Dr. Thompson rendelõje
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 10:50 am ✥

✥ Today at 7:11 am ✥

✥ Yesterday at 11:35 pm ✥

✥ Yesterday at 11:06 pm ✥

✥ Yesterday at 6:48 am ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 9:08 pm ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 7:01 pm ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 6:21 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 9:11 pm ✥

Párizs lakói

Dr. Thompson rendelõje



Témanyitás ✥ Dr. Thompson rendelõje •• Szomb. Márc. 24, 2018 9:59 am

******


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 30, 2018 9:21 am-kor.
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2252
● ● Reag szám :
1468
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Kedd Márc. 27, 2018 12:53 pm



Az egyetlen, aki tudja, ki vagyok. Az egyetlen, akinek nyíltan beszélhetek arról, mit teszek és miért. Már egy éve volt, hogy elmondtam neki. Őrültség volt, tudom.
Az első években utána is kutattam. Egy újabb láncszem abban a bizonyos őrült gépezetben, ami arra késztet, hogy mindenkit megtaláljak. Hogy tudjam... élnek. Mintha az, hogy látnám, más gond nélkül él tovább egyik napról a másikra, bármit segítene rajtam.
Aztán elmondtam neki és hiába tudom, nem oldott meg semmit, tényleg úgy éreztem, jobban vagyok. Nem mintha olyan könnyen ment volna, de erről inkább ne beszéljünk. A lényeg, hogy tudja, Mich vagyok. Az a bizonyos nap óta pedig, amikor először hallottam tőle az igazi nevem, vissza-vissza járok hozzá. Beszélni. Tudom, nem olyan orvos ő és nem is hivatalosan jövök. Mindig az utolsó vendége után, mint barát és csak ide a rendelőjébe, soha nem megyek a házához vagy ilyesmi. Nem kavarok be az életébe - legalábbis annál jobban biztosan nem, mint a felbukkanásommal tettem.
- Azt hiszem, őrültséget csináltam és egyre mélyebbre ásom magam benne - lényegében betörök hozzá a rendelőbe. Titkárnő sehol, vagy legalábbis nem láttam. Végül is, munkaidő után vagyunk és igazából, arra is, hogy itt van, csak abból következtetek, hogy sorra nyitva találtam az ajtókat.
- Szia - veszek vissza egy kicsit, amikor lényegében kérdés nélkül, de megcélzom a legközelebbi ülőalkalmatosságot. Ha már így betörtem, talán illene folytatnom is, amibe belefogtam, de nem teszem. Fél percig csendben vagyok és utána kérdezek.
- Zavarok? Sietnél haza a feleségedhez? - tudom, hogy soha nem voltunk örök barátok, meg miegymás, de ha azok lettünk volna is, ismerem a fontossági sorrendet. Az a megszokott, ha mindenki más előtt a család kerül sorra és ezt mindig is tiszteletben tartottam.
Most sincs ez másképp. Oké, ha ma este ebbe igazán belegondoltam volna, nem törtem volna be csak így. Hiszen nem hívtam fel előtte, nem jeleztem, hogy jól jönne egy baráti beszélgetés.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
112
● ● Reag szám :
101
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Vas. Ápr. 01, 2018 2:34 pm

Ezek a napok szokatlanul furcsák, ha elzavarom Milát is haza, mert csak egyetlen személyt várhatok, és az nem más, mint a régi barátom, csak egy új köntösben. A beszélgetéseink privátak, általában Mr. Wheeler néven írom be, így senki sem foghat gyanút. Mason érdekes figura, nem vettem komolyan az elején, mert ki lenne az a józan gondolkodású, aki elhinné, hogy valaki visszatérhet…a halálból? Azóta számtalan szakkönyvet néztem át, jó néhány szakértővel is beszélgettem, mint egy érdeklődő, de nem jutottam előrébb. Edmund mostanában eltűnt, nem igazán kerestük egymás társaságát, néha felhívtam, megkérdeztem, hogy van Vero, és a kislányuk, de ennél tovább nem mentem. Az én házam tájékán is akadtak gondok, és most az lett volna az elsődleges, hogy ott rendet teremtsek. Magam alatt voltam, szétcsúszott az életem, mert az anyám…haldoklott. Kinek mesélhetnék erről? Odahaza az erős férfi vagyok, aki mosolyog, még akkor is, ha fáj. Deborah szintén sok időt tölt a terveivel, bevállalt egy nagyobb projektet is, bár a párral nem találkoztam, de a konyhában láttam néhány mintát, amit az elmúlt napokban gyűjtött össze. A munkájába ölte minden idejét, ahogyan én is a sajátomba, ha nem éppen a kórházban, vagy a rendelőmben voltam. Mason…vagy Mich…a mai napig nem döntöttem el, hogy miképpen szólítsam. Az ablaknál állva várok, az óra elütötte már az ötöt is, és a nejem is üzent, hogy továbbmarad bent, emiatt nem kell, hogy fájjon a fejem. A függönyt morzsolgatom, mintha ezzel magyarázatokat kaphatnék az élet nagy kérdéseire, de már ebben sem vagyok biztos, hogy…akarom. Sóhajtva igazítom meg az ingemet, és a jó közérzet érdekében lazítok egyet rajta, ezért kioldom a legfelső gombot, és az ajtó felé pillantok, mikor kinyílik az, és megjelenik ő. Nem beszéltük meg, de valahogyan jött egy sugallat. Egy tinitestben…őrültség…az időnek fognia kellene rajtunk, neki halottnak kellene lennie, nekem meg egy létező szexuális problémáról kellene beszélgetnem a páciensemmel, de nem így van. Csak nézem őt, és biccentek, hogy fáradjon beljebb.
- Milyen őrültségre gondolsz? Mi történt? – rugaszkodom el az ablaktól, és minden figyelmemet rá fordítom, de előtte még a biztonság kedvéért odalépek a bejárathoz, és bekulcsolom. Sosem lehetünk elég óvatosak, ha arról van szó, hogy idegeneket engedünk be a magánéletünkbe.
- Szia… - köszönök halkabban, de látom, hogy zavarja valami. Néma csend áll be közénk, én zsebre dugom a kezemet, de még nem ülök le az asztalomhoz. Ez nem sima terápia, itt a múltam egy szereplőjéé a főszerep, akinek már itt sem kéne lennie. Durva.
- Debbie szintén dolgozik, úgyhogy nem lesz gond. Kérsz egy pohár vizet? Mich…meg vagy rémülve… - lehet csak én szimatolok bajt, de azért odafáradok a szekrényhez, és töltök neki egy pohárral, abból baja nem eshet. Ezután elé sétálok, és átnyújtom, aztán helyet foglalok.
- Nem zavarsz, és tudod, ha szükséged van valakire, akkor itt vagyok. – halovány mosoly, talán nem is meggyőző, de tudva, hogy milyen fekete felhők gyűlnek körém, már én sem vagyok toppon.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
75
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Hétf. Ápr. 02, 2018 2:06 pm



Nem kellett volna így betörnöm hozzá. Talán azt is átgondolhattam volna, hogy mit fogok mondani és mit várok tőle. Hiszen azt mások nélkül is tudom, hogy egyre mélyebbre süllyedek a saját őrült tetteimnek köszönhetően.
- Nem tudom elengedni őket - mondok ennyit az első kérdésére, de ennél jobban egyelőre nem fejtem ki. Sejtenie kell, hogy kiről, vagyis kikről beszélek. Vero és Ed. Nem olyan régen volt, hogy beismertem neki, kutatok utánuk. Követem, mi történik velük. "Csak, hogy biztos legyen benne, élik az életüket". Micsoda hazugság, hogy miattuk teszem. De akkor és ott még én is elhittem.
- Egy pohár víz jól esne. Valami erősebb még jobban - az utóbbi mondatot kicsit motyogva teszem csak hozzá. Ez is gyönyörű dolog, ugye? Már régóta ihatok, de amúgy meg épphogy tizennyolc lettem.
- Köszönöm - mondom végül, amikor elveszem a poharat és pár kortyot iszok, de több valahogy nem megy le.
- Látom, családban marad a késő estig dolgozás. A feleséged és te is... - jegyzem meg, félig talán magamnak, persze nem gúnyolódva. Hálás lehetek, hogy egyáltalán hajlandó miattam maradni tovább.
- Te vagy az egyetlen, akihez jöhetek. És akitől várhatom, hogy mondjuk lecsapjon, ha már újonnan ott az erőfölény - egy kicsit grimaszba fúló mosoly jelenik meg az arcomon, de végül nem is próbálkozok. Pár újabb korty és kibököm a lényeget, most már valamivel nyugodtabban. Az volt a terv, hogy rövidre fogom, de már az első szónál érzem, hogy túl jól esik beszélni.
- A házuk előtt sétálok. Minden nap. Ott voltam, amikor Vero leejtette a bevásárlást. Segítettem neki és bementem. Akkor is, amikor az utcán pánikrohamok kapott. Igazán édes kislányuk van. Mondták neked, hogy én lennék a keresztapja? - talán ebbe nem kellene jobban belemerülnöm. A részletek most nem számítanak.
- ...és ott voltam, amikor Ed a... síromhoz ment. Lebuktam. Faggattam róla, mit jelentett... mit jelentettem neki. Aztán majdnem elüttettem magam vele. Véletlen volt Gale, esküszöm - ezúttal itt hallgatok el. Tudom, hogy sok mindent a nyakába zúdítottam, de a leglényegesebb dolgot nem csak ezek után mondom ki.
- Nem bírom abbahagyni. Túl sokat mondok, túlzottan az életük része akarok lenni. Ezt hámozd ki, haver - újabb mosoly és grimasz keverék. Tudom, hogy hülyeség, amit művelek. Bele sem kellett volna fognom, de most már képtelen vagyok leállni a véletlen találkozókkal.


Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
112
● ● Reag szám :
101
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Szomb. Ápr. 07, 2018 10:28 am

Mich már nem egy felzavaró tényező számomra, hanem egy rejtvény. Miért éppen ő? Nem tagadom, hogy sokáig álmatlanul forgolódtam az ágyamban, mikor először tűnt fel a rendelőmben, és ekkora képtelenséggel állt elő, hogy a régi barátom. Mekkora az esélye annak, hogy ez megtörténhet a mai világban? Rengeteg sorozat, dokumentumfilm készült a szellemekről, de ez annál sokkal bonyolultabb, egy magamfajtának fel sem fogható. Egy test elporlad valahol, és jön a lélek, mely továbbél? Mi ez valami indiai kasztrendszer része? Még sosem merültünk bele mélyebben az emlékeibe, de már az is rémisztő lehet neki, hogy más életét élje. Az a valaki meghalt, vagy éppen ő is továbbugrott egy másik testbe? Kicsit összerezzennek, amikor megérkezik, még a szelet is érzem, ami utána keletkezik, de csak nyugodtan fordulok felé. Az első pillantásból sejtem, hogy baj van, és totálisan tehetetlen, de azzal nem segítek neki, ha sürgetem. Megígértem, ha szüksége lesz rám, akkor nyitva áll előtte az ajtóm, és ez nincs időhöz kötve. A függönyt visszasimítom, aztán hozzálépve kísérem figyelemmel a mozdulatsorait. A szemei alatt karikák húzódnak, valószínűleg nem aludt túl jól mostanában. Milyen ismerős emóció.
- Szokatlan ez a felállás. – süllyesztem a zsebembe a kezemet, és jobb ötlet híján megkínálom egy pohár vízzel. Jobb, mint a semmi, és ha úgy érzi, akkor meg fogja velem osztani a cselekedeteit. A ballonból hamar sikerül kitöltenem azt az egy poharat, de nem teszem szóvá neki az erősebbet, mert hülyén jönne ki, ha egy kiskorút…de nem az. Helyet foglalok a mellette lévőn széken, és megvakarom az orromat.
- Ez nem egyszerű helyzet, Debbie meg én…hogy is mondjam, de mostanában nem vagyunk egy hullámhosszon. – ennyiben ki is merül a válaszom, mert most nem miattam vagyunk itt.
- Úgy érzed, hogy már a normális határokat feszegeted Mich? – nem jön a számra ez a Mason. Úristen, már nekem is őrület ez a titok, de az orvosi eskün kívül egy többéves barátság az, ami miatt hallgatok. Hiányzott nekem is.
- Ennek nem lesz jó vége…igen te lettél volna. Tudod, hogy Ed és te…sosem értettem meg igazán, ami köztetek volt. Talán a testvériség…tudod az jobban megközelítené azt, amiből néha úgy éreztem, hogy kimaradok. Vero…pánikrohamot kapott? – most rajtam van a meglepődés sora. Nem gondoltam volna, hogy odaát sincsen minden rendben.
- A sírodnál…csak azt ne. – temetem most az arcomat a tenyerembe a balommal, és megdörzsölöm a szememet. Némi hallgatás következik, de gyanítom, hogy ez már túlnőtt rajta is.
- Ha az életük része akarsz lenni, bro…az igen komplikált lesz, vagy lenne. Maradjunk a feltételes módban. Szerinted Ed nem borulna ki, vagy Vero? Halott vagy…állítólag. Még én sem emésztettem meg, pedig egy év eltelt. Nem járhatsz a nyakukra, hagynod kell egy kis teret, vagy nem tudom…találkoznom kellene Ed-del, hogy ne csinálj őrültséget? – pillantok rá komolyan.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
75
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Hétf. Ápr. 09, 2018 9:04 am



Nem is értem, miért próbálom itt is minden szavam átgondolni, mielőtt kimondanám. Próbálok újabb és újabb korty vizet legyűrni és csak utána felelni bármire. Nem mintha sok értelme lenne. Ő az egyetlen ember, aki előtt nem kell megjátszanom a tizenéves kölyköt.
- Sajnálom, haver - mondok ennyit arra a kis szűkös magyarázatra. Valami nincs rendben közöttük. Fel kellene ajánlanom, hogy segítek, legalább meghallgatom, ha nem is tanultam külön, hogyan is kell okosságokat reagálni.
Az viszont teljesen ösztönből jön, hogy a borús helyzet ellenére is elmosolyodjak, amikor a nevem hallom. A saját nevem. Az igazit.
- Tudom, hogy nem normális, amit művelek - javítom ki a kérdését és változtatom kijelentéssé, nagyon is megnyomva azt az első kis szót. Tudom, hogy őrültség, mégis újra és újra megteszem. Túlzásokba esek, és úgy érzem, képtelen vagyok leállni.
- Igen, Veronak pánikrohama volt. Azt hiszem, nem tudják, mit kezdjenek a helyzettel. Egyikük sem tudja, hogy kezelje, de... úgy érzem, segítenem kell nekik. Valahogy. Te is ismered ezt az érzést, nem? Ha kell, ha nem, segíteni akarsz, mert a barátság... - inkább be sem fejezem, csak egy halk koccanás kíséretében összeszorítom az állkapcsom. Hiába beszélni jöttem, tanácsért, akármiért, muszáj elhallgattatnom kicsit magam.
- Ahhoz képest, egész jól kezeled, hogy itt vagyok - jegyzem meg, valami kcsit szomorkás mosollyal, majd ahelyett, hogy válaszolnék a kérdésére, először muszáj nekem megtudnom valamit.
- Azt kívánod, bár ne tudnád, ki vagyok? Jobb lenne, ha azon az estén nem jövök hozzád vagy legalább hallgatok és maradok egy fura kölyök? - egyszerűen muszáj tudnom, mielőtt megpróbálnék válaszokkal előállni a kérdéseire.
- Talán jót tenne, ha találkoznál vele. De foglalmam sincs, le tudok-e állni. Az életük része akarok lenni. A saját életem akarom. De nem akarom tönkre tenni az övéket... - az utolsó szóval úgy húzom le a maradék vizet, mintha valami jó erős ital lenne. Persze, ahogy ténylegesen az sem oldaná meg a gondokat, ez sem segít.
- Mint barát válaszolj; Szerinted, mindent tönkretennék, ha beszélnék? - magamnak sem nagyon akarom beismerni, de igenis egyre többször fordul meg a fejemben, hogy csak odaállok és elmondom. Hogy nem várom meg, amíg esetleg Ed megtalálja a megfelelő kérdéseket.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
112
● ● Reag szám :
101
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Szer. Ápr. 11, 2018 12:39 pm

Mason vs. Mich…nekem ez még mindig fura, pedig elfogadtam a tényt, hogy a régi barátom, és Edmundnak mennyire hiányzik. A barátság különös formákat ölthet, és ezt nem egy test kellene, hogy meghatározza, azonban nem tudok szemet hunyni afelett, hogy visszatért a halálból. Nem hiszek a spirituális utazásokban, mégis itt van, és éppen vizet iszik. A titkai őrzője vagyok, de nem vagyok benne már biztos, hogy emiatt keresett fel. Szerintem bele akar folyni Vero és Ed életébe, és ez már nem olyan téma, amit laikusként meg tudnék válaszolni neki.
- Nem kell. – legyintek egyet az engem érintő problémakörre, mert valóban nincs kedvem most kifejteni neki, hogy mennyire szarban van a házasságom. Az ő jelenje sokkal kaotikusabb, mint az enyém, így szeretnék legalább valakinek segíteni, ha már magamnak nem tudok.
- Ebben a helyzetben nehéz megmondani, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. – rázom meg a fejemet, és nekem is felfelé ívelődnek az ajkaim, amikor megpillanthatom azt a furcsán ismerős mosolyfélét. Nem Mich, mégis az. Az arcvonása más, de én felfedeztem benne a régi mimikát.
- Nem lehet könnyű…Mich. – a kijelentésre nekem is elszorul a torkom. A munkámat is amiatt választottam, mert segítek akartam másokon, mert az édesanyám is ilyen ember.
- Én jól kezelem? – érintem össze a két tenyeremet, mikor rám terelődik a szó. A kérdésén már annyiszor rágtam át magam.
- Nem tudom, hogy könnyebb lenne-e, ha csak egy sima figura maradsz. Mich…nem hinném, hogy kibírtam volna. Tudod, én nem vagyok Ed, de hiányoztál. Borzalmas időszakon vagyunk túl, zűr volt…és senki sem pótolhatta. Nem mondom, hogy nem hihetetlen, de én hiszek neked, és ha én megbirkóztam vele, akkor más is meg fog. – mondom, aztán egy kisebb szünet áll be közénk. A következő kérdésekre már ki kell, hogy szálljak a pszichológus bőrből.
- A saját életed, vagy Masoné? Milyen érzés egy tinédzsertestben lenni, és újrakezdeni? – dobom vissza a labdát neki, majd a másik téma megválaszolása előtt megvakarom az államat, és mérlegelek.
- Nem tudom, hogy mennyire tennél rosszat vele, de mint barát…én elmondanám. Edmund megérdemli, hogy tudjon rólad, és erről a fura szituációról. A legjobb barátok voltatok…te vagy a hiányzó láncszem. Mich…én is csak egy férfi vagyok, meg férj, meg barát…annyi szerep. Kaptál egy új lehetőséget…élj vele. – halvány, ámbár biztató mosoly költözik az ajkaimra.

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
75
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Szer. Ápr. 11, 2018 7:52 pm



Hogy jól kezeli-e a tényt, ki vagyok? Egy pillanatra csak rávillan a tekintetem, utána már ott is az a féloldalas mosoly az arcomon.
- Még nem kiáltottál ki őrültnek, ha jól rémlik. Amiért mellesleg piszok hálás vagyok. Jó, nem csak azért - de igen, összességében szerintem piszok jól kezeli. Lehet, hogy nem mondtam még neki eddig. Sőt, egészen biztos vagyok benne. Ezek szerint lehet, nem ártott volna.
- Ahhoz képest, hogy mit zúdítottam a nyakadba a titkommal... amit ráadásul meg kell tartanod magadnak... jól csinálod, Gale - bólintok végül aprót, most már valamivel komolyabban. Nem is tudnám tovább tartani a kicsit viccesebb szerepet. Egyszerűen ez nem az az alkalom, bármennyire is szeretné egy részem megkönnyíteni.
- A saját életem... úgy értem... Nem Masonét. De azt hiszem, ez nem igazán választható, jól sejtem? - nem mintha sokat beszélnék a családról, amit kaptam. Talán párszor megemlítettem Nathant neki, de ennyi és nem több. Valahogy soha nem éreztem fontosnak, hogy róluk beszéljek. Ez pedig nem most fog megváltozni.
- Úgy érted, milyen érzés volt újra felfedezni minden szépséget, ami a kamaszkorral jár? Mint például, hogy a testem, ami amúgy sem az enyém, még inkább fellázadt ellenem, ha csak megláttam egy lányt? - hiába estem én már ezen túl és hiába az összes lány az iskolában kölyök a szememben, ez nem segít a hormonokon.
- Különös, haver. Az egész egy hatalmas déjà vu. Én ezt az utat már végigjártam. Tökéletesen! Piszkosul küzdöttem, hogy orvos legyek és amikor elértem... visszakerültem a rajtvonalhoz - nem akarom hagyni, de a hangomból kihallani a bosszúságot. Néha úgy érzem, megkattanok, ha még egy napot azzal kell töltenem, hogy az iskolapadban ülök és a fiúk nagymenős szövegelését hallgatom lányokról és bulikról.
De hé, legalább elmondhatom magamról, hogy ezúttal van nagyobb bajom is, mint mindez.
- Vagyis el kellene mondanom, ahelyett, hogy egy különc srácként a házuk elé járok. Lehetőleg ezelőtt, hogy komplett őrültnek könyvelnének el - bólintok párat, majd gyönyörűen elmerülök az időközben kiürült vizespoharam vizsgálgatásában.
Az egyetlen, ami ezúttal a fejemben vibrál, hogy hogyan kellene elmondanom. Egyáltalán mit kellene mondanom? Mikor? Az eddigiek alapján, talán a helyzet adná majd önmagát, de ez nem jelenti azt, hogy ne agyalnék.
- Kitalálok valamit. Mostanság úgyis egyre rosszabbul alszok. Meséltem az álmaimról, ugye? Fárasztottalak már velük? - valami mosolynak szánt grimaszba húzódik a szám. Valószínűleg már említettem neki, hogy nem alszok túl nyugodtan, de lehet nem részleteztem az álmokat.
- Mostanság minden egyes alkalommal arról az estéről álmodok. Elhiheted nekem, szar érzés újra és újra átélni a saját halálod... - nem is tudom, miért váltok erre és panaszkodok neki róla. Fogalmam sincs, mit várok tőle. Talán csak a tudat kell, hogy valakinek beszélhettem.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
112
● ● Reag szám :
101
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Szomb. Ápr. 14, 2018 9:22 am


Nem tudom, hogy alapvetően az én agyam működik-e másképpen, de azt be kell látnom, hogy valóban jól kezelem a helyzetet, de csak akkor engedek meg egy szélesebb mosolyt, mikor látom, hogy Mich is felenged a társaságomban, és egy pillanatra a feszültség is tovaszáll.
- Láttam már sokkal rosszabbakat is, mint egy halott nem halott barát. Tudod, hogy mennyi aberrált betegem van, aki hozzád képest már nagyban játszanak. – dőlök neki egy kicsit a háttámlának, és összefűzöm a karjaimat is a mellkasom előtt. A mókának itt be is fellegzett, de jól esik, hogy megbízik bennem.
- Mondanám, hogy köt az orvosi titoktartás, de a te esetedben inkább a személyes kontakt. Nem kívánom kiteregetni a magánéletedet, és hidd el, ha van hely, ahol biztonság van a problémád, az nálam van. – nem ego ez, csak ebben legalább még nem mondtam csődöt. A világ bámulatos, és amit nem látunk a szemünkkel, az is létezik. A mese néha valóra válik, és a halál sem akadályozhatja meg, ha két embernek még lezáratlan ügye van ezen az idősíkon.
- Igen, az övét. Ez már nem választható, és ha nem is ő vagy, még sajnos az ő bőrében éledtél újjá. El se tudom képzelni, hogy milyen lehet úgy létezni, hogy közben meg kell teremtened egy illúziót. Mason…elment, és senki sem tud róla. A nyomás duplán nagy. – nem szoktam feszegetni a témát, nem is erőltetem, de ha már szóba került, akkor a másik oldalt is meg kell vizsgálni, ahol valaki eltűnt..örökre.
- Meg tudlak érteni. Felnőtt fejjel..egy kamasztestben. Ördögi kör, de a hormonok az ellenségeid maradnak. Tudom..hogy az orvosi pálya volt az álmod, és bumm véget ért. – hatásszünetet tartok, vagy éppen időt hagyok neki, ez nézőpont kérdése, de ezt a beszélgetést most nem én irányítom, hanem a másik fél. Mason, vagy Mich az, aki hozzám jött, így én a hallgató fél szerepét töltöm be. Edmundhoz kanyarodunk vissza, úgy hiszem ez a gyökérprobléma, amiért ma felkeresett.
- Képes lenne leütni téged. Vigyázz, mert mostanában belelendült… - vigyorodom el, noha ez csak másodpercekig tart, de élvezem a visszaszökő nosztalgiát a beszélgetésünkbe. Megfeledkezem magamról is, és ha nem mondom ki előtte, de hálás vagyok érte, hogy kiszakított a hétköznapok taposómalmából.
- Az álmokat még nem, de azt hiszem ebből versenyt csinálhatnánk, mert én sem alszom jól. –a tekintetem többször futja körbe az arcvonásait. Még ennyi idő után is hihetetlen, ami történt vele.
- Miket látsz Mich? Mármint benyomások, vagy konkrét emlékképek… - kényes terepre evezünk, de ez az, amire minden ember kíváncsi lenne. A lottó főnyeremény kérdése…mi történik a halál beálltakor? - ..amik gyötörnek? Mi maradt meg abból az estéből? – halkítom le a hangomat, és elég időt engedek neki, hogy megossza velem. Piszok nehéz helyzetben van.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
75
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Szomb. Ápr. 14, 2018 6:04 pm



- Köszönöm - nem is értem, miért ez az első, ami a számra jön a szavait hallva. De akkor is úgy érzem, nem lehetek elég hálás neki. Hogy nem tart őrültnek, meghallgat és hisz nekem. Valószínűleg már régen becsavarodtam volna, ha nem lenne valaki, akivel beszélhetek és önmagam lehetek.
A folytatásra viszont rá sem nézve hallgatok. A kezemben lévő poharat vizsgálom és most először érzem, hogy nem segítenek a szavai.
- A fenébe is, tudom, mit veszítettem! - borul el egy pillanatra az agyam, ahogy csak beszél és beszél mindenről, ami már a múlté. Pedig tudom, hogy nem ezért foglalta össze, hogy engem dühítsen. De úgy érzem, ezúttal nincs erőm, hogy mindezzel szembenézzek. Általában elég erős vagyok, de nem most. Túlzottan széthullóban van minden és úgy érzem, napról napra elveszítem a józan eszem.
- Bocs, haver - motyogom végül, megdörzsölve az arcom, a szemem, hátha ettől helyreállna a káosz a fejemben. Végül persze ez nem történik meg, de legalább újra kicsit tisztábban látok.
- Téged is megpróbált leütni, vagy mifene? Egyáltalán szoktatok beszélni? - belegondolva, fogalmam sincs, velük mi van. Minden egyes alkalommal, amikor idejövök, csak abból a szempontból nézem a barátságunkat, amiben én vagyok, legyen szó bármelyikükről. De az, hogy ők ketten...?
- Téged mi gyötör? - kérdezek rá végül. Talán segít is, ha nem csak én vagyok az, aki beszél és megosztja az őrületét. Lehet, hogy nem teszek ezzel semmit jobbá, de ez nem jelenti, hogy ne hallgatnám meg.
- Nem tudom megválaszolni neked a nagy kérdést - mondom végül valami bocsánatkérő mosollyal, amikor visszatérünk az én álmaimra. Sőt, mintha ezzel be is fejeztem volna, már állok is talpra, de nem kifelé igyekszek, csak idebent mászkálok. Odalép az egyik falhoz, megnézem a képet, a kis apróságokat, amik ki vannak téve.
Muszáj mozognom, miközben erről beszélek- Mint a reggeli futások. Ha mozgok, egyszerűbb rendben tartani.
- Eleinte nem emlékeztem mindenre. Inkább csak villanásokra. Maga az érzés volt meg. Mostanra már szinte minden megvan. Végig egy fény bántja a szemem, miközben újra Eddel vitatkozunk. Azt hiszem a kamion fénye... De utána csak a zaj van, a félelem... a fájdalom, ami mindent elnyom és végül a nagy semmi, amikor felébredek - fejezem be nemes egyszerűséggel, ahogy lendületből fordulok újra felé. Várom, hogy mondjon valami okosat, ha tud.
- Te mit teszel az álmaid ellen? Hogy éred el, hogy kitisztuljon a fejed utána? - nem az a lényeg, hogy kerülhetném el őket. Biztos vagyok benne, hogy lehetetlen. Az utóhatást akarom kevésbé elviselhetetlenné tenni.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
112
● ● Reag szám :
101
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Hétf. Ápr. 23, 2018 1:15 pm

Sosem szerettem az egyszerű dolgokat, de azért másoknak ez már meredek lehet. A hivatásom egyfajta dopping is, azonban barátként már más szabályok érvényesek rám is, hiszen érzelmileg érintett vagyok a témában. Mason, vagy éppen Mich a neve nem is igazán számít, de a kiléte igen. A fiatalkorom egyik nagy támasza, miközben Edmund másik legjobb társa. Egy időben nagyon jól működtünk együtt, de aztán mindig akadtak pillanatok, amikor kívülállónak éreztem magam közöttük. Nem feltétlenül rossz ez, de most…egy kicsit visszakaphattam valamit, amitől még nagyobb értéknek vallom. Mich nincs könnyű helyzetben, és én sem, mióta tudom, hogy kicsoda, de igyekszem megfelelni, és helyt állni. Őrültnek nem fogom nevezni, eleinte még kételkedtem a szavaiban, de végül bebizonyította, hogy ki is ő.
- Rendben. – hallgatok el, mikor kifakad. Megértem a dühét, nem lehet könnyű elfogadni, hogy a karrierje, és konkrétan az élete is kettétört. Megpróbálok higgadt maradni, miközben tudom, hogy engem is meglep ez a fajta felszólalása, mert eddig egyetlen hangosabb szó sem hagyta el a száját.
- Nincs semmi gond. – érintem össze a két tenyeremet, és beáll a kommunikációban némi szünet, amíg ő is, meg én is összeszedem magam. El se tudom képzelni, hogy ez mennyire nehéz lehet, egyáltalán nap, mint nap szembesülni vele, hogy egy másik ember életét kell élned, aki már nincs jelen, de a barátai, a rokonai mind azt hiszik, hogy te vagy az.
- Engem nem…de tudom, hogy feszült Vero miatt. Nem találkoztam vele mostanában. Kicsit úgy érzem, hogy magába zárkózott, és nem akartam zavarni. Butaság, de így működöm. – vonom meg a vállamat, és ez nem éppen az, amikor a legjobb barát címet nyerném el. A kérdése kissé kizökkent a felosztott szerepekből, és hirtelen én leszek az, akinek meg kellene nyílnia.
- Öhm… - nem tudom, hogy kimondjam-e, mert ha megteszem, akkor ez már a valóság lesz. - ..haldoklik az anyám Mich. Májrák…végstádium. Emiatt költöztünk vissza Párizsba. Nem tudom, hogy mi lesz, ha elmegy. – nem bírok a szemébe nézni, ezért eltekintek másfele, és a légzésemre koncentrálok, mert mindig felzaklat, ha erre kell gondolnom. Nemsokára át is térünk rá, meg az álmaira. Feszengek, ha párhuzamot kell húznom az anyám, és közé…mert meghalt egyszer. Hallgatok, és a kék íriszeimet rávezetem. Nyomasztanak az emóciók, amint elképzelem, hogy átéli újra és újra az élete végét. A hirtelen jött vég, a félebemaradt álmok, az emberi kapcsolatok.
- Mondhatnék erre bármi okosat, de nem volt még ilyen élményem. A rossz álmok ellen csak egy megoldásom van…kimegyek dobok egy pár kosarat. Általában segít, ha mozgásban vagyok, és kicsit elterelem a figyelmemet. Nem hiszek a légző gyakorlatokban, sem a meleg tej erejében. Kell valami, ami leköt ilyenkor. Nem gondolkodtál azon esetleg, hogy mondjuk lefesd, vagy kiírd magadból? Valami kreatív megoldás. – úgy döntök, hogy rám is rám fér egy pohár víz, ezért felállok, és elindulok a ballon felé.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
75
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Pént. Május 04, 2018 12:37 pm



Utálom magam, amiért képtelen voltam magamban tartani azt a pillanatnyi haragot. Mostanság néha feltör. Néha haragszok az egész világra, pedig tudom, hogy őrültség. Inkább hálásnak kellene lennem, nem igaz?
- Azt ne mondd, hogy most bűntudatod van - szólok rá, amikor annyira elhallgat a kis vallomás után. - Eddel nehéz, ha bezárkózik. Nem mennél vele semmire, ha nyaggatnád - még én sem megyek... vagyis mentem vele sokszor semmire. Nem mintha attól ne próbálkoztam volna, de én azért voltam.
Most pedig úgy érzem azért, hogy neki segítsek. Vagyis... mi a fenét is mondhatnék a szavaira?
- Jöhetnék, szép dolgokkal, haver. Hazudhatnék szépeket, de... egyszerűen csak sajnálom - keresem a szemeit, hogy legalább ekkor úgy igazán ránézhessek. Különös, de ezúttal nem jön ösztönből az orvos énem elő. Nem tudom a tökéletes szöveget. És azt hiszem, ez így van rendjén, most nem orvos vagyok, hanem barát.
- Mennyi időt mondanak az orvosai? Tölts vele minél többet és ne tegyél úgy, mintha minden rendben lenne. Különben ki fogsz merülni és az senkinek sem jó - jövök egy kicsit szakmaibb oldalról, de ennyi és nem több.
Elhallgatok. Hagyok neki egy kis időt, hogy összeszedje magát és még azután is kicsit hallgatagabban figyelem, miután meséltem neki az álmaimról.
- Maradok a mozgásnál. Az nálam is bevált - biccentek aprót, de ettől függetlenül elgondolkozok a kreatív dolgon. Még én is érzem, hogy kicsit őrültnek tűnhetek, amikor hirtelen elnevetem magam.
- Azt hiszem, ha festenék, abból egy nagy fekete paca lenne, kisebb vörösökkel - én magam sem értem, ez miért vicces. Inkább kínomban nevetek, azt hiszem. De hamar abba is hagyom.
- Menj haza, haver. Szeresd a feleséged. Akkor is, ha épp zűrösek a dolgok. Kapcsolj ki - szólalok meg végül egy újabb csendben töltött perc után és már talpra is állok. Tudom, hogy én jöttem tanácsért. Azért, hogy megmondja, mit tegyek, most mégis úgy viselkedek, mintha én lennék az, aki útjára indítja.
- ...egyszer pedig, összeülhetnénk sörözni. Ketten. Hárman... ha úgy alakul - ajánlom fel egy halvány mosollyal. Ki tudja, mi lesz még ezek után? Talán elmondom Ednek és akkor mi hárman újra összeülhetünk egy italra.

/Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod rám. Remélem, nem haragszol./
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
112
● ● Reag szám :
101
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Szer. Jún. 13, 2018 10:14 am

Nem tudom, hogyan tudnék segíteni Masonnek, mert egyszerűen hihetetlen, ami vele történt. Nem simán meghalt a teste, hanem egy másikban ébredt fel, és ez azt jelenti, hogy a lelke ugyanaz..és mégsem. A közös barátunk a téma, megértem, hogy kiborul. Már a napját se tudom megmondani lassan, hogy mikor találkoztam utoljára Eddel. Elmegy egymás mellett az életünk, és néha összefutunk egy sörre, de ez már nem olyan, mint régen volt…amikor még összetartottunk.
- Nincs bűntudatom Mas, és igen lehet igazad van. Ed nem könnyű, és ha ajtóstul török a házba, azzal nem oldok meg semmit. – pillantok rá, és rendezem a gondolataimat néhány röpke másodpercig. Én szeretek mások segítségére lenni, de mint barát már többszörösen megbuktam, és otthon sincsenek rendben a dolgok. A szüleim, a feleségem…nem is tudom, hogy kihez menjek előbb, ha van egy kis szabadidőm.
- Köszi. – mondok neki ennyit, amikor az édesanyám kerül terítékre. Valóban nem jó, ha most hazudik, mert nem lesz jobb…én is tudom, hogy meg fog halni. Nem kell ehhez még jósnak sem lenni.
- Azon vagyok…hát három-négy hónap, de ez változó. Vannak pillanatok, amikor jobban van, és járni is képes, de aztán elhagyja magát, és csak fekszik. Látom, hogy szenved, de még kitart. – nem tudok örülni, és jobb lenne, ha terelnénk erről a témát erről. Az álmai most kézzelfoghatóbbak, mint az én nyomorom. A figyelmem egésze az övé, nem beszélek ostobaságokat, és megadom azt a kis jó tanácsot is, ami a tarsolyomban lapul. A festés egyeseknek beválik, egy próbát megér.
- Nem számítana, ha jobban éreznéd magad. Nem kell híresnek lenni ahhoz, hogy élvezd a festést. – teszem mellé, aztán mindketten elhallgatunk.
- Nem akarsz még beszélgetni? Pocsékul nézhetek ki, ha már te is haza akarsz zavarni. – mosolyodom el erőtlenül, de a felajánlására megrázom a fejemet.
- Előbb te beszélj vele, és hozd rendbe a dolgokat, mert ilyen barátságból csak egy van, és nem éri meg, hogy elvesszen a második lehetőséged. – felállok, hogy kövessem a példáját, és kezet fogjak vele indulás előtt.
- Jó legyél, és vigyázz rá helyettem is. – kikísérem, és még egy ideig utána lesek, de aztán összeszedem magam, és elkezdek pakolni.

/Köszönöm a játékot. Smile/
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
75
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje •• Csüt. Jún. 14, 2018 8:07 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2252
● ● Reag szám :
1468
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Dr. Thompson rendelõje ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Dr. Thompson rendelõje
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Ichiraku Ramen Bar
» Fegyverek leírása // Ára és a Vásárláshoz tartozó szabályzatok
» Tara szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-