Prisme Studio
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 11:35 pm ✥

✥ Yesterday at 11:06 pm ✥

✥ Yesterday at 6:48 am ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 9:08 pm ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 7:01 pm ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 6:21 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 9:11 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 9:05 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 8:29 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Prisme Studio •• Szer. Márc. 14, 2018 5:34 pm

Forrás: google


Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2252
● ● Reag szám :
1468
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Prisme Studio •• Csüt. Márc. 15, 2018 12:46 pm


Don't care if you think I'm dumb
I don't care at all
Pour les photographes femme

Borzongatón fúj a szél a téglaépület lapostetején állva; fogaim legszívesebben összekoccannának, a rám aggatott virágos ruha lenge anyaga semmiféle melegséget nem szolgáltat hosszú lábaim számára, de csak mosolygok, töretlenül, lelkesen, gyönyörűen a kamera számára. Aztán már nem, és a távolba révedek, tudom, pontosan jól tudom, hogy a még mindig havas Párizs látványa a háttérben égető kontrasztot alkot megjelenésem színes mivoltával. Hajamba kap a szél, de nem az igazi; úgy tűnik, az nem volt elég kielégítő, hogy a fotós vagy a modellügynökség számára, azt nem tudom, mert szélgépet hozattak, amit egy fülessel ellátott segéd mozgatott. Egészen helyes pasas, talán öt vagy hat évvel idősebb nálam, a haja szőke, pulóvere alatt kirajzolódó izomzata fantázia-bizsergető. Minden bizonnyal sokkal ígéretesebb, mint az a szépfiú, akit mellém osztottak, a  modellek újhullámos tökéletlenségét bemutatandó; nyüzüge, mint aki három hete nem evett már, szemei kékje opálosan semmilyen. És szebb a haja, mint az enyém. Már pusztán ezért szívesen lerúgnám a tetőről.
Elkészülnek azok a fotók, amelyek ezen ruhához kellenek, irány vissza a lent lévő stúdióba, hogy a promófelvételek is elkészülhessenek a semleges háttér előtt. Egyre növekvő türelmetlenséggel tűröm, hogy a harmadik variációjú sminket hordják fel arcomra, túl erős, túlzottan elvonja a figyelmet. De a modellügynökség ezt kérte; nem magunkat reklámozzuk, hanem ezt az új ruhakollekciót. Akkor miért kellünk mi ide? Hozhatnának egy csinos vállfát is, hogy arra aggassák a gönceiket! Ráripakodok a sminkes lányra, mert túl erősen nyomja a szemhéjfestékes párnát, és az általa felrakott műszempilla is szúrja a szemem, biztosan olyan ragasztót használt, amit mondtam, hogy ne, mert allergiás vagyok rá.
Érzékeny a bőröm! – kiabálom meghökkent arcába. – Nem megmondtam?! Be fog dagadni az arcom! Azt akarja?
Én… Én igazán nem… – kétségbeesetten keresi tekintetével a fotóst, vagy bárkit, aki segíteni tudna rajta szorult helyzetében, de egyedül vagyunk, csak néhány fény-technikus és segéd sétál unottan egyik helyről a másikra. Arca pufók, szemei kicsik a smink ellenére is, az orra pedig egészen turcsi, mint egy kis malacka. Felhorkanok, és elcsapom kezét, mellyel igazítani akar valamit. Hallom, hogy sóhajt egyet, és engedelmesen másik ragasztó után nyúl. Fintorba torzuló szájjal hagyom, hogy újra ragassza a szálakat. Még, hogy profi!
És a kávém hol van? – kérdezem, minden ott tartózkodótól egyszerre. A sminkes összerezzen, lépteket hallok magam mögül. Az asszisztens fut felém kifulladva egy papírpohárral, mely harsányan hirdeti a zöld Starbucks logót. – Na végre! Hová mentél érte? Timbuktuba? – nyúlok feléje, hogy ellenőrizzem az áttetsző kupakon keresztül, de még nem veszem el. – Figyelted, hogy ne kockajeget rakjanak bele?
Igen.
Egy kanál zsír- és cukormentes fahéjszirup?
Pontosan, egy csepp se ment mellé.
Zsírmentes tej?
Igen.
De hát ezen nincs tejszínhab.
Szemüvege mögött még nagyobbra kerekednek a szemei. Ha már egyszer pont úgy néz ki ezzel a buta szakállal meg fekete szemüvegkerettel, mint egy bartender hipster, igazán lehetne komolyabb kiállása. – Hát én… Azt mondtad, legyen light. Nem adnak light tejszínhabot.
Hát akkor menj el a boltba és vegyél! Nem teljesen egyértelmű? Mennyire vagy agyalágyult?! Ezt így nem tudom meginni! –  ripakodok rá, és egyszerűen kiütöm a kezéből a poharat, amely toccsanva esik a földre, tejeskávéval és félig elolvadt jégkockákkal terítve be a földet. A ruhám aljára is cseppen néhány csepp. Mérgesen meredek rá a srácra, s úgy pattanok fel, hogy a forgószék majdnem felborul. – Most nézd meg, mit csináltál!
Huffogva és puffogva trappolok ki, vissza a stúdióba, a fotós nőhöz. – Az az idióta asszisztens leöntött kávéval! – mutatom neki a szoknya anyagát. – És egyébként is teljesen debil. Rúgja ki!

I'm Miss SugarPink, liquor, liqour lips
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
31
● ● Reag szám :
22
● ● Keresem :
» kisasszonyok
● ● karakter arca :
» sophie turner


Témanyitás ✥ Re: Prisme Studio •• Szomb. Márc. 17, 2018 12:29 pm



A modellügynökség stábjával vittük ki a reflektorokat – soft boxot, és beauty disheket, meg hajfényeket, ha esetleg később beborulna, és nem tudnám a napfényt használni – a tetőre.
- Biztos, hogy szükség lesz arra a szélgépre? – kérdezem a fotózást koordináló, ügynökségi fejest. Persze, hogy szükség lesz rá – szinte odavakkantja nekem a választ a férfi. Hogy ne volna? Nem, mintha szerencsétlen modelleknek nem lenne elég a természet elemeivel harcolni – bizony, a mínuszok röpködnek, hiába süt a nap, és itt, fent, a város fölött a szél is fúj.
Ez az én bajom: egy olyan szakmában, mint az enyém, tárgyként kellene tekintenem a modellekre, de nem megy, képtelen vagyok rá. Talán azóta van ez így, mióta anya lettem.
Aztán megérkeznek a ruhák, amikről felvételeket kell készíteni, és kisvártatva a modellek is a sminkestől, meg a fodrásztól. A koordinátor újra belekezd a projekt részleteinek magyarázásába, de kisvártatva félbeszakítom:
- Ne tévessze meg a hajszínem, nem vagyok hülye, és elsőre is megértettem. Tudom, hogy ez volna a dolga, de hagyja, hogy én is tegyem az enyémet – mielőtt elkészíteném az első felvételt, leveszem a kabátomat. Részben szakmai okokból, részben szolidaritásból; sokkal egyszerűbb a kabát nélkül mozogni, leguggolni, lehajolni, akár létrára mászni.
Nem meglepő módon roppantul egyszerű a két, fiatal modellel együtt dolgozni, olyan, mintha már legalább ezer éve ezt csinálnák. Nem is ez az ijesztő, hanem a tökéletességük, vagy éppen a tökéletlenségből adódó tökéletesség. A lány észre sem veszi, amikor elkapom azt a szívdobbanás erejéig tartó pillanatot, amíg a távolba réved. Voltaképpen használhatatlan lesz a kép, mert nem is látszik rajta a ruha maga, éppen csak a fiatal hölgy vállából egy nüansznyi részlet. A hangsúly az arcra kerül, a lélektükrökre, az alapozóval elrejtett, alig felsejlő szeplőkre, a természetellenesen hosszú, sűrű szempillákra, a harsány színekre.
Két óra, több, mint ezer kép, aminek jó, ha a század részét fogják végül felhasználni... mielőtt elkezdenénk visszapakolni a műterembe, még megmutatom a fotókat hős vezérünknek és irányítónknak, aki áldását adja rájuk. Nem teng túl benne a lelkesedés úgy, mint mondjuk bennem – eléggé erős anyag lett, jobb, ha ennyiben maradunk -, de látom rajta, hogy tetszik neki. Amúgy sem olyan embernek tűnik, aki ne mondaná meg, ha egy kalap szarnak gondolná őket.
A műteremben leeresztem a világos hátteret, és beállítom a reflektorokat, 45-45°-os szögben, a hajfényt, amit majd csak akkor tudok pontosan beállítani, ha a modellek már itt fognak pózolni. Kiveszem a gépből a kártyát, annak ellenére is, hogy van még rajta elég hely; egyszerűen nem szeretem azt sem, ha így keverednek az anyagok: legyen egy-kettő a kültéri felvételeknek, és ugyanennyi a beltériknek. End of story. Már a karrierem kezdetén rá kellett jönnöm arra, hogy ebben a szakmában iszonyatosan fontos, hogy minden a helyén legyen, és lehetőleg káosztól mentes. Rohadt nehéz úgy dolgozni, hogy voltaképpen azt sem tudod, hogy hol keresd a képeidet, amiket fel kellene dolgozni. Ezért van egy jól kiépített rendszerem; elvégre, ha a magánéletem úgyis a feje tetejére állt, addig a szakmai életem legyen már rendben.
Míg az újabb smink-, és ruhacsodára várok, addig elkezdem feltölteni a laptopomra-, onnan pedig a külső winchesterre a fotókat – dátummal, cégnévvel ellátva a mappákat. Míg a másolás folyik, a lány hisztijét hallgatom, mintegy kellemetlen háttérzajként. Az egyik tanárom azt mondta annakidején, még az egyetemen, hogy szolgáltatóként rohadtul nagy türelemre van szükségünk, mert rohadtul sok hülye ember fog megfordulni a lencséink előtt. És milyen igaza volt...
Tompa koppanás, és őrjítően rövid ideig beálló csend, majd újra felzendül a harsány hang.
- Csapjátok le a fejét... – duruzsolom magam elé a Szívkirálynő szavait, mert már csak ezt hiányolom a párbeszédből. Így olyan rondán nyitva maradt, befejezetlenül, lezáratlanul. De legalább az asszisztens életben marad, ez is valami.
Persze, én sem úszom meg, már hallom is a cipők éles koppanását, egyre csak közelednek, én pedig még csak fel sem pillantok. Csak akkor, amikor meghallom, hogy a ruhának annyi.
Aztán nevetek. Komolyan a fiatal nő képébe nevetek, hovatovább kinevetem őt.
- Egy pillanat alatt el fogom tüntetni az utómunka során, ezért kár idegesítenie magát. Árt a szépségnek – hanyag egykedvűséggel vonom meg a vállamat. – Az asszisztens pedig, feltételezem, nem akart rosszat, és kötve hiszem, hogy javított volna azon a zsírszegény tejjel higított, cukormentes fahéjszirupos förmedvényen a light tejszínhab... nem mellesleg, az sem elhanyagolható tény, hogy nem én rendelkezek a férfi sorsa fölött, így kirúgni sem tudom – újabb vállrándítás. Mondanám, hogy sajnálom, de akkor hazudnék. Hangom egyébként szinte kedvesen cseng, már-már trillázok, még mosolygok is; nem, mintha ezzel akarnám elfedni a pofátlanságomat. – Szerintem még nem végeztek a sminkben – de, persze, félkész arccal is lefotózhatom, viszont annak senki sem fog örülni. Pláne nem, ha ilyen morcos lesz a képeken.


▲ carmen ▲ 755


She laughs like god, her mind's like a diamond.

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
52
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: Prisme Studio •• Vas. Márc. 25, 2018 6:52 pm


Don't care if you think I'm dumb
I don't care at all
Pour les photographes femme


Nem mondhatnám, hogy kifejezetten szeretem a modellkedést. Zavar, hogy ennyi ideig kell talpon lennem, hogy azt kell csinálnom, amit mások mondanak, hogy nem lényeges a személyem, csak az, amit a fotós vagy a lap elképzelt, vagy a ruha, amit reklámozok. Már az anyaga is irritál, a mintáról nem is beszélve, de úgy néz ki, ez lesz az új sláger, ezért senki másnak nem kell tudnia, hogy gyűlölöm. Majd fél év múlva ilyenkor fogok nevetni rajta, mikor már kiment a divatból, és felgyújthatom az egészet. Mert hogy elviszem magammal, ebben már biztos vagyok, az a minimum, azok után, hogy mennyit kellett fagyoskodnom odakint.
Igazából anyám ötlete volt az egész, szokás szerint, abban sem vagyok biztos, hogy apa tud-e róla. Sosem szívlelte, hogy modellkedem; nem tetszik neki, hogy mutogatom magam, hogy más férfiak néznek, olyanok, akik nem ő, akik fiatalabbak, jobban tartják magukat, és akiktől nem fog el a hányinger. Legszívesebben az orra alá dörgölném, hogy tudja, hogy pontosan jól tudja, hányan értek már hozzám, hogy hány férfi simította a combom belsejét, hogy hányakat csókoltam, hogy élveztem és akartam és én döntöttem úgy, hogy ott hagyom őket. Az én kezemben volt az irányítás, mindegy, hogy melyikük mit gondolt. A férfiak nagyon egyszerűek, észre sem veszik, hogy honnét jönnek az ötletek, csak a sugallatot érzik, a hirtelen beléjük csapó ideát – hogy ők milyen zseniálisak…! Honnét jött maga a sugallat? Az már lényegtelen. Pedig elég volna csak maguk mögé nézni, hogy meglássák a vöröslő ajkakat, amik a fülükbe suttognak. Nem teszik. Inkább élvezik, hogy a nyakukat csókolják…
A tény, miszerint az anyám volt, aki ide küldött, eleve kellemetlenséget okozott számomra. Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem, menjek ide, menjek oda, mint valami alulfizetett bejárónő; a tény, hogy mindezt Ő teszi, még irritálóbbá változtatja az egészet. Azt hiszi, hogy majd igazgathatja a karrierem, az életem? Nagyot téved. És ha ehhez az kell, hogy egy újsággal kevesebbel legyek jóban, hát legyen, szívesen felbosszantok bárkit, ha mindez az ő nevét fogja beszennyezni, mint beajánlót. Egyébként sem szeretem ezt a magazint; mindenki olyan öreg benne, legalább harminc.
Mint ez a ráncos, öreg tehén, a nyilvánvalóan hidrogénezett hajával, aki kinevet. Csak úgy! Engem! Elkerekednek a szemeim, orrlyukaim kitágulnak, ahogy hallgatom. Sérti a fülemet a hangja, érződik rajta legalább húsz év elkeseredett házasélete és láncdohányzása. Az idősebbek arroganciája. – Én meg feltételezem, hogy Maga nem iszik elég zsír- és cukormentes dolgot – fonom össze a karjaim magam előtt sértetten. Rég megtanultam úgy kontrollálni az arcizmaim, hogy ne látszódjon rajta a forrongás, a düh, hogy érzéketlen maradjak. Nem csak azért, mert ennyi réteg alapozó alatt, amit felvittek, az sem látszódna, ha beestem volna egy mérges szömörce bokorba. Gyűlölöm, hogy mindegy, hány éves vagy, mindig lesz valaki, aki okosabbnak, szebbnek, tehetségesebbnek, értékesebbnek tartja magát csak azért, mert idősebb. Ha valaminek, a kornak nem kellene pozitívumot nyújtania, elvégre, csak elvesz, adni húsz felett már nem ad semmit, legfeljebb ráncokat. A fotós azt hiszi, tudom, hogy azt hiszi, hogy jobb nálam, és csak egy tünékeny senki vagyok. Nem tévedett még nagyobbat.
Nem tudok visszamenni a sminkbe, mert a maga sminkesnek titulált szobafestője nem jó ragasztót használt a szempilláimhoz! Még a sarki zöldséges tanonclánya is szebb tusvonalat rajzol, mint ő. Remeg a keze. Alkoholista? – Állom a sarat, eszembe sem jut sarkon fordulni és feladni, hogy gúnyos mosollyal konstatálhassa: nyert. Van benne valami idegesítően ismerős, pedig még nem találkoztunk, ebben biztos vagyok, még a nevét sem tudom; az ügynökség nem volt annyira informatív, hogy ilyesmiket közöljön. Még a srácét sem tudom, akivel együtt fotóznak, pedig mellettem kap asztma-rohamot. – Másik sminkest akarok. És látni az eddigi képeket.

I'm Miss SugarPink, liquor, liqour lips
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
31
● ● Reag szám :
22
● ● Keresem :
» kisasszonyok
● ● karakter arca :
» sophie turner


Témanyitás ✥ Re: Prisme Studio •• Hétf. Ápr. 02, 2018 10:23 pm



Az anyag hibátlan: az alanyok, a ruhák, a helyszín, a képek. Minden tökéletes. Komolyan. És ez, mint mindig, olyan energiákat termel az emberben – a testben, a lélekben -, ami elhiteti vele, hogy megállíthatatlan. És ez az az energia, ami engem is előrehajt, ami mindig is hajtott előre. Csak el kell kapni a fonalat, és onnantól kezdve nincs is megállás. Régebben ez nehezebben ment, időbe telt, míg felvettem a ritmust, míg belesimultam az eseményekbe, de aztán egyre könnyebben megtaláltam a közös hangot a modelljeimmel, mostanra pedig úgy úszok az árral, hogy közben mégis én irányítok – nem pedig úgy visz a víz, mint egy döglött halat.
Egyik mozdulat követi a másikat, a reflektorok elvillannak újra, és újra, és újra. Pár órával, és párezer képpel később a műterem felé vesszük az utat: a modellek előre mennek, a sminkbe, a fodrászhoz, meg a stylistokhoz, hogy minden tökéletes legyen továbbra is, én pedig a műterembe megyek, nem messze a hátterektől, és az egyik kerek ülésű székre telepedek le, ölemben a laptoppal, az ülőalkalmatosság alatt, a földön a géppel. Nem azt mondom, hogy paranoiás vagyok, de onnan már nemigen eshet le sehova sem, belerúgni is csak nehezen lehet – meg csak a testemen át.
Aztán meghallom a hisztit. A harsányan felcsattanó kiabálást. Az elnyújtott léptek zaját. Aztán befut a hangokhoz társuló arc is, a vörös hajú modell. Nevetségesnek találom, hogy ilyen felszínes ostobaságokon akad ki az ifjú hölgyemény – ennek pedig hangot is adok, és tényleg, komolyan kinevetem.
- Meglehet – hagyom rá. – De ez legyen az én bajom - talán neki is valami bő zsírban sült-, csokiban tocsogó kaját kellene ennie néha, legalább ebédre, hogy ne legyen ilyen veszettül keserű és ideges. Persze, lehet, hogy ilyen az alaptermészete... nem tudhatom. És, őszintén? Nem is érdekel. Csak ma kell vele dolgoznom. Pár óra, és vége. Sok emberrel dolgoztam már eddigi életem során, és voltak közöttük hasonlóan elviselhetetlenek, mint, amilyen a rőt modell, de visszafogom-, és megemberelem magamat, ha fizető vendégről van szó, és igyekszem ehhez tartani magamat akkor is, ha hasonló munkát kapok – több-kevesebb sikerrel.
Nagy levegőt veszek, és újra a monitorra pillantok, ellenőrizve, hogy egészen pontosan hol tart a feltöltés, és a másolás.
- Na, jó... – próbálom leállítani, amikor (ha?) levegőt vesz, de előbb fulladna meg, semmint hagyja, hogy szóhoz jussak. – Nem tudom. Nem hiszem – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, amikor felnézek rá ültemben. Nem ismerem a sminkest sem, ahogy a stáb más tagját sem. – Másik sminkesért rossz ajtón kopogtat, meg kell elégednie azzal, aki van – és ezzel felállok a székről, a laptopot pedig az egyik asztalhoz viszem, és leteszem oda. – Jöjjön – intek fejemmel a smink felé, ahol az egyik asztal full üresen álldogál, nagy magányában. Összevont szemöldökkel keresem tekintetemmel a nőt, akié valószínűleg a holmi, és akinek ki kellene festenie a Szívkirálynőt.
- Oké, nekem nincs időm erre a hisztire, meg a drámára, nem érek rá egésznap – mármint nyomozgatni, és keresgélni azt a félkegyelmű, gyáva, dilettáns nőszemélyt, hogy méltóztassa befejezni a mesterművét. – Mire vár? Üljön már le – és, ha úgy tesz, ahogy kérek, ha nem, elkezdek körülnézni a sminkasztalon, és felmérem, hogy miből élünk. Legalább a fiatal nő bőrszínéhez szinte tökéletesen passzol az alapozó... – Van valamilyen allergiája? Vagy olyan termék, amiről biztosan tudja, hogy nem tenne jót, ha felvinnénk? Vagy ezekről egy lista, vagy valami hasonló? – bármi, ami alapján elindulhatunk valamerre, hogy ne kelljen egy helyben toporognunk, és mindenki csinálhassa a dolgát...?
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fizetnek meg rendesen.
- Visszatérve a képekre, ha befejeződött a másolás, megnézheti őket – a vállam fölött nézek hátra a laptop monitorjára: azt nem tudom megmondani pontosan, hogy hány perc van vissza, de a képek nagy része már a gépen van.


▲ carmen ▲ 603


She laughs like god, her mind's like a diamond.

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
52
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: Prisme Studio •• Szer. Ápr. 18, 2018 9:03 pm


Don't care if you think I'm dumb
I don't care at all
Pour les photographes femme


Marilyn Monroe mondta egyszer (akiről nem titkolt módon kaptam a nevem), hogy Ha már kétarcú vagy, legalább az egyik legyen csinos. Hipokrita állításnak gondolom, hogy ne lenne mindenki kétarcú; az emberek önzők, önzők és aljasak, és hacsak nem vagy ilyen, vagy nem vagy körülvéve ilyen emberekkel, akik eléggé akarnak tőled valamit ahhoz, hogy megvédjenek a többiektől, elbuksz. Csúfosan, fájdalmasan, gyorsan, és összetörve az út szélén gondolkodhatsz majd azon, miért bíztál másokban? Nem, sokkal jobb, ha már az elejétől kezdve nem vársz senkitől semmit, csak a legrosszabbat, és a legjobbat követeled. Nem kivétel ez alól senki, a barátoktól a postáson át addig a szerencsétlen ogréig, akit még mernek sminkesnek hívni errefelé.
Zavarja az önérzetem, hogy szembe röhögött. Hogy veszi a bátorságot…? Ő csak egy fotós, soha senki sem fogja tudni, ki ő, leszámítva a többi fotóst, akit szintén nem ismer senki. Hogy engedheti meg magának ezt az arcátlanságot? Forrósodik a vérem, de már nem önti el a vörösség az arcom; valahol az úton megtanultam elfojtani. Kislány korom óta könnyedén dühbe gurultam, és már az óvodában is, ha valaki elvette azt a zsírkrétát, amivel épp én szerettem volna színezni, felkaptam a kisszéket és az ajtóhoz vágtam, úgy, hogy lába, támlája tört; úgy, ahogy emlékszem, apám is csinálta régen, üveggel, tálcával, anyámmal. Az igazi, nem a mostani. A mostani sosem használ fizikai erőszakot; nem, ő lassan épít le, elemészti a lelked, a lényed, megmérgez, belefullaszt abba a mocsokba, amibe addig manipulál, hogy magadtól sétálsz bele, a megváltás reményébe. De van az a rossz szokás az embernek, hogy kapaszkodik az életbe, mindegy, mennyire reménytelen. Ezzel hosszabbítja a szenvedést. Az igazi sosem tett ilyet, egyszerű ember, egyszerű gondolatokkal. Lehet vitatkozni, melyik a jobb?
Akkor mutassa meg, melyiken kellene – fonom össze a karjaimat magam előtt jeges tekintettel. Mutassa meg, és ledöntöm. Nem volt komoly szándékom ezzel a kiakadással, ám most már kezd személyes töltetet kapni; már csak azért is. Mert nekem senki ne mondja, hogy valamit nem lehet. Pláne így. Pláne egy fotós. – Hova? – szalad a homlokom közepére egyik szemöldököm; azt már kellően kiemelték, bár szerintem nem passzol a színe a hajszínemhez, sem a szemöldökömhöz. Eszembe jut, hogy talán mégsem követem, már csak azért sem, végül mégis mozdulnak a lábaim, hogy lezser, ráérős léptekkel kövessem az Ő katonásait. Olyan, mint egy tábornok, aki rádöbben, hogy foglalkoznia kellene a kopaszaival. Bosszant, hogy ennyire érdektelen. Szerencsére visszaérve a sminkes lányt nem látom sehol; lehet, hogy elment sírni valahová. Helyes. Elégtételt érzek, addig a pillanatig, amíg a nő ismét meg nem szólal. – Miért? – Hangsúlyom kérdő, ám egyben magában hordozza a tényt, hogy abszolút semmi kedvem sincs ahhoz, hogy parancsolgassanak nekem, így még ha tudom is, miért, nem tetszik a hangsúly. És megtehetem, hogy ezen parádézzak, mert én viszont egész nap ráérek. – Maga fog kisminkelni? Van képzettsége? – Igazság szerint semmit sem tudok a nőről, pedig azért utána szoktam nézni a nagy neveknek; ebből is látszik, hogy Ő nem az, mert a modellügynökség még csak ezt sem közölte velem. Biztos valami béna neve van. Claudia vagy Sophie vagy ilyesmi. Barbara? Ahogy az angolok mondják; Bar’bra.
Végül leülök. Mert én akarom, mert kezd érdekelni a dolog, az, ahogy olyan hevesen néz körül. Már majdnem elhiszem, hogy tudja, mit csinál. – Arra allergiás vagyok – mutatok a ragasztóra, amivel elkezdte a műszempillát felrakni az a kontár tehén. – Meg arra a típusú púderre. Kipattogzom. – Hagyom, hogy tegye a dolgát, legalább egy darabig. Ahogy alakul a dolog, úgy jut egyre inkább eszembe, miért is néz ki ő maga ilyen pocsékul, ha egyszer tud sminkelni. Vagy a ráncokon nem segít? De ezt nem mondom ki; bizonyára tudja, hogy az anyám is lehetne, hogy az a szerencsétlen félnótás, aki a férje, sokkal szívesebben bújna ágyba egy olyannal, mint én (nem önérzetességből, de ilyenek a férfiak, mindig a fiatal kell nekik, a feszes, a szép), és egyébként is kezd érdekelni. A neve. – Meg akarom – bólintok, de igazából nem érdekelnek, egyszerűen nem az én stílusom a visszakozás. A tükörben őt figyelem. Ahogy sminkel, engem. – Magának van gyereke? – kérdem aztán, továbbra is a tükrön keresztül bámulva. – Még sosem találkoztam magával, pedig az ügynökség rendszerint ugyanazokkal dolgozik..Háztartásbéli naplopó voltál? Ez bujkál a háttérben. Túlzottan jól ismerem az olyan nőket, akik a férjük, a tökéletes család imidzsének hullámait meglovagolva próbálja „kiteljesíteni önmagát”, holott ezt máshol egyszerűen csak menopauzás hülyeségnek titulálnák, mint a férfiaknál a vörös sportkocsi meg a csini szőke húszas szerető valahol negyven felett.

I'm Miss SugarPink, liquor, liqour lips
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
31
● ● Reag szám :
22
● ● Keresem :
» kisasszonyok
● ● karakter arca :
» sophie turner


Témanyitás ✥ Re: Prisme Studio •• Pént. Ápr. 27, 2018 8:27 pm



Hogy miért nevetem ki? Hogy miért vagyok ilyen veszettül pofátlan? A kérdésre adott válasz egyszerűbb nem is lehetne: kurvára nem ő perkál nekem, hanem az ügynökség, a lap, a cég, melynek termékeit árusítjuk. Nem ő, nem a rőt modell. Ha fizető vendég lenne, ha ő virítaná a végén a lóvét, kedvesebb lennék, elfogadóbb, toleránsabb. De így? Na, még mit nem...! Mi, itt, most egymásért vagyunk itt. Azért, hogy a reklám sikeres legyen, azért, hogy a munka – amiért a végén mindketten megkapjuk a magunk részét – zökkenőmentesen-, és gördülékenyen menjen le. És nem azért, hogy egymást szívassuk, és akasszuk a munkafolyamatot. Mindketten végezni akarunk, szabadulni innen, amilyen gyorsan csak lehet, hogy az egyikünk jobbra, a másikunk balra, és minden, itt tartózkodó, itt dolgozó, a szélrózsa minden irányába szétszéledjen, és folytassuk a saját életünket. Nem egészen értem, hogy miért akadékoskodik, hogy miért hisztériázik. A kamaszok zizisek – ezt már megtanulhattam volna. Én is az voltam valaha: egy lázadó, kívülálló. Az az archetípus, amelyikkel mindannyian találkozunk most, felnőttként, a nap kellős közepén, egy délelőtti kávészünetben, az utcán, vagy egy kávézóban. Az a fajta, aki tilosban járt, az, amelyik idősebb pasikkal randizott, az, amelyik játszadozott, az, amelyik azért lázadt, mert úgy vélte, érettebb a kortársainál. Nagyra tartottam magamat, olyan nagy volt az arcom, hogy így visszatekintve, csodálkozom rajta, hogy befértem a gimnázium-, majd az egyetem főbejáratán. Az a fajta művészlélek, akinek nagyobb volt a füstje, mint a lángja – éppen, mint ennek a lánynak itt, előttem. Tudtam, hogy miben vagyok jó, és azt is pontosan tudtam, hogy mennyire, és éppen ezért, nem voltam rest felvágni vele; ahogy a külsőmmel, a megjelenésemmel, a kisugárzásommal is tisztában voltam. Megvesztek értem – mert ezt akartam. És csak elvettem, de soha nem adtam. Önző voltam, de akkor ez az egész még csak játék volt, ugye...? Nem volt jelentősége, nem számított, mert nem volt komoly. Vicces, hogy mennyire komolyan vettem saját magamat, és ezzel szemben, mennyire nem érdekelt más, mennyire nem vettem komolyan másokat, az életet.
Hogy kinőttem-e? Arról napokig vitatkozhatnánk...
- Hát, nem is tudom – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat, kicsit sem leplezett szarkazmussal a hangomban. – Mondjuk azzal afasszal – ezt akarom mondani – férfivel, Mathieu-vel, akinek ezt az egész fotózást koordinálnia kellene – kellene, persze, ehhez képest ő telefonálgat, meg mail-ezget, vagy, az is lehet, hogy a staff dekoratív, női tagjainak udvarol, mint egy kanos kutya. Vele ellentétben nekem rohadtul fontos ez a munka, épp annyira, mint az összes többi, amit világéletemben elkészítettem, vagy részese voltam. Mert én már csak ilyen vagyok: vagy teljes szívvel teszem, vagy sehogy. Szakmai téren biztosan, mert a házasságomat, ugyebár, már csupán a papírok, Armand neve és az a két, nemesfém karika köti össze.
Kérdésére nem felelek, ha nem követett volna, akkor lehet, hogy én is legalább olyan mérges leszek, mint ő, a modell, és szarok az egészre. Nem. Kit áltatok? Soha nem tudnám ezt megtenni, soha nem tudnék hátra dőlni, karba tett kézzel malmozni, míg történik valami. Ha nem történik semmi, az bosszant, és nem tudom megállni, hogy ne intézzem el magam, saját kezűleg, hogy történjen valami.
- Mert azt mondtam. De, ha ez nem elég magyarázat, akkor azért, mert így emberi időben végzünk, Mathieu nem kap instant agyvérzést, és mindenki mehet szépen a dolgáraeasy as fuck; újabb vállrándítás.
- Igen – bólintok erélyesen. – Van. Szeretné, ha prezentálnám? – kérdezem élesen, mert, bizony, az irodámban ott van az összes végzettségem, eredeti papírjának másolata – kint, a falon, bekeretezve; comme ça.
Mikor végre leül, a sminkasztal, erős fényeiben teljesen más hatást kelt a smink, mint a műterem, egyelőre nem bevilágított, szinte természetes fényű terében. Szóval az alapoktól fogom elkezdeni: kellő gyengédséggel lemosom az eddig felkent sminket, egy az egyben, hagyom, hogy egy kicsit megnyugodjon a bőre, mielőtt felvinném a bőrtípusának megfelelő arckrémet, mivel iszonyatosan fontos a bőr megfelelő ápolása, és a hidratálás, ha már úgyis ennyi szemetet kennek az arcára – nagy márkanevek ide, vagy oda. Aztán, amikor már egy kicsit beszívta a bőre, az amúgy gyorsan felszívódó krémet, vékony rétegben viszek fel alapozót – egy nagyon-nagyon halvány árnyalatot. Nem hiszem, hogy olyan vastag, maszk-szerű alapozásra volna szüksége, mert eleve nem problémás a bőre – leszámítva a sok allergiát, és nyűgöt -, ráadásul tiszta, és minden kis hibától mentes. Másrészt pedig... nos, a fényképészet az illúziók tárháza. Tíz kiló off, vagy épületek kiegészítése, más, meglévő elemekből, esetleg kivenni egy zavaró elemet – mondjuk egy járókelőt, vagy egy autót – a háttérből nem számít semmit, pár óra munka; akkor egy kis karika a szem alatt, vagy apró, mimikai ráncok, esetleg egy-két mitesszer nem akadály, nem kihívás, hanem móka és kacagás.
Púderrel fixálom. Nem, nem azzal, amire az imént mutatott.
- Oké – őszintén? Nincs titkolnivalóm előtte. Nincs miért szégyenkeznem, a képek mindegyike, technikailag, hibátlan és kifogásolhatatlan. Mint mindig. Tízből tízszer.
- Van, három. Két fiú és egy lány – felelem. Következő kérdését hallva felvonom egyik szemöldökömet. – Nem ugyanazokban a körökben mozgunk – mondom úgy, hogy értse, kihallja a hangomból: én beljebb vagyok, és feljebb; ajkam szegletében gyalázatos kis mosoly játszadozik. - Korábban csak ritkán dolgoztam Párizsban. Akkor is főleg divatlapoknál -, meg esküvőkön dolgoztam, amúgy pedig ott ténykedtem, ahol korábban éltem – persze, közel sem annyit, mint, amennyit szerettem volna, és, bár meg tudtam volna teremteni a megfelelő, financiális alapot ahhoz, hogy nyissak egy műtermet, de nem láttam értelmét; Épernay-ban nem, a szívem Párizsba húzott... de erről nem kell tudnia a modellnek, és nem is kötöm az orrára.


▲ carmen ▲ 878


She laughs like god, her mind's like a diamond.

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
52
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: Prisme Studio •• Csüt. Május 31, 2018 3:08 pm


Don't care if you think I'm dumb
I don't care at all
Pour les photographes femme


Mathieu nem csak egy agyvérzést érdemelne meg – vonom fel a szemöldökömet, komolyan elgondolkodva rajta, hogy már csak azért sem megyek vele. Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem, a „mert azt mondtam” pedig már anyámnak sem vált be, miért pont erre a nőre hallgatnék? Az oké, hogy az anyám is lehetne, de szerencsére nem az. – Papírt bárki szerezhet. – Végül természetesen mégis saját döntésem okán kerülök abba a székbe. Van jobb dolgom is mára, mint ez a béna fotózás, ami pont olyan fejetlen, mint azok a fej nélküli csirkék, akik a lenyakazásuk után is tovább futkosnak az udvaron. Nem mintha manapság bármilyen ilyesmit láthatnék, annak ellenére, hogy annak idején jópár olyan képsor égett az agyam mélyébe, amelyek érzéketlenné tettek a legtöbb dolog iránt. Nem, a csirke manapság már csak véletlenül kerül elém nyersen, akkor is konyhakészen és csak ha véletlen betévedek a rossz sorba a boltban, mikor egy átbulizott éjszaka után muszáj valami hideg innivalót és müzlit keresnem magamnak, még mindig az éjszaka átkos nyomaival magamon. Nem mintha a sminkem valaha is elkenődött volna; annál többet költöttem fixálókra. Egyszerűen a bódult zsibbadtság érzése töltötte meg a tekintetem, gondolom. Az érzés, mikor már semmi sem érdekel. I don’t give a fuck about you or anything that you do.
Tulajdonképpen, mintha Sierra említette volna, hogy ma lesz valami buli Jean-Pierre-ék házában. Ki nem állhatom Jeant, egy nyomulós kis fasz, aki semmit sem tud ajánlani a fogdosásért cserébe, és túl nyálasan csókol (mintha egy bluggyhallal smárolna az ember), de nagyon király feszített tükrös medencéjük van, a Montmartre tetején, és legendásak a medencés partik ott, főleg a vendégek és az extravagáns kiszolgálás miatt. Imádom, és már majdnem megbocsájtom érte a személyiségtelen agyalágyultságát.
Nagyrészt ezen gondolkodom, és azon, hogy vennem kéne egy új fürdőruhát, mert két hete vettem ugyan, de az már két hetes. Sosem hordtam, de elég snassz. Csak unatkoztam. – Szóval nem dolgozott Párizsban… És három gyereke van. Nem, tényleg nem mozgunk azonos körökben – jegyeztem meg szárazon. Egyetlen arcizmom sem rándul, mert az bármikor tönkreteheti a készülő sminket, de a szememben elég egyértelműen tükröződik a malíciózus szándék. Az öregség mindenkit elér, persze; csak őt hamarabb elkapta, mint engem fog; nem mintha számítana egyébként, hiszen professzionális szinten mindenki szarik a fotósok arcára, de épp ezért sosem végeznék olyan munkát, ahol az embereknek – a tömegnek – fogalma sincs arról, ki vagyok. Mi értelme annak, hogy egy egész életen át gürcölsz, és soha senki nem fogja tudni, ki voltál? Ostobaság. Felesleges. Nem, az arc csak abban a minimális helyen számít, ahol tudják, ki; és a férje (akiről így már biztos vagyok benne, hogy létezik) úgyis csak addig fogja pénzelni a felesége habókjait, amíg nem eszmél rá, hogy ebből a pénzből akár egy fele ennyi idős nőét is fizethetné. A férfiak már csak ilyenek, mindegy, hogy tizenöt, harminc, ötven vagy nyolcankilenc évesek, a vágyálom nem változik, és minél előbb megbarátkozik ezzel a nő, annál jobb. – Nem azért, de hülyeség volt szülnie. Anélkül jóval előrébb lehetne. – És valószínűleg jóval kevesebb lenne az ősz szála is, meg a stretch markja, de az engem tulajdonképpen nem érint. Érdektelenül kezdek nézelődni az asztalon, és feltűnik egy adag kivágás, ami egy mappából lóg ki; azt hiszem, annál a sminkes csajnál láttam. Úgy húzom magamhoz, mintha az enyém lenne, és unott arccal nyitom ki, hogy rögtön a harmadik kis felvett cikken megállapodjon a tekintetem;Lamoureux. Az elég rossz minőségű, fekete-fehér képen egy nő van, vagy tíz évvel ezelőtt, de lehet akár az is, aki épp engem sminkel. Valami pasas mellett ácsorog, és nyilvánvaló, hogy nem ő a kép főszereplője, bár a cikk valami fotóról ír; nem ismerem az újságot, valami helyi lap lehet. A legjobban mégis a név kelti fel a figyelmem. – Na várjunk csak. Maga Lamoureux…? – Most már nem a tükörben, hanem szemtől szembe keresem a tekintetét. – Félre ne értse, tökre fogalmam sincs, ki maga. De a lánya… Maga Olympe anyja?
Ilyen szerencse nincs a világon!

I'm Miss SugarPink, liquor, liqour lips
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
31
● ● Reag szám :
22
● ● Keresem :
» kisasszonyok
● ● karakter arca :
» sophie turner


Témanyitás ✥ Re: Prisme Studio ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Prisme Studio
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-