Paris's Royal Fencing Institution
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 1:03 pm ✥

✥ Pént. Okt. 19, 2018 4:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 6:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

Paris's Royal Fencing Institution



Témanyitás ✥ Paris's Royal Fencing Institution •• Szer. Márc. 14, 2018 3:40 pm

Forrás: google



Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Paris's Royal Fencing Institution •• Csüt. Márc. 15, 2018 6:49 pm

Girls and their curls and gourmet vomit
pour Olympe

Visszhangot vernek az összeütődő tőrök hangja, a fémes csengés még a fejvédő párnáin át is tisztán kivehető, megtölti a hallójárataim, és csontomig hatoló bizsergésbe vonja a testem. Elszánt tekintetemről csak én tudok, vagy még én se; egészen bele tud veszni az ember a mozdulatokba, a vezényszavak és a gondosan kalkulált rezdülések – Allez! En garde! Ripost! – néhol egy elegáns táncsorra hajaznak, néhol pedig vérre menő küzdelemre, ez pedig különösen igaz az ellenfelemet tekintve. Nem látom, de tudom, hogy a fejvédő alatt Olympe összeszűkített szemekkel és ráncolódó orral koncentrál, szinte azt az izzadtságcseppet is oda tudom képzelni, ami az orra hegyéről cseppen le. Én is érzem, felhevült bőröm felett leheletvékony izzadtságréteg képződik, halántékomra tapasztva rőt hajam. Mindig küzdök, azért, mert kell, mert elvárják, mert akarom, mert megérdemlem, befektetett energiáim azonban sokszorozódnak, mikor Őt osztják velem össze, s a csörte végéig úgy ver a szívem a mellkasomban, mint holmi harci dob. Előre, előre, előre. Prise de fer. Idegesítő kis liba, felkapaszkodott falusi lotyó. Hogy képzeli, hogy idejön az én iskolámba, és majd ellop minden dicsőséget? Azt lesheti, hogy én is a lábai elé omlok, mint az edzőnk!
Erőszakosság vegyül mozdulataimba. A hideg logikát elfújja a düh, mikor bevisz egy találatot, mint abban a mesében a kismalacokról meg a házukról; személyessé válik, hogy nyerjek az egyenlőre döntetlenre álló küzdelemben. Hallom, hogy a többiek, akik már végeztek, szurkolnak; nem hallom ki, ki kinek (bár biztos vagyok benne, hogy Liv az első sorban ugrál, mint egy pomponlány), csupán az egyetemes morajlást hallom, szapora légzésem, és azon túl, igen haloványan, az edző hangját. Utasít valamire. Mire? Nem tudom. Doublé. Fléche. Erősen szúrok, érzem a sav képződését az izmaimban, karom üvölt, hogy védekezzek az erőt igénylő támadás helyett, eszem ágában sincs azonban megadni neki a lehetőséget, rezegtetve ezzel saját magam és erőbeosztásom alatt a lécet. Majdnem bevisz még egy találatot. Úgy bugyog fel bennem a harag – hülye vidéki cafka! –, mint a gejzír vize. Hallom a hangom, a morgásba forduló kiáltást, ahogy ismét felé szúrok; szabálytalanul.
Rohadj meg!
Az edző lép oda, jelzi, hogy vége. Nem tudom, melyikünk nyert. Nem is érdekel. Leengedem a tőrt, teszek néhány lépést hátra, és szabad kezemmel kicsatolom a dupla tépőzárat a fejvédőmön. Ziláltan bukkanok elő, szoros copfba fogott hajam merő ziláltság, vöröslő, izzadt madárfészek, szemeim viharos tengerek kékjével villannak felé.
Hallom, hogy az edző, az ideiglenes bíra, számon kér az utolsó miatt, a hangja tompító felhőn át jut csak el hozzám, mintha víz alatt lennék. Erőteljesen zihálok, szinte fáj a mellkasom a plasztron szorítása alatt. Kitágult orrlyukakkal fújtatok, rápillantok az edzőre is, aki választ vár, és ha rajtam múlik, várhat évekig; felhorkantok, és eltrappolok, eszem ágában sincs kezet fogni vele. Ha versenyen lennénk, ez súlyos fegyelmi vétség volna, és kizárhatnának. De ez nem verseny, nem olyan verseny, és én tudom, hogy az edző úgyis túlteszi magát rajta, mert nincs választása. Jó vagyok. Mi több, az egyik legjobb; az voltam, míg ez a szőke babydoll a tündérke szemeivel és darázscsípte szájával meg nem jelent.
A zuhanyrózsából áradó hűvős cseppek megnyugtatnak, áhítva várt nyári zápor a forró nap végén. Frissen mosott-szárított hajjal sertepertélek az öltözőben, törölközőben, még a melltartómat sem húzom fel. Minden szorít, minden megfojt. Amint megpillantom Olympe-ot, ismét rávillantom tekintetem, most azonban nyoma sincs a korábbi, elemi dühnek. – Azt hiszed, ki fogsz jutni az olimpiára, ugye? – ül gúnyos görbe ajkaim sarkába. Bosszantani akarom. Felkacagok, hangom gellert kap a fém szekrényekről, cinikusan verődik le a csempéről. – Nevetséges. Esélyed sincs. Jobb lenne, ha élhetőbb álmokat kergetnél… Mondjuk, hogy egyszer abbahagyod a szegény új lány drámát. Olyan jól játszod az áldozatot, hogy meglepődök, amiért nem hurcibálod magaddal a saját testkörülrajzoló krétád…

They call me homewrecker
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
22
● ● Keresem :
» kisasszonyok
● ● karakter arca :
» sophie turner


Témanyitás ✥ Re: Paris's Royal Fencing Institution •• Szer. Márc. 28, 2018 10:46 am

Körülbelül abban a pillanatban válnak nyilvánvalóvá az orvos szavai, mikor késve érkezem, mert még átöltöznöm is nehezemre esik. A karom lógatása nem tesz jót, pokolian húzódik a jobbom a vállövemtől egész a könyökömig, de minden figyelmeztetés ellenére már ma kézbe veszem a tőrömet és pástra állok. Egy hét pokolian hosszú idő, fogalmam sincs, honnan gondolhatta az az orvos, hogy majd eltántorít az edzéstől, miközben az európai és világbajnokság is itt van a nyakamon. Indulok és megnyerem, nem játszik benne szerepet semmilyen baleset után állok ki. Egyszerűn nem tudok pihenni és ölbetett kézzel nézni, ahogy a nehezen megszerzett tekintélyem csúszik a porba egy kis - na jó, nem is olyan kicsi - szalaghúzódás miatt. Nem én lennék, ha hátráltatna abban, hogy pályára lépjek, és főleg nem én lennék, ha kimutatnám, hogy legszívesebben visítani tudnék a fájdalomtól. Nagyjából az első tíz perc után érzem, hogy jó volna alulról támasztást adni igénybe vett karomnak, de szabályellenes, így amikor csak szabad vagyok, hónom alá dugott pengével és melleim előtt karba font kézzel igyekszem pihentetni a végtagot. Kevesebb, mint több sikerrel. Tudom, hogy megsínylem az önérzetességemet, hogy hiába jön a hétvége, hétfőn ugyanígy fogok itt állni, ugyanígy fogok szenvedni. Gyorsabban gyógyulna, ha nem akarnám folyton bizonygatni a rátermettségemet, de ebben a klubban nem engedhetem meg magamnak a lazítást. Nem véletlenül neves iskola ez, innen kerültek ki a múltban az olimpiai bajnokok, ha nem látnának bennem elég akaraterőt, kitartást, félek elküldenének valami másodosztályú helyre, amit képtelen lennék elviselni. Inkább halkan szenvedek, leginkább magamban, mert a másodpercek csak úgy vánszorognak, míg a tőrök egymás hangját próbálják túlharcogni összecsattanásuk közben. Kitartom a karom, fáj, éget, a hirtelen mozdulatok annyira rosszul esnek a sérült izmaimnak, hogy sziinte meg is látszik rajtam, Ő is láthatja rajtam. A rókaképű. Tudom, mert ismerem a mozgását, és ő az egyik legmagasabb közülünk. Felismerem. Nem kell megszólalnia se, hogy tudjam ő a párom, mert bizony nem igazán figyelek kivel osztanak össze. Nem számít, kit kell legyőznöm, bárkit. Mindenkit. Ha nem lenne nehézkes a karom mozgása, az asszó biztosan sokkal rövidebb ideig tartana, most viszont kénytelen vagyok többet védeni, hagyni, hogy ő támadjon, és az ő energiáját használni arra, hogy végül találatot vigyek be. Vajon feltűnik neki? Ettől kap annyira vérszemet, hogy teljesen mindegy milyen fogással, de el akar érni? A végén már felordítok, nem bírom, aljas módon közelített, talált is. Tudom, hog yezt az edző nem adhatja meg neki, fel se merül bennem, épp eléggé eltereli a figyelmemet a csillapíthatatlan fájdalom. Balommal tépem le a fejvéd tépőzárát, kapkodok a levegő után, befont hajam még mindig szorosan és egyben tapad a tarkómhoz, csak az apró bébihajszálaim úsznak egy merő izzadtságban. A homlokom még vadul gyöngyözik, pedig már csak számonkérően nézek rá. Ez mégis mi volt? Az edző mondja ki helyettem, míg én rendezem a vonásaimat. tudom, hogy tudja, hogy lesérültem nem is olyan régen és tudja, hogy tudom, milyen gátlástalan módon akarta bizonyítani, hogy ő a jobb. Ő a legnagyobb riválisom, ha nem ismerném el, én lennék bajban.
Emelt fővel hagyom el a termet jóval mindenki előtt, a folyosón már nem kell színlelnem és Jean, a masszőröm is tudja, hogy nem olyan fényes ötlet sérülten beállni egy körre, hát még többre. De csak rosszalló pillantást kapok, valószínűleg azért, mert a zuhanyt még nem iktattam közbe, a következő csak akkor jár, mikor rászólok, hogy azt a büdös kencét ma mellőzze. Ma nem akarom végigbűzölögni az estét, majd holnap egész napra felkötöm a karomat. Csak hogy érezze, nem veszem félvállról, pedig de. De még mennyire. De mit szólna Lio, ha árnika és borsmenta szag terjengene a levegőben a kellemes parfümöm helyett? Ha nem muszáj, nem járnék utána. Így még gyorsabban is végez velem, átgyúrja az izmaimat, nem érdekli, ha sziszegek közben, hisz tudja meddig mehet el, és a végén mintha tényleg jobb lenne. Fáj, de már tompábban, nem oda fókuszál a figyelmem. Csodás kezei vannak, semmi kétség.
Az öltözőbe érve aztán már csak egy vékony póló van rajtam, a felszerelés többi részét a kezemben hozom, mármint az épben, a hónom alá gyűrve. Arra számítok, hogy mindenki szépen elszivárgott már és lesz időm békésen összekészülni, de nem..
- Ez nem is kérdés... - válaszolok olyan nyugodt hangon, amilyet csak produkálni tudok, pedig a lekicsinylő hangja hallatára legszívesebben a falhoz vágnám. De talán pont erre megy ki a játék. A szabályzat megszegése pedig komoly etikai vétség, amit én semmilyen körülmények között nem engedhetek meg magamnak. Túl sok energiát áldoztam már a karrieremre ahhoz, hogy egy ilyen pöffeszkedő vörhenyes liba miatt búcsúzhassak el tőle. Bár látszólag őt szemernyit sem érdekli az erkölcs, épp annyi morális tartás van benne, mint a cipőmben. Bár abba talán egy kicsivel mégis több szorult. - Mert te fogsz kijutni? Ilyen teljesítménnyel örülehetsz, ha egyáltalán indulni hagynak. Szégyen a sportra, hát még a klubra... - nem pillantok felé, csak lepakolom a cuccaimat, vetkőzni kezdek, aztán a törölközőmért nyúlok. Reflexszerűen használom a jobb kezem - mint mindent, ezt is jobb kézzel szoktam meg - ami most ismét fájdalamsan rándul össze. Nem várom meg, hogy megint meghalljam a diadalittas nevetését. - Neked legalább annyira rosszul áll a méhkirálynő szerep.. De ha már ennyi nem szorul beléd, baráti jó tanács, hogy figyeld az árulkodó jeleket, mert a kis méhecskéid már nem igazán dongnak körül.. És őszintén meg is értem őket. - azzal a zuhany felé indulok, hogy a masszázs után a forró víz is megtegye a hatását. Percekig csak állok alatta, hajamat már csurom vizesen bontom szét, többször átöblítem, hogy illatozzon, kétszer letusolok. El akarom kerülni, hogy újra látnom kelljen? Minden bizonnyal.. De peches nap a mai, nem elég, hogy fél kézzel borzasztóan nehéz hajat mosnom, még Monroe se akar eltakarodni..
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Paris's Royal Fencing Institution •• Szomb. Márc. 31, 2018 11:52 pm

Girls and their curls and gourmet vomit
pour Olympe

Nem kellene, hogy érdekeljen, a legkevésbé sem. Múló szeszélye csupán az edzőnek, hogy őt biztassa, hogy egy kicsit többet törődjön vele, mint az átlaggal. Jobb vagyok nála. Tudom. Liv is bólogat, persze, bár az ő rajongása inkább gyermeki elfogultság, azért kívülről egészen jól néz ki; jól áll, ha az embernek sok barátja van. Erről is az a pszichológia proff beszélt, akinek mindig mentolos cigarettával keveredő aftershave illata van, szex után is, főleg akkor, azzal a férfiakra jellemző pézsmás aromával. Ő mondta, hogy a tömeg látszatának keltése fontos eleme a fennmaradásnak, mint faj, mint egyén, és ez az egyetlen oka a létünknek, a társadalomhoz való ragaszkodásunknak: a túlélés, a gének továbbvitele. Makogott valamit a főemlősökről meg az egészségről is, és hogy antropológus akart lenni, de ez már annyira nem érdekelt, hogy hamar sokkal kellemesebb feladatra fogtam a száját és a pörgő nyelvét. A lényeg egyébként is annyiban nyugodott, hogy minél több emberrel veszed körül magad, annál hasznosabbnak, jobbnak, de ami a legfontosabb, félelmetesebbnek tűnsz mások számára. És sugalljon bármelyik ostoba magazin bármit, a félelemkeltésnél, a támadásnál, nincs jobb pajzs, amit csak magad köré húzhatsz. Hidakat meg építsenek csak a hippik; én inkább felégetek mindent.
Elsőre még azon is elgondolkodtam, hogy talán összeismerkedem vele. Talán a második pillanatnál dönthettem ez ellen, mikor úgy vakkant rám, mintha joga volna hozzá; mintha nem Ő lenne az, aki más területére lépett, hanem Én zavartam volna meg odahaza. Nem szeretem, ha lenéznek; mondhatjuk, hogy utálom. Hogy felfújtam magam? Igen. Megéri? Nem. Folytatom-e? Kétségkívül. Nem eldöntendő kérdés ez a részemről, egyszerűen nem tehetek róla, muszáj utálnom; hevesen, mellkast melengető intenzitással. Szinte már élvezem. Nem a szócsatákat, vagy a páston történő hadakozást, azt kétség kívül imádom, hanem ezt a forrongó dühöt, könnyű benne elmerülni, magadévá tenni, alakítani. Olyan intuíció ez, belső késztetés, mint a gyerekeknél; a legtöbb esetben, mikor valaki keze bent ragad egy automatában, nem csak az okoz gondot, hogy a keze nem fér ki; egyszerűen nem tudják elengedni, amit megpróbáltak kihúzni. Én is ilyen görcsösen kapaszkodom az Olympe iránt érzett viszályba; mert ha nem tenném, az eddigi értelmetlen lett volna, a perceim pedig drágák ahhoz, hogy csak úgy kidobjam őket az ablakon.
Kósza vízcseppek kergetik egymás a vállamon, végigfutnak a karomon, ahogy előre hajolok, a finom szőrszálak megtörik az útjukat, de végül mind a pad fáján landol. Megvető nevetést hallatok a válaszát hallva. Követem a tekintetemmel, egy pillanatra sem ejtem le, és tudom, hogy ő is érzi. Ez a cél. Az a kellemetlen birizgálás a nyakadnál, mikor érzed, hogy figyelnek, hovatovább, kifigyelnek. Pásztázom, akár egy értékes műtárgyat. Na, nem azért, mert sokra tartom. A repedést keresem a felszínen, a mikronnyi gyenge pontot, ahol elég egyetlen apró pöccintés, hogy a kiállítóteremből egy kínai étterem mögötti bűzölgő kukába jusson. – Meg a családra és az ősök szellemére, mi? – ül nevető-hitetlenkedő görbület a szám sarkába, ahogy egyik szemöldököm feljebb kúszik a homlokomon. – Természetesen kijutok. Csak emlékeztetnélek, hogy kettőnk közül én voltam az, aki nem úgy állt dobogós helyre a bajnokságon, hogy taknyosokat kellett lenyomnia. – Harmadik lettem, de az érem az érem. Bár a bronz nem az én színem; túlzottan egybeolvad a hajam árnyalatával. A házunk ereklyetartójában mégis előkelő helyet kapott, ahogy a junior-versenyeken kapott helyezések és anyám meg a férje díjai, plakettek, érdemes emberekkel készült képek, dísztárgyak. Tomas gyűlöli, utál mindent, ami általa piszkos dolgoknak ítélt dolgokkal kapcsolatos; a lovaglásomat is azért nem támogatta tovább, mert lószagom lett tőle, pedig ugratni mindig is szerettem, és jó is voltam, majdnem annyira, mint a vívásban.
A mai kellemetlen eset, de majd mindenki túlteszi magát rajta, megesik, hogy az ember kiborul, szinte kötelező is. Az anyám szerint meg kell ismertetned magad valamiről, nem lehetsz mindig csak így a sok csinos birka közül, néha ki kell ugranod a tömegből. Az ember azt hinné, mások azt szeretik, ha behódolsz nekik, és nagyrészt így is van; de az egyhangú játékokra mindenki hamar ráun, hacsak nem rázza fel őket valami.
Nem olyasvalaki vagyok, akire csak úgy rá lehet unni.
Nem kerüli el a figyelmem az a rándulás. Hogy is kerülhetné? Mintha egy öszvér rúgna homlokon, annyira egyértelmű. Meglep. Azt tudtam, hogy valami oka lehetett annak, hogy egy darabig nem jött edzésre, de azt mondták, beteg; vagy most sikerült volna…? Nem, azt az edző sem engedte volna el csak így. Kutakodom további árulkodó jel után, de összeszedi magát. Tudja, hogy észrevettem, tudja, hogy meglátszott rajta, és az első dolga, hogy eltitkolja. Mint egy sebesült őzike. Mélyül a nevetőránc a szám sarkában, de nem adok hangot tetszésemnek; még megtartom, érlelem. – Ellent kell mondanom. Nekem minden jól áll – vonom meg a vállam. A törölközőm könnyed suhogással csusszan le rólam, félig a padra, félig a padlóra. Az önbizalom öltöztet, azt mondják; meg persze a mosoly is. Mind a kettőt magamon viselem, és nem érzem különösebben, hogy szükségem lenne másra, ahhoz túl sok időt töltöttem el az edzőteremben. – Ami jön, mindig jobb, mint ami volt. De hát a te divatérzékeddel miről is beszélünk…
Nem mondhatnám, hogy kifejezetten a szócsaták azok, amik izgatnak. A lehetőségek izgatnak. Egy izmos felsőtest vagy gödröcskés, magabiztos mosoly. A csodálkozó pillantások. És a szarkazmus. Szeretem a szarkazmust. Olyan, mint embereket képen vágni, csak szavakkal. És nem jár érte kitiltás. Nyugodtan babrálok a szekrényemben, még két üzenetre is válaszolok, mielőtt egyáltalán megnézném, hová pakoltam be a friss váltás alsóneműt. Puha, simogató csipkével. Hallom, hogy beindul a zuhanyfej, érdeklődve hallgatózom, s megbizonyosodva arról, hogy ott van, a szekrénye felé fordulok. Gyorsan ment el innen, be sem csukta, én pedig nem próbálom leplezni, mit csinálok félrevezető sasszésással vagy felesleges óvatoskodással. Rácsapok arra, amire akarok. Fél ujjal ragadom meg a szekrényből kilógó táska pántját, mintha leprát terjesztene, és elég egy kicsi rántás, a súly miatt egyszerűen kiborul, tartalma a padlóra szóródik. – Hoppá! – forgatom meg a szemem a szívemhez kapva. A jó színész közönség nélkül sem esik ki a szerepből, én pedig élvezem. Nem érdekelnek az olyan személyes dolgai, mint a telefonja, bár az enyém kitartóan pittyeg, újabb és újabb üzeneteket jelez. Átkotrok haszontalan dolgokat, aztán egyszer csak a kezembe akad. Apró gyógyszeresdobozka, kézzel írt adagolással az elején, valószínűleg a patikából. Vényre kapható, áll apró betűkkel a sarokban; a név nem ismerős, valami kémiai kifejezés, cilin-milin-oxon, hablaty. Érzem, hogy találtam valamit, ezért rákeresek a neten. Az első talált már ígéretes is, a mosolyom pedig szélesedik, ahogy böngészem a sorokat. Megvagy.
Szórakozottan lóbálom a lábam, melyet ávetettem a másikon. Felöltözve, tökéletesre fésült hajjal várok rá a padon ülve, bár a visszaérkezését követően néhány másodpercig még nem nézek rá. Addigra valószínűleg azt is észre veszi, hogy a táskája a földön hever. – Kiborult – jegyzem meg szárazon, szinte érdektelenül, szemeim a telefonom képernyőjére tapadnak. – Ahogy az edző fog, ha ezt meglátja. – Itt már felmutatom a dobozkát. Úgy olvasom le a gyógyszer címét, mintha elsőre látnám. – Szerintem legalábbis érdekelni fogja, minek kell neked ilyen erős fájdalomcsillapító…? Havibajra, bizonyára…

They call me homewrecker
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
22
● ● Keresem :
» kisasszonyok
● ● karakter arca :
» sophie turner


Témanyitás ✥ Re: Paris's Royal Fencing Institution •• Vas. Ápr. 29, 2018 11:13 pm

Szégyen vagy sem, visszasírom a régi klubomat, ahol már csak a név is elég tekintélyt parancsoló volt ahhoz, hogy úgy nézzenek rám, hogy igen, én vagyok valaki. A nulláról indulni, úgy hogy alig egy éve léptem át a korosztályomból a felnőttek közé és most újra végig kell járnom a ranglétrát... Hazudna, aki azt mondja, hogy nem megterhelő. Én is hazudnék, de rajtam látszik is, hogy egyáltalán nem megy egyszerre a sok dolog.. Beilleszkedni, javítani matekból, tanulni az érettségire, teljesíteni az edzésen.. Már nem vagyok átlagon felüli - a sítábor óta takarékon játszom, és örülnék, ha nem látszana, de igen. Mert fél kézzel adok bele mindent, pedig ők is és én is tudom, hogy sokkal több van még bennem. Neki is elég sütnivalója lehet ahhoz, hogy ezt biztosra vegye, ennek ellenére becsül le, látványosan. Mintha bármit is számítana egy elkényeztetett liba véleménye, akinek jobb híján az a hobbija, hogy szálkát találjon a másikban.
Emlékeztet.. Milyen kedves, hogy azt hiszi, nem tudom pontosan, milyen sportkarriert futott be ezidáig. Versenyen még nem akadtunk össze, nagyon is emlékeznék rá, a hírneve így viszont megelőzte. Mert van neki, legnagyobb sajnálatomra nem is akármilyen. Ideális jelöltnek tartják, minden szempontból, azt ugyanis nem veszik figyelembe, hogy a személyisége alávaló, milyen romlott. A sportszerűség nem az erénye. Bár erősen kétlem, hogy egyáltalán van neki olyan.
- Nehogy meglepődj, mikor találkozunk a páston.. - rántok vállat, berögződés. Egyre fájdalmasabb a jobbomnak. De igaza lehet abban, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy kijusson, de én sem adom fel küzdelem nélkül. A nyári kvalifikációmat már megszereztem, onnan pedig kikövezett út vezet az olimpiáig. Csak két év. Még két év. Túl sok minden történhet, de egyelőre leginkább az lebeg a szemeim előtt, hogy ennyi idő bőven elég, hogy a karom ilyen mértékű terhelés mellett is jobban funkcionáljon, mint új korában. Addig pedig tűröm és nem nyikkanok, mert nem lehet, mert nem fedhetek fel magamon egyetlen támadható felületet sem, főleg nem előtte. Főleg nem most. Kénytelen vagyok minden egyes vonásomat kontroll alatt tartani, minden nyögést lenyelni és még emellett ezt a ki nem érdemelt hangnemet is eltűrni tőle. Utóbbi sokkal inkább nehezemre esik, de nyelek egyet, mielőtt megszólalnék. Szükségem van a hideg véremre ahhoz, hogy ne alacsonyodjak le az ő stílusára. Meg azért is, mert a követlező pillanatban úgy kikerekednek a szemeim, mintha nem láttam volna még meztelen nőt. Szúrós pillantást lövellek felé, abba az átkozottul magabiztos képébe szívesen beolvasnék, de gyenge vagyok. Tudom, mit akar, én pedig legnagyobb sajnálatomra végig is járatom tekintetemet a meztelen testén, szenvtelen módon meg akarom neki mutatni, hogy mennyire hidegen hagy a pofátlan viselkedése, de titkon hibát keresek rajta, elhanyagoltságot, valami szembetűnőt, égbekiáltót. Talán csalódott vagyok... De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lesütöm a szemem a végén, mint aki csatát vesztett.
- Egy kis egészséges önkritika csodákra képes, tudod. Gyakorold... - hagyom végül ott, mutogassa magát annak, akit érdekelnek a hosszú, csontos lábai. A zuhany is sokkal inkább ahhoz kell, hogy lehűtsem magam, mintsem ahhoz, hogy az edzés maradványait lemossam magamról. A pára növekedésének ütemével kezdett el tisztulni az agyamból a vörös köd, de még így is kedvem lett volna hagyni mindent a fenébe, és csak kisétálni ebből a kócerájból. Ekkor jött el a pillanat, hogy emlékeztessem magam arra, hogy nem tehetem meg, és arra, hogy miért nem. Nem is olyan rég még a legjobb formámat akartam hozni, a második hajmosás után pedig szép lassan kezd visszaszivárogni elém a lelkesedés, a várakozással töltött izgalmas percek csak nyúlnak a tus alatt. Felfrissülök, talán mentálisan is. Talán egy pillanatig el is hiszem, hogy sínen vagyok. De épp csak addig, míg kicsavarom a hajamból a vizet és magam köré kanyarítom a törölközőmet, mert vele ellentétben, nekem eszem ágában sincs mutogatni magamat. Aztán mint a hideg zuhany... Már akkor rosszat sejtek, mikor meglátom, hogy a szekrényem tárva-nyitva, a táskám meg a földön van. Kikandikál belőle a telefonom is, a képernyőn egymás után villannak fel új üzenetek, talán Lio ért ide túl hamar.. Nagy sóhajjal indulok meg összeszedni a cuccaimat, a lakáskulcsom is ott landolt mellette, a fésűm, néhány szőke hajszállal a fogai között. Az eddig kezemben tartott edzőruhámat csak a padra hajtom, és fél kézzel nyúlok a holmimért. Szándékosan nem vetek rá ügyet, pedig szívesen megkérdezném, hogy engem várt-e ilyen nagy lelkesedéssel vissza. Még szerencse, hogy nem teszem, helyette szavait hallva felé nézek, máskülönben rövid úton én is kiborulnék.
Úgy érzem magam, mint akit tetten értek és voltaképpen így is van. A fülem hegye már biztosan égő vörös az elfojtott indulataimtól és nem azzal lennék elfoglalva, hogy magamon tartsam a törölközőt, első dolgom lenne kikapni a kezéből a dobozkát és olyan mélyre süllyeszteni a táskámban, hogy aztán jövő héten se találjam meg. Pedig már most bekapnék egy tablettát, hogy hasson, mire jelenésem van.
- Biztos vagy benne? - erőltetek nyugalmat magamra, az alsómért nyúlok és úgy ügyeskedem fel magamra a törölköző alatt, hogy egy centivel se csússzon feljebb. A melltartómért viszont még nem nyúlok. Ahhoz már valóban le kellene dobnom a textilt és... Nem számíttam arra, hogy itt marad és végignézi, ahogy öltözök. A többiek is rég leléptek már.. És pontosan tudom, hogy az oldalamat borító foltok még nem tűntek el teljesen, a vállamról sem, ami azt illeti, de a hajam jótékonyan takarja. Nem véletlenül érkeztem az edzésre aláöltözetben. - Bizonyára... Adjak kölcsön? Természetesen havibajra.. Mostanában frusztráltnak tűnsz. - lépek aztán oda a dobozért, hogy nagy szusszanással kivegyem a kezéből. Jobb szerettem volna elkerülni a penge élen táncikálást, pont elég nekem a sérülés, nem még egy ingoványos talaj, Bonnet-féle akadályokkal tarkítva. Mert eddig szép csendben meghúztam magam és senkinek se meséltem a balesetről, a zürichi kórházról és a sportorvosról se, aki lényegében eltiltott és akitől izomgyulladásra és szalaghúzódásra ezt a bitang fájdalomcsillapítót kaptam.
Ráérősen a fésűmért nyúlok, direkt erőltetem a jobb kezemet, mintha nem lenne megterhelő számomra azzal kigubancolni a vizes hajamat. - Kedélyjavító nincs nálam, azt másnál keresd.. Vagy szeretnéd esetleg átnézni a táskám még egyszer? - fordulok vissza felé, mikor kritikus pontra érek a fésülködésben, a hangom a vártnál sokkal nagyobb éllel csattan. Nem az a célom, hogy felvegyem vele a szemkontaktust, mégis megteszem. Inkább, minthogy kiszúrja a sárgás-barnás zúzódásom eltűnőben lévő jeleit.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Paris's Royal Fencing Institution •• Csüt. Május 31, 2018 3:59 pm

Girls and their curls and gourmet vomit
pour Olympe

Forrón önti el az arcom és a mellkasom az utálat és düh, de a negédes és egyben epés rókavigyor csak akkor kerül le az arcomról, mikor már eltűnik a zuhanyzók felé menet. Akkor viszont úgy tűnik el, mintha egy maszkot húznának el az arcom elől. Ha akarok, bármit el tudok játszani; amikor viszont nem, veréssel sem tudnának rávenni, hogy olyasmit tegyek, amire nem vagyok kvalifikálva, például kedvesnek lenni kibaszott idiótákhoz. Liv már próbálkozott a lelkemre beszélni azzal, hogy talán kedvesnek kellene lennem Olympe-hoz, elvégre, most költözött ide, és biztosan rossz neki, meg hogy egyszer én is idejöttem. Én is, az igaz; de én tettem azért, hogy jó legyen, nem pedig vártam, hogy megmentsenek, mint valami Disney hercegnő. Nem rinyálni kell, hanem harcolni, foggal-körömmel, ha kell, állon öklözve, ha kell, kigáncsolva. Az emberek úgyis mindig utálnak mindenkit, kivéve az ilyen csodabogarak, mint Liv; de belőle, szerencsére, nem sok akad. Ha pedi úgyis utálni fognak, akkor semmi értelme megjátszanom magam előttük, pláne, ha semmivel nem tudnak hozzájárulni az előrejutásomhoz.
Ha pedig kifejezetten hátráltatják, már a probléma részei. Akkor felkattintották a bitch switcht, öveket bekötni, és élvezd a kirándulást, seggarc!
Ennek biztos tudatában várom Olympe-ot, és a reakciója nem is várat sokat magára. – Ha nem lennék, nem mondanám ki – vonom meg a vállam. Aztán felnevetek; először azon az üzeneten, amit az egyik évfolyamtársunk küldött nekem, egy iszonyatosan béna próbálkozás arra, hogy elmenjek vele randira; as if! Aztán azon, ahogy Olympe öltözködik. – Mi vagy te, tizenkét éves? – Kaján mosoly terül szét az arcomon. Törölköző alatt… Mint mikor még kínos volt tesi előtt átöltözni, mert néhány lánynak már volt melle, a többieknek meg nem. És ez így is marad, míg világ a világ. – Frusztrált…? Ó, nem, hon, amit látsz, az egészséges önbizalommal fűszerezett tettvágy, bár megértem, ha ez nálad néha keveredik – emelem fel a kezem, hogy remegés, „nagyjábólt” mutassak a kezemmel. Elmegy, egy kis Photoshoppal. Elégedett macskaként figyelem, ahogy kikapja a kezemből, mint egy durcás óvodás. Könnyedén érezhető, hogy ez most nem az általános minion dühe, hanem valami más; valami érzékeny pontra tapinthattam. Valamiért fájdalomcsillapítót kell szednie; de miért? Mivel eddig nem nagyon figyeltem rá, mikor öltözködtünk, nem tudom, máskor is ennyire prűd-e, vagy csak nekem szánt jelenet. Talán köze volna a fájdalomcsillapítóhoz…? Valamiről nyilvánvalóan nem akarja, hogy tudjak, hogy más tudjon. A legmurisabb az volna, ha terhes lenne. Ahhoz előbb persze egy ostoba gyökér kéne, aki ráfanyalodik. Azt leplezni is nehezebb lenne, és hát ilyenkor még fájdalom sem nagyon akad; nem, ez valami más lesz. Csak arra tudok gondolni, hogy megsérült, nem pedig migrénes; elvégre, annak nem lenne fizikai jele. A kérdés már csak az, hogy hol? A kéz és a láb koordinációja egyaránt fontos a vívásnál. Melyik az?
Már elsőre is épp elég unalmas volt. A smink hiánya abszolút nem meglepő – sóhajtom, mintha fizikai fájdalmat okozna ezzel. Olyan ez, mint vállalkozást indítani; bele kell fektetned saját magadba néminemű tőkét, hogy aztán mások tegyék ezt veled. Felállok, és a szekrényemhez sétálok, közelebb kerülve hozzá. – A kedélyem görbéje viszont magától is exponenciálisan kezd felfelé ívelni… És egyre jobb lesz. – Végszóra nyitom ki a szekrény ajtaját; és mivel Olympe épp úgy áll, valószínűleg minél jobban takargatva magát előlem, sikerül vele vállon ütnöm. Erősen. Elég egyetlen szisszenés, rossz mozdulat, vagy figyelmetlenségében kivillanó foltos bőr… És akkor eszembe jut az a különös, oldalra húzó mozdulat a páston. Mindegy, mennyire méltatlankodik az előbbi ajtó-kivágás miatt, gondolkodás nélkül nyúlok előre, hogy megbökjem a vállát összeszorított ujjaimmal. – Tudtam! – kiáltok fel szinte rögtön, diadalittasságom és elégtételt nyerő dühöm egyszerre akar kitörni belőlem. – Te megsérültél, és nem szóltál róla az edzőnek! Itt sem lehetnél!

They call me homewrecker
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
22
● ● Keresem :
» kisasszonyok
● ● karakter arca :
» sophie turner


Témanyitás ✥ Re: Paris's Royal Fencing Institution •• Csüt. Jún. 21, 2018 12:19 pm

Kísérleti jelleggel eljátszom a gondolattal, hogy mennyire könnyítené meg az életemet, ha az összes "jóakaróm" - az ilyen Monroe félék - eltakarodnának a kontinens másik felére, valami lakatlan szigetre, hogy ott aztán kényük kedvük szerint menjenek egymás agyára. De ne az enyémre. Nem kedvelem őt, de ez nem rajtam múlott. Igazából nem férünk meg egymás mellett, ez már a legelején nyilvánvaló volt mindenkinek. Nem mintha meg tudna barátkozni a gondolattal, hogy betettem a lábát az ő klubjába és még jobb is vagyok nála. Persze a gondolat önmagában elég egoista lenne, ha érdemek nem társulnának hozzá, engem mégis mosolyra fakaszt, hogy mennyire le akar nyomni. Sokkal több versenyszellem van benne, mint ami még egészséges lenne, szinte már megszállott. Bár ebben talán hasonlítunk, elvégre én is adok egy pofont a gyógyulásomnak azzal, hogy folyamatosan edzésben tartom a vállamat. Meg takarásban, míg az összes folt el nem tűni róla. Már szépen halad, de még látszik a nyoma. Nem szívódik fel csak úgy pár nap alatt - legnagyobb bánatomra. Épp ezért érkezem mostanában késve az edzésre, és ezért távozom is legkésőbb. Meg azért, mert Jeannak muszáj átgyúrnia, hogy nap végén is tudjam még használni a kezemet. A szakértelme viszont arra nem terjed ki, hogy tüntessen el a fél oldalamról egy Afrika formájú sárgás-barnás foltot, az én megoldásom meg rém egyszerű, bebugyolálom magam, míg el nem múlik.
- Egészen másképp látlak, de biztosan az én szemem rossz. Meg gondolom mindenki másé is, aki egy véleményen van velem.. - forgatom meg a szemeimet alig észrevehetően. Nem vagyok egyedül, ez már az elején kiderült, ennek ellenére elég kevesen akadnak, akik fel merik vállalnia véleményüket, mert félnek, hogy a rókaképű keresztbe tesz nekik, vagy valami... Sosem fogom megérteni. - Tudod, nekem nem kell mutogatnom magam, hogy a sérült önbizalmam visszabillenjen a helyére... - húzom vissza a törölközőt, ahogy felszenvedem az alsómat, mindezt úgy kivitelezve, hogy egyetlen arcizmom se ránguljon meg, mikor nyújtom a karomat és a vállamat továbbra is jótékonyan takarja a hajam, amit a szokásosnál is lassabban fésülök. Inkább bal kézzel, mint jobbal. Máskor ráérnék, de most egy kicsit idegesít, hogy a telefonom villog, késésben vagyok, és Monroe is ellenem játszik. Kénytelen vagyok magamra erőltetni a nyugalmat, bár némiképp azért okafogyottá vált a próbálkozás már akkor, mikor kiült az arcomra, hogy nagyon, de nagyon nem kellett volna megtalálnia azokat a pirulákat.
- Vállalom magamat smink nélkül is.. Az hogy te nem, nos.. Az tényleg nem meglepő. - morgom az orrom alatt, de azt már nem óhajtom tudatosítani benne, hogy nem egyszer láttam anyámat dolgozni. Óhatatlanul megtanultam a lépéseket, és ugyan gyakorlatom nincs, de valószínűleg jobban forgatnám az ecseteket, mint ő valaha fogja. Másrészt teljesen felesleges edzésre jönni full sminkben, és bár a randi miatt azért van a neszeszeremben egy kis púder és szempillaspirál, egészen biztos vagyok abban, hogy nem fogom felkenni, míg ő nem tágít innen. És láthatóan esze ágában sincs. Talán sejt valamit, talán feltűnt neki, hogy másképp viselkedem, vagy... ÁH. Mintha megéreztem volna, hogy ez nagyon fájni fog. De először csak fáj, aztán Fáj, aztán már FÁJ. A hideg fém tompítatlan ütése bizony megingat, nem is tudom tovább leplezni a helyzetemet. Ujjaim a szomszédos szekrénybe marnak, hogy megtámasszam magam, aztán vállam érzékeny bőrére simulnak - nem mintha bármi enyhítené a csontomban is érződő lüktetést.
- Te normális vagy? - szakad ki belőlem a kérdés, bár a választ eddig is tudtam. NEM. Őrült egomán picsa. Mint a légy a levesben. De addig csinálja, míg belefullad. Most nem is sajnálnám érte.
Szándékosan nem reagálok a szavaira, összerakta ő magától, még ha nem is pontosan úgy, ahogy gondoltam. Legnagyobb sajnálatomra nem hülye, hanem egy számító dög, aki most épp nyeregben érzi magát.
- Mégis itt vagyok. - jelentem ki nemes egyszerűséggel, de a hangom némi kínlódásról árulkodik. Csak aztán fordulok felé, hogy ellökjem a kezét magamról és taszítok is egyet rajta az ép kezemmel. Mégis mi a lófaszt képzel magáról?! - És a helyedben nem venném biztosra, hogy senki nem tudja. Mondjuk az edző. Vagy mondjuk a spotorvosom. Vagy a klub vezetője. Vagy mindegyik. Sőt, inkább aggódnék, hogyha ők mind tudják, hogy még sérülten is lenyomlak, akkor meddig van még maradásod.. - azt mondják legjobb védekezés a támadás, és talán pont ezt is teszem most. Támadok, hogy a kétség csíráját elültessem benne. Hogy érzékelje, hiába van neki igaza, hiába jött rá az állapotomra, itt mégis inkább neki van veszítenivalója. Meg persze nekem, mert itt-ott blöfföltem is, de most hajlandó vagyok lesüllyedni a Bonnet-félék szintjére. Nem játszom tisztán és nem vagyok rá büszke, de jelenleg az érdekel, hogy fel tudjak öltözni. Már nem kell takargatnom magam, a baleset tényét amúgy sem tudnám már tagadni, neki meg úgyis eljár a szája. De még így is elfordulok míg felveszem a melltartót, aztán gyors egymásutánban a pólót is, hogy minél rövidebb ideig tudja bámulni a jobb oldalamon végigfutó, gyógyuló véraláfutásokat. Mert bámulja, érzem magamon a tekintetét. Vagy lehet, hogy üldözési mániám van és Dr. Jessennel kéne valami bogyót íratnom paranoiára.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Paris's Royal Fencing Institution •• Kedd Aug. 21, 2018 4:04 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Paris's Royal Fencing Institution ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Paris's Royal Fencing Institution
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-