JP mûterme - Page 4
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Yesterday at 6:31 pm ✥

✥ Yesterday at 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ JP mûterme •• Szomb. Márc. 24, 2018 7:00 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

First topic message reminder :

Forrás: google


Forrás: google


Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szer. Ápr. 04, 2018 11:08 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena

- Képzelem, hogy azért mentettél meg, hogy utána egy szál pólóban dobj ki Párizs legjobb környékén az utcára. – szarkazmusban nem volt hiány. Azt  se kellett tanítani nekem, ennyi év alatt egészen jól hozzám nőtt és alkalmaztam is, ha lehetőségem volt.
- Határokat általában viszont akkor szoktak az emberek feszegetni, ha céljük van vele. – pillantok rá komolyan még ebben a fura helyzetben is. Pedig lehet most is bölcsebb lett volna hallgatni, de nem mindig tudjuk a némaságot választani. Pláne, ha a másik éppen annyira bölcsen akar szólni.
Szavaira egy pillanatra a torkomon akadnak a szavak. – Talán sajnálnám, de ugyanakkor közöm nincs hozzá. Harmadrészt nem ismerlek, így együttérzés nem létezik részemről és az igazat se tudom, így nem is foglalkoznék vele. – rántom meg mellé a vállaimat is. Sajnálom-e érte, ha tényleg így lenne? Magam sem tudom, de talán nem. Nem hittem abban, hogy a férfiak lehetnek tényleg teljesen ártatlanok, nem tudtam arra gondolni, hogy milyen szerencsés egy-egy gyermek, amikor a családjával láttam, sokkal inkább démonokat láttam. Olyat, amit nem kellene normál esetben, de a félelem olykor mégis ott lakozott minden egyes ilyen alkalomnál, hogy mi van akkor, ha egy fenevad rejtőzik valójában az álarc mögött és késő lesz, mire rájönne bárki is? Miért nem képesek erre időben is gondolni az emberek?
Csak megrántom a vállaimat, hogy döntse el maga, hogy minek is szántam a kérdést. Tény, hogy vele azt hiszem közelebbi viszonyba keveredtem, mint a legtöbb hímmel az elmúlt évek alatt, azóta az eset óta, de mégis szinte semmiségnek tűnne egy hétköznapi ember szemében. Én pedig annál nagyobb jelentőséget nem is tulajdonítok a dolgoknak, mintsem hogy megjegyezzem el kell kerülnöm őt, amennyire csak lehetséges.
Nem mondtam komolyan, de még nem is kívántam titkon. Csak bosszantani akartam őt, erre… elég csak felkapnia, hogy egy pillanatra lefagyjak, aztán jön a kérdés, aminek köszönhetően hirtelen nagyokat pislogok és mielőtt észbe kaphatnék kicsúszik egy filmcím. – Dirty Dancing.. – utálom a romantikus filmeket, de ebben mégis van valami. Talán az, ahogyan a női főszereplő is változik benne, de balszerencsére részben egy faszinak köszönhetően. Szánalmasnak kéne lennie, de valami volt ebben a filmben, mert képes voltam órákon át nézni újra és újra. Vajon ezt most kimondtam hangosan is, vagy csak gondolatban? Remélem az utóbbi. – Ízé, nincs kedvenc filmem. – motyogtam utána még mindig enyhén megszeppenve, miközben vélhetően ő éppen diadalmenetet jár mélyen legbelül, amiért végre képes volt a szavakat a torkomon akasztani. Már csak az kellene, hogy pont azt a filmet nézzem. Talán nem hallotta, egyiket se. Ilyen mázlim lehet? Eddig se volt, akkor legalább az első sokkban való megnyilvánulásomat törölje ki, lehet ki se mondtam. Adja az ég, hogy úgy legyen, most az egyszer. Ha legalább ő választ, akkor fikázhatom és moroghatok tovább, mert én…filmet nézni vele… egy férfival. Talán be is vertem a fejemet, mert ez meg se történik… tuti nem…
Figyeltem ahogyan elment és még szép, hogy nem bírtam nyugton maradni. Nem akarok boldog sushi lenni, mert képtelenség lenne nálam azt elérni. Egyébként se kényelmes sushinak lenni, így nem meglepő, hogy fészkelődni kezdtem, aminek az lett a következménye, hogy sikeresen eldőltem, de legalább nem estem le a kanapéról. Újra meglepetten pislogtam, hogy milyen hamar jött vissza. Nem sikerült visszatornáznom magam ülésbe. Francba! Elhúztam a számat és látva a szerencsétlen helyzetemet, remélhetőleg segített legalább felülni, mert fekve enni nem a legjobb dolog. Még a végén megakadna a torkomon a kaja. Bár azt lehet annyira nem is bánná. Hmm… sandítva figyeltem őt ilyen gonosz gondolatok közepette.
- Persze a büdös sajtok hazájában, így legalább legtöbb esetben az emberek azt se tudják megmondani, hogy ki nem fürdőt és ki igen, mert a sajt úgyis elnyomja. S ti nem mindenhez bort isztok? – lendültem be máris. Főleg, ha még olyan filmet rakott be, ami már most szenvedés lett volna számomra. Bár esélyesen, ha hallotta amit mondtam, akkor már csak azért is berakta azt.
- Legalább a kezemet segítenél kiszabadítani, vagy annyira nem félted az ujjaidat, hogy leharapjam azt is a kaja mellé? – pillantottam rá cukin-ördögien pislogva. Hogyne, veszélyes fenevad a nőihad. – Egyébként azt ne mond, hogy nem ismered. Klasszikus. – mondtam értetlenkedve, ha már azt nézzük, amit én mondtam. Ha azt amit ő választott, akkor meg csak úgy néztem rá, hogy ez komoly? Úgyis ismered a filmet, inkább lőj le most. Így vagy úgy pár falat utána azért megszólaltam újra. – Szerinted a telefont nem kellene megnézni, vagy már szívrohamot kapott a hívófél, vagy elhiszed, hogy mázlidra ki lett nyomva, amikor leejtetted? – tettem fel a kérdést tök nyugodtan. Még engem is meglepett a nyugodtság. Ha tudtam venni, akkor persze hogy a sajtból is vettem, nem csak a szőlőből. Együtt a kettő jobb, már egészen megszoktam az itteni konyhát a büdössége ellenére is. Ha nem segített kiszabadulni, akkor meg őt ugráltattam, hogy sajtot is adjon, ne csak szőlőt.

■ ■  credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 08, 2018 12:11 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

- Miért, nem néznéd ki belőlem, hogy képes lennék rá? - fordultam felé kérdő tekintettel, pláne annak fényében, hogy milyen egy faragatlan tuskónak könyvelhetett el magában az első találkozásunkat követően.
- És miből gondolod, hogy nekem nincs veled semmi célom? - vetek rá egy újabb pillantást, amit sokat mondónak nem igazán mondanék, de talán felkeltheti a kíváncsiságát, hogy mégis mit akarok én tőle a jövőben... muhaha! Különösebben semmit, a jelen állás szerint, hisz mégis mit akarnék egy ilyen (hozzám képest) kislánytól? Maximum kíváncsi vagyok, hogy kell-e számolnom vele a későbbiekben, mint konkurencia. Meg egészen vicces tud lenni, ahogy ilyen ellenségesen reagál mindenre, legalábbis én jól szórakozok rajta, amikor épp nem verekedni próbál.
- És a témát ezennel túl is tárgyaltuk, lezárva. - ámen. Ahogy elnézem, különösebben nem vágta földhöz a hír - miért is tenné igazából? - így meg, hogy nem szállt magába a nem túl tapintatos megjegyzései miatt, már nem is érdekes a továbbiakban. Inkább birkózzunk tovább a földön ovisok módjára, mígnem megunom a játékot, és becsomagolom a takaróba úgy, hogy moccanni se tudjon.
Elvégre a meghökkentés az egyik leghatásosabb stratégia, legyen szó akár háborúról, vagy épp művészetekről, felkelti az ember figyelmét, az biztos. Arra mondjuk én se számítok, hogy pont egy ezer éves, nyálas filmre fog esni a választása, de elég csak arra gondolnom, hogy mondhatott volna Titanicot is, és már nem tűnik olyan vészesnek a helyzet. De nem érdekel, akármilyen nyálas is, inkább szenvedjük ezt végig úgy, hogy én fikázom a filmet az utolsó percig, mintsem fordítva, hogy ő vegye el a kedvenc filmjeimtől a kedvemet. Valószínűleg amúgy sem jönnének be neki, így legalább addig is csendben van. Én meg hozok kaját, azzal majd túlélem valahogy.
- Mi az, Mufurc, csak nem bírtál nyugton maradni? - csóválom a fejem, ahogy visszaérve látom, hogy eldőlt a kanapén, még jó, hogy nem le... Így viszont nekem nem marad hely, úgyhogy ezért, és csakis ezért visszatolom ülő helyzetbe. Pedig elszórakoznék azon, hogyan boldogult volna nélkülem!
- Nem, nem mindenhez. Van amihez pezsgőt, van, amihez cidert, van, amihez calvadost vagy abszintot... de azokat meg olyanokra úgy se pazarolnám aki nem tudja értékelni. Pláne ha azt nézzük, hogy amerikai vagy... ihatsz te egyáltalán ilyeneket? - nézek rá gyanakodva, nem mint  ha annyira itatni szeretném, de amilyen kis fiatalnak tűnik... elsőre az egyetemet se néztem volna ki belőle, aztán tessék!
- Az ujjaimat? Nyugi, megeszem a részemet, a maradékot meg tányérostól idetartom eléd, aztán maximum a tányért rágcsálhatnád. - viszonzom a mosolyt, de aztán a szabad kezemmel mégis felé nyúlok, a háta mögé, hogy lazítsak egy kicsit a takaró szorításán, ha már voltam olyan figyelmes, hogy alaposan betuszkoltam alá, ne szabadulhasson egykönnyen. Annyit lazítok rajta, hogy a kezeit kiszabadíthassa, aztán onnantól meg majd boldogul, de amilyen kis pukkancs, nem lepődnék meg, ha takaróba bújva nézné végig a filmet.
- Ismerni ismerem, de nem láttam, akármilyen klasszikus is. - mondanám, hogy ne spoilerezzen, de amennyire érdekel, igazából még azzal se venné el a kedvem tőle, olyan mindegy. Inkább egy falat sajtra csaptam le, hogy a következő néhány percet annak a segítségével éljem túl.
- Jó helyen van az ott, ahol van. Nem hiszem, hogy sok minden elhallatszana az ágy alá abból, amit mondjuk, szóval majd kinyomják. - vontam vállat. Ha még az ágy melletti kis akciónkat lehetett is hallani, ezt már nem hiszem - Ne aggódj, nem fogja megtudni a kis titkodat... - fordulok Athena felé, a tekintetét keresve, mint ha valami roppant fontos, vagy komoly dologra érteném, de aztán újra a képernyő felé fordulva folytatom - Hogy pont ez a kedvenc filmed.

■ ■  nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 08, 2018 12:50 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena

- Ennyire kegyetlennek és vadbaromnak még nem tartalak. – s direkt nyomtam meg a „még” szócskát, hiszen könnyedén változhat. Pláne, ha azt vesszük figyelembe, hogy pontosan azt a nemet erősíti, akikért annyira rajongok, meg ami a modorát is illeti. Pedig a talált fénykép alapján azt hinné az ember, hogy valami előkelőközegből való. Legalábbis a ruhájuk és a háttér teljesen erre utalt, mindegy is, hiszen semmi közöm hozzá.
- Etess ezzel mást, talán más bekajálná, de nem most estem le a fáról. – felelek csak ennyit arra, hogy honnan veszem, hogy velem nincs valami célja. Csak úgy süt róla, hogy mennyire imád és szereti, ha itt vagyok. Hogyne, ha röhöghetne a vakbelem, akkor most tuti megtenné, ahogyan én is nevetnék, de igazából idejét se tudom, hogy mikor nevettem igazán őszintén, a műnevetésbe meg belefáradtam, így ezt is hanyagoljuk most. Vannak sürgetőbb és fontosabb dolgaink is.
Amikor pedig újra Mufurcnak szólít, miután visszatért a kajával csak morgok egyet, de nem is remélem, hogy meghatná ez a dolog. – Ne csodálkozz, ha ezentúl inkább vadbaromnak vagy PJ-nek hívlak továbbra is. – egyébként is miért aggat rám neveket? Úgy tartják, hogy csak azok szoktak ilyet tenni, akik jóban vannak, vagy több közük van egymáshoz. Sok mindent lehetne mondani, de egyiket se az is tuti. Inkább vagyunk még mindig két idegenek, de mégis talán hasonlóak. Én a fényképet nem tudtam múltkor letenni és visszaadni egyből, ő meg a telefonomat basztatta. Argh! Ez még mindig feldühít, mert bele se merek gondolni, hogy szegény Jerry min mehetett át, vagy megy át éppen és még jelezni se tudok, hogy még nem hasfelmetsző Jack kezei közé kerültem, jól vagyok, de ha annyira el akar vinni, akkor ruhát is hozzon már.
- Szóval máris pazarlásnak nevezed azt, aki nem rajong annyira az alkohoért, mert öl és butit. A férfiakat pedig még nagyobb barommá tudja tenni, mint amilyenek alapjáraton. A nőket meg túlzottan könnyelművé és felelőtlenné. Inkább csak ismerem a mértéket és nem minden vágyam az, hogy az ereimben alkohol csörgedezzen. – grimaszolok is egyet a szavaim mellé, mert értem én, hogy sérti a büszke franciák önérzetét, ha valaki leszólja az italukat, de senki se mondja azt, hogy normális dolog lenne, hogy már egészen kicsi gyerekekkel borokat itatnak, ezzel pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy megszokják az alkoholt és idővel úgy érezzék, hogy nekik erre mindig is szükségük lesz. Amolyan napirutinná válik. Tényleg a világ legtöbb alkoholistája nem itt él? Hmm… - Azt ne mond, hogy nem nézted meg a személyimet. Egyébként ha megnyugtat, igen, de felőlem megtarthatod mindet és beléjük is fulladhatsz. – a szeretem határtalan nem? Még a végén amiatt „sírna”, hogy megittam a becses nedűjét, amit még talán az istenek is megirigyelhetnének. Anyámnak miért pont ezt az iszákos országot kellett választani? Ja már megvan, itt legalább senki se nézte ki amiatt, ha netán a pohárért nyúlt.
- Még a kutyákkal is kegyesebben bánnak. Erre mondják, hogy emberkínzó? – mosolyodom el, de inkább volt művészi, mintsem valódi és angyalinak beillő, hiszen ahol lehetett, ott kötöttem én is belé, vagy húztam tovább a nem létező bajszát. Nem volt soha szokásom, de most mégis annyira könnyedén jött, mintha évek óta ezt csinálnám a némaság helyett, pedig nem! Ez pedig még bosszantóbb volt, mint amúgy alapból lenne a helyzet, vagyis tényleg maga a helyzet is eléggé faramuci.
- Miért is nem lepődöm meg… - forgatom meg a szemeimet, hogy tovább húzzam őt, miután legalább a kezemet kiszabadítottam. Kicsit még fészkelődtem is, hogy a takarót megigazítsam úgy, hogy jó legyen, de persze nem bújtam ki belőle. Ha már nadrágot nem adott, akkor marad ez, legalább addigra se bámulhatja meg megint azt, amit nem takar éppen a póló.
Amikor a titkot említi, akkor majdnem félrenyelek, mert ha a tippem nem csal, akkor azzal a személlyel beszélt, aki részben már ismeri, amikor pedig megmondja, hogy mire gondolt, akkor csak egy szőlő szemet vágok hozzá úgy, hogy pontosan a homloka közepét találja el. – Dilis vagy! – mondok csak ennyit, mielőtt harapnék a sajtból, mint aki semmit se tett és a filmet nézi tovább. – Lehet már tudja, hiszen nem te feszegetted folyamatosan azt, hogy valakikkel tuti együtt élek?  Ha meg ezt nevezed titoknak, akkor eléggé szegényes lehet a lelkivilágod vagy az életed. Bár az is esélyes, ha annyira felvetted a hívást, akkor sejthetted, hogy nem ok nélkül keres, mert lehet ismeri a valódi titkomat? Hmm, ki tudja…– tettem még hozzá teljesen nyugalommal, ha pedig megpróbált volna megszólalni, akkor jól lepisszegtem elsőre. Már a hecc kedvéért is. Most visszakapja. – Kérem a telefonodat. – nyújtottam oda a kezemet, mert tényleg kértem. Ennyire paraszt és kegyetlen még én se vagyok, hogy legalább ne üzenjek a hozadéknak valamit, hogy ne aggódjon annyira. És ha már olyan jól elrejtette a telefonomat, ami jól hallhatóan újra rezgett rövid ideig pont abban a pillanatban, ahogyan a telefonját kértem, rájöhetett, hogy talán itt tényleg többről lehet szó, mert azért senkit se szokás a mai világban ennyiszer keresni. A hozadék meg nem éppen olyan embert jelenthet, aki a szívünk csücske, de hát Piton professzor is sokaknak nem volt az egészen a végéig… Hát jahh, minden történetben van csavar, titok és olyan, ami miatt az emberek véleménye megváltozhat, csak némelyik történetet soha nem mesélik el teljesvalójában, hogy kiderüljön a lényeg és tisztán láthassanak az emberek.

■ ■  credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 08, 2018 10:26 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

- Még. - feltűnt ám, ahogy megnyomta azt az egy szócskát, igaz, ha nem tette volna, valószínűleg akkor is hasonlóan reagáltam volna a szavaira. Csak ne becsüljön le, még olyanabb is tudok lenni, mint amit kinézne belőlem!
- És ha az előbb hazudtam, és mégis? - vontam fel a szemöldökömet miközben vártam, vajon erre mit fog reagálni? Úgy is non-stop egymás agyát húzzuk, szóval... simán belefér.
- Ó, nem csodálkozok egy cseppet sem. Eddig sem a nevemen szólítottál, miért kezdenéd el pont most? - vonok vállat, majd egy falat sajt már landol is a számban, mielőtt még szóvá tehetné, hgoy szüksége van a kezeire. Na neee, tényleg?
- Nem mondtam, hogy mindenkinek szeretnie kell, de ha olyan issza aki képtelen értékelni, igen, az pazarlás. Mint amikor a legdrágább, márkás festékeidet odaadod egy rakás ovisnak, hogy kenjék ki vele a folyosót. - vonok vállat, azzal meg, hogy nem szereti az alkoholt, mit csináljak? Én attól még nem vetem meg, hogy ő ennyire az ördög találmányának tartja, az ő döntése. Ez meg az enyém.
- Most, hogy mondod, az pont kimaradt. - gondolkozok hangosan, mert mégis, mit néztem volna rajta? Akkor a nemzetiségével is tisztában lettem volna, vagy a családnevével, életkorával... lakcímével. Nem tagadom, a táskáját áttúrtam, az nem jutott eszembe az éjszaka közepén már -  De jó, hogy emlékeztetsz, majd pótolom. - teszem hozzá lazán, ahogy bekapok egy szőlőszemet,  amikor meg előjön azzal, hogy emberkínzó lennék, csak teátrálisan megforgatom a szemeimet - majd finoman meglököm a vállát, ha nem figyel, akkor dőljön csak, mint a zsák... hát ezért segítettem fel? Tornázza fel magát ülő helyzetbe ahogy akarja, most már úgy is szabadok a kezei.
- Talán mert világlátott nőszemély vagy, az eszed is vág, mint a borotva, csodálom, hogy nem a nyomozói pályát választottad a művészet helyett? - szarkazmus, szarkazmus a köbön, de azt a nyelvet úgy is jól beszéli ő is, nem hiába kapta pont azt a pólót tőlem, amelyiket.
- Hééééé! - szólok rá méltatlankodva, amikor nekiáll a kajával dobálni, hát ezért etetem?! Szépen vagyunk, de ne aggódjon, kap visszavágót... még jó, hogy valami jó lány, krémes sajtot készül épp harapni, így "véletlenül" pont meglököm a könyökét annyira, hogy a szája helyett valahol az arcába tolja a falatot.
- Mondom én, hogy pályát tévesztettél, Mufurc. Nyomozónak kellett volna menned. Vagy regényírónak, milyen fasza krímiket írnál, ha ilyen jól mennek az összeesküvés-elméletek. - török a baguette-ből is egy darabot. Csak tudnám, minek kapcsoltunk filmet, amikor nem is nézi, engem meg eddig se érdekelt már. A pisszegésére csak értetlenül nézek rá, ez most komoly? Valakinek nagggyon kinyílt a csipája, úgy néz ki.
- A valódi titkodat, mi? - kérdeztem vissza, miközben farkasszemet néztem vele, és a felém nyújtott keze irányába nyúltam, hogy finoman végigsimítsak az ujjam helyével a tenyerén, majd ha nem rántja el, akkor tovább haladjak a csuklója és a karja irányába, keresztül a tetoválásokon, meg az azok alatt lapuló hegeken. Ha azonban el akarná rántani, azon nyomban ráfogok a karjára, ott ahol épp sikerül, nem engedve. Tényleg azt hiszi, hogy semmit nem érzékeltem mindebből? Ennyire hülyének néz?
- Minek neked a telefonom? Nem kapod meg. - közlöm nemes egyszerűséggel, miközben továbbra sem engedem el. Hülye lennék odaadni neki csak úgy, szóval ha szeretné, küzdjön meg érte, érdemelje ki!
- Hogyan akarsz bárkit is felhívni, ha a telefonod az ágyam alatt van? Tán fejből tudod a számát? - nézek rá érdeklődő tekintettel - Akkor halljam! - kötve hiszem, hogy mindenkiét észben tartaná, én még a sajátomat se bírtam megjegyezni, pedig évek óta ugyanaz. Abból kiindulva pedig, hogy mennyire úgy tesz, mint ha senkit sem engedne közel magához, pont valami ilyen idegen ismerős számát próbálná szabad perceiben memorizálni? Persze, öreg vagyok én már az ilyen mesékhez...

■ ■  nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Ápr. 09, 2018 1:14 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena

- Papagáj. – mondok csak ennyit arra, amikor megismétli azt az egy szót. Akár megnyerheti ezt is becenévnek, de a következő kérdésére nem felek. Inkább úgy teszek, mintha meg se hallottam volna, mert… Csak mert, ne akarjon engem összezavarni, így is eléggé abszurd a helyzet és káoszos, nem kell még inkább azzá válnia.
- Nem tudom, igazad van, meg se érdemled, hogy a neveden szólítsalak. A többi sokkal jobban passzol hozzád. – angyalian elbűvölő volt a hangom, ahogyan ezt előadtam.  Utána szerencsére viszont a kezem is szabadult, mert lehet tényleg ráborítottam volna a tányért, vagy direkt, akarom mondani véletlen megharaptam volna, miközben etet.
- Ezek szerint a netán leendő művészek kezdőpróbálkozásait nem tartod méltónak a festékjeidhez. Ez azért enyhén egoista elgondolás, mert lehet pont ezzel okoznál nekik örömet. – sandítottam rá pöppet kíváncsian, de azért nem túlzottan. Micsoda zsugori vénség lehet ő? Lehet róla mintázták hajdanán a Kacsamesék főszereplőjét, mert tudták, hogy élni fog, csak abban tévedtek, hogy nem a pénzben, hanem a festékben lubickol.
- Inkább nem akarom tudni, hogy mi kötötte le ennyire a figyelmedet, hogy ezt elfelejtetted. – mondom eléggé komolyan, hogy mindenképpen vegye a lapot. Jobb ezt nem firtatni, se heccelni engem, amikor viszont meglök, akkor sietve támaszkodom meg a szabad kezemmel és nyelvet öltök rá. – Látom eddig tartott a boldog sushi effekt, most már inkább jött újra a csesztetés. – nyelvemre kellene harapni? Esélyes, hiszen megmentett és befogadott, s ha még büdös is a sajt, akkor is legalább ételt adott. Még szerencse, hogy az ablak még mindig nyitva van, így legalább nem fulladunk bele a szagokba illatba.
- Csak egyszer nehogy belefulladj a szarkazmusodba, mert a torkodon akad. – hogyne, én és a nyomozás? Ha így lenne, akkor a férfitársadalom nagyrésze ülne a rács mögött, mert miért ne? A legtöbben úgyis követnek el bűnöket, de sose akartam az lenni. Nem vágytam ilyen igazságtételre, mert nem lett volna semmi se jobb tőle. A rajzolás pedig remek menekülés volt és segített egyben tartani.
- Netán valami probléma van? – pillantok rá értetlenkedve és csöppet se számítottam arra, hogy a következő percekben hamarosan az arcomon fog landolni a sajt, mert annyira úriember, hogy meglökjön direkt. – Gyerekes. – morgok csak ennyit, miközben próbálnám meg szabadítani a sajttól az arcomat, de persze úgy, hogy a kezemről véletlen pont rá rázzam. Ne csak én fürödjek sajtban tej helyett. Lehet Cleopatra is tévedett.
- Ha rendőrnek álltam volna, akkor először a te kezedre kattintottam volna bilincset, ha meg krimiírónak, akkor elhiheted, hogy lassú és gyötrelmes halálod lenne. Aztán lehet még a végén valaki kedvet is kapna hozzá és valóra váltaná…. – ábrándozok „ártatlanul”. Leszállhatna már erről a témáról, mert legközelebb nem szőlőt kap, vagy sajtmaradékot az arcomról, hanem az egész tányért fogja megnyerni magának. Utána meg rendelhet nekem valami ehetőt, vagyis mondjuk pizzát.
Álltam a pillantását, de mielőtt bármit felelhettem volna, amolyan most légy okos és vágd ki magad stílusban, azelőtt megéreztem az érintését, mire pillanatok alatt fagytam le. Arckifejezésem meg talán olyan lehetett, amire azt mondanák bámul, mint a borjú az újkapura. Mire pedig sietve rántottam volna el, mert elindult följebb és villámcsapásként rezdültem össze, a szavai pedig elegek voltak ahhoz, hogy végre cselekedjek is valamit, de addigra elkéstem. Könnyedén kapta el a kezemet és nem eresztette.
- Enged el a kezem! – mondok csak ennyit elsőre, túlzottan is komolyan, de nem úgy tűnik, mint akit meghatna. Ő tényleg lehet azt hiszi, hogy olyan jó vicc ez és semmi extra, de nem ismeri a tehetetlenség érzését, a kiszolgáltatottságot, amikor valaki megfosztja igazán az akaratától és olyan dolgokat kell elviselnie, amiket nagyon nem akar.
- Tudom a kórház számát, ott meg megtudják adni az unokatestvérem férje számát lévén ott dolgozik. – nem tudom fejből a számát, esélyesen a név is árulkodó lehetett, hogy hozadék. Jahh, nem éppen így hívjuk azt, aki annyira kedves. De azt szépen elérte, hogy egyre inkább elborítsa az agyamat a lilaköd. A viselkedése, a makacssága és akkor ott volt még az is, hogy nem engedte el a kezemet. Sőt, még inkább az ujját úgy kezdte el végighúzni rajta, mintha bármi joga lenne hozzá. – A rohadt életbe Philippe! Nem vicces, kérem a telefonodat, vagy az enyémet, vagy te annyira élveznéd az ő helyzetében azt, ha tudnád, hogy alig pár hete becsöppent leányzó az életedben retteg a férfiaktól, mert valaki bántotta hajdanán? Hogy az akarata ellenére azt tett vele, amit nem akart és pont az, akinek meg kellett volna védenie? Te nem akarnád tudni, hogy nem kell rendőrt hívni és jól van, ha nem is teljesen, de valamennyire, igen? Te nem akarnád biztonságban tudni, ha már akadt olyan vadbarom, aki elvette tőle ezt az érzetet? Vagy még mindig azt hiszed, hogy ez olyan jó vicc?!!  - csendült dühösen és remegve a hangom, amint pedig rájöttem arra, hogy mit kotyogtam ki… Nos, megpróbáltam kitépni a kezemet a kezéből, mert soha nem kellett volna semmi ilyet se megtudnia. Nem tartozik rá, még ha alig tud valamit, de mégis sejthető, hogy miről lehet szó. Csak talán a mértékről és az idejéről nincs fogalma, vagy éppen arról, hogy pontosan ki is tehette.. Ha pedig sikerült a kezemet kiszabadítani, akkor sietve próbáltam kihámozni magam a takaróból és az se érdekelt, hogy netán ennek köszönhetően a tányér is a földön kötött ki. Ha pedig még össze is tört, akkor legalább pontosan azt ábrázolta, ahogyan én is újra darabokra törtem, hogy megpróbáljak újra valami ajtó mögé menekülni. Ez túl sok, soha nem lett volna szabad… Ha pedig ennek ellenére nem engedett el, akkor csak minden erőmmel azon voltam, hogy ne jelenjen meg egyetlen egy könnycsepp se a szemem sarkában is, hiába… Sietve fordítottam el a fejemet, mintha hirtelen a szégyen, a félelem és megaláztatás túlzott erővel csapott volna le rám…


■ ■  credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Ápr. 09, 2018 9:52 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

- Sündisznó. - ha már ennyiért papagájnak tart az utánzás végett, akkor ő is csont nélkül kiérdemelte a sündisznó szerepét a tüskés jellemével, meg azzal, hogy senkit sem enged közel magához, a legkisebb veszélyre is kieresztve a tüskéit. A gúnyneveimre meg már nem is reagálok, úgy is csak olaj lenne a tűzre.
- Akkor hadd fogalmazzak másképp. Mennyire értékelnéd, ha a rajztömböd lapjait kitépkedve papírrepülőket, kishajókat, meg csákókat hajtogatnék a rajzaidból? - kérdezek vissza, hisz ha az én cuccaimról van szó, egyből egoistának vagyok titulálva, vajon ha az ő felszerelésével művelne valaki hasonlót, akkor is így reagálna? Pláne azok után, milyen hisztit levágott a múltkor is, először a pacáért, aztán, mert virággá mertem bővíteni őket a lap szélén. Pedig annak még értékei is volt...
A szavaira ismét csak a hallgatásba burkolózok, csak egy sokatmondó pillantást vetek a kezén díszelgő tetoválásokra, azt is csak azért, mert félek, ha más felé vándorolna a tekintete, megint megpróbálná leszedni a fejemet érte. Inkább meglököm, hogy lazítson már egy kicsit, amikor pedig meghallom, hogyan reagál rá, csak az ég felé emelem a tekintetemet.
- Eddig sem tűntél boldognak, sokkal inkább megszeppentnek. - közlöm a véleményem, mielőtt még elmosolyodnék a szarkazmusos megjegyzésére, legalább akkor veszi a lapot, már az is fél siker, sokan vannak, akik még arra sem képesek...
- Nem, semmi. - felelem úgy, mint valami óvodás, aki rossz fát tett a tűzre, amikor pedig gyerekesnek nevez, csak büszkén húzom ki magam mellette a kanapén. Ami pedig a rám piszkált sajtdarabot illeti, nem vagyok szívbajos miatta, nemes egyszerűséggel visszarakom a tányér szélére.
Néhány pillanattal később pedig már a kezére fogok rá, hogy bizonyíthasson, és ne menekülhessen, kettő az egyben. Hiába kéri, úgy sem engedem, de legalább annyi tartás szorult belém, hogy a legkevésbé sem poénkodom el a helyzetet, kivételesen... Ó, ha pedig tudnám, milyen gondolatok járnak a fejében a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzéséről! Én is tudnék mesélni, milyen az, amikor arra ébredsz egy balesetet követően, hogy az egyik lábad hiányzik, de még évekkel később is fáj, holott meg sincs...
- Aha, vagy úgy. Már csak azt nem értem, ha mindenhez olyan "leszarom" stílusban állsz, és senki sem érdekel, akkor hirtelen miért lett olyan fontos, hogy üzenj ennek a fickónak? - egy unokatestvér férje nem hiszem, hogy különösebben meghatározó személy lenne az ember életében. A kezét továbbra sem engedtem el, nem akartam fájdalmat okozni neki, így csak annyira szorítottam, hogy ne ránthassa ki a kezemből. Amikor viszont dőlni kezd belőle a szó, azzal nem tagadom, sikerül meglepnie, pláne, hogy mennyi érdekes dolog derül ki megint belőle!
- Valóban miatta aggódsz, Athena? Vagy csak magad akarod kimenteni vele? - kérdezek vissza, hisz legyünk őszinték, ha én lennék a helyükben, nem csak akkor aggódnék érte, ha ilyen távoli "rokonságban" állnánk egymással. A fenébe is, így is aggódtam érte, azért az én házamban ébredt és nem valami szaktársáéban, vagy az egyetem egyik termében! De úgy tűnik, hiába a szép szó, túlságosan is elborultan és elfogultam szemléli a világot ahhoz, hogy rájöjjön, ki az, akitől tartania kell, és ki az, akitől nem. Egyébként is, miért aggódna az a bizonyos, ha egyszer mondtam neki, hogy semmi baja a lánynak?
- Ki volt az? - nem adok túl sok reményt annak, hogy elárulja, de ki tudja? Hátha sikerül kiugrasztani a nyulat a bokorból, és legalább eggyel kevesebb kérdőjel kóvályogna a fejemben a lány kapcsán. Azonban hiába rángatja a kezét, továbbra sem engedem, akármennyire is kapálózik, maximum erélyesebben szorítok rá, hogy higgadjon már le, térjen észhez! Ilyesfajta színjátékkal nálam aztán nem sokra megy.
- Már mondtam, segítek kiszedni a telefonodat az ágyad alól, ha nem menekülsz megint hanyatt-homlok, amint elengedlek. Vagy ha inkább azt szeretnéd, használhatod a vezetékeset is, ott van az íróasztalon a kép mellett. Hívd fel az unokatestvéred férjét, billenjen helyre a lelki békétek tőle. Ha pedig már beszélsz vele, szólj neki, hogy hozzon valami ruhát neked, meg azzal a lendülettel haza is vihet.  - közlöm hűvösen, majd azzal a lendülettel a kezét is elengedem végre, várva, hogy mit reagál? Ha marad, ahogy kértem, akkor csak szó nélkül megyek az ágyamhoz, hogy megemeljem annyira, hogy ki tudja pecázni alóla, majd a földszint felé véve az irányt magára is hagyom - ha pedig egyből a fürdőbe menekül, akkor tudja, merre találja a telefont. Minek zavarjam tovább? Majd a lent a műtermemben megvárom, hogy érte jöjjenek.

■ ■  nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Ápr. 09, 2018 10:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena

- Ha egy gyerek kedvéért történne meg, aki emiatt legalább boldogabb lenne, akkor azt hiszem nem bánnám. Ha a saját hülyeségedre, akkor lehet felgyújtanám viszonzásképpen a képeidet. – szólaltam meg egy kisebb gondolkodást követően, viszont teljesen őszintén csendült a hangom. Nem volt benne semmi titkolni való. Az ő szórakozására ne hajtogasson semmit se a dolgaimból, de azt hiszem, ha mosolyogni látnék egy gyereket, akkor nem zavarna annyira. Legalábbis szeretnék ebben hinni, hogy ennyire még nem veszthettem el a sötétségben és a mocsárban.
- Megszeppentnek? Titkon netán ittál valamit? – hahh, ne röhögtessen már! Na jó, tényleg az voltam az első pillanatokban, de azóta újra virágzik a rózsákkal felérő szájalásom, hiszen eléggé tövissel teli. Jókat tudok én is szúrni, ha akarok. Valakinél jobban hat, míg másnál kevésbé. Nála igazából nem tudom. Azt hiszem a legtöbb dolog lepereg róla, ahogyan rólam is az ő kedvességei, még ha nem is mind. Fura volt nem csak a találkozás, hanem minden egyes eltöltött perc, míg általában tudtam azt, hogy mire számíthatok, addig a közelében nem. Szeszélyes volt és kiszámíthatatlan, mint a szél, mint én… ez pedig fura érzés volt. Roppantmód fura.
Az események pedig újra érdekes fordulatba torkollanak át. Még akkor is, ha nem éppen kedvezőértelemben. Nem örülök annak, hogy csapdába estem, hiszen nem csak nagyobb darab nálam, de erősebb is. Ennek köszönhetően pedig a gerincem vonalán a félelem végigfut, hogy utána az  egész testemben szétáradjon és tényleg megpróbáljak szabadulni. Mi más lenne az eredmény, mint kudarc? Komolyan, mit vétettem? Talán most jött el annak az ideje, hogy a „még” szócska eltűnjön és most már annak tartsam őt, amiről korábban azt nyilatkoztam, hogy egyelőre még nem.
- Talán mert ha már náluk kötöttem ki, akkor ennyit megtehetek? – felelem elsőre, mielőtt még inkább felmenne bennem az ideg a csapdába esés miatt, a múltamra való emlékeztetés miatt. Mintha újra csak egy elejtett préda lennék, aki nem szabadulhat időben a csapdából, mert a vadász máris rátalált. S a halálnál vannak rosszabb dolgok is, mint például az is, amikor az ember nem tud tisztán gondolkozni és olyat árul el, amit soha se akart. Ami nem tartozna egy idegenre, akkor miért érzem úgy, hogy mégis el akarom mondani. Miért akarom azt, hogy legalább valamennyire pofon üsse az igazság? Nem értek semmit se, egyszerűen túlzavaros az egész és minél messzebb kellene lennem ettől a helytől, de sürgősen.
- Mégis mitől akarnám menteni magam? Még ez a hely is jobb, mint egy faház, amiben a sötétség és hideg honol… - remeg meg az ajkam, miközben a pillantásomat az övébe fúrom. Miért beszélünk elől, miért mondok olyat el, amit még Jerrynek se mondtam? Lakatot akarok tenni a számra, de mégse megy. Aztán máris jön az újabb kérdés. Ostoba lány hallgass már! Nem akarom a szánakozását, nem akarom látni a pillantását, ahogyan elborzad ő is, majd pedig kidob az utcára, mintha valami korcs lennék, ahogyan anyám tette. Sietve fordítom el a pillantásomat, a kezem ökölbe szorul, majd kinyitom és ezt legalább háromszor megismétlem, miközben körmeim talán combjába fúródnak, ha elég közel tartotta a lábához a kézfejemet.
- Tényleg tudni akarod? Miért érdekelne téged? – kérdezem meg gúnyosan, miközben tovább vívódom magamban és erről az egész testbeszédem árulkodik. Egy pillanatra megállapodik a pillantásom a fényképen. Akár mi is lehettünk volna, csak ott két lány és egy fiú szerepelt volna. Elhagytak, magamra hagytak, elsétáltak, vajon ő is magára hagyta a testvéreit, vagy ők hagyták őt magára. – Az apám volt, az apám rabolt el, zárt be és erőszakolt meg hosszabb időn át… - hangom megremeg, majd egy erőtlenül megpróbálom elhúzni a kezemet, de képtelen vagyok ránézni. Nem akarom látni azt, amit már mások pillantásában láttam. Nem akarom tudni, hogy mit érez, vagy mit gondol, csak szabad akarok lenni. Szabad, nem pedig kalitkába zárva, ami olykor kinyílik, de mégis mindig újra visszakerülök bele, hiába repülnék messzire. Mintha ebből már soha nem lenne menekvés.
- Rendben. – csak ennyit mondok és ha végre elengedte a kezemet, akkor sietve próbáltam meg letörölni azt a pár könnycseppet, amit megjelent, majd lassan elindultam az ágyfelé, hogy kiszedjem a telefont. Nem kellett nekem se több, hogy utána ellenőrizzem, hogy igaz volt-e a megérzésem és balszerencsémre igen. Sietve tárcsáztam, de az ötödik hívásra se vette fel, így a kórházat hívtam, ahol kedvesen tájékoztattak, hogy éppen egy váratlan szülészetet vezényel le, így le is raktam. Hátammal neki dőltem a falnak, majd lecsúsztam a földre. Törökülésbe húztam a lábaimat és magam elé bámultam, nem néztem rá azóta se. Kerültem a pillantását.- Most már érted, hogy miért nem lehetett megnyugtató az, ha egy férfi állítja azt, hogy minden rendben van. Balszerencsére éppen szülést vezényel, nem tudják, hogy mikor lesz vége, mert komplikációk léptek fel. Ha adsz egy melegítőnadrágot, akkor elmegyek és többé nem látsz. – mondtam csak ennyit, miközben a telefon a földön koppant. Még mindig kicsit remegtem, hiszen az igazság minden egyes alkalommal túlzottan fájó volt… fájó volt kimondani, pedig azt mondják, hogy könnyebb lesz, de nem. Vajon mit gondolhat? Mit rejt a pillantása, az arca? Tudni akarnám, de mégse tudok ránézni, nem megy… S hirtelen ahogyan a kezemre pillantottam, mintha újra vér borította volna, mint amikor megszöktem… legszívesebben sikítottam volna, de mégis valahogy sikerült némának és „vaknak” lenni…


■ ■  credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Ápr. 14, 2018 10:13 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

- Milyen önzetlen valaki. És mi van azzal, hogy a férfiak mind nagyra nőtt gyerekek? - kérdeztem vissza, holott már választ se vártam rá, gondolom amihez közöm van, azt úgy is kapásból a háta közepére se kívánja. Sok mindent nem tudtam meg tőle az eddigi találkozások során, de ez már nekem is átjött.
- Igen, megszeppentnek. Riadtnak? Rémültnek? Elégedetlennek? Soroljam még? És nem, nem ittam semmit titkon, de lehet, hogy egyszerűbb lenne veled. - válaszolom szemrebbenés nélkül, mert néha amilyen követhetetlenül és logikátlanul viselkedik, nehéz kiigazodni rajta, hogy mit is szeretne. Hát még ha hozzátesszük, hogy a nők általában sosem azt mondják, amire gondolnak... igaz, Athenára ez talán kevésbé igaz, de ő is jól tud rébuszokban beszélni.
Tudom, hogy utálja, ha hozzáérek, ahogy valószínűleg engem sem tart sokra, de amikor ismét piszkálódni kezd, mégis úgy döntök, hogy karon ragadom, és nem engedem, amíg abba nem hagyja a kertelést, mi ez az egész? Ha eddig olyan vagány csaj volt, akkor hajrá, most is találja fel magát, pláne, hogy azon kívül, hogy a karját nem engedem, egy haja szála sem görbül miattam.
- Megtehetsz, igen. De ettől függetlenül még mindig gyanús, hogy hirtelen milyen halaszthatatlanul fontos lett számodra. - közlöm a véleményemet, amikor pedig a faházról kezd mesélni, hidegről és sötétről... akaratlanul is néhány rajza jut eszembe, amit korábban a füzetében láttam. Igaz, akkor nem sokat mondott azon túl, hogy egész ügyes, most azonban, hogy már megint ezt emlegeti, sejtem, hogy valami fontosabb dolog lehet.
- Mert ilyen rejtélyesen, ködösen megemlítetted előttem. Fordított helyzetben te nem lennél ugyanígy kíváncsi az igazságra? - kérdezek vissza, ilyen az emberi természet, arról nem is beszélve, hogy kíváncsi vagyok, mi a magyarázat erre a különös, nem mindennapi viselkedésére. Közben pedig eszembe jut, hogy múltkor, amikor a karját láttam el, felajánlottam neki, hogy kérdezhet valamit, amire válaszolok, még ha nem is akart élni a lehetőséggel. Vajon emlékszik még rá, vagy már rég elfelejtette?
Amikor viszont válaszol, finoman szólva is lefagyok, legalábbis mire a végére ér. Nem is tudom, mit reagálhatnék rá, egy szimpla "sajnálom" édes kevés lenne ide, ráadásul semmivel sem lenne jobb, sőt... képzelem, pont az én sajnálatomra vágyna! Az viszont ismét bebizonyosodni látszik, hogy mindenki életében vannak olyan sötét foltok, amiket legszívesebben örökre kitörölne belőle. Az más kérdés, hogy kiében mennyire nagy, vagy éppen sötét, de azt hiszem, Athena gondjai mellett is sok ember panaszkodása eltörpülhetne. Nem felelek végül semmit, csak némi fáziskéséssel elengedem a kezét, hogy kiszedjük azt a fránya telefont a ágy alól, aztán meg háttérbe húzódjak egy kicsit, amíg telefonálni próbál.
- Részben igen, hogy a hátad közepére sem kívánsz minket, részben viszont nem. Elvégre nem vagyok az apád, és tudtommal semmi olyat nem tettem, amivel rászolgálhatnék erre a nagy bizonytalanságra. Nem mint ha annyira megsértődtem volna rajta, de így legalább tudom, hogy mi az oka. - teszem szóvá, s még ha ő kerüli is a tekintetem, én már csak azért sem fogom az övét.
- Adok, ha megígéred, hogy itt megvárod, hogy érted jöjjön. Akár nagykorú vagy, akár nem, nem fogom engedni, hogy az előző este után egyedül menj haza. - jelentettem ki, ha ezen múlik, akkor nincs nadrág, aztán kénytelen lesz megvárni a rokonát, amíg nem végez a kórházban.
- Vagy hazakísérlek, ha nagyon mehetnéked van. - ajánlom fel harmadik opció gyanánt, hagyva némi időt neki a döntésre, ám közben már a kezére siklik a tekintetem, akárcsak az övé... feltűnt már eddig is, hogy nehézkesebben mozgatja, ráadásul ránézésre sem tűnik túl bizalomgerjesztőnek a sok vágás nyoma. Gondolom, azóta is gyulladt lehet egy kissé, és fájhat is, így ha közben válaszolni is kezd, a fal mellett lévő komódhoz sétálok, hogy keresgélni kezdjek az egyik fiókjában.
Hamar kezembe is akad, ami kell, úgyhogy néhány pillanattal később már én is ott gubbasztok a földön, vele szemben ülve némi krémmel és fáslival, hogy ha engedi, akkor akár csak múltkor bekötözzem a kezét.

■ ■  nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Ápr. 14, 2018 11:00 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena

- Nem én kértem, hogy hozz ide, vagy viselj el. Nagyon szívesen elmegyek, mielőtt netán még én lennék az ok, amiért alkoholista művész válna belőled!!! – csendül a hangom indulatosabban, mint kellene. Nem tehettem róla, egyszerűen képtelenség volt uralkodnom magamon. Nem ment, egyszerűen a közelében mindig olyan ingadozásaim voltak, mint azóta az eset óta szinte soha se. Mintha mellettem képtelen lennék teljesen uralni az érzéseimet, a gondolataimat, vagy éppen lakatot tenni a csöppet se kedvességről híres számra.
Az pedig már csak olaj volt a tűzre, mintha egy kandallót akart volna felrobbantani, hiszen már így is szikrázott a levegő és nem, nem a romantikától, hanem sokkal inkább másabb érzésektől. S abban a pillanatban, hogy elkapta a kezemet csak még rosszabb lett a helyzet. Részemről biztosan és talán ha több lett volna a bátorságom, akkor a szabadkezemmel lekevertem volna neki egy isteneset, hogy még két nap múlva is érezhesse a tenyerem szeretetét, amit ő váltott ki belőlem.
- Úgy nézek ki, mint aki rohadtul kíváncsi mások titkaira, bajaira vagy úgy bármiére? – szerintem inkább úgy, mint aki pont leszarja a dolgokat és nemhogy más bajával, de igazán a sajátjával se akar foglalkozni. Nem, legszívesebben szívesen vennék egy kómát, ami netán emlékezetkieséssel jár, de ez nem kívánság műsor. Jó pár éve ezzel a titokkal kell élnem, amit soha se akartam elmondani neki, de… tervezünk és végül elbukunk, mert én elbuktam, s látva azt ,hogy miként rezdül az arca, vagy éppen a pillantásába mi költözik miután eljut a tudatáig, hogy mit is titkoltam el részben, akkor olyan érzésem támad, hogy nem csak én buktam el, hanem ő is. Nem számított erre és azon se lepődők meg, hogy hirtelen megszólalni se tud. Inkább meg se mukkanjon, mintsem elkezdjen itt sajnálkozni, mert akkor esélyesen megpróbálom betörni az orrát, vagy a száját, hogy végre tudja már hol a határ és mikor kéne befognia, nem pedig okoskodnia. Vajon bánja, hogy ennyire felbaszta az agyamat, hogy kikotyogtam egy óvatlan pillanatban a titkomat, vagy most már jobban fog aludni.
Sajnos nem járok sikerrel a telefont illetően, de mégse érzem úgy, hogy Maddiet bele akarnám keverni ebbe. Jelenleg nem, Jerry legalább ismeri a titkom egy részét, így talán annyira nem faggatna, hogy miért vagyok ennyire felhúzott és pocsékul. Ő talán csak némán hazavitt volna. S alig, hogy lerakom a telefont, már megbánom, hogy megszólaltam, de leginkább azt, hogy nem egy néma idiótával hozott össze a sors. Amikor kiejti az apa szót a száján, akkor dühösen morranok egyet, mint talán a veszett ebek tennék.
- Nem vagy az apám? Bazd meg, nem mondod!? Egyáltalán honnan jön a merszed ahhoz, hogy pont ezt hozd fel azok után, amit megtudtál? Talán pont ezért nem mondom el senkinek, mert a férfiak mind gyökerek és képtelenek felfogni a dolgokat. 10 éves voltam, amikor elrabolt 11 múlhattam amikor először hozzám ért és majdnem 15 éves, amikor sikerült megszöknöm. Szerint pont azt az egy szót akarom hallani? Soha nem volt apám, csak egy szörny, akinek köszönhetően megszülettem és meghaltam! – a pillantásom olyan volt, mint egy megsebzett oroszláné, de mégis küzdene, széttépne bárkit, aki az életére tör. Vérzett, megtört és meggyötört volt, soha nem volt igazán gyerekkorom, mert mindentől megfosztottak. Minden emléket el akartam feledni, mindent kitörölni és ezért bármit megtettem. Nem gondoltam a múltra, minden dolgom elégett idővel, egyszer még a szobámban gyújtottam meg az egyik plüsst nem sokkal a szabadulásom és minden hercehurca után… Úgy szaladt be anyám, hogy eloltsa mielőtt még túl nagy kár keletkezne. Bár mai napig nem tudom, hogy honnan tudta meg olyan hamar, hogy ég valami az emeleten.
Elröhögtem magam, amikor előadta a második variációt is. Legszívesebben már az első után röhöghetnékem támadt, de még tartottam magam. – Nem kell a szánalmad, se a hirtelen támadt védelmező ösztöneid se. Tartogasd másnak, megvoltam eddig is nélküle, nincs szükségem most se rá. – morogtam az orrom elé, miközben a kezemet figyeltem. Egyre jobban fájt, ahogyan elmém tisztult. Szükségem volt a piruláimra. Orvosság volt számomra, nem orvosáltali, de használt. Nem éreztem, hogy miként fáj a kezem, tudtam olyankor rendesen használni és mellé kicsit a tudatom is tompább lett bizonyos értelemben, de szerencsére ne úgy, hogy ne tudjak alkotni tőle. Tökéletes menedéket jelentett számomra.
- Felejtsd el! – mondok csak ennyit, amikor már végre hajlandó vagyok ránézni és láthatja, hogy nem viccelek. Nem kell a szánalmas segítsége, gondoskodása. Csak el akarok húzni innen és elfeledni őt örökre. Elfeledni ezt az egészet, hogy hosszú éveket követően valaki az én életemet is gyönyörűen felforgatta, pedig nem kértem. Tökéletes volt a gazokkal tarkítva, erre most valaki jön és letapossa őket. Mi a lótúrót képzelt? – Haza akarok menni, a taxi is haza tud vinni, nem kell gardedám. – tettem még hozzá komolyan. A kezemet pedig az ölembe ejtettem, miközben álltam a pillantását, mintha arra menne ki a farkaszszemezés, hogy ki is a nagyobb kutya ebben az elbaszott helyzetben. Számít még egyáltalán? Kisétálok innen, belépek az otthoni ajtón és többé esélyesen nem látjuk egymást. Miért tennénk meg? A gaz senkinek se kell, csak kiirtani jó. De egyáltalán miért is érdekel ez?  


■ ■  credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Szomb. Ápr. 14, 2018 11:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

- Nem, valóban nem kértél, mert úgy be voltál állva, hogy ellenkezni sem volt erőd, hogy ide hozzalak. Vagy hogy ne másszon rád a kedves évfolyamtársad. - még mindig jobb a tüskés jellemét elviselni, mint azt, hogy közbeavatkozhattam volna, de inkább elfordítottam a fejem, mint ha semmit sem láttam volna.
- Valami ihletadó úgy is kell, nem igaz? Kinek a pia, kinek a drogok... - teszem hozzá, szándékosan ilyen kétértelműen fogalmazva. Nem bizonyítom vele, hogy tudok a tablettákról, amik a táskájában voltak, ahogy azt se állítom, hogy egyáltalán az italába csempészet szerről van szó. Vagy egyáltalán róla.
- Most, hogy mondod... tényleg nem. És elég szar a helyzet akkor, ha már ilyen szinten hidegen hagy az egész, vagy semmivel sem törődsz. - szokták mondani, hogy a szeretetnek nem a gyűlölet az igazi ellentéte, hanem a közöny... és bár sok mindenhez tényleg így áll, azért még van, amit szeret. Ahogy gyűlölet is akad benne, nem kevés. Talán még nem adta fel végleg a harcot, akármi ellen is küzdjön. Most is látom a gyűlöletet a szemében, miközben nem engedem a karját...
Arra mondjuk magam sem számítottam, hogy pont egy olyan részén akad ki a mondandómnak, amit 100-ból valószínűleg 100 elengedett volna a füle mellett. Nem ő, az a bizonyos kivétel, aki erősíti a szabályt, már megint. És nagyszerűen felcseszi vele az agyvizem a csillagos egekig, már megint.
- A fenébe is, leállnál végre a szánalmas feminista baromságaiddal? Attól, hogy az apád egy idióta barom volt, nem kell kapásból a fél emberiséget rühellned érte. Vagy az anyád sem volt különb és mindenkit utálsz? - emelem fel magam is a hangom, amikor pedig meghallom a további részleteket, hát... ha amúgy az elsődleges reakcióm a sajnálat lett volna, most sikeresen a háttérbe szorult az is.
- Nem, sejtem, hogy nem pont azt akartad hallani, de fogadni mernék, hogy azt se, amit ezután fogsz. Hat év alatt nem lett volna elég időd tovább lépni, feldolgozni? A rohadt életbe, ha annyira semmi közöm hozzá, akkor meg mi a francért tolod most az életed minden mocskos titkát a képembe? - kérdezem szikrázó tekintettel, mert mindennek van egy határa, a türelmemé nagyjából itt húzódott, amin most csúnyán átgázolt, akár csak legutóbb, amikor elcsente a családi képünket, és még olyan büszkén incselkedett is vele.
- Ahogy kívánod. Ha legközelebb egy mosdó koszos padlóján ér a reggel, remélem, eszedbe jutnak ezek a szavak. - közöltem vele, mindezek után pedig meg sem lep, hogy azt sem engedi, hogy a kezét bekössem. Meglesz még ennek a böjtje, de egy bajával kevesebb, az ő döntése.
- Ha a taxi is haza tud vinni, akkor meg miért nem hívtad még? Mondjuk rögtön az után, hogy az ismerősödet nem sikerült elérned? - kérdezek vissza, miközben állom a pillantását, így próbáljon meg az ember kedves lenni, ismét bebizonyosodott, hogy mennyire nem éri meg ilyesmivel törni magát. Csak a fejemmel intek a földön heverő telefon felé, mintegy jelezve, hogy mire vár?

■ ■  nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 15, 2018 12:24 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena

- Így tartják a művészekről. – felelek semlegesen, hiszen nem veszem magam az utóbbit, hiszen mennyi művészről el lehet mondani azt, hogy drogfogyasztó volt? Túl sokról is, ahogyan azt is, hogy mennyinek is ez hozta el a véget. Érthetetlen, de mégis valamilyen szintem érthető is, mert olyan békességet tud elhozni, hogy az már félelmetes olykor még számomra is. Tényleg mintha egy másik világ létezne olyankor, de nem külön – annyira mélyre még nem süllyedtem -, hanem a valóvilággal egyetemben.
Az újabb mondandójára meg se szólalok felesleges lenne. A közöny olykor gyógyír, máskor menekülés, míg fájdalmas is tud lenni, de minden ellen hatásos tud lenni. Jobb szeretem azt, ha az emberek azt hiszik közönynek hódolok és tényleg leszarok mindent. Ha megtenném, akkor esélyesen most se ugranánk egymás torkának olyanokkal, amiket talán ki se akarunk mondani, vagy nem gondolunk komolyan.
Már majdnem a számat nyitnám, hogy nem, nem volt különb és nem véletlen nem engedek senkit se közel magamhoz, nem tudok senkiben se megbízni, még ha a férfiak irányába nagyobb is a félelmem, ami gyűlöletként mutatok ki, addigra megelőz és olyan kifakadásba kezd, hogy már bánom azt, hogy kimondtam, bánom, hogy még ha dühönben is történt meg, de képes voltam kimondani. Hirtelen úgy érzem, hogy újra leugatnak, hogy újra én vagyok a szar, amiért dühös vagyok a világra. Mint hajdanán, amikor megkaptam, hogy ne legyen ennyire vad, és minden jobb lesz. Mondjam ki, de hallgassak is, jó tanács mi egy dokitól? Meglepő, hogy ennyire szíven ütnek a szavai? A gazt csak eltaposni, megölni jó, ahogyan ő is teszi, akár tudatosan, akár nem.
- Én se tudom miért tettem, felejtsd el. – mondok csak ennyit, miközben megrázom a fejemet és tényleg nem értem, miért kellett. Az pedig, hogy eggyel több sebből vérzek számít még valamit? Ugyan már semmit se, miért híhettem egy röpke pillanatra azt, hogy ő másabb lehet? Talán azért, mert ahogyan kiakadt a fényképre úgy éreztem, hogy ő is évek óta hordoz valami terhet, titkot? Ostoba lettem volna, rosszul mértem volna fel a terepet? Talán, de akkor legalább taposna el örökre, nem pedig csak annyira, hogy újra a földre kerüljek, mint amikor az ember rálép a gazra. Küzd, életben akar maradni, de mégis földhöz simul…
- Ne aggódj, ha ilyen adódik, akkor úgyse fogsz tudni róla, így minden hezitálás nélkül álomra hajthatod a fejedet és tiszta lehet a lelkiismereted. – mondom talán túl nyersen is. Nem érdekel már hirtelen semmi se, csak még inkább érzem, hogy el akarok innen húzni és idióta vadbarom voltam. S még inkább úgy érzem, hogy sokkal jobb helyen vannak a titkaim nálam, mint az embereknél, mert mindenkit megnyomorít, mindenki megváltozik. Nem, nem sajnálat téren… Anyám elhagyott, ahogyan a testvéreim és most ő volt az, aki megtaposott, még ha nem is tudja, sejti. Ő volt az, akinek megnyiltam, akihez először én jöttem, de most mégis úgy éreztem, hogy messzire hajított és legszívesebben otthagyott volna elszáradni, mint a halálra ítélt virágokat, amiket vázákba tesznek, de míg ők rövid szenvedést kapnak, addig én nem.
- Igazad van. – mondom habozás nélkül, miközben felkapom a telefont és azzal a lendülettel állok is fel. Elindulok úgy, mint aki éppen nagyban kutakodik akár telefonszám után is, de aztán megpillantom a táskámat, amit pillantok alatt kapok fel és mit sem törődve semmivel se már csak azon kapom magam, hogy a lépcső felé rohanok, közben pedig valamit még le is döntök, mintha akadályt akarnék elé állítani, de mielőtt még eltűnnék a lépcsőn lefelé egy pillanatra megfordulok és ránézek.
- Talán azért mondtam el, mert azt hittem legalább végre valaki megérthet. Ahogyan védted a fényképet olyannak tűntél, aki titkot és fájdalmat őrizhet azzal kapcsolatban, de ökörség volt. Rájöhettem volna, hogy senki se képes megérteni és mindenki némaságra ítélne. – ennyi volt amit mondtam, hogy utána úgy mezítláb, a majdnem térdig érő pólóban kilépjek az utcára, amit hangos ajtócsapódás jelzett. A lépteim sietősek voltak a tavaszi szellő ellenére is. A karomat összefontam, miközben egyre gyorsabban kapkodtam a lábamat. Az emberek és úgy minden elmosódott, ahogyan a könnyeim utat törtek maguknak. Csak egy menedékre vágytam, egy helyre, ahol nem bánthat többé senki se, ahol végre békességet lelhetnék a saját lelkem és mások elől. Közben pedig azon voltam, hogy megpróbáljak előle elszökni, ha netán utánam merészelne jönni. Nem állt szándékomban többé felkeresni őt, nem akartam többé látni. Tartsa meg a dzsekimet, a ruhámat, a cipőmet, leszarom mit csinál vele.
Egyszerűen csak talán ennek soha nem kellett volna megtörténni…de mégis éreztem, hogy valami új történt, de mégis túlzottan fájdalmas volt és nem akartam ezt érezni, nem akartam ezt a megfoghatatlan fájdalmat érezni…se a kötödést.


■ ■ Ha nem rohansz utánam, vagy nem tudsz megállítani valahogy, akkor köszönöm szépen. Imádtam minden fordulatával együtt.     Ha meg igen, akkor úgyis jövök.  pirulocredit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 15, 2018 12:37 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

Sejtem, hogy nem ilyesfajta reakcióra számított tőlem. Talán sajnálatra, mint mindenki mástól? Sajnáltam, hogy ilyen fiatalon ilyeneket kellett átélnie, de nem lesz attól sem szebb, sem jobb, a múltból sem lesz képes kitörölni... ugyanakkor tudom, milyen kegyetlenül aljas és megalázó érzés tud lenni az emberek sajnálkozó tekintete, nekem is volt szerencsém hozzá, nem is keveset. Ha viszont a segítségemből sem kér, akkor nincs mit szépíteni, igencsak leredukálódik a lehetőségek tárháza, ahogy ez az egész folytatódhatna. Lehet, hogy nem a legjobb módot vagy hangnemet választottam, de talán nem is a legrosszabbat. Talán nem is létezik jó megoldás egy ilyen elcseszett szituációban, nem tudom, azt viszont igen, hogy ha eddig el is kezdett nyitni, még ha minimálisan is, most megint épp készül visszabújni a csigaházába, az önostorozás és magány mocsarába.
- Mint ha a felejtés gombnyomásra működne. - felelek csak ennyit, hisz ha ilyen egyszerű lenne, mennyivel egyszerűbb lenne mindkettőnk élete? De sajnos nem ilyen gyors és hatékony a módszer, ráadásul nem is olyasvalamit említett, amit olyan könnyen kiverne a fejéből az ember.
A következő megjegyzésére pedig csak szimplán felhorkanok, hisz ezek szerint ez a mostani is kevés volt ahhoz, hogy a későbbiekben eltántorítsa a drogoktól. Szomorú, mit ne mondjak, bár aki nem akarja letenni, az úgy sem fogja, mint ha valaki nem akarja, hogy segítsenek rajta, akkor azon hiába próbálnak, nem lehet.
- Előfordul az ilyen. - jegyzem meg, miközben nézem, mit babrál a telefonjával. Arra azonban én sem számítok, hogy aztán a táskáját felkapva, úgy, ahogy van, megindul futva a földszint felé! Dobom is a földre a fáslit a krémmel együtt, hogy utána induljak, bár nehéz úgy, ha eleve fáziskéséssel indul az ember, sőt, még extra akadályok is adódnak út közben.
Fájnak a szavai, pláne, mert nem is tudja, hogy mennyire igaz az, amit mond, legalábbis bizonyos részei. Mert van, ami viszont bődületes hülyeség, csak ő vak és süket az őt körülvevő külvilágra annyira, hogy ne érzékelje, mennyire nem így van. Mielőtt azonban ennek még hangot adhatnék, már sietve el is tűnik a bejárati ajtón át.
- Hogy az isten verne meg, muszáj mindig így rohanni?! - morgolódok egy sort az orrom alatt, miközben sietve magamra kapok valami cipőt, hogy úgy induljak utána, remélhetőleg még nem túl későn, de nem járja az, hogy miután ezt az egészet a képembe tolta, csak így lelépjen! Pláne, ha bebizonyosodnak a szavai, és ezek után tényleg soha többet nem látjuk egymást.
Szerencsére még sikerül elcsípnem, hogy az utca végén melyik irányba fordul, de így is beletelik jó pár percbe, mire sikerülne utolérnem, úgy-ahogy. Hiába, nem vagyok már húsz éves, és ez sem épp az a protézisem, amivel futni szoktam járni, hogy az előző este kevés alvásáról és a fáradtságról már ne is beszéljünk. Persze utána is kiálthatnék, de őszintén... csak még inkább belehúzna, hogy lehagyjon, így kénytelen vagyok csendben koslatni utána, akármennyire is rühellek nők után futni.
Ha esetleg hátra nézne, igyekszem úgy mozdulni, hogy az út szélén könnyen valami növény, vagy kapualj takarásába rejtőzhessek, ha pedig végre megáll, a tőlem telhető lehető legcsendesebben próbálok közel osonni hozzá, hogy aztán az útját álljam. Vagy ha nagyon makacskodna-kakaskodna, akkor akár a kezét megfogva, vagy máshogy maradásra bírjam, amíg meghallgat.
- A fenébe is, Athena, most itt az alkalom, hogy te is végighallgass. Nem az a bajom, hogy elmondtad, sőt, csodállak érte, hogy képes voltál azok után, hogy nyilvánvalóan ki nem állhatsz, vagy nem is ismersz. Akárhogyan is reagálnék, úgy is szarul fogadnád, és az én hibám lenne. De mégis hogyan remélsz megértést vagy segítséget, ha ledobod az "atombombádat", majd egyből visszahúzódsz a masszív falak mögé, amiket több év kitartó munkájával építettél magad köré?! - kérdezek vissza, hiszem abszolút ilyen kép él bennem róla most, az elmúlt néhány perc, vagy óra kapcsán.
- Ha senki sem képes megérteni, akkor segíts nekik, már ha tényleg nem akarod egyedül cipelni tovább ezt a keresztet. Ha meg nem adod, ne mást hibáztass érte, mert ez csakis a te döntésed. - teszem hozzá csendesen, érzékeltetve vele, hogy nem feltétlenül kell egyedül megbirkóznia vele. Próbáltam én eddig is segíteni neki a magam módján, vagy épp vigyázni rá, még ha nem is vette jó néven, vagy feltűnt neki egyáltalán. Az is ennek bizonyítéka, hogy most is itt állok, ahelyett, hogy hagytam volna szimplán elsétálni. Szóval, mi a döntése? Megpróbálja lebontani azokat a falakat lassacskán, némi segítséggel, vagy jó neki odabent, egyedül?

■ ■  Nem szabadulsz olyan könnyen... <3 nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 15, 2018 1:17 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena
Gyávaságnak tartják a futást, de igazából nem is futottam, csak sietős léptekkel haladtam. Félő volt, ha futnék, akkor még többet mutatnék magamból, mint amit most is. Nem vágytam erre, nem voltam az, aki mindenét kipakolja csak azért, mert netán beköszönt a jó idő, vagy mert annyit ivott, bulizott. Legszívesebben elsüllyedtem volna és messzire elkerültem volna mindenkit. Még egy pillanatra megfordult az az is a fejemben, hogy Jerryék háza helyett inkább talán az egyik romosházba megyek, megvárom az estét és csak akkor térek haza, vagy Jerry hívását, de most mégis úgy éreztem, hogy a szobám lehet az egyedüli biztonságos hely most. Ha szerencsém van, akkor Maddiet is el tudom kerülni, ha nem, akkor meg úgyse lesz még hosszú ideig nyugtom, de legalább nem az utcán fogok egyszál fehérneműben, pólóban sírva császkálni.
Nem pillantottam hátra, nem nézte szinte semerre se, csak el akartam tűnni. Nem akartam érezni az emberek pillantását magamon, nem vágytam senki szánakozására, egyszerűen csak talán arra vágytam, ha végre kimondom, akkor ne azt kapjam, hogy minek mondom el, vagy éppen azt, hogy miként dől mindig minden romokba. Még ha nem is mondják ki, de pontosan ezekkel ítélnek ők is a némaságra, még ha ők ezt nem is így látják, pedig ez az igazság. Sietve próbáltam letörölni a könnyeimet, de szinte mind hasztalanul, meg újabb cseppek jelentek meg, hogy harmatként csillanjanak meg orcámon, mintha csak valami gyönyörűséges látványt akarnának elérni, ahogyan a harmat teszi a reggeli napfényben a növényeken. Amikor viszont egyszer csak előttem termet, akkor hirtelen hátrahőköltem egy másodpercre, hogy utána megpróbáljam kikerülni. Tényleg azt hitte, hogy kíváncsi vagyok rá? Felőlem bele is fulladhatna már a festékjeibe, szeretném ezt hinni, hogy tényleg így van és pont ezért akarok minden számomra ismeretlen érzést kiölni magamból. Amikor viszont elkapja a kezemet, akkor dühösen pillantok rá, majd a kezünkre, de persze megint hiába próbálom meg elhúzni. Majd ahogyna éppenhogy a mondandója végére ér, úgy lendül a kezem, hogy lekeverjek neki. Talán még össze is jön.
- Elengeded végre a rohadt életbe a kezemet? – csak ennyi volt a reakcióm elsőre és ez már régen nem a mufurcoság okozta. Sokkal inkább az, hogy nem állt szándékom vele beszélni, se ilyen lenge öltözetben többet tartózkodnom az utcán, mint szükséges. Már az is kész csoda lesz, ha nem köszönt rólunk vissza kép vagy videó az interneten. Remek, már csak az hiányozna, de tényleg, mint kicseszett púp a hátamra, vagy az apám az életembe.
- Nem te mondtad „A rohadt életbe, ha annyira semmi közöm hozzá, akkor meg mi a francért tolod most az életed minden mocskos titkát a képembe?” – idéztem pontosan azt, amit mondott, hiszen ha azt hitte, hogy nem hallottam meg, nem vésődött az elmémbe, akkor tessék most már nem mondhatja, hogy nem figyelek rá. – Mit érdekel téged, hogy mit teszek és talán nem mondjátok, de akkor is ezt teszitek. Nem vágyom senki sajnálatára, de láttam miként teszi tönkre az embereket az igazság. Miként sétálnak el a testvéreim, vagy hagy az anyám az utcaszélén valami ismeretlenekre bízva. Tényleg azt hiszed, hogy az emberekkel ezt meg lehet értetni, vagy ha kinyitjuk a szánkat, akkor az segíthet? Nem, és ezért nincs is értelme próbálkozni. Itt vagy példának te is. – nem emeltem meg a hangomat, nem ordítottam, könnyeimet se töröltem le az arcomról, hagytam hadd hulljanak a mélybe, ahogyan legszívesebben én is tenném, miközben álltam a pillantását.
- Gondolj azt, amit akarsz. Nem érdekel. Felejtsd el, hogy valaha találkoztunk, hogy valaha hallhattad ezt a történetet. Szerintem nem fog nehezen menni és máris folytathatod a megszokott kis életedet, amit annyira imádsz.  – mondtam ennyit nyersen és végre, ha tényleg szabadult a másik kezem, akkor újra megpróbáltam kikerülve őt tovább haladni. Ha engedte, akkor csak még egy utolsót hátrapillantottam, mintha abban a pillantásban benne lett volna minden. Minden amit éreztem, a megtörtség, a remény elvesztése és az a megfoghatatlan dolog is, ami miatt a fájdalom most még erősebb lett. Ostoba lány, ostoba… az voltam, kár lett volna tagadni. Magam köré fontam a karomat, mintha ezzel képes lennék elrejteni azt, ahogyan a testem rázkódik, mert még jobban elfogott a sírás. A lépteim pedig ingatagok voltak, ahogyan a lábam is megremegett olykor, de talán nem hagyott cserben. Ha pedig továbbra se engedett el, akkor csak álltam ott szemben, de nem mozdultam meg. Nem állt szándékomban visszamenni vele. Sőt, ha megpróbált magával rángatni, akkor nem kizárt, hogy elkezdtem sikítani, mintha tényleg bántana. Bármennyire is volt szánalmas tett tőlem, de úgy éreztem, hogy távol kell kerülnöm tőle, el kell felejtenem, hogy létezik és minden ismeretlen érzést pedig megölni magamban, mielőtt még nagyobb fájdalmat képes lenne okozni, még több kárt tenni bennem, mint ami eddig életem során ért már.

■ ■  Azt látom, de lehet kicsit fájni fog neked a maradásom. ahwie  pirulocredit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 15, 2018 9:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

Sejtettem, hogy nem igazán akar leállni velem beszélgetni, épp ezért is nyúlok a keze után, hogy maradásra késztessem, legalább addig, amíg végighallgat. Amikor pedig lendül a másik keze, hogy lekeverjen, rutinosan kapom el azt is. Kicsit több szerencsém volt a kocsmai meg utcai verekedésekhez, mint esélyesen neki, no meg amennyi adrenalin dübörög az ereinkben, mondhatni, szinte már vártam, mikor próbál megütni.
- Miután megpróbáltál megütni? Hülye lennék. - így legalább kényszerből, de nyugton marad, és ráadás gyanánt még azt is végighallgatja, amit mondani akarok neki. Ha már ezt főzte magának, akkor egye is meg, aztán majd elválik, mennyire üli meg a gyomrát...
- De, én mondtam. De tudod mit? Mondhattam volna azt is, hogy ha már egy ilyen dolgot megosztottál velem, akkor ne akarj a torkomnak ugrani a legkisebb segítségnyújtásra is. A testvéreid elsétáltak, az anyád magadra hagyott. Én utánad jöttem, és mégis ugyanolyan ellenségesen viselkedsz velem. - teszem szóvá. Igaz, köztünk aztán semmi vérségi kötelék, mint a többi említett személlyel, de számít ez?
- Lehet, hogy az igazság tönkre tesz, de hazugságban élni jobb? - kérdezek vissza, választ sem várva rá. Sokan mondják, hogy mennyivel könnyebb az édes hazugságokban hinni, mint a keserű igazságban, kíváncsi lennék, vajon Athena melyiket választaná?
- Egyszer lett volna alkalmam, hogy segítsek valakinek, de elbaltáztam, és olyan következménye lett, amit már nem lehet visszacsinálni, csak együtt élni vele. - tartom fogva továbbra is a kezeit, miközben farkasszemet néztem vele. Nem tudom, sejti-e, hogy az, akiről beszélek, a családi képünkön látható leányzó, történetesen a húgom, arra pedig fogadni mernék, hogy a további részletekről mit sem tud, de így van ez jól.
- Hiszel a véletlenekben, Athena? Vagy a sorsban? Hogy megvolt az oka annak, hogy időről időre ismét keresztezik egymást az útjaink? - kérdezek vissza, hisz nem tartom magam különösebben vallásosnak, de egyre többször gondolok arra, hogy talán még sem véletlen... mi van ha ez az én második esélyem a bizonyításra, ha már a húgommal annyira rosszul végződött a történet?
Szarul esnek a szavai, nem tagadom, és egy pillanatra el is bizonytalanodom, miközben a dacos vonásait figyelem. Van még egyáltalán értelme győzködni, van bármi olyan, amivel hatni lehetne rá? Vagy felesleges idő- és energiapazarlás az egész, mert amilyen állapotban van, úgy sem képes úgy érteni a szavaimat, ahogy?
- Tudod mire gondolok? Akár érdekel, akár nem: hogy kár lenne érted, pláne, ha meg sem próbálnál megállni lefele a lejtőn. - csak ennyit mondok végezetül, mielőtt elengedném a kezeit, azt pedig, hogy hogyan is érti, már rá bízom. Akár a tehetségére, vagy a csodás természetére, az emberre, aki lehetne, vagy arra, hogy miként tékozolja el az életét...

■ ■  nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 15, 2018 10:13 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena
- Megérdemelnéd! – morogtam az orrom alatt, miután mind a két kezem fogságba esett. Igaz, még a térdemet tudom használni, ha még sokáig nem engedne el. Szerinte ez a helyes? Ezt kell tennie komolyan? Ahelyett, hogy mondjuk legalább elviselt volna egyetlen egy pofont? Lehet utána tisztábban látná a képet és nem bánná, ha végre eltűnnék az életéből, ahogyan soha se kellett volna betoppannom.
- Mond, hogy ez valami vicc, kérlek! – mondtam neki még mindig ellenségesen, mert ez tuti csak az lehet. – Mi lenne, ha végre eldöntenéd, hogy mit akarsz? Segíteni, vagy belém rúgni, eltaszítani, mint mások tették? Nem vagyok egy kicseszett játék, amit félre lehet pakolni, ha meguntunk vele játszani, majd pedig elővenni, ha újra kedvünket leljük benne! – nem ordítottam, nem vágytam még több közönségre, mint ami eddig megadatott nekünk. Alulöltözött lány, egy pasi, aki nem akarja elengedni. S mellé még a marha is megmondaná, hogy ezek ketten éppen ölik egymást és talán nem csak szavakkal.
- Hazugsággal megóvhatok másokat. – nem hazugság volt, nem valami idióta szöveg, hanem láthatta rajtam, hogy tényleg hiszek ebben. Ebben nőttem fel, hogy megtanultam elhallgatni a történteket. Megtanultam elnyomni az érzéseimet, rájöttem arra, hogy miként lehetek képes talán ordítás nélkül átvészelni egy estét. Mi az, ami még a hazugságokhálójában is képes lehet összetartani, még pedig a rajz volt ez, nem más. Az igaz volt, aki pedig értett hozzá, az képes volt meglátni a keserűséget, elveszettséget és sötétséget a képeimben. Azt, ami annyira jellemzett engem mostanság.
- A kép ezért fontos neked, igaz? – lehet nem kellett volna hangosan kimondani, de még mindig tartozott egy válasszal. Múltkor nem tettem fel kérdést, ez pedig talán az, talán nem az. Ő ismeri a titkaim egy részét, tudja azt, hogy miért váltam olyanná, amilyennek megismert, mégis több őszinteséget tapasztalt tőlem, mint a legtöbben, akik körbevesznek napról napra…
- Egykoron hittem, de azóta sok minden megváltozott. S mi lenne ebben a véletlen? Az, hogy általam tisztára moshatod a lelkiismereted, mert talán egy embert meg tudsz menteni? Nem akarok az lenni, akivel a múltban elkövetett hibádat akarod javítani… - egyre halkabban csendült a hangom, mint aki utólag ébred rá arra, amit mond. Nem tudtam, hogy mi akarok lenni, de nem én akartam az lenni, akiben csak ezt látja, akiben egy esélyt lát arra, hogy valamit helyre hozzon, amit a múltban nem tudott. Nem akartam kísérlet lenni az életében, vagy talán megváltás se, ha egyáltalán létezik ilyen számomra, számunkra.
Kezeim szabadulnak, szavait szinte fel se fogom, inkább csak sietve kerülöm ki őt, ha végre enged, hogy utána pár lépés után megtorpanjak. Azt kéne mondanom, hogy „Ég veled!”, de helyett teljesen más bukkan ki ajkaim közül, hogy ha megfordul, akkor újra a pillantásunk találkozzon és ne engedjem el őt. – Miért lenne kár értem? Miért akarnál segíteni és ne hozd fel a múltad… Miért Jean-Philippe? – lesöpröm arcomról a könnyeimet és őt fürkészem. Két lépésre tőle válaszra várva, mintha csak az lenne a tét, hogy tud-e olyat mondani, amiért ne akarnék elsétálni. Ha pedig őszintének kéne lennem fogalmam sem volt, hogy mit várok, hogy mit fog mondani, mi ez az egész, amibe keveredtem vele. Miért találkozunk újra, meg újra. Miért nyitunk ajtót, hogy utána vagy ő, vagy én csapjuk rá a másikra, vagy talán olykor együtt is. Kezem libabőrös lett a szelőnek köszönhetően, majd sietve kaptam el a pólót, hogy a helyén tartsam, amikor nagyobb lendülettel csapott le a szellő. A pillantásomban pedig ugyanazt lelte, amit pár pillanattal korábban mondtam. „Miért?”

■ ■  ahwie
credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Vas. Ápr. 15, 2018 11:23 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

- Ahogy azt is, hogy normális hangnemben beszélj velem, meg ne akarj egyfolytában verekedni, amikor tudod, hogy nem vagyunk egy súlycsoport.  - és természetesen nem úgy értem, hogy le vagyok maradva hozzá képest, vagy esélyem se lenne, mert ő csaj, én meg pasi. Szerencséje, hogy nem szokásom nőkre kezet emelni.
- Úgy nézek ki, mint aki nevet? - nem éppen, sőt... az igazat megvallva kezdtem csöppet unni, hogy ilyen túlpörgött vadmacskaként üzemel már egy ideje, aki egy rossz szóért már az összes karmát a másikba mélyeszti.
- Én már döntöttem, nem tűnt fel? Inkább most rajtad a sor. - hagyja végre, hogy segítsek neki, vagy továbbra sem kér belőle és minden erejével azon lesz, hogy lerázzon? Mert akkor van egy rossz hírem, nem csak kitartó, de igencsak makacs is tudok lenni, ha arról van szó - akárcsak ő, szóval mondhatjuk, hogy emberünkre találtunk mindketten.
Az, hogy más is látja-e a kis színjátékunkat, vagy épp mit gondolnak mások rólunk, most a legkevésbé sem érdekelt, sőt... hálát adtam magamnak azért, hogy olyan környéken élek, amilyenen. Egy puccos kertvárosban már biztos, hogy valaki rég kihívta volna ránk a rendőrséget, vagy szegény lány segítségére sietett volna, de itt? Maximum a függöny mögül leskelődve, vagy az utca túloldaláról figyelik, hogy mi lesz a vége.
- A hazugságokkal kitörölheted a... - mindegy, nem is ez a lényeges - Lehet, de sokkal jobban fog fájni az igazság, amikor kiderül. Akkor nem jobb mielőbb tisztában lenni az igazsággal, mint boldog tudatlanságban tengődni? - kérdeztem vissza, de az is lehet, hogy ízlések és pofonok, ő már belefáradt abba, hogy magyarázkodjon. Ilyen szempontból tényleg egyszerűbb és kényelmesebb a hallgatás, azt aláírom.
- Sőt, tudod mit? Ne is válaszolj, kérdezek jobbat: te örülnél, ha valami hazugsággal próbálnálak megvédeni? - hisz nem mindegy az sem, hogy melyik oldalról közelíti az ember a kérdést. Most ő hazudik másoknak, az mennyire tetszene neki, ha épp ő lenne az, akit átejtenek?
Amikor azonban meghallom a képpel kapcsolatos kérdését, első reakció gyanánt csak elfordítom a tekintetemet, néhány másodpercnyi hallgatásba menekülve... de tisztában vagyok vele, hogy megilleti a normális válasz, azok után, amiket én tudtam meg róla.
- Igen. Az utolsó közös képünk. - felelem csendesen, és bár a negatív valahol megvan a szüleim házában, de nem hiszem, hogy szívesen fogadnák, ha emiatt kopogtatnék az ajtajukon. Ki se nyitnák, vagy ha mégis, biztos rám csapnák még azelőtt, hogy végigmondhatnám a dolgot, nem csoda hát, hogy többet ér számomra bármilyen festménynél annak ellenére, hogy a pénzbeli értéke szinte semmi.
Hallgatom, ahogy a kérdésemre válaszol a véletlenek kapcsán, és kénytelen vagyok beismerni, hogy a helyében én is hasonlóan állnék ehhez az egészhez. Nem rossz, mi? Holott néhány pillanattal ezelőtt még milyen igaznak és sorsszerűnek tűnt, ám a helyébe képzelve magam, valószínűleg én se kívánnám a hátam közepére se, hogy valami zakkant elborult alak ilyen marhaságokkal zaklasson.
- Tudod mit? Most én kérem azt, hogy felejtsd el, tényleg baromság volt. A helyeden én se kérnék ilyesmiből. - vallom be, még ha ezzel pont magam alatt vágom is a fát. El is engedem, még ha néhány szót címzek is neki búcsúszóul, ki gondolta volna, hogy pont azokkal fogok célba érni nála?
- Miért ne? - kérdezek vissza gondolkozás nélkül, és akaratlanul is elfog a dejà vu érzés, mint ha már hasonló szóváltásunk lett volna kettőnknek. Azonban sejtem, hogy ez nem lesz elég neki, így elgondolkozok egy pillanatra, mégis, hogyan foglalhatnám szavakba ezt az egészet? Egyáltalán, miért is?
- Hmm... Talán meg kicsit magamra emlékeztetsz, amikor nagyjából annyi idős lehettem, mint most te. Sajnálnám, ha te is éveket pazarolnál el azért, mert egyenesen a szakadék felé rohansz, csak még nem látod, és nincs senki, aki megállítson. - nem túl konkrét válasz, tisztában vagyok vele, ráadásul a helyzetünk sem ugyanolyan, valamilyen szinten azonban mégis hasonlóan indul az ő karrierje is, az eltérő körülmények ellenére is.  
- Meg nem is tudom... hiányozna a mufurckodásod is. - tettem hozzá elmosolyodva, miközben zsebre vágtam a kezeim, igaz, a tekintetét továbbra is álltam. Nem tudom, hogy milyen jellegű válaszra várt, de akármilyen kis harcias, és néha idegesítő is, valahol mégis csak hiányozna, ha már nem lenne többet szerencsénk egymáshoz.

■ ■  nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Ápr. 16, 2018 7:50 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena
- Most először próbáltalak megütni, máris úgy beszélsz, mintha állandóan vernélek. – forgatom meg a szemeimet bosszúsan, mert a hangnemből meg olyat kap, amilyet. Ha nem tetszik, akkor ne veszegesse a határokat és talán leszek normálisabb, vagy nem. Normálisság is mindenkinek mást jelent, így kár erre szót csépelni.
Biztosan most intettem volna be neki, amikor ironikusan visszakérdezett, csak hát mind a két kezem foglalt volt általa. Komolyan azt hiszi, hogy vicces? Nagyon nem és egyre jobban unom ezt a beszélgetést, mert nem hittem abban, hogy ennek még lehet bármi értelme, vagy fog olyat mondani, amivel képes lesz még engem is megállja késztetni, elgondolkodtatni és elérni azt, hogy talán életemben először egy hangyányit ne akarjak menekülni.
- S mi lenne a döntésed, vagy kimondani már nem mernéd? Félsz, hogy idővel megbánnád? – kerültem ki direkt a kérdést, mert én se tudtam, hogy miként döntenék, hogy elfogadnám-e segítségét, vagy nem akarom Mr. Időjárás segítségét, mert néha tényleg olyan érzésem van, hogy olyan mint az időjárás. Egyik pillanatban kedves, mint egy morgós medve lehet, a másikban meg úgy tombol, mint egy pusztítani kívánó vihar. És még hogy a nők a szeszélyesek.
- Mi van akkor, ha bizonyos hazugságok soha nem derülnek ki? Nem feltétlenül kell minden hazugságnak felfednie magát. – s ezt szerintem neki se kellene bemutatnom. Lehet nem hazudik, de őrzi a maga titkait. Ez eléggé nyilvánvalóvá vált az elmúlt napok alatt. Főleg akkor, amikor a képet próbálta meg visszaszerezni. Nem hittem abban, hogy valaki csak úgy minden nagyobb dolog nélkül képes lehet kötődni ennyire egy családi fényképhez. Valaminek kellett lennie, de lehet velem volt a gond akkor is, mert nem tudtam átérezni. Számomra a család nem létezett már, porrá lett, ahogyan a legtöbb fénykép is. Balszerencse vagy nem, hogy a szavába vágtam és mégis feleltem a kérdésre.
- Mert az jobb, hogy nem mondasz el semmit se? Te majdnem mindent ismersz, a legnagyobb titkomat, de én semmit se tudok rólad. Szerinted az nem ugyanolyan, mintha hazudnál? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, hiszen tényleg úgy éreztem, hogy jelenleg egy kutyára megy. Azt pedig könnyedén kihallhatta a hangomból, hogy nagyon nem tetszik. Ebben tényleg igaza van, hogy nem tetszene, de ez még esélyesen akkor is vajmi keveset számított most. Hittem abban, hogy így részben megvédhetem az embereket. Nem akarom Maddie mézes-mázos életét tönkre tenni azzal, hogy milyen szörnyeteg volt a nagybátya és miért hagyott itt az anyám neki(k).
- És akkor még hogy tudod mit akarsz. – fújtatok egyet, a képre meg direkt nem felelek jelenleg. Nem érzem helyénvalónak. Azt hiszem nála már ez is nagyszó volt, hogy képes volt kimondani. Komolyan, mintha direkt csinálná, hogy ad vagy mond valamit, aztán pedig inkább játszunk amnéziásat. Kár, hogy ez nem így megy. Kár, hogy olykor mégse annyira egyszerű embereket kiölni elménkből, a lényünkből, mint szeretnénk.
S pont ezért menekülnék, hogy távol legyek tőle, hogy ne érezzek ennyi mindent, ne érezzem azt, hogy miként zavar össze, vagy inkább azt, hogy egyszerre futnék el, de maradnék is a közelében. Valami fura dolog volt a levegőben, láthatatlanul is megbélyegzett és ez túlzottan megrémisztett mégis képes volt egyetlen egy gondolattal elérni azt, hogy két lépés után megálljak.. Amikor pedig ugyanazt kérdezi, amit már egyszer, akkor megforgatom a szemem és megrázom még a fejemet is. Nem is értem, hogy mit hittem… Netán azt, hogy fog értelmesen válaszolni és már inkább távoznék, amikor végül megszólal és kíváncsian pillantok újra rá. Érdekel, hogy mit mond, de ha azt hittem, hogy ismerem valamennyire már és nem tud meglepni, akkor tévedtem.
Hosszú évek óta nem hallottam azt, hogy bárkinek is hiányoznék, így rövid időre lefagyok. Esélyesen még az arcomra is kiül, hogy meglepett, hogy lefagytam, hirtelen nem tudok mit kezdeni azzal, amit mondott. Felelnem kellene, de helyette csak egymást fürkésszük, mintha válaszok után kutatnánk némán, vagy most dőlne el minden. Miért? Miért pont ő? Miért ez a megannyi furcsaság?
- Fázom. – motyogok csak ennyit végül tanácstalanul, de mégis érezhető, hogy ez magában hordozza azt is, hogy nem megyek el, hogy esélyt adok neki, nekem, magunknak? Most először maradni szeretnék, de félek, rettegek, hogy újra csak egy farkas kezébe adom a kezemet, még ha képletesen is. Ha pedig elindulhattunk vissza a házába, akkor lassú léptekkel sétáltam mellette. Némán, mint aki még mindig az elhangzottakon gondolkozik, még akkor is, ha tudtam, hogy nem kellene akkora jelentőséget tulajdonítanom az utolsó mondanának, de mégse ment. Mintha csak abba lettem volna képes kapaszkodni minden más elhangzott helyett.
- Húgodat veszítetted el? – tettem fel óvatosan a kérdést, de nem néztem rá. Féltem attól, hogy netán haragot, dühöt pillantanék meg a pillantásában, amiért felmertem tenni ezt a kérdést. Ha nem felelt, akkor egészen hamar feltettem egy újabb kérdést, ha válaszolt, akkor esélyesen csak habozva, talán addigra már vissza is értünk az épülethez. – Ismered Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg című művét? – álltam meg, hogy úgy nézzek fel rá, utána le a most már egészen piszkos lábamra. Haloványan elmosolyodtam, ha pedig igen volt a válasza, akkor újra felnéztem rá. – Akkor talán rémlik az, amikor A kis herceg és a róka találkoznak. – magam sem értem, de egy pillanatra mi jutottunk eszembe róla, ha pedig ismeri, akkor talán rájön arra, hogy miért pont ezt hoztam fel, hogy miért pont ez ugrott be. Tényleg vad és mufurc vagyok, de idővel talán akarnám, hogy megszelídítsen, vagyis elfogadnám a segítségét, ehhez viszont sok türelem kellene és lassú léptek.

****

„- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
 - Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
[…]
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
 - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
 - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
 - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...”

~ Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg ~

■ ■  ahwie
credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Ápr. 16, 2018 9:10 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

- Akkor ezt biztos a gonosz ikertestvéredtől kaptam. - mutatok az oldalamra, oda, ahova még bent, a takarós birkózás tájékán kaptam. Vagy csak ennyire aranyhal-memóriával lett megáldva, hogy már el is felejtette, esetleg abban reménykedik, hogy én vagyok az, aki elfelejtette...?
- Pont én ne merném? Akkor tessék, kimondom: segítek neked. - ha azt hiszi, hogy ennyitől megfutamodok, akkor nagyon is téved, igaz, jól tudok hallgatni, meg kerülni az egyenes válaszokat, de ez nem jelenti azt, hogy ne merném kinyitni a számat, ha arról van szó. Pedig ízelítőt ő is kapott már belőle. És ha már én képes voltam, akkor a szemöldökömet felvonva vártam, hogy most ő is nyilatkozzon a témában, mint a soros - És te ki mered mondani? Vagy talán félsz? - kapja vissza a korábbi cukkolást, még ha a téma maga komolyabb is, mint amit a könnyed, csipkelődő stílus sejtet.
- Akkor mázlista az, akitől ered. Többnyire azonban kiderül, és többet veszít vele az ember, mint nyer. - vontam vállat, pont ezért nem szokásom hazudni, fontos dolgokban nem, vagy ami igazán számított a szememben.
- A hallgatás és a hazugság két különböző dolog. Az utóbbi valami igazsággal ellentétes állítás, míg az elsőnél idővel kiderülhetnek a dolgok, ha megvan a kellő bizalom. Most erre mit mondjak? Hogy nem kérdezel? Nem érdeklődsz? Majd egyszer talán megtudod, ha úgy alakulnak a dolgok? Valójában túl sokat én sem tudok rólad, leszámítva a legnagyobb titkodat, de kétlem, hogy az lenne a "majdnem minden". - vagy ha mégis, elég nagy csalódás lenne. Belegondolva tényleg érdekes, hogy azt tudom, mit művelt vele az apja, azt viszont, hogy mi a kedvenc színe, miért pont a grafikát választotta, van-e háziállata, gyerekkori álma, város, ahová szívesen ellátogatna, étel amit szívesen eszik, meg hasonló dolgokról szinte semmit. Tudom, hogy én még csak ennyit sem árultam el magamról, de ki tudja? Idővel talán egyszer odáig is eljutunk, hogy a saját életemről meséljek neki, addig is viszont jobb a boldog tudatlanság. Ő hazugsággal véd meg másokat, én ezzel.
Csak a szemem forgatom a szavaira, tudom én, hogy mit akarok, többnyire... nem tehetek róla, hogy így megkavarja ő maga is a dolgokat! De hogy örüljön, hallgatás helyett legalább válaszolok neki a képpel kapcsolatban, még ha csak egész szűkszavúan is.
Azt hiszem, végezetül csak sikerül eljutni egyfajta fordulóponthoz, ahol mint ha valami megváltozna... Nem tudom, hogy igazából milyen válaszra számított, vagy épp melyik volt az a része, ami ennyire hatott rá, de úgy néz ki, kivételesen sikerült nem elbaltáznom a dolgokat, a reakciója legalábbis erről árulkodik. Nézzük egymást szótlanul, miközben csak várok, hogyan dönt? Hátat fordít és folytatja az útját ki tudja merre, vagy újabb kérdést szegez nekem, esetleg valami más?
- Azon könnyen segíthetünk. - meglep a válasza, mégis mosolyt csal az arcomra, a fejemmel pedig a házam felé intek, mintegy némán meginvitálva. Igazából azon csodálkoznék jobban, ha nem fázna ilyen időben idekint! Még mindig ott a takaró, keríthetünk valami melegebb ruhát, vagy akár egy teát is főzhetünk a választásától függően.  Akárhogyan is, valahol mélyen mégis örültem, hogy ahelyett, hogy hátat fordított volna és tényleg lelépett volna az életemből, most egymás mellett sétálva indulunk hazafelé.
- Igen, őt... Elodie-nak hívták. - szólaltam meg némi fáziskéséssel, miközben elmerengve néztem a messzeségbe - Megkérdezhetem, hogy miért pont rá gondoltál? - tekintettem végül rá, igaz, volt egy sejtésem, de belegondolva, mégse mondtam soha egy szóval sem, ennyi erővel pedig a bátyám is lehetett volna a másik jelölt, ha már hárman voltunk a képen, én pedig élek... még ha nem is virulok.
- Szerinted van olyan francia, aki ne ismerné? Még kötelező olvasmány is volt. - nagy a kísértés, hogy villogjak neki néhány részlettel, amit még gyerekként be kellett magolnunk, de inkább nem veszem el a kedvét ilyen hülyeségekkel, pláne, ha már ő hozta fel a témát, valószínűleg nem véletlenül, én pedig hülye lennék a szavába vágni, ha már végre így alakult... és nem egymás vérét szívjuk épp.
- Persze! De hogyan is képzelted azt a szereposztást? Melyikünk a róka, vagy épp ki szelídít kit? - sandítok rá, amikor eszembe jut egy másik lehetséges történet, amit túlságosan kár lenne kihagyni, olyan magas labda - És te ismered az Így neveld a sárkányodat című mesét? - kérdeztem vissza, ám érezhette a hanglejtésemen is, hogy sokkal kevésbé szántam komolynak a kérdését, mint ő az előbb A kis herceggel...

■ ■  nyelves  ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Hétf. Ápr. 16, 2018 9:58 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

PJ && Athena
- Anyámasszony katonája. – mondok csak ennyit pusztán szeretetből, mert miért ne?  Nem hiszem, hogy annyira fájhat még mindig neki az, amit kapott. Eleve nem volt annyira erős, nem vagyok annyira profi a verekedésben. Kicsit konyítok hozzá, de se több, se kevesebb.
Mi döbbentett meg, az hogy kimondta, vagy az, hogy képes voltam ezt kiváltani belőle, hogy csak azért is már legalább dacból kimondja a dolgot? Hirtelen magam sem tudtam, de úgy éreztem röpkemásodpercek töredéke alatt is, hogy most ezzel remekül vágjam magam alatt a fát. Én mit felelnék erre, ha feltenné a kérdést? S lám itt is van a visszakérdezése, mire csak szótlanul álltam ott és figyeltem, mintha abban reménykednék, hogy megunja a várakozást és legyint. – Nem döntöttem még. – mondok ki végül az igazságot. Nem volt ez menekülés, nem volt ez terelés, időnyerés. Tényleg ez volt az igazság és ezt neki is tudnia kellett. Még nem dőlt el semerre se a mérleg, de még itt voltam. Ez is már haladás, nem? Hamarosan pedig eldől, hogy merre is teszem meg az első lépteket, amivel talán megszületik a döntésem is.
- Kérdeztem, de nem feleltél. Egy választ adtál volna, de előtte se feleltél és utána se felelsz. Segíteni akarsz, de miként bízhatnék benned, miként hagyhatnám azt, hogy segíts, ha szinte semmit se tudok róla? Ha a hallgatásod számomra olyan, mint az én hazugságom lehet mások számára? – pillantottam rá kérdőn, mert lehet, hogy van különbség a kettő között, de számomra a hallgatása is részben olyan volt, mint egy hazugság. Segítene, de mégis a falakon kívül tart teljesen, így pedig hogy akar az ember segíteni másokon? Mintha kezét nyújtaná, de úgy, hogy soha se legyen esélyem megfogni, mert mindig túlzottan távol lenne ahhoz. Ellentmondásos volt ez az egész, de mi nem volt az? Mi nem volt az ebben a helyzetben, vagy minden találkozásunkban? Az lenne meglepő, ha talán egyszer minden simán menne.
Esélyesen vagy semmilyen válaszra számíthatott, vagy éppen normálisabbra, mint amit kapott. De akkor is ez volt az igazság. Fáztam és esélyesen a lehető legfurábban fejeztem ki azt is, hogy nem megyek el, ha felajánlja azt, hogy menjünk hozzá. Mi változott meg? Jó kérdés és biztosan millióan tudnák erre a választ, de én nem tudtam. Csak azt, hogy egy hatalmas trutyi van elmémben, mert már akkora a káosz. Sok mindent nem értek és még többet kezdek nem érteni, ahogyan azt se tudtam megmondani, hogy miért is gondoltam jóötletnek azt, hogy elmenjek hozzá.
- Akkor jó. – léptem mellé halovány mosollyal, miközben továbbra is a karomat magam köré fontam, vagy olykor a pólót húzgáltam lejjebb és lejjebb, hogy még kevesebb látszódjon a lábaimból, de persze nem sok sikerrel. Még így is túlzottan rövidnek ítéltem meg, de legalább nem jártunk messze a házától.
- Gyönyörű neve volt. – hangom halkan csendült, mintha az is kétséges lenne, hogy tényleg kimondtam-e ezt. Nem tudom, hogy miért nem tudtam hallgatni, hogy miért szökött ki ajkaim között ez az egész. Talán azért, mert reméltem, hogy most válaszolni fog? Hogy most nem fogja elkezdeni ő bezárni a némaság ajtaját, hanem végre mutat ő is magából? Hogy talán volt bármi eredménye is ennek az egész fura és szokatlan beszélgetésnek? Azt hiszem igen. A kérdése meglep és most én választom a némaságot. Felpillantok az égre, majd óvatosan rá. – Mert ahogyan védted a képet, amit mondtál olyan volt, mint aki olyat veszített el, aki nagyon fontos volt számodra. S eszembe juttatta a szemedben lévő szikrák azt, amikor még a bátyám hasonlóan nézett. Amikor még védett és én voltam a szemefénye, vagy éppen a bosszantó kisördög, de mégis mindig védett volna és szeretet volna. – halovány mosoly kúszik az arcomra, ahogyan a múlt eszembe jut. – S amit mondtál: „Egyszer lett volna alkalmam, hogy segítsek valakinek, de elbaltáztam, és olyan következménye lett, amit már nem lehet visszacsinálni, csak együtt élni vele.” – idéztem fel a szavait, majd megrántottam a vállaimat. – Vagy csak szerencsém volt a tippeléssel. Nem tudom, de azt igen, hogy sajnálom. Még akkor is, ha nem tudom mi történt, de tudom milyen érzés elveszíteni azt, akiket szeretünk. – s még ha nem is haltak meg a testvéreim, még ha él is a bátyám, akkor is olyan volt, mintha meghalt volna. Évek óta nem tudtam róla semmit se és emlékszem, hogy mennyire fájt, amikor többé nem jött. Még akkor se, ha olyan voltam, mint egy tövisekkel tarkított rózsa, aki mindenkit megszúr. Akkor is mélyen legbelül szerettem és azt akartam, hogy védjen meg, hogy tegyen mindent semmisé, de végül csak egy árny maradt, míg végül teljesen meg nem kopott a legtöbb emlék és a feledésbe veszett egészen mostanáig.
- Jól van, ne gyere nekem a francia önérzettel. Nem itt nőttem fel, nem ismerem a helyiszokásokat. – forgattam meg a szemeimet, mert tényleg ne lendüljön be, mert a végén tényleg megpróbálkozom azzal, hogy betörjem az orrát, mert nem bírt magával. Persze kicsi esélyt látok arra, hogy összejönne, de egyszer talán sikerrel járok, ha még sokszor próbálkozom.
- Szerinted? – pillantok rá kérdőn, mert inkább én lehetnék az. – S mi van, akkor ha valójában a Kisherceget is meg kellett szelídíteni? Ha mind a ketten szelídültek közben? – ostoba, elmebajos feltevés? Esélyesen, de ha belegondol lehet benne igazság. Minden ember szelídül, ahogyan társasága akad. Formálódik, akár akarjuk, akár nem, mert idővel elkerülhetetlen, mint a mellékelt ábra mutatja. – Igen, de nem hittem, hogy pont ilyen meséket néznél. – sandítottam rá, majd ha kinyitotta az ajtót, akkor besétáltam a műterem-lakás szerűségébe. – Ezzel amúgy most azt akartad mondani, hogy sárkány lett belőlem? Csak aztán nehogy a végén valami lángba is boruljon. – pillantottam rá egy kisebb grimasz keretében, ha pedig nem ezért mondta, akkor volt egy olyan sejtésem, hogy hamarosan úgyis kifejti. Úgy néz ki egészen beszédes kedvében van.  

■ ■  ahwie  pirulocredit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme •• Kedd Ápr. 24, 2018 8:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Athena && JP

Csak egy grimasszal reagálok a szavaira. Persze, könnyű anyámasszony katonájának titulálni valakit, csak azért, mert hagyta magát, ha meg nem így tettem volna, most ehelyett lehetnék erőszakos állat... Nem is tudom, melyik a megtisztelőbb cím.
Hiába a "sarokba szorítás", hiába próbálom én is választás elé állítani, és kicsikarni belőle ha már ő is megtette velem, be kell valljam, ügyesen kihátrál előle. Csak egy felhorkanással meg egy sokatmondó pillantással reagálom le végül a válaszát, hogy komolyan... ennyire futja?
- Mit is mondanál erre, ha fordított helyzetben lennénk? Nem voltál elég kitartó? - vonom fel a szemöldököm, a többi elmélkedős maszlagra meg, amit lenyom nekem, inkább nem is reagálok. Friss aggyal még talán menne, hogy valami frappáns dologgal vágjak vissza, de azok után, hogy milyen estét tudhatunk magunk mögött, köszönöm, inkább kihagynám.
- Látom, szereted túlkomplikálni a dolgokat. - felelek végül ennyit, hisz kissé olyan érzésem van vele kapcsolatban, mint ha szánt szándékkal keresne, vagy épp görgetne akadályokat a saját útjába, mint ha könnyebb lenne így, egyedül csak magára számítva, mint ha valakivel szóba kéne állnia. Persze sokszor igaz, hogy az a biztos, amit magadnak intézel, nem pedig másokra meg a sült galambra vársz, de azért ez sem kimondottan ilyen szituáció, látva, hogy egymaga hogyan boldogul. Vagy inkább hogyan nem...
Ha ezt szeretné, hát őszinte leszek vele. Nem mint ha eddig nem tettem volna, vagy hazugságokkal áltattam volna, de abban igaza van, hogy nem igazán mondtam semmit sem magamról - talán pont ezért is lep meg, hogy miután minimálisan elkezdtem nyitni felé, ő is egy csapásra megváltozott. Na jó, ha annyira drasztikusan nem is, nem zárkózott el teljesen, sőt mi több, úgy néz ki, sikerült azt is elérnem, hogy maradjon, és ne egyedül vágjon neki az utcának ilyen időben.
Azt mondjuk eddig is sejtettem, hogy fázik, ám akármennyire is didereg itt mellettem, rajtam sem igazán van olyan ruhadarab, amit fel tudnék ajánlani neki, arról nem is beszélve, hogy azok után, hogy így akart hazaindulni, egy szál pólóban... a házamig csak kibírja a visszautat. Azt pedig, hogy szépnek találja a húgom nevét, egy egyszerű hümmögéssel tudom le, mielőtt visszakérdeznék.
- Igen, ez ismerős... nálunk is hasonlóan volt. Mennyit lógott az én nyakamon is! - idézem vissza azokat az időket, mielőtt még tovább hallgatnám Athenát - Nem, sajnos jó a tipped. - tettem hozzá, mielőtt ismét elhallgatnék néhány másodpercre, csak akkor fordulok felé kíváncsi tekintettel, amikor meghallom azt a bizonyos sajnálat szót. Azt, amit ő annyira nem akart hallani, és most mégis tőle kapom vissza. Nem mint ha zavarna, vagy olyan hisztit akarnék levágni miatta, mint amilyet ő tett, pusztán nem tudta nem elkerülni a figyelmemet.
- Karamboloztunk, és én vezettem az autót. - válaszolok csendesen, ha már annyira kíváncsi rá, így legalább egyből kerekebb képet kaphat a történtekről, vagy hogy pontosan hogyan is értettem azt, amit mondtam. Ami pedig a részleteket illeti, ráérnek azok még a későbbiekben, ha úgy adódik, többet most nem igazán szeretnék beszélni róla, így örömmel veszem azt, hogy tragikus életünk sötét foltjai helyett inkább az irodalom vizeire evezünk.
- Ha a francia önérzettel jönnék, akkor már a La Marseillaise-t tanítanám neked bőszen. - biztos hallotta már a himnuszunkat, még ha nem is francia, de egészen gyakran hallható, klasszikus darab. Arról nem is beszélve, hogy a filmek is milyen előszeretettel használják fel.
- Hát... Te sem vagy vörös, én sem vagyok herceg, ahogy bolygóm sincs... bár bárányt azt tudok rajzolni dobozban, azon ne múljon. - komolytalankodtam el a dolgot, hisz ha a róka-szelídítős részre emlékszik, akkor nagy valószínűséggel arra is, amikor az elején a bárányokat rajzolgatták. Túl fiatal, túl öreg, túl beteg...
- Nem is nézek, de attól a címéről hallhattam, nemde? - kérdezek vissza, majd visszaérve a házhoz előtúrom a kulcsokat, hogy beengedjem, mielőtt még tényleg megfagy vagy lebetegszik. Mondjuk magára vessen miatta.
- Én? Ilyet? Ugyan! Távol álljon tőlem, hogy megsértsem a sárkányokat. - sandítottam rá, csak hogy érezze ő is a szeretetet meg a törődést, majd miután újra kattant a kulcs a zárban, Athena felé fordultam, kérdő tekintettel.
- Na és most hogyan tovább? - vártam a javaslatokat, de ha nem állt volna elő sajáttal, hogy mégis mit szeretne, vagy szeretne csinálni, akkor én dobtam be pár lehetséges megoldást - Kerítsünk valami nadrágot neked, vagy beéred az előbbi takaróval, néznéd tovább az előbbi filmet, aludnál, vagy csak szimplán hagyjalak békén, majd feltalálod magad? - úgy is az van, amit a nők szeretnének, szóval minek nehezítsem feleslegesen a dolgomat? Úgy is megteszi helyettem.

■ ■  nyelves  ■credit


You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: JP mûterme ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

JP mûterme
Second Chance frpg
4 / 10 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-