JP mûterme - Page 6
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:01 pm ✥
✥ Yesterday at 6:52 pm ✥
✥ Yesterday at 5:11 pm ✥
✥ Yesterday at 4:51 pm ✥
✥ Yesterday at 12:55 pm ✥


Témanyitás ✥ JP mûterme •• Szomb. Márc. 24, 2018 7:00 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

First topic message reminder :

Forrás: google


Forrás: google


Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Jún. 03, 2018 8:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena


-Nem vagyok nagy virágpárti és kegyetlenség őket levágni azért, hogy pár napig éljenek egy vázában. – rántom meg a vállaimat, mert szépnek szépek, de akkor is kár, hogy csak ennyi időt élnek úgy. S kicsit emlékeztetnek önmagamra is, hogy mennyi időn át szenvedtem még ennél is jobban, mint aki extrán lassan hervad el.
Miért is hittem azt, hogy nem fogja ezt meglépni? Magam sem tudom, de esélyesen nem elég fáradt még, ha ennyire könnyedén felrak és így cipel fel az emeletre. Esélyesen másabb esetben extrán zavarna, de most annyira nem. Tudtam jól, hogy jobb ha nyugton maradok, mielőtt mind a ketten leesünk, meg valahogy PJ közelségét egyre inkább kezdtem megszokni? Nem, inkább az lenne a helyes szó, hogy elviseltem, a hétköznapok részévé kezdett válni és azok a fura érzések is segítettek abban, hogy ne akarjak már minden másodpercben sikítófrászt kapni.
- Én viszont nem, soha nem kellett volna se rajzolnom, se festenem ilyet. – mondtam talán túlzottan is komoran. Neki is tudnia kellett volna, hogy mit ábrázol, ahelyett pedig, hogy megnyugtatott volna a rajz…nos, valamilyen szinten inkább jobban felzaklatott. Megrémített, hogy mennyire is részletesen emlékszem még a deszkák színére, az erezetre, amik mintát rajzoltak bele… S mennyire könnyedén képes voltam elfeledni azt, amit csinálok, csak a végeredményt láttam már, amit még mindig darabokra tépnék, vagy elégetnék.
Ezek szerint inkább vállalja a veszélyt, hogy lerúgom a veséjét, ha olyat álmodok. Miközben az álomra váltam folyamatosan mantráztam magamban, hogy nem lesz semmi gond. Képzeljem azt, hogy csak egyszemélyes ágyon alszom és akkor tuti nem lesz semmi gond, nem fog semmi történni se. Nem mintha attól félnék, hogy ő akarna bántani, de álmában sok fura dologra képesek az emberek. Erről már hallottam és olvastam is. Még az is megfordult a fejemben, hogy megvárom míg elalszik és utána visszamászom a kanapéra lent, de persze ebből se lett semmi, mert végül elnyomott az álom.
Olyan volt, mintha valaki érintését éreztem volna, de ahelyett, hogy még inkább felzaklatott volna, inkább olyannak tűnt, mintha egy segítséget kínáló kéz lett volna. Egy kéz, amit kinyújtottak felém, ha elfogadom azt, akkor békésebbé válna a világ. De lehet csak az egészet képzeltem és a gyógyszerek hiányának a hatása volt. Magam sem tudom, csak azt, hogy idővel végre nem rettegtem alvás közben, hanem békés és nyugodt volt minden.
Sok mindenre számítottam, de arra nem, ami reggelre történt. Mondtam én, hogy jobb lett volna, ha a kanapén maradok. Sokkal kevesebb bonyodalom lett volna és itt máris bebizonyosodik az, amit korábban mondtam, hogy az álmukban sokkal több furcsaságot képesek tenni az emberek, mint ébren tennének. Mintha olyankor túlzottan is lehullanának a gátak, a tudatalatti pedig végre teret nyerne és hódítóútjára akarna menni.
Amikor olyan érzés kerített hatalmába, mintha valaki puszit nyomott volna a fejemre, akkor kicsit megmozdultam, motyogtam értelmetlenül és még inkább összehúztam magam, hogy aludjak tovább. Eleinte nem igazán zavart az se, hogy valaki mozgolódik, mert inkább arról is azt hittem, hogy csak álmodom és nem is valódi, hiszen miért lenne az? PJ és én az ágy két ellentétes oldalán vagyunk.
Naiv lányka!
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje nézhetett már valaki, amikor elkezdtem megérezni, hogy mintha valaki figyelne. Mocorogni kezdtem, elnyomtam egy ásítást is, majd arcomból söpörtem ki a hajamat, amikor is kezdett olyan érzés elfogni, hogy valami nem stimmel. Mintha valakinek a karja részben alattam lenne, és túlzottan közel… pillanatok alatt fagytam el és szánkázott végig másodpercek alatt a felelem. Pár pillanat erejéig még levegőt is elfelejtettem venni, miközben minden álmosság kiröppent a szememből. Sietve próbáltam megfordulni, aminek köszönhetően még inkább csak neki ütköztem a másik félnek és nem kizárt, hogy kicsit véletlen még orrba is nyomtam. Ijedtséget könnyedén volt kiolvasható a szemeimből, majd hátrálni kezdtem és mire fel fogtam volna azt, hogy csak PJ volt az, addigra késő volt, mert olyan szépen leestem az ágyról, ahogyan az megvan írva a nagykönyvben. Szíven hevesebben zakatolt, majd az ágy mögül kilesve néztem fel rá.
- Szia... – még kész szerencse, hogy a hajam totálisan az arcomban volt, mert nem kizárt, hogy pirosabb volt, mint e tegnap talált piros festéke. Zavarban voltam és nem nagyon tudtam, hogy miként is keveredhettem oda az ölelésébe, de a percek múlásával az egyre inkább nyilvánvalóbbá vált, hogy esélyesen ennek köszönhető volt az, hogy ennyire békésen aludtam. – Sajnálom… - legalább nem süketült meg, csak kisebb verekedés érte őt reggel az ébredésemmel, de egyelőre még nem mozdultam meg onnan. Mintha csak fedezékbe bújtam volna, de legalább nem a fürdőig rohantam…
Vajon, ha nem aludtam volna, akkor is megtörténhetett volna ez?
Nem. Az kizárt… biztos?

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Csüt. Jún. 07, 2018 11:20 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Létezik cserepes is belőle... - jegyzem meg a teljesség kedvéért, mielőtt még esetleg olyasmit feltételezne, hogy kézzel szedett csokorral állítanék be hozzá... annyira elvetemült azért én sem vagyok, meg ahogy ő is mondta, sajnálnám letépni őket azért, hogy néhány óra, vagy nap alatt szép lassan a kukában landoljanak.
De a virágokról majd máskor, most inkább vállra kapom, hogy aztán az emeleten folytassuk a társalgást, meg az sem utolsó, hogy, lassan aludni térjünk. Késő van már, mindkettőnknek hosszú, mozgalmas napja volt, arra pedig ne is gondoljunk, hogy másnap reggel mennyi - meg milyen kellemetlen - teendő vár még ránk.
- Lehet, hogy nem kötnek szép emlékek ahhoz a helyhez, de ha azt nézed, a rajzolás, festés is felfogható egyfajta terápiának. Nem vagyunk egyformák, mindenki másképp dolgozza fel, vagy lendül túl a mélypontjain. - gondolkoztam hangosan, az igazat megvallva pedig nekem is kimondottan sokat segített az, hogy a rehabilitációs időszakban az alkotással foglaltam le magam. Van aki naplót ír, van, aki a sportban talál vigaszt, van akinek a vallás lesz az új irányadó, én a festéssel tudtam leginkább könnyíteni a lelkemen.
- Másfelől meg... az egyetemen meg a megrendelők esetében azt kell rajzolni, amit elvárnak. Amikor csak magad miatt rajzolsz, akkor ne rágódj azon, hogy mit kell, vagy sem. - míg a suliban tanító jelleggel határozzák meg, hogy mikor mit kell alkotni, addig igencsak megöli az alkotási vágyat, vagy az ihletet az, ha mindig lekorlátozzák az illetőt.
Sikerül meglepnie azzal, hogy végül mégis hajlandó egy ágyban aludni, még úgy is, hogy biztos, az alváson kívül más úgy sem lesz. Valahol azért mégis csak kényelmesebb, mint hálózsákban, vagy a kanapén forgolódni... Hát még úgy, hogy ki sem túrják az embert a helyéről, és még takaró is marad!
Persze a reggeli ébredezés, mocorgás közepette eltartott egy ideig, mire összeállt a kép, hogy hol is vagyunk, meg mi történt előző nap, a felismerés meg, hogy az eddigi távolságtartó viselkedés(ünk) ellenére így, összebújva találtak minket az első reggeli napsugarak... mondjuk úgy, hogy kissé zavarba ejtő, mindkettőnknek, bár azt hiszem, ezt a kört tagadhatatlanul Athena nyerte. Ahogy leesett az ágyról, még én is összerezzentem, de hiába akartam szólni, túl gyors volt.
- Jó reggelt! - ültem fel végre én is az ágyban, így, hogy már kiszállt a könyökével a bordáim közül, igaz, a helyüket még megdörzsölgetem kicsit, hátha kevésbé fog sajogni tőle.
- Ha az előbbire érted, akkor megbocsájtva. Ha arra, hogy a tegnapi után pont te jöttél át az én térfelemre, akkor semmi szükség rá, én így is jól aludtam. - reagálok a szavaira, majd arrébb csúszva az ágyon a kezem nyújtom, hogy felsegítsem a földről - már ha elfogadja - és ne csak mögötte bujkáljon.
- És te, nem ütötted meg magad nagyon? Vagy legalább sikerült kipihenned magad valamennyire? - érdeklődöm, mert gondolom nem felejtette el, hogy mennyi dolog vár még ránk ma... Vagyis annyira nem sok, de ami van, az se egyszerű. Visszamenni az intézetbe, tisztázva a helyzetet, lehetőleg úgy, hogy ne legyen még nagyobb gond belőle.
- Szoktál reggelizni? Vagy csak teázol, kávézol reggelente? - mert ha előbbi mellett dönt, bár nem vagyok nagy konyhatündér, de néhány egyszerűbbel még én is megbirkózok, meglátjuk, mit találunk a hűtőben. Ha meg csak az utóbbi, akkor még egyszerűbb a képlet. Amíg Athena a fürdőben tollászkodik, én is neki tudok készülni kicsit.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Pént. Jún. 08, 2018 11:51 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena


Továbbra se gondoltam volna azt, hogy annyira virágos ember lenne, hogy ilyennel lepje meg az embert, így inkább nem is mondtam semmit se. Feleslegesnek gondoltam, meg megsérteni se akartam, pedig azok után, hogy miként kapott fel pár pillanattal később és cipelt fel az emeletre, mintha csak egy párna lennék, amit fel kell vinni és annyira könnyedén vitt… lehet nem kellett volna a nyelvemre harapni és kimondhattam volna azt, amit gondolok. Akkor talán nem tette volna ezt meg.
- Nem így értettem a rágódást. – pillantottam rá komolyan, de inkább nem mondtam semmi mást se. Nem erről volt szó, inkább ijesztőnek találtam, hogy még ennyi év elteltével is ennyire elevenen él bennem az egész. Mintha csak tegnap történt volna, közben pedig nem. Az meg még inkább ijesztő, meglepő és váratlan fordulat volt az életemben, hogy pont egy férfinál leltem valamilyen szinten menedéket és kezdtem el ragaszkodni, vagy minek is kellene nevezni ezt, ami történik közöttünk. Vajon, ha ő nem toppan be az életembe, akkor akadt volna olyan, akinek sikerült volna elérnie anélkül, hogy igazán feltűnt volna, hogy elkezdjek megnyílni? Vajon a gyógyuláshoz is részben ő lehet a kulcs? Nem tudom és annyi minden ismeretlen dolog van már most is a képletben, nem biztos, hogy még többet akarok vele kapcsolatban, de szabadulni se tudok azon gondolataimtól, amik hozzákötnek, vagy csak szimplán eszembe juttatják. Szokatlan.
Nem számítottam arra, hogy pont így fog érni a reggel. Régóta nem esett meg már ilyen, még akkor se, amikor netán anyám aludt mellettem a kezdeti időkben, hogy ne kelljen állandóan átrohangálnia, ha éppen rémálmom van, vagy csak remélte, hogy a közelsége elegendő lesz ahhoz, hogy ne is legyenek. Míg ő kudarcot vallott, addig PJ egészen jól sikerrel járt. De még ha ezt nem is adtam a tudtára, meg annyira még kába voltam, hogy ne sikítással adjam a tudtára a meglepettségemet és az ijedtségemet, addig sikerült leesnem az ágyról a nagy menekülésről. S bármennyire is hamar felébredtem miután tudatosult bennem a helyzet, határozottan az esés is segített benne, miközben a takaróba még inkább belecsavarodtam a mutatványomnak köszönhetően.
Emiatt vált volna békéssé az álmom? Neki köszönhetően?
Nem, az nem lehet, vagy netán mégis?!
- Milyen megnyugtató, hogy legalább jól aludtál, annak ellenére is. – forgatom meg a szemeimet, miközben próbálok lazának tűnni, de valójában rohadtul nem voltam az. Esélyesen a zavarodottság és a meglepettség könnyedén kiolvasható volt az íriszeimből, ahogyan a tanácstalanság se. Nem értettem, hogy miként eshetett meg ez. Esélyesen neki ebben sok új nincs, biztosan számos nővel aludt már együtt, míg én? Inkább hagyjuk, hiszen apámon kívül igazából soha nem történt meg ennél több se, de igazából még ez se nagyon.
Figyelem a felém nyújtott kezet, miközben habozok.
- Nem vészes, estem már nagyobbat és éreztem nagyobb fájdalmat is már. – csúszik ki akaratlanul is meggondolatlanul ajkaim között a dolog, hiszen esélyesen érteni fogja, hogy mire is gondolok. Nem tehetek róla, hiába az éberség, lehet még az agyam félig alszik, így simán kimondom azt, ami elsőre eszembe jut, de legalább kétség se fér ahhoz, hogy tökéletesen értek ahhoz, hogy elrontsak egy eléggé abszurd és fura reggelt még inkább. Végül közben elfogadtam a kezét is, így viszonylag rövid időn belül már én is az ágyon voltam. Azt meg reméltem, hogy közben visszamászott a saját helyére, ha nem, akkor úgyis a tudtára adtam azzal, ahogyan megpróbáltam arrébb taszítgatni őt a kezemmel. Aztán jött az újabb baklövés. - Régóta nem aludtam már ilyen jól, vagy tűnt el a kezdődő rémálmom a semmiből, vagy igazából nem is rémlik ilyen... – s ahogyan kimondtam sietve haraptam máris a nyelvemre, az ajkamba, de még így se időben kapcsoltam. Ennek köszönhetően pedig egyre inkább vörössé vált az arcom esélyesen, amit sietve próbáltam meg a takaróval leplezni. Igen, gyerekesmódon a fejemre húztam, mert a fürdő túlmessze lett volna ahhoz, hogy időben kijuthassak innen, na meg lehet még el is estem volna magamat ismerve. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Nem volt elég, hogy a karjai között, hozzábújva ébredtem, majd mint egy idióta úgy menekültem, leestem, most még ez is… Nagyszerű!
- Szoktam… - alig hallhatóan csendül a hangom, de még mindig nem bújok ki a takaró alól, ha ő se tudott onnan kiszedni valahogyan, mert az biztos, hogy mindent elkövettem azért, hogy be se jusson alá, meg le se tudja rólam hámozni, amíg rákvörös vagyok. Bár elnézve az erőviszonyokat nem kizárt, hogy idővel alulmaradtam, vagy netán talált olyan pontot rajtam, aminek köszönhetően sikerült megcsiklandoznia, úgy pedig nem nehéz elvenni az ember takaróját. – De lehet előbb telefonálni kellene? – vetettem fel, mielőtt netán a rendőrséget értesítik az intézetből…


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Pént. Jún. 08, 2018 8:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

Nincsenek könnyek - az esés ellenére azt hiszem, egész sikeresnek könyvelhetjük el az éjszakát. Abból kiindulva, hogy az első néhány alkalommal hogyan reagált Athena már arra is, hogy hozzá értem, vagy megragadtam a kezét, ez határozottan fejlődés azok után, hogyan ébredt. Bár amit utána levág, műsort... nos, nem csalódok benne, látom, még mindig bejön neki a takaróm.
- Az is, mert egyébként nem vagyok túl jó alvó. Nem csak téged nem hagynak pihenni a visszatérő rémálmok, engem is egészen sokszor meglátogatnak. - osztom meg vele, igaz, a kettőm rémálmai teljesen más okokban gyökereznek, neki az apja miatt, nekem a baleset és annak következményei... Igaz, mostanra egész jól megtanultam kezelni őket, és nem is gyötörnek minden éjjel, de attól még nem szűntek meg létezni, sajnos.
- Azért örülnék neki, ha nem nálam törnéd össze magad. Vagy nem sérülnél le minden látogatásod alkalmával... - felelem csendesen, hisz emlékszem, hogy sikerült összevagdosni a kezét azzal a vázával, amikor a családi fényképet megkaparintva menekült előlem. Vagy mennyire padlón volt akkor, amikor hazahoztam az egyetemi estély után, az sem volt sokkal szívderítőbb látvány.
Ahogy elfogadja a segítségül nyújtott kezem és visszasegítem az ágyra, már vissza is mászok a saját térfelemre, kényelmesebb így minden szempontból, meg amúgy is kelni kéne lassan, mert bőven akad tennivaló mára. Amikor pedig válaszol a kérdésemre, igazából elsőre fel sem tűnik, hogy mit mond - pontosabban, hogy az ő szájából miért olyan különleges ilyesmit hallani, csak mosolyogva könyvelem el magamban, hogy legalább kipihente magát. De amikor a következő pillanatban már bújik ismét a takaró alá, én meg meglepettem pislogok rá, hogy mi történt már megint, akkor esik le, hogy mi...
- Ezt örömmel hallom. Akkor ezek szerint ha legközelebb itt alszol, akkor sem kell külön ágyazni a kanapéra. - gondolkoztam hangosan, bár a hangsúly alapján költői kérdésnek is betudhatta a dolgot, amikor azonban csak egy vérszegény motyogást kapok a reggelis kérdésemre, csak a fejemet csóválom. Miért van az, hogy néhány szempontból sokkal felnőttesebben viselkedik a koránál, viszont vannak olyan helyzetek, szituációk, amikor meg abszolút olyan, mint ha egy nagy gyerekkel lenne dolgom? Nem mint ha nem szórakoznék jól rajta, néha kimondottan aranyos és vicces helyzeteket tud szülni a viselkedése...
- Szoktál? És az étkezőben, asztalnál ülve, vagy valaki kistányéron becsúsztatja a takaró alá neked a rántottát, mint valami oroszlánbarlangba? - kérdezek vissza, és ha látni nem is lát, azt érezheti a hangomon, hogy ezerrel vigyorgok közben. Meg azt is, hogy közelebb merészkedtem hozzá, egyelőre csak várva, hátha előbújik a takaró alól. Mondjuk sok reményt nem adok neki, hogy magától menni fog...
- De, lehet nem ártana. Mondjam nekik, hogy ne aggódjanak, az ágyamban bujkálsz?  - cukkoltam tovább finoman, hátha veszi a lapot és előbújik végre, vagy felpaprikázza magát annyira, hogy túllendüljön ezen a szégyenlős pirulgatáson.
- Esetleg így, takaróstól pakoljalak majd be a taxiba? - szólaltam meg, miközben a takaró szélét megragadva megpróbáltam bekukucskálni hozzá, vagy ha engedte, akkor kihámozni az említett lakástextilből. Ha meg nem adta olyan könnyen, akkor sem estem kétségbe: gondolva egy merészet közelebb csusszantam hozzá és támadásba lendülök - akár a takaró alatt tapogatózva, vagy ha nem megy, akkor kívülről igyekszem megcsiklandozni az oldalát, vagy a nyaka környékét. Ha már nem, ez csak kiugrasztja a nyulat a bokorból...

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Pént. Jún. 08, 2018 8:56 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena


- Akkor valamiben legalább hasonlítunk, de legalább most nem volt semmi gond. – magamról ezt nem tudom elmondani, de nála nem érzékeltem semmit se. Egyébként is az enyém is elég hamar megszűnt és a lehetséges okába meg inkább nem is akarok belegondolni, mert lehet pirosabb lennék, mint az éjszaka talált festékének a színe.
- Pedig azt hittem már kezded megszokni az ápoló szerepét. – ugrattam őt, miközben nem is volt annyira vicces, hiszen a kézsérülésem is közrejátszott abban, hogy drogokhoz nyúltam. Vajon ő tudja ezt, vagy nem is sejti és azt hiszi teljesen más okból tettem meg elsőre, aztán még egyszer, míg rájöttem arra, hogy segítségemre lehet tényleg másterületen is? Passz és nem is hiszem, hogy erről kellene beszélni. Kitörölni nem tudom, de attól még nem kötelező róla beszélni és elrontani a dolgokat.
Hamarosan viszont az eredeti helyemen vagyok és még nagyon időm sincs arra, hogy legalább megkeressem a plüsst, hogy azt merre is kavartuk az este folyamán, mert nem rémlik, hogy öleltem volna ébredéskor, de nincs kizárva, hiszen akadt bőven olyan dolog, ami sokkoljon. Akkor pedig esélyesen ő még lent hever a padlón, miközben én inkább a takaró alá rejtettem az arcomat. Azon át legalább nem világít át az arcom vörössége.
- Ne bízd el magad, nem történnek csodák egy nap, vagy éppen éjszaka alatt. – próbálok hadakozni a nyilvánvaló ellen, de mi értelme? Őt se ejtették gyerekként a fejére, így biztosan átlát a dolgon, hogy csak kamuzás a részemről, meg próbálok tagadni és menekülni újra. Legalább ehhez még jól értek, de akkor se bújok ki a takaró alól, inkább csak még inkább megpróbálok elbújni alatta, mintha ez lehetséges lenne…
- Attól függ, hogy ki az az illető. Van hogy futtában eszem csak. – elengedem a fülem mellett a megjegyzését, ami eléggé nyilvánvaló, hogy arra akar utalni ideje lenne kibújni a takaró alól, de nem őrültem meg. Nem láthat ennyire pirospozsgásan. Vajon a katicáknak, vagy nekem áll jobban. Egyértelmű, hogy az elsőnek. Azt pedig könnyedén elárulta a hangja, hogy jól szórakozik, legalább ő. Egyre közelebbről hallottam őt is, miközben a matrac mozgása is eléggé megsúgta, hogy közelebb somfordált hozzám. Már csak ez kellett, mert ennek köszönhetően szerintem újra a fülem tővéig vörös lettem megint.  
- Ha azt szeretnéd, hogy többé ne engedjenek be, akkor felőlem. Te vagy a felnőttebb, biztosan tudod, hogy mit mondj és mit ne… - adtam elő úgy, mintha nem is izgatna mit mond, pedig nem így volt, de akkor se tudtam rávenni magam, hogy megadjam magam és kibújjak az ideiglenesen keletkezett csigaházamból.
- Nem tennéd meg, ennyire még aljas te se lehetsz. – amikor pedig éreztem, hogy próbálna lazítani a takarón, akkor sietve nyúltam oda, hogy elkapja és ne engedjem be alá. Már csak az kéne, csak arra nem számítottam, hogy nem kell őt félteni ilyen téren se, mert feltalálja magát. Ismerős az, amikor részben csikis vagy, részben nem? Nah, én ilyen voltam, valakinek sikerült, valakinek nem, de neki persze, hogy sikerült. Próbáltam eleinte nem nagyon mocorogni, de végül nem bírtam megállni és kisebb „Neee és hagyd abba!” sikítások közepette azért nevetés is elhagyta az ajkaimat, ahogyan próbáltam védekezni. Aminek köszönhetően egy kisebb csata alakul ki az ágyban. A takaró is idővel arrébb került, én pedig sietve próbáltam elkapni a kezeit, miközben nem kizárt, hogy amennyire távol menekülne alapesetben az ember, pont annyira kerül mindig közelebb a támadójához.
- Megadom magam, kérlek… - szólaltam meg sietve két kuncoság és sikítás közepette. Mi történik? Miért nem sikítok úgy, mint jó pár hónappal korábban, amikor először láttuk egymást? Miért másabb most hirtelen minden? Nem lenne szabad, hogy így legyen, de mégse bírtam hirtelen elszakítani a pillantásomat az övéből. Arcunk is túl közel volt, lefejelni meg még véletlen se akartam az állát. A pillantása viszont könnyedén fogságba ejtette az enyémet, a hadakozásom pedig ezzel együtt egyre inkább alább hagyott…


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Jún. 09, 2018 8:30 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Nem ez az első dolog, kár, hogy legalább a fele nem épp a kellemes kategóriába tartozik... - gondolkoztam hangosan, hisz ott voltak a drogproblémák, az elvonó... a tragikus múlt... amellett, hogy mindketten pártoltuk a művészeteket, vagy kedveltük a tetoválásokat. Ha jobban ismernénk egymást, biztos számos apróságot találnánk még ezeken túl is, azonban majd máskor megtárgyaljuk.
- Hidd el, nem nekem találták ki. - sőt mi több, egész pocsék ápoló lennék, úgyhogy legyen szíves a későbbiekben nem leamortizálni magát. Amúgy sem kellemes érzés, ha az embernek folyton fáj valamije, arról nem is beszélve, hogy ha komolyabban lesérül, akkor ismét csak távolabb úszik az a nap, amikor ismét rajzolhat.
- Igaz, nem feltétlenül kell azoknak olyan sok idő, néha egy-egy pillanat is megteszi. - attól függ, hogy miről van szó. Van, amihez hetek, hónapok, évek kellenek, máshoz néhány másodperc, és bár nem vagyok benne biztos, hogy Athena esetét most melyikbe sorolnám, mindenesetre valahol melengeti a szívem, hogy ilyen jól "átvészelte" az estét.
- Egyébként meg ismered a mondást, "ismétlés a tudás anyja..."
- és igaz, ezen az együtt alváson sok tanulni való nincs, ellenben ha megismételjük egy párszor, akkor talán egyre kevésbé fog viszolyogni ő is a gondolattól. Tudom, tudom... próbáljam meg meggyőzni, hogy egyáltalán legyen legközelebb.
- Aha, szóval attól függ? Más esetében hajlandó vagy megjelenni az étkezőben, én hozzam ágyba a reggelidet? - szívom tovább a vérét, ha már ilyen szépen elengedi a füle mellett a lényeget, legalább szóval tartom, amíg közelebb somfordálok hozzá. Nem mint ha nem feltételezném róla, hogy nem érzékelné így, a látás képessége nélkül, de akkor is!
- Milyen kedves tőled. Akkor majd nem mondom, hogy segítettél megnyírni a marihuana bokrokat a hátsó kertben, azért értél vissza ilyen későn... vagy hogy épp a kokót segítesz porciózni. - képzelem, még ha csak poénból is ejtenék el hasonló megjegyzést, a közelembe sem engednék többet, akkor se engednének be az intézetbe, ha a csillagokat is lehoznám az égről. Vagy épp ellenkezőleg, akkor se engednének ki...?
- Ne becsülj alá! - próbálom felemelni a takarót, lehúzni róla, kiszabadítani belőle, de hiába, olyan makacsul bujkált alatta és kapaszkodott bele, hogy esélyem sem volt, így ház aztán stratégiát változtattam, és támadásba lendültem - csikizéssel. Igaz, azzal, hogy néhány pillanatig egész jól tűri, én is elbizonytalanodtam egy kissé, szerencse, hogy csak átmenetinek bizonyult a komolysága, és sokáig nem bírt ellenállni neki.
- Nem-nem, még csak most kezdtem! - kontrázok rá, és csak azért sem hagyok egy pillanatnyi szünetet sem, csikizem, ahogy tudom, közben igyekezve megszabadulni a takarótól is. Ami pedig a kezemet illeti, megpróbálhatja lefogni, a végeredményen sokat nem változtat - fogja a kezem, miközben csiklandozom.
Csak néhány perccel később kap némi pihenőt, amikor már kegyelemért könyörög, igaz, a kisördög még akkor is ott ül a vállamon... Szótlanul, mosolyogva figyelem a tekintetét, néhány pillanatig elkalandozva a gondolataimba, mielőtt kapcsolnék - mégis, mi a fenét művelek? Lehet, hogy már keresi a rendőrség, mi meg itt lustálkodunk egymás karjaiban, meg bohóckodunk, még két gyerek...?
Közelebb hajoltam, hogy ha még mindig nem engedte el a kezem, a lefogási kísérlet óta, akkor egy puszit nyomjak a kézfejére, a következő pillanatban pedig mielőtt megszólalhatott volna, már fel is pattantam az ágyról.
- Akkor megyek, telefonálok is, addig készülődj nyugodtan. Lent, a konyhában megvárlak. - igazgattam meg a ruhámat zavaromban, majd miután a lépcső felé mutattam, már indultam is. Hogy aztán a lépcső felénél járva realizáljam, hogy a mobilom meg fent maradt az ágy melletti éjjeliszekrényen, így azért még gyorsan visszasiettem, mielőtt tényleg elkezdtem volna az intézet számát keresni a honlapjukon...

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Jún. 09, 2018 9:00 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena


Biztosan akadna még közös bennünk, de se a hely, se az idő nem a legalkalmasabb ennek kivesézésére. Meg egyébként is ezt az idő majd megmutatja, nem? Vagy ezt is rosszul gondolom? Rossz érzés, hogy újra ennyire ingoványos talajon sétálok, ami bármikor elnyelhet, ha rosszul lépek, de még ha olykor el is szaladnék…sok idő óta először akarok azt hiszem igazán maradni is. Ez a kettőség pedig sokszor igazán szívás.
Megforgatom a szemeimet, amikor azt mondja, hogy néha elegendő egy-egy pillanat is hozzá. Hogyne! Ennyi erővel mondhatná azt is, hogy léteznek tündérmesék is, pedig nem léteznek! Tudom én, de akkor is valami hosszú hónapok múlásával megváltozott és még mindig változik. S a legviccesebb az egészben, hogy sokáig fel se tűnt. Tényleg lehet ennyire vak az ember? Nem mintha most sokkal többet látnék, mindegy is.
- Hogyne! Vagy ez akart lenni a finomutalás, hogy nem bánnád, ha megint megesne? S szívesen részese lennél megint? – tettem fel a kérdést a takaró alól és hálát adtam az égnek, hogy nem láthatja az arcomat, mert úgy éreztem mint aki most a lábujjáig pirult. Miért is érdekel ennyire ez? Ugyanakkor azt az aprócska tényt se kellene elfeledni, hogy nem úgy tűnt eddig se, mint aki bánta volna. Én pedig? Bántam-e? Azt hiszem nem! De mégis menekültem, mert szokatlan és ijesztő volt számomra, mint a legtöbb dolog vele kapcsolatban.
- Miért netán félted az ágyadat? Ne félj, enni már megtanultam és ha már a Kisherceget emlegettük korábban… - cukkolok én is vissza, hiszen addig se mondok még több zöldséget és nem kell attól tartanom, hogy lassan átvilágít az arcom a takarón keresztül is, mert annyira zavarba jövök még saját elszólásaimtól is. Minyonoknak legalább van egy előnyük velem szemben, még ha nyomik is… persze, hogy nem más, mint az, hogy ők cukik. Én? Nem tudom, hogy valaha gondolta-e ezt rólam, vagy mondaná-e. Lapozzunk, megint olyan dolognál lyukadtam ki, aminél nagyon nem kellene.
- Hiányzik a rendőrség Jean-Philippe? – tettem fel a költőikérdést, mert akkor nem csak tőlem tiltanák el, hanem tuti kapna egy kisebb vendégséget is. Vajon amiket tőlem elvett, azokat lehúzta anno, vagy megtalálnák itt? Ki tudja. – Vagy mond azt, ha meggondoltad magad, akkor nem jövök többé. – nyújtanám ki a nyelvemet rá, ha neméppen rejtőznék. Így pedig inkább komolyan adtam elő, mintha ilyen könnyedén megszabadulhatna tőlem! Még mit nem! Főleg most nem, egy ilyen reggelt követően!
Utána persze, hogy támadásba lendül. Én pedig igyekszem védekezni, de ahogyan a várfalak se tartanak ki örökké, úgy én se. Előbb utóbb sikerül kihámoznia a takaróból és már nem azon keresztül csikiz meg. Sőt, még egy pillanatra olyan érzésem is van, mintha még a felsőm is feljebb csúszott volna az oldalamnál a nagy támadásban, de most nem értem rá ilyenekkel foglalkozni. Inkább próbáltam megállítani őt, s ha tettekkel nem is arattam teljes sikert, akkor szavakkal próbáltam hatni rá.
Még levegőt is elfelejtettem venni, amikor közelebb hajoltam, aztán jött az újabb sokk kisebb megkönnyebbüléssel is talán, amikor csak a kezemre landolt az a bizonyos puszi. Tudom-tudom, sokak szerint milyen régimódi már, de lehet a térdem akaratlanul is a veséjében landolt volna, ha éppen máshol próbál meg megpuszilni. Mondjuk azt, hogy önvédelmi reflex lett volna és nem a személye ellen történt volna meg, hanem a helyzet hozta volna magával. A tettének köszönhetően, de szerencsére semmi ilyen nem történt. Sőt, mire észbe kaptam volna, addigra már talpon is volt.
- Rendben. – eléggé halkan csendült a hangom, sietve köszörültem meg a torkomat. Figyeltem még azt is az ágyból, ahogyan visszaszaladt a telefonjáért. De még ezek után is percek teltek el mire kivonszoltam magam a fürdőbe. Próbáltam magam észhez téríteni, életet lehelni magamban, ami nem ment könnyedén. Folyamatosan a reggeli események jártak a fejemben. Tényleg mind a ketten változnánk? Tudtam, hogy valami megváltozott ma reggel, még ha bolhának is tűnik az egész, de akkor is fura érzés kerített hatalmába és nem csak a részemről, hanem az ő tetteinek, szavainak köszönhetően. Kulcsot adna nekem? 10x mostam meg az arcomat, hátha akkor végre eltűnnek a gondolatok, de miközben mentem lefelé a lépcsőn, akkor is össze-visszakavargott minden az elmémben.
- Fésűt beszerezhetnél. – még mindig a hajammal viaskodtam, hogy valahogyan álljon. Igaz, mielőtt lejöttem, azért a takarót, meg a többi dolgot felvettem a földre, ami leesett a nagycsata közben.
- Sikerült beszélned velük? – kérdeztem meg óvatosan, miközben a ruháját is igazgattam magamon, ahogyan közelebb értem hozzá. Ha a nappaliban volt még mindig, akkor odamenten, ha már a konyhában, akkor ott jelentem meg. – Segíthetek? – tettem fel tétován a kérdést, mert hát valljuk be legutóbb gyerekként volt részem ilyen reggelizésben, hogy valakikkel együtt egyek, meg az új családommal. Na de egy férfival? Ha kicsit több mint féléve mondja ezt valaki, akkor tuti képen röhögőm. S ez még a finomabb eset lett volna.


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Jún. 10, 2018 5:40 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Tudod mit, Mufurc? Erre majd akkor válaszolok, ha úgy teszed fel a kérdést, hogy közben a szemembe nézel, nem pedig a takaró alatt bujkálsz pipacsvörös arccal. - feleltem szemtelenül, mert ha valamitől, hát attól nem tartottam, hogy pont ez csalogatná elő. Ha meg mégis, akkor ő is megérdemel annyit cserébe, hogy őszintén válaszoljak rá, nem igaz?
- Ha annyira félteném, akkor most amiatt panaszkodnál, hogy beállt a derekad a kanapén alvástól, kisróka. - teszem szóvá, mielőtt még azzal kezdenék példálózni, hogy mivel nem szabad poénkodni, ha már egy drogrehab embereivel telefonál az ember, és a rendőrség is érintett lehet a témában.
- Persze, úgy hiányoznak mint kutyának a kamion. - válaszolok gondolkozás nélkül, miközben alattomosan közelebb somfordálok Athenához, téve egy-két vérszegény kísérletet, hogy visszaszerezzem a takarót. Sejtettem, hogy nem fogja könnyen adni, így inkább csak "kóstolgatom" egyelőre, mielőtt még stratégiát változtatva támadásba lendülnék.
Szerencsére nem vallottam kudarcot, mint szinte minden nő, ő is csiklandós, ráadásul annyira, hogy még a takarón keresztül is ficánkolni kezd tőle. Így már a takaróból kihámozni sem olyan bonyolult feladat, igaz, még akkor se hagyom abba, mert... nem is tudom. Talán mert jó érzés újra hallani a nevetését, vagy hogy nem félelmében sikítozik. Olyannyira, hogy még egy pillanatra arról is megfeledkezek, hogy ennek az egész bohóckodásnak nem igazán van most helye, vagy ideje... vagy nem is feltétlenül illendő részemről azok után, amit a lány múltjáról tudok, így hát egy gyors "kézcsók" után ki is mentem magam, a telefonálásra hivatkozva.
Első körben csak a földszinti fürdőbe tértem be egy gyors hideg vizes arcmosásra, ideje felébrednem végre és ahogy Athena is mondta, felnőtthöz illően viselkedni, utána azonban kikerestem az intézet számát, hogy túlessek azon a bizonyos híváson, és a konyhában várja készülődjek a reggelihez, mire felbukkant.
- Van egy. Valahol... - tettem hozzá bizonytalanul, mert ha vissza is kérdez, hogy hol, arra már én se tudom a választ, legyünk őszinték, túl gyakran nem szoktam használni, még így sem, hogy most egész hosszúnak mondható a hajam.
- Igen, sikerült. - felelem szűkszavúan, amikor pedig meghallom a következő kérdését, a szekrény felé intek a fejemmel - Megterítesz? Én addig összedobok egy omlette-et, ha az megfelel. Nem tudom, szoktál-e kávézni, de ha igen, az is mindjárt lefő. - ha meg nem... hát, kell lennie itthon még teának is, azt sem tart sokból összedobni. De gondolom, most nem erre kíváncsi, így aztán némi hezitálást követően, miközben a tojásokat keverem össze, ismét megtöröm a csendet.
- A jó hír az, hogy csak most reggel, a szokásos ébresztőkor vették észre, hogy eltűntél, és eddig a birtokon kerestek téged, a rendőröket még nem értesítették. Azt hiszem, örültek, hogy előkerültél és jól vagy, még ha annak nem is annyira, hogy a város másik felében. Kaptunk úgy két órát, ha addig nem érünk vissza, akkor értesítik a hatóságokat. És... attól tartok, a többit majd veled beszélik meg, de van egy olyan érzésem, hogy egy újabb vizsgálatot sem úszol meg, és a későbbi szökéseknek is búcsút mondhatsz. - húzom el a számat, elvégre attól, hogy párszor láttak már ott, még nem jelenti azt, hogy különösebben meg is bíznának bennem. Majd meglátjuk, ha visszaérünk, úgy is akartam még beszélni az ottaniakkal Athena édesanyja kapcsán.
- Mondd csak, Athena, milyenek a terápiák? Hogy viseled őket? - érdeklődőm, ha már eddig nem igazán esett szó róluk. Tisztában vagyok vele, hogy mennyi ilyesmin "kötelező" részt venni, és hogy ezek alapján mérik, hogy halad valaki a gyógyulással.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Jún. 10, 2018 7:16 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena


- Nem is pipacsvörös, nem tudom, hogy honnan veszed. Inkább csak egyszerűbb így társalogni. – adom elő úgy, mintha tényleg igaz lenne, de kit akarok becsapni? Átlát raktam, mint az üresüvegeken az emberek. Nem baj, akkor se láthatja azt, hogy egy 10-es skálán mennyire is lehetek vörös. Ez az én titkom marad, ő meg csak főjön amiatt, hogy még ezzel se tudott előcsalogatni. Majd később válaszolhat rá.
- Hahaaa, nem vagyok én vénség, hogy kanapén való alvástól beálljon a hátam. Aludtam már szarabb körülmények között is. – bukik ki újabb meggondolatlanság az ajkaim között, hiszen esélyesen neki is egyből az a lenti faház fog eszébe jutni, amit tegnap rajzoltam és nem más. De azért valljuk be egy kórházi ágy se éppen kellemes.
Csiklandozást követően, amit természetesen ő nyert meg kell pár perc mire össze tudom magam szedni. Annyira furán érzem magam, hogy azt se tudom, hogy merre kéne indulnom elsőnek. Na jó, inkább azt, hogy mit is kéne gondolnom. Miért kell ennek ennyire zavarosnak lennie és egy mocsárra emlékeztetnie? Rossz helyre lépsz és el is nyel a mocsár. Vajon ez tényleg ilyen, vagy csak én bonyolítom túl? Netán Maddie-vel kéne beszélgetnem? Nem, mégis mit mondhatnék? Magam sem tudom.
- Ha már kulcsot akarsz adni, akkor egy fésű még belefér? – mármint, hogy akár magammal hozzam, ha netán idejövök. Nem kell neki szerezni és fura módon egészen könnyedén buktak elő a szavak. Még vörössé váltam emiatt, kész csoda. Eddig jól megúsztam, vagy lehet nem is mondta komolyan azt? Ahogyan lehet a puszi se történt meg korábban, amit a fejemre adott? Az is csak képzeletjátéka lett volna?
Szűkszavúsága nem sokat segít a helyzeten, hiszen én se lettem okosabb, hogy mekkora szarban is vagyok, vagyis vagyunk. De egyelőre még ötletem se volt arra, hogy miként szedjem ki belőle a dolgokat, így inkább csak bólintottam sietve, hogy megterítek. Meg is találtam a szükséges dolgokat, majd elkezdtem az asztalra pakolni. – Teljesen jó lesz, csak ne legyen túl száraz. – tudom, hogy valaki úgy szereti, én nem. Legyen átsülve, de ne kiszáradva. Tányérokat egymás mellé pakoltam az asztalnál, ha van kedvenc helye, akkor úgyis majd oda ül le. Nekem mindegy. Aztán jöhettek az evőeszközök és a poharak is.
- Miből gondolod, hogy újra megszöktem volna? – pillantok rá kérdőn, majd alig hallhatóan sóhajtok. – Valahogy sejtettem, hogy nem lesz túlfényes, de ha belátják ők is, hogy kárt se tettem magamban, meg rosszabbul se vagyok, meg drogot se fogyasztottam… Ezeknek azért kéne számítania, nem? – nem fogom azt hazudni, hogy jobban vagyok, meggyógyultam, mert nem, de egyre inkább úgy érzem, hogy talán a gyógyulásomhoz vezető út nem azon épület falain belül van, hanem inkább kint, csak eddig ostoba voltam, hogy nem vettem észre? Tényleg ez kellett ahhoz, hogy az élet pofon csapjon minket és valami olyanra világítson rá, amit eddig nem akartunk észrevenni?
- Ha azt mondanám, hogy esélyesen te többet tudsz, mint ők, akkor az eléggé beszédes? – emelem rá a kéklő íriszeimet, miközben egy szőke tincset kisöprök az arcomból. Aztán akaratlanul is a festményre vándorol a pillantásom. Még mindig legszívesebben felgyújtanám. – Mennyire szánalmas, ha legszívesebben felgyújtanám? – tettem fel a kérdést anélkül, hogy ránéztem volna. Nem tudtam elszakítani a tekintetemet róla és észre se vettem, hogy a kezem miként is szorult ökölbe a képet vizsgálva. A félelem helyére meg egyre inkább undor költözött. Utáltam, hogy a múltamat ilyen titok övezi és tettek. Gyűlöltem, de most először nem éreztem igazán félelmet. Pedig már egy ideje tudtam, hogy az apám halott. S talán teljesen szégyent se. Lehetséges lenne, hogy ő miatta nem érzem már ezeket ennyire erősen?
Őrültség tudom. Nem is lenne szabad ilyen dolgokat gondolnom, se érezni, de mégse tudok szabadulni tőlük.

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Jún. 10, 2018 9:03 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Akkor rákvörös? Karmazsin? Cinóber? Tizian-vörös? Egyszerűbb, persze... - forgattam a szemeimet, mert ilyen átlátszó kifogást, édes istenem, csoda, hogy nem reped még a plafon ekkora hazugságok hallatán.
- Ezt is csak azért mondod, mert nem aludtál még egy egész éjszakát az én végtelenül kényelmetlen kanapémon. - teszem szóvá, ami meg a szarabb körülményeket illeti, sejtem... szerintem mindenki életében volt már rá példa, igaz, Athenával kevesen szállnának versenybe, az is tény. A csiklandozást követően pedig gyorsan meg is ejtem azt a telefonhívást, nem kellemes, de jobb az ilyesmin előbb túlesni, mintsem az időt húzni vele.
- Bele, vagy akár pár ruhát is hozhatsz, ha nem unod még, hogy mindig az én ruháimban távozol. Jut eszembe, a fekete ruhádat kéred vissza, vagy őrizgessem még? - kérdezek rá, bár valószínű, ha eddig nem hiányzott neki, akkor nem most fog, így, hogy az intézetben tengeti napjait - Mire meg észbe kapok, már eggyel több fogkefe meg borotva virít a fürdőben, mi? - komolytalanul csengenek a szavaim, ettől azért még nem tartok, hogy ennyire otthon érezné magát nálam. Így hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy mikor adódik legközelebb lehetősége hozzá, ha eljöjjön, már ha akar még egyáltalán. Ha igen, az sem mostanában lesz, ha az intézeten múlik.
- Igenis, mademoiselle! - bólintok, miközben nekiállok az omlett sütéséhez, s miközben Athena a terítékkel foglalatoskodik, addig én is mesélni kezdek a telefonhívásról. Mondani sem kell, sejtem, hogy most az foglalkoztatja leginkább, még ha nem is tett rá említést. Fordított esetben engem se érdekelne most más.
- Onnan, hogy nálad sosem lehet tudni. Azt sem hittem volna, hogy elsőre lesz ennyi bátorságod meg sütnivalód, hogy túljárj az eszükön. - mosolyodtam el elismerően, miközben hallgatnám az érvelését, majd alig láthatóan bólintok, amikor visszakérdez.
- Én is ezekkel próbáltam érvelni, de úgy is csak akkor fogják elhinni, hogy nem fogyasztottál semmit, ha maguk bizonyosodnak meg róla. Figyelmetlenek voltak, hibáztak, és ha akartál volna, akár ismét árthattál volna magadnak, az ő felelősségük lett volna... ehelyett nincs egy karcolás sem rajtad. - hívtam fel egy újabb, nem elhanyagolható tényezőre a figyelmét, és akármennyire is "rossz" az, hogy így megszökött, valahol azért büszke voltam rá, hogy azért tette, mert segítségre volt szüksége. Nem azért, hogy ismét megpróbálja eldobni magától az életét...
- Igen, eléggé... - sóhajtok egyet, igazából hasonlóra számítottam. Az elkészült omlettekkel pedig az asztalhoz sétálok, az egyik paradicsomos-sajtosat átcsúsztatva Athena tányérjára, a másikat a sajátomra, majd én is helyet foglaltam az asztalnál.
- Nézd... jobban éreznéd magad tőle? Mert akkor felőlem, indulás előtt alágyújthatsz a kandallóban. - követem a tekintetét a festmény felé, és bár szívem szerint én megtartanám, mint első festménye hosszú idő óta, a jele annak, hogy megtört a jég, de... talán tényleg többet ártana, ha mindig a történtekre emlékeztetné, akárhányszor rápillant, mint ha tényleg felgyújtaná és megsemmisítené.
- Bon appétit! - kívánok neki jó étvágyat, mielőtt nekilátnék a reggelinek, előző napról még maradt némi baguette is, ha kérne mellé, utána viszont néhány percig csak csendben falatozok, amíg legalább a reggelim felét el nem tűntetem.
- Tudom, hogy nehéz, meg úgy érzed, senkinek semmi köze hozzá... úgy sem értenék meg, kínos, megalázó, meg minden, de... lehet, hogy mégis segítene. Vagy legalább az ápolóid látnák, hogy tényleg komolyan gondolod, és talán ők is engedékenyebbek lennének, ha ennek ellenére se használna a dolog. - gondolkozok hangosan, hisz eddig is elég szigorúan fogták, érthető okokból, és ezután az este után sem valószínű, hogy engedékenyebbek lennének.
- Lehet, hogy nem mindenki ugyanolyan múlttal került oda, mint te, de elhiheted, mindenkinek megvan a maga keresztje azon a helyen. - fűzöm hozzá, az meg, hogy a sorsuk jobb, vagy rosszabb volt, mint Athenáé... Egyébként sem lenne köteles egyből, mindent megosztani velük, de az orvosai talán már azt is fejlődésnek vennék, ha legalább néha-néha hozzászólna a témához, vagy egy keveset megosztana magáról.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Jún. 10, 2018 9:39 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena


Meglepetten pillantok rá, mert sok mindenre számít az ember, de erre én rohadtul nem. Francba-francba! Egy normális erre mit reagál? A másik nyakába ugrik és boldogan igent mondana rá, de én se normális, se átlagos nem voltam. Inkább tartoztam a tapasztalatlan és nyomik táborába. Talán a Minyonok befogadnak, ha más nem is tenné meg. – Az már nem olyan lenne, mintha részben itt laknék?- vakartam meg a fejemet, de úgy tűnhetett, mintha még mindig csak a hajammal viaskodnék. Basszus, ezt most tényleg komolyan kimondtam? Nem lehetne, hogy megnyíljon a föld és elnyeljen, mielőtt a kisebb pír erősebbé válik? – Nem hiszem, hogy bált rendeznének az intézetben, vagy utána lenne hova felvennem, így akár el is ajándékozhatod, ha tudsz olyat, akinek jól jönne. Ennyire azért ne szaladjunk előre, vagy a végén meglepetés várna a legközelebbi betörésemkor. – rántom meg a vállaimat. Nem a kedvenc ruhám volt. Sokat mutatott és esélyesen csak a drog miatt bírtam ki benne. Másrészt meg tényleg nem hiszem, hogy bárhova is fel tudnám venni magam, mert arra is kicsi esélyt látok, ha netán kiengednek, akkor pont velem akarna tetszelegni egy ilyen partin.
- Ha valamit nagyon akar az ember, akkor megoldja, nem? Legyen szó szökésről, bejutásról, vagy éppen öngyilkosságról. – hangom egyre halkabban csendül, de szerencsére kitart végig. Nem vagyok büszke az utolsóra, de ahhoz is azért akart erő is kellett, hogy megtegyem. Még hosszú lenne a sor, de most inkább lehet nem erről kellene továbbra se beszélgetni.
- Azt mondtad, hogy nem szeretsz a dokim lenni, így próbáltam nem összetörni magam. – mosolyodom el végre. Most először, amióta lejöttem, hiszen tényleg próbáltam óvatos lenni és nem több bajt okozni se. – Akkor reméljük majd az eredmények meggyőzik őket. – rántom meg végül a vállaimat és mielőtt újra lakatot tehetnék a számra folytatom is tovább. – Nem hiányzik a drog, talán másabb „drogot” kaptam az életembe, ami segíthet, csak eddig nem akartam látni. – s a végén hangosan is koppan az egyik tányér ahogyan az asztalra leteszem. Sietve harapok tényleg a nyelvembe, így fel is szisszenek. Vajon tudni fogja, hogy rá gondoltam. Nem olyan rossz, mint a drog, de számomra mégis részben veszélyes még mindig a múltam miatt, ugyanakkor tényleg úgy érzem, hogy az egyik legnagyobb kapaszkodó ő. Hibát követtem el azzal, hogy kicsúszott az ajkaim között? Hamarosan azt hiszem úgyis kiderül.
- Gyávaság lenne, nem? Szembe kell néznem vele, még ha pokolian ijesztő is, hogy mennyire rémlenek a deszkák mintázata, a hely, a nyirkosság. A viharok, a madarak csiripelése. A… - de csak lehunyom a szememet és ekkor én is lehuppanok csak a székre. Nem fogok sírni, most nem. Nem akarom őt még ezzel is terhelni, elég gondot okoztam már. Lassan fújom ki a levegőt és inkább a villáért nyúlok. Eltüntetek egy falatot, majd még egyet, mintha ezzel is inkább azt akarnám sugallni, hogy nem fogom befejezni a mondandót, ne is kérdezzen. Utána motyogok én is csak annyit, hogy jó étvágyat.
- Megalázó? Nem hiszem, hogy a rendőrségi kihallgatásoknál és az olykor elkapott szavaknál bármi megalázóbb lehetne, vagy anyám tettei és szavai. Ők nem ismernek és talán életemben többé nem látom őket, de … - gondolkozok el két falat között. – de nekik ez munka, nem azért akarják tudni, mert érdekli őket. Talán tényleg segíteni akarnak, de ha nem ez lenne a foglalkozásuk, akkor bármelyikük is meghallgatna bármelyikünket, nem hiszem. Ez nem olyan, mint egy verset elszavalni, ez… ez annyira mű. – fejtem ki a véleményemet, amivel nem kell egyetértenie, de én akkor is jelenleg ezt érzem. Neki is azért mondtam el egy-két dolgot, mert magától jött, nem azért, mert muszájból meg akart hallgatni és társai.
- Tudom, hogy megvan és a felét se mondták el még annak, ami velük történt, de vajon van jogom ahhoz, hogy netán az eleve megtépázott lelkeket még inkább megtépázzam? – pillantottam fel rá a kajáról, miután csak turkálni kezdtem. – Mármint eleve padlón vannak, a bizalmuk megcsappant. Ha azt hallanák, hogy valakinek az apja, vagy éppen anyja mit tett, akkor nem kezdenének elfélni még inkább, hogy a sajátjukban megbízhatnak-e? Szerintem igen. – szúrtam a villára egy falatot, majd sietve kaptam be. Hülyeség amit gondolok? Lehet, de valahogy bennem él ez is, hogy nem akarok még több kárt okozni másoknak, mint amennyit eddig megtettem.
- Egyébként fent nem válaszoltál egy kérdésre. Most már szemtől szemben vagyunk. – emlékeztettem őt az alvással kapcsolatos kitérésre, mire kíváncsian pillantottam rá. Talán ez sokkal kellemesebb téma lesz, még ha netán zavarba ejtőbb is.


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Jún. 11, 2018 8:58 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Ha csak hajkefét hoznál, akkor nem hiszem. Ellenben ha egy bőröndnyi cuccal állítanál be, akkor eléggé olyan benyomást keltene... - adok igazat neki, de ettől egyelőre még nem tartok, már csak azért sem, mert beletelik azért némi időbe, mire az ember "szabadul" egy rehabilitációs intézetről. Másrészt meg ott vannak a rokonai, ahol eredetileg lakik... Pont ide akarna költözni? Azok után, hogy mennyire viszolyog a férfiak közelségétől? Eddig pár óránál hosszabb időt mi sem töltöttünk egymás társaságában.
- Nem igazán. - húzom el a számat, persze, mert pont olyan, vasággyal ötven kilós csajokkal találkozgatok napi szinten, akik ilyesmi ruhákba kiöltözve mutatkoznának legalább heti szinten... a balesetem előtti életben még természetes is lett volna az ilyesmi, na de most? Viccnek is rossz.
- Végül is... van benne valami. - adok igazat neki, még ha nem is éppen vidám vonatkozásban emlegeti a dolgokat, ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy ha az ember nagyon akar valamit, akkor sokkal nagyobb eséllyel viszi sikerre, mint ha csak kényszerből tenné, vagy fél vállról venné a dolgokat.
- Ne is! - értek egyet vele, az eredményekre meg csak bólintok. Sok értelme nincs találgatni, hogy mi lesz majd, vagy hogyan fogják fogadni, mert ha mégis tévednénk, az ismét csak a csalódás érzését erősíti. Inkább jobb elhessegetni a gondolatokat, és tőlük hallani, mintsem pofára esni, mert jobban reménykedünk, mint ami a sivár, szomorú valóság.
Amikor azonban meghallom a következő megjegyzését, akaratlanul is lefagyok egy kissé, mert bár voltak a viselkedésében erre utaló jelek, de így, szóban, még soha nem tett rá megjegyzést, hogy ilyen sokat számítanék számára. Mondhatni, váratlanul ért, meglepett, még ha végtelenül furcsa érzés is... szokatlan, de azért valahol kellemes, így ha szavakkal nem is reagálok rá, azért akaratlanul is mosolyra görbül a szám tőle. Ha meg esetleg félre érteném, ő meg veszi a fáradtságot, hogy felvilágosítson, na, az lesz ezek után végtelenül kellemetlen és kínos szituáció... Inkább együnk!
- Lehet, hogy az lenne, lehet, hogy nem. De számít, mit gondolnak mások, ha tényleg ez segítene feldolgoznod a történteket? Vagy tovább lépned? - kérdezek vissza két falat között. Lehet, hogy van, amikor számít az emberek véleménye, mondjuk ha művészként ezzel keresed a betevőt, nem árt ha olyat alkotsz, ami elnyeri valaki tetszését, de hogy a saját boldogságodat és jólétedet is ilyen démonok miatt tedd tönkre? Abból már nem kérek, köszönöm! Pláne, mióta nem a kamerák és a nyilvánosság kereszttüzében tengetem mindennapjaimat.
- Biztos, hogy akadna ilyen szituáció is, még ha most nem is jutna eszedbe. - fűzöm hozzá csendesen, és inkább nem is próbálom példákon törni a fejem, elvégre már az sem lehetett egyszerű, hogy megossza, mit művelt vele az apja... vagy akár a következő alkalommal a szemembe nézni úgy, hogy tudom. Nem pedig csak egy idegen vagyok, akinek elmondta, és többet sem találkozunk.
- Figyelj, Mufurc, szerintem megint túlagyalod a dolgot. Nem hiszem, hogy tovább tépáznád őket, inkább csak bebizonyosodna, hogy nem csak veletek történt valami rossz, hanem mással is... talán még rá is ébrednének egyesek, hogy a saját életük talán mégsem annyira elcseszett, mint másé, lehetne rosszabb is - vagy pont fordítva. - gondolkozok hangosan, mielőtt egy újabb falatot tömtem volna a számba, hogy miután lenyeltem, tovább folytassam a véleményezést - Ha ezek után félnének a saját szüleiktől, az nagyjából olyan lenne, mint ha te félnél autóba ülni azok után, hogy elárultam, a húgom úgy halt meg autóbalesetben, hogy én vezettem... Semmi köze a kettőnek egymáshoz. - ha még mellém nem merne beülni az autóba úgy, hogy én vagyok a kormány mögött, arra azt mondanám, megértem, de azt, hogy minden autótól félne? Butaság! Ahogy azt sem tartom valószínűleg, hogy a többieket még inkább padlóra küldené azzal, ha elárulna részleteket a múltjából.
- A fenti kérdésre? Ami más szavakkal valami olyasmi volt, hogy... szeretnék-e rendszert csinálni abból, hogy összebújva aludjunk, meg reggelente a karjaimban ébredj? - kérdezek vissza végtelenül komolyan, farkasszemet nézve vele, némi megerősítést várva, akár szóban, akár ismét pipacsvörössé változó arccal, mielőtt látványosan eltöprengenék a dolgon, és már csak a hatás kedvéért is, húzva az időt, ismét eltüntessek egy falatot a reggelimből. Jóóó ráérősen. De a folytatás előtt azt azért megvártam, hogy lenyelje a szájában lévő falatot, mert ha félrenyel és fuldokolni kezd... na inkább ne rizikózzunk, nincs idő most ilyenekre!
- Hm, meg tudnám szokni. - böktem ki végül, már ha addig Athena nem szublimált kínjában, köddé válva a lakásban - Bár tény, ha hosszú távon is megrekednénk az alvás szintjén, egy idő után lehet, hogy inkább válna furává vagy kínossá a szitu. No és te hogy vélekedsz róla? - passzoltam vissza azt a bizonyos képzeletbeli labdát, mert ha már én képes voltam őszintén válaszolni, akkor ennyit tőle is elvárok.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Jún. 11, 2018 10:13 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena


- „Vagy akár pár ruhát is hozhatsz, ha nem unod még, hogy mindig az én ruháimban távozol.” - idézem az ő szavait, ha nem értette volna, hogy miért is kérdezem a dolgot. – Erre értettem és nem másra. Nem vagyok Harry Potter, hogy csak úgy egy bőrönddel beköltözzek. Egyébként is szarrá ment legutóbb, amikor esőben ki lettem rakva egy számomra idegen ház elé sok-sok hónappal korábban. – ruháim életben maradtak az esőzést követően, de a bőrönd már annyira nem volt szerencsés. Legalább nem kell tartania attól, hogy egyszer beállítanék vele. Az intézetbe is Maddie csomagolt össze nekem az egyik bőröndjükbe, de azt vitték is haza, mert nem maradhatott.
- Pedig azt hinné az ember, hogy a nők bálványa vagy, ha nem számítjuk a morgós medve effektust. – húzogatom a láthatatlan bajuszát, miközben mosoly kúszik az arcomra. Ha éppen nem vagyok zavarban, meg nem is vagyok teljesen kába, akkor úgy néz ki, hogy még mindig megy a csipkelődés. Még ha nem is olyan nagy hevességgel, mint régebben volt megszokott tőlem.
Képzelgem már, vagy tényleg most sikerült neki is lefagynia. Szerintem eddig még soha nem értem el ilyen hatást nála. Vajon akkor mégse követtem el hibát? Miért kell ennek ilyen nehéznek lenni és miért nem tudok a sorok között olvasni? Lehet sokat számított volna, ha legalább valami fogalmam lenne az ilyenekről, de nem volt. Az életben soha nem akartam próbálni, a könyvek világában meg taszított, ahogyan a filmek terén is. Na jó, egy-két klasszikust leszámítva. Mosolyát még sikerült elkapnom, de inkább sietve babrálok a tányérokkal és az evőeszközökkel, mielőtt zavarba jönnék a kelleténél jobban. Az milyen gáz lenne már?! Ő nem mondott semmit se, csak én és még attól is. Tényleg lehet beszélnem kellene a Minyonok vezetőjével, hogy beállhatok-e a soraikba.
- Miért biztos, hogy segítene? Nem mindenkinek ugyanazt jelenti a gyógyulást, vagyis az ahhoz vezető mankót. Néha talán pont ott van a segítség, ahol nem várnánk, vagy igazán a segítő se tudná, hogy ő az. – boncolgatom tovább a témát, miközben a tányéromban lévő kaját turkálom pár percig, mint aki hirtelen nem is akar már enni, de valójában még éhes voltam, így sietve kaptam be egy újabb adagot. Legalább addig se fecsegek és locsogok hülyeségeket.
Nem hittem volna, hogy valaha itt fogok ülni és reggelizni fogunk. Nem hittem volna azt, hogy bármennyire is beavatom őt, de megtörtént. Ahogyan azt se hittem volna, hogy lesz egyszer olyan, amikor nem csak a rémület fog elsőre blikkre egy férfiról eszembe jutni, vagy az, hogy vajon milyen szörnyeteg lakik benne és láss csodát… megtört ez is. Nem teljesen, de olykor a tükör se törik összeteljesen, megesik, hogy elsőre csak megreped és utána hullik darabokra. Talán a démonjaimmal is így lesz, vagy lehet soha nem fognak eltűnni, de akadni fog egyre több pillanat, amikor nem ők kerülnek fölénybe. Fura módon egyre inkább hinni próbáltam ebben, nem csak a velem szembe ülő miatt, hanem azt hiszem a Callaghan család miatt is. A baleset óta most először igazán éreztem úgy, hogy talán tényleg tartozom valahova, csak eddig vak voltam és buta, ostoba, de leginkább riadt, aki félt attól, ha hinne benne, akkor újra kikerülne az utcára, mint egy kidobott eb.
Elsőre csak hümmögtem egy sort, miközben megvizslattam a villámra szúrt falatot, mintha komolyan tigrisbajuszt keresnék benne, aztán el is tűntettem. Nem feleltem továbbra se, esélyesen percek is elteltek, de lehet csak nekem tűnt annak. – Lehet, egyszer talán kiderül, vagy talán soha. Elég badarság lenne, ha csak a beszéd jelenté a gyógyulást. Szerintem ennek is jelentenie kellene valamit, hogy menedéket kerestem, nem pedig eldobtam az életemet újra, vagy bedrogoztam magam. – hagytam ennyiben végül a témát, mert ki tudja, hogy mi lesz ezek után. Az biztos, hogy több figyelmet fogok kapni bent, talán lecsúsztam a rajzolástól is, amit alig kaptam vissza, ahogyan a terápiák is megmaradnak, a beszélgetések és társai. Én pedig vagy néma maradok, vagy nem. Magam sem tudom, ahogyan eddig se terveztem el a csevegések nagyját, úgy itt is felesleges lenne. Adja magát.
Nem volt könnyű állnom a pillantását, de megtettem, miközben az asztal alatt a kezem ökölbe szorult az ölembe, mintha így kitarthatnék. Hahh! A mantrázásom se maradt el, hogy nem fogok elpirulni, hogy ki fogom bírni és nem lesz gond. Nem akarok majd süllyedni, de erre mekkora is esély van? Szerintem pont akkora, amekkora arra, hogy piros hó hulljon az égből. Nagyot nyeltem, majd mintha lassított felvételt nézne az ember olyan lehetett ez a bólintás. Nem bírtam megszólalni, ez pedig egyértelmű volt. ajkaimat is benedvesítettem a nyelvemmel, de nem mintha jobb lett volna a helyzet. Vajon ő menyire szórakozik jól, vagy kapcsol legalább idővel, hogy nem kéne ennyire megkínoznia?
Bekaptam még egy falatot, mintha nem lenne gond, pedig volt. Minden erőmre szükség volt, hogy ne pattanjak fel és rohanjak inkább fel, ki vagy bárhova, csak el innen, a fürkésző pillantásától. De a falat se tartott örökké és utána jött a bukás. Esélyesen a szavaival egyszerre kezdtem el egyre inkább bíborvörössé válni. Majd, amit még utána mondott. Az volt az a pillanat, amikor a saját nyálamat is félrenyeltem. Ez most komoly? Tuti rosszul hallottam, nem mondhatta ezt, nem célozhatott erre. Fuldokoltam egy sort, sietve nyúltam az italomért, hogy leöblítsem a saját nyálamat. Idegesen harapdáltam az ajkamat és inkább a tányérre néztem. Mintha így elmúlna a rohadt vörösség! Tuti az vagyok! Érzem, ahogyan ég az arcom! Tudom-tudom, ez mind csak bebeszélem magamnak, de akkor is tuti pírban úszik az arcom. – Azt hiszem, hogy meg tudnám idővel szokni és talán idővel nem csak álmomban lenne bátorságom hozzá, vagy esetleg nem zuhannék le utána az ágyról… - kezdtem el birizgálni a rövid tincseimet. Most miért nem lehet hosszú, így tuti még idiótábban néz ki a pótcselekvésem. Végül erőt véve magamon a szemébe néztem, miután mély levegőt vettem. – Ami meg a többit illeti, nos, az azt hiszem nem csak rajtam múlna, hanem főként rajtad is. Ha pontosan nem is tudod, hogy mit tett az apám, de biztosan van sejtésed. Lehet így marad, lehet nem, az se kizárt, hogy a legrosszabb pillanatokban derülne fény rá, de talán ez jobban rajtad múlik, mint rajtam, hogy képes vagy-e… - haboztam, de ha már belekezdtem, akkor be is kell fejeznem, még ha a percek múlásával egyre inkább pirosabbá válhattam. – hogy képes vagy-e bebizonyítani, hogy nem csak fájdalmas lehet, vagy olyan, ami helyett inkább a halált kívánná az ember. Nem tagadom, türelemjáték lehet, embert próbáló, vagy passz, hiszen soha nem volt részem benne, de azt hiszem ez tényleg rajtad áll… - s bármennyire is szemétségnek hathatott ezt így kimondani, de lévén ő az, aki bebizonyíthatja az ellenkezőjét, így azt hiszem nem mondtam ostobaságot, ha mégis, akkor ki fog javítani. – Sajnálom. – sütöttem le a pillantásmat, s talán még sikerült elkapnia azt, ahogyan a kisebb szégyen is átsuhant az arcomon. Szégyelltem azt, ami történt velem és utáltam azt, hogy netán soha nem leszek képes megadni neki azt, ami alapvető dolgok közé tartozna. De arra büszke voltam, hogy képes voltam legyőzni önmagam és nem törődni azzal, hogy mennyire lehetek pirospozsgás, hiszen végigmondtamazt, amit gondoltam és közben végig őt néztem.
Egyáltalán itt van még a helyem, vagy ehelyett azt kellett volna mondanom, hogy engedjen el? Önzőség vagy nem, de azt hiszem vágyom arra mélyen legbelül, még ha csak csíraként is jelent meg a burjánzó sötétségben, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét és egy új világot mutasson számomra. Nem csak olyan értelembe, hanem alapjáraton is, mint ilyen apróságok, a közös reggeli, beszélgetés, gondolatok megosztása, együttalvás, ébredés és még hosszú lenne a lista, hiszen mindig az első lépések a legnehezebbek, de arra épül a többi…
■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Jún. 18, 2018 11:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Most mi az? Talán jobban jársz, mint ha én vennék neked... - tettem szóvá, mert nem vagyok biztos benne, hogy akár méretben jók lennének, vagy sikerülne eltalálnom az ízlését. Bár, már csak a poén kedvéért is, lehet valami fodros virágos masnis rózsaszín királynős ruhát beszereznék, csak mert kíváncsi vagyok, milyen képet vágna, ha meglátná. Abban már nem is hiszek, hogy hajlandó lenne belebújni egy ilyenbe...
- Nem is lennél igazi Harry Potter. Se szemüveg, se bagoly, se varázspálca... - arról nem is beszélve, hogy bár biztos akad egy betévedő számára sok érdekes dolog, attól még az én házam sem éppen egy Roxfort. Egyébként meg attól sem tartok különösebben - egyelőre legalábbis - hogy eszébe jutna minden szó nélkül beköltözni hozzám, attól azért csak több kéne, mint néhány itt töltött óra, nem igaz?
- Tudod, kedves Athena, erre szokták mondani, hogy hinni a templomban kell. - hagyom annyiban a dolgot, mert inkább hagyjuk, hogy mennyire vagyok a nők bálványa. A balesetem előtt inkább voltam, mint azóta, bár tény, többet gubbasztok a műhelyemben, vagy foglalkozok a munkával, mint a csajozással mostanság. Mondhatjuk, hogy nem véletlen az, hogy egyedül élek évek óta.
Inkább az omlettekre koncentrálok, hogy néhány perccel később már az asztalnál ülve falatozhassunk, mert enni azért csak kéne, mielőtt visszaindulunk az intézetbe, hisz a reggelit tuti lekéssük, az ebéd is elég bizonytalan, egész nap meg hadd ne éhezzen szegény, pláne, hogy így csoda, hogy nem fújja el a szél.
- Nem mondtam, hogy biztos. Csak hogy minden ember más, és ha van rá esély, hogy segít, vagy könnyebb lesz a lelked utána, akkor ne fájjon a vászon meg a festék miatt. - lehet, hogy alapjáraton nem díjaznám, hogy a kész festményeket égessük el, de ha ettől neki jobb, ki vagyok én, hogy nemet mondjak rá? Ha meg engem nem zavar, őt se zavarja. Az meg, hogy nem mindig ott van a segítség, ahol az ember számítana rá... miért érzem úgy, hogy ezalatt nem éppen az intézetre céloz? Holott kár, hogy elsődlegesen úgy is ott kell bizonyítania, hogy ismét rendben van.
Reménykedtem, hogy valami választ kibök végül a kérdésemre, de ha már csak látványosan vizslatja a villájára szúrt falatot, én sem várok tovább a csodára, betermelem a sajátomnak a maradékát inkább, mielőtt kihűl. Vajon a választ fontolgatja, vagy ennyire nem ízlik neki? Oké, hogy nem vagyok valami mesterszakács, de omlettet sütni azért csak tudok még...
- Magában nem hiszem, hogy a beszéd elegendő lenne, inkább csak egy módja a sok közül. De igazából teljesen mindegy, mert ha maga az érintett nem akar meggyógyulni, akkor úgy sem segít rajta semmilyen csoda. - gondolkozok hangosan - Reméljük, hogy ők is így látják majd. - tettem még hozzá, bár inkább nem mondok semmi biztosat az ott dolgozókkal kapcsolatosan, hisz nem tudhatjuk, hogy mi lesz a döntésük végül. Inkább örülnek, hogy épségben van a lány, vagy inkább mérgesek lesznek, amiért elszökött?
Aztán csak visszatér az a kérdés, amit még korábban tett fel nekem, csak nem voltam hajlandó válaszolni rá. Nos, most válaszolok, még ha nem is könnyítem meg a dolgát, szándékosan. Lehet, hogy szemét dolog részemről, hogy így visszaélek azzal, amit tudok róla, de ha nem feszegetjük azokat a bizonyos határokat, akkor honnan fogjuk tudni, hogy hol is húzódnak pontosan? Arról nem is beszélve, hogy eddig olyan, mint ha valami burokban élt volna... Hogy tudna hozzászokni valami helyzethez, ha nem "segítenek" neki benne?
Amikor félrenyel és elkezd fuldokolni, szó nélkül tolom közelebb hozzá a poharát, vagy megkaphatja az enyémet is, ha szüksége van rá...
- Nagyszerű, akkor legalább legközelebb sem kell külön ágyazni a kanapéra, ha kedved támadna itt aludni. Ha meg annyira potyogni akarsz az ágyból, majd felkészülök rá. - hagyhatunk pár párnát az ágy mellett, vagy ha időben kapcsolok, én is elkaphatom, igaz, abból kiindulva, hogy reggel milyen ijedten reagált, lehet, ez utóbbi inkább csak rontana a helyzeten.
Igazából nem is vártam több választ tőle, a többit sem azért mondtam, hogy valami elvárással szembesítsem, inkább volt puszta ténymegállapítás, mint feltételszabás a jövőre nézve, és bár nagy volt a kísértés, hogy elpoénkodjam a dolgot, de... ha már így összekaparta minden bátorságát, és képes volt ezt így elmondani, akkor azt hiszem, megérdemli, hogy én is komolyan vegyem. Bár az tagadhatatlan, hogy most sikerült meglepnie, ismét, nem is kicsit.
- Ne butáskodj, nincs mit. - szólalok meg végül én is, némi hallgatás után, igaz, még én is keresem a szavakat, hogy mit is kéne mondanom - Nézd, Athena... egy normális partner mellett ezek egész alaptalan félelmek, valószínűleg majd te is belátod. - legyen szó akár rólam, vagy másról, egyelőre most úgy tűnik, hogy inkább a rossz tapasztalatok meg a félelmek nyomják rá a bélyegüket az egészre - Inkább az a kérdés, hogy az mennyi idő lesz, mire képes leszel annyira bízni valakiben, hogy bebizonyítsa számodra. - valószínűleg nem kevés idő, de ha tényleg maga mögött akarja hagyni a múltját, és elég bátor lesz ahhoz, hogy tovább lépjen, akkor nem hiszem, hogy gond lenne hosszú távon. Bár az más téma, hogy az ilyen ösztönös félelmeket milyen nehéz legyőzni...
- Akárhogy is alakulna, az első kettő, és talán legfontosabb szabály: Ne stresszeld túl, és próbálj meg ellazulni. Mondjuk nem csak ennél, meglepő módon az élet egész sok területén segít. - teszem hozzá komolytalanul, miközben én is a poharam után nyúlok, hogy mintegy a reggeli befejezéseként a poharam tartalmát is eltüntessem.
Ha viszont más mondandója nem volt, akkor fel is keltem, hogy a mosatlant a mosogatóba tegyem, majd ha ő is végzett, intsek neki, hogy kövessen a nappaliba, majd, ha már kíváncsi volt rájuk, akkor a kezébe is nyomtam a vázlatfüzetemet, benne a tegnap készített skiccekkel a Szajna-partról. Akadnak benne korábbi vázlatok is, más megrendelésekhez, különféle témákban... épület, tájkép, emberi alakok, de az utolsó néhány oldalon ott vannak a legfrissebbek. Amíg pedig lapozgat, én is összeszedelődzködök, hisz ideje indulni lassan... Apropó, mivel lenne célszerű?
- Gyalog egy kicsit messze lenne, nem is érnénk oda időben az intézetbe. Hívjak egy taxit, vagy elvigyelek motorral? - fordultam felé bizonytalan tekintettel, majd az első esetében a telefonom után indultam, hogy lebonyolítsam a hívást, a második esetén pedig nekiálltam, hogy megkeressem valahol azt a másik bukósisakot, ami valahol itt kallódott a földszinten.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Kedd Jún. 19, 2018 7:56 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena


Az ötletére, hogy ő venne nekem ruhát csak megforgatom a szemeimet, hogy inkább ne is vicceljen ezzel, mert ott még nagyon nem tartunk. Az teljesen más dolog, hogy egyre többször kötök ki az ő ruháiban különféle okok miatt és ez most se lesz másképpen, hiszen a saját ruhám még mindig festékes. Örülni fognak nekem az intézetben, már előre érzem.
- Ki akar Harry Potter lenni, akkor már inkább Bellatrix Lestrange szerepe jobban állna, nem gondolod? Igaz, így szőkén érdekes lenne. – viccelődöm én is egy sort. Hermione szerepe se lenne rossz, de annyira még könyvmoly nem lettem, ahogyan tudálékos se, mint ő volt. Macskám viszont már van, meg valljuk be, hogy bármennyire is volt gonosz Bella, attól még rohadt jó szereplője a Harry Potternek. Nélküle minden sokkal unalmasabb lenne.
Feltenném a kérdést, hogy netán még hívő is, vagy csak szereti ezt mondani, de inkább elengedem én is a dolgot. Nem olyannak ismertem meg, mint aki minden vasárnap a templomba menne. Gyerekként pedig mennyiszer jártam ott, de aztán eltűntem, majd előkerültem és többé nem tudtam hinni igazán, hiszen milyen Teremtő az olyan, aki hagyja azt, hogy egy apa ezt tegye a lányával? Persze, tudom a sok fanatikus tuti erre is tudta magyarázatot adni, csak egy bökkenő van, hogy feldughatnák maguknak, mert nem érdekel.
Egészen finom lett az omlett, sőt nagyon is ízlik, még ha olykor nem is úgy tűnik. Inkább csak fura ez az egész a helyzet. Együtt ébredtünk, most meg együtt reggelizünk, mintha ez lenne a megszokott közöttünk, pedig rohadtul nem! Fura és egy részem még mindig menekülne, mert mi van akkor, ha nála is később derül ki, hogy miféle szörnyeteg lappang benne? Nem akarok erre gondolni, talán ideje lenne hinnem abban, amiben Maddie is hisz, hogy nem minden férfi maga az ördög fia…csak ez nehéz, borzasztóan nehéz…
- Rendben. – hagyom ennyiben a témát, mert azt hiszem a mai gyújtogatást elnapolhatjuk. Megtenném, örömmel, de mégis látni akarom, szembe nézni azzal a pokollal, ami oly sokáig otthonomként szolgált. Nem hiszem, hogy attól jobb lenne, ha felgyújtanám, vagy attól, ha állandóan nézegetném. Remélhetőleg mire újra erre jönnék, akkor valahol a kupac alján lesz és többé nem is látom, elveszik a feledéshomályában.
Turkálom az ételt, csipegetni kezdtem, pedig esküszöm, hogy ízlik, de hirtelen mintha az étvágyam is megcsappant volna. Vállrándítást kap feleletül, mert hamarosan úgyis fény derül majd arra, hogy miként is vélekednek az intézetben erről a magán akciómról. Ahogyan majd az is eldől, hogy valaha képes leszek-e beszélni mások előtt nyíltan arról, ami miatt elindultam a lejtőn, mint egy legurított kődarab.
Ha azt hittem ennél kényesebb már nem lehet, akkor tévedtem, hiszen a kérdésemnek köszönhetően újabb atombomba lett ledobva. Számomra mindenképpen, neki esélyesen erről könnyebb volt beszélnie, mint nekem. Csak egy biccentéssel köszöntem meg a poharat, de elegendő volt az enyém is hozzá. Miután viszont sikerült nem megfulladnom és meglelnem a hangomat végül beszélni kezdtem. Szerintem ez is haladás volt már, hogy képes vagyok ilyenekről beszélni és kislányos zavaromban nem rohanok el. Tisztában vagyok abban, ha meglát valaki, akkor mindig valami vagány, belevaló csajra számít, hiszen ott van a megannyi tetoválás is, de ha nem is minden értelemben, attól még részben az voltam, csak akadtak számomra eléggé kényes témák, helyzetek.
- Sok mindenért kellene, hiszen mennyi bajt kavartam már? Túl sokat. – persze, legalább nem unalmas mellettem az élet, de akkor is. Nem volt mind kellemes. Csendesen hallgatom azt, amit mond és hiába szeretnék most bölcs lenni, nem tudok, így inkább némán ülöm végig az egészet, miközben a pillantásom az étel és közte jár, hol egyiket, hol a másikat fürkészve. Miként is keveredtünk ide? Jahh, már tudom egymás ölelésében való ébredés milyen lavinát tud elindítani. Már nem is sajog annyira fenekem a zuhanástól, inkább most a téma az, ami miatt fészkelődni kezdek olykor.
- Majd kiderül, hogy menni fog-e vagy nem. Ahogyan mondani szokás, az idő majd megmutatja. – hagytam ennyiben a témát, mielőtt tényleg még kellemetlenebbül érzem magam. Vajon mi lenne rosszabb, ha azt mondtam volna neki, hogy szűz vagyok, vagy inkázz ez. Azt hiszem határozottan ez és nem is értem, hogy miért ennyire türelmes velem. Viszont hálás vagyok, amiért nem kinevet, nem elfut, hanem kitart egyelőre még mellettem is. Aztán majd eldől, hogy mennyire is fog ez működni, vagy sikerül lazára vennünk, de nem tartom kizártnak, hogy még sok kényes pillanatunk lesz. Számomra mindenképpen, számára? Férfiból van, úgy tartják, hogy ők mindent könnyebben vesznek.
Ő távozik, én meg inkább folytatom az evést, mielőtt csatlakoznék hozzá. Utána pedig kíváncsian veszem szemügyre a vázlatait. – Gyönyörűek, már most egészen élethűek. – mi lesz akkor, ha meg is festi őket? Szerintem harcot vívnának majd a képekért. Nem tudom, hogy megrendelésre vagy csak úgy dolgozik, de biztosan sikere lesz. Kicsit még el is kalandoznak a gondolataim, amiből a kérdése szakít ki.
- Van motorod és csak most mondod? Egyértelmű, hogy az! – igaz, akkor még nem gondoltam bele, hogy mennyire is lesz fura az, amikor felülök mögé, majd átkarolva szeljük át a várost. A kettőség pedig közben is eléggé erős volt. Amikor megérkeztünk, akkor haboztam, majd mielőtt beléptünk volna egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- Akkor hajrá, lefejezés már nem létezik. – próbáltam lazára venni a figurát, ha már azt mondta, hogy néha vehetném lazábban. Gyerekként megtanulja az ember, hogy milyen a fejmosás, de ez ahhoz képest semmi nem volt. Igazából még PJ előtt se szedték le annyira fejemet, amikor elindultam velük a folyosón a szobám felé, akkor még hátrapillantottam, majd a következő pillanatban még visszafutottam és egy puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm. – csak ennyit mondtam, mielőtt újra az ápolók kíséretében távoztam. Az meg, hogy kit lepett meg jobban a tettem, őt vagy a jelenlévő ápolókat. Nos, ki tudja…


Köszönöm a játékot! Imádtam minden fordulatával ahwie

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Kedd Jún. 19, 2018 4:56 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szer. Júl. 04, 2018 9:10 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

Kikászálódva az autóból aztán felkapom a bőröndöt, és indulok is a bejárati ajtó felé, hogy amíg a kulcsomat keresem a kabátom belső zsebében, addig válaszoljak Athena előző kérdésére is, ha már - gondolom - arra számít, hogy úgy sem fogok.
- Egyébként, ha egymás mellett alszunk, akkor nem együtt töltjük az esténket? Vagy valami más programot terveztél? - fordulok felé kíváncsian, ami pedig a másikat illeti, nos... - Nem is tudom, majd megnézem, van-e még hely a határidőnaplómban. - jegyeztem meg poénkodva, majd mielőtt nagyon kiakadhatott volna, nyomtam egy puszit a homlokára, hogy annyira azért ne vegye vészesen komolyan a dolgot. De ha neki szabad szemtelenkedni, akkor nekem is, nem igaz?
A kulcsot dugom is a zárba, majd elfordítva azt egy halk kattanással adja tudtunkra, hogy nyitva. Ennek ellenére nem nyúlok a kilincs után, helyette inkább Athena felé fordulok.
- Ami azt illeti, készültem még egy meglepetéssel számodra. Nem kell semmi nagy dologra gondolni, de... azért remélem, hogy tetszeni fog. De mielőtt megmutatnám, megkérlek, hogy kösd be a szemed. - mosolyodtam el, majd egy kendőt is elővadásztam az egyik zsebemből, hogy felé nyújtsam. Vagy én kössem be a szemét, esetleg ha nagyon vonakodna ellene, akkor kiegyeztem abban is, hogy hagyjuk a kendőt a francba, csak csukja be a szemeit és ne lessen. Ha bízik bennem annyira, hogy legalább ebbe belemenjen, és rám bízza magát néhány percre, én már annak is örültem.
- Készen állsz? Ne less! - adtam ki a következő utasítást, majd hogy teszteljem, integettem egy sort a kezemmel az orra előtt, érkezik-e rá bármi reakció, vagy sem. Ha pedig minden rendben volt, akkor... első körben elvettem tőle a virágot, és a bőrönddel együtt beraktam az előszobába, mielőtt véletlenül eltűnne, elvégre nem épp a legfényesebb környék volt, ahol éltem, utána azonban finoman megfogtam Athena kezeit, hogy úgy vezetgessem végig a házon.
Csak szép lassan, úgy sem sietünk sehová, sőt, még szóban is navigáltam neki, hogy merre haladunk - most jobbra, most egyenesen.... balra, megint egyenesen... mígnem végül megérkeztünk.
- Ülj le kérlek. Itt van egy szék, csak arra figyelj, hogy háttámla nélküli, ne ess le róla. - vezettem oda a kezét óvatosan, majd megvártam, amíg kényelmesen helyet foglal. Még babráltam gyorsan egy sort a függönnyel, hogy jobbak legyenek a fényviszonyok, utána azonban mögé léptem, hogy kioldozzam a kendőt/szóltam neki, hogy kinyithatja a szemét, a korábbi döntésétől függően.
Azt említettem neki, hogy az elmúlt napokban átrendeztem valamennyire a műtermemet, azt azonban nem, hogy pontosan miért, vagy hogyan. Igaz, úgy indult, hogy csak egy régi könyvet kerestem, de aztán ahogy belelendültem, megszállt az ihlet - és a helység egyik sarkában, az ablak mellett egy kis sarkot Athena számára is kialakítottam. Egy asztal, mellette egy állvánnyal, ha esetleg nagyobb méretben szeretne dolgozni, meg egy kisebb polc a fal mentén, hogy tudja hol tárolni a holmijait, ha szeretné. Ha pedig kihúzza az íróasztal fiókjait, az egyikben különféle papírból készült rajztömböket talál, a másikban pedig néhány ceruza-, szén- és tollkészletet, ami csak a grafikához szükséges lehet. Van közte amin a napokban akadt meg a tekintetem az üzletben, van benne olyan is, amit még magamnak vettem évekkel ezelőtt, de miután szinte egyáltalán, vagy nagyon ritkán használtam, ő talán több hasznát látja.
- Parancsolj. Ha nem is egy önálló műterem, de kezdetnek talán megteszi. Ha esetleg az unokatesódéknál túl nagy lenne a hangzavar az alkotáshoz... - szólaltam meg sután, csak hogy mondjak is valamit, ne csak álljak némán, az ablakpárkánynak dőlve, miközben azon izgulok, hogy vajon mit fog szólni hozzá? Tetszik neki egyáltalán, vagy inkább csalódott lesz, mert másra számított...?

■ ■  >>>előzmény  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szer. Júl. 04, 2018 9:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

Nem feleltem semmit se arra, hogy nincs miért szégyenlősködni, hiszen ő könnyedén beszél. Biztosan akadt régebben is barátnője, esélyesen nem is egy. Másrészt meg nem tudtam azon gondolatoktól szabadulni, hogy vajon ki fog-e végig tartani… Vajon nem fogja őt zavarni, ha ismerősbe futunk bele és velem látják? Egy agyontetovált csajjal? Vagy éppen ha megjegyzéseket tesznek a korom miatt neki? Tényleg csak meg fogja rántani a vállát és nem törődik ezekkel a dolgokkal? Féltem, hogy fog és emiatt netán újra minden meglesz kavarva és nem jó értelemben.  Érdekes dolog, hogy amikor azt hisszük már nem félhetünk még több dologtól, akkor az élet bebizonyítja, hogy igen, de leginkább talán pontosan azért, mert képtelenek vagyunk sokszor kimondani a félelmeinket. Mint például most is tettem, inkább csak próbáltam hinni a megtépázott szívemmel és lelkemmel, miközben a hajas dologra már nem is reagáltam semmit se.
Csak bólintással reagáltam arra, amit mondott az utazásra vonatkozóan. Engem még mindig vonzott az ismeretlen, de abban már nem voltam biztos a szavait követően, hogy esetleg elkísérne e, ha utazni akarnék. Egy álom, amiról talán újra lemondok, vagy másképpen fogok megvalósítani. Zavaros volt a helyzet, így a gondolataim is. Ennek köszönhetően pedig nem is most próbáltam megfejteni a választ erre a dologra. Amikor rákérdezett a srácra, akkor csak tovább folytattam az elkezdett mondandómat, hiszen ne szóljon bele a mondandómba, mert megspórolna magának jó pár ősztincset.
- Lehet nem vagyok nagy guru, aki kiismeri a férfiakat, de attól még vak nem vagyok. Láttam, hogy a Rómeók említése is miként érintett Jean-Philippe. – pillantottam rá komolyan és rövid időre meg is torpantam előtte, mielőtt még taxit szereztünk volna. – Nincs miért aggódnod, ezt jobb lenne, ha az eszedbe vésnéd. Ennyire soha nem engedtem még senkit se közel, mint veled eset meg. Nem tudom, hogy pontosan mi ez az egész, ami köztünk van, vagyis sejtem, de ez túlzottan új nekem. Sejtem, hogy nem is ilyen nehézesetekhez, nyomikhoz szoktál hozzál, így szerintem nekem több okom lenne aggódni, mintsem neked. Csak bízz bennem és várd ki, hogy a bimbó kinyíljon, ami talán hosszabb idő lesz, mint bármelyikünk hinné, vagy éppen rövidebb. – nem volt könnyű végigmondani, esélyesen kicsit olykor meg is remegett a hangom, de amikor a végére értem, akkor mély levegőt vettem és kifújtam, majd pedig egyszerűen megpróbáltam hátat fordítani neki, hogy inkább fogjunk taxit. Szerintem ennél már csak az volt mélyebb, amikor azon a terápián beengedtem őt is a múltamba, miközben részben nála kerestem kapaszkodót.
- Fogalmad sincs, hogy mennyi… - valójában nem voltam tele energiával, de fáradtnak se mondanám magam. S az pedig szerintem teljesen normális, hogy az első szabad napomon nem pont az alvás az, amire ténylegesen vágyom, vagy szeretnék. Mivel nem felelt a kérdésemre, így nem mozdultam meg egészen addig, amíg ki nem nyitotta az ajtót. Akkor végül kisebb szemforgatást követően kiszálltam és elindultam a ház felé.


- Remek, látom mindenre van valami frappáns visszavágásod. – még mindig duzzogva feleltem az alvós dologra, majd megrántottam a vállamat, ahogyan mellette haladtam az ajtó felé. – Nem, nincs programtervem, egy időre szerintem elegem lett a kötelezőprogramokból, de… - haboztam, majd elgondolkoztam egy pillanatra, hogy vajon elmondjam-e, vagy ne. Végül győzött az igen. – de azt hiszem nem is akarok per pillanat előre tervezni, inkább csak úszni az árral és hagyni, hogy az ösztön vezessen olykor, még ha két másodperc múlva újra magával rántanak a démonjaim. – pillantásomat övébe fúrtam és esélyesen nem kellett kétszer mondanom, hogy mikre gondolok.. Csók is hasonlóan spontán volt, vagy éppen az, ahogyan mind a ketten ráébredtünk, hogy ez többről szól, mint hittük, vagy az, ahogyan a nyakában landoltam. Mind-mind a pillanathevének volt köszönhető, még akkor is, ha csak rövid ideig tartott mindig az önfeledt boldogság, mert utána mindig akadt olyan momentum, ami visszarántott a rideg múltamba.
Nem  értettem, hogy miről beszél és ez ki is ült az arcomra. – Még egy meglepetés? Nincs szükségem meglepetésekre, hiszen már az is annak mondható, hogy belecsöppentél az életembe és még mindig részese vagy. – vallottam be tétován és kicsit hebegve-habogva. Nem szoktam én ilyeneket beszélni és most tényleg nem gondoltam végig azt, amit mondtam. Egyszerűen csak nem sikerült lakatot tennem a szívem-agyam és a szám közé, így kibukott az első dolog, ami eszembe jutott. Arra pedig, hogy bekössem a szememet haboztam. Akaratlanul is eszembe jutott az a sötétség, ami abban a faházban ölelt körbe sokszor, amikor szinte az orromig nem láttam. Nagyot nyeltem, végül bólintottam. Ha segített megkötni a kendőt, akkor nem ellenkeztem ellene, majd álltam ott. Hallottam a távolodó lépteket, aminek köszönhetően a pánik igazán erősen kerített hatalmába.
- PJ?? – csendült bizonytalanul a hangom, miközben kezem idegesen szorult ökölbe, majd pedig nyitottam ki, hogy a farmeromon simítsak végig. Le se tagadhattam volna, hogy valami nagyon nincs rendbe. Közben pedig folyamatosan próbáltam mantrázni, hogy nem lesz baj. Ez most másabb és ő nem hagy cserben, nem hagyja, hogy a sötétség újra elnyeljen… az nem lehet.
Készen álltam-e? Abban én se voltam biztos, de mégis bólintottam, miközben a kezemmel próbáltam máris meglelni őt idegesen, ha pedig végre megfogta a kezemet, akkor nem kizárt, hogy a félelemnek köszönhetően kicsit izzadt is volt már a tenyerem. Ezt követően pedig szinte tényleg kapaszkodtam belé, ilyen erővel esélyesen még soha nem fogtam meg a kezét. Próbáltam figyelni a hangjára, hagyni azt, hogy az itt tartson és ne keveredhessek a múltamba, mielőtt netán szinte letépném magamról a kendőt, mert mégis képtelen vagyok rá. Vajon kinek akartam inkább bizonyítani? Magamnak, vagy neki, hogy nem vagyok menthetetlen? Azt hiszem, hogy mind a kettőt bizonyítani akartam és igyekeztem kitartani, majd amikor mondta, hogy üljek le, akkor a szabad kezemmel azt is kitapogattam, miközben olykor kicsit megremegett aprócska kezem, majd idővel sikerült helyet foglalnom a segítségével. Sietve húztam le a kendőt, mint akit szinte éget, nem vagyok normális. Minek tettem ki magam ennek? De aztán ahogyan megláttam, hogy mi is a meglepetés egyből lefagytam és hirtelen az árnyak újra kezdtek távolodni. Nem csak szobába sütött be a nap, hanem hirtelen belül is úgy éreztem, hogy nap újra melengetni kezd, reménnyel kecsegtet, ahogyan a fekete felhőkön egyre inkább átjutott.
Lassan álltam fel, a kendő is a földre hullott, ahogyan elindultam a kis sarok felé. Ahogyan az asztalhoz értem lassan húztam végig az ujjamat rajta, mintha csak érezni akarnám a fa lelkét, amiből készült. – Ez… ez az enyém? - Hitetlenkedve pillantottam hátra az engem fürkésző személyre, majd újra az asztalt néztem. Az állványt, majd pedig leültem, mielőtt netán a lábaim hagynának cserben. Hirtelen szóhoz se jutottam, csak újra az asztalra tévedt a kezem, miközben helyettem beszélt ő is. Bekukkantottam a fiókokba is, de ahogyan leültem tisztán nem láthatta az arcomat, ahogyan azt se, hogy miként sírtam el magam. Nem tehettem róla, igazából szerintem még életemben nem történt ilyen velem.
- Köszönöm. – csuklott el hirtelen a hangom, majd sietve próbáltam meg letörölni a könnyeimet és összeszedni magam. Ha nem jött addigra közelebb, mert netán nem tűnt fel a hangomból, hogy valami nem stimmel, akkor csak megköszörültem a torkomat, majd újra körbepillantottam. – Soha nem kaptam ennél szebb ajándékot, egy saját kuckót, menedéket… - vallottam be még mindig csendesen, majd rápillantottam, miközben egy-két könnycsepp még mindig ott trónolt az arcomon, de ez nem a bánattól volt, hanem mert nagyon is boldog voltam és olyat kaptam, mint még előtte soha. Lassan álltam fel, ha pedig még mindig távolabb állt, akkor közelebb sétáltam hozzá, majd megálltam előtte.
Fürkészem őt, elvesztem a pillantásában, miközben viaskodtam önmagammal, hogy megtegyem, vagy ne, de végül esetlenül a felsőjére siklott a kezem, hogy kicsit közelebb húzzam magamhoz, majd pedig megcsókoltam. Esélyesen nem volt annyira béna, mint az intézetben, de teljesen bátornak se mondanám. Ahhoz kellett pármásodperc, hogy bátrabb legyek, míg végül a kezemet is a nyaka köré fontam. Amikor pedig elváltak az ajkaink, akkor még mindig meghatódva szólaltam meg. – Köszönöm. – elsőre csak ennyit bírtam újra kinyögni. Majd újra a sarok felé pillantottam. – A függönyt megtarthatom? Legalább ha behúzom nehezebben vonod majd el a figyelmemet. – mosolyodtam el játékosan és fura módon egyszerűen boldogság járt át, nem próbáltam meg megszökni hirtelen ebből a pillanatból. Még akkor se, amikor éreztem, hogy ott figyelnek a démonjaim a vállam felett és csak arra várnak, hogy újra belém vájják a körmeiket és magukkal vigyenek. Most nem érdekelt, csak ott akartam lenni PJ közelében és hagyni, hogy az általa életre keltet érzések a fogságukba ejtsenek. S most még inkább úgy éreztem, hogy egy részem már egyre inkább kezd ide tartozni és küzdeni akarok azért, hogy egyszer eme részem minden egyéb fölé kerekedjen, minden sötét és ijesztő gondolatot, érzést legyőzzön.


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again


A hozzászólást Athena Blake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 16, 2018 9:31 am-kor.
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Júl. 09, 2018 12:04 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Húha, milyen jó megfigyelő lett valaki az elmúlt egy hét után. - somolygok a nemlétező bajszom alatt, elvégre korábban olyan jól félreértelmezte nem egyszer a jeleket, amiket látott, hogy az valami csodálatos, most meg kapásból kioktat? Mondjuk nem veszem annak, kimondottan jól szórakozok rajta - Mesélj, kedves Athena, mégis hogy érintett a Rómeók említése? - már csak kíváncsiságból is. Ennyire feltűnően reagáltam volna a gondolatra?
- Hát rendben, legyen. Bár eddig is bíztam és vártam, de akkor, hogy tisztázzuk, te se aggódj olyan butaságok miatt, hogy esetleg gondolok egyet és feladnám idő közben. Rendben? - kérdezek vissza annak ellenére, hogy hátat fordít,de ellenállok a kísértésnek, hogy elpoénkodjam a dolgot, pláne, ha ennyire komolyan gondolta, és nagy dolog tőle, hogy kimondta... legalábbis a reakciói erről árulkodnak. Igaz, ez nem jelenti azt, hogy a mosolyt is letörlöm a képemről, miközben leintek egy taxit, hogy hazamenjünk. Nagy a kísértés, hogy ne mondjak semmi olyat, amivel lelőhetném a meglepetést, ami rá vár, pláne, ha már eddig sikerült lakatot tenni a számra. Kár lenne érte.
- Jajj nekem, csak bírjak el vele, mi? - kérdezek vissza, miután megérkeztünk, s mielőtt kiszállnék az autóból, hogy ne puffogjon ott a hátsó ülésen, a végén még vele együtt hajt el a taxi. Vagy puffogjon, sejtem, úgy is csak addig tart majd, amíg meg nem látja, mivel készültem neki.


- Nekem mindig. Nem tanultad még meg? - szórakoztam jót az újabb reakcióján, mert sejtem, nem épp ilyesmire gondolt, de most így járt, amikor pedig meghallom, mit reagál a másik kérdésemre, csak büszkén pillantok rá.
- Helyes! Jó is az, igaz, néha nem feltétlenül jó mederbe úsznak a dolgok, de amikor igen... azt az érzést semmi sem pótolja. Másrészt meg biztos hallottad már te is a tanáraidtól rajzolásnál, hogy nem feltétlenül jó mindig túlagyalni, túldolgozni a képet. Oda a frissessége, spontaneitása. - az meg megöli az egész képet. Néha még én is belefutok ebbe a csapdába, szóval nem csak a kezdők hibája, igaz, náluk gyakrabban fordul elő. Arról nem is beszélve, hogy ha mindig azon aggódik az ember, hogy a terv szerint haladjanak a dolgok, hol marad a felfedezés öröme? Vagy a váratlan pillanatoké? Mint a következők is...
- Igazán hízelgő ilyesmit hallani egy nőtől. Bizony, van még egy, és odabent vár, akár szükséged van rá, akár nincs. - mondjuk tény, sajnálnám, ha teljesen hidegen hagyná az elmúlt néhány napi munkám, de csak nem... legalábbis nem ilyennek ismertem meg az eddigiek alapján.
Látom a habozását, ahogy a szembekötést említem, épp azért is ajánlottam fel végül azt, hogy elég, ha becsukja a szemét, hisz csak akkor jutott eszembe a története, amikor meg elkezdtem mondani... tipikus, hogy a tervezési fázisban az ilyesmi valahogy elsikkad. Amikor azonban bólint, hogy rendben, akkor mögé lépek, hogy segítsek benne, aztán indulhattunk is.
Oké, a bőröndöt még gyorsan bedobtam az előszobába úgy, hogy ne essünk át rajtuk, de aztán már léptem is vissza hozzá, sietve megfogva a kezeit.
- Itt vagyok, semmi baj! Ne aggódj, vigyázok rád. - átvezetem úgy a házon, hogy lehetőleg ne menjen neki semminek, ne essen át semmin, vagy essen bármilyen más bántódása... de ha mégis, még akkor is el tudnám kapni, szóval tényleg semmi oka félni ilyenek miatt. Ami pedig a többi félelmet illeti.. bár a történetet már ismertem, a részleteket még mindig nem teljesen... talán nem is baj, ha szükséges lesz, úgy is elmondja, remélem, de talán ez a mostani kis "bátorságpróba" jó lesz első lépésnek ahhoz, hogy legyőzze a félelmeit... hogy megtapasztalja, az, amihez eddig akaratlanul is rossz érzetek társultak, nem feltétlenül rosszak...
Nem tudom, hogy segített-e valamit, vagy sem, hogy közben folyamatosan beszéltem hozzá, akár, hogy merre fordulunk, hol járunk a házban, vagy korábban mi volt itt az átrendezés előtt, mindenesetre úgy kapaszkodott a kezembe, hogy úgy véltem, ártani nem árt, és amúgy is csak néhány percről volt szó, mielőtt helyet foglalhatott a széken.
- Igen, a tiéd. - bólintottam a szavak mellé megerősítés gyanánt, mert olyan kis elképedtnek tűnt, mint aki képtelen elhinni azt, amit lát. Lehet, hogy valóban így volt, így az ablakhoz sétálva vártam, hogy felocsúdjon, és alaposabban is megnézze, felfedezze a kis alkotós sarkát. Úszni az árral, ugyebár.
- Ugyan, szívesen. - szólaltam meg végül, miután csak szótlanul néztem a reakcióját, mozdulatait, rezzenéseit... azt, ahogy próbálja letörölni a könnyeit úgy, hogy ne vegyem észre, de még ha könnyek is, végre az öröm csalta őket a szemébe, nem a bánat és a fájdalom.
- Nos, akkor használd egészséggel. Ügyesen, kreatívan... produktívan. - tettem hozzá. Lehet, hogy nem olyan nagy dolog, csak egy kis sziget a műtermem sarkában, de tudva, mennyire szeret rajzolni, ide legalább elmenekülhet a világ elől, ha úgy tartja kedve... vagy ha épp beadandót készít és a szobája kevés lenne hozzá. Igazából úgy is rajta áll, eszem ágában sincs megszabni, mikor, vagy hogyan használja.
Figyeltem, ahogy felkel a székről, majd közelebb sétál, de én továbbra sem mozdultam az ablak elől, csak vártam, hogy mit szeretne. Mire készül? Csak akkor engedtem a mozdulatnak, amikor megragadta a felsőmet, hogy közelebb húzzon, a csókot pedig már noszogatás nélkül is viszonoztam. Igaz, ahogy korábban sem számítottam rá, hogy kapok tőle, úgy most is sikerült meglepni vele, igaz, sem akkor, sem most nem volt ellenemre. Az ő karja a nyakam köré simul, az enyém őt öleli át, ám nem engedem el azután se, hogy megszólalt.
- Persze, ha szeretnéd. Ha gondolod, át is rendezheted, vagy pakolhatod a dolgokat benne, csinosíthatod, vagy variálhatunk még rajta, igazából rajtad múlik, hogy lenne kényelmes számodra. - ha fent is marad az az elválasztó függöny, miután itt az ablak, neki úgy is lesz elég fény, nekem meg a festéshez akad bőven megfelelő hely még a műteremben.
- Úgy is egész sokat vagyok itthon, szóval jöhetsz nyugodtan, használni a mini-műtermedet, ha meg esetleg mégsem... úgy is egész otthonos vagy már zár-feltörésben. Vagy megkeresem neked a pótkulcsot. - vontam vállat, majd meglátjuk még, hogy mikor, vagy mennyi időt töltene itt...
- Meg mit is ígértem még neked? Egy üres fiókot a ruhásszekrényemben? - gondolkoztam hangosan, bár az igazsághoz hozzátartozik, arra aztán végképp nem maradt időm a nagy pakolászásban, meg a fejemből is totál kiment. De ha igényt tart rá, azt is megoldom 5 perc alatt!

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Júl. 09, 2018 11:46 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

Miért is nem tudtam hallgatni? Sejthettem volna, hogy csak a lovat adom alá és remekül fog szórakozni. A nem tetszésemet meg mi sem árulná el jobban, mint a szemforgatásom. Pár pillanatig nem felelek, hiszen mi értelme lenne, meg egyébként se voltam ennyire szókimondó ilyen téren, de aztán valami mégis belülről arra késztet, hogy mély levegőt vegyek és feleljek a kérdésére. – Hazugság lenne azt állítani, hogy kiismertelek már, vagy ismerlek teljesen, de azt már egészen jól tudom, hogy mikor őszinte a mosolyod. – közben pedig álltam a pillantását bármennyire is nehéz volt, de annyit papoltak az elmúlt időben arról, hogy beszéljünk az érzéseinkről és gondolatainkról, hogy valahol el kell kezdeni, nem? Ez is ilyen volt, s balszerencse vagy nem, de nem mindig tudtam lakatot tenni az eszem-szívem és a szám közötti útvonalra, így felszínre buktak a dolgok.  
Következő pillanatban meg már indultam is a taxihoz, viszont a kérdését hallva megtorpan és hátrapillantottam rá. – Igyekszem, de nekem lehet ez nehezebben fog menni, mint neked. – és azt pedig kiolvashatta a szavaimból és a pillantásomból, hogy nem miatta, hanem sokkal inkább miattam, a múltam miatt. Azért, mert nem tartottam magam semennyire se főnyereménynek; ezerszer jobb nőt is megkaphatna, de itt van és engem akar. Ezt pedig próbáltam magamban mindennél jobban tudatosítani, hogy minél kevesebbet aggódjak amiatt, hogy egyszer netán elsétálna.
Az pedig, hogy mennyire energiám van és ő mennyire is fog velem bírni. Nahh, az majd eldől. Nem csak a nyár utolsó hónapja kezdődött el számomra egyetem előtt, hanem új élet felé vezető ösvény is, ami egyszerre volt ijesztő és csábító is.



- Lehet jobb lesz megválogatnom a szavaimat, a végén még fejedbe szállnak a hasonló véletlen elszólásaim. – mondtam neki egy ártatlan mosollyal, miközben próbáltam leplezni azt, hogy izgatott vagyok amiatt, hogy vajon mivel készült még. Ki ne örülne meglepetésnek, főleg akkor, ha számára fontos személytől érkezik?! Egyébként is most veséztük ki nagy vonalakban, hogy a spontaneitás mennyire is fontos az élet különböző területein. Ezért se feleltem arra már semmit se, hiszen hallgatás eleve beleegyezés, nem?
Alig, hogy a szememet bekötöttük és hallottam a távolodó lépteket máris elkapott a pánik. Amiről nem csak a testbeszédem, de a remegő hangom is árulkodott, ahogyan kiejtettem az általam kapott „becenevét”. Próbáltam nyugodt maradni, de igazán csak akkor leltem kisebb megnyugvást, amikor megéreztem azt, hogy miként fogja meg a kezemet. Kapaszkodtam bele, mint a kisgyerek kapaszkodik a szülei kezébe, hogy nehogy orra bukjon. Igaz, én más okból tettem, de próbáltam túlélni ezt a próbát, viszont nem csak az a tudat segített, hogy tudtam itt van mellettem és elkap, ha baj lenne, hanem a hangja is képes volt bekúszni a rémképek közé és nem engedni azt, hogy a sötétség és a félelem teljesen magával rántson.
Fogalmam sem volt, hogy mire kéne számítanom, hogy mi lehet a meglepetés, de azt is pontosan tudtam, hogy ez soha meg se fordult volna a fejemben, legalábbis most még biztosan nem, hogy ezzel készült. Létezhetett volna olyan dolog, amivel jobban kifejezhette volna azt, hogy van itt helyem és szeretné, ha netán több időt lennék a közelében? Nem hiszem, vagy csak én értelmezem félre ezt az egészet és mesélek be olyat, amit nem is kéne? Bármennyire is meglepő, de nem tudom ezt se. A hitetlenkedés nem csak arcomra, rezdüléseimben jelenik meg, hanem szavakban is. Képtelen vagyok elhinni elsőre és most először esik meg velem, hogy a meghatottság miatt sírom el magam, vagy legalábbis nem rémlik ilyen. Az érzések kavarognak velem és pár pillanat erejéig mintha szédülnék is, mert túl sokáig ültem a körhintán, de közben újra és újra a faasztalon simítok végig, mint aki tényleg nem hiszi el, hogy létezik és nem képzelődik.
- Majd igyekszem, csak aztán nehogy a tanonc kitúrja a mestert. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen ezt szokták mondani, nem? Abban pedig biztos voltam, hogy lehet még meg is bánja idővel azt, hogy ezt a kuckót nekem adta, mert esélyesen sokat fogok itt tartózkodni. Közelében úgy érzem, hogy nem érhet baj és szeretnék itt lenni, főleg ha már mások is bátorítottak, hogy ne rohanjak el. Adjak esélyt arra, hogy valaki új világot mutathasson nekem, ha már eddig is kitartott mellettem és segített. Pláne, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva és én is egyre inkább kezdtem kötődni hozzá. Olykor talán úgy, hogy fel se tűnt neki, vagy ki tudja, hiszen én is sokat változtam az időforgatagában, meg esélyesen ő is…
Hamarosan pedig csókkal köszönöm meg neki és fejezem ki azt, hogy mennyire is örülök. Röpke pillanatra kicsit összerezdülök, amikor ő is körém fonja a karját, de utána inkább csak az ölelésébe simulok és hagyom, hogy a csókunk másik világba repítsen és a bennem dúló démonokkal harcoljon, idővel meg talán véglegesen legyőzze majd, de az még biztosan sok idő lesz, mire nem marad démonon, vagy legalábbis nem a múltam miatt. Mosolyogva hallgatom őt, miközben még mindig egymást „öleljük”.
- Szerintem tökéletes így, maximum az én cuccaim hiányoznak belőle, de azokat úgyis magamnál hordom, ha rajzolok. – itt is sok minden volt már, de azért ragaszkodom a saját vázlatfüzetemhez, a bejáratott ceruzáimhoz, majd idővel használom azokat is, amiket kaptam. Most viszont még szükségem volt az állandó dolgaimra, amik egyelőre még az intézetfalain belül voltak megtalálhatóak miután engedték, hogy rajzoljak.
- Tényleg, most hogy mondod ígértél egy kulcsot is hetekkel korábban. Lehet inkább a kulcsot választanám, mielőtt netán valaki rendőrt hívna rám, hogy feltöröm a záradat. – tudom-tudom, nem Párizs előkelő negyedében lakik, de ki tudja, lehet itt is akad rendes polgár. Egyébként is amennyire eleinte féltem ettől a dologtól, most annyira szerettem volna tényleg kulcsbirtokos lenni. Akkor már tényleg akkor jöhetnék és mehetnék, amikor akarok.
- Van egy olyan sejtésem, hogy az elmaradt abból kiindulva, ahogyan kérdezed, vagy tévednék? – pillantottam rá kérdőn, miközben a mosoly továbbra se tűnt el. Tényleg ennyire könnyedén el tudnám fogadni a helyzetet most? Ennyi könnyű lehet a démonokat elűzni és kalitkába zárni? Nem, nem hiszem, de most mégis ki akartam élvezni ezt a pár pillanatot. – Szóval… - kezdek bele, hogy kicsit húzzam őt és arcomra is csalódottságot varázsolok, hogy még inkább palira vegyem. Gőzöm sincs, hogy mikor letten ennyire bátor az ilyen fajta szemtelenkedésben, de magától jött. Nem agyaltam semmin se, csak úsztam az árral. – nem gond, mármint ez a kuckó többet ér bármennyi fióknál, hiszen ezzel tökéletesen tudtomra adtad, hogy mennyire is szeretnéd azt, hogy netán szép lassan egyre több időt töltsek itt. – mondtam kisebb pírral az arcomon, hiszen azért már mindent én se bírok még ki. – Vagy rosszul olvastam volna a sorok között? – kérdeztem meg hirtelen megszeppenve, hiszen lehet tökre félreértettem mindent és hamarosan jön a koppanás? Főleg nem így a semmiből se, majd végül újra megcsókoltam őt, ha hagyta. Azt hiszem, kezdem egyre inkább élvezni ezt az aprócska tettet. Végül sietve hátráltam meg. – Na jó, most már tényleg mennem kell. Bocsiiiiiii. – közben pedig már hámoztam is le magamról a karját, hogy utána elrohanjak abba az irányba, ahova még a királyok is gyalog jártak hajdanán. Így jár az, aki nem megy el a repülőn, de már tényleg nem bírtam volna tovább tartogatni. Pár perccel később viszont visszatértem én is.
- Mihez lenne kedved? Elmehetnénk valahova, vagy inkább itthon töltenéd el az időt? Mára rád bízom magam, túlzottan is tetszettek eddig a meglepetések, amiket okoztál. – mosolyodtam el édesen, miközben őt fürkésztem pár lépésnyire megállva tőle. Talán azért se mentem közelebb, hogy nehogy újra megcsókoljam őt, mert túlzottan is csábítóvá vált hirtelen a gondolat. – Van kedvenc éttermed, kajáldád? Vagy sétálni a parton? Ha jól tudom, akkor ilyenkor tele van feltörekvő művészekkel és árusokkal is a rakpart. – csacsogtam tovább, mielőtt netán olyat tennék, amit lehet nem kéne, mert ha per pillanat nem is hozta rám a frászt a csók és a közelsége, akkor se volt arra garancia, hogy a következő pillanatban nem fogja, mert netán lecsapnak a vállamon üldögélő démonjaim...



■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3 ... 5, 6, 7 ... 9, 10, 11  Next

Ajánlott tartalom

JP mûterme
Second Chance frpg
6 / 11 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-