszerű világosságával mégis annyira meglep, hogy nem tudok mit felelni. Egyértelmű, hogy mi változott. Neki is tudnia kell. Ugye?
Azért bonyolult, mert azzá teszed! – forgatom meg a szemem, ezt a gyerekes gesztust már nem tudom elnyomni. Mi bonyolult ezen, mi az, ami olyan kibaszott bonyolulttá teszi, már rajta kívül? Nem voltam elég világos abban, hogy mit szeretnék tőle? Hogy mit adnék neki? Az előző kérdése a gyűrűről meglepett ugyan, ám ez az egy helyben toporgás, mikor sokkal, sokkal izgalmasabb helyzeteket is el tudnék képzelni… Bosszant, dühít, érezni vélem, ahogy a vérem türelmetlenül száguld az ereimben. A szóáradat magától jön, a kérdések, kételyek és fájdalmak gátlás nélkül törnek elő. Pedig várhatnának még egy hetet; valamiért mégsem akarom, hogy megpecsételjék azt a rövid időt. – Mert talán te máshogy látod? – ráncolom össze a szemöldököm, bár a kérdés hangsúlyából érezhető; akkor is így gondolnám, ha tagadja. Mi más, logikus oka lehetne arra, hogy elutasítson, mindannak ellenére, amit elmondott nekem? A feltételezése egyszerre megdöbbent és felmérgesít. – Szerinted azért voltam rendes, hogy… Miért? Mert kefélni akartam? – Nem tudom, mi sért jobban: az, hogy ezt feltételezi rólam, vagy hogy Ő feltételezi ezt rólam? De végig gondolni sincs időm, csak mondja tovább, lassan, de biztosan ölve meg az ellenkezés magjait. Ami a verbalitást és az egyenes konfrontálódást illeti. – Hogy én nem tudom, mit akarok? Joanne, mégis melyikünk az, aki…! – Ám a kifakadásnak nincs vége, még azelőtt elharapom – fémes íz cseng a számban, talán tényleg elharapom –, hogy a hangom megemelkedhetne. Mert nyilvánosan vagyunk; olyan nyilvánosan, ahol senki sem tudja, miért vannak itt a fotók, de azt igen, hogy Ő Madame Lamoureux. Ha most az utcán lennénk, senkit sem érdekelne a hangosabb szóváltás sem; a kapcsolatok már csak ilyenek, ezt sütnék rá, ezt s temérdek közhelyet, amiknek közük sincs a valósághoz. És egyébként csak ugyanazt ismételgetem, újra meg újra, mint egy kibaszott papagáj.
Ő sem jobb. Akarja? Akarja. Megteheti? Meg. Megteszi? Nem. Miért? Mert. Ugyanaz a kör, amit már lefutottunk egyszer, kétszer, sokszor, és mint kiderül, még csak nem is vette komolyan. Legszívesebben felnevetnék, mint egy őrült, és hirtelen nagy késztetést érzek arra is, hogy lekaparjam a saját arcomat. A számtalan, megjárt hotelszoba fanyar emléke hazug görbületet ültet a számra; üres.
Irizáló jelzőfényként csillan egy arany gömb a perifériámon; a terem hátsó szegmensében, ott, ahol már a világítás sem olyan fontos. Egy folyosóra vezethet, valószínűleg raktárakhoz, hátulsó helyiségekhez. Némi gondolkodással, de hezitálás nélkül fogom meg a kezét, s kezdem magam után vezetni. Óvatosan, a paravánok között felállított, nem használt „folyosók” között szlalmozva. Senki sem figyel. Senkit sem érdeklünk. Akkor sem, ha ennek a napnak róla kellene szólnia; csak dühösebb leszek a haszontalanság gondolatára, s szaporázom lépteimet. Megkönnyebbült sóhaj szalad ki a számon, mikor az ajtót végül nyitva találom; s valóban, mintha más világba lépnénk, az aranyozott pompa és gyöngyöző pezsgő birodalmából a rideg acél és fedetlen betonpadló valóságába. A hosszú folyosó üres, ajtók és elágazások vezetnek a különböző szertárokba, néma strázsaként várva soruk. Nem keresgélek, csak az első nyitott érdekel; ennél már csak harmadjára járok sikerrel.
Nem tudom, Joanne mennyire panaszkodik; odakint valósínűleg ő sem akarta volna felhívni magunkra a figyelmet, de itt? Itt nem lepne meg, ha rögtön pofon csattanna az arcomon, mert csak úgy rángatom, mint egy rongybabát; ezt is felvállalva tessékelem be a félszoba méretű helyre, mely épp üres, leszámítva néhány felakasztott köpenyt az egyik falon. Szívesen dőlnék megkönnyebbülve az ajtónak; de még szívesebben, Joanne elé lépnék, hogy akár egy esetleges pofonra lendülő kezet is kicselezve fogjam tenyereim közé az arcát, és türelmetlen csókot nyomjak rúzsos ajkaira. –  Miért nem hiszel nekem? – lehelem, lélegzetvétele az arcomon ég, illata becsavarja magát az orromba, a közelsége pedig egyszerűen nem ereszt. Ismét elbitorlom az ajkait, durván és követelőzve csókolva. Egyik kezem, mely addig az arcát simította, lekúszik a hátán, ismét végigzongorázva a gerince mentén, hogy a fenekébe markoljon, még ha a ruha szűkössége nehézzé is teszi a mozdulatot. – Hm, Joanne? – Mélyen szívom be a levegőt az orromon keresztül, a nyakkendőm szorítani kezd, fojtogatni, ellenben Joanne-hoz nem tudok elég közel kerülni. A dühöm valami egészen mássá fordul, mégis elválok tőle, szemeim a hasonszín íriszek tekintetét keresik. – Miért nem hiszed el, hogy szeretlek?

that’s the beauty of a secret
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars •• Vas. Jún. 24, 2018 10:34 pm



Összevont szemöldökkel rándítom meg a vállamat.
- Igen – nemes egyszerűséggel adok választ a kérdésére. El sem tudom képzelni, hogy mit vár tőlem most, azok után, hogy elhagytam, hogy elváltak útjaink, mielőtt megszülettek volna az ikrek, amikor visszamentem Armandhoz. Azt hittem, hogy annak ellenére, hogy mennyire nem szerettem volna, hogy vége legyen, vége lett; nem tartozott nekem semmivel sem, nem vártam el tőle semmit sem, ellenben Ő megérdemelte volna az igazságot, amit azóta sem kapott meg tőlem. Részben óvatosságból, mert ismerem annyira, hogy tudjam, az információ birtokában képes lett volna Armand elé vonulni, és nagyképűen, galád módon az orra alá dörgölni, hogy mit tettünk, hogy az egyik együtt töltött éjszaka – vagy reggel, vagy délelőtt, vagy délután, ki tudja...? – gyümölcseit nevezi a férjem sajátjainak. Részben pedig azért, mert nem akarom szétszakítani a családomat, nem akarom, hogy Hervé kétlaki legyen, nem akarom, hogy megutálja a testvéreit, nem akarom, hogy Armand szíve összetörjön. És ennek érdekében képes vagyok másvalaki szívét összetörni. Ha ilyen a szerelem, akkor, köszönöm szépen, de nem kérek belőle többet. Sem Armandtól, sem Andreastól, sem senki mástól. Soha. Mert a szerelem csak gyengévé-, és hülyévé tesz; olyan dolgokra sarkall, amiket legvadabb álmaidban sem tennél meg. És mégis megteszed.
De szerelem-e az, melyben valaki másnak az életét próbálod tökéletesen élni, miközben a sajátodat – az álmaidat, a vágyaidat - félre teszed, fel a polcra, hogy ott porosodjanak az idők végezetéig, vagy legalábbis a saját végzetedig; utolsó elhaló lélegzetvételig, utolsó, múló szívdobbanásodig?
Nem hiszem. És mégis maradok.
Andreas mindezzel ellenben éppen, hogy a szabadság megtestesítője volt mindig is, amióta ismerem. Színeket és fényt csempészett megunt, szürke életembe. Emlékszem az együtt töltött napokra, és az éjszakákra, és eljött egy pont – magam sem tudom, hogy pontosan mikor, és hol -, amikor fontossá vált, amikor több lett, holmi szeretőnél. A barátom lett, a támaszom. Több lett, mint szabad lett volna, többet, és mást éreztem, mint kellett volna. Megszerettem – a magam elcseszett módján belé szerettem, de soha nem mondtam el neki, mert féltem, hogy majd Ő is épp úgy kihasználja majd, mint azt Armand teszi. Jobb volt nem tovább bonyolítani a dolgokat, mint, amennyire amúgy is bonyolultak voltak már, jobb volt nem elmondani neki, hogy mit érzek iránta. Jobb volt csak rohangálni Párizsban, mint a gyerekek, felülni a ringlispílre, álmodozni arról, hogy majd nyit egy saját rendelőt, ami csak az övé, én pedig nyitok egy műtermet a belváros dübörgő szívében, hideg, őszi esték elől langymeleg kávézóba beülni, és a város pompázó fényeiben gyönyörködni, vagy vadul táncolni egy nyári éjszakán, valamelyik szórakozóhelyen. Jobb volt, mindennél. Jobb volt, mint az otthonom magányában, magamba roskadva várni a férjemre, várni, hogy Armand végre felébredjen, és észrevegye, hogy boldogtalan vagyok, várni, hogy a dolgok jobbá forduljanak, várni, hogy történjen valami. Jobb volt álmokat hajszolni, mint élni. De akkor... akkor valóban, teljes szívvel és lélekkel éltem. És Andreas éltetett, Ő ragyogtatott, általa tündököltem, vele boldog voltam, igazán boldog.
Az örömteli pillanatok, a felhőtlen boldogság mostanra csak égető, fájó emlékekké minősültek. Olyasmivé, ami a múlté, a múltban kellett volna maradniuk, ott, ahol a helyük van; az emlékek végeláthatatlan tárházában, igen, de nem az enyészetnek hagyva, hanem egy kiemelt helyen, ezüstös polcon. De nem itt, nem a jelenben, olyan ez, amit nem szabadott volna magunkkal hoznunk ide, ilyen messzire, mert most aztán túlságosan messzire megyünk, iszonyatos terhekkel.
Sajnálom – ezt akarom mondani, de a büszkeségem nem engedi. Sajnálom, hogy bonyolulttá teszem, sajnálom, és szeretlek – de a szavak képtelenek utat törni maguknak az önérzetemen, a méltóságomon át. E helyett csak rövid, karcos nevetés hangzik el, és keserédes mosoly feszül ajkaimra. Hát, ez volna a mi találkozásunk, a mi kapcsolatunk: értelmetlen szenvedés? Sorsszerű volt, igen. Kellettem neki, és Ő is kellett nekem; a gyógyuláshoz. Olyanok voltunk egymásnak, mint két matching scar. Most pedig csak a sebek vagyunk a másikon.
- Igen, máshogy, de már azt is látom, hogy nem érted, hogy egyáltalán nem értesz engem, Andreas – egy gonosz, halk hang a fejemben azt suttogja, hogy itt és most kellene befejezni, hogy el kellene küldenem, el kellene engednem, hogy le kellene zárnunk a kapcsolatunkat – végleg. És nem azért, mert már nem ért meg engem, mert nála jobban aligha érthetne más, nem ismer nála jobban senki, hanem éppen ezért. Nem tehetem tönkre a családomat, még az Ő kedvéért sem. – Talán nem így van? – most rajtam a sor, hogy epésen kérdezzek vissza, s e kérdéssel válaszoljak az övére.
Már épp csendesíteném, miközben szemem sarkából, a két paraván közötti, keskeny résen a túloldalon lévőkre nézek, sőt, kifejezetten a terem másik felében strázsáló Armandra. Ő biztosan nem hallja Andreas hangját, és azt, hogy az én nevemet mondja ki, de azok, akik közelebb állnak...? Ők vajon mit hallanának, ha folytatná, ha nem nyelné le a szavait, mint ahogyan azt azzal a sokat emlegetett, nagyon is jól ismert, keserű pirulával szokás?
Aztán, mielőtt elhalkulhatna a férfi hangja, egyszerűen elnémul. És nem marad más, csak a csend, és a teremben duruzsolók alkotta, Bábeli zűrzavar, a csengő, hazug nevetések, és a csilingelő poharak, amint egymásnak koccannak.
Aztán a keze a kezemen, először nem húzom el, csak akkor feszítem meg izmaimat, amikor vezetni kezd; el, el a paravánoktól, el az emberek alkotta, halló, látó húsmasszától, melyek veszélyt jelentenek, fürkész, mindenre kiterjedő figyelmükkel, kielégíthetetlen éhségükkel a botrányok iránt, melyek hozományai a sebes szárnyakon suhanó pletykák, s az ilyen helyek pontosan az ilyen undorító szóbeszédek melegágya. Pláne akkor izgalmas a sztori, ha a nem is csak szóbeszéd a pletyka alapja, hanem a kézzel fogható, érző, lélegző valóság – az illata a bőrömön, a kezének a nyomai, melyek pecsétként billogozták a bőrömet; a gyerekeim, a gyerekeink, Olympe és Pascal. De titok marad – az övé és az enyém. És a titkok a sötétben maradnak, messze a reflektorfényektől.
Ezen az üres folyosón, ebben a szürke, hideg szertárban – vagy a hotelszobákban, jobb napjainkon.
- Engedj el, Andreas! – sziszegem, immár a folyosón, vehemens erővel tartva ellent neki, mint egy zabolázatlan, engedetlen ló. Vagy csökönyös öszvér. Az ajtó csukódik, talán kulcsra is záródik, nem tudom. A mellkasom hevesen emelkedik, és süllyed; mint a tomboló óceán, úgy hullámzik a fekete ruha takarásában. Andreas közelebb lép, én pedig hátrálok, most először. Megpróbálom távol tartani magamtól, megpróbálom elhúzni a fejemet, de nem hagyja, ujjaim az alkarjába marnak a drága öltöny, nemes matériáján keresztül.
De a csókot viszonzom, akárha éheznék. És így is van: éhezek, mint egy koldus. Valósággal könyörgök neki, hogy adjon még, még, még; mert soha nem elég, hiába minden tiszta hét, vagy hónap.
S már épp szóra nyitom a számat, hogy válaszoljak neki, de nem hagyja. Alkarján szorításom enyhül, de nem eresztem el, és nem engedem közelebb, bármennyire is szeretném. Nem szabad. Nem tehetem. Nem lehet...
Csak akkor engedem el, amikor átkarol, amikor ujjai a gerincfüzéremen szánt végig; átkarolom, a csókba sóhajtok, a hajába túrok.
Egy pillanatra megütközve nézek rá.
Kérdése elemi szinten ráz meg bennem valamit, a bensőmben, kietlennek és kopárnak tetsző, fagyos sztyeppére hasonlító lelkemben, és feketén dobbanó szívemben. Lesütve pillantásomat, nemlegesen megingatom a fejemet, és még nevetek is. Ebben a nevetésben van valamiféle igazán őszinte él, meg talán némi, kételkedő mellékzöngés; és nem azért nevetek, mert a kérdés maga nevetséges, vagy az, aki felteszi. Szerethetsz egy szörnyeteget, Andreas, és az viszont szerethet téged, de ez nem fogja megváltoztatni a természetét.
És, ahelyett, hogy kimondjam – én is szeretlek téged -, hozzá bújok, a nyakába csókolok, a nyakkendőt lazítom, a gombokkal babrálok.
- Te tényleg szeretsz engem? Bolond vagy. Miért kellene hinnem neked?




avatar
● ● Posztok száma :
56
● ● Reag szám :
42
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: in the region of the summer stars ••

Ajánlott tartalom

in the region of the summer stars
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Múltbéli árnyak-