Brisbane
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 8:05 pm ✥

✥ Yesterday at 4:19 pm ✥

✥ Yesterday at 2:09 pm ✥

✥ Yesterday at 1:49 pm ✥

✥ Yesterday at 10:29 am ✥

✥ Yesterday at 10:24 am ✥

✥ Yesterday at 10:20 am ✥

✥ Szer. Május 23, 2018 10:58 pm ✥

✥ Szer. Május 23, 2018 10:28 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Brisbane •• Csüt. Ápr. 19, 2018 6:18 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2092
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Szomb. Ápr. 21, 2018 11:46 am


Gale &&  Debbie

Alig két hete temettük el az anyámat, és ebben az időszakban hagyott el a feleségem is. Nem feltétlenül az ő akarata érvényesült, mert én voltam az, aki kimondta, hogy menjen, mert így válhat szabaddá. Azóta egy élőhalottá avanzsálódtam, és a napi szükségleteken kívül nem élek mással. Rágok, ha kell, iszok vizet, hogy ne száradjak ki. Camille velem lakott, féltett, és kiborult. Apára nem számíthattunk, amint a földet elegyengették a koporsón, máris úgy döntött, hogy menekül, és a hajójával együtt partra szállt. A betegeimet bizonytalan időpontig lemondtam, és Milának is szabadságot adtam, de ő makacsul ragaszkodott hozzá, hogy amíg nem állok készen a visszatérésre, majd ő tartja a frontot a rendelőben. Nem akartam, de hadakozni se tudtam vele. Camille kimaradozott az iskolából, nem érdekelt, hogy többször is felhívtak onnan, mert egyetlen egyszer sem fogadtam a bejövő beszélgetéseket. Egyedül kellett maradnunk a gyásszal, és emiatt nem vágyott egyikünk sem a szánakozó tekintetekre, és részvétnyilvánításokra sem. A hetek elteltek, mire eszembe jutott egy közeledő esemény. Adam és Leah esküvője odahaza a hétvégén kerül megrendezésre. Nem mondom, hogy nagy kedvem volt bulizni, de azt sem hagyhattam, hogy elmerüljünk a mocsárban. Camille-nak ez kapóra is jött, mert látni akarta Adriant. Tiltottuk tőle, de a mai napig leveleztek, és skype-oltak…miért lettem volna olyan szemét testvér, hogy  az egyetlen barátjától elszakítsam? Beadtam a derekamat, és felpakolva a húgommal…elindultam a régi otthonunkba. A repülőút hosszúsága sem számított jelenleg, mert mindketten lélegezni szerettünk volna, egy kicsit kiszakadni a rémálomból. Nem óhajtottam szembenézni a többi rokonnal, és ha apám megtehette, hogy elhagy bennünket, akkor ennyi nekünk is járt. A közel tizenhat órán át tartó ücsörgés közben aludtam, néztem valami bugyuta filmet, és végre beszélgettem a kisebbik énemmel. Cam az elejétől fogva gyűlölte Párizst, de belátta, hogy anya miatt tértünk haza, és nem miattunk. A régi láncok, melyek idekötöttek, hirtelen elszakadtak, és bármerre mehettünk. Többször is érdeklődött Deborah felől, de állandóan hárítottam. Nem akartam a szétment házasságomról diskurálni, meg beleavatni, mikor neki is megvoltak a maga bajai, meg nekem is. A régi házunkba egyértelműen egyikünk sem kívánt betérni, így szállodai szobát foglaltam, és ott szálltunk meg erre a pár napra. A repülőjegyet nem vettem meg visszafelé, mert nem tudtam, hogy mikor akarunk visszamenni. A suli is várhatott, a munkám is…az egész dugába dőlt életem. Meg kellett találnom a gyógyulásom kulcsát, az édesanyám elengedését, de ott, ahol minden rá emlékeztetett, nem ment volna.

Idegesen mászkálok körbe. A meleg odaát is megvolt, de nem ennyire szembeötlően, mint itt a tengerparton. A násznép már gyülekezik, a húgom két napja minden idejét Adriannel tölti, és olyan, mintha sosem váltak volna el. Adam és Leah nagy napja ez, és mégis minden érzékszervem arra vágyik, hogy láthassam Debbie-t. Az állítása alapján visszatért ide, és mivel mindketten hivatalosak vagyunk a ceremóniára, kétlem…hogy kihagyná a legjobb barátnője életének legfontosabb momentumát. Az utolsó pillanatban beszéltem telefonon Adammel, hogy mégis eljövök. Az édesanyám halála már nem volt titok, mert a szakmája berkein belül úgy terjedt el a híre, mint a pestis. Az itteniek is nagyon kedvelték, már idefelé is többen jöttek megkérdezni, hogy miképpen viselem, de nem tudtam ésszerű választ adni. A fekete öltönynadrágom zsebébe süllyesztem a kezemet, és a parton sétálgatok, mikor észreveszek egy szőke hajzuhatagot. Megállok, nem akarom, hogy meglásson…olyan érzés viszontlátni…mintha újra felragyogna a nap. Meseszép…másmilyen nem is lehetne. A torkom összeszorul, és sután nézem őt. Ezt még szabad.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■credit


A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 22, 2018 11:17 am-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Szomb. Ápr. 21, 2018 1:51 pm

to; Gale

Az elmúlt időszak nem volt olyan egyszerű, mint azt a sorozatokban és a filmekben mutatják. Nem jött a hőn áhított szabadságérzés, nem volt minden éjszaka bulizás, mely után a barátnőkkel beülhetsz egy kávézóba, hogy jól kitárgyalj mindent. A költözés, a menekülés és annak bizonygatása, hogy igen, jól vagyok, sokkal több energiámat emésztette fel, mint azt remélhettem volna.
Szerencsémre a drága jó anyukám és édesapám tárt karokkal fogadtak és istápolták a lelkemet. Imádom őket, s ezt a távolság csak felerősítette. Most, hogy itt vagyok, hogy velük lehetek, az időm nagyobb részét rájuk fordíthatom, sokkal jobb a lelkemnek. Anya minden egyes nap gondoskodott arról, hogy az itt töltött időben, ne legyen esélyem arra, amit elképzeltem magamnak a Galetől való elválás után. A jégkrém, sorozat, édesség kombináció helyett jutott idő a vásárlásra, lakásnézegetésre és kirándulni is. Ez pedig nagyon sok pozitív energiával és gondolattal töltött fel.
Azonban arra nem voltak eléggé jók ezek a programok, hogy elfelejtsem, amit odaát magam mögött hagytam. Nem telik el úgy nap, hogy ne vágynék arra, hogy beszélhessek vele, hogy érinthessem vagy csak egy lopott pillantást kapjak tőle. Gale a másik felem, ezt mindig is tudtam. S az, hogy most két különböző országban éljük a mindennapjainkat, nem változtat ezen. Amíg valamelyikünk nem állít be a másikhoz válási papírokkal, úgy gondolom, hogy megvan még az a hajszál, ami összeköt minket. Tudom, hogy ez naivság, hogy ez a filmbéli klisé az unalmas hétköznapokban nem mindig jön be, én mégis remélek.
S ilyesfajta reményeimet az újdonsült egymásra találások és szerelmi sztorik még inkább felerősítik. Adam és Leah régi ismeretségből alakítottak ki egy szerelmi szálat, melynek megkoronázására készülnek. Nem sok kedvem van hozzá, kifejezetten kényelmetlennek tartom a helyzetet, de lévén, hogy jó barátokról van szó, nyilván nem maradhatok az újdonsült lakásom falai között. Pedig végre biztonságot nyújt valami. Van egy hely, ahol megbújhatok, ahol nem emlékeztet minden a férfira, akinél a szívem van. Nekem pedig muszáj elhagynom, s kilépnem a konfortzónámból.

Több órás készülődés után sikerül, késésben, elindulnom az esküvőre, melyen néhány órácskára kénytelen vagyok magam mögött hagyni a gondjaimat. Egy piros ruhában tündökölők, hajzuhatagom kissé rendezetlenül omlik vállaimra. Nem akarok hódítani, nincs kedvem bájologni másokkal, csupán csak a kötelességtudat hozott ide. Ám mielőtt túlesnék azokon a körökön, melyekben elkezdik boncolgatni, hogy vagyok, miért jöttem vissza, mi van a házasságommal, úgy érzem kell egy kis séta a tengerparton. A lelkem nem gyűjtött össze elegendő energiát, s abban bízom, hogy ott meglelek valamit, mely választ adhat a milliónyi kérdésre, a fejemben.
Mélyen szívom magamba a sós víz illatát, szemeimmel a messzeséget pásztázom, miközben a lágy nyári szellő, simogatja a bőrömet. Feltölt. Jól eső érzést kapok ettől, mégis hiányzik valami. Fejemet lassan fordítom el jobbra, s ekkor van szerencsém meglátni Őt. Szívem hevesen ver, ajkaim kissé elnyílnak. Gale lehengerlően néz ki ebben az összeállításban, most nem látom azt a lecsúszott alakot, akinek képe mélyen a retinámba égett. Elvégre az volt az utolsó kép, mellyel rendelkeztem róla. Még így a távolból is látszik, hogy meggyötört, s nincsen ere teljében, de határozottan jobban fest. Nem tudom mit kellene tennem. Leginkább a karjai közé vetném magamat, hogy ölelésébe bújva elrebegjem bocsánatkérésemet, amiért magára hagytam. Hiába ő küldött, hiába ő volt az, aki az utolsó tört a másikba szúrta, hibásnak érzem magamat is. Mert az is vagyok. Újabb mély levegő, már nem csak fejemmel, de testemmel is felé fordulok, s teszek pár apró lépést az irányába. Akarom őt. S most nem a testiségre kell gondolni, mert ez sosem arról szólt elsődlegesen. A szíve kell, a lelke kell, a megnyugvás, a szeretet, az állatiasság. Minden, ami benne lakozik. Eddig is tudtam, hogy a viszontlátás sok mindent kihoz majd, de arra nem gondoltam, hogy ilyen szinten erősíti fel bennem az érzések kavalkádját, melyek felé irányulnak. Mire észbe kapok, lábaim már elé penderítenek, s én félve nézek fel rá.
- Hello Idegen - köszönök neki halkan, mégis tiszta szeretettel. S hiába diktálja azt a józan ész, hogy ennyi legyen az egész. Nem vagyok képes arra, hogy továbbálljak. Csak állok ott, vele szemben, várva bármire, amit ő akar. Csak ne kelljen távol lennem tőle, mert ráébredtem, hogy inkább vagyok vele a legszarabb helyzetekben is, mint nélküle. Mert nélküle esélyem sincsen a boldogságra.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Vas. Ápr. 22, 2018 11:19 am


Gale &&  Debbie

A kék égboltot bárányfelhők tarkítják, mint egy óriási vattacukorhalmaz, amibe szívesen beleharapna az ember, és a vékonyka rétegen átütő aranysárga napsugár élteti az alatta elterülő tükörmetszetet, mely nem más, mint a végtelen kékség. Hihetetlen, hogy idáig menekültem Párizsból, és közben nem érzem azt, hogy teljes lennék. Talán nem a földrajzi meghatározással van a probléma, hanem a bennem dúló ürességgel. Már sokkal jobban nézek ki, képes vagyok tőmondatokban beszélni a történtekről, de belül még mindig az a fajta elhagyatottság uralkodik, mint amikor kijöttem a kórházból, mégis felpillantok az égre, és lehunyva a szemhéjamat állok meg, hogy a meleg napsugarak cirógatva érjenek el, akárcsak anya érintése az arcomon, mikor kissrác voltam. Tudom, hogy egy jobb helyen van, ehhez kétség sem fér, de a hiánya felemészti a lelkemet…ami nem öl meg, az megerősít. Az igazság ebben rejlik, de még nem állok készen, hogy végérvényesen elengedjek minden jót. Anyának mennie kellett, de a házasságomnak is véget kell érnie? A remény ott pislákolt bennem, hittem abban, hogy Debbie meg fog jelenni ezen az esküvőn, és viszontláthatom majd. Lassan eszmélek fel, és nyitom ki újra a szemeimet, de csak a képzeletem játszik velem. Ő boldog lesz nélkülem, meg fogja találni azt a társat, aki jár neki, még akkor is, ha én ebbe belepusztulok. A cipőm orrának hegyét bámulom, elhatározom, hogy kicsit távolabb kerülök a nagy nyüzsgéstől, és teszek egy sétát a közeli szakaszon, mondjuk maga a ceremónia is itt lesz tőlem nem is olyan messze, de még kihasználom a maradék időmet, mielőtt őszintétlen mosoly költözne az ajkaimra, és mindenkinek azt mondanám, hogy jól vagyok. Botorkálok céltalanul, mint egy elveszett kisgyerek, mikor feltűnik a távolban, alig száz méterre tőlem egy női alak. A vörös ruha úgy szívja magába a halandó világ látványát, akárcsak a vulkánok mélyén rejtőző láva. Megtorpanok, mert nem hiszek az efféle találkozások erejében, de a szemem nem csal, és valóba Debbie az, aki ott áll. A haja lágyan omlik a vállára, és takarja be a hátát is, a ruha anyaga gyengéden öleli körbe a tökéletes, formás testét. Nagyot kell nyelnem…mit is mondhatnék neki két hét után? Helló…ez túl személytelen…Szia…ez meg nem utalna arra, hogy mennyire közel álltunk egymáshoz. A kettő között illene egy elfogadható köszönési formát találni, de nem bírok betelni a szépségével. Sután a zsebembe süllyesztem a kezemet, és barom módjára billegek az egyik lábamról a másikra, mint egy Kelj fel Jancsibaba. A szél kicsit feltámad és azt a kellemes sós permetet hordja felém, amitől minden reggel mosoly költözött a szirmaimra, és boldogan fogyasztottam el a kávémat. Teljesnek éreztem magam ezen a földrészen, és valahogy hiányzott a nagy kékség közvetlen kapcsolata. Debbie elindul felém, tudom, hogy észrevett, de nekem ólomsúlyúak lettek hirtelen a lábszáraim, és ott állok, mint egy cövek. Nézem őt, az agyam jár, mint valami hülyének, a szívem is hevesebben dobog a viszontlátás öröme miatt, de tudom, hogy nincs jogom ahhoz sem, hogy megszólítsam, mert elküldtem. Miért nehezíteném meg az újrakezdést neki? A válásról nem beszéltünk, túl nehéz téma, nem is szeretném ma szóba hozni. Nem is akarok válni. A hangja feléleszt, nem simán úgy érzem, hogy a légzés egy fájó, és ösztönös folyamat, hanem ahogyan kiejti azt a két szócskát, a tüdőm mélyebben teríti be a felületét a sós levegővel, és eltelítődik, mert erre vágyott. A szívem hozzá húzna, de nincs kedvem megijeszteni.
- Szervusz Él… - elharapom az utolsó szót, és egy aprócska mosolyra rándul meg a szám széle. A kékjeim csillognak, és csak nézem őt, mint ő engem. A pillanat hosszúra nyúlik, és végül elhatározva magamat odalépek mellé.
- Itt vagy. Azt hittem ki fogod hagyni az esküvőt. – nem feltétlenül értelmes ezzel indítani, de közelről pillantok a kék univerzumba.
- Gyönyörű vagy, mint mindig. – nem húzom ki a kezem a zsebemből, de a belőlem áradó erősség most összekapcsolódik vele, mintha azzal is több lennék, hogy pusztán az aurájából táplálkozom. Félek megérinteni, de a szavaimmal cirógatom őt.


■ ■ Zene ■ ■ -  ■credit


A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 24, 2018 8:28 pm-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Vas. Ápr. 22, 2018 1:04 pm

to; Gale

Lelkem úgy vágyik rá, hogy köszönésének végét ne harapja el. Hallani akarom, érezni azt, hogy még szeret és ezt szavaival teszi teljessé. De tudom, hogy ez hiúság és egyelőre még csak álom marad. Feszengünk, ami teljesen természetes ebben a helyzetben. Ha most kétségbeesetten neki állnánk annak, hogy bizonygatjuk mennyire lazák tudunk lenni egymás társaságában, ciki lenne. Nincsen ilyesmire szükségünk. Mélyen belül mindketten tudjuk, hogy mire vagyunk egymás mellett képesek, csak még meg kell keresnünk az utunkat.
– Az meglepőbb, hogy itt vagy – mosolygom rá. Nem tudom miért az a fura, hogy én itt vagyok, hiszen tudta jól, hogy visszajövök. Számomra inkább az a sokkoló, hogy ő felült egy gépre és úgy döntött, hogy ilyen kevés idő elteltével emberek közé megy. Ráadásul egy esküvőn mutatja meg magát, ahol azért illik a legjobb formádat hozni. Sokan felróhatják neki ezt, de én már most biztos vagyok abban, ha így lesz, akkor vérmes hárpiaként kelek majd ki magamból, hogy megvédjem Őt.
– Te sem panaszkodhatsz – mérem végig őt, kicsit sem zavartatva magamat. Láttam már őt mindenféle formájában, nem tudna újat mutatni. S miért is lennék zavarban, ha a férjemről van szó? Kinőttük már azokat a frazírokat, mikor pironkodnunk és szégyenkeznünk kell a másik előtt egy-egy tettünkért. Lehet, hogy most nem olyan szoros közöttünk a kötelék, de tagadhatatlanul ott van. S lesz is, a sírig, vagy még azon is túl.
– Csak egy kicsi… – önkéntelenül is nyúlok az ingjének gallérjáért, amelyet eligazítok, hogy úgy álljon, ahogy kell. Szívem úgy zakatol, hogy majdnem kiugrik a helyéről. Hiába a távolság kettőnk között, nem tudom elhagyni az ilyesfajta gondoskodást és beidegződést. Ha most egy másik nő oldalán lenne itt, akkor is meglépném ezt. Ő a szívem őrzője, nem a kulcsé, amely nyitja, hanem az egész szerv nála pihen. Ez pedig azt jelenti, hogy önkéntelenül is úgy viselkedem, olyan tetteim vannak, melyek előtérbe helyezik azt, hogy mi az Ő érdeke. Hiszen a távozásom is azért történt meg, mert ő azt mondta. Ha nem ereszt el, nem adja meg a „szabadságot”, mai napig ott lettem volna mellette.
– Így már jobb – nézek rá mosolyogva, s kezemet lassan visszahúzom, hogy még véletlenül se legyek a kelleténél többet az aurájában. Nem akarom, hogy ez kellemetlen legyen, de tudom, hogy elkerülhetetlen. Mióta eljöttem nem beszéltünk. Nem tudom mi történt vele, hogyan sikerült erre a szintre összekaparnia magát, s ez azért egy kissé felzaklat. Mert ott kellett volna lennem mellette, segíteni neki, vigyázni rá. De az akaratát teljesítve, inkább behúztam fülem és farkam, s úgy tettem, mintha nem lenne annál természetesebb, hogy nélküle élek. De ez micsoda kínszenvedés volt, éjszakai sírások, rémálmok, hajnali kelések. Senkinek sem kíván ilyesmit az ember.
– Gale… – sóhajtok. Annyi mindent szeretnék neki mondani. Tudnia kell, hogy mennyire hiányzott, hogy mennyire bánok mindent, hogy bármit megadnék azért az egyetlen egy pillanatért, amikor még érezhetem, hogy minden rendben. El akarom mondani neki, hogy nem érdekel már a gyerek dolog, hogy nem az elsődleges, hogy tipegjen körülöttünk bárki, mert rájöttem, hogy nélküle semmit se akarok. Ha ő nincs benne a jövőképemben, akkor az semmit se ér. De a szavak mégsem jönnek. Csak állok vele szemben, majd egy pillanatra félrenézek, s ezzel emlékeztetem magamat, hogy most miért is vagyunk itt.
– Azt hiszem vissza kellene menni – fejezem be végül sután a mondatot. De nem akarok, hogy azt feltételezze, hogy jelenléte zavar, ezért még mielőtt bármit tehetne folytatom a mondanivalómat. – Esetleg… van arra esély, hogy… szóval nem akarok egy majom mellett parádézni, hacsak nem te vagy az a majom – miért ilyen nehéz? Miért nem lehet egyszerűen elmondani azt, hogy mennyire örülnék annak, ha ő állna mellettem, mikor végig kell vonulni mindenki mellett? Semmi kedvem egy olyan alak mellett mutatkozni, akit csak néhány órája ismerek. Az én oldalamon Galenek kell lennie, ez sosem volt kérdéses.
– Ahh, ez így szörnyű – sóhajtok egy nagyot és kínomban elnevetem magamat.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Kedd Ápr. 24, 2018 8:30 pm


Gale &&  Debbie
Az embernek számtalan nehéz alkalommal kell szembenéznie, és ezek közül az sem lehet kivétel, amikor kínosan érezzük magunkat egy szerettünk körében. Néha az emberi kapcsolatok változnak, sosem vagyunk minden pillanatban ugyanolyan erősek, mondhatni a Föld forgásával együtt távolodunk, és lépünk közelebb egymáshoz, éppen mikor, és hogyan éljük meg a napunkat. Nekem a pokol is kényelmesebb hely lenne, mint ez a romantikus tengerpartozás, de tagadhatatlan, hogy a személyiségem egy része ezzel a látvánnyal ébredt fel, és fejlődött azzá, ami most is vagyok. Fájdalmasan tértem vissza az egykori boldogságom helyszínére, de olykor meg kell tennünk azt is, amit nem akarunk, hogy megértsük, mi is zajlik bennünk. A parton, sután lelassítva az időkerekét az a nő áll velem szemben, akit évekkel ezelőtt ismertem meg ezen a szakaszon, hanem is itt álltunk aznap este, mikor elhoztam a szórakozóhelyről, de hasonlóan kényes szituációban voltunk, és mégis ismerősben. A tenyerem izzad, megmagyarázhatatlan melegség járja át a mellkasomat, miközben kiszárad a torkom, és legszívesebben megörökíteném ezt a szekundumot. Az álmaim képpé formálódnak, egy szőke angyalt testesítenek meg, aki mintsem változott az eltelt tizennégy nap folyamán. Tündököl, a szemei nem csillognak úgy, mint azon az estén, de ma is az egyik legszebb nő. A bársonyos haja, a kék íriszei mélyén ülő bölcsesség, a szája sarkában életre kelő aprócska nevetőráncok. Az évek múlása nem fogott rajta semmit, az egykori udvarlói a szememet is kikaparnák, amiért megszereztem a legjobb táncost. Önkénytelenül kúszik az a meleg mosoly az ajkaimra, ha meglátom őt, mert többet jelent, mint a lemenő nap utolsó fénysugarai, a tüdőmet megtöltő oxigén.
- Így hozta a sors. Talán elkezdtem hinni benne. – csibészes kacsintás, a tekintetembe egy pillanatra szerelem vegyül, és a régi rajongásom tárgyává teszem meg őt, de aztán elmúlik az önző énem narcisztikus élvezkedése, és marad helyette a szerény, és visszahúzódó közeledés álcája. Nem kívánom elriasztani, de a nőiessége még megtörten is fénylik. A dicséret akaratlanul csúszik ki a szirmaim közül, de jön rá a riposzt is.
- Nem értek a ruhákhoz. – közös éveink emlékei lopakodnak elő a semmiből, mikor odalép hozzám, és a megszokott, gondoskodó odaadásával simítja le a galléromat.
- Mindig is te öltöztettél. A vasalás elmaradt. – mentegetőzöm nem mellesleg, de tudom, hogy előtte még erre sem lenne szükségem. Nem kellett volna elküldenem, és akkor most is hibátlanul festenék a násznép előtt, de itt van nekem. Bárcsak többet láttam volna a körülöttünk levegő sötétségből, és ne léptem volna későn. Megremeg a szám széle, mondanám, hogy ne menjen, de eltávolodik, és valami üres légtér szökken a két meleg test közé.
- Köszönöm. – az ingemen én is ejtek egy „ellenőrző” kézmozdulatot, de most már legalább a kinézetem rendben lesz, annak ellenére, hogy a lelkem darabjai ezer szilánkra törve fekszenek egy sötét árok mélyén. A nevem rebegi, nincs benne erő, de a suttogás többet mond minden szónál. A szívem nekilódul, emlékeztetve a házastársi eskümre, melyet a síri viselni fogok. A gyűrű csak egy eszköz, mégis képtelen lennék megválni tőle. Természetesen emelem fel a kezem, és igazítom el. Minden éjszaka az ágy közepére fektettem Debbie oldalára, és azzal együtt ringattam magam álomba.
- Igen…vissza kellene… - rekedtes hangon bólintok is, de valahogyan ez a csúfos remény mást hitetett el velem. Bíztam benne, hogy más irányba terelődik ez a beszélgetés, de csak az üvegszilánkokon lépkedünk, akár két buta tinédzser. Elnevetem magam a kedves jelzőn, és lehajtott fejjel, lassan tekintek rá.
- Ez a majom szívesen lesz a partnered, nincs senkim, akivel jöttem volna… - egészítem ki a mondadóm, és a kezemet nyújtom, hogy belém karolhasson.
- Adam meg fog ölni, ha nem megyek vissza. Két percet kaptam, hogy kiszellőztessem a fejemet. Meghívta a nagynénjét is…szexmániás spiné. – megpróbálom oldani a közöttünk lévő feszültséget, és ha belém kapaszkodik, akkor andalogva indulok meg a sátor felé. A bicepszem megfeszítem, és kellemesen lúdbőrözöm végig, amint pőre érintésével felolvasztja a bennem fortyogó dühös gyászt is.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■credit


A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 08, 2018 12:31 pm-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Szer. Ápr. 25, 2018 8:13 pm

to; Gale

A sors néha furcsa játékokat képes űzni. Olyan fordulatokkal szolgál, melyre az emberek nem számítanak. Én most nagyon örülök annak, hogy a végzetünk úgy határozott, újból egymás útjába kell terelnie minket. Lehet, hogy ez az ütközés újra fájdalmas lesz, de az igazság az, hogy nem bánom. Mert legalább láthatom, érinthettem, és magamba szívhattam az illatát. Ez már felér azzal, mintha a lottón nyertem volna.
– Ez az én szerencsém – nevetek fel. – Ha értenél hozzá, félő, hogy már egy másik szöszi ácsorogna melletted – tovább nevetek. Hajlamos vagyok a féltékenykedésre, mély seb ez a dolog, mégis én viccelek vele, hogy érezze, most ez kifejezetten nem csípkelődésnek vagy támadásnak szánom.
– Jó ez így, a vasalás túlságosan pedáns lenne. Jól áll a lezserség, vagány vagy így – pislogok fel rá. Szemeimben csodálat és őszinteség keveredik. Szeretem, ha elegáns és a toppon van, de mégis akkor tud leginkább levenni a lábaimról, ha egy picit fittyet hány az elvártakra és „lázad”.
Köszönetére csak elmosolyodom. Nem tesz ez semmit, hiszen ő tett nekem szívességet azzal, hogy hagyta magát. Így némán biztosított arról, hogy még nem vagyok közömbös számára, s ez mindennel felé. Ennek köszönhető a sóhajtva kimondott név. Megannyiszor rebegtem ezekben a napokban, álmaim sokaságában, s most ismét itt van előttem. Úgy érzem, mintha valamelyik elképzelt valóság akarna a felszínre törni és megelevenedni, ez pedig egy furcsa delíriumos állapotot indít be nálam.
Nem vágyok vitára, elfeledem a bajainkat és arra koncentrálok, amit ez a pár órácska ígérhet nekünk, hiszen fogalmam sincsen arról, hogy meddig marad, s mikor lesz ismét alkalmam arra, hogy mellette állhassak.
- Milyen büszke lesz rád, hogy két perc alatt sikerült összeszedned egy bombanőt magad mellé – halkan kuncogok. Tisztában vagyok azzal, hogyan nézek ki. Oda is figyelek arra, hogy mindig toppon legyek, a lehetőségeimhez mérten. Meg minek is szerénykednék éppen mellette? Tudja már nagyon jól, hogy ha éppen úgy hozza a helyzet, akkor a magabiztosságom a plafont verdesi.
– A nagynénje eheti a kefét, mert téged biztosan elszalasztott – a lehető legszebb mosolyomat villantom fel. Féltékenység? Nem. Elengedtem ebben a pár napban ezt a dolgot. Ha Gale szeretne más mellett kikötni, áldásom rá. De nem garantálom, hogy utána nem vágom le a férfiasságát és nem varrom be a nő lyukát….
Csak mondanivalóm után karolok bele, de úgy, mintha ez a világ legmegszokottabb dolga lenne. Nem érdekel az elmúlt két hét. Persze tudom, hogy elkerülhetetlen egy olyan beszélgetés, ami mélyenszántó lenne, de most még a viszontlátásörömét szeretném kihasználni.
Szerelemtől ittas tekintettel nézek a mellettem haladóra, s felidézem az első találkozásunk emlékét. Fiatalok és gondtalanok voltunk, s azt hiszem egyikünk sem hitte, hogy azon az estén fordulóponthoz érkezett az életünk. Sokszor eltöprengtem azon, hogy megbántam-e a dolgot, de mindig – még a legnehezebb időszakban is -, arra jutottam, hogy nem. Gale azon kevés emberek közé tartozik, akik aranyat érnek.
– Hiányzol – búgom neki oda halkan, mikor visszaérünk, s kénytelenek vagyunk elválni egymástól, mert mindkettőnket különböző irányba küldenek. Most találtam csak rá és máris elszakítanak tőle, ez pedig nagyon nem tetszik. De hát neki előre kell menni, nekem hátra, csak nem ronthatom el valakinek a legszebb napját, azért mert én éppen a férjem társaságára vágyom.
A ceremónia rémunalmas, ha én szerveztem volna, gyakorlatilag az egészet másképpen találom ki, de hát nem szólhatok közbe, így inkább csak sodródok az árral. Míg az esketés tart, melyet egy idős pap celebrál, aki olyan lassan beszél, hogy a fele násznép mindjárt alszik, azzal szórakoztatom magamat, hogy Galere lopva pillogok, mint egy tinédzser kislány.
Arra vágyom, hogy minél előbb lemenjenek ezek a hivatalos körök, hogy legyen lehetőségünk arra, hogy egy kicsit félrevonuljunk, s újra szerelembe eshessünk. Reggel mikor felébredtem, nem gondoltam, hogy a mai ceremónián lesz olyan alak, aki felkeltheti az érdeklődésemet. Sem nőnek, sem férfinak, sem kisgyereknek, sem nagyapának, de még egy nagymamának sem lettem volna hajlandó elegendő figyelmet szentelni. Ám így, hogy Gale megjelent, minden megváltozott. Nem akarok hamar lelépni, nem szeretném megjátszani magam. Vágyom, hogy beszélgessünk, hogy elvesszünk egymás tekintetében, még ha egy kissé fáj is. A kérdés az, hogy ez nem önzőség-e?

<3
A ZENE
[/b]
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Kedd Május 08, 2018 12:40 pm



Gale && Debbie
Minden áldott nap, ha beülök a rendelőmbe, és idegen embereket fogadok, akkor én vagyok az, aki segít rajtuk, meghallgatja a problémáikat, és megoldást kínál, de sajnos ezekben az időkben is ott kattog a fejem mélyén, hogy én is közéjük tartozom, mert vannak bajaim, ki nem mondott vágyaim, és bosszantó tulajdonságaim. Egy házasság fenntartása rengeteg munkával jár, és nemcsak az egyik féltől függ...ráadásul, ha azt nézzük, hogy nekem még egy külön részre is specializálódnom kellett. Nem szégyen, ha a szexuális igényeinkről dumálunk, mert ez kell az örömszerzéshez, és a szaporodáshoz is. Ez az egyetlen út járható, ha új életet szeretnénk teremteni, bővíteni a meglévő családunkat. El se hinnék a pácienseim fele, hogy mikkel találkoztam már az eddigi pályafutásom során, és még nem számítok öregnek…nagyon nem. Emiatt érzem most szarul magam, mert az én életem is egy kérdőjelekkel övezett ösvénnyé vált, és nem tudom, hogy ki lenne az, aki megmondja, hogy mi lenne a teendő. Az ősidők óta a férfi és a nő másképpen működik, ettől alkotunk egységet, mert megosztjuk a világot. A feleségem jelenléte számtalan kérdést vet fel bennem, mint a „közös élet” mulandóságát, a bennünk rejlő hibákat, és a nő meg a férfi egységének megalkotását. Hat éve a nejem, de hónapok óta nem tekintettem úgy rá, mint egy nőre. Bejárónőként csillogtatta meg a takarítótudását, őrizte az otthon melegét, de ez a tűz most robbanni készült, nem pedig folyamatosan lángolva égni. Mi a különbség a kettő között? Amennyiben elérünk egy bizonyos ponthoz, akkor a robbanás után kialszik minden, és nem marad más a kapcsolatunkból, az elmúlt majdnem tíz év után…csak a sötét, és kimerült érzelmi roncsok. A távolság néha segít, de a mi esetünkben én csak a poklot éltem meg. Nem akartam válni, a boldogságát helyeztem előtérbe, de nem szerettem volna, ha mások meg tudják adni neki, amit én nem tudtam.
- Ha értenék hozzá, sem lenne olyan, mintha te csináltad volna. – felveszem a fonalat vele, én is nevetek, mert a humorizálás megkönnyíti a mély sebek elpalástolását, de kiérzem a szavai mögötti tartalmat. Van még remény arra, hogy nem mondott le kettőnkről?
- Sosem tartoztam a pedáns diákok közé. – merülök bele a kékjei hívogatásába. Az igazság az, hogy ennyi kimaradt éjszaka után, most úgy kivirágzott, mintha el sem ment volna. A vörös ruha kiemeli a bőre sápadtságát, a haja kiegészíti a kontrasztot, és az ajkai natúr vonala még vonzóbbá teszi, mint első pillantásra hittem volna. Kapar a torkom, és elfantáziálok arról, hogy mi lenne, ha most megízlelném őt. A csend nem nyúlok kínosra, inkább teret enged nekünk. A köszönetem még a nyomába sem érne annak, amit mondani akarok, de sem hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy belemásszunk a házasságunkat megrengető pillérek vázába.
- Sosem ismertem be neked, de Adamnek bejöttél. Szerinted miért nem beszéltem vele majdnem egy hónapig? – osztom meg vele az egyik féltve őrzött titkomat. A haveri beszélgetések fele általában alaptalan, de azt egyikünk sem tűri, ha a nőjére ráhajtanak. A vadállatot nem tudom elnyomni, és a jámbor külső olykor leválik, ha veszélyben érzem magam. Kézben a kézben caplatunk a parton, bizsereg az ujjam hegye, valami megmagyarázhatatlan izgalom lesz rajtam úrrá.
- Nem is bukom az idősebb nőkre. – jegyzem meg csak úgy mellékesen, de aztán elkezdődik a ceremónia, és szétválnak az útjaink. A levegőben még ott marad a kimondott „hiányok”, és ha nem is fejezem ki mondatokkal, ettől függetlenül fájón dobban egyet a szívem, mert én is így érzek. Az esketés rémunalmas, de én jól szórakozom a hangulatomhoz képest. Nem érzem a gyászt, mikor Debbie-re nézek, csak arra gondolok, ha ez véget ér, akkor elrabolom egy kis időre. A gondolataim kuszák, és a nagy éljenzést követően, beállok a sorba én is, pont úgy, hogy a nejem háta mögé kerüljek. Óvatosan csúsztatom a tenyeremet a fenekére, és suttogok bele a fülébe.
- Engedd, hogy ma este elcsábítsalak Deborah… - súrolom a meleg leheletemmel végig a nyaka peremét, de sajnos el kell távolodnom. Mosollyal az arcomon lépek oda az ifjú párhoz, és gratulálok nekik.


■ ■ Zene ■ ■ - ■credit


avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Kedd Május 08, 2018 5:50 pm

to; Gale

Nekem ez most itt jó. Nem érzem tehernek, nem érzem kínosnak. Nincsen kedvem visszamenni, hanem leginkább leülnék a parton és élvezném a viszontlátást, akár némán is. Mert úgy érzem, hogy jelenleg szavak nélkül is kommunikálunk. Persze tudom, hogy ez hülyeség, de annyi mindent megéltünk már, hogy gyakorlatilag egymás sóhajtásából is tudjuk azt, hogy éppen mi következik. Ezen pedig néhány különtöltött nap, nem fog változtatni.
– Képes voltál egy hónapig ignorálni egy barátod, egy nő miatt? – elkerekednek a szemeim. Micsoda szentségtörés ez? Én mindig is azt hallottam az összes férfitól, hogy egyetlen egy nő sem ér meg annyit, hogy esetleg a barátjával összevesszen, erre tessék. A férjem az igazi példa rá, hogy mégis megtörténhet egy ilyen eset, s be kell látnom, hogy ez nagyon megmelengeti a szívemet. Sejtelmem sem volt arról, hogy mi lehetett, bár ha őszinte akarok lenni, akkor éppen ez nem is igazán érdekelt. Túlságosan nagy volt a rózsaszínköd, nem láttam volna a nyilvánvalót. Mindenesetre örülök hogy legalább rendeződtek a dolgok.
– Hmm, sajna nekem a nálam idősebb pasik a zsánereim – nevetek tovább.  Nyilván nem a pocakos, őszülő és izzadságtól bűzlők, hanem Ő. S remélem érti ezt anélkül is, hogy magyarázkodnom kellene. Nem is emlékszem arra, hogy mikor volt utoljára az, hogy rajta kívül úgy tekintettem egy férfira, hogy hmm, hát igen, elvinném egy körre. Talán még az elején, mikor azt hittem, hogy nem lesz ez eléggé komoly. Sosem találkoztam mással, miután ő képbe jött, de azt hiszem a koromból kifolyólag, na meg a szingli barátnőknek köszönhetően, képben voltam, hogy ki számít jó választásnak és ki nem. Szerencsére, mostanában nem volt ilyesmire szükségem, s ha rajtam múlik nem is lesz.
Tekintetem az égre emelem, mikor végre eljutunk a csók részhez, hogy ezzel megköszönjem a fentiek munkásságát, s hálát adjak azért, hogy a pap nem csuklott össze. Aztán besorolok a helyemre, lépdelek, ahogyan kell, s mikor megérzem az ismerős érintést, bőröm libabőrös lesz. Lehelete megcirógatja bőröm, ajkaim elnyílnak, s várom, hogy jön-e még valami. Egy apró csók, egy kis rántás, ami elhúz a csordaként lépdelő tömegből, ám hiába. S ekkor agyam máris zakatolásba kezd.
Megér-e egy bűnös éjszakát az a vágy, mely felgyulladt, mikor megpillantottam? Segítünk-e magunknak azzal, ha engedünk a csábításnak, s hagyjuk, hogy az eddig elnyomott ösztönök uralkodjanak és hajtsanak minket vagy még nagyobb kárt teszünk egymásban? Azt akarom, hogy öleljen, körém fonja karjait, s hacsak egy pillanatra is, de ne akarjon elereszteni. Ugyanakkor kételyek vannak bennem. Ha esztelen rohanunk a másik ölébe, akkor ismét csak átugorjuk a problémákat, a szőnyeg alá söprünk mindent, s nem találjuk meg a kiutat. De lesz-e még lehetőségünk arra, hogy nem törődve azzal a hatalmas teherrel, mely nyomja vállunkat, elvesszünk?
Önfeledt örömöm tettetem. Erőltetett mosollyal gratulálok az ifjú párnak. Tudom, hogy most rájuk kellene koncentrálni, de Gale szavai háborút vívnak a gondolataimmal. Annyira vágyom rá, mint a föld az esőre, több hétig tartó szárazság után. Ő kell ahhoz, hogy lelkem teljesen feltöltődjön, hiszen mindig is ő lesz és volt a kirakós hiányzó is darabja. Tovább lépek, hogy férjemre lopva pillantsak, míg ő is gratulál, az lenne az illő, ha megvárnám, de mivel nem együtt érkeztünk, így egy kissé esetlennek érzem magam. Menjek? Maradjak? Keressek valakit?
Lépek párat, de nem csatlakozom senkihez sem, mert csak egyetlen egy ember társaságára vágyom igazán, még ha jelen helyzetünkben ezt nem lehetne. Tudom, hogy könnyedén kellene venni, hogy most elengedni mindent, ami nyomja a lelkemet, de egy nő nem mindig képes az ilyesmire. Ha Galere nézek, látom az arcán a gondterheltséget, s akarva akaratlan is, de kérdezni szeretnék. Tudni akarom, hogy mi játszódik le benne, hogy milyen érzések kavarognak a fejében, hogy miképpen tudnám jóvátenni az elmúlt napokat. Könnyíteni szeretnék a lelkén, hiszen megfogadtam, hogy örökké a támasza leszek.
– Nem engedhetem – nézek fel rá, mikor végre mellém lép. – De nem is tehetek ellene semmit, ha megpróbálod – újra bele akarok szeretni. Ismét érezni akarom azt a vágyat, mint először. Első látásra lehengerelt, onnantól nem létezett más, s ez a mai napig így van. Minden kapcsolatban vannak olyan helyzetek, mikor a nő, ismét beleszeret a választott férfiba. Ehhez elegendő egy apró gesztus, egy bizalmi tett, egy olyan lépés, mellyel meglepi a férfi. Nekem most ez kell. Mert hiába érzem azt, hogy most rögtön rá tudnám vetni magamat. Azt hiszem, hogy az egész után üresnek érezném magam, s már nem a szakadék szélére kerülnék, hanem zuhannék.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Pént. Május 11, 2018 5:56 pm


Gale &&  Debbie

Hiányzott. Nem tudom megfogalmazni az érzést, ami jelenleg lejátszódik bennem, mert ehhez nincs hozzáfogható. A fényem veszett el aznap, mikor anya elment, de igaza volt abban is, hogy helyre kell hoznom a házasságomat. Egymás között sokat beszélgettünk a kapcsolatomról, amiről lerítt, hogy a vége felé tart, mert ellaposodott, mert nem figyeltünk a másik rezdüléseire. A szerelem már kiveszett, nem égtünk olyan hőfokon, mint az elején, és megszoktuk a másikat. Az idő előrehaladtával már tudtam, hogyan issza a kávét, mi a kedvenc étele, és hogyan igazítja meg az ágyat, miután felkelt. Minden titkát tudtam, és őriztem is, ha úgy láttam jónak. Megszoktuk a másikat, a légzéséből, a járásából is felismertem volna. Könnyedén léptem túl azon is, ha este hazamentünk, és lefeküdtünk. A zsigereimben vált tudatossá, hogy mindig ott lesz, ha kell. Óriási hiba volt a részemről, hogy ezt természetesnek vettem, és hagytam elúszni. Miért engednék el egy olyan nőt, aki az életemet jelenti, és nem fordítva? Az emberek sok esetben nem tudják megmagyarázni, hogy mit miért tesznek. A munkám során is ezerszer szembesültem azzal, hogy a hibákat a másikban, vagy a külső tényezőkben keresték, miközben előfordult, hogy simán megváltoztak, és nem illettek többé egymáshoz. Megesik, hogy már az én segítségem sem elegendő egy nász feltámasztásához. Ha belül nem érezzük a késztetést, akkor veszett ügy a próbálkozás is. Nézek a kéklő szivárványhártyákba, és várom a csodát…miközben ő már itt áll előttem.
- Képes voltam sokkal többre is annál, minthogy egy barátommal ne beszéljek miattad. Ha tudnád, hogy meddig mennék el érted… - a torkomra forr a szó, és most egyszerűen mosolyodom el. Több van ebben a gesztusban, mint a tetszésem kinyilvánítása, hiszen valóban a csillagokat is lehoztam volna az égről, ha azzal boldogabbá tehetem. A béranyaságot is elsősorban miatta vállaltam be, mert tudtam, hogy el sem tudja képzelni anélkül az életét, hogy ne avanzsálódjon anyává. Remek kisembereket nevelnénk fel, a világ több lenne, ha megtörténhetne velünk is ez a változás.
- Igazán? Észre se vettem eddig. – cukkolom, mert tudom, hogy a közöttünk húzódó pár évre céloz, holott ez lenne a normális. Most is ellentmondok saját magamnak, mert egy jól működő kapcsolatban nem számít az életkor. Debbie fiatalabb nálam, de sok mindenben érettebb is, és ez a fajta tulajdonság nem a korból jön, hanem az élettapasztalatokból, a felfogásból.
- Esetleg fel kellene vennem egy ősz parókát, vagy szerezzek be egy járókeretet? Meglátom, hogy mit tehetek, de attól félek ez még lehetetlen. – a kezemet a mellkasomra fektetem, mert a mosolyom már sokkal szélesebb, és beillene egy bugyuta vigyornak is. Régen éreztem, hogy ez helyénvaló lenne, de Deborah előtt nem kell megjátszanom magam. Önmagam lehetek, és ez pótolhatatlan emóció.
A szertartás alatt egy percre sem fűlik a fogam ahhoz, hogy elengedjem a pillantását, mert az jut eszembe, amikor mi álltunk az oltár előtt, és örök hűséget esküdtünk egymásnak. Nem vártunk sokat az esküvővel, de ha az ember igazán tudja, hogy kivel akarja leélni az életét, akkor csak felesleges időhúzás a protokoll kivárása. Mi szerettük egymást, és innentől kezdve minden más csak ezt erősítette, nem lehetett volna egyetlen épeszű lény ezen a földön, aki megmásíthatta volna a tervemet. A ceremónia végén örömmel csapom össze a két tenyerem, de a kékjeim csakis egyetlen nőszemélyen időznek. Besorolunk a gratulálók tömegébe, és így van szerencsém testi kontaktot is létesíteni vele. Finoman súrolom a fenekét, és suttogok édes szavakat a fülébe, de most ennél többet akarom. Nyersen, és ösztönösen akarom a magamévá tenni, mert minden külön töltött idő egy kínszenvedéssel ért fel, viszont a józan felem megállásra késztet. Mikor lenne jó engedni, és felejteni, ha nem most? Miért is utaztam ide, ha nem azért, hogy titkon vele találkozzam? A sors vezetett ide, vagy csak már ráéreztem, hogy itt kell lennem…vele. A tettek mezejére még sem lépek, mert közbeszól az etikett, és a boldog énem az ifjú pár felé fordítom, hogy jó kívánságokkal lássam el őket az elkövetkezendő évekre. Az útjaink egy időre elválnak, és máris őt kutatom, mikor kiállok. Nem messze állt meg, és ő is úgy tesz, mintha nem tudná, hogy mi a helyes. Végül odalépek hozzá, és ekkor megkapom a félbeszakított párbeszédünkre a választ. Egy aprócska, de sokat sejtető mosollyal tartom felfelé a tenyeremet, hogy fektesse bele az övét, és csatlakozzon hozzám.
- Ebben az esetben azt hiszem nem gond, ha kicsit levegőzünk egyet a vacsora előtt még. – huncut fény csillan a szemeimben, és ha hajlandó, akkor összekulcsolom az ujjainkat, és magammal vonszolom a lagzis sátor melletti partszakaszra.


■ ■ Zene ■ ■ -  ■credit
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Pént. Május 11, 2018 8:01 pm

to; Gale

Tudni akarom, vágyom arra, hogy elmondja, miket lépne meg. Hogyan hozná le a csillagokat, miképpen választaná ketté a vizet. Bármilyen mesét végig hallgatnék tőle, mert az azt jelentené, hogy nem több ezer kilométerre vagyunk egymástól. Mert nekem most ez a fontos. Egy helyen lenni vele, érezni az illatát, látni a szemeit, táncolni a hangjának dallamára. Többet jelent ez most mindennél és mindenkinél, s szeretném, ha ő is tudná. Emellett tudom azt is, hogy az én kedvemért már mennyi mindent bevállalt. Lenyelt rengeteg dolgot, elviselte a nehéz időket, s ezekért a pillanatokért nem tudok eléggé hálás lenni számára.
– Jajj csak azt ne – halkan kuncogok. Szinte látom magam előtt az egész jelenetet és nem igazán tetszik. Nyilván nem az öreg tatákra bukom. Őszhajjal azt hiszem, megrémítene. Még ereje teljében van, addig maradjon csak ilyen szép színben a sérója. Persze most is látok néhány kósza hajszálat, hiszen az aggodalom, az anyja halála, a sok baj, amit én okoztam, nem csak az arcán látszik meg. De ez közel sem ugyanaz, mintha parókában itt bohóckodna nekem.

Az elmémbe beférkőzik a pillanat, mikor mi ketten álltunk egymással szemben. Semmivel sem tudtak volna visszatántorítani ettől a döntéstől. Gyakorlatilag, ha egy híd alatt álltunk volna kettecskén, két idegennel, akiket az utcán szedtünk össze, hogy a tanúik legyenek, az is tökéletes lett volna. Mert a fontos az volt, hogy kihez megyek hozzá, nem pedig az, hogy hogyan és mikor.
A formális köröket letudva, gyakorlatilag egy szerencsétlen kislányhoz hasonlíthatok, míg ő oda nem lép hozzám. Kisugárzása még így is képes lenne ledönteni, hiába van megtörve. Gale az első pillanattól kezdve ilyen hatással volt rám, s azt hiszem, hogy még a síron túl is így lesz.
– Semmi virágcsokor? Udvarlás? – lekonyul a szám, de a szemeim csillogása elárulja, hogy szavaimat nem gondolom komolyan. – Bókok? Csűrt, csavart szavak, melyektől leesik a nem létező bugyi? – hát a csábításnak ez is része kellene, hogy legyen. Vagy túlságosan maradni lennék? De még mielőtt meggondolná magát, azért kapok a keze után, s ujjaimmal összekulcsolom az övéivel. Ez az érzés már nagyon hiányzott, bőröm szinte bizsereg.
Lassan lépdelek mellette, nem bánom, ha nincsen társaságunk, hiszen egyikünknek sem hiányoznak az árgus szemek. Ez a mi kis csatánk, melyet úgy kell meg vívnunk, hogy elnyomjuk a bennünk rejtőző démonokat, miközben nem ártunk egymásnak. Nem tudom, hogy mivel tesszük a legjobbat. Ha kikerülve a reflektorfényből állatokként egymásnak ugrunk, vagy ha csendesen andalgunk, kínos csendben.
– Gale – szorítok egy aprót a kezén, hogy ha véletlenül más merre járna, akkor rám figyeljen. – Annyi mindent szeretnék mondani neked, de félek, hogy azzal csak az utolsó lökést adnánk magunknak – fejemmel felé fordulok, s lépéseim sutábbá, lassabbá válnak, végül megszűnnek.
– Ugyanakkor, ha nem beszélünk, ha most szavak nélkül egymásnak esünk, akkor sem hiszem, hogy jobb lesz – szám sarka megrándul. Hangom lágy dallammal cseng, nem akarok támadni, tanácstalan vagyok, elvesztem, mikor bezártam magam mögött az ajtót. Kell valami, kell egy apró jel, pont, amit követhetek újra. Egyetlen egy dolog van, amit biztosan tudok, hogy a mellettem álló férfit a saját életemnél jobban szeretem, s bármit megtennék érte. Így, ha azt érzem, hogy neki jobb nélkülem, akkor nyilván elengedem. De ezt nem úgy akarom, hogy közben még többet ártok neki, vagy magamnak. Eleget sérültünk már. Ideje annak, hogy szépen gyógyulni kezdjünk, s én megtéve az első lépést, felé fordulok. Eleresztem a kezét, amit szépen lassan felvezetek a gallérján át az arcára, hogy finoman végig simítsak rajta. Újra fel akarom fedezni, érinteni, belebújni az ölelésébe, elveszni a hangja által keltett hullámokban. Szeretném, ha ez az egész működne, és képesek lennénk hátra hagyni azt a trágya halmot, melyet a szőnyeg alá söpréssel építettünk magunknak.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Pént. Május 11, 2018 9:05 pm


Gale &&  Debbie


„Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.”


Általában sosem tudjuk meg, hogy miért találkozunk egy másik emberrel. Egyszerűen megismerjük, és a világ ajándékának tekintjük, pedig az univerzum már elrendelte ezeket a találkozókat. Nem véletlen, hogy a Thompson családba születtem bele, hogy az volt az anyukám, aki. Megtanított feltétel nélkül szeretni, hinni a hétköznapi apróságokban, és elérte, hogy a hivatásom legyen a másokon való segítés. Az igazi leckét, és a szerelmet viszont egy másik nő által ismertem meg. Deborah egy szőke tünemény, a naplementében a sugarak középpontja, a vízcsobogás tetején az utolsó vízcsepp. A spirituális megközelítés nem az én asztalom, de Mason halála, és nem halála óta már ezt sem vetem el. Ő lett az én végzetem. Az idő lelassul, miközben a pap beszél, és az emlékek szövevényes hálójában egy új lyuk keletkezik. A remény ajtaja, hogy talán nem mentünk el véglegesen egymás mellett, és képesek leszünk visszatalálni, ha meghalljuk a hívószót. A lelki szemeim előtt nem a jelen burjánzik szét, mint egy hallucináció, vagy egy ábrándkép, hanem a jövő. Látom az aranyló fürtök őszbe hajló átmenetét, a sima bőrfelület ráncossá válását, a szemében az értelem megtelepedését, a sok évnyi tapasztalatot, amit egy másik generációnak adhat tovább. A szeretett nő vágyálma nem csak a mostanban él, hanem az álmainkban, a féltve őrzött vágyainkban is. Vele akarok megöregedni. Onnantól tudom ezt, hogy megláttam. Nem volt isteni szikra, mint a legtöbb filmben, vagy kimelegedés, csak a biztos tudat, hogy ő hozzám tartozik, és én ő hozzá. Az elmúlt hónapokban elhalványodott ez az érzés, de sosem tűnt el. Mindvégig ott feküdt a szívem csücskében, és most a barátaink esküvőjén szembesülök a felismeréssel, hogy anya erről beszélt. „Kisfiam a szerelem nem múlik csak úgy el. Lehet az évek megkeményítenek, és elfeledkezel arról, hogy mi a fontos, de akkor nézz a feleséged szemébe, és rájössz, hogy miért szerettél bele. Sosem a szavak beszélnek, hanem a tettek, a másikban megnyilvánuló önmagunk. Tükörképet tart felénk a másik részünk.” Debbie nélkül egy félember vagyok. A fejbe kólintás nem jár hangzavarral, de valahogyan kiszakadok az idő múlásából, és meg kell ráznom a fejemet, hogy visszatérjek a földre. A boldogító igen kimondása után sorba rendeződünk, és visszatalálok hozzá. Egy kis simítás, kell a fizikai érintkezés, hogy ne bolonduljak meg. Nem a szexre célzok, hanem az apró kisülésekre, a tünetekre, hogy vágyódom rá, a keze melegére, az illatára. A suttogásom nem terjed ki a rétegeink mélyére, ahol a lelkem éhezik ő rá, de megpróbálom úgy kiejteni azokat a szavakat, a betűk sorba rendezését, hogy neki is leessen. A szétválás rövidke, de éles, mert visszaránt. Nincs kedvem bájcsevegni, és azt állítani, hogy a szívem nem feketébe öltözött, mert így van. Anya halála még túl friss, hogy őszintén vigadni tudjak, de Debbie az, aki megkönnyítheti ezeket a perceket, órákat, napokat, heteket, és éveket. Néma fohászkodás, hogy várjon meg, de nem is menekül előlem, és ez igazi felüdülés. Az egyik kislányt kikerülve megyek oda hozzá, és nézek körül előtte, hogy senki nem hiányolja-e a társaságunkat, de azt hiszem akkora a násznép, hogy erre nem lesz alkalom. A karomat nyújtom felé, hogy elcsábítsam egy kicsit csendesebb helyre.
- Most csak magammal szolgálhatok. – mosoly bujkál a szám szegletében, veszem a poént, mert pontosan tudom, hogy most mi jár a fejében. Nem vágyik többre, mint én, de fél attól is, hogy mit tartogat ez az este még nekünk.
- Hát a bugyid nem baj, ha egyelőre még rajtad marad, mert sok az erre járó szingli pasi, és nem venné jól ki magát, ha verekednem kellene a kegyeidért, nem gondolod? – évelődöm vele, de megtenném, ha ezen múlna. Sosem játszottam a féltékeny pasit, de sosem állítottam, hogy nem voltam az. Debbie az enyém, és bármelyik másik társamnak kihangsúlyozom ezt. A keze ráfonódik az enyémre, és végre egységbe kerülünk, amint anno. A külvilág cseppet sem számít, csak élvezni akarom a kettesben tölthető időt, így elindulunk a tenger felé, távolodva a sikítás forrásától. A vacsoráról sem lenne gond, ha lemaradnánk, mert nekem most valahogyan ez így fontosabb, mint bármi más. A pici keze az enyémre szorít, és ebből tudom, hogy mondani akar valamit. Hozzáigazítom a lépéseimet, melyek egyre lassabbak, végül meg is állunk. Érdeklődve vezetem rá a kékjeimet, és tárom ki a fülemet a mondandója előtt.
- Ki kell találnunk, hogy akkor mi lenne a jó. A csend nem kifizetődő, de roppantul tudnám csak élvezni, de az sem bántana, ha szócsatába bonyolódnánk. – a komolyság élét veszem el egy kis szelídséggel, de adok hozzá is valamit. A karjainkat lóbálom magunk mellett, és eltekintek a válla felett a horizont felé.
- Anya halála fáj, még mindig reménykedik az egyik felem, hogy ez csak egy álom, és fel fogok ébredni belőle, de tudom, hogy ez a valóság. Szétestem, mikor megtudtam, hogy nem fogják megmenteni, és ő tudatosan készített fel a veszteségére. Káosz és zűr. Nem akartam ezt, de megtörtént, mert ebbe nincs beleszólásom…..abba viszont igen… - lassan emelem rá a kéklő szivárványhártyáimat, és tartom fogva a csillogó tekintetét. - …hogy nem adhatom fel a házasságunkat. Nem akarok még egy éjszakát külön tölteni, és arra kelni, hogy bárcsak ne engedtelek volna el. Tudom, hogy hibáztam, de tenni akarok ellene. Nem lesz könnyű…egyszerű sem…..de szeretlek Debbie. – suttogom az utolsó szavakat már a szeme közé nézve.


■ ■ Zene ■ ■ -  ■credit
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Pént. Május 11, 2018 10:05 pm

to; Gale

– Más nem is kell – suttogom halkan, mint egy titkot. Nem vágyom senkire és semmire sem jobban, mint rá. Így ez a legtökéletesebb, amit nekem adhat. Hiszen már régen elcsábított, s azóta is ennek a bűverőnek a hatása alatt állok.
– Tetszene a dolog – melyik nőnek nem jönne be az, ha verekednek érte? Maximum egy síró libának, de valahol mélyen még ő is kifejezetten élvezné. Persze enélkül is tudom, hogy az övé vagyok, de azért néha imponálhatna ilyenekkel. Csak egy kicsit, hogy érezzem, nem csak a megszokott és a jól bevált módszer vagyok, hanem tényleg a szíve választottja.
Hallgatom őt. Szívem ismét ezernyi darabra tör, hiszen ez az egész téma fájó pont. Viszont tudom, hogy arra van szükségünk, hogy néhány dolgot megosszunk a másikkal. Ehhez pedig sebtapaszokat kell feltépnünk, hogy utána gyógyulni tudjunk, hát legyen. Én bevállalom. Hiszen ennél a helynél nem fogunk jobbat találni. Itt kezdődött, itt kell véget érjen, vagy inkább meggyógyuljon. Ugyanis a végét nem viselném el.
– Ott kellett volna maradnom. Nem kellett volna engedelmeskednem és beletörődnöm a szavaidba – beharapom az alsó ajkam. Olyan fura erről beszélni, s tudom, hogy neki ez nagyon is fáj, mégis örvendek. Beszélgetünk, s nem tépjük egymást, hanem felnőttként szólunk a másikhoz, ami azt hiszem eléggé nagydolog. – Sajnálom Gale. Nem az a társ voltam, akit megérdemeltél volna és ez örökké belém vésődött, sosem fogom megbocsájtani magamnak – nem hibáztatom én őt semmiért se. Annyi mindent tettem, amivel ennek a kapcsolatnak a halálát elősegítettem, hogy képtelenség őt okolni.
Nincsenek eleve boldog vagy eleve boldogtalan párok. Ha megfelelően viselkedünk, egyre boldogabbak leszünk. A boldog pároknál is megvannak a nehézségek, de nem hagyják, hogy ezek kerekedjenek felül. Mi is erre a sorsa jutottunk, ennek ellenére úgy gondolom, hogy mi a boldog házasok közé tartozunk. Amikor az emberek azzal dobálóznak, hogy a zsák a foltját, azt gondolom, hogy ránk ez – még ha túlságosan klisés is - igaz. Galeben minden olyan tulajdonság megtalálható, ami bennem nem, s ezzel kiegészít. Lehet, hogy néha nem egyszerű, sőt kifejezetten nehéz, ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy együtt kell maradnunk.
Az ő szavai is ezt erősítik bennem. Szeret. Ebben egyetlen egy percig sem kételkedtem. Mert abból indultam ki, amit én érzek. Sokszor lopta el a szívemet, s soha nem is adta vissza. Azóta, hogy nála pihen, sokkal jobb az életem. S ezt semmiért sem dobnám el.
– Mindketten hibásak vagyunk – kezdek bele a mondanivalómba. – Elsiklottunk sok dolog felett, úgy léteztünk egymás mellett, hogy közben nem figyeltünk oda - kezem még mindig az arcán pihen. Azt hiszem, ezzel akarom bizonyítani magamnak, hogy tényleg itt van és nem éppen egy álmot élek át. - Nem akarok nélküled lefeküdni, vagy úgy felkelni, hogy a párnán csak a fényképed hever, de – mélyen magamba szívom a friss, tengeri levegőt, tekintetemmel az ötéit pásztázom. – Párizs tönkre tett minket és egyelőre nem tudok visszamenni oda vele, hiába szeretlek mindennél jobban – igen. Én azt a helyet hibáztatom, holott pontosan jól tudom, hogy a gondjaink már itt előjöttek. Azonban az agyam nem tud elvonatkoztatni attól, hogy ott teljesedett ki minden. Ez pedig számomra most jelen pillanatban túlságosan fájó, így képtelen vagyok arra, hogy visszamenjek és úgy éljek, mintha minden rendben lenne.
– Ezt, hogy oldjuk meg? Van egyáltalán épeszű és jó megoldás erre a helyzetre? – mutató ujjammal megcirógatom a nyakát, majd kezem leeresztem, de ezzel egy időben közelebb lépek hozzá. – Veled akarok lenni, most és mindig, de valamiért úgy érzem, hogy ez önzőség – szemeimben hangyányi keserűség fénye csillan meg. Szeretem ezt a férfit, ő is szeret engem, mégis jelenlegi helyzetünkben azt hiszem, hogy ezzel megfosztom őt valami újtól, valami olyantól, ami még segíthet neki kilépni egy süllyedő hajó roncsai közül.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Szomb. Május 12, 2018 4:41 pm


Gale &&  Debbie

Ez a kis tengerparti séta most tetszik, és nem is kell úgy éreznem, hogy fojtogat valami idegen érzés, mert olyan ember áll mellettem, aki nélkül gyötrelmesen teltek az elmúlt napok. A gyűrűm ott feküdt a párnán, jelezve a társam hiányát, és még most is hordom, mert nekem ez jelenti azt, hogy tartozom valakihez. Milyen fura, hogy az ember megszokja a dolgokat, mint ennek a kis ékszernek a viselését, de nélküle már meztelen lennék, és sebezhető. Nem azért ígértem neki örök hűséget, hogy aztán feladjam. A tekintetem elidőzik a szőke tincseken, a ruha kivágásán, és a gyönyörű arcbőrén. Szeretem, ahogyan veszi a levegőt, ahogyan rám mosolyog reggelente. Ha emiatt nem érdemes élni, akkor miért?
- Sejtettem, hogy tetszene. – régebben előfordult, hogy morogtam egy-egy társamra, de a házasságunk hat éve alatt már nem igazán esett meg, hogy a féltékeny oldalam került volna terítékre. Őszintén nem is sokat jártunk el kettesben, és maximálisan megbíztam benne, és talán ez volt a hiba. Na, nem a bizalom, hanem, hogy nem ügyeltem a körülötte legyeskedő hímekre, akik könnyszerrel csaphatják le a kezemről, ha én elbukom, és mindig lesz egy esélyes, aki arra vár, hogy hibázzunk. A munkája miatt számtalan férfival hozza össze a sors, és lehet, hogy a menyasszonyuk oldalán keresik fel az én nejemet, de ez még nem biztosíték arra, hogy ne kezdenének ki vele. A part egy szakaszán megállunk, az ujjaim az övébe simulnak, és nem vágyom arra, hogy leteperjen, mert igaza van…ó, de még mennyire. Nem érünk el vele semmit, ha most jól érezzük magunkat egy este erejéig, mert a problémáink nem fognak megoldódni maguktól. Bevallom neki, hogy mennyire elveszett voltam az eltelt hetekben, hogy anya még mindig fáj, és egy jó darabig még így is lesz, mert nélküle már más ez a világ. Hallgatom az érvelését, hogy bűnbakot keres, de ha megint ide jutunk el, akkor sosem tekinthetünk a jövő felé. A hüvelykujjammal cirógatom végig a kézfejét, és ragadom át tőle a kezdeményezést, amint egy kis szünetet iktat be. A kezét az ajkaimhoz húzom, és csendre intem.
- Debbie…ne hibáztasd magad. Anya elment, és ez a két hét rossz volt, de most itt vagyunk. Az életem végéig sorolhatnám én is, hogy mit rontottam el az elmúlt években. Elhoztalak innen, nem kérdeztem, hogy akarod-e, hanem anya döntését tartottam a legfontosabbnak. Egy kis boldogságot adhattunk neki a végére, és ettől talán nem érzem magam annyira rossz fiának. Franciaországban született, és ott is halt meg. Milyen szép befejezés neki. – könny szökik a szemembe, és egyesével csókolom meg a kis bütyköket a karján. El kell mondanom neki, hogy mennyire szeretem, hogy sosem adtam fel, csak nem találtam a megfelelő utat hozzá, de ha már idáig repültem, akkor nem fogok úgy visszamenni, hogy ne tudattam volna vele. A kételyek bennem vannak, nem tudom, hogy mi történt vele ezekben a napokban, vagy miképpen érzett, mikor kilépett a közös lakásunk ajtaján, és hátrahagyta az addigi életünket. Az arcomra simítja a tenyerét, és úgy tárulkozik ki, ahogyan már régen tette. Nem vágok közbe, csak nyelem a mondatokat, és értelmezem a hibákat. Mennyire félrementünk, el sem tudom mondani, de egy kisebb kő esik le a szívemről, mikor ő is kimondja, hogy nem akarja a végét. Nem reménykedem még hangosan, de tudom, hogy mi következik. Egy nagyot nyelek a Párizsra tett említésre. Lehunyom a szemhéjamat, és némi másodpercnyi szusszanás után szólalok csak meg.
- Párizs most egy másik világ… - kiszárad a torkom, mert folytatja, és egyre jobban érzem, hogy valami megoldást kell találnunk erre.
- Nem önzőség….és megértem Deb, de még mennyire. Párizs nekem sem az otthonom…hiányzott ez a hely. Camille, de még apa sem volt boldog ott, de anya igen. Ő már elment. Apa kihajózott a temetés után, Cam…pedig most valahol éppen élvezi a szabadságát Adriennel. Magammal hoztam őt is. Nem tudok visszanézni én sem egyelőre, túlságosan fáj, ha arra a városra gondolok, hogy mit vett el tőlem. Megoldjuk…kitalálunk ketten valamit, oké? – kétségbeesetten temetem az arcomat a kezébe, és vágyom az érintését. A bőre melegét, így további teketória nélkül hajolok közelebb az ajkaihoz, és csapok le rá. Nem követelőzök, csak annyit várok vissza, amennyit én is képes vagyok adni jelenleg.


■ ■ Zene ■ ■ -  ■credit
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Vas. Május 13, 2018 12:23 pm

to; Gale

Én azt hiszem, hogy az ember akkor teljesítette a küldetését, ha mindazokat a képességeket, amelyek benne rejtőznek, felszínre hozza és átadja a többi embernek. Ehhez nem kell semmiféle különleges tehetség. Sokkal inkább szükség van elszántságra és kitartó erőre. Ha az ember a saját egyéniségét hozzáadja az egészhez, ha tesz valamit a köz érdekében, akkor nem élt hiába. Ha hiszel benne, hogy valami lehetséges, akkor el is tudod érni, hogy megtörténjen. Én hiszek ebben az egészben, annak ellenére, hogy sokan megmondták, hogy bolond vagyok.
Akárhányszor ránézek erre a férfire, újra és újra szerelembe esek és mindig más miatt. A humora, a kisugárzása, a gödröcske az arcán, a ráncai, a hangja és még sorolhatnám. Mindig mellettem állt, még akkor is, mikor más lelépett volna. S hiába vannak fejünk felett régóta sötét felhők, a szerelem nem aludt ki, csak kissé megcsappant. Ám, míg van egy aprócska láng, tőle és a munkájától megtanultam, hogy érdemes küzdeni. Azt hiszem ezért ragaszkodunk mindketten a másikhoz. Harcosok vagyunk, akik nem adják fel az első és a második, sőt a huszadik akadály után sem. Ez köt minket igazán össze.
– A lehető legszebb – nem hibáztatom érte egyikőjüket sem. Valószínűleg én is azt édesanyám vagy az apukám érdekeit tartottam volna szem előtt. Válaszhattam, hogy elindulok velük, vagy pedig eldobom az egész addigi életemet és újat kezdek. Ott akkor nem tudtam volna elképzelni a hátralevő időmet Gale nélkül, s ez a mai napig így van. Az elmúlt két hét nem azt az énemet erősítette, aki külön vágyik, hanem a felséget. Az a nő éledt újra bennem, aki hozzáment, aki vakon követte volna bárhova. S ez így van rendjén, hiszen ígéretet tettünk egymásnak, s sokakkal ellentétben, ha volt is kísértés, nem szegtük meg. Ez pedig azt hiszem, manapság eléggé ritka, hiszen mindenki menekül és inkább választja könnyebb utat. Ujjammal letörlöm a könnyét és mély levegőt veszek. Nem tudom, miképpen lennék képes átadni mindazt a szeretet, melyet iránta érzek, úgy, hogy az ne legyen túl klisés és kínos. Legszívesebben hosszan sorolnám, hogy mi mindent imádok, mi minden jelenti nekem a világot, ám ekkor ő megteszi azt a lépést, melyet én nem mertem. Megcsókol.
Szívem nagyot dobban, s kissé sután fogadom csókját. Olyan ez, mintha ismét az első lenne, melyre olyan sokat vágyakoztunk, s mikor végre beteljesedett, éreztük, hogy ez olyan fordulat az életünkben, mely örökké tarthat. Ugyanez az érzés fut át testemen, tudom, hogy most válok ismét egésszé, még ha ez kissé nevetségesen is hangozhat. Nincsen benne kényszer, egyikünk sem követelőzik, finoman ízelgetjük a másikat, hogy ismét a felfedezés útjára léphessünk. Kell ennél több? Nekem nem. Mert, ha lépésről lépésre, tégláról téglára és centiről centire kell újra felépítenünk az utunkat, akkor sem választanék mást.
– Megoldjuk – búgom az elválás után ajkaiba ezt az egyetlen szót. Ebben minden benne van. Ígéret, remény és egy újabb megszeghetetlen fogadalom, mert tudom, hogy ez az egész, ami közöttünk van, bármennyi hamvaiból újjá ébredő főnixmadarat megér.
– Sétálunk még egy kicsit? –mélyedek bele tekintetébe, melyben ugyanazt vélem felfedezni, ami bennem játszódik. Zavartság, keserűség és szeretet, ami nem csak egy hangyányit van ott, hanem lángol. Ha tehetném mindent eldobnék magamtól és egy lakatlan szigeten kötnék ki vele, hogy felfedezzük, hogy mik vagyunk. Mert tudom, hogy a felszín alatt sok minden rejtőzik még, melyet nem tapasztaltunk meg egymásból és önmagunkból. Azt hiszem, a legelső lépésekkel pedig ezeket kell majd kiadnunk magunkból, mert az elnyomás itt most nem fog segíteni.
– Hol húztad meg magad, míg itt vagy? – szeretnék valami olyan témát kezdetnek, ami nem a kapcsolatunkat boncolgatja. No meg, hátsó szándékom is van ezzel. Ha már itt van, nem szeretném, hogy messze legyen tőlem, ki akarom használni minden egyes percét annak, hogy egy helyen vagyunk. Nem törődve semmivel és senkivel sem, arra vágyom, hogy egy kicsit felengedjünk és úgy éljük meg az elkövetkező napokat, mintha nem lenne holnap. Hiszen ez most a mi terepünk, talán az utolsó esélyünk arra, hogy fellendítsük önmagunkat és egymást. Abba pedig nem fér bele az, ha nem vagyunk egymás mellett. Újra szerelmes kis tini szeretnék lenni, akinek fáj minden külön töltött pillanat. Csak remélni merem azt, hogy Gale is benne lesz ebben.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Pént. Május 18, 2018 2:09 pm


Gale &&  Debbie

A vallomásom egészen új erőket mozgat meg bennem, és sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén fogom kiadni magamból. Anya halála némiképp szelepet szült, és a gát csak duzzadt, amíg el nem jutottam arra az elhatározásra, hogy repülőjegyet foglaljak, és elhagyjam Párizst. A levegő még most visszagondolva is fojtogató, mert ott halt meg. Nem szerettem volna érte senkit sem hibáztatni, mert a betegség vitte el, de ha globálisan nézem az elmúlt évek eseményeit, akkor a város vette el. Anya ott született, természetesnek tűnt, hogy ott is menjen el, miközben a húgom, apa, és én sem rajongtam a költözés miatt. A feleségemen nem igazán látszott, hogy rühellné a helyet, mert beilleszkedett, megnyitotta a szalonját is, és belefeledkezett a tervezésbe. Idáig abban a hitben léteztem, hogy csak én utáltam ott élni, de Debbie szavai valahogyan az én véleményemmel vannak összhangban. Nem sietek vissza, Cammie élvezze ki, hogy végre láthatja Adriant, és az első szerelmét csókolhatja. Most azt se bánnám, ha azzal állna elém, hogy itt akarja elveszíteni a szüzességét, és ehhez vegyek neki óvszert. Régebben kiborultam volna, de túlságosan tompa az agyam, és az egyedüli, akire koncentrálni tudok, és vagyok hajlandó is, az a feleségem. A szüleim oldalát megértem, hogy ott akartak lenni, de apa is lelépett. Még a repülőn küldtem neki egy sms-t, de nem reagált rá. Első körben haragudtam, és szidtam is, de rájöttem, hogy ő többet veszített, mint mi. A gyerekei voltunk, de apa a másik felét engedtem el. A hajó elkészült, immár semmi sem tartotta ott. A szél meglengeti a szőke hajfürtöket, és visszatérek a jelenbe. A gondolataim túlságosan össze vannak kuszálódva, de azt érzem, hogy máshol nem lennék, csakis itt. A szívem gyorsabban ver attól, hogy egy levegőt szívhatok Vele. A mindennel. A könnyeimet törli le, melyek időközben maguktól indultak el, és ekkor nagyobbnak érzem a világot, képes lennék az összes szeretetet befogadni, de még jobban érzem, hogy szerelmes vagyok. Óvatosan közelítek, nehogy megrémisszem, vagy eltűnjön, mint egy ábrándkép. Az illata kúszik fel előbb az orrüregembe, majd a bőre selymessége ölel körbe, és a meleg közeg. A nyelve az enyémmel jár táncot, mintha most ismerkednénk a másikkal. Egészen felemelő, a magam köré emelt falak leomlanak. Mosolyogni támad kedvem, meg világgá kürtölni, hogy mégsem vagyok selejt. A búgása még közelebb visz hozzá, és most már lelkileg kerülök egy szintre ezzel az angyallal.
- Megmentettél Debbie. – suttogom még az elválásunk minutumában.
- Ez csak természetes, nincs kedvem kajálni, vagy te éhes vagy? – mennyire megfeledkezem az idő múlásáról, de ha nem ellenkezik, akkor megfogom a kezét, és a léteimet az övéhez igazítva sétálok odébb, ahol ki is szúrok egy öbölféleséget. A kérdése hétköznapi, én meg észrevétlen cirógatom a hüvelykujjammal a kézfejét, és fűzöm szorosabbra a karunkat.
- A Purple Wave-ben. Nem akartam luxust, de kellemesek a szobák, és megengedtem a húgomnak, hogy külön legyen. Mire nem vesz rá…de hát ez van. – vonom meg a vállamat, és kiszúrom az egyik sziklát.
- Nincs kedved oda leülni? – bökök előre, és ha beleegyezik, akkor előbb én foglalok helyet, aztán a combjaimra ültetem, és a vállára fektetem az államat, de a kezünket még mindig nem hagyom szétválni.
- Mivel töltötted az elmúlt két hetet? Jártál valamerre? – érdeklődöm, és a hullámzó kékség látványába merülök bele.



■ ■ Zene ■ ■ -  ■credit
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Szomb. Május 19, 2018 9:03 pm

to; Gale

Szavait nem értem igazán. Nem tudom elképzelni sem azt, hogy mégis mitől mentettem én meg. Hiszen otthagytam a legnagyobb bajban és nem álltam mellette, mikor kellett volna. Ezzel pedig megszegtem egy fogadalmat, melyet talán soha az életben nem fogok magamnak megbocsájtani. S ennek a gondolata egy kissé keserű ízt ad az iménti csókunknak. Alsó ajkamat beharapom, hogy érezhessem még egy pillanatra ajkainak édes ízét.
Mindeközben átlendülünk arra, hogy hova tovább. Örülök, hogy egy húron pendülünk ebben, talán mindketten tudjuk, hogy ez az utolsó lehetőségünk és meg kell kapaszkodni benne. - Nem hiszem, hogy most bármit is képes lennék megenni – rázom meg a fejemet, s még mielőtt tova indulnánk, kilépek a cipőimből, melyeket nem erre a terepre terveztek, s a tőle távolabbik kezemmel fogom meg őket. Így pár centit elveszítek magasságomból, de még nem vagyok törpének nevezhető. Pont jó így, mert nem kell túlságosan megemelnem a fejemet, hogy felnézhessek rá, s ha véletlen megengedi, mikor hozzábújok, arcomat majd mellkasához érinthetem. Imádom azt a helyzetet, mert akkor érzem magamat igazán biztonságban.
- Hmmm – nem rossz hely, de túlságosan távol van. Nem tetszik ez nekem, bár ezt nem mondanám el szavakkal, de arcomról könnyedén leolvashatja. – Na hát, mikor lettél te ennyire felelőtlen báty? – halkan nevetek fel. Nincsen ezzel semmi baj. A húga eléggé nagylány már, s szerintem túlságosan szorosan van fogva körülötte a gyeplő. Mindig is pártoltam azt, hogy adjunk neki szabadabb utat, talán ezért is lett vele olyan szoros a kapcsolatunk. Szinte a saját kishúgomként tekintek rá.
Nem is kell válaszolnom. Rezdüléseimből tudja, hogy mit szeretnék, így hát az ő tempóját felvéve sétálok az öböl kiszúrt sziklájához. A táj csodálatos, a víz szelíden mossa a partot, s a lágy szellő hozza magával a csoda, kissé sós illatot, melyet mindig is szerettem. Ha körbe nézek egy kis csodavilágot látok, mely most a mienk. Hiszen se közel, se távol nincsen senki, s ez a nyugalom úgy hiszem, mindkettőnk lelkének kell.
– Hát ismered anyát.. Gondoskodott róla, hogy a gondolataim ne feléd irányuljanak - elmosolyodom. Anyukám nélkül nem állnék most itt, s ezt majd meg kell köszönöm neki. – Vettem egy lakást, a saját kis zugomat, ahol semminek sincsen még jelentése – kellett egy menedék. Nem nagy, nem is egy luxuslak, de az enyém, s ha sokáig kell ott élnem, akkor majd idővel otthonosabb lesz és engem fog tükrözni, ha valaki belép oda. – A régi munkahelyen egyből ajánlottak egy állást, de nem fogadtam el. Pihenésre vágytam, vagyis még mindig vágyom – két hét semmire sem elég, főleg ha úgy érzed, hogy valami belülről akar széttépni téged. Ugyanis a férjem hiányával ez alakult ki bennem, nem csak egy darabot hagytam ott magamból ott vele, hanem majdnem mindent. Ez pedig nem csak lelki fájdalommal járt, az első pár napban, szinte felkelni sem voltam képes. Aztán anya felnyitotta a szememet, hogy nem vagyok már tizenéves kislány, akinek a szerelmi csalódás és bánat kell legyen a mindennapjainak befolyásolója. Szépen lassan, apránként kapart össze, még a szabadságát is beáldozta csak azért, hogy az ő lánya ma itt megjelenjen és viszonylag összeszedetten nézzen ki. Azt kell mondanom, megérte. Mert így itt lehetek Gale karjaiban. Végre. Úgy fordulok, hogy fejét muszáj legyen megemelnie, s most én megyek bele a kóstolgatásba. Mélyen magamba szívom illatát, kezemmel lágyan megcirógatom mellkasát, míg ajkaimmal finoman súrolom az övéit. S lelkem megnyugszik. Itt a helyem vele.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Szer. Május 23, 2018 6:46 pm


Gale &&  Debbie
A tengerpart tökéletes helyszíne az újratalálkozásnak. Sosem szerettem a nyüzsgő nagyvárosokat, még maga ez a paradicsom is az, de ugye van, ami a franciáknak nincs meg, és ez az a látvány, amiért érdemes volt felkelnem minden egyes nap, amíg itt laktam. Ausztráliában az emberek temperamentuma is más, nem aggódjuk túl a bajainkat, itt szerintem jobban hatottak ránk a tényezők is, mert ami Európában illegális, az itt legális, és nem elítélendő. A béranyaság sokaknak segített már, nem tagadom, hogy voltak kételyeim, de bíztam Blair erejében. Nem csüggedtem annyit, mint odahaza, de ugye az ember csak később jön rá, hogy hol is van az igazi otthona. Nekem Debbie mellett a helyem, és bevallom, hogy a mi történetünk is ezen a földrészen kezdődött. Egy szebb, és egy tartalmasabb múltban, ahol a boldogság forrása nem a pénz volt, hanem a szerelem. Mennyivel másabb időket éltünk alig néhány éve, vagy az egyetem alatt. Ez a fajta nyugalom járja a belsőmet is a csókunk után, mikor megfogom a kezét, és simán hagyjuk a hátunk mögött a lakodalmat. Az éhség csak egy kifogás, bizakodom abban, hogy a nejem most beéri velem is, és nem kell abba a hangzavarba visszavinnem, mert nincs kedvem bájcsevegni, és az életemről mesélni, ami éppen romokban hever. A lelki sérülések nem gyógyulnak be két hét alatt, azt hiszem ehhez még az évek száma is kevés lesz, de nem maradhattam abban az állapotban. A húgom vert volna meg, ha nem szabadulunk Párizsból. Eleinte még nem tartottam jó ötletnek, de aztán beláttam, hogy ez volt az egyetlen járható út. A kis kacsóját lengetem, és egy pillanatra le is fékezem, mikor kibújik a cipőjéből, és jó egy fejjel lesz alacsonyabb nálam. A legtöbb esetben így láthatnak bennünket, így nekem ez a megszokott. A közelsége ettől még nagyobbá teszi, és csak egy kis idő elteltével esik le, hogy szomjazom a társaságát…a vártnál is jobban. Mi lett volna, ha nem jön el? Vajon meddig maradtam volna a lakodalmon? Fogalmam sincs, de kár lenne elvesztegetni akár még egy percet. A mostani délután a miénk, most nem kell azon aggódnom, hogy rosszat mondok-e, vagy megsértem-e. Úgy érzem ez azért van, hogy újra egymásra találjunk, és megtapasztaljuk a kapcsolatunk elejét. A figyelem iszonyúan hiányzott, a fizikai közelség, a teste melege. A kérdésére, hogy hol szálltunk meg szinte azonnal reflektálok, de észreveszem, hogy nem tetszik neki annyira a válaszom.
- Mi az? Talán túl drága? – ugratom, de sejtem, hogy nem a kategóriával van baja. A húgom és a köztem lévő kapcsolat szerintem erősödött ebben a pár napban, így a bizalmamat ajándékoztam oda neki. – Mióta rájöttem, hogy csak egy életünk van. – mosolyodom el, mert ez az egyetlen mondat magába foglalja a gyászomat, a családom iránti szeretetemet, a feleségem iránti rajongásomat. A hibáinkból tanulhatunk, és sosem késő rendbe hozni, ami elromlott. A közelben kiszúrok egy sziklát, és az öböl felé irányítom, ha nem ellenkezik, de úgy tűnik, hogy ma minden próbálkozásom betalál. Elsőként huppanok le a szirtes területre, és húzom az ölembe őt is, nehogy állva maradjon. Átkarolom, és a nélkülem töltött idejéről kérdezgetem.
- Anyukád jó ezekben a dolgokban. – értek vele egyet, de a következő mondatán kicsit meglepődöm. – Egy lakást…és merre leledzik ez a kis lak? – nem túlzottan örülök neki, de két héttel ezelőtt nagyon is úgy voltunk, hogy el fogunk válni, és mindenki folytatja az életét…csak a másik nélkül. – Hm…én nem is gondoltam a munkára. A telefont se tudtam volna felvenni, nemhogy mási problémájával foglalkozni. A pihenés, és a regenerálódás a cél, és ahhoz ez a két hét bizony kevés volt. – de még mennyire, de azt nem fogom kifejteni, hogy mennyire a padlón voltam, mert onnan is volt mélyebbre, mikor kilépett azon a bizonyos ajtón. Szorosan tartom, és viszonzom a csókját. Édes, mint a méz, és vele együtt kel életre az én kis szám is. Az óvatosságom egyfajta kíváncsiságba csap át, aztán a homlokán szelídül puszivá a végkifejlet. – Tudom, hogy nem jó az időzítés…de szabad egy táncra? – nevetve pillantok le a kéklő szivárványhártyákba.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■credit
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
77
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane •• Szer. Május 23, 2018 9:06 pm

to; Gale

Szerettél már valaha annyira, hogy érte akár meghalni is képes lettél volna? Nem? Akkor elmondom, az milyen. Alapvető dolog, hogy nem tudsz enni és aludni. Minden éjszaka felébredsz, és ez maga kínszenvedés. Egyszerűen nem tudod, hogyan kéne elszakadnod valakitől, akit szeretsz. Mással ezt nem beszélheted meg, mert félsz, hogy végül rosszat fognak gondolni róla. Úgyhogy egy magad sírsz. Vége, ennyi volt. De mégis csak a szép, szerelemmel teli percek jutnak eszedbe. Minél erősebben akarod őt kitörölni a szívedből, annál hosszabb lesz minden újabb nap. Ez olyan, mintha az év mind a 365 napján szakítanátok. Mégis az a gondolat fáj legjobban, hogy én nem hiányzok neki annyira, mint amennyire ő nekem. Mintha már el is felejtett volna engem, és boldogan éli új életét. Semmi mást nem akarsz, csak meghalni, de ahhoz sincs merszed, mert félsz, hogy akkor soha többé nem láthatod őt. Így telt el igazából két hetem, de ezt nyilván nem osztom meg vele, jobb mindkettőnknek, ha annyit tud, hogy elvoltam. Nem muszáj minden egyes gusztustalan és mocskos mozzanatba és pillanatba beavatni.
– Túl messze Tőled – ha azt vesszük, hogy most hol vagyunk. Ha azt nézzük, hogy Ő hol szállt meg, ha belegondolunk abba, hogy Párizsban él. Minden egyes hely messze van attól, melyet most lakásként említünk. Nem az otthonom. Az otthonom ott van, ahol ez a férfi, nélküle nekem nincsen sehol sem maradásom. – A régi lakásunktól két utcára. Túl jó környéken éltünk, ahhoz ragaszkodtam – elmosolyodom. Nem is a környék, inkább az emlékek voltak azok, melyek kellettek a lelkemnek. Tudom, hogy ez őrültség, de az ember nem tud csak úgy elszakadni a mindennapoktól, főleg, ha élete szerelméről van szó.
– A te munkádhoz kevés a test. Ha a lelked nincsen rendben teljesen érhető, hogy nem megy a dolog – nem vagyok egy nagy filozófus, de azért ennyit még én is értek hozzá. – Majd, ha begyógyultak a sebeid, akkor visszatérsz - simítok végig az arcán, hogy megnyugtassam. Tudom, hogy mire képes. Kiváló szakember, akinek valószínűleg hatalmas kudarc lehet, hogy éppen a saját kapcsolatával vannak gondok. El sem merem képzelni, hogy mit érezhet, de minden erőmmel azon vagyok és leszek, hogy megoldást találjunk. Méghozzá szakzsargon és külső ember nélkül, mert képesek vagyunk rá. Együtt.
Óceáni mélységekig merültem egy olyan csókban, amely gyönyörűségesen különbözött az eddigiektől. Zavartalannak és végtelennek ígérkezett, s meglepett azzal, hogy csókabb volt annál, amit eleddig e fogalomként ismertem, kettőnkből kelt önálló életre, megelevenült. Illata, íze, zamata, forrósága, de még teste is volt: párádzó, izmos, feszes, táncolékony. Képtelenség lett volna megkülönböztetni, ki kit simogat, cirógat, ölel; saját bőrömet éppúgy éreztem, mint az övét, és összedöndültek szívizmaink. Szinte fáj elválni tőle, hiszen annyira szomjaztam rá az elmúlt két hétben, nem akarom, hogy ilyen hamar véget érjen.
Aztán kérdésével meglep. Fejemet lassan forgatom körbe, megszemlélem a tengert, aztán a homokot, a távolban lévő embereket, végül visszafordulok felé.
– Táncoljunk – bólintok rá a fura kérésre. Miért is ellenkeznék, hiszen minden egy tánccal kezdődött annak idején is. Tánc közben varázslat vesz körül. Minden összeáll. A világot pedig harmónia uralja és egyetlen tökéletes pillanatig minden porcikáddal azt érzed, hogy élsz. Ha a táncodhoz olyan valaki társul, aki a másik feled, akkor nem egyetlen egy pillanatig kap el ez az érzés, hanem életed hátralévő részének minden olyan pillanatában, amikor meghallasz egy olyan dallamot, amely a másik feledre emlékeztet. A tánc összeforraszt, és a szerelem jóvátesz mindent.
A házasság nem két test találkozásából születik, hanem élmények, érzések, törekvések, gondolatok közösségéből. Két fél közös emlékképei, egymást összekötő élményei adják a házasság lelkét. Számunkra a tánc egy olyan élmény, amely a legkorábbi érzéseinket ébresztheti fel bennünk. Ha két test egymáshoz simul, akkor olyan bensőséges kapcsolat alakul ki, melyet csak az a két ember érhet, akik éppen egymást érintik. Szeretek táncolni, szeretem, ha ő vezet, ha karjai közé fog, mert ilyenkor úgy érzem, hogy rajtunk kívül nem létezik semmi más.
– Gale – pillantok fel rá az andalgásból, mely egy varázslatos helyre repít, míg némán bújunk a másikhoz és jobbra-balra dülöngélünk. Meg kell törnöm a csendet, de csak azért, hogy valami olyasmit kérjek tőle, ami lehet, hogy túlságosan elhamarkodott, de mégis úgy érzem, hogy most ezzel hozná el nekem a legnagyobb nyugalmat.
- Amíg itt vagy, nem lehetne, hogy nálam aludj? Mellettem – kissé félve nézek szemeibe. Tudom, hogy korai, tudom, hogy hatalmas káosz lehet belőle, de kell. Nem bírom a gondolatát annak, hogy itt van, még sincs velem. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a legnehezebb helyzetből is lehet kiutat találni. Lehet, hogy kisebb léptékben kell ezt az utat megtenni, sőt valószínűleg az lenne az ésszerű, de mikor megláttam őt, mintha minden épeszű gondolatom elillant volna. S az első szavaitól kezdve, egy rózsaszín felhő kavarog körülöttem, mely átkozottul elébb dobta a reménysugarait.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Ajánlott tartalom tollából
Témanyitás ✥ Re: Brisbane ••

Tell me your secrets

Brisbane
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Városhatáron túl :: Ausztrália-