Gyermekosztály
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 2:25 pm ✥
✥ Today at 2:14 pm ✥
✥ Today at 1:30 pm ✥


Témanyitás ✥ Gyermekosztály •• Csüt. Ápr. 05, 2018 5:22 pm

Forrás: google


Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Csüt. Ápr. 05, 2018 7:11 pm

Madeleine & Milo

A derekam bár sajgott az utolsó mentésnek hála, de így is bevonszoltam magam a kórházba. Chicagoban ugyan úgy, ahogy itt is, igyekeztem távol tartani a problémáim és a munkám egymástól távol tartani, de így sem jártam még száz százalék sikerrel. Próbáltam nem engedni a kísértésnek, mégis itt kötöttem ki. Egy óvodatűznek hála vagyok itt, és a fertőtlenítő maró szagától máris felfordul a gyomrom.
-Jó napot! Egy kisfiút szeretnék meglátogatni, két napja hozták be az óvodatűzben sérült meg. Csak érdekelne, hogy mi van vele.-támaszkodom a gyermekosztály pultjára, ahol a nemrég engem szállító liftből most egy beteg és az őt toló ápoló száll ki.
-Várjon egy pillanatot, megnézem, mit tehetek.-nem először lógok be így, már ismert, így a miért keresem és ki vagyok részt már át is ugrottuk. Nem bántam, pláne, hogy egy asszisztens is tartózkodott köreinkben, akit az első két alkalom után még egy italra is meg kellett hívnom. Igaz, kedves nőnek tűnt, fiatal volt, és csillogó szeméből mintha mindig a kíváncsiság és valami furcsa melegség szűrődött volna ki. De megállapodtunk, ami a bárban történik ott is marad. Nem befolyásol minket. Ennek hála csak mosolyogva biccentek az ismerős arc láttán.
Türelmesen, bár a pulton kopogva ujjaimmal, várom, hogy mire jut, mikor meglátom az autómata mellett ácsorgó nőt.
-Várjon!-szólok a nő után, elengedve a nemrég még a liftből kilépő ápolót és a betegét, és a nő felé sietek. Megesküdnék rá, hogy bemutatkozott és csak én vagyok szenilis, bár az is lehet, hogy kormos és mocskos arc, meg a sisak nélkül most azt hiszi, hogy egy vad idegen épp egy kórház intenzív osztályán szólítja le.
Egyszerűen szükségem volt rá, hogy tőle haljam, a fia jól van. Túl sok minden történt az elmúlt fél évben ahhoz, hogy el tudjam engedni a riasztások, pláne az ilyenek utáni eseményeket. Más volt kimenteni valakit egy autóból, tudván, hogy a mentő beér vele a kórházba és jól lesz és egészen más egy égő házból kihozni valakit, aki füstmérgezés gyanús és eszméletlen, ráadásul még gyerek is. A tűzvizsgálat nem hozzám tartozott, bár benne voltam a kiosztott brigádban. Ettől függetlenül viszont a szerencse egy dolog volt, amolyan ürömben az öröm módon… senki sem maradt bent. Mindenkit ki tudtunk hozni és kiért időben. És az iskola is menthetőnek bizonyult.
-Nem biztos, hogy emlékszik rám, de én hoztam ki a fiát, Milo vagyok.-nyújtok felé kezet, süt rólam, hogy fáradt vagyok és megviselt, de nem foglalkozom vele. -Hogy van?-szegezek neki egyszerű kérdést, mielőtt még a kezdeti sokkból feleszmélhetne, bár fogalmam sincs, hogy jelenleg van-e olyan állapotban, hogy a saját megnyugtatásom céljából kihasználjam az ő lelkiállapotát.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Csüt. Ápr. 05, 2018 7:25 pm

Madeleine & Milo


Nem volt könnyű dolog eldönteni, hogy ki is fog hazamenni közölünk, de a férjem már ismer annyira, hogy tudja hajthatatlan vagyok, ha valamit a fejembe veszek. Ő vitte haza a kislányunkat is, míg én a fiunk mellett maradtam. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy egy óvodában tűzüthetett ki és pont abban, amelyikbe Jonathan is jár. Egyszerűen még mindig rémülettel töltött el, pedig már szerencsére nem kell semmiért se aggódni, estére sikerült megnyugtatnia a kollégáknak is. Hiába voltam a gyerekosztályon, mert nem engedtek a fiam közelébe, míg a vizsgálatok tartottak. Ha elkerülhető, akkor családtagot nem kezelünk és most elkerülhető volt, hiszen ott az osztályvezető és a többi remek orvos is. Próbáltak nyugtatgatni, de idővel a férjem karjai közé rogytam sírva és aggódva. Tudni akartam, hogy jól lesz és semmi komolyról nincs szó. Még kész szerencse, hogy szavak nélkül is tudunk olvasni már a kollégák arcáról, vagy egy-egy jelentésről, így pedig az idegesség szép lassan alább hagyott, ahogyan azt a luxust se engedhettem meg magamnak, hogy hosszú időre darabokra hulljak. Volt egy-két könnyebb sérült, akiket még elkellett látni, én pedig sietve vetettem bele a munkába magam, hiszen legalább addig is eltereltem a gondolataimat. Miután pedig a kisebb kialakult káosz is alább hagyott jöhetett az ijesztő valóság. Mindig reméltem, hogy egyik gyermekemet se kell majd ezen falak között látnom azért, mert megsérültek. Főleg nem a gyerekosztályon, erre? Annyira ijesztő tud lenni, ahogyan a kórteremben látod és még magad se tudod, hogy vajon mekkora lehet a baj, hiszen talán tévedtél korábban, félreértettél valamit… Megannyi kétely képes ilyenkor még az orvosok szívébe is költözni, mert ilyenkor inkább szülőkké válunk, mintsem az egykoron tett eskünk által fogadott dolgokon keresztül szemléljük az eseményeket.
Egy pillanatra se szenderedtem el az este folyamán, ahogyan minden egyes hívásra fel voltam készülve, ha a családunk keresne minket. Mindenkit  meg akartam nyugtatni, hogy nincs komoly baj. Holnap már haza is mehet Jonathan. Legalábbis reméltem ezt, hogy tényleg jók lettek az első vizsgálatok, hiszen az éjszaka is ezt támasztotta alá, amikor nem történt semmi baj se. Nyugodt és csendest volt, miközben a fiam ágya mellett ücsörögtem végig. Igaz, a kezét gipszelni kellett, mert elesett a felfordulásban és akadt olyan gyerek, aki véletlen rá is lépett, de ki tudna ilyenkor bárkit is hibáztatni? Szerencsére megmentették és füstmérgezésen kívül nem lett még nagyobb baj. Fáradtan léptem ki a liftből, miközben a kávémat szorongattam. Jonathan is próbált megnyugtatni reggel, hogy nyugodtan haza mehetek, ő jól lesz és persze az is sokat számított, hogy apa váltott, de ez nem megy olyan könnyedén. Volt még egy kis dolgom, mielőtt hazamennék. Meglepetten pillantottam a férfira, aki mintha a semmiből termett volna ott. – Igen, tényleg. Sajnálom, tudja nem sokat aludtam. Dr. Truffaz vagyok, Madeleine. – nyújtottam kezet a férfinak. – Köszönöm, hogy megmentette őt. – tisztában voltam vele, hogy egyedül neki köszönhetően tarthatom még a kezemben a fiamat. Nem akarok arra gondolni, hogy mi lett volna akkor… - Esetleg egy kávéra meghívhatom? Ez már úgyis kihűlt. – nem csak én voltam nyúzott, hanem ő is. Eléggé árulkodó volt. – Szerencsére jól van. Füstmérgezést kapott, illetve a keze eltörött. A többi ezekhez képest semmiség, hála magának. Tudják már, hogy mi történt? – indultam el lassan az étterem felé, hiszen ott mégis csak jobb kávét lehet kapni, mint az automatából. – Sajnálom, meg se kérdeztem. Ön jól van? – nem csak az illem miatt tettem fel a kérdést, hanem azért is, mert sejtettem, hogy az emberek alig kérdezhetik ezt tőlük meg. Lehet ez a szakmájuk, erre tették fel az életüket, de ők se halhatatlanok…



Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Pént. Ápr. 06, 2018 9:01 pm

Madeleine & Milo

A fáradtságom ellenére úgy döntök, ha ki is szellőztetem a fejem, egy pár napja történt tűzesetben megsérült kisfiúra ránéznék. Függetlenül attól, hogy ez nem tartozott a munkakörünkbe, többünkre jellemző volt, hogy bizonyos eseteket meglátogatunk. A gyerekek helyzete például ilyen volt. Nem értettem hogy lehet egyszerűen kikapcsolni, valakinek mégis ment. Én nem ez a valaki voltam, ezzel régóta tisztában voltam. Az éjszaka ugyan ködös volt, de a pár napja lezajló telefonbeszélgetés legalább nem ismétlődött meg. Nem szembesítettek vele újra, hogy amíg a vizsgálat le nem zárul, nem mehetek haza. Egyáltalán mi volt haza? Egy hónapja, talán kicsit több, mióta itt vagyok a városban. Más ennyi idő alatt már képes beilleszkedni, én viszont magamon kívül alig ismertem valakit.
A nő meglepődik, a helyében alighanem én is ugyan így reagálnék. Végül is, idegenek csak úgy nem szólítják le a másikat, pláne nem egy kórházban. A gyerekek láttán furcsán érzem magam, egy szülőn se látom kipihentség jelét, de a szemükben csillogó aggodalmat annál inkább. A nő, ahogy szembe fordul velem, egy másodpercre emlékeztet anyámra. A munkából hazatérő, fáradt nőre. nem igazán bók ez, de a helyzetből fakadóan az lenne abszurd, ha kisimult lenne és gondolatan.
-Megértem. egy szülőnek sem kívánnék ilyesmit.-talán ez másokkal így volt, a saját apám lehetett kivétel. Sosem mozdított meg egy fűszálat sem, csak azt látta bennem is, hogy a nyomdokaiba lépjek, anyám rosszallását és a legkevésbé sem foglalkoztatta a mi van ha egyszer nem jön ki az épületből típusú kérdés. Pedig nem egy társát hagyta maga mögött, saját akaratán kívül. A bezárkózottságát és a makacsságom viszont egyértelműen tőle örököltem. Sokak szerint ez egy nagy hiba…
-Nem köszönöm, igyekszem a szabadidőmben nem kávén élni.-a mai szabad nap, de holnaptól dupla műszak, hosszú nap, egyeztetés egy tűzvizsgálat kapcsán egy teljesen más üggyel kapcsolatban. Igaz egy tini fiú táskájában lévő bomba és ez óvodai tűz között ég és föld a távolság, mégis mind a kettő sokat elmond az emberek felelőtlenségéről.
Őszintén örültem, hogy a fiának nem esett más baja, bár újra megjelenik előttem a kép, ahogy a földön fekszik, eszméletlenül. A pillanat, mikor fohászkodtam, hogy csak életben találjam, még akkor is, ha én magam nem éppen vagyok hitbuzgó.
-Ez a munkám.-biccentek, mikor bemutatkozik, felém nyújtja kezét, amit elfogadok és ezzel a formaiságokon túl is esünk.
-Még vizsgáljuk. De az óvoda maga is mulasztott. A tűzjelzők több szertárban sem működtek. Ettől függetlenül valószínűleg elektromos tűz, ami a falak mögött kezdett el terjedni.-válaszolok tömören, a részleteket megtartva a szakmának, bár szerény véleményem szerint gyakoribb ellenőrzéssel meg lehetett volna akadályozni egy ekkora tűz kialakulását.
-Kutya bajom.-tárom kissé szét dzsekim, végigmérve magam, egy mosollyal alátámasztva szavaim, bár fáradt tekintetem nagy valószínűséggel egészen mást sugall. -Orvos vagy valami jogi végzettség?-kérdezek vissza, elmerengve pár másodpercig a Dr. Truffaz néven. És csak remélem, sok újságot nem olvasott, ami nem a helyi lapok egyike volt. Addig jó, míg az ártatlan tűzoltó képét meg tudom tartani és senki sem lát bele mást a történtekbe. -Férre ne értse, csak gondoltam benézek, de ha a fiához vissza szeretne menni, nem tartanám fel.-teszek úgy, mintha indulni akarnék. Az egészben a legfurcsább, hogy mivel nem voltam itt sok ideje, vágytam a normális társaságra épp úgy, mint a társaim ökörködésére. Bár ez akkor sem Chicago volt.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Pént. Ápr. 06, 2018 9:07 pm

Madeleine & Milo


Nyugodtabbnak kellene már lennem, elhinnem nekem is, hogy most már tényleg jobb lesz minden és nem történhet semmi se a fiammal, de orvos vagyok és ez pont elegendő ahhoz, hogy olykor még inkább aggódjak, mint kellene. Láttam már megannyi javulást, gyógyulást, hogy utána még rosszabb legyen, amikor a tűnetek mégis felütik a fejüket és kiderül, hogy még sincs semmi rendben. Még annyira se, mint hittük. Bízok a kollegák szakértelmében, de attól még én is csak egy aggódó édesanyja voltam jelenleg, aki a fiát szeretné jó állapotban látni és tudni, hogy tényleg jól lesz.
Meglepettséget elrejteni se tudnám, de talán inkább annak szól, hogy nem számítottam rá, ahogyan a gondolataimtól kizökkenve is kell pár másodperc mire újra tisztán látok és teljesen újra lélekben is itt lehetek. Halovány mosoly kúszik az arcomra, ahogyan a férfit fürkészem. Mintha hasonlóan alig aludt volna valamit, vagy másról lenne szó? Netán őket is megviselte az, amit tegnap láttak? Szerencsére nem lett halálosáldozata a tűznek se, de ahogy hallottam az óvoda jó ideig nem nyithatja ki a kapuit, más óvodákba helyezik át a kicsiket, de ez persze még képlékeny. Előbb talán nem ártana megnyugodnia minden gyereknek, de legfőképpen szülőnek, mert esélyesen mi jobban megijedtünk, mint a kicsik. – De legalább mindenki jól van és a legtöbb esetben nagyobb volt a riadalom, mint a gond. – tényleg egyetlen egy szülőnek se kellene átélnie ezt. Nem is tudom, hogy milyen borzalmas lehetett azok számára, akik időben értesültek róla és a helyszínen izgultak a csemetéikért. – Jól teszi, a túlsok koffein amúgy se egészséges, de hiába tudjuk ezt, azt hiszem ez már szakmaiártalom is, hogy élünk-halunk az ilyen dolgokért.- alig hallható nevetést is megengedtem, mintha a beszélgetés kényelmetlenebb részeinek az élét akarnám elvenni. Legalább rövid időre, míg ilyen kis semmiségről van szó. Persze, az automatából kapott kávé inkább híg, mintsem olyan kártékony lenne, de amennyit olykor mi is megiszunk. Nem tesz túl jót. – Persze, de attól még nem lehet könnyű minden egyes alkalommal az életét kockáztatnia másokért. Inkább elhivatottságnak mondanám, ahogyan nálunk az életmentés. – szerény, talán túlzottan is az. Minden tűzoltó ilyen lehet, vagy netán akadnak olyanok is, akik most a mellüket vernék, hogy ők milyen módon mentették meg a gyerekeket és mennyi elismerés járna ezért? Fogalmam sincs. Szerencsére nem sokszor volt még szerencsém hozzájuk és reméljük így is marad, mármint ha legalább a hivatásukat tekintjük.
- Reméljük, hogy sikerül utána járni teljesen a dolgoknak és kiderül, hogy nem rossz óvodába irattam be a fiamat. El se tudom hinni, hogy miként lehetséges egy ilyen mulasztás. – természetes volt, hogy tagadtam. Melyik szülő lenne képes egyből elfogadni, hogy netán az óvoda is hibázhatott, amibe a gyerekét járatta? Túlzottan rémisztően hatott. – Orvos vagyok a gyerekosztályon. Nemrég jöttem vissza szülés után. Ön régóta van a városban? – pillantottam rá kérdőn, mert mintha kisebb akcentus netán játszott volna még nála, de lehet már csak a fáradtság miatt képzelődöm. Semmi sincs kizárva, de tényleg nem. – Nem értem félre és köszönöm, hogy bejött. Sütire se hívhatom meg? Igaz, nem olyan jó, mint a cukrászdákban, de ezért nem is utolsó a sorban, amit itt lehet kapni. – ajánlottam fel egy újabb alternatívát, hiszen fogalmam sincs, hogy miként is hálálhatnám meg. – Nem, még a végén a fiam és a férjem együtt dobnának ki a szobából. Egész este itt voltam, most a férjem van vele. – tettem még hozzá, hogy miért nem sietek a fiamhoz. Tényleg lassan haza kellene menni, mert ha pár óra múlva is meglátnak itt a fiúk. Nah, akkor lehet együtt tessékelnek ki a kórház ajtaján, hogy menjek már haza.




Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Hétf. Ápr. 09, 2018 8:29 pm



Madeleine && Milo

Elengedem a kávé témát, bár örömmel tölt el, hogy a fia jól van, kávéra nem fanyalodnék. Igazából a reggeli, ebéd kimaradt, a vacsorának talán nem egy feketének kellene lennie.
-Túl sok éve üldöz már ez a sátán. Ahogy az egész laktanyát. De gondolom a dupla műszakot máshogy nem is lehet túlélni.-vonok vállat.
-Az. De ahogy a maga szakmájában, az enyémben is sűrűn vannak sötét időszakok. Bár ne lennének. De szerencsére mindenki jól van.-keserű szám íze, de nem a fia és az óvodai tűz miatt, inkább a múltam sötét foltjai miatt. A démonjaival mindenkinek harcolnia kell, én a sajátommal lassan köszönőviszonyban leszek, ha sűrűn keresem a pohár alján. Csak remélem, hogy karikás szemeim nem árulnak el mást...
-Kicsit több, mint egy hónapja. Igazából nem önszántamból választottam ezt a várost.-ismerem el, majd legyintek.-De nem fárasztom a részletekkel.-mondjuk gondolhattam volna, hogy orvos, hisz a folyosón rohangáló ápolók és személyzet mosolyogva nézett rá.-Az akcentusom leplez le, mi?-vakarom meg fejem. Bár nem voltam már fiatal, őszülő hajam megtévesztő lehetett, gesztusaim viszont ráhibáztak, és pont nem arról árulkodtak, hogy megfáradt ötvenes lennék. Az élet ilyen... Elit berkekben a stresszt hibáztatnák. Én inkább a családom és a saját makacsságom.
-Talán nem egy orvosnak kellene ezzel dicsekednem, de ma még semmit nem ettem. Szóval a sütemény nem rossz ötlet. Persze csak, ha van citromos pite.-eresztek el egy kissé megfáradt mosolyt, bár tényleg értékelném, ha valami ehető édességhez jutnék. Bár ettől függetlenül nem rajongtam érte, ha szívességből meghívnak. Nyilván a szakmájának hála ezt érezhette is kissé hangomon. Mind a ketten azért tettük, amit, mert ez volt az életünk, az a munka, ami a mindent jelentette. Csak nekem a család rész sántított.
Kíváncsian vonom fel szemöldököm, majd lehajtva fejem, elmosolyodva nézek rá vissza.
-A férje biztos mindent megtesz, hogy ne aggódja feleslegesen túl magát. Mondjuk nem tudom, orvosi ártalom-e, ha a gyermekére néz le. -értem mindezt arra, hogy nehéz lehet úgy nézni, szemlélni a történéseket, hogy nem folyhat bele, nem lehet a kelleténél több beleszólása. Mint anya, de mint orvos, ilyenkor háttérbe kell húzódnia. Legalábbis Chicagoban ez így ment. Persze ez egy más ország, más szokásokkal. Minden estere megértettem, hogy a fia kitől örökölte a tekintetét.
-Mindenkire ráfér a pihenés.-mondom, bár a hitelességem a karikáimmal megkérdőjelezhető.-Van valami speciális is vagy csak általános orvos?-szegezem neki a kérdést, elindulva a folyosón, bár hiába teszek úgy, mintha tudnám merre kell menni, őszintén fogalmam sincs, mi merre van a kórházon belül. A sürgősségi megvolt. A szemöldököm már megismerte a francia ápolónők gondoskodását.



||music:zene|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Vas. Ápr. 15, 2018 9:38 pm

Madeleine & Milo

- Mindenkiében vannak csak másképpen. S olykor talán túlzottan sötétek is azok a pillanatok, de erősebbé is tehetnek és tanulhatunk is akár belőlük. Én ebben hiszek. – nem pedig abban, hogy a rossz csak megtörhet minket. Megtör, de építkezni is lehet belőle, egy orvosnak pedig szüksége van erre. Ha egy-egy tragédia összeroppantana minket, akkor esélyesen nem dolgozna itt ennyi orvos. Ritkán, de megesik, hogy mi is hibázunk, de legtöbb esetben inkább az a gond, hogy mi se tehetünk semmit se, mert már netán túl késő. Egy perc is sokat számíthat, néha még annyi se kell. Sok múlik a gyorsreagáláson, azon, hogy felismerjük mi lehet a baj és időben megakadályozzuk azt, hogy tényleg teljesen túlkéső legyen. A végsőkig hinni akarunk abban, hogy soha nem késő, aztán ráébredünk, hogy a halállal mi se dacolhatunk…
- Nem olyan rossz város ez, ha ad neki egy esélyt, akkor lehet még meg is szereti. Néha a levegőváltozás jót is hordozhat magában. – rántom meg alig láthatóan a vállaimat. A kérdésére mosolyogva bólintok. – Kicsit, de ahhoz képest egészen jól beszéli a nyelvet.  Viszont akkor ezek szerint nincsenek igazán barátai még itt, vagy nem is annyira ismeri a várost. Csöppet se untat, szeretek másokat meghallgatni. – szívesen meghallgatom őt is, ha szeretne mesélni. Olykor egy-egy történet elmesélése is képes jót tenni az emberrel. Azt hisszük, ha hallgatunk, akkor azzal másokat és magunkat védjük meg, de valójában nem. Nem mindig várunk tanácsot, ahogyan esélyesen én se szólnék bele az életébe, ha úgy ítélném meg, de attól még semmiből se tart meghallgatni.
- Vigyázzon, a végén nem fog kapni nyalókát a vizsgálat végén. – kuncogok jókedvűen. Tetszik a férfi humora, pedig sokakból képes kihalni, ha sok borzalmat látnak. Lehetséges, hogy netán ők se tudnák túlélni a hétköznapokat, a munkájukat, ha nem viccelődnének olykor. Nem tudom, szerencsére nem sok tűzoltóhoz volt szerencsém és nem is bánnám, ha így maradna. Sose jelent jót, ha hívni kell őket, ahogyan az se, ha ők is kellenek egy-egy sérülthöz, s netán még valamelyikük a be kíséri a beteget, mert annyira súlyos a helyzet…
- Ő is orvos, csak az idegosztályon. – avatom be, hogy bőven akad orvos ebben a családban. Az lenne szép, ha valamelyik gyermekünk is netán annak állna, viszont érdekes, hogy egyébként a családomban egyetlen egy orvos se volt. Nem is értem, hogy tévedhettem erre a helyre. – Kicsit talán orvosi ártalom is, de legfőképpen jelenleg inkább az anyaiszív tehet arról, hogy aggódom érte. A szívem alatt növekedett, utána pedig végigkísértem az életét, megóvtam, vagy legalábbis igyekeztem. Nem akadna olyan szülő, aki ne aggódna a gyermekéért ilyen helyzetben. – én legalábbis ebben hiszek. Elhiszem, hogy vannak rossz szülők, miért ne létezhetnének? Tesznek sok rosszat az emberek, de a többség szerencsére jó anya, jó apa is. S egyébként is mitől dől el, hogy valaki jó? Ez szerintem relatív kérdés és könnyedén meg se lehetne mondani. Inkább csak egy-egy benyomás alapján és saját értékrendünk alapján csoportosítunk, miközben akár tévedhetünk is.
- Helyettes főorvos vagyok, vagyis még azért tanulom, mert pár év múlva nyugdíjba megy a főorvos és szeretné, ha én venném át a helyét. Így eléggé sok rétű a tudásom, ahogyan még rengeteg mindent kell megtanulnom. Azt hiszem, hogy egészen a sírig lesz mit tanulnom. – nem hittem abban, hogy ha valaki elér egy pozíciót, akkor ő már mindent tud és nem kell tanulnia. Mindig tanulhat valami újat az ember, a korral is mellette haladni és esetleg más orvosokkal beszélgetni, megvitatni a dolgokat és nem félni segítséget kérni, ha olyanról van, mert mindig a betegnek kellene az elsőnek lenni, nem pedig annak, hogy mennyire ciki vagy nem ciki kérdezni. – S van már kedvenc helye, vagy bármi amit szeret ebben a városban? – érdeklődtem kíváncsian, ha már annyira friss erre felé. Hmm, egyszer talán eljöhetne hozzánk is, hiszen egy családiebéd, vagy vacsora is remek dolgot tud tenni az emberrel, meg a kedvesség is, amiről olykor úgy érzem, hogy kihalóban van már ebben a korszakban.




Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Hétf. Ápr. 30, 2018 7:23 pm



Madeleine && Milo

-Szerintem nem akarja tudni, hogy milyen szörnyű páciens tudok lenni.-biztosítom róla.-De szörnyű, hogy az orvosok a mai napig ugyan azt a trükköt vetik be.-célzok ezzel a nyalókára, egy félmosollyal képemen.
-Az egészen pontosan mit takar?-vonom fel szemöldököm nagy érdeklődéssel a téma iránt, bár jómagam két esetben járhattam erre. Vagy mert valakihez jöttem, vagy mert épp a halálomon voltam. A legtöbbször magam oldottam meg a problémáim. Legalábbis amíg ezt az otthoni állomáson engedték. Pontosabban, amíg nem tudtak róla, hogy mit teszek tulajdonképpen.-Ezt nyilván egy szülő tudhatja csak igazán.-nem voltam az az apuka típus. Legalábbis ezt gondoltam. De róla sütött, hogy jó anya. Gondoskodó, akár orvos, akár sem. Kicsit emlékeztet anyámra. Ez is valami komplexus azt hiszem.
-Ha jól rémlik van is erre valami mondás. Tudja, mint a jó pap is holtig tanul. Gondolom erre rátesz egy lapáttal az orvostudomány fejlődése is.-bár nem nevezném magam szakavatottnak a témában, talán nem néz teljesen hülyének, ha ebből az irányból közelítem meg a dolgokat.
-Igazából az a tervem, hogy nem maradok sokáig.-reagálok nem túl kedvesen, aztán megköszörülve torkom, igyekszem kedvesebb stílusra váltani.-Nem, igazából még nincs. Azt hiszem még szokjuk egymást.-hát ebből se jövök ki már jól, de ezen már felesleges gondolkodni tovább. Az első mondatból leeshetett, hogy a jelenlegi helyzetemmel nem vagyok megelégedve,m bár a pozícióm nem volt rosszabb, mint odaát, de attól még megtörtént, ami megtörtént.-Van valami, amit tudna ajánlani?-fordítom vissza a kérdést. Talán ideje lenne megismerkednünk. Nekem és a városnak. Talán...
Eljutunk a büféig, kérek egy kávét és egy piteszerű süteményt és Madeleine-re nézek.
-Szó se lehet róla, nem hagyom, hogy maga fizessen!-tisztázom gyorsan és várom, hogy ő is kérjen magának valamit, aztán elnézem a boldog kisfiút, aki az anyja mellett, büszkén sétál, annak ellenére, hogy hatalmas gipsz nehezedik a karjára. Mintha mi sem lenne természetesebb ennél. Igaz a gipsz már agyon van firkálva.
-Biztos kismilliószor kérdezték már meg magától, de talán szakmai ártalom is. Hogy bírja kezelni?-nem mondom ki a lényeget, de tudom, hogy tudja mire gondolok. Amikor nem így sétálnak a gyerekek mellett a szülők. Bár nem mondom ki... hónapok óta küzdök ezzel a kérdéssel. Az elmúlással. A ténnyel, hogy valakit választottam egy élő helyett. A társam, egy ártatlan helyett, aki a kötelességét teljesítette és valakit, akit meg lehetett volna még menteni és ártatlan volt. Azt hiszem az én nagy hibám a lelkiismeretem, amit még nem tanultam meg egyszerűen kikapcsolni.



||music:zene|| megjegyzés || ® || Inspirate by ®


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Kedd Május 01, 2018 6:04 pm

Madeleine & Milo

- Valami állandónak maradnia kell ebben a világban is. – utalok itt az orvoslásra, hiszen az emberek változnak, a világ is, de azért egy-két dologban semmi változás nincs, mint például ebben sincs. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy még mindig alkalmazzuk.
- Mármint mi? A férjem munkája? – kérdezek vissza meglepetten és zavarban is vagyok kicsit. Lemon erről órákat és ódákat tudna zengeni, én már nem vagyok ilyen. A legtöbben pedig tudják, hogy mit is takarhat ez. Őszinte akarnék lenni, akkor nekem is csak azért van fogalmam róla, mert a férjem ott dolgozik. Egyébként nem túlzottan érdekelt soha se az a vonal az orvoslásban, de az is lehet valamit félreértettem és teljesen másra kérdezett rá. – Igen, vagy olyan, akinek akad kistestvére, vagy olyan, aki fontos a szívének. – minden szeretet hasonló, még akkor is, ha másképpen nevezzük. Mindegy, hogy ki miért fontos számunkra, az számít, hogy óvni akarjuk és épségben tudni.
- Igen, pontosan! De gondolom ez maguknál is így van, vagy ott azért ennyire nem vészes a dolog? – nem tudom, hogy pontosan náluk mennyire befolyásolóerő a technikafejlődése. Életemben kétszer jártam olyan helyen, az is Jonathan miatt volt, mert kicsiként vonzották őt a piros és nagy autók. Aztán egyszer nyíltnapkor mentünk el, máskor meg csak úgy meg kellett állni sétaközben. Szerencsére barátságosak voltak a hajdanán ottdolgozok és elviselték egy kisfiú rajongását.
- Sajnálom, nem akartam semmi rosszat se kérdezni, vagy olyat, ami kényelmetlen tud lenni. – rázom meg a fejemet is, miközben automatikusan emelem meg kicsit a kezemet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire heves reakciót váltok ki a férfiból, de meglepetések még mindig érhetik az embert. Sietve pillantok körbe, mint aki menekülne is a kínos helyzetből. Nem szeretem a konfliktusokat, ahogyan olykor tényleg menekülnék egy-egy beszélgetésből is, amikor túlzottan kínossá válik, mint ez is valamilyen értelemben.
- Szokásos lenne, meg mellé egy mandulatorta. – mondom kedvesen az eladónak, amint megérkeztünk a büfébe. Meg se próbálok a férfival vitába keveredni, hogy ki is fizessen. – Köszönöm. – pillatok csak rá hálásan, miután elvettem a kávémat, majd a süteményt is a tálcára tettem. Jöhetett a szalvéta, majd rá a villa. Keresek egy üres helyet is, mielőtt még válaszra nyitnám a számat. Leülök és röpke ideig még gondolkodom.
- Nem könnyű, főleg azután nem, amikor már mi is szülők leszünk. De úgy érzem, ha mindent megteszünk és úgy veszítünk el pácienst, akkor könnyebb az egész. Mi nem csak ésszel, de szívvel is harcolunk egy-egy betegért. Sose könnyű látni azt, hogy miként törnek meg az emberek, de minden egyes alkalom, amikor reményt adhatunk valakinek… Az képes kárpótolni ezekért a nehéz napokért és pillanatokért is. – komolyan csendül a hangom, mert ez az igazság. Az pedig teljesen más kérdés, hogy esélyesen nem sokáig maradok itt. Nem tudom összeegyeztetni az itteni életet az anyasággal. Inkább kicsit nyugisabb vizekre fogok evezni, mint orvos. Úgyis úton van már az újabb rezidens sereg, akik remekül fognak biztosan helytállni.  




Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Szomb. Jún. 02, 2018 7:03 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Hétf. Jún. 04, 2018 6:41 pm

Raising kids is part joy and part guerilla warfare
Hanának

Nem, attól, hogy utána dugod a filckupakot is, nem fog kiesni a makaróni. – Nem feltétlenül az a mondat, melyre úgy gondoltam, feltenném az életem. Egész biztosan olyan mondat, melyhez hasonlóan szürreálisakat korábban nem tudtam volna elképzelni, ám mostanra sikerült mindennapossá kinőni magukat. Nem, az a néni nem nindzsa. Nem, az a bácsi nem csokiból van. Ne mondogasd, hogy muff. Ne kiabáld, hogy Gangnam Style, ahányszor ázsiait látsz. Ne szagolgasd a kutyus hátsóját. Ne nyalogasd a kacsát. Ne kérdezgesd az időseket, tudják-e már, mikor halnak meg. Nem, attól még, hogy Apa leborotválta a szakállát, ugyanúgy apa maradt, ne mondogasd, hogy nem vagyok az. Az emberek rendszerint kétféleképpen reagálnak; vagy megértik és nevetnek (sejtéseim szerint örülnek, hogy nem velük történik, és a megkönnyebbültségtől rázkódik olyannyira a válluk), vagy kéretlen tanácsokat osztogatnak. Rendszerint hülyeséget. Csak és kizárólag hülyeséget, amelyre jogosult vagyok hasonló hangnemben hasonló választ adn; kiváltképp, ha idős az illető. Nem diszrkiminálok faj, nem, vallási vagy etnikai hovatartozás, kulturális közeg vagy akcentus alapján, sem pedig kor okán. Egyszerű filozófia; aki seggként viselkedik, azzal seggként bánok, függetlenül attól, az a segg milyen közel lóg már a padlóhoz.
Mindezt persze nehéz úgy kivitelezni, hogy a gyerek mindent és abszolúte minden hülyeséget felszed, amivel csak szembetalálja magát, s habár kiskutyákra hasonlító odaadó figyelme valahol megható, nem tűnik sokkal kevésbé bekorlátozónak, mint Észak-Koreában élni.
Bár hogy honnan szedte, orron át finomabb a makaróni, nem tudom.
Apaaaa… – nyígja mellettem, a zsúfolt váróterem narancsszín műanyag székein ülve. – Nézd! Ha ezt befogom, a másik sípol! – közli lelkesen. És valóban. Pán Péter is megirigyelné.
–  A szádon át vedd a levegőt – fogom meg  tíz éves fiam kezét, hogy biztos, ami biztos; ne kapjon lehetőséget további kísérletezésre. Mikor közölte, mit csinált, először megpróbáltam én kiszedni neki; elvégre, annak idején velem sem rohantak azonnal a kórházba. Ám nem láttam semmit, Chloé pedig határozottan ellenezte mind a porszívó használatát (a lombfúvót ki sem engedte mondani),mind pedig azt, hogy bevigyem a boncterembe, hogy Hale kiszedje. Ha egy mellkas felnyitásával elboldogul, szerintem egy makarónit is ki tud szedni, ráadásul nem csak sort nem kell várni, a többi páciens sem panaszkodik, ha bevágsz eléjük. Csendes hely az.
Úgyhogy idekerültünk, a gyermekosztály sürgősségiére, mely nevét meghazudtolva, már legalább két órája nem csinált semmit. Kezdtem elveszíteni a türelmem, ráadásul már rég megbeszélésre kellett volna készülnöm.
Ha öntenénk egy kis kólát a másibka, lehet, hogy a buborékok kihoznák – javasolja a sokadik, képtelen ötletét. Ránézek, megbizonyosodom róla, hogy tényleg az én fiam, és sóhajtva felállok. – Vagy, ha a másikba rakunk mentost…
Keresek egy orvost. Maradj itt! – hagyom rá a semmittevés feladatát, hogy egy méternél messzebbre távolodhassak, a váróban ugyanis orvosnak, mint olyannak, nem sok nyoma van. Aztán, mintha csak nem létező imáimat hallgatta volna meg valaki, egyszer csak egy nő fordult be a folyosó végén, egyik kezében kávé, a másikban tablet. Remélem, hogy egy páciens adatait figyeli árgus szemekkel, nem pedig Candy Crushozik; utána lobogó, fehér köpenye némi előrelépés lehetőségével kecsegtet. Nem habozok elé menni, és óvatosan hívni fel magamra a figyelmét. Megállok előtte.
Helló, üdv, szép napot! Itt dolgozik, nem maszkabálból szökött, ugye? Remek. Maga az első, akit két órája látok, szerintem megharapott egy skorbutos kölyök, már rég megbeszélést kellene tartanom, a fiam orrában sípol a makaróni, és kezdek elgondolkodni rajta, hogy tényleg mentosszal és kólával fogom kiszedni onnan – közöltem mindezt ráérős, szinte szangvinikus stílusban, ám nem hagyva, hogy megpróbáljon félbeszakítani. – Szóval? Tud segíteni, vagy próbálkozzam a boncteremben?

it’s a hard knock life for us
avatar
● ● Posztok száma :
20
● ● Reag szám :
10
● ● Keresem :
garcia
&
jean d'arc
&
a mosómedvém
● ● karakter arca :
→ Nick Zano


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Kedd Júl. 31, 2018 9:00 pm


Bell & Hana


Orvosnak lenni nem sétagalopp. Talán egy vidéki kisváros háziorvosaként leélni az életet egészen monotonná válhat sok éves tapasztalattal, de egy nagy kórházban... Minden nap más. Más az ügyeletes orvoscsoport, mások a betegek, másak a betegségek. Néha szimplán csak fárasztó a nap, máskor arra sincs ideje az embernek, hogy öt percnél tovább üldögéljen, annyi az újonnan beérkező beteg. De ha jobban belegondolunk, megéri. A világ egyik legszebb hivatása életeket menteni, nem igaz? Még akkor is, ha néha egyszerűen csak arról van szó, hogy lázcsillapítót írok fel egy aggódó anyukának.
Ellenben a mai nap még időm sem volt arra gondolni, hogy miért éppen ezt a hivatást választottam. Valamilyen vírus kering, az általános iskolások pedig remek célpontnak bizonyultak hozzá. A délelőtt folyamán még becsúszott egy törött kar, és egy megfázás is, ami sokkal inkább az iskolaundornak köszönhetően volt olyan súlyos, mint amilyennek a kis betegem beállította.
- Dr. Walsh, egy pillanatra?
- Igen? ... Elnézést. - Bocsánatkérő mosolyt küldök az anyuka felé, akinek már egyébként is elmagyaráztam, hogy a felírt gyógyszereket hogyan érdemes beadnia a fiának.
- Csak egy betegemmel kapcsolatban szeretnék konzultálni.
- Rendben. Hallgatom. - Előbb a sztetoszkópot igazítom meg a nyakamban, aztán a köpenyem zsebeibe süllyesztem a kezeimet, így indulok neki a sétának a kollégám mellett, aki meglepő módon éppen engem kért meg, hogy konzultáljak vele. Néhányszor ebédeltünk együtt, viszont az Istenért sem tudnám felidézni, hogy mi a neve. Dr... Manning. Ebben biztos vagyok, de hogy mi a teljes neve... Talán ha innék egy kávét, és pihenhetnék tíz percet, talán eszembe jutna. Igazából lényegtelen, nem? Munkaidőben a páciensek a fontosak, és az életek, amiket megmentünk.
Persze mintha csak az univerzum tudná, hogy pihenésre vágyom, mire átérünk a másik szárnyba, káoszba csöppenünk, Will (közben eszembe jutott a neve!) betege elvesztette az eszméletét, az egész sürgősségi zeng a kék kódtól, nekünk pedig rögtön kapcsolnunk kell. Húsz percünkbe telik újraéleszteni, és még tizenötbe, amíg stabilizáljuk és megosztjuk egymással a teóriáinkat pácienssel kapcsolatban.
Úgy érzem éppen eleget tettem már ma ahhoz, hogy megszerezzem magamnak azt a bizonyos kávét, ezért mielőtt visszaindulnék a gyerek sürgősségire, megkörnyékezem a legközelebbi kávéautomatát. Igyekszem a folyosón behozni a lemaradásomat, amit ez a kis kiruccanás jelentett, de mielőtt jobban belemerülnék bármelyik betegem adataiba, elém toppanó léptek zajára leszek figyelmes, és kicsi hiányzik ahhoz, hogy magamra borítsam a kávém, mielőtt sikerülne megállnom.
- J.. jó napot! - Nyögöm ki, amikor lehetőségem adódik rá, és sikerült feldolgoznom mindazt, amit hirtelenjében elhadart nekem. - Persze, hogy tudok - bólintok egyet határozottan. - Sajnálom, hogy eddig kellett várniuk. Ha Ön és a... - Igyekszem elnézni a férfi vállai fölött, hátha valamilyen csoda folytán meglátom és felismerem a fiát. - Fia velem fáradnak, azonnal megnézem azt a beragadt makarónit. - Intek egyet a folyosó másik vége felé, a rendelő irányába, aztán ellépek mellette és megindulok arrafelé.
Amikor végül megkerül a férfi fia is, illetve beterelem őket a rendelőbe szólalok meg újra: - Én Dr. Walsh vagyok. Te pedig...? - Leteszem a tabletemet, és közelebb lépek a kis páciensemhez. - Szóval... Apukádtól és a kórlapról úgy tudnom, hogy egy makaróni ragadt az orrodba. Feküdj le, hadd nézzem meg, jó? - Míg a kisfiú a szavaimnak megfelelően hanyatt fekszik, én az apuka felé fordulok.
- Ha minden jól megy, alig tíz perc és már készen is leszünk.


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály •• Kedd Aug. 21, 2018 7:54 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Gyermekosztály ••

Ajánlott tartalom

Gyermekosztály
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-