JP mûterme - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:01 pm ✥
✥ Yesterday at 6:52 pm ✥
✥ Yesterday at 5:11 pm ✥
✥ Yesterday at 4:51 pm ✥
✥ Yesterday at 12:55 pm ✥


Témanyitás ✥ JP mûterme •• Szomb. Márc. 24, 2018 7:00 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

First topic message reminder :

Forrás: google


Forrás: google


Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Márc. 26, 2018 10:30 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Na mekkora? Pedig most még különösebben meg se erőltetem magam, hogy hozzam a formám! - felelem büszkén, még ha valójában nem is olyan nagy büszkeség az ilyesmi. Attól még ez az igazság, és ha már ő is ilyen mézes-mázas hangnemben tálalta, akkor miért ne?
- Hé! Szenilis még nem vagyok, az meg elég gáz lenne, ha a saját házamba nem bírnék bejutni. Kincseket? Ezen a környéken? Látszik, hogy nem vagy idevalósi... - mert aranyrudakat hülye lennék a kispárnám alatt rejtegetni, másfelől meg, a képeim így is elég nagy értéket képviselnek, hogy a felszerelés árát már ne is említsük. Aki szokott rajzolni, tudja, hogy milyen árban vannak az ilyesmik, az meg más téma, hogy a laikusok számára inkább hasonlít ez a hely egy szemétdombra, mintsem kincsesbányára. Akinek nincs szeme hozzá...
- Teljesülő kívánságok? Hány éves vagy te, kislány, hogy még hiszel a mesékben? - csóválom meg a fejem, ezzel is csak azt megerősítve, hogy mennyire, de mennyire nem hiszek az ilyesmikben. Ha ilyen könnyen teljesülnének a kívánságok, akkor most mi sem beszélgetnénk itt, sőt... valószínűleg az egész életem teljesen másképp alakult volna. De ami megtörtént, azon változtatni már úgy sem lehet, nincs az az erő a világon, ami semmissé tehetné, vagy visszafordítaná az idő kerekét.
- Azt nem tagadom. - de jó eséllyel azokat be sem engedném ide... persze, tudom, a kanapémon terpeszkedő kisasszonyt sem kellett, feltalálta ő magát, hogy aztán akármennyire is éreztesse velem, hogy milyen terhes a társaságom számára, mégis inkább emellett döntsön, mint a vihar mellett. Éljen a női logika!
A kérdésére csak egy olyan pillantást kap, amiből egyértelművé válhat számára... szerinted? igen, direkt csinálom. Nagyon is! És nagy a kísértés, hogy tátogjak egy sort, mint valami debil aranyhal, de az úgy belerondítana az összképbe! Azt meg úgy sem ő fogja megszabni, hogy kit, vagy mit rajzolok le. Forgalomba nem kerül, bevételem nem származik belőle, meg nem szándékozom jelentetni, így aztán a jogait sem sértem vele, és miután ezt szépen letárgyaltam magamban, neki is látok a munkának.
Úgy is arra készültem már reggel is, csak a váratlan látogatóm miatt másképp alakultak a dolgok, viszont határidős munka lévén az örökkévalóságig sem húzhatom a készítését. Igaz, még van időm, de inkább előbb legyek kész, mintsem később! Amikor megszólal, hátrapillantok, hogy mit szeretne, de végül elengedem a fülem mellett azt a félbemaradt mondatfoszlányt, ha kíváncsi valamire, kérdezzen normálisan, ne én találgassak már! Mi a ne...felejcs?
Persze, sejtem, hogy nem ezt akarná hallani, de különösebb jelentőséget nem szentelek a dolognak, keverem a színeket, majd miután kikevertem a szükségeseket, nekilátok felvinni őket a vászonra, és egész jól sikerül belefeledkeznem a munkába ahhoz, hogy szinte róla is megfeledkezzek, amikor is egy papírgalacsin (?) koppan a tarkómon. Csak morcos tekintettel nézek hátra, hogy ezt mégis mire véljem? Majd a kis gombócot kezdem keresni, hogy visszadobjam, de aztán feltűnik, hogy mint ha valami lenne írva rá...Amikor pedig kihajtogatom a cetlit, akaratlanul is elmosolyodok, majd az asztalon heverő próbapapír festékpacás sarkára én is firkantok egy választ.

"Nekem meg fáj a hátam. Víz jó lesz? Odakint egész sok van belőle
A konyha ott van a hátad mögött, balra a második ajtó, szolgáld ki marad. Úgy is eléggé otthon érzed magad, ahogy látom...
Jean-Philippe. És a tiéd?"

Papírfecni letép, összegyűr, majd egy jól irányzott mozdulattal a rajztömbjén landol. Ha azt hiszi, hogy a kedvéért átvedlek pincérbe, vagy abbahagyom a munkát, akkor téved. És igaz, nagy választék nincs itthon, de sör, meg valami üdítő akad még talán a hűtőben. Tudom, lassan ideje lenne bevásárolni, és nem a művészellátóban...

■ ■  nyelves  ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Márc. 26, 2018 10:54 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

- Milyen remek hír, hogy alapjáraton ennyire taplógomba vagy. – mondom egy lemondó sóhajjal. Persze, hogy csak színészi teljesítés volt a  részemről és nem több. Feltehetőleg legközelebb már nem fogom látni őt, s ez pontosan így van a helyén. Nem akarom őt látni, mert mindig valami miatt itt ragadok, vagyis egy dolog miatt, még pedig az időjárás miatt.
- Sose lehet tudni, lehet holnapra már az leszel. Másrészt meg a kincsek mindenkinek mást jelentenek és vélhetően azok érnek valamit, ha még mindig nem haltál éhen. – nem ma kezdte, ez látszik a műveiből. Még akkor is, ha nem rajongok a festészetért, de művészlélek lennék én is, vagy mifene. Így pedig bármennyire is óvatlanul, de azért elismerem azt, hogy a műveiben van valami miatt, ami miatt én még értékesnek is tippelem. De ennél többet nem mondanék, hiába faggatna. Álmodik a nyomor, hogy ódákat zengenék neki.
- Régóta nem hiszek a mesékben, így ne is próbálkozz. – hangom talán túlzottan komolyan és védekezően csendül, mint bárki másé tenné alapesetben. Régóta nem hittem a mesékben, nem hittem a védelmező királyokban, a megmentőkben, a hercegekben, se szerető anyában és úgy igazából semmiben se, ami  meséket jellemzik.  Mármint azokat a meséket, amiket szívesen olvasnak az embereket. Az én lelkemben élő mesék horrormesévé változtak, ahogyan a napokból hetek, hónapok, majd évek lettek. Minden megváltozott ott és ennek egy részét a testemen viselem, míg a másik nyomát mélyen elrejtve magamban és utálattal nézve olykor a világ férfijaira.
Amikor pedig arcának a rezdülésével tudtomra adja, hogy direkt csinálja, akkor csak beintek neki. Mellé pedig még egy grimaszt is kap, mert elmehetne a fenébe. Miért élvezi azt, hogy felhúzhat, hogy itt pufogok neki, hiszen úgyis csak egy idegesítő kislánynak titulál. Férfiak és az ő idióta gondolkodásuk. Nem is akarom megérteni, hiszen semmin se változtatna. Minden férfiban ott rejtőzik az állat és ki tudja, hogy mikor engedik szabadjára. Nem akarok újra űzött vad lenni, aki végül csapdába sétál és eddig egészen jól megúsztam. Egyébként is csak egy idegesítő, arrogáns beképzelt művész. Kész csoda, hogy akad olyan, aki képes netán őt elviselni.
Csend könnyedén telepszink ránk, ő hamarabb merül el a művészetben, majd talán kicsit gyerekesmódon dobom tarkón a galacsinnal. Amikor rám pillant, akkor csak megrántom a vállamat és ártatlanul nézek rá, mint aki nem tud semmiről se. Végül inkább újra az ölemben heverő rajzra összpontosítok, míg nem landol rajta egy másik galacsin és festékes lévén nyomot hagy a művemen is. Remek, igazán figyelmes. Lassan hajtogatom ki, mire megforgatom a szememet is, de aztán egy újabb papírkát tépek le, hogy ráírjak.

„Keress egy masszőrt, vagy szeretgesd meg magadnak. Valóban? Ha nem mondod fel se tűnik, netán meg is mutatod, hogy miként kellene lefetyelni? Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, nem túrtam fel a házadat se, már ha ezt annak lehet nevezni… Egyébként meg amennyire figyelmes házigazda vagy, annyira remekül tönkre tetted a rajzomat…
Milyen idióta név ez? JP PJ-nek is több értelme van. Athena”


Összehajtottam majd, máris repült vissza a feladónak, hogy utána felálljak és megkeressem a konyhát. Hosszú fekete tincseimbe túrtam, amik könnyedén hullottak újra a lapockámra, vagy éppen mellkasomra. Szerencsére nem csak sör akad, van még gyümölcslé is, majd egy poharat találva – ami talán tiszta – öntöttem is magamnak, hogy utána kicsit jobban szemügyre vegyem nem csak ezt a helységet, hanem úgy mindent visszafelé is. Kevesebb festékszaggal máris jobb lenne. Talán még nekem is hasonló módon kellene elvonulnom, amint lesz elegendő pénzem. Néha egy-egy tárgyat megérintettem, vagy arrébb is raktam, ha netán úgy észleltem, hogy egy fénykép is lappanghat alatta, vagy egy érdekes festmény, amit nem akar senkinek se feltárni. Ő szólt be, én csak eleget teszek annak, amivel megvádolt.

■ ■  credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Pént. Márc. 30, 2018 11:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

Remek hír vagy sem, ez van. ha nem tetszik neki, akkor nem kell többet visszajönnie, ilyen egyszerű a képlet, és akkor már a viselkedésem sem lesz teher a számára.
- Milyen jó, hogy akad elég papír a házban, hogy akkor felírjak mindent arra az esetre, ha elfelejteném! Az meg, hogy mi mennyit ér, relatív. Van aki egy tökéletesen csiszolt gyémántra gondol elsőként, ha az érték szót hallja, másnak egy ezer éves, kopott fénykép jelent ugyanennyit, ami más szemében már csak holmi szemét. - persze, mivel festő vagyok, nyilván valamiből meg kell élni, és hála az égnek eddig mindig volt annyi bevételem a képeimből, hogy ne haljak éhen, ettől függetlenül nem hiszem, hogy a környéken élők közül sokan meglátnák a bennük rejlő idő és energiaráfordítást.
- Mégis mivel ne próbálkozzak? Ha azt hitted, fel akartam olvasni, vagy mesedélutánt tartani, akkor el kell keserítselek, ilyesmire hiába vársz. Béna mesélő vagyok. - lombozom le, ha esetleg ilyesmire számított. Nem csak történeteket nem tudok érdekesen előadni fejből, de saját magamról sem szívesen sztorizgatnék, még ismerősöknek sem, hát még egy ismeretlennek! Helyette inkább nekilátok az előkészületeknek, mert attól, hogy a kisasszony megint a nyakamon maradt, a képem még nem fogja befejezni magát. Egyértelműen a tudtára adtam még egyszer, hogy csak húzom az agyát, majd miután jót nevettem a reakcióán, túl is esek a mai nap első ecsetvonásain, hogy aztán ismét ránk telepedjen az áhított csend.
Hallgatom az eső kopogását az ablakokon, és már-már szinte meg is feledkezek arról, hogy társaságom van, amíg nem landol egy papírgalacsin a mellettem lévő asztalon, amire hamar érkezik is a válasz, ám mielőtt újabb papírdarabot tépnék, hogy visszaírjak neki, ő már el is tűnik a konyha felé. Húha, csak nem lesz 5 perc nyugtom?

"Ezen ne múljon, ha csak ezt szeretnéd...
Nem, nem túrtad fel, különben már kint ülnél a küszöbön, de így sem tartottad tiszteletben a tulajdonomat vagy épp a rajzaimat. A tiédet pedig nem tettem többre, ennyivel is növeltem az értékét - másrészt meg, ennyi kreativitás se szorult beléd, hogy egy skiccbe beledolgozz egy rákerülő pacát?
A nevemet nem én választottam, hanem a szüleim, és vicces, hogy pont olyasvalaki kritizálja, akit a görög főváros után neveztek el. Csak nem ott...?"


S legyen karácsony, most nem dobtam azt összegyűrt kis papírgombócot... úgy sem lenne különösebben vicces vagy izgalmas úgy, hogy Athena itt sincs, így csak felkeltem a helyemről, hogy festékes ecsettel a kezemben odasétáljak a kanapéhoz, majd szemügyre vegyem azt a bizonyos pacát, és néhány ecsetvonással ki is egészítsem a lap széle felé haladva, hogy a lehető legkevésbé zavarjon bele a lány alkotásába. Amikor pedig kész lettem, nemes egyszerűséggel mellé helyeztem az újabb cetlit, és visszavonultam a helyemre, mint ha mi sem történt volna.
Igaz, alapvetően nincs messze a konyha, és igaz, a ház elég nagy, de a nagy részét a műterem teszi ki, ettől függetlenül látnivaló az van bőven. Hiába, nem vagyok az a rendszerető típus, szóval képek, papírok és különféle, festéshez és rajzoláshoz használt felszerelések a ház minden részén megtalálhatóak. Az viszont egészen kimegy a fejemből, hogy nem csak ezek, de egy régi családi fotó is ott lóg a folyosó falán, amiről szinte már meg is feledkeztem. Még a baleset előtt készült, amikor én alig lehettem idősebb, mint most Athena és mi hárman, testvérek vagyunk rajta, az utolsó, közös, családi képünk... Nem szívesen mutogatom idegeneknek, de legyünk őszinték, látogatók sem igazán szoktak lenni errefelé, épp ezért is felejtettem el, hogy az is ott van.

■ ■  nyelves  ■credit
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Márc. 31, 2018 12:04 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

- Mesereggelit tartani. Nem szeretem a meséket. Ámítás és hazugság az egész. A legtöbb gyereknek se kellene felolvasni őket, mert aztán csak hatalmas pofára esés lesz az élet. – hangom talán túlzottan komolyan csendül, de nem remeg meg. Sikerül most tartanom magam, ahogyan azt is remélem, hogy elengedi úgy a témát, ahogyan én tettem azzal kapcsolatban, hogy kinek mit is jelent az érték. Egyáltalán akad még olyan számomra, hogy érték? A múltam összesdarabkáját szinte elégettem valamilyen módon. A rajzaim egyedül talán azok, amikre még értékként tekintek és a telefonom a zenék miatt. De azt hiszem ennyi, mert talán már az életre se tudok mindig úgy tekinteni. Néha csak lehunyom a szemem és azt kívánom, hogy bárcsak egyszer tényleg vége lenne. Ne kelljen érezni ezt a kínt és fájdalmat, ami megannyiszor képes még mindig átjárni. S a kialakuló csend se segít azon, hogy megnyugodjak.
Sőt, inkább csak újra feszélyezve érzem magam. Az esőcseppek koppanása az égen. Egyszerűen csak annyira múltra emlékeztető, hogy egy pillanatra úgy érzem, hogy megfulladok, hogy eljön végre a vég, amit akarok és amit talán el akarok kerülni.  Mégse szólalok meg, egyelőre nem dugom be a fülemet, hogy elrejtőzzek a fojtogató némaság elől. Helyette inkább a kisiskolások példáját követve, ha szavakkal nem megy, akkor marad a papírgalacsin. Ez is egy módja a kommunikációnak, de legalább nem kell szóba állnom vele se, ahogyan a legtöbb férfival se akarok. Önszántamból jöttem, vagyis azt hiszem, de még se tudok elmenni, pedig akarnék, mert az időjárás bezárt ide.
Italomat kortyolgatva nézelődőm a házban, vagy legalábbis ebben a káoszban próbálok megtalálni valamit, ami érdekes lehet, miközben a bögrét szorongatom. Legalább ez tényleg tiszta volt és nincs festékíze se az italomnak. Már nyertügyem van. Kíváncsian söprök arrébb pár dolgot, amikor egy fényképet fedezek fel. Egy pillanatra leblokkolok, hiszen egyértelmű, hogy ő a képen a baloldali srác, középen ott egy lány és mellette még egy fiú. Pár percig fürkészem, miközben egyre inkább felfedezem a hasonlóságot. Nem az én dolgom lenne, de mégis miután leporoltam azzal együtt tértem vissza. Mielőtt viszont kinyithatnám a számat meglátom a cetlit, de leginkább azt, hogy miként is nyúlt bele a rajzomba.
- Te…. teeee…. – csattanok fel túlzott lendülettel, ahogyan kitépem a lapot a füzetből. – Én nem tiszteltem meg a te rajzodat? Te nem tiszteled az enyémet! Ez mégis mi a franc? – és ha nem mozdult elég gyorsan, akkor a lapot tényleg belenyomtam az arcába reménykedve, hogy talán összekenem vele. Talán más azt mondaná, hogy jól mutat és nem is lenne nehéz beleszőni a rajzba, hogy jól mutasson. Egy hiba volt, hogy utálom a festékeket, a festészetet és úgy mindent, ami hozzájuk köthető. Így jelenleg még őt is, amiért ezt merte művelni. Majd pedig így vagy úgy, de tuti megpróbáltam a fején áthúzni a lapot. – Menj a pokolba! Maga vagy az átok! Vagy netán már ott is vagy? – tartottam fel végül a fotót, amit egészen eddig ott szorongattam a kezembe, csak teljesen el is felejtettem. – Ahhoz képest, hogy úgy tartják család mindenek előtt… Nos, eléggé már a por fedte, mint akiket inkább eltűntetnél, mintsem néznél… - húzom el a számat, ha meg megpróbálta elvenni, akkor sietve rejtettem a hátam mögé és kezdtem el hátrálni, hogy utána a kanapé túloldalára szaladva próbáljak meg tőle távolabb kerülni valamennyire. Csesztheti, ha azt hitte, hogy azok után, amit tett majd csak úgy visszaadom neki. Gyerekes tett ide, vagy oda. – Ja igen, ne aggódj a szüleim soha nem jártak ott, amúgy meg a főváros neve Athen és nem Athena, az utóbbi istennő volt. – ejtettem ki enyhén gúnyosan a szavakat, mert ez nem nyert. Nem a főváros után kaptam, de szerintem még az istennőhöz is baromi kevés köze lehet a dolognak, vagy legalábbis nekem biztosan. – Testvéreid, igaz? – tettem fel az újabb kérdést, mintha tök normális dolog lenne és bármi közöm lenne hozzá. Feleljen, vagy pedig biztos lehet benne, hogy a tönkrement képemért nagyobb bosszút fogok állni, mint egy tornádó tenné. A harciasság és az elszántság pedig kivételesen könnyedén csillant meg az íriszeimben, ahogyan őt néztem.

■ ■  credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Márc. 31, 2018 8:43 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

Csak látványosan sóhajtok a magyarázatát hallva... és még neki volt kifogása a mufurc kisasszony ellen, mint becenév? Ilyen negatív hozzáállással? Nincs semmi baj azokkal a mesékkel, sőt... ha tehetném, inkább utaznék vissza a gyerekkoromba, amikor még minden olyan békés és gondtalan volt. Nem úgy, mint azóta. De ki vagyok én, hogy az élet eme nagy dolgairól próbáljam meggyőzni? Helyette inkább ecsetet ragadok, hogy a festés által merüljek el a saját képzeletvilágomba, ami mennyivel kellemesebb, mint a rideg valóság...!
Kár, hogy sokáig nem tart, mert valaki talán 10 percet, ha nyugton bír maradni. Miközben az első üzenetet körmölöm válasz gyanánt, már sejtem, hogy ma se fogok sokat haladni a munkával, addig biztosan, amíg ő is itt van, miután pedig a konyhából is visszatér egészen hamar bebizonyosodik a sejtésem. Legalábbis amikor meghallom a hangját, óvatosan fordulok felé a székkel, hogy most meg mégis mi az istennyila baja van már megint?
- Mi az, hogy nem tisztelem meg? Én nem összegyűrtem és belevágtam egy bögre kávéba, hanem néhány ecsetvonással értéked adtam neki, ha már annyira picsogták, hogy tönkre vágtam a pacával a rajzod. - seprem arrébb a kezét, az előbb úgy is megbeszéltük, hogy nincs aranyhal-memóriám, emlékszem még nagyon is arra a néhány aprócska kék virágra a lap szélén, nem szükséges a képembe tolnia. De ha már így állunk, akkor megpróbálom elvenni tőle a lapot, mentve a menthetőt, és amikor a nagy hisztije közepette lankad a figyelme egy pillanatra, egy határozott mozdulattal ki is rántom a lapot a kezei közül úgy, hogy az egy darabban marad. Helyes, ügyes kislány, hogy nem a legszarabb minőségű papírokra firkál! Arra viszont ügyelek, hogy ha vissza akarná szerezni, akkor ne sikerüljön neki.
Különösebben nem hatna meg az, hogy a pokolra küld, nem ő lenne az első, de amikor még átoknak is titulál úgy, hogy egy szempillantással később már a testvéreim képét mutatja felém, na, ott egy pillanatra én is lefagyok... hogy a következő mozdulattal, mint valami nagymacska a remegő kisnyuszi felé, úgy induljak el. Akárhogy is próbál menekülni, esélye sincs.
- Azt meg mégis hol találtad?! - bukik ki belőlem, holott nagyon is tisztában vagyok vele, hogy hol volt az a kép, mióta csak beköltöztem. Te ostoba, miért nem bírtad egyszerűen csak ott hagyni?
- Baromság! Ki traktál ilyen hülyeségekkel? Én már úgy is rég halott vagyok a számukra. - vetem oda szárazon, és érezheti a hangomon, hogy a korábbi hülyéskedésnek vagy bosszantásnak, kötekedésnek nyoma sem maradt, ez most színtiszta düh, ami a szavaimból süt.
Ő hátrál, én követem, igaz, egyelőre még csak lassú, fenyegető léptekkel, hisz mégis, hová futhatna? Én ismerem a ház minden négyzetcentiméterét, és be vagyunk ide zárva, egyértelműen én vagyok fölényben.
- Αθήνα [Athína].- javítom ki felvonva a szemöldökömet, hogy akkor most ki az aki nem nyert? Ha már ennyire kukacoskodni szeretne, akkor rajtam ne múljon, elvégre ahogy a görögök ejtik, teljesen eltér attól, ahogy mi, Európa többi részén, az meg megint más téma, hogy a város is az istennő után kapta a nevét. De a gondolat, hogy ő egy isteni lény után? Hát... maradjunk inkább a városnál.
- Semmi közöd hozzá. Visszaadod, vagy én vegyem el tőled? Csak mert az utóbbiban nem sok köszönet lesz. - közöltem szárazon, a kezemet nyújtva felé, megadva a lehetőséget, hogy visszaadja, és úgy tegyünk, mint ha mi sem történt volna. Vagy játszani akar? Mert ha előbb számolok el tízig, mint hogy a kezemben lenne a családi fénykép, akkor nem érdekel, hova próbál elbújni, addig fogom kergetni, amíg el nem kapom, és indulok is!

■ ■  nyelves  ■credit
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Márc. 31, 2018 9:14 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

- Értéket? Ezt nevezed te értéknek? Cseszd meg a virágjaidat! Ha eddig nem lett volna egyértelmű, akkor most elmondom neked, hogy utálom a festéket. Nem véletlen nem lett belőlem festő. Tarts meg magadnak ezt, de ne rondíts bele a rajzaimba! – persze, hogy dühös voltam és úgy tomboltam, mint egy orkán képes, vagy éppen, mint aki mindjárt villámokat fog szórni. Ha képes lennék rá, akkor esélyesen már megtettem volna, de persze nem lehet olyan mázlim, hogy a képébe nyomjam a még meg nem szárat művét, ha már annyira nagyra tartja, akkor viselje a bőrén. Helyette kikapja egy óvatlan pillanatban a kezemből az egész lapot, mire csak még morcosabban nézek rá, de sietve lépek egyet hátrébb, mielőtt a másik kezemben szorongatott dolgot is elvenné tőlem. Igaz is, miért is feledkeztem meg erről? Vagy miért is érdekel ez az egész annyira? Talán csak tudni akarom, hogy másnak is lehet annyira elcseszett az élete, mint az enyém…. Ha nem is ugyanúgy, de legalább elcseszett…
Ennél szánalmasabb azt hiszem nem is lehetnék már.
- A szemétdomb alatt. Vélhetően nem fontos számodra, ha még az ecsetjeiddel is többet törődsz, mint ezzel. – hangom nyersen csendül, majd a képre pillantok újra, miközben hátrálok újfent. Kanapé másik oldaláról nézem őt és érzem, hogy most olyanba nyúltam bele, amibe nagyon nem kellett volna. De ő kezdte, én maximum csak túl jó dolgot találtam ellene.
- Vagy csak magad áltatod ezzel? Egyébként is, ha számodra nem azok, akkor miért nem is óvod a képet? – nem érdekel a hangjának a csendülése. Nem érdekel, hogy mennyire ingoványos talajra tévedtem. Valami miatt tudni akarom. Talán csak bosszantani akarom őt. – Vagy ha ennyire nem lényeges, akkor miért is zavar, hogy nálam van és faggatlak? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet és kisebb önelégült mosoly kúszik arcomra. Hogyne ismerné a mutatott reakciókat? Túl jól ismerem, hiszen én is falak mögött élek. Megtanultam az emberekben egészen jól olvasni, a saját arcmimikámat is igyekeztem tökéletesre fejleszteni, hogy senki se tudjon bennem olvasni és eddig tökéletesen is működik.
- Most tényleg megijedtem! – csinálok úgy, mint aki tényleg megijedt, de csak kamu volt. – Igazán gyönyörű a húgod. – pillantok újra a képre, majd rá, hiszen ezt még én is látom. Tudni akarom, hogy miért bosszantja ennyire, ha pedig megindult felém, akkor sietve próbáltam kerülni a dolgokat. Közben pedig egy-egy ecset, festéket is felé lódítottam, mintha így akarnék időt nyerni, majd pedig egy asztal mögé futottam. Figyeltem őt.
- Ezért élsz itt magányosan? Meghaltak valóban, vagy csak saját magadat ítélted száműzetésre? – csendült újra a hangom komolyan. Nem volt már benne játékosság, inkább kíváncsiság. S inkább úgy hatott, mint aki tudja, hogy miről lehet szó. Még ha másképpen is ítéltem magam az örökmagányra, mert egyszerűen fáj az emberek érintése, ha nem készülök fel rá. Akkor is éget, de kevésbé. A képet magamhoz öleltem, mintha enyém lenne, miközben menekülő út után kutattam, hogy merre lehetne szaladni, de ha túl közel került, akkor esélyes, hogy a lépcső felé vettem az irányt, az ismeretlen felé, hiszen fogalmam sem volt mi vár hat rám, de a festmények közül biztosan ki kell keverednem, mert ha tovább hátrálok, akkor zsákutcába kerülök.


■ ■  credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Márc. 31, 2018 9:43 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Pedig már majdnem azt hittem, hogy egy másik művészlélekkel sodort össze az élet. Belátom, tévedtem. Aki így áll hozzá, az maximum valami hobbifirkász lehet. - mégis, ki az szeret rajzolni, a grafikát, de kerek-perec kijelenti, hogy utálja a festészetet? Fogadok, hogy még csak nem is próbálta, vagy ha igen, elég gyerekes hozzáállásra utal, ezzel pedig nagyot zuhant a szememben. Nem mint ha bármit is számítana, hisz úgy sem hiszem, hogy ezek után eszébe jutna még ide merészkedni, én meg biztos, hogy nem keresném a társaságát, miért is tenném?
Sikerül felbosszantanom, már megint, de nem hat meg különösebben a dolog, pláne, mert miután megkaparintom a rajzát, kiderül, hogy ő meg a családi fényképünket szorongatja a kezében, és ezúttal rajtam van a sor, hogy a vérnyomásom az egekig szökjön.
- Semmi közöd hozzá, hogy mivel mennyire törődik, vagy hogyan bánok. - felelem nyersen, ahogy magam is megindulok a kanapé felé, ám hülye lennék kerülgetni, nemes egyszerűséggel fellépek rá, majd átlendülök a háttámla felett, ha azzal lerövidíthetem az utamat felé.
- Jó helyen volt az ott, ahol volt. Arról volt szó, hogy inni mész a konyhába, nem a múltamban vájkálni. - reagálok a szavaira, amikor meg azzal jön, hogy de miért zavar ennyire a dolog... - És téged miért zavart, amikor a táskádat forgattam fel? - kérdezek vissza, csak hogy elkerüljem a válaszadást, mert egyszerűen utálom, hogy rátalált arra a képre, és ennyire nem érti az egészet, csak találgat. És vagy valami bődületes hülyeséget mond, vagy olyasvalamit, ami félelmetesen közel áll a valósághoz.
Nem tetszik ez a macska-egér játék, határozottan nem, pláne úgy, hogy egy ilyen, vééégtelenül szemtelen kisegérrel vert meg a sors. A húgom említésére csak egy rosszalló pillantást kap, és  már bánom, hogy nem a Céline-nel készült közös képünkre bukkant rá, ami az eljegyzési partin készült. Na, az már olyan szinte hidegen hagy, hogy meg se hallanám, miket fantáziál róla össze-vissza, de ez...? Túlságosan is fájó pont, amibe beletenyerelt, és a mai napig nem sikerült teljesen túllépnem rajta.
Nem hat meg különösebben az, hogy dobálózik, az ecseteket csak oldalra lököm, de ha el is talál, meg se érzem a súlyát, a festékes tubusokat meg igyekszem kikerülni. De ha egy széket vágna hozzám, most azzal se állíthatna meg, mire pedig a következő kérdéscsokrot vágja nekem, már én is ott támaszkodok az asztal túloldalán.
- Ez egy hosszú és komplikált történet, és mérget vehetsz rá, hogy nem te leszel az, akivel megosztom a részleteket. Azért élek itt, magányosan, mert így döntöttem. - mert jobb így mindenkinek, mert a családom már szóba sem állna velem, ha látna... Mert én magam sem vágyom a társaságukra, ettől függetlenül a szavai hallatán mégis apró csomóvá zsugorodik a gyomrom.
Mielőtt azonban még valami újat mondhatott volna, akkor csak egy hirtelen mozdulattal toltam felé az asztalt, azzal a reménnyel, hogy addig hátrál, amíg sikerül a falnak, vagy egy másik asztalnak szorítanom, végre csapdába ejtve, de ha valahogy sikerült kiszabadulnia, akkor azon nyomban vetettem is utána magam, hogy elkapjam a karját és a falnak szorítsam. Így is túl sokat látott, más sem hiányzik, mint hogy a hálómba is feljusson, így ha valami csoda folytán mégis elért volna a lépcsőig, akkor én sem voltam rest utána vágni bármi mozdíthatót, ami a kezem ügyébe keveredett. Legyen szó akár vázáról, vagy üres borosüvegről.

■ ■  nyelves  ■credit
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Márc. 31, 2018 10:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

- Hobbifirkász? Te se vagy különb, mint én, ha lenézed azokat, akik másképpen alkotnak, mint te és nem rajonganak esetleg azért amiért te. – komolyan csendül a hangom, mert nem tartom magam hobbifirkásznak. Nem vagyok az, arról meg nem tehetek, hogy a festészet túlzottan távol került tőlem. Nem az én vétkem, hogy anno az apám akart bevezetni abba a művészetbe, és miután történtek a dolgok képtelen voltam ecsetet ragadni, mert újra éreztem az érintését,  ahogyan a kezemet fogja és vezeti a lapon, miközben kuncogtam elbűvölően…utána pedig a rémképek újra megjelennek, én pedig nem vágytam erre. Érthető volt az utálatom és az, hogy miért is keveredtem messzire ettől. S pontosan ezek miatt volt meglepő, hogy mégis az ő művei hoztak erre a helyre vissza, mintha valami ismerőset pillantottam volna meg a festményekben, mintha részben az én lelkemből születtek volna meg. Kész őrület, mi? Semmi közöm hozzájuk és még nem is ismerjük egymást, akkor mégis hogyan?
- Nem is állítottam az ellenkezőjét, de sokat leárul az emberről. Úgy védelmezed, mintha szívednek legértékesebb kincse lenne, közben pedig úgy tárolod, mint amit inkább elrejtenél és örökre elfelejtenél. – szavak komolyan csendülnek. Emlékszem az ilyen képekre, arra is, hogy miként kerültek le  a falról. Miként semmisültek meg az egyik kirohanásom után, mert anyám nem tűntette el az összesképet az apámról. Miként tartoltam végig a házat… a poros képekről, amikről azt hinné az ember feledésbe merültek, pedig nem..
- Nem turkáltam, a kezembe akadt. – felelem flegmán, mert azért turkálásnak nevezni ezt erőskifejezés lenne, de hát nahhh tény, hogy nem hagytam ott, hanem most itt szorongatom. – Ne is terelj. Tudom, hogy nem feleltél a kérdésre. Túl jól űzőm én már ezt az ipart.- nem szoktam ilyeneket elárulni, de most mégis kiszalad az ajkaimon, de túl sok időt nem kapok arra, hogy azon agyaljak, amit mondok, mert máris futnom kell. Nem akar semmit se megkerülni, inkább a rövidebb utat választja, nekem pedig nem kell több, mint iszkiri és meg se álljak, miközben a tárgyak csak repülnek, mintha repülő iskolát nyitottunk volna itt. Csak repülő helyett más tárgyak szálltak, míg nem koppantak itt-ott, némelyik pedig nyomott is hagyott. Nem mintha sokat számítana ennek a helységnek. Képet szorongatom, nem támaszkodom az asztalnak, miközben őt nézem.
- Soha senkinek se mesélsz, maximum a képeid tudnának mesélni, igaz? – miért nem tudom befogni? Miért kell azt hinnem, hogy talán részben olyan, mint én? Akkor se tudnám sajnálni. Talán pontosan annyira romlott, mint az apám volt, csak ő másabb bűnt követett el. Nem tudom, de aztán az asztal a hasamnak nyomódik, mire sietve tűnők el alatta, hogy alatta kijutva elkerüljem azt, hogy bezárhasson. Még kész csoda, hogy egészen fürge vagyok és nincs bajom az ilyen dolgokkal. Mégis hogy jutnék be legtöbb esetben a lezárt telkekre is? Jahh, lehet tornásznak kellett volna mennem. Fogalmam sincs, hogy mi vár odafent, de sietve indulnék el, miután elkerültem az érintését.  
Sietve hajolok el az első-pár tárgy elől, miközben egyre feljebb jutnék, míg egy nagyobb vázát nem hajít felém, legalábbis nem olyan apró, mint az előzőek. Sietve tartom fel a kezemet és a képet magam elé mielőtt fejen találna, de ennek köszönhetően az alkaromon és a képen törik szét részben… Alkarom ejtve egy-két komolyabb sérülést, amiből egyből folyni kezd a fél, a kép üvegje pedig szét törik és ahogyan az ujjaim ráfonódnak, úgy hasította az üveg azt is szét a kézfejemmel együtt, ahol a váza eltalált. – Vadbarom. – csúszik ki ajkaim között egy fájdalmas sikítás közepette, ahogyan a képet is elengedem hagyva végig gurulva a lépcsőn, miközben és a lépcsőre rogyok le. Reszketve figyelem a kezemet, amiből a vér csordogál és egy-két szilánk áll ki. Ha pedig közeledni próbált, akkor a lábamat tartottam fel, mint aki mindjárt arcon rúgja, ha még egy centit is meg jönni, miközben ijedten rezdültem össze.

■ ■  credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Márc. 31, 2018 10:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Elárulom, nekem semmi bajom a grafikával, sőt, egészen gyakran szoktam rajzolni is, nem csak festeni. Nem a grafikát nézem le, hanem azt, akik ilyen vakon és szemellenzősen leszólnak más műfajokat és stílusokat. - javítottam ki, mert a kettő nem éppen ugyanaz, de fogadni mernék, hogy erre is lesz valami frappáns visszavágása, ahogy eddig is volt, mindenre. Mindegyiknek megvan az előnye és hátránya, szépsége és nehézsége, de attól, nem is feltétlenül kell, hogy ugyanannyira szeresse az ember az összest, de így leszólni, ahogy ő... az azért egy kissé erős.
- Lehet, hogy csak ilyen trehány vagyok. - nem lenne meglepő azok után, hogy látta, milyen kaotikus állapotok uralkodnak a helységben - Vagy ahogy te is mondtad, olyan feledékeny vagyok, hogy elfelejtettem, hol is volt. - hozok fel egy másik alternatívát, hátha végre rászánja magát és leszakad a témáról.
- Kezedbe akadt, mi? - kérdezem megvetően, és egyértelműen kiérezheti a hangomból, hogy a legkevésbé sem hiszek neki. Tisztán emlékszem rá, hogy hol volt, annyira azért nem szem előtt, hogy csak úgy kiszúrja a konyhába menet, így kár is áltatnia.
- Azt észrevettem. Lehet, hogy inkább vissza kéne mennem még egyszer átlapozni a füzetedet, hogy én is olyan jól olvashassak benned, mint ahogy te teszed most? - kérdeztem vissza szarkasztikusan, bár volt abban valami, hogy egy rajz sokat elárul az ember érzéseiről, gondolatairól.  Biztosra veszem, hogy ha nem csak gyorsan átlapoznám, hanem alaposabban elmerülnék az alkotásaiban, akkor kapásból néhány fokkal jobban kiismerhetném a dacos leányzót. De ahelyett, hogy a füzetért indulnék, inkább őt kergetem, hajkurászom tovább a házban, gyerekes módon dobálózva a kezünkbe akadó apróságokkal. Élmény lesz utána rendet rakni, de az majd a holnap problémája, előbb szerezzem vissza a képet.
- Tudnának, annak, aki ismer. Még jó, hogy ezt már senki sem mondhatja el magáról. - hisz a szüleim felneveltek, de nyolc éve velük sem beszéltem egy szót se, ahogy a bátyámmal is megszakítottam minden kapcsolatot... Céline-t sem szoktam keresni, ahogy ő sem engem, igazából azt sem mondhatnám, hogy lennének barátaim, tehát nem akad már egy olyan személy se, aki igazán ismerne. És nem is bánom, egy cseppet sem.
Akármennyire is igyekszem elcsípni az asztallal, túl vékony és túl fürge, hogy sikerüljön, vagy csak én vagyok túl lomha hozzá... mindenesetre sokat nem agyalok, ész nélkül vágok felé vázát, üveget, amit csak érek, messzebbre repülnek, mint egy-egy festékes tubus vagy ecset, arról nem is beszélve, hogy nagyobb sikerrel lassítja majd le. Arra azonban nem is számítok, hogy ilyen szerencsétlen végeredménye lesz a vörös ködös cselekedetemnek.
Ahogy az egyik váza darabokra törik és meghallom a sikítását, egy pillanatra megáll bennem az ütő, pláne, hogy miután a lehulló porcelándarabok csilingelése is abbamarad, már észre is veszem a karján ejtett sebeket, a vér látványa pedig elég ahhoz, hogy egyből kitisztítsa a gondolataimat.
Miután a kép maradványai a törött üveggel földet érnek a lépcső alján, csak szótlanul hajolok le érte, hogy felvegyem, majd azzal együtt sarkon forduljak és visszamenjek a konyhába. A kép a konyhaszekrény tetejére kerül, ahol se nem látni, se nem éri fel a bosszantó kis törpe, majd az elsősegélydobozt előtúrva a mosogató alól egy fáradt sóhajjal indulok is vissza a lépcsőhöz.
Nem tűnik olyan vészesnek a sérülése, hogy mentőt kelljen hívni hozzá, bár megérdemelné, inkább szenvedjenek azok vele, de esélyesen akkor a rendőrséget is belekevernék valahogy, azt pedig köszönöm, inkább nem kértem. Még ha gyakorlatilag ő volt az, aki betört hozzám.
- Maradj már nyugton, csak segíteni akarok! - szidom le, amikor a lépcsőn elindulva még rugdosódni próbál, de ha nem engedi le a lábát, az se hat meg, nemes egyszerűséggel elkapom és lefogom a lábát, a kezével úgy se nagyon tud már kapálózni, nem igaz? A kezét el kell látni, fél kézzel meg úgy se tudná normálisan, így kizárásos alapon ez is rám fog maradni. Ha meg nagyon nem bírna magával, nemes egyszerűséggel ráülök a lábára, aztán ficánkoljon úgy, hogy majd' 100 kilóval van a földhöz szegezve!

■ ■  nyelves  ■credit
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Márc. 31, 2018 11:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

Miféle művész vagy ember ő, ha nem jön rá, hogy okkal szólnak le az emberek bizonyos dolgokat? Mindegy is, hiszen addig jó, amíg nem kezd el ő se a sorok közé látni és inkább hord szemellenzőt. Egy emberrel így is több tud már a múltam bizonyos darabkáiról, nem kell másik is még mellé. Egyébként is annyira idegesítő, hogy nem is értem minek jöttem ide. Nem kellett volna, egyre inkább ezt gondolom, ahogyan a percek tovább haladnak.
- Ha annyira feledékeny lennél, akkor nem kérdezted volna, hogy hol találtam. Biztosan tudod, hogy merre volt. – nem kellene ennyire magabiztosnak lennem, de attól mégse tudok ezen változtatni. Nem ismerem őt, de bizonyos érzéseket, amiket ő is táplálhat, vagy netán gondolhat túlzottan ismerősek. Vagy már csak képzelődőm és ezt próbálom beadni magamnak, ezzel igyekszem megmagyarázni, hogy miért is érdekel ez ennyire és miért próbálok válaszokat kapni.
- Nem érdekel mit hiszel. – felelem félváról, mintha leperegne rólam a megvetése. Túl sokszor volt már hasonlóban részben. Még egy emberrel több vet meg számít? Nem, hiszen senkit se engedek közel, nem kell nekem a társaságuk, vagy a segítőkezük.
- Hajrá, ha neked az a fontosabb, mint ez. – lengetem meg a kezemben lévő képet, mert valóban most ez a téma és eléggé nagy jelentőségének kell lennie, ha ennyire felhúzta őt az, hogy megtaláltam és mertem felrakni kérdéseket. Legalább nem akartam unatkozni. Kérdeztem és most ez a baj. Komolyan úgy érzem, hogy ő is mindent elkövet, hogy az emberek messzire elkerüljék, csak még profibb ebben az egészben, mint én. S talán rólam pontosan emiatt pereg le, mert én is ilyen vagyok. Nem akarok kötődni, nem akarok semmit se, kicsit inkább csak válaszokat kapni és megérteni bizonyos dolgokat, még ha nem kellene. Fura, mert soha nem éreztem még ilyet, nem ilyen módon és ez még inkább összezavar.
- Ezek szerint te választottad ezt az életet. Miért? – buknak ki a szavak óvatlanul az ajkaim között. Nem kellene, én is tudom és ennek az egésznek meg se kellett volna történnie. Kifelé kellene menekülnöm, miközben a fényképet hátrahagyom, de az ösztönök mégse engednek. Valami nem enged és ennek meg is lesz a vége, hiszen a lépcső felé rohanva részben csapdába esem, hiszen miközben dobál, azokat is el kell kerülnöm, a lépcsőn se kellene orra buknom és mi van akkor, ha fent még nagyobb csapdába esem? Az élet ezt is megoldja, hiszen talán a feléig jutok el, amikor a fájdalom újult erővel csap le rám és állít meg a szaladásban, hogy lerogyva a lépcsőfokra próbáljak meg a tudattomnál maradni.
Fojtogat a múlt, miközben egy hang azt súgja, hogy meneküljek, de a kép olykor elmosódik és máshol járok néha. Mintha a két „vidék” összemosódna egy rémisztő képpé, de mire megmozdulhatnék, addigra már újra itt van. Az alakja furává válik, mintha csak ecsettel megrajzolt figura lenne, a rémület pedig könnyedén ránt magával. Még szép, hogy rúgni próbálok habozás nélkül, amikor közelebb próbál jönni.
- Tűnj el! Nem kell a segítséged! – csendül erőteljesen a hangom, miközben próbálok a jelenbe kapaszkodni, de aztán a lábamat elkapja. Félelem pedig újra a húsomba mar, mintha csak a fagyos szellő túl erőssé vált volna itt bent is, vagy éppen az esőcseppek kopogásának az erősségét valaki feljebb csavarta volna. Próbálok szabadulni, de amikor rám ül, akkor leblokkolok, majd félelemittas sikoly szökik ki ajkaim között, hogy utána nyöszörgések hagyják el ajkaimat, mintha éppen most nyúznának valakit. – Nee…neee…. – szinte könyörgően csendül a hangom, mintha tényleg éppen bántana valaki, majd mire észhez térhetnék, addigra a kezemből kirántok egy üvegszilánkot mit sem törődve a fájdalommal, hogy megpróbáljam megsebesíteni. – Engedje el! Ne tedd kérlek!! – könnyeim pedig útjára erednek, miközben kétségbeesettség és a pillantásom is árulkodó lehet, hogy mintha máshol járnék. Ha pedig végre újra szabadul a lábam, tudom mozgatni, akkor remegve mászom feljebb és húzom össze magam apróra a lépcsőn, miközben remegve szorongatom a karomból kiszedett szilánkot, mintha azzal megtudnám magam védeni. – Csak engedj el… - a korábbi harcias lány pedig egyszerűen elszállt, miközben a vér egyre inkább átütött a vékony anyagon, hogy a lépcsőfokra csepegjen és szép lassan tócsává alakuljon, ha valaki nem látja el hamarosan.


■ ■  credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 12:35 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

- Még szép, hogy tudom. - maradjunk ennyiben, azért nem kell hülyének néznie, pláne, hogy arra kapott engedélyt, hogy a konyhába menjen. Inni.
- Ha nem érdekel, hogy mit hiszek... vagy mit gondolok, akkor meg minek bombázol folyamatosan kérdésekkel? - kérdezek vissza, mert felőlem aztán próbálkozhat, nem vagyunk olyan viszonyban egymással, hogy az életem ilyen mélységeibe is beavassam. Még akkor se tenném, ha garantált lenne, hogy holnap reggel felül az első, Ausztráliába tartó gépre, és soha a büdös életben nem tér vissza. Így, azonban, hogy ő is itt lakik, aztán ki tudja, mikor kelek megint arra, hogy itt lófrál... nincs az a pénz!
- Mindent a maga idejében. Előbb a képemet visszaszerzem. - közlöm nemes egyszerűséggel, de ezek után mérget vethet rá, hogy már csak azért is átnézem a füzetét még egyszer, ha nem most, akkor majd később... Vagy a következő találkozásunk alkalmával, mert van egy olyan érzésem, hogy nem szabadulok tőle olyan könnyen.
- Csak. Mert. Azért. - és részemről lezártnak is tekintem a témát, hogy miért élek pont úgy, ahogy. Nem az a fajta kérdés, amit egy-két mondattal meg lehetne válaszolni, ha meg kideríti a teljes nevemet, akkor annak sem olyan nehéz utána járnia, hogy ki is a családom, vagy épp milyen híresek a városban... Talán még a balesetről is akad cikk a neten, ha apámék nem töröltettek le mindent, de gyászjelentés, az biztosan. Vagy a húgom sírja a családi kriptában... Nem, eszem ágában sincs mesélni neki, helyette inkább a képemet akarom visszaszerezni minél előbb, pláne, hogy ez az utolsó közös képünk, ami a baleset előtt készült - az utolsó, amin a húgom van.
Az asztallal nem járok sikerrel, azt viszont már nem hagyom, hogy a lépcsőn feljusson, és még több kérdés merüljön fel a buksijában, csak mert betéved a hálómba, bevetek hát mindent, hogy megállítsam, és sikerrel is járok, még ha nem is tart sokáig az örömöm. Igaz, a képet sikerül visszaszereznem, de magam sem gondoltam, hogy így megsebesítem. A fenébe is, miért nem bírta csak egyszerűen visszaadni a képet? Vagy miért menekült annyira? Ha előbb elkapom, szimplán kicsavartam volna a kezéből, és most nem tartanánk itt, hogy elsősegély dobozzal indulok fel hozzá a lépcsőn.
Rúgni próbál, én csak elkapom a lábát, majd miután továbbra sem akar nyugton maradni, végül maradok a legelső ötletnél, ami eszembe jut: ráülök a lábára. Rugdosni már nem bír, a nyöszörgésével pedig nem foglalkozok különösebben, biztos csak a sokk teszi, vagy a sérülése miatt reagál így, amikor viszont a saját kezéből ránt ki egy darab szilánkot, hogy azzal támadjon nekem...
- Hééé! Nyugi! Mondtam, hogy nem akarlak bántani, de el kell látni a sérülésed, ha a későbbiekben még akarsz valaha rajzolni. - szólalok meg hátrébb dőlve, de továbbra is ülve maradva. Úgy érzem, ezzel talán több sikert érhetek el, mint ha egyből a mentőkkel meg rendőrökkel ijesztgetném, pláne, mert míg az előbbit szereti, addig az utóbbiaktól inkább ő is irtózik. Ha pedig épp nem hadonászik azzal a szilánkkal, akkor a csuklójára ráfogva-rászorítva ha kell, erővel feszegetem ki azt az üvegszilánkot, mielőtt még a képembe állítja.
- Elengedlek, amint bekötöztem a kezedet. Vagy ha megígéred, hogy nyugton maradsz addig. - felelem higgadtan, majd a válaszától függően cselekedtem. Ha tovább erősködik, akkor maradok, úgy is én vagyok erőfölényben, de ha megígéri, hogy nyugton marad amíg bekötözöm a kezét, akkor a lábáról leszállva helyette foglalok helyet és úgy folytatom a műveletet. Az elsősegélydoboz felé nyúlva fertőtlenítőt és gézt veszek elő. Természetesen érzékeltem a beállt hangulatváltozást, ahogy azt is, hogy mennyire másképp kezd viselkedni hirtelen, riadtan és védekezően, a korábbi magabiztossága pedig szinte a múlté, de ettől függetlenül nem hatódok meg a könnyeitől. Pláne, ha a későbbiekben azért nem fogja tudni jól használni a kezét, mert ilyen meggondolatlanul viselkedtem, és még csak el se láttam a sérülését.
- Sajnálnám, ha én vágnám tönkre a rajzos karrieredet. Megengeded? - vetek végül egy pillantást a karjára, és remélhetőleg nem kell túlmagyarázni a dolgot. Akad még benne üvegszilánk, ráadásul vérzik is, elég csúnyán... Az meg más kérdés, hogy így is, úgy is bekötözöm valahogy, a kérdés csak az, hogy engedi végre, vagy megint le kell fognom közben valahogy?
- Amennyiben nyugton maradsz, amíg bekötözöm, úgy megígérem, hogy válaszolok egy kérdésedre. Ha már az előbb annyi volt belőlük. - teszem még hozzá nagylelkűen, hátha... Bár már előre félek, melyik lesz az a bizonyos, túl jókat tud kérdezni.

■ ■  nyelves  ■credit
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 1:02 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

Normális esetben menekülni kellene. Alapvetően be se kellett volna idetennem a lábamat, nemhogy egy fényképemet megfognom és kérdéseket feltennem. A keret se mai darab volt, de mégis úgy éreztem, hogy hiába azt sugallja az állapota, hogy a feledéshomályába merült, mert nem. Ezen a képen kívül mást nem is láttam itt, csak a festmények és a rajzai voltak. Vajon fent őrzi valójába na titkait? Ott még több választ kaphatnék, vagy inkább ellenkezőleg, még több kérdést szülne? Miért érdekel ennyire, miért kellett ennyire ostobának lennem. Inkább az esőt kellett volna választanom, mintsem egy idegen férfi társaságát. Sejthettem volna, hogy ennek csakis rossz vége lehet. Éreznem kellett volna korábban azt, hogy újra csapdába estem, hogy nincs menekvés, ha egy perccel is tovább maradok a felbukkanása után. Túl sok váratlan dolog történt. Túlzottan sok megmagyarázhatatlan érzés és gondolat kavargok a fejemből, ami csak még inkább rontott a helyzeten. Más pánikba esne amiatt, hogy mi lett a kezével, hogy ezek után miként fog rajzolni, de helyette inkább teljesen másabb kétség kúszott végig alattomosan a gerincem vonalán, ami a közeledtével egyre inkább erősödött. Még akkor is, ha pár pillanattal korábbig nem néztem volna ki belőle. Most…most egyszerűen újult erővel csapott le és kebelezett be, hogy megbénítson félig.
Amikor nem csak elkapja a lábamat, hanem a lépcsőhöz préseli, hogy megmozdulni ne tudjak, akkor egyre hevesebben emelkedik a mellkasom, a pánik egyre inkább átjár és a kép elmosódik. Hallom a lihegést, érzem azt, hogy milyen a földhöz préselődni, miközben legszívesebben messzire futnál, de nem tudod megtenni, mert falakba ütközől. Pontosan új próbáltam ficánkolni, ahogyan hajdanán is, amikor szabadulni akartam, míg végül ki nem rántok egy szilánkot a kezemből, hogy felé tartsam.
- Csak engedj el! Kérlek, nem mondom el senkinek se… soha senki se tudja meg, csak engedj el, én….- egyre hevesebb zokogásban törtem ki az újult erővel lecsapó nyöszörgés mellett, mintha éppen valakinek a bőrét most hántanák le. – én nem akarom, csak engedj el, kérlek… - könyörögtem egyre hevesebben. Nem akartam újra ez érezni, ahogyan a tüdömből kiszökik szinte a levegő, ahogyan tehetetlen vagyok. Nem akarom, hogy hozzám érjem… nem lehetek újra kiszolgáltatott. Nem, egyszerűen azt már képtelen lennék túlélni. Újra próbáltam szabadulni, miközben egyre hevesebben zokogtam, testem rázkódott, a nyöszörgés viszont nem hagyott alább, egyre inkább fájdalmasabb és kétségbeesettebb lett, mint akit tényleg bántanak. Amikor pedig kikapta a kezemből az egyetlen esélyemet, akkor kétségbeesett sikoly tört fel a torkomból, ami még képes volt a mennydörgést is túlharsogni.
- Hazudsz… soha senkit se engedtek el… - és tovább próbáltam a kényelmetlen helyzet ellenére is szabadulni. Talán csak arra vágytam, hogy leguruljon a lépcsőn, mit sem törődve azzal, hogy miként váj a bőrömbe egy-egy lépcsőfok. Csak engedjen el… szabad akartam lenni, újra mozdulni és elszaladni, ha akarok. Remegek a félelemtől, nagyot nyelek, ahogyan próbálok megnyugodni, vagy legalább nem hagyni azt, hogy a két világ összemosódjon. Ennek köszönhetően pedig a mozgás abbamarad, mint aki beletörődőt a sorsába. Amikor pedig végre szabadulni hagy, akkor villám módjára rántom el a lábamat és kerülök feljebb a fájdalom, rettegés keveréke ellenére két lépcsőfokkal feljebb.
Követem a pillantását, ami a karomra siklik, egyelőre nem mozdulok meg. Csak szorosan felhúzom a lábamat, mintha az megvédhetne tőle. A kezem egyre inkább hasogat, s tisztában vagyok vele ha már a rajzolás se marad meg nekem, akkor elvesztem teljesen és nem lesz kiút ebből a káoszból, amibe évekkel ezelőtt csöppentem az apám miatt. Nem kap választ, csak méregetem őt, majd végül óvatosan kinyújtom a karomat, hogy ha akarja, akkor elérhesse.
- Nem jössz közelebb! – hangom komolyan csendül, miközben a félelem továbbra is ott ül az íriszeimben. Az ép kezemmel pedig letörlöm a könnyeimet és fekete tincseimet kisimítom az arcomból. Ha akarnám se tudnám eltitkolni azt előle, hogy félek tőle, de ha megpróbált közelebb jönni, akkor én azzal a lendülettel, próbáltam szintén feljebb mászni a lépcsőn. Előbb úgyis a kezemből kell kivenni a törmeléket, utána lehet csak feljebb hajtani a felsőmet, ahol ott lappanganak a tetoválások, alatta pedig a vágások. A frissebbek szerencsére feljebb kaptak helyet. És már most tudtam, hogy esélyesen a következő tetoválás a kézfejemre fog kerülni, mert az elvonja az emberek figyelmét a legtöbb dologról.
- És ha nem akarok válaszokat már? Ha csak el akarok menni innen? – hangom halkan csendült, majd a fejemet a lépcsőkorlátjának döntöttem, miközben felpillantottam, mintha az eget látnám. Ha legalább érezném az esőt, akkor talán végre elhinném, hogy szabad vagyok, de valójában soha nem voltam az és talán soha nem is lehetek az. Egy ketrecbe zárt madár lettem, aki olykor kijut, de újra és újra visszakeveredik abba a bizonyos ketrecbe, miközben nem érti, hogy miként lehetséges ez. Míg az ég nem tisztult, addig legalább az elmém kicsit igen, hiszen a múltárnyai arrébb osontak a rejtekhelyükre, hogy orvul csapjanak le és a jelenlegi hely újra kezdett kirajzolódni amilyen valójában.


■ ■  credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 3:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

Nem zavartatom magam különösebben a mocorgása ellen, sőt, csodálkoztam volna a korábbiak után, ha nyugton tűrné azt, hogy a lábára ülök. A kezét el kell látni, ez nem is kérdéses, és megértem, ha ki van akadva, de az, amit most leművel, az már nekem is túlzó egy kissé.
- Már megmondtam, elengedlek, ha bekötöztük a kezedet. Az meg pont nem érdekel, hogy elmondod-e bárkinek is. - kötöm az ebet a karóhoz olyan makacsul, ahogy eddig is, amikor pedig a riadtság már zokogásba vált át, miközben egy üvegszilánkkal kezd hadonászni... a francba! Hátrébb dőlök, mielőtt még engem is megsebesítene, mígnem sikerül elkapnom úgy a csuklóját, hogy kifeszegessem az ujjai közül az üvegdarabot, mert szemmel láthatóan lélekben nincs teljesen itt... vagy valami nagyon pocsék dejà vu érzése lehet, azt magam sem tudom. Azt viszont igen, hogy eszem ágában sincs bántani, ahogy rosszat sem akarok neki, akármennyire is képtelen ebben a szemellenzős, zaklatott állapotában ezt belátni. Remélem, előbb vagy utóbb Athena is belátja ugyanezt, igaz, sok esélyt nem adok neki. Még jó, hogy ilyen kihalt, lepusztult környéken élek, legalább a szomszédok sem hallanak semmit a sikongatásaiból, vagy ha mégis, akkor is magasról tesznek rá.
- Kik nem engedtek el? - nézek rá értetlenül, miközben nézem, hogyan remeg, meg potyognak a könnyei, mint ha valami baltás gyilkos lennék. Én... Ha még ismerne, megérteném, hogy így parázik tőlem, de így?
Végül nagyot sóhajtva engedem el, ilyen állapotban úgy sem hiszem, hogy messzire menne, vagy jutna, és szerencsére nem is tévedek, csak két lépés távolságra húzódik, igaz, azt valami félelmetes sebességgel. Igyekszem türelmesen várni, bár az igazat megvallva eléggé elszoktam attól az elmúlt években, hogy másokat pátyolgassak, így erősen fogytán van, pláne, hogy már előtte is igencsak próbára tette, de hála az égnek, csak felém nyújtja végül a karját.
- Értettem, nem megyek közelebb. - ismétlem utána, hátha ettől megnyugszik kissé, de ha menni nem is megyek, azért közelebb dőlök, hogy jobban elérjem a karját, mert nem olyan egyszerű mutatvány így, hogy ennyi lépcsőfok van köztünk, nem csak távolságban, magasságban is. Felgyűröm az ingujjamat, hogy ne kevésbé zavarjon a munkában, az meg fel sem tűnik, hogy így a karomon lévő tetoválások alsó része is kikandikál a szövet alól.
- Ha nem akarsz, akkor nem kapsz, ilyen egyszerű. Amint végeztünk a kezeddel és nem ájulsz el két percen belül, felőlem akár mehetsz is. - mormogom az orrom alatt, miközben egyik kezemmel az övét tartom, hogy ne mozogjon, míg a másikkal egy csipesszel óvatosan eltávolítom a maradék üvegszilánkot is.
Ha csak nem rosszabbodik a helyzet, úgy óvatosan kissé fentebb húzom a felsője ujját, ügyelve arra, hogy csak a szövethez érjek, majd jöhet a fertőtlenítés, és... igazából nem tudom, hogy kéne-e varrni ilyen sebet, de talán jobban jár, ha nem próbálkozok ilyesmikkel. Igaz, a vágás elég csúnya, de nem úgy néz ki, mint ha valami létfontosságú eret ért volna, talán anélkül is jó lesz, még ha heg maradni is fog utána. Jöhet tehát némi géz, majd miután a kezére rakom, neki is látok, hogy bekötözzem.
Apropó, heg... ahogy próbálom bekötözni a karját, a szemem minduntalan újra és újra a tetoválásai alatt megbúvó világosabb csíkokra téved, amiből nekem is akad szép számmal, igaz, a balesetem miatt. Jól ismerem őket, pláne, hogy néhányat én is tetoválással fedtem el, így ez sem nagy újdonság, a lány kezén halványan kirajzolódó minta láttán azonban magasra szökik a szemöldököm. Vetek egy pillantást az arcára, de semmit sem mondok, inkább néhány gyors, de határozott mozdulattal rögzítem a kötés végét.
- Kész is volnánk. - szólalok meg, mielőtt felkelnék a lépcsőről, majd összepakolva a dobozt ismét visszasétálnék a konyhába, hagyva néhány perc magányt a lánynak, csak utána térek vissza egy pohár vízzel. Eddig neki volt sok kérdése? Most már az enyémben is megannyi cikázik ...

■ ■  nyelves  ■credit
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 4:16 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

Felelnék, hogy kik nem engednek el, de szavak helyett mégis csak egy megvető pillantásra futotta tőlem. Tényleg nem érti, hogy kik nem engednek el? Ő se enged el, akkor meg mit értetlenkedik? A férfiak miért hiszik az, hogy azt tehetnek velünk, amit csak akarnak? Nem érdekel a sóhaja, nem érdekel a pillantása. Csak menekülni akarok innen, tőle. Ennél ostobább nem is lehettem volna. Nem kellett volna idejönnöm, nagyon nem kellett volna. Nem szabad hallgatnom semmire se, csak a józan eszemre, ami még mindig szinte ordít, hogy fussak már el innen, amint lehetőségem van rá, de jelenleg csak két lépcsőfok távolságot vagyok képes felvenni tőle.  Jelenleg viszont ez is több, mint a semmi. Számomra mindenképpen.
Karomat odanyújtom neki, amikor viszont közelebb hajol, akkor Összerezdülök, mint aki nem hiszi el azt, amit korábban mondott. Méregetem őt, pontosan úgy, ahogyan a gyilkosokat, bántalmazókat szokás. Megvetés, félelem és kétségbeesés tükröződik a pillantásomban. Nem tudom elrejteni, a maszk most túlzottan is lehullott rólam. Újra elvesztettem az irányítást a múltam és a jelenem felett, de a legrosszabb, hogy az érzéseim felett is. Nem lett volna szabad.
- Nem szokásom elájulni. – újra a dac szól belőlem. Akkor se ájultam el, amikor magamnak okoztam fájdalmat, akkor se, amikor leginkább az áhított boldog tudatlanságra, sötétségre vágytam, amikor más okozott nekem fájdalmat. Újra és újra. Azt hittem, hogy menni fog, hogy lehet normális életem, hogy a rajz megtarthat abban az életben, amiben mindenki él. Ahol boldogok többségében az emberek, de egyre inkább tudatosul bennem, hogy az elmúlt évek alatt talán magamat is remekül becsuktam. Nem csak, hogy ez nem volt élet, de igazából élni se éltem. És soha nem is fogok tudni. A rettegés és a félelem örökké uralni fog, a démonok újra bekebeleznek, gúzsba kötnek és fülembe kacarásznak, hogy a győzelmüket hirdessék. Mintha soha nem lennék képes lemosni apám szagát, izzadtságát magamról, vagy éppen érintését. A rémálmok, amik valóságok voltak és valósággá is válnak újra, meg újra, még ha ő nincs is itt.
Látom a tetoválás szerűséget, ami kilóg az ingje alól, de most még se érdekel. Csak elfordítom a fejemet, a plafont bámulom, miközben a fogam ajkamba váj annyira is, hogy a vérem kiserkenjen. Nem érdekel, hogy mit lát, mit gondol. Szinte már semmi se érdekel, mert úgy érzem, hogy újra földhöz préseltek és most véglegesen elbuktam. Talán halott, talán él, lehet börtönben van az apám, de mégis úgy éreztem, hogy itt van a közelemben, mert újra képes földre kényszeríteni és most már nem fogok tudni felállni. Nem fog menni, képtelen vagyok túlélni, mint eddig tettem. Callaghan család se ezt érdemli, nem azt, amit én hordozok, anyámnak se kellettem, így…. talán inkább meg kellett volna halnom azon a helyen, mintsem valahogy előkerülni.
Gondolatok egyre inkább mélyebbre löknek, alattomosan bekúszva elmémbe. Fel se tűnik, hogy éppen mit csinál a kezemben. Csak a fájdalmat próbálom üdvözölni ismerősen, mintha csak valami régibarát lenne és talán erről árulkodik az is, hogy csak alig hallható szisszenések hagyják el az ajkaimat. Túl sok fajta fájdalmat éreztem már, mintha minden fajtáját megismertem volna az elmúlt időben. Fogam olykor ajkamba vájt mégis, amikor jobban fájt, de nem adtam jelét. S hirtelen már az se érdekel, hogy a tetoválások között, alatt megbúvó hegeket valaki láthatja… Mintha már semmi se számítana, mert úgy érezném, hogy eljött a végjáték. Nincs több küzdés, csak süllyedés, míg végül örökre el nem veszek és már nem lesz kiüt ebből.
- Remek. – csak ennyit motyogok, de nem nézek rá. Hallom, ahogyan feláll, majd ahogyan távolodni kezd… alig tűnik el a konyhában, sietve pattanok fel, hiába szédülök, hiába hasogat a kezem és érzem úgy, hogy most mégis képes lennék rókázni. Nem számít. A füzetemet kapom fel egyedül a táskám kíséretében. Még a kabátomat se próbálom meg megtalálni, hogy utána egyszerűen hangosan csapódjon be mögöttem az ajtó. Az eső szinte elrejt a teljesen kihalt utcán. Ruhám pillanatok alatt tapad a testemhez, miközben pontosan arra felé megyek, amerre nem kellene, de ott tudom, hogy találhatok valamit. Valamit, ami annyi művészt ejtett már a történelem során is csapdába. Sose hittem volna, de úgy éreztem, hogy az utolsó löketett talán az hozhatja el, hogy megszűnjön ez a fájdalom.


5 nappal később

Csak valaki kopogtat az ajtón, de mire odaérthetett, addigra csak egy csomagot talált. Ha kibontotta egy hasonló képkeret volt, mint amiben a fénykép volt korábban, aminek az üvegje eltört. Az egyik bolhapiacon találtam. Magam sem tudom, hogy miért vettem meg. Talán a szernek volt köszönhető, ami bennem tombolt. Egyetlen egy cetli volt rajta, amin annyi állt. - Je suis désolé! *Sajnálom!– talán a füzetben található kézírás alapján beazonosíthatta, ha nem, akkor is vélhetően eléggé beszédes volt. Nem kerestem, messzire elkerültem. Helyette inkább egyre inkább máshol kerestem a megváltást, a fájdalom enyhítését és az ihletet az alkotáshoz. Egyre inkább elsüllyedve a mocsárban.

■ ■ Köszönöm a játékot! Imádtam!  ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 5:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

Ha nem is túl rózsás a helyzet, azért örülök annak, hogy engedi a karját ellátni annak ellenére, hogy ennyire feszélyezi a jelenlétem, a közelségem. Még ha pontosan nem is tudom, de vannak sejtéseim, mi történhetett vele, hangot azonban nem adok a gondolataimnak - valószínűleg úgy sem válaszolna, meg amúgy sem ez a megfelelő hely és idő, hogy ilyesmikről beszéljünk. Pláne, mert nagy valószínűséggel úgy se mondana semmit, és igaza is van. Hisz mi közöm hozzá? Én sem árultam el semmit magamról, hiába kíváncsiskodott, nem vagyunk több, mint két idegen.
- A nap első jó híre. - akármennyire is volt dacos a válasz, mégis mosolyt csalt az arcomra az, hogy egy ilyen elcseszett szituációban is ennyi tartás szorult belé. Egyrészt tetszetős tulajdonság, másrészt hála az égnek, más se hiányzott még a mai napba, mint hogy egy ájult nővel birkózzak...
Igyekszem a lehető leggyorsabban végezni a keze ellátásával. Tudom, hogy nem lehet kellemes érzés, ettől függetlenül meglep, hogy mennyire... jól? Vagy inkább csendesen viseli, holott biztosra veszem, hogy mennyire fájhat. Persze nem kerülik el a figyelmemet a kezén lévő vágások, ahogy azt is sejtem, hogy valószínűleg nem akkor kerültek oda, amikor rózsát szedett a kiskertjében, s akármennyire is bizonygatja, hogy jól van, néha-néha azért vetek egy pillantást felé, hogy meggyőződjek róla, tényleg így van.
Nem tagadom, megfordult a fejemben az is, hogy mire visszaérek a konyhából, már csak hűlt helyét találom, talán ezért is időztem kicsit tovább a kelleténél, esélyt adva neki, hogy fusson, ha annyira csapdába esve érzi magát, amikor pedig visszaérek a pohár vízzel a lépcsőhöz, bebizonyosodik, hogy jó volt a megérzésem. Egy párszor a nevén szólítom, de hiába, jól hallottam, hogy az ajtó csapódása volt az a zaj, és miután sem a füzete, sem a táskája nincs már a kanapén... Egy darabig csak aggódva figyelek a bejárati ajtó felé, oda is sétálok, de kinézve az ajtón egy árva lelket sem látok az utcán, így aztán, miután néhány percig némán élvezem a környéken honoló csendet, visszatérek a műtermembe, hogy eltakarítsam a maradék szilánkokat, meg folytassam a munkát.


Bár érzékelem a kopogást, épp a festés kellős közepén tartok, így nem két másodperc az, hogy felpattanjak, és az ajtóhoz rohanjak, hogy ki lehet az?
- Egy pillanat! - kiáltok válasz gyanánt, és lehet, hogy néhány perc is eltelik addig, mire valóban ajtót nyitok, igazából eléggé elveszítem az időérzékem, amikor belemerülök a festésbe. Az ajtó tárva, de mégsem látok senkit a közelben, így már értetlenül csuknám vissza, amikor a szemem sarkából kiszúrom a földön heverő kis csomagot.
- Hát ez meg?
Már a műtermembe visszatérve bontogatom ki, amikor pedig egy üres képkeretet találok benne, hirtelen le sem esik, hogy ez meg mégis mi akar lenni, egészen addig, amíg a mellékelt cetlit el nem olvasom. Igaz, nincs aláírva, ettől függetlenül egyből összeáll a kép, hogy mégis ki járt ismét erre, ez meg akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Egész szép a kézírása, így ezek szerint vagy jobban van a keze, vagy a nem-domináns keze sérült meg nálam néhány napja, végeredményben tehát a rajzos karrierje csak nem tört félbe miattam.
A konyhaszekrény tetején pihenő képhez azóta se nyúltam, de most mégis arra felé indulok, néhány perccel később pedig már az új képkeretben díszeleg a családi fotónk. Már csak egy jó helyet kéne keríteni neki, de a történtek után azt hiszem, inkább a hálószobámba költöztetem.

■ ■  Én is köszönöm, szintén! ahwie  ■credit
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 5:49 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 6:22 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

[Egyetem – bőven 21 óra után valamikor]

Nem kerestem többé őt, de még a helyet se. Nem kerestem a műveit, egyszerűen csak messzire elkerültem őt kivéve azt az egy alkalmat, amikor otthagytam neki az „ajándékot”. Talán a lelkiismeretem vitette velem oda, talán a szerek tehettek róla, amikre egyre inkább kezdtem rászokni. Azt hinné az ember, hogy sokkal nehezebb beszerezni, de nem. Mintha csak minden egyes bokorban találna az ember. Szükségem volt rájuk, hiszen régóta nem aludtam már semmit se és a kezem se akart úgy javulni, ahogyan szükségem lett volna rá. Így viszont tompult minden érzés. Még aznap este Jerry meglátott, ahogyan a kötést is. Nem engedett addig eljutni a szobámba se míg meg nem mutattam neki. Persze, hogy még egy kört tettünk a kórházba, de egy szót se tudott kihúzni belőle se ő, se a kórházi dolgozok, hogy miként is vágtam meg magam ennyiszer. Kettőt kellett ölteni, a többit pedig újra csak fertőtlenítették, majd bekötözték a kezemet. Jövő héten kellene menni varratszedésre, addig a tetoválást se lehet befejezni, aminek a vázlata már felkerült a baleset előtt a kezemre. Egyre kevesebbszer gondoltam rá. Sokkal jobban lekötött minden más dolog. A suli, az újonnan szerzett „barátok” és az, hogy betudjam szerezni a szükséges szereket, mert nem akartam újra érezni azt a fájdalmat, ami képes volt a kezemet átjárni, amikor hosszabb ideig rajzoltam. Tompította az érzékeimet, ugyanakkor mégse. Mintha mindig újabb világba csöppentem volna, amik sokszor a rajzaimon is tökéletes kiütközött, hogy kicsit másabbak, de még mindig jól kivehetőek voltak. Sose túltam túl, inkább csak fájdalom és a múltam elnyomására használtam. Senki se tudott róla. Se ők, se Grace, de ez így volt jól. Nem értenék meg. Nem tudják, hogy milyen érzés fuldokolni és verejtékezve ébredni.
Ma este is pontosan ugyanúgy bevettem, hiszen nem sok kedvem volt elmenni erre az egész partira, amit a művészszakosoknak rendeztek. Nagykutyák, régi becsben tartott diákok és az újfeltörekvők keveredtek a tanárikarral. Reméltem, hogy nem jön el, hogy nem fogja tiszteletét tenni, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy őt is meghívják. Az elmúlt hetek alatt egyszer megpillantottam a fényképét az egyetem falain belül, ezt pedig egy tanár kiszúrta és mesélt is róla. Nagyra tartotta, és talán osztoznék az érzésein, de nem ment. Nem tudtam elfeledni azt, ami történt, ahogyan lefogott. Még ha ő nem is akart ártani, olyan emlékeket idézett fel, amiktől még mindig legszívesebben hánynék. Most pedig túl sok váratlan lehet ezen az estén, így másképpen képtelen lettem volna túlélni. Ruhámat se teljesen önszántamból választottam, de kötelező volt az elegáns megjelenés. Fekete színből nem engedtem, a mintának köszönhetően pedig részben takarta a tetoválásaimat. Azt mondták, hogy ez tökéletes lesz erre az alkalomra. Magassarkút amit pedig viselni kellett. Minden volt csak nem kényelmes és úgy éreztem magam, mintha kiárusítanám magam. De mivel kötelező volt megjelennem nekem is, mert a tanárom nem hagyott másválasztást, így ezt a majomszerelést is muszájból elviseltem. Hajamat hullámos loknikban hullott a vállamra, onnan a mellkasomra és a lapockámra.
Ahogyan telt, múlt az idő az idő úgy kezdtem egyre inkább megnyugodni, hiszen nem láttam őt és a szer is úgy kezdett egyre jobban hatni. Egyre inkább kezdtem fesztelen lenni, nem megijedni az emberek közelségétől. Poharat is képes voltam elfogadni másoktól, hiszen a franc gondolta azt, hogy netán nem csak én vettem be drogot, de még netán be is adnának nekem az egyik itallal. Kicsit fejbe is ütött az ital, sietve kezdtem elszabadkozni, hogy a mosdó felé vegyem az irányt. Megszédültem és tökéletesen ütköztem egy pincérrel, akinek a tálcáján található pezsgő kapásból a ruhámra borult. Más aggódna, de engem jobban aggasztott, hogy újra elmosódnak néha a körvonalak. Sietve próbáltam tovább menni, de pár lépés után újra majdnem megbotlottam, de ekkor valaki a segítségemre sietett. Mosolyogva köszöntem meg, majd még egy nevetést is elhagyta az ajkaimat, hiszen valami vicceset mondott Michael. Csoporttársam volt, még felismertem őt és ahogyan egyre inkább kezdtünk a mosdók irányába haladni, akkor megláttam őt. Egy pillanatra találkozott a pillantásunk, de végül sietve fordítottam el, miközben egyre inkább kapaszkodni kezdtem az engem tartó kézbe mit sem sejtve, hogy netán nem is annyira hős lovagról van szó, hanem inkább egy felhúzott kiskakasról, amiért annyiszor koptattam le az elmúlt időszakban őt…


■ ■  credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 7:01 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

Nem sok kedvem volt elmenni a ma esti egyetemi partira, pláne, hogy lett volna bőven mit csinálnom helyette. Egy szimpla táncos lötyögős valamire biztos nem toltam volna el a képemet, miután azonban az egyik kedvenc tanárom is felhívott, megérdeklődni, hogy ugye találkozunk, meg milyen jó lenne váltani néhány szót, végül beadtam a derekam. Meg legyünk őszinték, néhány extra támogató mindig jól jön, és hol máshol lehetne jobban kapcsolatokat építeni, mint az ehhez hasonló rendezvényeken?
Az öltözködést nem vittem túlzásba, egy szimpla fekete öltöny-ing-nyakkendő kombinációnál maradtam, ami kellően elegáns az esthez, mégsem túl figyelemfelkeltő. Mióta nem tartom a kapcsolatot a családommal, ritkán hordtam ilyesmit, holott előtte ha mindennaposnak nem is számított, de igencsak gyakran bújtunk hasonlóan elegáns öltözékbe. A látszat, ugyebár. Bezzeg akik azóta ismernek, talán fel sem ismernének ilyen öltözékben!
Az est egészen jól telt, több régi évfolyamtárssal is összefutottam, olyanokkal, akikkel még annak idején együtt kezdtem, és olyanokkal is, akikkel a diplomaosztón örültünk együtt a sikernek. Sajnos esetemben nem azért nyúlt olyan hosszúra a tanulmány, mert ellébecoltam a dolgot, nagyon is szerettem, a baleset és a rehab volt az, ami keresztülhúzta a számításaimat. Persze ez utóbbiról szinte senki sem tud, a többség abban a hitben él a mai napig, hogy a baleset utáni gyógyulás volt ilyen hosszadalmas, mire felépültem a sérüléseimből. Valahol nekik is igazuk van, elvégre az sem két hét, mire az ember újra megtanul protézissel járni, igaz, ez is egy olyan titkom, amiről mélyen hallgatok mások előtt. A járásomon amúgy sem látszódik ennyi idő után, hogy több kezem van, mint lábam, az meg nem akarom, hogy csak azért kapják fel a nevem, mert féllábú vagyok. Vagy azt kérdezgessék, a fülemet nem akarom-e levágni mellé, mint Van Gogh? Nem, nem lenne vicces.
Nem tudtam, hogy Athenával összefutunk-e az este folyamán, az igazat megvallva csak annyit tudtam róla, hogy szeret rajzolni, de miután nem csak ez az egy hely volt, ahol ilyesmit tanulhatott az ember, így üdítő meglepetés volt számomra, amikor néhány szaktársa körében megpillantottam, miközben az italomra vártam a bárpultnál. Elsőre szinte meg sem ismertem, pláne a múltkori kinézete után, így talán egy kicsit hosszabban időzött rajta a tekintetem, mint az illendő lett volna, de miután elsőre azt hittem, hogy a szemem káprázott! Nem mint ha én annyira hasonlítanék, a festékfoltos, szakadt inges, szakállas, morgó, csóró művészre, akihez ő tört be...
De ha már úgy tűnik, ő nem vett észre engem, nem is akartam zavarni a köreit, pláne, hogy úgy tűnt, jól megvan az én társaságom nélkül is. Furcsa volt így látni, ilyen... közvetlennek, azok után, hogy az én társaságomban milyen feszélyezve érezte magát, épp ezért pedig a szemem sarkából, igyekeztem követni, hogy mikor épp merre jár. A pincérrel való ütközését akkor se lehetett volna figyelmen kívül hagyni, ha nem így teszek, elvégre olyan hangzavarral járt a földre hulló pezsgőspoharak törése, hogy mindenki odakapta a fejét.
- Elnézést, ha megbocsájt egy pillanatra... rögtön jövök. - fordultam az egykori művészettörténet tanárom felé, majd sietős léptekkel én is utánuk indultam, pláne amikor azt vettem észre, hogy Athena valami fiatal srác karjába kapaszkodik. Ezért viselkedett volna velem olyan zavarodottan? Nem, kizárt, hogy csak ennyi lett volna a gond, akkor nem rázta volna úgy a visszafojtott zokogás, vagy hullottak volna a könnyei, ez az egész, ahogy most viselkedik, mint ha egy teljesen más embert látnék.
A mosdók felé haladva egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de látom azt is, hogy milyen sietve fordul inkább más irányba, továbbra is abba a srácba kapaszkodva, mint ha kínos lenne számára az ismeretségünk. Nem szólok egy szót sem, igaz, a tekintetem továbbra sem veszem le róluk, és nyugodtabb sem lettem. Valami nagyon nem stimmel.

■ ■  nyelves  ■credit
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 7:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

PJ && Athena

[Egyetem – bőven 21 óra után valamikor]

Sose értettem, hogy miként lehetséges az, hogy eme díszestársaság ennyire magának való, hogy miért kell a művészetnek is ennyire kiárusítónak lennie, hiszen nem elegendő a tehetség. Sose volt elegendő ebben a szakmában se, mert kellenek az ismeretségek, vagy éppen az, hogy megnyerő tudj lenni. Amennyi kézcsókot bezsebeltem úgy éreztem, mintha visszarepültem volna az időben és már az elsőtől hányingert tudtam volna kapni. Hálát adtam a pirulának, ami az elmúlt hetek alatt a legjobb társam lett, hiszen segített megint kicsit ellazítani, hagyott kicsit távol keveredni a démonjaimtól és pontosan úgy viselkedni, mint ahogyan elvárnák. A nevetés nevezhető ilyenkor őszintének? Magam sem tudom, de az biztos, hogy természetesebben hatott, mint bármikor máskor, mert legtöbb esetben csak azért nevettem, mert mások is megtették, vagy mert úgy diktálta a „illem”.
Semmire se vágytam jobban, mint hogy végre elkezdjenek szállingózni az emberek, de most nem befelé, mint nyitáskor történt, hanem inkább hazafelé. Én is távozni akartam, hiszen minden érzést ezek se képesek elnyomni, vagy talán csak növelnem kellene az adagot és akkor még szebbnek tűnne a világ? Számít egyáltalán? Nem érdekel, hogy egyesek szerint miként pusztítja el a világot, az embereket ezek a szerek, mert az én világom már régóta elpusztult, rothadásnak indult. Mint amikor kívülről gyönyörűnek tűnik egy gyümölcs, de belülről pedig már megrohadt. Ilyen volt az én lelkem is, meghalt azokban az időkben, míg bezártak és kihasználtak. Most pedig ennek szinte írmagja se maradt. Tisztában voltam vele, hogy mi történik körülöttem, legalábbis egy darabig, míg az egyik ital után furán nem kezdtem érezni magam. Hirtelen újra rám tört az ösztön, hogy menekülnék és ebben még az összetört poharak és a rajtam landolt pezsgő se tudott megakadályozni.
Nem éreztem még korábban soha ilyet, vagyis nem ilyen volt az, amikor a múlt és a jelen képes volt összemosódni. Ez teljesen másabb volt, míg a menekülési ösztön mégis azonos…. mintha az mindig ugyanolyan lenne. Miként lehetséges ez? Magam sem tudom. Amikor viszont megláttam PJ-t is, aki miatt még a kedvenc tanáromat is kerültem, mert féltem, hogy pont neki akarna bemutatni, mint leendő tehetség és talán megszerettethetné velem a festészetet is… Nem akartam találkozni újra vele, de most mégis rövid időre mégis a pillantásunk találkozott, hogy utána sietve forduljak el. Fejemet a sráchoz fúrtam, miközben szabadkozott, hogy csak túl meleg van idebent és rosszul lettem. Semmi ok a pánikra. Hálás voltam, de éreztem, hogy ennél többről lehet szó.
Az ajtó hangosan csukódott be mögöttünk. A csaphoz kísért, majd megnyitotta azt és az arcomat megtörölte, miközben egyre inkább kezdett elmosódni minden a környezetemben. Még egy lány is sietve távozott. Remegett a kezemet, ahogyan megemeltem, hogy saját magamnak mossam meg az arcomat, a szememet, miután Michael abbahagyta. Amikor viszont felpillantottam és a tükörben találkozott a tekintetünk, akkor a rémület újult erővel rántott magával. Megéreztem a derekamon a kezét, nagyot nyeltem, miközben a fejem egyre inkább kába lett.
- Tényleg azt hitted, hogy csak úgy lepattinthatsz? – suttogta a fülembe, de szinte alig értette már amit mondott. Egyre inkább sötétebbé vált a világ és érzéketlenebbé a testem, mintha csak semmit se érzékelne a külvilágból. Talán összecsuklottam, magam sem tudom, egyszerűen csak sötétté vált a világ és megszűnt létezni. Sose szarvaztam fel, csak elutasítottam, ahogyan minden férfival tettem, de hát a legnagyobb bika fiát nem lehet csakúgy. Én ostoba, de legalább most nem éreztem most semmit se és talán egy másodpercre azt kívántam, hogy bárcsak a drog hatásának köszönhetően képzelődőm, rémeket látok már ott is, ahol nem kellene. Vagy éppen mégis megártott és ez a vég lenne, amolyan méltó befejezése az elbaszott életemnek, hogy pontosan olyan rémálommal érjen végett, mint amilyennel elkezdődött, miután minden annyira sötétté vált hajdanán is és már nem híhettem a nap gyógyító erejében.


■ ■  credit

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 01, 2018 8:36 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Athena && JP

Ha nem történt volna nem is olyan régen a házamban az a bizonyos incidens, és láttam volna azt, amit, akkor valószínűleg a legkevésbé sem furcsállottam volna azt, hogy egy lány meg egy srác kettesben távoznak a partiról. Így azonban, hogy a lányt már volt szerencsém megismerni, ráadásul egy olyan oldalát is, amit jó eséllyel mindenki elől igyekszik titkolni, igencsak felkeltette az érdeklődésemet a dolog.
Nem tartoztunk semmivel sem egymásnak, sőt, közünk sem volt egymáshoz, így akár nyugodt szívvel fordíthattam volna el én is a fejem, hogy aztán történjen, ami - végtére is, nem az én felelősségem, hanem az övé. Ennek ellenére azonban mégis képtelen voltam, így kissé lemaradva, de követtem őket, mígnem eltűntek a női mosdóban.
Figyeltem, hogy sietős léptekkel távozik egy másik lány, riadt tekintettel tekintve hátra az ajtó irányába, de úgy elviharzott mellettem, hogy még csak észre sem vett, pedig alig néhány lépésnyire álltam tőle. Füleltem, hátha valamit hallok az ajtók felől, de csak a víz csobogása volt minden, így vártam... de mint mondtam, nem voltam az a túlságosan is türelmes típus, így nagyjából két perc után fogtam magam, és én is utánuk mentem, a gerlepár nagy meglepetésére - vagy legalábbis a srácéra, lévén Athena már teljesen kába volt addigra, hideg víz ide vagy oda.


Michael egy törött orral, Athena egy kiadós fejfájással, én meg egy szakadt inggel és néhány kék-zöld folttal lettem gazdagabb, mire hazaértünk. Ha nem kellett volna a lányt pesztrálnom, tuti, hogy azt is elintéztem volna, hogy kivágják az egyetemről a srácot, így viszont jobbnak láttam, ha mielőbb hazamegyünk. Nem tudtam, hogy Athena hol él, vagy épp kivel, de miután egyre valószínűbbnek tartottam, hogy nem csak az alkohol szállt a fejébe, végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom az ő kivágását is a suliból. Jó eséllyel így is meg akar majd ölni, ha felébred, pedig nem én akartam az ágyamba rángatni, hanem a kedves "barátja"... Én csak beletukmáltam úgy másfél vizet, miután taxival sikeresen hazaértünk, meg nagyjából bő fél órán át fogtam a haját, miközben a wc előtt térdepelve "méregtelenített". Nem épp így terveztem az estémet, tényleg!
A táskáját is csak azért túrtam át, hátha van nála telefon, vagy kereste-e már valami hozzátartozója, írjak-e valakinek, hogy ne aggódjanak érte. De akkor megtaláltam azokat a tablettákat, és egy szempillantás alatt minden átértékelődött bennem, ahogy kezembe fogtam a jól ismert kerek kis korongokat. Annak idején én is éltem velük, és tudtam, mire képesek... így pedig egyből világossá vált a kép a lánnyal kapcsolatban, miért is volt olyan közvetlen a partin. Haragudtam rá, nem is kicsit, talán épp ezért se nagyon érdekelt, hogy mennyire fogja szarul érezni magát másnap. Én csak "jót" akarok neki, még ha hajnalig hányni is fog, csak hogy minél jobban kipucoljuk a szervezetéből a drog hatását.
Gőzöm sincs, hány óra volt, mire szegény lány kidőlt a fáradtságtól, de miután már nem tartottam attól, hogy összerókázza az ágyamat, végül felnyaláboltam a fürdő csempéjéről, és átköltöztettem az ágyamba. Mire megszabadítottam a magas sarkújától, meg kihámoztam abból a hosszú ujjú csipkecsodából, amit viselt, nagyjából olyan volt, mint valami rongybaba, de fehérneműben még talán mindig egy fokkal kényelmesebben aludhat, mint azokban.
Ha másról lett volna szó, jó eséllyel én is csak bedőltem volna az illető mellé az ágyba, elég nagy az két embernek is, meg mit számít már? De tudva, hogy Athena hogyan reagálna, ha reggel mellettem ébredne, inkább nem kockáztattam, így végül a zakómat a kilincsre akasztva a fotelben foglaltam helyet. Egy darabig még úgy sem terveztem aludni, ha valami baj lenne, de a fáradtság végül csak erősebbnek bizonyult, és lassan én is álomba szenderültem.

■ ■  nyelves  ■credit


You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
● ● Posztok száma :
167
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, ... 9, 10, 11  Next

Ajánlott tartalom

JP mûterme
Second Chance frpg
2 / 11 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-