otthoni moziszoba
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 8:16 am ✥

✥ Today at 2:00 am ✥

✥ Yesterday at 11:25 pm ✥

✥ Yesterday at 11:18 pm ✥

✥ Yesterday at 9:31 pm ✥

✥ Yesterday at 9:24 pm ✥

✥ Yesterday at 8:54 pm ✥

✥ Yesterday at 8:32 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ otthoni moziszoba •• Kedd Márc. 06, 2018 10:49 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Joanne S. Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: otthoni moziszoba •• Kedd Május 01, 2018 8:34 pm



Armand felbukkanása mindent teljesen összezavart – de leginkább engem. Úgy volt, hogy eljövök, hogy ide költözök, Párizsba, hogy elválunk, az ikrek egyetemre mennek, és vége lesz ennek a tortúrának, amiben már lassan egy éve őrlődünk – legalábbis nyíltan, és nem csak a Lamoureux ház négy fala között, titokban, mint a korábbi években. Most, mikor már majdnem túlléptem rajta, mikor már nem is hiányzott annyira, mikor már elhitettem magammal, hogy nem is szeretem; mert elfelejteni ugye soha nem fogom. Hogyan is tehetném? Egy fél életet töltöttünk együtt, a mindennapok, az évek hullámhegyeivel, és hullámvölgyeivel. És szeretem. Még mindig szeretem. Talán törve, és rogyva, de megmásíthatatlanul. De, ha kiderül a titok, amit már lassan húsz éve dédelgetek magamhoz, abban bízva, hogy a sírba is magammal viszem, többé már nem fog számítani, hogy valaha szerettem-e, vagy, hogy megbántam, vagy, hogy még most is szeretem... mert az fog számítani, hogy megtettem – sokszorosan -, hogy átvertem, hogy hazudtam, folyamatosan, minden idegszálammal és múló szívdobbanásommal, évekig, és nem is csak neki, hanem az egész családomnak, mindenkinek, akit ismerek, az egész világnak.
Nem állítottam le, és nem állítottam meg, és nem mentem utána; csak hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, hagytam, hogy, mintegy óceánként sodorjanak magukkal az események, hagytam, hogy kilépjen az ajtón. És nem. Nem sírtam. Pedig akartam. Éreztem azt a mélyről-, zsigeri szintről jövő bánatot, ami a szívemet, a lelkemet átjárta. Nem, nem is. Valósággal tépázta, és préselte, és szaggatta. De erősnek kell lennem, mert ennél már csak rosszabb lesz – és felfordul a gyomrom.
Megérdemlem, hogy rosszul aludjak, nem is értem, korábban hogyan voltam képes olyan nyugodtan álomra hajtani a fejemet, és békésen aludni, mintha semmi az égadta világon nem történt volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Sosem volt. Éppen csak akkoriban, húsz-, vagy tíz évvel ezelőtt a titok még az volt, aminek lennie kellett, aminek maradnia kellett volna. Ébren feküdtem, nem is tudom, meddig, és csak hallgattam, ahogy a ház lélegzik, ahogy a fércelt repedések sercegve szakadnak szét, ahogy elpattannak a falon; szinte azt is hallani véltem, ahogy szép, lassan darabokra hullik az egész körülöttem. És lassan zuhantam – álomba. Aztán olyan hirtelen, túlságosan is hirtelen riadtam fel – mint egy űzött vad.
Nem érzem jól magamat a bőrömben. Levedleném, ezer felé szöknék, vissza sem jönnék.
Valamikor öt felé veszem rá magamat, hogy felkeljek az ágyból. Még érzem Armand illatát a hajamon, úgyhogy muszáj megmosnom. Nem maradhat itt. Egy egészen kicsit sem. El kell tűnnie az életemből, végleg. És el kell tűnnöm az életéből. Mindkettőnknek így lesz a legjobb.
A munkára koncentrálok, miután elkészítettem a gyerekeknek a reggelit – hahó, csak rántotta, arra még én is képes vagyok. Sokat forgattam a kezemben a telefont, de csak azért, mert szüntelen azon gondolkozom, hogy felhívjam Armandot, annak ellenére is, hogy fogalmam sincs, hogy mit mondanék neki, ha felvenné a mobilját. Amikor a gyerekek megjelennek, megszokott, fagyos légkör lesz úrrá a konyhában; valahol érthető, de ettől nem kevésbé fájdalmas. Nincs kedvem vitatkozni, és veszekedni, márpedig most csak ez van kilátásban.
Rohadtul elcsesztem.
Ők elmennek az iskolába – én meg itt maradok. És teszem, amit még tehetek: dolgozok; ennek legalább van értelme. Azt teszem, amiben a legjobb vagyok, talán az egyetlen dolgot, amiben nem is jó vagyok, nem kiváló, hanem tökéletes. Közben telefonon egyeztetek a reklámcég tulajdonosával, aki váratlanul hívott fel a kora délelőtti órákban, mondván, megváltozott az időpont. Nem pár nappal kellene előbb az anyag, hanem még ma. Persze. Persze, hogy képes vagyok rá, persze, hogy megcsinálom.
Még hosszú órákig dolgozok, éppen csak annyi szünetet engedve magamnak, míg el-elszívok egy-egy szál cigit az utcafrontra néző teraszon. Így is utálnak a kertvárosi környéken élő, született feleségek; adok nekik rá még egy – nem túl nyomós – okot arra, hogy jobban utáljanak.
Délután két óra. Az utolsó simítások. Az utolsó ’mentés’ gombok megnyomása. A teljes anyag, teljes átnézése. Tökéletes, tipikus Joanne minőség, mint mindig.
- Persze, hogy be van dugva! – felemelem a hangomat, miközben a vonal túl felén ülővel beszélek. – Igen, be van kapcsolva, de attól még nem világit a kis izzó, aminek kellene, és nem működik, értse már meg! – ő megérti, és sajnálja, de már csak holnap tud kiküldeni valakit, aki megnézi, felméri a helyzetet, és, ha úgy van, elad nekem egy másik routert. – Nekem ma kell – nem tehet semmit. Miért nem lehet ebben az istenverte városban éjjel-nappal hívni a szolgáltatót, aki éjjel-nappal kiküld valakit, hogy megnézze azt a szájba baszott routert? Miért?
Nem szalaszthatom el ezt a megbízást, nem engedhetem meg magamnak, mert annak híre megy, és most pont arra van szükségem, hogy csak és kizárólag jó hírek terjengjenek rólam; a tökéletes, tipikus Joanne minőség.
Hirtelen ötlettől vezérelve kapom fel a laptopot, a mobilomat fekete farmerem farzsebébe csúsztatom, a ház kulcsa a kezemben, zárom magam mögött az ajtót. Covreur-ékhez nem mehetek, mert az asszony egyike azoknak a született feleségeknek, akik zsigerből utálnak. Előbb öntené le egy kancsó vízzel a laptopomat, hogy még jobban megnehezítse a dolgomat, semmint, hogy megossza velem az internet hozzáférését. Poulin-ék, az az édes, idős házaspár meg nincsenek itthon most, valahol, az isten háta mögött vannak, a lányuknál, látogatóban – fogalmam sincs, hogy hol, pedig mondták. Ha nem a másik szomszédjuk etetné a macskát, akkor bemehetnék a házba, hogy elküldjem a rohadt képeket.
Szóval maradt az amcsi házaspár. Vagy a nő, a férfit még nemigen láttam a környéken. Elnyújtott, gyors léptekkel közelítem meg a házat, erélyesen kopogok be az ajtón, és a biztonság kedvéért még be is csöngetek – ütemesen nyomkodom a gombot. Amikor végre, végre, végre kinyitja az ajtót, esélyt sem adok neki arra, hogy megszólaljon.
- Helló. Tudom, hogy eléggé nagy pofátlanság részemről, hogy csak így beállítok, ráadásul nem egy tálca cupcake-kel, vagy pitévelmint az amerikai filmekben, hozzá akarom tenni, de meggondolom magamat -, de vészhelyzet van. Mégpedig az, hogy elszállt a net a házban, és csak holnap tudnák megjavítani, vagy kicserélni a routert, de nekem el kell küldenem egy rohadtul fontos e-mailt, rohadtul fontos embereknek, és ez nem várhat holnapig, éstudom, hogy nem érdemlem meg, de kérem, kérem, kérem – én nem szoktam könyörögni, de megköszönném, ha beengedne, hogy elküldjem ezt az e-mailt – csak most veszek levegőt. – Egyébként Joanne vagyok.


▲ chandelier ▲ 1 000


She laughs like god, her mind's like a diamond.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
50
● ● karakter arca :
charlize theron


✥ Szeretettel Sienna Jade-Neil tollából
Témanyitás ✥ Re: otthoni moziszoba •• Kedd Május 01, 2018 11:59 pm

to JooOOoo...

A gondtalan élet a jó élet, azt szokták mondani. Amikor végignézel mindenen amit sajátodnak mondhatsz és elégedetten bólintasz, hogy igen, ez az, megcsináltam..tuk (ne vesszünk el holmi vagyont illető részletekben, 22 év után nem büfépénzen aggódunk) és most jöhet a nyugalom meg a béke. Viszont ha már minden a tiéd, mert az életed hasonlít a Sims motherlode pénzkódjához, akkor egy idő után a bólintásból tagadás lesz. Hogy igen, tárgyakban mérve minden és maximálisan, de hol a többi? Mit élvezel igazán? Mit hiányolsz még? Néha, bizonyos napokon elgondolkodom, hogy össze kellene csomagolni mindent és hazamenni Los Angelesbe. Vissza a barátokhoz, az élethez amit megszoktunk, amiben felnőttek a srácok, felnőtt Miles és én is. Utána mégis lebeszélem magam. Hogy akkor mire volt jó ez az egész. Új élet meg minden...ja. Új, minden..de én meg a régi vagyok, vagyis próbálnám megtalálni magamban a régit. Sose kergettem az amerikai rögálmot: két és fél gyerek (nem sorozatgyilkos vagyok, de ennyire számoltak átlagot a hírösnömös statisztikusok), egy kutya, fehér kerítés meg minden. Zenei világot akartam. Zenész férjet. Megkaptam, mindenestől. Ezzel nincs is semmi baj. Szeretem a férjem, eddig is szerettem. Meg az életünket is, lévén egy fél percét nem cseréltem el. Csak nem vagyok már húszéves kislány (sóhajtsuk hozzá ezt az információcskát) így már nem tudok mindent maradéktalanul követni ami a férjem körül zajlik. Mert ...mert nem tudom megindokolni miért nem. Amit jó ötletnek tartottam tíz éve, példának okáért, hogy megjelenjek a turné valamilyen állomásán, azt mostanában már nem teszem meg. Valamiért azt gondolom, már nem örülne neki úgy. Nem akarom ráerőltetni magam. És ezen biztos felvonná a szemöldökét, hogy biztos szedek valamit és tévképzelgek, de lehet, hogy nem. Néha megfejthetetlen szemei vannak. Akkor nem tudom mi jár a fejében, egyáltalán velem kapcsolatosan, nem hogy más pontjaival a világnak. Szóval én a franciával küzdök, ő teszi amihez ért. Én pedig..megpróbálok háziasszony lenni. JJ és Prissi kicsit öhm ki voltak akadva eleinte és a fiam meg is kérdezte, hogy szedek-e valamit, hogy hirtelen a konyhában lát szorgoskodni örökké. Megsemmisítő pillantást kapott válaszul. Nem kell azt hinni, hogy vakon tapogatom a konyhában az edényeket. Évekig egyedülálló anyuka voltam, ráadásképp csóró is, szóval köszönöm de elboldogulok azzal, hogy főzzek a gyerekeimre és vitaminnal tömjem a férjem akkor is ha éppen tiltakozik. Pussy power. Csúnyán mondva.
De, új hobbim van: a kert. Komolyan istenien megnyugtat (és persze egy vagyont szórok el erre-arra, holott nem értek a növényekhez jobban, mint a kvantumfizikához..de vaksi nem vagyok legalább és látom mi az ami tetszik.) és úgy érzem produktív is. Mármint eredményt látok belőle, amit nézni is szeretek, kellőképpen le is fáraszt a tevékenykedés és távol tart attól, ami a munkám lenne. Mióta nem beszéltem a kiadóval? Két hete? Három? Mert épp a házamban bujkálok a világ elől. Marha bátor mi? De nem baj. Türelmesek valamiért. Nem is értem. Én ordítanék magammal. Ők valamiét nem teszik. Akkor még ráérnek. Viszont a mailjeim nem..szóval unott fejjel olvasom őket, mármint amik a zenét imádó részeimet érintik. Most valahogy..nem kell. Irtózom. Csend kell és béke. Itthon akarok lenni csak, hát ezt olyan rohadt nehéz megérteni? Bahh. És a csengő. Próbálom figyelmen kívül hagyni, mert hát...nem csak a férjem van bizonyos dolgokhoz hozzászokva, hanem én is. Szóval majdnem meg is szólalok, hogy ugyan valaki nyissa már ki..de rájövök, hogy rohadtul egyedül vagyok itthon, szóval senkit se érdekel mit nyavalygok a székben. Sóhajtva állok fel és sétálok ki de a legnagyobb meglepetésemre nem a postást látom meg. Hacsak hirtelen nem lett ízlésük egyenruha téren...Nem mérem végig a nőt, nem szokásom (csak akkor ha olyan személyről van szó, akivel valamilyen oknál fogva meg kell tennem), helyette az arcát fürkészem. A cupcake-et hallva elmosolyodom, de nem vágok a szavába. Bökje csak ki bátran. Ez a baj az európaiakkal, mindent mindig megmagyaráznak. Példának okáért, ez a monológ lehetne annyi is, hogy csá szomszéd, beszart a router, használhatnám a neted? Nem, körülírja, felteszi a kérdést is, de indokolja, amiért rám tör a házamban. Mármint szinte fogadni mernék rá, hogy rossznak gondolja amiért itt áll az ajtómban. Szélesebben mosolyodom el és a kezemet nyújtom.
- Sienna. - és már előre imádni fogom a francia akcentusával hallani ha netán megpróbálja kimondani. Az ő neve az én nyelvemen is kiejthető, de fordítva? Nem biztos. - Szolgálja ki magát. - tárom szélesebbre az ajtót és félre is állok - A formális maszlagokat lehagyhatja, részemről tegeződhetünk. Ez itt nem valami katolikus nyugdíjas klub éves felvételije. - biccentem oldalra a fejem - Mutatom az utat. - csukom be az ajtót ha belép és megindulok előre, elhaladva az új bambuszaink mellett (feltétlen kellett bambusz, irtózatosan jól mutat! ) és bekanyarogtatom a mozi szobába, lévén ott a laptopom. Fő a kényelem. - Huppanj le és rendezd a dolgaidat. A sok megnyitott vacakkal meg ne törődj, dolgozni próbáltam...volna. - sóhajtom a végére, nyilván annak, hogy nem csináltam nem hozzá van köze hanem a saját trógerségemhez és ahhoz a fura érzéshez ami kerülget egy ideje. Hogy egy haszontalan szar vagyok feleségként - Szóval cupcake. - ezen még mindig jót mulatok, bár véresen komoly lehet bizonyos környéken, hogy mivel és mennyivel mész szomszédot köszönteni. - Kérsz? - mert ha már itt tartunk van. Ugyanis sütök is újabban. Mondom, mániákus lettem. Otthon édes-krémes-rémes otthon, így szeretlek.

■ ■ Nagyon otthoni ■ ■Szólj ha gond van :3■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
29


✥ Szeretettel Joanne S. Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: otthoni moziszoba •• Pént. Május 04, 2018 9:29 pm



Nincs időm gyönyörködni a kertben, pedig, ha nem lennék ilyen zaklatott, biztosan megtenném. A házunk előző lakói is szépen karban tartották a miénket, van egy cseresznyefa az első udvarban, meg liliom bokor, a terasz előtt rózsa helyett levendula. A bokrok négyzetes formára vannak nyírva, ahogyan a hátsó kertben is, a tuják pedig kúp alakúra; ahol ott a medence, meg az a giccses szökőkút, ahol a madarak szoktak strázsálni, inni és fürdeni. Bevallom őszintén, csak ezért nem bontattam le, amikor beköltöztünk – a verebek, a fecskék, meg a feketerigók miatt. Szentimentális baromság, nem igaz? A tölgyfák, és a barack-, meg a körtefa árnyékában pedig, nem messze a medencétől, ott van az asztal, hat székkel. Az út mentén nem túl nagy, napenergiával működő, LED lámpák, meg fehér, aránylag nagyméretű kaspókban, színes virágok, vegyesen – kék búzavirág, mezei zsálya, mezei iringó, muscari, meg egy csomó más, amiket még nem kerestem meg az interneten, de állították, hogy nem kell velük sokat foglalkozni. De pont annyit foglalkoztam a kerttel, mióta beköltöztünk, mint a főzéssel; megközelítőleg semennyit. Az egyik szomszéd srácot szoktam megkérni, hogy limonádé-, és egy kis zsebpénz fejében nyírja le a füvet a kertben, és hozzáértő kertészeket fizettem ki azért, hogy formára vágják a sövényt, meg megmetsszék a fákat, ha szükségesnek láttam. Illetve, ha ők szükségesnek látják.
De most nagyobb gondom is van annál, hogy le kellene nyírni a füvet, vagy, hogy esetleg férges-e az egyik fám, vagy, hogy majdnem elfagytak a liliomok, és a levenduláim – pedig a levendulát nagy becsben tartom, és igazán büszke vagyok arra, hogy milyen csodálatosan pompáznak az utcafrontra néző terasz előtt nyújtózkodva, hívogatóan illatozva. Nem tudom kiverni a fejemből Armandot. Pedig voltaképpen mi is történt? Dugtunk. Az étkezőasztalon. Soha nem csináltunk ilyet korábban, Armand nem tett ilyet régen. És, mindattól eltekintve, hogy kíméletlenül kért, és vehemensen adott, valósággal jól esett az erő, amivel egyszerre szedett szét, és rakott össze. Nem akartam, hogy vége legyen, és most, hogy visszakaptam, nem akartam elengedni. Megmagyarázhatatlan volt az érzés, ami úrrá lett rajtam. Újra azt éreztem, amit régebben, és fájt a pillanatok múlandósága. Aztán, amikor felöltözött, és lelépett, magával vitt valamit. Belőlem. Megint. Abban bíztam, hogy majd ma jobb lesz, ha alszok rá egyet, más színben fogom látni a világot, és, végül is, nem tévedtem olyan nagyot: most mindent hideg, kékes-szürkében látok, acélos, éles fényekkel, és legszívesebben fel sem keltem volna. Hamar rájöttem, hogy attól csak rosszabb lenne, ha belesüppednék ebbe a melankolikus szürkületbe, amit érzek. A reklámanyag, amin dolgozok, most úgy is olyan színes, és vidám, és édes: több nőtípus fotóztam, több rasszból, különböző édességeket megtestesítve. Van itt vanília, csokoládé, vattacukor, színes drazsés-cukorkás valami, vattacukor, meg, ami szem-szájnak ingere. Csak nem az enyémnek; most ételre sem tudok nézni, csak a kávét öntöm magamba, és túl sok cigit szívok el.
Szóval kopogok. Nem is; szinte verem az ajtót. Aztán pedig még a csengőre is fekszek, csak, hogy nyomatékosítsam az ittlétemet, mintha attól, hogy hangosabban, és erőteljesebben kopognék, vagy idegesen nyomkodnám felváltva hosszabban, és rövidebben a csengőt, biztosítaná azt, hogy valaki legyen itthon. Szörnyű lenne. Fogalmam sincs, hogy hova mehetnék. Legrosszabb esetben egy köztérre, ahol van free wifi. Az sem zavarna, ha pad nem is volna az első ilyen helyen.
Végül ki nem mondott, el nem mormolt imáim mégis meghallgatásra kerültek, és rövidesen nyílik az ajtó, én pedig rögtön a közepébe is csapok, felvázolva a szituációt. Valahol kínosnak érzem, hogy át kellett jönnöm, hogy internetet kuncsorogjak, de van az a helyzet, amikor már-már bármit megtennék azért, hogy elérjem azt, amit akarok. És most hozzá akarok férni a világhálóhoz. Ő meg csak mosolyog... hihetetlen, hogy itt mindenki milyen rohadtul önfeledten boldog; múltkor Janine, most ez a nő, az új szomszédom. De azért fogadom a kézfogását, sőt, erélyesen megszorítom a kezét. Na, nem annyira, hogy elzárjam a vérkeringését.
- Örvendek – megeresztek irányába egy halovány mosolyt, és belépek az előszobába. – Köszönöm – feltételezem, hogy fogalma sincs arról, hogy ezzel mintegy megmentette az életemet – vagy legalábbis a jó hírnevemet biztosan, és az már majdnem olyan fontos, mint a renomém. – Ennek örülök, mert akkor páros lábbal rúgnál ki – sóhajtok, de ajkaim szegletében mosoly játszadozik. Bólintok, és követem a mozi szobába. Mert ez az.
- Kösz – biccentek felé röviden, és leülök az egyik barna, bőrhuzatos fotelbe. Nem dőlök hátra, a gerincem egyenes. Felnyitom a laptopom fedelét, és megnyomom az entert, hogy felébredjen. – Volna? – pillantok rá érdeklődve, aztán a képernyőre, hátha onnan megtudom, hogy mivel foglalkozik a szomszédasszonyom, de, ha még mindig az e-mail-ek vannak megnyitva, akkor újra Siennára nézek.
- Cupcake – ismétlem utána, gyomrom fájdalmasan kordul. – Amerikában nem ezt, vagy a pitét szokás átvinni az új szomszédnak? Esetleg brownie-t... – töprengek hangosan. Elvégre, minden filmben ezt mutogatják. – Kár, hogy én nem vagyok afféle született feleség – vonom fel egyik szép ívű szemöldökömet, és cinkos mosolyt ejtek meg felé, mielőtt beírnám a jelszavamat. Tőlem maximum minőségi alkoholt kaphatna, de most valahogy nem az volt az első gondolatom, hogy a hónom alá csapjak egy édes vöröset, vagy egy rosét. Eszembe jut, hogy ma még nem jutottam szilárd tápanyaghoz. – Jól esne, köszönöm – felelem.
- Mi a jelszó? – kérdezem, a wifire utalva, és, ha megadja, bepötyögöm. – Mivel foglalkozol? - kérdezem, csak, hogy ne üljünk itt némán egymás mellet.




She laughs like god, her mind's like a diamond.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
50
● ● karakter arca :
charlize theron


✥ Szeretettel Sienna Jade-Neil tollából
Témanyitás ✥ Re: otthoni moziszoba •• Vas. Május 06, 2018 11:30 pm

to Zsoenn...

A kapcsolatok fontosak. Ezek mozgatják az életet, tolnak előrébb, vagy ejtenek le a mélybe. Szerves részeink, hisz társas lények vagyunk, vagy mit is fogalmaztak meg rólunk az okosok. Világ életemben szociális voltam, nulla személyes tér igénnyel. Azt szerettem ha voltak körülöttem (persze a saját szobát, mint kiváltságos szentélyt azért sárkányokkal őriztettem), ha együtt voltunk és nagyon együtt. És igazán, mélyről jövően, tisztán imádom azt, hogy az életem nagy része így is telt. Végtére is amikor megszültem a fiam, egy szerencsétlen és csoffadt albérletben éltünk négyen. Minden csak nem bababarát. Ha nyugodtabb éjszakát akartam JJ-nek, akkor neki adtam az én kis helyiségemet (mert hát méhem gyümölcse élvez bizonyos privilégiumokat) én pedig kiszáműztem magam a kanapéra, ami egyenlő volt egy átjáróházzal. Minden voltam, csak nem ragyogó meg üde, viszont boldog az igen. Órákig néztem a fiam és hálás voltam amiért van nekem. De számtalanszor kértem bocsánatot, amiért én jutottam neki. Noha nem tudok vele mélylélektani eszmefuttatásokat csinálni, lévén leszerel, hogy ne akarjak belőle selyemfiút csinálni. És persze halkan a fülembe súgja, hogy klassz vagyok és ssssszzz. Ez nála felér egy 20 perces litániával arról, hogy mennyire szeret. Nekem elég. Csak nem basztam el nem? Bár a feleség, mint címzetes rang nem tudom beférne-e egy magazinba. Sanszosan, nem. Egyszer adtunk egy interjút Miles-szal aminek az volt a központi kérdése, hogy milyen a házasságunk, a családi vacsoráink. Öhm, néhol lefagyott szerencsétlen riporter. De mit hazudjunk? Nincs értelme.
Viszont Párizs más. Varázslatos, de nekem idegen. Úgy érzem magam itt, mint valami parasztlány, akinek fogalma sincs róla, hogy az ásónyomnyi föld, ahová a lábait letette királyok által taposott ösvény volt valamikor. Csehül állok, mit szépítsem. Vagy túl nyüzsgő lélek vagyok ehhez az országhoz, túl..amerikai. Nem tudom. Annyi itt a szabály amit nem értek, amit nem érzek át. És szar, mert nincs itt a férjem, nem tudok kibe kapaszkodni. A gyerekeim előtt én vagyok a szikla, aki a feneküket tartja. A sziklák meg nem nyavalyognak holmi beilleszkedési problémákon, nemde? Na..ezért hanyagolom a munkát.....szégyenszemre.
- Nincs mit. - mondom őszintén ennek a nőnek, aki csak úgy, a letargikus kertészkedés függésem közepette beállított, wifi reményében, amit természetesen meg is kap, de ahh ezek a fölösleges udvariassági körök...cukin európai - Nem a nagyanyám gyémántjáról van szó. - mosolyodom el, mert amúgy a nagymamámnak nem is volt gyémántja. Nyomtatott képen sem. Nem érdekelte az ilyesmi egyszerűen. Felcsillan a szemem szavaira. Áh, tehát nem valami bigott vallásos díszanyuka sodródott be az ajtómon. - Vállalok gyóntatást. - kacsintok rá, ami nálam általában füvet és fröccsöt/sört jelent, végtére is a saját házamban, a saját teraszomon azt csinálom és úgy, ahogy nekem tetszik. Azért húzattam várfalhoz hasonlatos betonkerítést, hogy ne kelljen a kukkolókkal foglalkozni. Elindulok és mivel én imádom a mozi szobában mulatni az időt és nagyban minden még jobb, így a gépemet is ott találja. - Csak bátran. Nincs még feltalálva a beszippantó programom. - támaszkodom meg egy másik szék támláján, hogy láthassam őt. Csodaszép ez a nő azt meg kell hagyni. Ha megfognám a kezét, selymes lenne a bőre. Ebben biztos vagyok. Felnevetek. - Mostanság nem megy túl jól a munkára való koncentrálás. Ezért kezd úgy kinézni a kert, mint egy üvegház... - pedig szeretem amit csinálok, az életem tényleg, de...valahogy nem. Mostanában nem. - Igazából azért a süteményt, mert azt nem lehet odaadni a kutyának. - vigyorgok újra - Ellenben a szénné égetett steak, vagy a gumi állagú többi, mehetne oda is. - mondjuk mi rengeteg ajándékot kaptunk, vagyis..Miles. Ha valaki csak összefűzné hány tanga érkezett postán sikamlós üzenetekkel, átdobhatná a kikúrt óceán túlpartjára a végét...Mondjuk a nagy része szerencsére a zenekari raktárban van, a lakhelyünk meg totálisan privát lett, így mentesültünk a rajongói imádatától. Ha csak egy olyan ládát kinyitnánk amibe azok a cuccok el vannak zárva...elbújhatnának a halpiacok... - Isteni szerencsédre én sem vagyok az. Távolról sem. - felnevetek, jóízűen. Joanne elég őszinte jellem, tuti van egy kíméletlenül tahó oldala is és én bukom az ilyen személyiségekre. Velük mindig színes az élet - Szóval nem kövezlek meg amiért nem hoztál rebarbarás pitét. Cserkészbecsszó. - de az tény, hogy kivételesen van itthon cupcake. Eszembe jutott és hát nem akkora művészet, szóval csináltam. A lányom legnagyobb döbbenetére. Majdnem félve kérdeztem, hogy ugye nem nyom semmilyen diétás marhaságot, szóval gondolom, hogy bizonyítsa a nemet, fel is falt egy fél tálcával. Megnyugodtam, de hallgatóztam azért egy kicsit, nehogy hánytatás legyen a vége. Nem mintha Prissi bulímiás lenne meg ilyenek, csak basszus sose lehet tudni. Nem kell 14-nek lenni, hogy ilyen előjöjjön. De most koncentráljunk a friss jövevényre. A húszévesem éppen műszakban van. - Máris hozok. - azt nem kérdezem meg, hogy iszik-e valamit mellé, mert ránézésre minőségi italt preferál, de korán van a töményhez, a fröccshöz viszont nem. És hmmm....rosé. - A gépem alján felragasztva megtalálod. Sose tudnám megjegyezni. - felnevetek mert hát legalább fél km és értelmetlen is szóval, meg se próbáltam. A gép dolga, hogy ne felejtse el. Kimegyek és tálcára pakolom a sütit na meg jéggel-szódával-roséval feltunkolva a poharakat is. Fél litereseket, naná. Nem mászkálok fölöslegesen. Kap szívószálat is, mert stílszerű. Visszasétálok és lepakolok mindent. - Ha kidolgoztad magad, ne hagyd ki. - vigyorgok és leülök a mellette lévő fotelbe - Zenei producer vagyok hivatalosan, másodállásban pedig én látom el a férjem zenekarának a menedzseri dolgait. - már amikor ellátom, mert azért van még egy tagja ennek a háttérországnak. Ő velük van a turnén is. Felügyelet, naná. - De most rálőcsöltem mindent a másikra, undorítóan tróger vagyok. - kapok be egy minisütit (sosem csinálok nagyot, azon szöttyögni kell és morzsál. Aki nem kapja be egybe, orral szívja fel a szőnyegemről a maradványait...) - Na ééés neked Joanne, mi a munkád, hogy ilyen halaszthatatlan az e-mailek elküldése? - kérdezem kíváncsian és beleszipókálok a borba is. Ah isteni, hideg és tökéletes. Ahogyan kell. Mondjuk amennyibe kerül, magától is a számba folyhatna, ellentmondva a gravitáció törvényének, de hát... - Remélem nem ügyvéd vagy. Mondd, hogy nem. - nézek rá komolyan. Nem bírom az ügyvédeket. Túl okosak, mindenre tudnak egy jogszabályt, aminek én a létezéséről sem tudok, csak amikor már késő. Ja és legtöbbször merevnek álcázott suttyó állat. - És gyanítom házas vagy. - ez viszont nem kérdés. Az ilyen nők nincsenek egyedül. Nevör. - Gyerekek? - ezt viszont nem tudom megállapítani. Mármint a pontos számot.

■ ■ Nagyon otthoni ■ ■Szólj ha gond van :3■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
29


✥ Szeretettel Joanne S. Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: otthoni moziszoba •• Hétf. Május 07, 2018 9:28 pm



Belépek, és nem mondom el neki, hogy egészen pontosan mennyi gyémántom van – mind Épernay-ban, természetesen, a Lamoureux villában. Nem hoztam el egyetlen darabot sem magammal, mert nem érzem őket a sajátjaimnak. Úgy is csak vádlón villognának rám, haragosan és hidegen, amiért az ajándékozót otthon hagytam. Őszintén? Nem volt pofám fogni az ékszereket, és bevágni őket a bőröndbe. Mihez kezdenék velük? Hova venném fel őket? Úgyis mindig olyan ijesztő volt a gondolata annak, hogy elhagyom őket, vagy kiesik egy-két ékkő a foglalatokból. De nem azok a rohadt ékszerek hiányoznak... sőt, azok soha nem hiányoztak, de valamiért Armand mindig úgy gondolta, hogy szükségem van rájuk, hogy ettől nőiesebbnek érzem magam, hogy ettől leszek igazán nő, és nem attól, hogy egy nem gyárilag szakadt farmerben, meg egy lezser blúzban szexizek a házban. Valójában mindig úgy tekintettem azokra az ékszerekre, hogy csak koloncként aggatja rám őket, és súlyként húznak le, és hozzá láncolnak; mint egy nyakörv, mely briliánsan hívja fel rá a gyanútlan szemlélődő figyelmét: nem csak hozzá tartozok, az övé vagyok.
És az övé voltam, drága, gyémánt csodák, nekem ajándékozott, az én képzeletbeli oltárom elé állított, a rólam elnevezett pezsgő, az autó, a Dolce meg a Dior meg a Chanel ide, vagy oda, az övé voltam. Őt szerettem, és nem azt a materiális világot, amit felépített nekem. Egy krumplis zsákban is hozzá mentem volna feleségül, és a híd alatt is ugyanúgy szeretném.
De már mindegy, azt hiszem...
Míg követem, nem mérem fel a házat, és annak berendezését, a bútorokat, a dekorációs elemeket, a színek összhangját – vagy azok harsány ellentétét -, mert nem érdekel, mert e nélkül is tudom, hogy nem szegények, sőt, egészen jól megy a szekér, és nem sajnálom tőlük. Miért tenném? Feltételeztem, hogy megdolgoztak érte. Gondolom.
- Nem hiszem, hogy olyan nagy volna a baj – felelem derűsnek tetszően, szinte csilingelő hangon, és még mosolygok is. Mert ez aztán rohadtul jól megy nekem: a képmutatás, a hazudozás. Már nem is tudom, hogy mióta élem így a mindennapjaimat. Elhitetem másokkal, hogy boldog vagyok, elhitetem a férjemmel, hogy csak ő van az életemben, elhitetem az anyámékkal, a testvéreimmel, hogy minden rendben van, elhitetem magammal, hogy jól tettem, hogy azt tettem, amit. Olyan életet éltem, amit posztereken kellene viszontlátnom, ami – nem az amerikai, hanem – a francia álmot testesíti meg. Kár, hogy az egész tulajdonképpen ilyen is: mint egy vászonra vitt csoda, melynek a háttérben, a színfalak mögött katartikus káosz tombol.
Mondjuk, azért azt csak nem várja el tőlem, hogy benyögjem: csalom a férjem fűvel-fával, meg bokorral... ugye? Bebaszna.
Amikor leülök az egyik kényelmes bőrfotelbe, és felnyitom a laptop tetejét, egy egészen rövid ideig úgy érzem, mintha egy házibuliban lennénk. A végén. Amikor már vége a kínos, ismerkedős köröknek, amikor már mindenki eleget ivott, amikor már elfogyott minden kaja, éppen csak az a fél zacskó chips, ami már teljesen kiszáradt és szottyos lett a kezdés óta, amikor már a parti forrongó izzása már mindenkit elemésztett így, vagy úgy. És, amikor már mindenki hazament, és te, meg a barátnőd – Sienna, aki, egyébiránt, még csak nem is az ismerősöm – vagytok már csak a helyszínen, a romok között, és azon filozofáltok, hogy igyatok-e még egy kört, szívjatok-e el még egy cigit, aztán persze isztok még egy kört, és cigiztek is, és valóban filozófiai mélységekbe süppedtek – mert úgy tartják a brit-, és kevésbé brit tudósok, hogy az emberek éjszaka őszintébbek -, aztán hajnalban, talán miután már felkelt a Nap, az egyikőtök jobbra, a másiktok balra, a saját ágyába. Na, ez az, ami soha nem fog bekövetkezni. De így érzem magamat. Biztos csak a fáradtság teszi, és az iménti, instant agyvérzésem, majd a hirtelen jött megkönnyebbülés, amikor a nő beengedett a házába, hogy megossza velem az internetét.
- Mhm, tökéletesen kényelmes így is – nem dőlök hátra, és nem engedem, hogy meggörbüljön a gerincem. Érzem a pillantását a halántékomon, de nem zavartatom magamat, nem szokásom, ha már egyszer úgyis mindegy. Mert most már aztán rohadtul mindegy. – Szeretsz kertészkedni? – kérdezem, a monitort nézve, miközben beírom a jelszavamat. Egy kicsit sem tudom elképzelni magamat kantáros nadrágban, szalmakalapban meg gumicsizmában; de Siennát sem. – De – és csak most pillantok fel rá, réssé szűkített szemekkel, egyik szemöldökömet felvonva – a süteményt is ki lehet dobni a kukába – mutatok rá a számomra nyilvánvalóra. És nem akarom neki elmesélni, hogy mennyi, de mennyi gyümölcstorta, mousse, szuflé meg miegyéb végezte a szemetesben.
Indokolatlanul megörülök annak, ami már az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt: Sienna nem afféle stepfordi feleség, ahogy én sem. Indokolatlanul jó érzés végre egy hozzám hasonló kaliberű nővel találkozni a sok, beprogramozott, tökéletesen működő csodanő mellett.
- Ennek őszintén örülök – tényleg. Őszintén. Elmondhatatlanul. És megint mosolygok, de ez most egy igazi mosoly. Aztán e görbület nevetéssé lényegül. – Az jó, mert így a későbbiekben sem fog csalódás érni.
És, amíg ő eltűnik a mozi szobából, hogy cupcake-et hozzon, addig én az instrukcióit követve felemelkedem ültemből, a laptopjához lépek, és felemelem, hogy rálátást nyerjek a jelszóra, és begépeljem azt, mire a gépem azonnal rá is kapcsolódik a jelre, én meg megnyitom a böngészőt, és a levelezésemet. Jó, lehet, hogy hazudtam, és nem egyetlen e-mail-ről lesz szó, mert ezek nagy felbontású képek, és a levélküldő eléggé korlátozottan működik.
- Értem. Szóval családi biznisz... – bólintok, megnyitva a fájlkezelőt. Tehát ő szervezi meg a fellépéseiket is, meg a zenekar utazásait, a szállást, meg, voltaképpen mindent, ami egy turnéval kéz a kézben jár. És a férje aratja le a babérokat. – De amúgy szereted csinálni? – kérdezem, leplezetlen érdeklődéssel a hangomban. Nyilván oka van annak, hogy most mégsem dolgozik. Egyik mappából, a másikba lépkedek, szigorúan rendezett és rendszerezett erdeje ez a képeimnek, pontosan dátumozva, a projektek neveivel. Itt összesen két-három-, esetenként négy példányban vannak meg a képek – de az otthoni, külső winchesterre is át van másolva minden, már nem is tudom, hány évre visszamenőleg.
- Nem, nem ügyvéd vagyok – nevetek halkan, és röviden. – Fotográfus. Ez a főprofilom, de sminkesként-, és maszkmesterként is tevékenykedek, ha úgy van – például ezeknek az édes lányoknak én csináltam a sminkjüket is. – Éppen egy reklámanyaghoz küldök képeket a megrendelőnek. Ha találkozol a belvárosban egy óriásplakáttal, amin egy nagyon emberi, nagyon csinos vattacukor van, akkor azt én követtem el - aztán a következő kijelentésére felvonom az egyik szemöldökömet.
- Az vagyok – és Armandra gondolok. – Hárman vannak. A legidősebb huszonkét éves, Hervé, a fiatalabbak, Olympe és Pascal, tizennyolc évesek, és ikrek – halványan elmosolyodok.
- A férjed most turnézik? – csak, mert nem láttam sehol, az idefelé vezető úton, de ez persze nem jelent semmit sem. – Gyerekek? – őt visszhangozva dobom vissza a kérdést.


▲ chandelier ▲ 1 066


She laughs like god, her mind's like a diamond.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
50
● ● karakter arca :
charlize theron


✥ Szeretettel Sienna Jade-Neil tollából
Témanyitás ✥ Re: otthoni moziszoba •• Szer. Május 09, 2018 7:24 pm

to Zsoenn...

Rawrr...kétlem én ezt, de kezdjem rögtön azzal, hogy a műmosolyból olvasok? Hogy Hollywoodtól éltem egy köpésre és pontosan tudom milyen csillogó de üres arcrándulást produkálni, akár fotósnak, akár a szomszédnak...mindenkinek. Nem kívánom Joanne-t megbélyegezni azzal a kis finomsággal, hogy nyilvánvalóan a mosolya mű és hazugság lappang mögötte, mert hát talán nem az a típus, hogy három perc után barátkozik. Akkor sem ha történetesen a házamban van és senki sem hallja mit mond. Csak én, de én nagyon. Joanne, Joanne, pedig én nem bírálnálak. Akkor sem ha rosszat csináltál, mert mindig van kiút, mindig van másfelé. - Ó, bízd ide a megítélést. - rákacsintok. Persze nem erőszak, hisz csak internetért jött, az meg akad. És mivel úgyis egy lusta pancserként trónolok a ház magányában, előlem aztán el nem oroz holmi sávszélességet, annyi bizonyos. Egyébként meg üdítően szép. Nem feküdt kés alá, nincs is rá szüksége.
Bevezetem és csak figyelem, kíváncsi tekintettel felvértezve próbálom a semmis kis információkat a magamévá tenni róla. Ó, úrinő, olyan makulátlanul egyenes háttal ül le, mintha nem engedné meg magának azt a luxust, hogy előttem kényelembe helyezze magát. Milyen édes, mintha a My Fair Ladyből toppant volna ki, vagy legalábbis Windsor elitjéből. Sosem értettem a britek hidegségét. Csak ebek és lovak iránt mutatnak érzelmeket (és a gyorskaják iránt, de ez eléggé közös vonzatunk.) De ő francia, miért ilyen? Kizárt, hogy minden téren hideg. Lehetetlen. Nem tudnám megemészteni, hogy az. - Nem fog megenni a fotel.. - jegyzem meg mintegy, mert hát nem az a típus vagyok aki képes kontrollálni a nyelvét, meg hát már elmúltam 40 és egyébként sem szerettem soha, ha megvonták a szólásszabadságomat. Ezt interjúkban is tartottam, a férjemnél is tartom, a gyerekeknél szintén. Miért ne tarthatnám nála is? Meglehet, hogy többet ide sem fog jönni, akkor meg miért alakoskodjunk?
- Leköt. A növények legalább nem dumálnak vissza. - nevetem el magam játszi könnyed hangon, egyébként fogalmam sincs, hogy honnan jött a kertészkedés, azt se tudom jól csinálom-e, bár átbújtam pár könyvet és hát a YouTube kifogyhatatlan virág tutorialokból... - Egyébként nem tudom szeretem-e. Nincs jobb és egyelőre megteszi. - mert hát parlagon heverek, ráadásul unalmas is az önkéntes száműzetés..lassan félő, hogy elkezdem átrendezni a házat, holott egy nagy T, mint tökély jelenleg. Egy sóhajjal sem kell több bútor meg biszbasz. Bár ha már itt tartunk, elnéznék valami aukcióra. Egy festményt elbírna még a hely. Valami letaglózóan csodálatosat. Nem, nem rólam. - Nem szoktál járni véletlenül aukciókra? - kérdezem meg ha már ilyen hirtelen támadt fel az ötlet - Keresek egy festményt. De különlegeset. Vagy lehet fénykép is. Viszont olyannak kell lennie, hogy csak álljak és bámuljam meredten a gyönyörtől. - nem mintha Zsoenn említette volna, hogy van kapcsolata bármilyen underground művészgárdával, vagy hogy egyáltalán szereti-e az ilyesmit, de mégiscsak ő van hazai pályán - Az sem baj ha utazni kell érte. - jegyzem meg, mert hát kocsim az már van. Legalább idáig már eljutottam. Egyébként terepjáróhoz vagyok szokva. LA-be nem árt ha van egy a háznál.
Felkacagok a tekintetét látva. Itt biztosan más a szokás, mint nálunk. Vagy csak az emberek másmilyenek. És imádom, hogy ilyen....itteni. Íze van. És én szeretem ha valakinek íze van. És Joanne, jegesen-érdesen-édes. Csak meg kell találni a pajzs alatt a vér pezsgését. - Az ajándék sütit inkább ne. Sok a mosómedve és egyéb lény a környéken, amik imádják az édességet. És elég hatásosan égés amikor a szájában a rebarbara pitével inal. A szomszédhoz. - anyám járt így, amikor anno A-ból B-be költöztünk. A papa pedig ezen röhög szerintem még most is ha eszébe jut - A konyhamalac jó megoldás. - vonok végül vállat, végtére is itt aztán tényleg nem várom el senkitől, hogy ráfeküdjön a csengőmre kajával. Nem ez a szokás. És végre érzem: őszinte. Eszerint ő sem az a háziasszony típus. Én meg hiába próbálom, nem arra vagyok már réges-régen programozva, hogy kompletten elvezessem az egész háztartást és mellette a munkám is csináljam szívből, szeretetből, imádásból és emellett ne égjek ki idő előtt. Bár bevallom egy egészen kicsit megbuggyantam mostanában. A törődés hiánya. Olyan vagyok, mint valami kocsi. Ha nem tartanak karban, elkezdek furán viselkedni. - Nem kerülünk az év asszonyának listájára. Talán túléljük. Idén is. - nevetek fel jóízűen, mert persze róla csak sejtem, hogy nem az. Ha már ennyire örül az én ilyen térű hiányosságaimnak. Legyintek mosolyogva. - Majd lehálod a sütemény hiányát, emiatt ne aggódj, szomszéd. - és ha tudná, hogy ezt egyébként technikailag komolyan is gondolom, mert nyilván nem ha tud nekem egy kiállítást, galériát valahol máshol, akkor el fogom magammal cipelni és stoppos tinédzser módjára motelben fogunk aludni. Már ha van ebben az országban ilyesmi...hmmmm. Ennek megalapozására pedig mi lehet jobb a rosé fröccsnél és a cupcake-nél? Nyami.
- Eeezt így nem mondanám. - csóválom a fejem, mert hát..nem járok velük a turnékra. Pont a féktelen része a lényeg, hogy mindannyian azzal az erővel, energiával és imádattal fussanak neki ami a zenekart egyébként is működteti. Ha ott vagyok, az kötőfék valamilyen szinten, lévén Miles és én..amolyan égitest viszonylatban működünk. Valamiképp egymás közelében, amennyiben egy térben tartózkodunk persze. És frontemberként nála ott van az az illúziókkal teletömött vágyakozható rész, amit a rajongó csajoknak meg kell, hogy adjon. Az érzést amikor hozzáérnek, amikor érezhetik az illatát, magukénak tudhatják a mosolyát.. - Nem gajdírozom őket, de szeretem én intézni az előzetes részeket. - mert nálam ki a fene tudná jobban, hogy mire van szükségük? Mióta léteznek ismerem őket. - Szeretem, igen. Mindig is szerettem. - fontosnak érzem magam tőle, egy plusz csáp mondhatni, amit kézzel nem fogok, de elérni elérem és nekem is energiát, erőt ad a szeretete - Csak most... - játszom el egy kicsit a hajvégeimmel - hamarosan véget ér a turnéjuk én meg próbálok itt berendezkedni. - ha már ugye az én brilliáns ötletem volt, hogy menjünk arrébb egy kontinenssel. Nem is tudom, hogy mondtak erre nekem igent a családtagjaim. Vagyis Miles-t történetesen tudom. Nehéz nemet mondani ha épp a farkával játszom. Aljasság, persze, meglehet, de hé, hirtelen jött. Ha elhalasztottam volna a kérdést, lehet amúgy itt se lennénk, mert elmentünk volna nem is tudom, Brazíliába a Mardi Gras-ra és akkor meg az tetszett volna. Nem mintha rendelkeznék a brazil nőkéhez hasonló testalkattal, de mindent tudok élvezni. - Komolyan? - fel is csillan az érdeklődésem és felkapva a saját poharamat, mögé sétálok, hogy lássak. Mindent lássak. Basszus, fotográfus. Óóó! - Akkor gondolom a teljes utómunkálatokat is vállalod ha úgy van. - na ha a fiúk hazajönnek, vagy nem mindenki ide, ó a fenébe majd repülőre ülnek ha úgy van. És még maszkmester is. Óh hát pont egy ilyen személyre van nekem szükségem. Pont egy ilyenre. - Dolgoztál már zenekarral? - hát ennyit a finom körítésről, tejszínhabról és miegyébről...menjünk a közepébe. - Feltétlenül figyelni fogom. - ezt halálosan komolyan mondom. Lassan esedékes lenne egy lemezfelvétel és ez a város....jaj egek, mit lehetne itt megcsinálni!!! De azért mielőtt rálőcsölök egy komplett őrültek házát nem árt tudni, felmérni, hogy család fronton ő hogyan is áll. Lévén lényeges. A család nekem is piedesztálon van. Volt rá példa, hogy repülőre ültem, mert olyan hangvételű telefont kaptam valamelyik kis utódtól. Mommy hero vagy mi. - Sejtettem. Egy ilyen kaliberű nő nem fut szingliként. - ez tény és ennél fogva felülről újfent megnézem magamnak. Három gyerek és ilyen alakja maradt. Ó, ezért sokan fizetnének nagyon nagyon sok pénzt, mégsem tudják összehozni. Genetika és zabálás megállásának kérdése. - Akkor már régóta tartó házasság... - és ott lebeg kettőnk között a vége, hogy mennyire is nyitott. Hogy elegek-e csak egymásnak, vagy beleférnek bizonyos kanyarok, kisebb kitérők - Mivel foglalkozik a férjed? - kérdezem kíváncsian, ennek ösvényén. Cégvezető? Olajmágnás? Sokat van külföldön? Vagy pont, hogy otthon? És vajon milyen lehet? Milyen férfi illene Joanne-hez? Biztos, hogy csinos férfi és nem egy hájas kopasz télapó, aki idő előtt elhagyta magát a jólétben. - Igen, még két hónapig. - ha jól emlékszem. A dátumot már elfelejtettem. Újabban nem vagyok jó semmiféle határidővel. - Kettő. - és válik imádóvá a mosolyom, mert mindkettőt imádom - Jace a maga 25 évével és Priscilla a 20 évével. - ebből ha szeretné kalkulálhatja, hogy majdnem mocskosul fiatalon szültem a fiam - 18 évesen egy bárányfelhős álomnak gondoltam az anyaságot. - mondom csak úgy és iszom közben a bort, mert melegen nem jó - Valahogy senki nem beszélt hasfájásról, fogzásról, hisztikről, amikor már én sírtam, hogy ő ne sírjon.. - sóhajtok némi nosztalgiával fűszerezve - De egyedül egy csapat sztriptízessel... - felnevetek, mert egyébként jó volt. Szép emlékek. - Felmelegszik a borod. - figyelmeztetem, na meg kötelessége a minimum 3 süti: egyet a kedvemért, egyet magáért, egyet meg mert ezt tényleg nem rontottam el és léleknyugtató lenne - És mit csinálsz ha nem dolgozol éppen? - kérdezem kíváncsian. Szintén lényeg. - Unalmas partik, megnyitók és smúzolás?

■ ■ Nagyon otthoni ■ ■Szólj ha gond van :3■ ■credit


avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
29


✥ Szeretettel Joanne S. Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: otthoni moziszoba •• Csüt. Jún. 14, 2018 9:32 pm



Első blikkre nem olyan nőnek tűnik Sienna, mint, aki rituális keretek között kerékbe törne engem, ha elmondanám neki, hogy megcsaltam a férjemet – valószínűleg ez, mármint, hogy elszállt az internet a házban, a karma első csapása, és a java még hátra van -, ennek ellenére összeszorul a torkom, amikor azt mondja, megítélés. Vagy inkább elítélés? Nem tudhatom, és nem is fogom megtudni, sem ma, sem holnap, de, talán évek múltán sem; nem hiszem, hogy valaha el fogom mondani neki, vagy bárki másnak. A megcsalás nem olyan dolog, amit az ember lánya torkaszakadtából híresztel, és, amivel büszkén, felszegett fejjel, pofátlanul egyenes gerinccel vonul végig a városon – mint, ahogyan azt én teszem, by the way. Főleg nem akkor, ha a férjed gyerekei voltaképpen nem is a férjed gyerekei, hanem a szeretőidé. Nem hiszem, hogy ez olyasmi volna, ami mellett Sienna elmenne, legyintve, vállait vonogatva, ilyen amerikaian, vakítóan fehér fogú mosollyal. Better an oops, than a what if, nem? Hát, kurvára nem. És ez nem Sienna ellen szól, mert bárki, akárki megítélne így, vagy úgy, aki tudna róla, hovatovább lenne olyan is – dögivel -, aki elítélne – valahol érthető módon. Egek! Még a saját, tulajdon anyámnak sem mertem elmondani a teljes igazságot! Nem fogom éppen egy vadidegennek elmesélni... ugyan, kérem!
Nem is válaszolok a szavaira, csak mosolygok. Nem afféle szőke nős, archaikus vigyorral az arcomon, hanem olyan megnyugtatóan, hogy elhiggye nekem, meg a megnyerő mosolyomnak: tényleg, komolyan nem olyan nagy a baj. A valóság pedig...? A gyerekeim sejtenek valamit, és idő kérdése, hogy összedugják az okos kis fejüket, és összerakják a gyalázatos képet rólam. Rólam, és a múltamról, mely szorosan összefonódik Andreaséval. Rólunk – és saját magukról. Megpróbálhatnék torkom szakadtából üvölteni, és a saját igazamat – ami a hazugság – unásig ismételgetni, míg el nem hiszik, de abban lenne valami roppantul árulkodó, ha a hangommal próbálnám elnyomni a múlt visszhangjait, nem igaz?
Nehezen ismerem be, de azt hiszem, beletörődtem, hogy mindennek vége. Egészen idáig mélyen hallgattam a dolgokról, a történtekről, mint egy sötét, nyugodt felszínű, poshadt vizű tó. Óvtam, és védtem azt az életet, amit felépítettünk Armanddal – saját magamtól, és a botlásaimtól, azok következményeitől. Undorító módon elhitettem a férfivel, aki valaha szeretett engem, aki egy új, másik világot ajánlott volna a régi helyett, hogy voltaképp nem is az ő gyerekeit hordom a szívem alatt. Azt hittem, naiv módon, hogy minden megoldódik, ha visszamegyek Armandhoz, ha megszülöm az ikreket, ha elfelejtem Andreast, ha ő elfelejt engem. De soha, semmi sem lett jobb. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha másvalaki életét próbálnám tökéletesen élni.
Szemem sarkából nézek fel Siennára.
- Oké – bólintok, de nem mozdulok, csak a pillantásom réved vissza a monitorra, hogy sorra küldjem az e-mail-eket. – Lehet, hogy füllentettem, és több, mint egy e-mail-ről lesz szó – vallom be, mielőtt a kertészkedésről kérdezném. Aztán vele nevetek.
- Igen, ez egy iszonyatosan előnyös tulajdonságuk – bólintok, hetykén felvonva egyik szép ívű szemöldökömet. Bár, nekem nincs sok a házban, csak cserepes, kisebb-nagyobb levelű pálmafélék, azt hiszem. Egyik sem borul élénk szirmú virágokba bizonyos időközönként, szerényen, halványzöld kis hajtásokat hoznak, vagy fehér, hosszúkás, lándzsa alakú, tiszavirág életű kis virágokat. De én így szeretem őket: az egyszerűségükben, a letisztultságukban. – A művészetekkel hogy állsz? Festés, rajzolás, zene? – én egyiket sem tudok, de csodálom azokat, akik igen. De én nem is ezzel keresem a kenyeremet, szerencsére, mert akkor Épernay-ból egyenesen mehettem volna a híd alá. – De. Mielőtt Párizsba költöztem, párszor voltam már – a párnál talán kicsit többször, enyhe túlzással, vagy ezerszer. Sosem kötött le, és nem a művészetek végett nem, mert a művészeteket imádom, legyen szó fotóról – of course -, festményről, vázáról, szoborról, épületről vagy bárminemű-, vagy jellegű-, ilyen-olyan installációról, hanem azért nem, mert, értelemszerűen, iszonyatosan sok sznob, fennhéjázó, beképzelt, unott, elit alak fordul meg ilyen eseményeken. Ők vannak többségben, a hóbórt-gyűjtőkkel, a megszállott fanatikusokkal ellenben. – Nyáron mindig a szezonját éli – csakúgy, mint a fesztiválok, vagy az esküvők. – Versailles-ban, Monacóban... de Párizsban is kell lennie – hanyagul vonom meg a vállamat, mert tényleg nem érdekel annyira a dolog.
Aztán kinevet.
- Inkább az égés, mint a gyomorfekély, én azt mondom – és ezzel egyidejűleg azt is, hogy nemigen érdekel, hogy egy ehhez hasonló szituációban mit gondolnának rólam. Meg amúgy sem – kivéve azt az egy, rohadt foltot, ami az életemen éktelenkedik. Nem véletlen, hogy mindig pezsgőt viszünk ajándékba, ha arra kerül a sor, és nem csak azért, mert a férjem egy luxi pezsgőgyáras, hanem azért is, mert csapnivaló szakács, vagy pék vagyok, és megegyezhetünk abban, hogy mindenki jobban jár, ha nem sütök-főzök – hacsak nincs egy nagyon jó életbiztosítása az illetőnek, ami magába foglalja az ételmérgezést is. – Lehet, hogy van egy másik lista, ahova passzolunk... de, áh – legyintek, vigyorogva. – Jobb is így – nevetek. - Majd kitalálok valamit, hogy kiengeszteljelek – kacsintok rá, de nem veszem komolyan. Ettől én még komolyan beszélek.
- Értem – bólintok tárgyilagosan. És elképzelem Armandot rocksztárként. És az a fájdalmas igazság, hogy ő soha nem gondolt még erre, szerintem, de az én fantáziám élénken él, és festi le lelki szemeim előtt a férjemet. Bőrnaciban, bakancsban, meg szegecses mellényben, csupasz felsőtesttel... nem is értem, hogy Sienna hogy képes elviselni, hogy emberek, nők és kamaszlányok nyálcsorgatva néznek a férjére, és még ki tudja, mi történik egy-egy koncert után. – És, hogy viseled? – kérdezem, leplezetlen érdeklődéssel. – Mármint, lehet, hogy te kevésbé vagy féltékeny típus, de... érted – nézek a borostyán lélektükrökbe. – De az jó, abból a szempontból, hogy hazajön a férjed – enyhe, alig hallható, nagyon-nagyon finoman puhatolózó kérdőjel lebeg a mondat végén, mielőtt rákattintanék a küldés gombra a levelezőben. – Egész jól megy – mármint, a berendezkedés. Van stílusa a nőnek, az tagadhatatlan. Mondjuk, teljesen más, mint az enyém. Én a minimalizmust képviselem, az egyenes vonalak-, és szögletek imádatával, a fekete-fehér színkombináció használatával, a mintátlan felületekkel – vagy, ha mégis mintás, akkor csak a márvány jöhet szóba, más aligha -, a finoman és hidegen villanó, ezüstös felületekkel, vagy a matt matériákkal. Meg nem mondaná rólam, vagy a házamat látva Miss America, hogy Versailles-ból szalasztottak, ahol még a vécékben is csillár lóg a plafonról, és melletted, a falról, fenségesen bámul le rád egy nemes tartású uraság, vörös palásttal, meg hermelinnel a nyakában, egy festmény képében.
- Igen, komolyan – bólintok. Nem meglepő, hogy az emberek hogy meg tudnak örülni egy fotográfusnak. Meglátják bennünk a potenciált. Technika ide, vagy oda, a fotóknak, a kézzel fogható-, nem digitális képeknek még manapság is nagy szellemi értéke van. – Még szép – sőt, természetes. Elvégre, mi más a fényképészet, semmint illúzió, a hazugságok tárháza? Bűvészek vagyunk, de azok a kamu bűvészek, Vegasból, akik ugyan nagyot villantanak, de tudod, hogy csak egy trükk részese vagy. – Soha – sanda mosolyra rándítva ajkaimat, ingatom meg a fejemet. – Úgy véled, hogy éppen itt volna az ideje? – máris érzem, ahogy a tettvágy buzogni kezd az ereimben, és energiával telít. Mindig ezt érzem, és imádom ezt érezni.
- Miért ne futhatnék szingliként? – a hangomban karcos él bújik meg. Érdekel. Komolyan. Mert, ha tetszik, ha nem, hamarosan így lesz. – Lassan huszonöt éves – bólintok, és kimondva is sok, és belegondolva, hogy mennyi minden történt velünk, az életünkkel, mi mindent tettünk egymásért, és egymással... nehéz elhinni, és elfogadni, hogy vége. – A családi vállalkozás feje, a Lamoureux pezsgőgyár tulajdonosa, és vezérigazgatója, ezen kívül pedig más cégek tulajdonosa, vagy résztulajdonosa. De várj, van egy csomó képem róluk... – Armandról, meg a gyerekekről, Hervé babájáról, az anyámról, az apámról, a testvéreimről; a családomról. Az utolsó, pár e-mail elküldése előtt az adott, virtuális mappát nyitom meg, ahol a személyes hangvételű, privát képeim vannak, a szeretteimről. Oly, egy nyári estén, csodálatos ellenfényben. Egy másik képen Pascal, akit lopva lestem meg, és sunyiban fotóztam le, miközben egy esős, őszi napon, az ablak mellett kuporgott, egy bögre tea, meg egy jó könyv társaságában, ezüstösen csillanó esőcseppekkel az ablakon. És Armand. Armand. Fájdalmasan gyönyörű, matt, szürkeárnyalatos kép róla. A szobánk erkélyén áll, a korlátnak támaszkodik, a képet a fehér függönyök keretezik, látszik rajtuk, ahogy a szél játszadozik velük. Armand pedig egyenesen a kamerába néz, engem néz, azzal a megnyugtató mosollyal az arcán, azzal a pillantással, amire egy egész életet építhettünk volna.
Aztán visszatérek az e-mail-ekhez.
- Mindjárt befejezem, még ez, meg egy másik van vissza – biztosítom afelől, hogy körülbelül öt perc, és lelépek. – Komolyan? Én rettegtem Hervénél – vallom be töredelmesen. Túl fiatalnak éreztem magamat, túl megbízhatatlannak, éretlennek; élni akartam, de nem áldoztam volna fel a saját életem oltárán a gyerekemet, a bennem növekvő, aprócska kis életet. És talán, amikor erre rádöbbentem, akkor váltam anyává. – Sztriptízesekkel... – visszhangzom, de csak azért, mert nem tudom eldönteni, hogy tényleg azok voltak-e, avagy csak... furcsa a szóhasználat.
- Oh – igaz is, a bor. Bele is kortyolok párat.
- Na, még mit nem – forgatom a szemeimet. – Nem. Régebben igen, de már... a magam ura vagyok – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. – Egy jó könyvet olvasok, Párizs utcáit járom, mint egy kóbor macska, vagy dolgozok – igen, a szabadidőmben. Voltaképpen nincs szabadnapom, mert mindennap ügyködök valamin. Vagy fotózok, vagy a képeket dolgozom fel. És, ha épp nincs nagy projekt – de mindig van, mert fontos, hogy bekerüljek a köztudatba, szóval sok mindent viszek végig -, akkor a magam örömére fotózok. – Meg, hát a gyerekek, a suli, az egyéb programok és teendők. Mindig van valami – újabb vállrándítás.


▲ chandelier ▲ 1 493


She laughs like god, her mind's like a diamond.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
50
● ● karakter arca :
charlize theron


✥ Szeretettel Ajánlott tartalom tollából
Témanyitás ✥ Re: otthoni moziszoba ••

Tell me your secrets

otthoni moziszoba
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Villák, kúriák :: Neil villa-