Lola Bertrand
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 1:52 pm ✥

✥ Today at 11:04 am ✥

✥ Yesterday at 10:09 pm ✥

✥ Yesterday at 9:34 pm ✥

✥ Yesterday at 8:05 pm ✥

✥ Yesterday at 4:00 pm ✥

✥ Yesterday at 10:24 am ✥

✥ Yesterday at 9:36 am ✥

✥ Vas. Okt. 14, 2018 3:59 pm ✥

Párizs lakói

Lola Bertrand



Témanyitás ✥ Lola Bertrand •• Hétf. Ápr. 23, 2018 4:28 pm

Lola Bertrand
A little happiness never killed nobody.

általános jegyzet
» Anyja neve: Jacqueline Frisset
» Apja neve: Francois Bertrand
» Testvérek: Chloe Bertrand
» Születési hely: Montpellier, Franciaország
» Születési idő: 1991. április 21.  
» Mikor érkezett a városba: tizenhat éves volt, mikor az édesanyja munkája miatt az egész család Párizsba tette át a székhelyét
tudj meg többet
» Becenév: Lola  
» Avatar Alany: Candice King
» Karakter kora: 27
» Választott csoport és foglalkozás Elit; jelenleg tapasztalatszerzés gyanánt egy kis vendéglőben főz, de az az álma, hogy egy nap saját éttermet nyisson - saját erejéből, nem pedig a szülei pénzéből

» Egyéb hozzátartozók;;
Jacqueline Frisset - ő egy velejéig független nő, aki férjhez menetele után is ragaszkodott ahhoz, hogy megőrizhesse szabadságát, tulajdonképpen emiatt sem vette fel soha apám nevét. Tipikusan az a nő, aki szereti a kezében tartani az irányítást, aki a legmagasabb csúcsokat döntögeti a karrierjében, ám a magánéletében már évtizedekkel ezelőtt csődöt mondott. Nagy gurunak számít a francia divatvilágban, a neve ismerősen cseng mindenkinek, aki kicsit is konyít ehhez a szakmához. Arról pedig gondolom már szót sem kell ejtenem, hogy mit meg nem tesznek egyesek azért, hogy a kegyeibe férkőzhessenek. Kiváló szakember, valóságos ruhakölteményeket alkot, én is tisztelem, felnézek rá, de anyámként aligha tekintek rá.

Francois Bertrand - Amerikában biztos megbélyegeznék őt a papucsférj jelzővel, pedig messze áll annak igazi jelentésétől. Ő csak egy bolond volt, aki annak idején beleszeretett anyámba, méghozzá visszavonhatatlanul. Nem hiába tart ki mellette a mai napig. A társadalom mindig ferde szemmel nézett azokra, akiknek a családja akár csak egy kicsit is eltért a megszokottól, attól, amit ők normálisnak tartottak. Pedig attól, hogy anyám helyett apám maradt otthon annak idején velem is, később meg a húgommal, ettől még nem kell minket keresztre feszíteni. Apa a Carpe diem híve, minket is ebben a szellemben nevelt és én visszatekintve az életemre, jobban örülök annak, hogy tőle kaptam útmutatást, mintsem anyától. És ezzel szerintem Chloe is így van. Apa megtanította nekünk, hogy az életet élvezni kell, örülni kell az apró dolgoknak, táncolni kell, míg a Nap felkel, jó társasággal körülvenni magad, finomakat enni és hálát adni azért, amit az élet adott. Én igyekszem e szerint élni.

Chloe Bertrand - emlékszem még mikor hazahozták a kórházból, mindössze három naposan én pedig egészen attól a perctől kezdve a saját, élő játékbabámként tekintettem rá. Most viszont igazán felvilágosíthatna valaki, hogy az a csöpp kisbaba mikor is lett tizennyolc éves felnőtt nő? Valahol ugyanis nagyon lemaradtam.
Gyönyörű, okos, vicces nővé cseperedett és csak ámulva figyelem, amikor kettőnk közül ő viselkedik érettebben és sokkal bölcsebb tanácsokkal látja el a családunk tagjait, mint azt én valaha is tettem. Mondjuk ő inkább anyánkra ütött, de szerencsére apa életszeretetéből is ragadt rá. De kitartásában, önmegvalósításában tiszta anya, ezt meg kell hagyni. Konkrét tervei vannak a jövőjére nézve és ő sem tör kis babérokra. Testvéri viszonyunk páratlan, s amennyire rettegek az ő valódi felnőtté válásától, ugyanannyira kíváncsi is vagyok, hogy milyen csodálatos emberré lesz. Bár a mostani személyiségét túlságosan fokozni már aligha lehetne. De ha valaki, akkor ő biztosan meg tudja még lepni az embert.



"A bor az összes illatával, aromájával, a könnyedségével, a testességével lényegében olyan, mint az ember, ezért is olyan nemes dolog."
Apám az a fajta ember, aki énekelve főzöcskézik naphosszat a konyhában és sugdolózva búg édes szavakat a szőlőtőkének, hogy az megerősödjön. Ha nem létezne, ki kellene őt találni, mert a világnak pont hozzá hasonló emberekre van szüksége. Aki a rossz időkben is képes meglátni a jót, s aki a legmélyebb gödörből is viccelődve mászik ki. Akit nem vet vissza kudarc és nem hátráltat mások ítélete. Aki képes mosolyogva nézni a háborgó tengert és aki szerint a bor szent s örök.
Tizennyolc éves lehettem, amikor felfigyelt arra, milyen könnyedséggel mozgolódom én is a konyhában, s erőfeszítések nélkül szívom magamba a szavait. Nem csak az ételek elkészítéséről, de a szőlőkről, a borokról, az életről és a szerelemről. Ő olyan volt mindig is a számomra, mint egy mentor, aki az életbölcsességeivel megédesítette a mindennapokat.

- Tudod Édesem, a körülmények a legfontosabbak. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és a napszakot is. Van henyélő bor, kacér bor, mesélő bor, tragikus bor. A legnagyobb érzéketlenségre vall például kedélyes családi ebéden drámai bort inni. Ugyanilyen ízléstelenség hivatalos lakomán parázna bort inni. Ha egyedül vagy és kint, mindig keress távlatot: a bor szereti a magasságot, a kilátást és szeret felülről nézni. - órákon át képes voltam hallgatni, ahogy a bor szeretetéről beszélt. Úgy beszélt arról az italról, mintha egy valós személy volna, s ugyanilyen szerelemmel ápolta a szőlőit is. Mellette nem lehetett nem megszeretni a borkészítés fortélyait, hiszen olyan csillogó szemekkel mesélt mindig, ami csak egy érzelemmentes egyénre nem lett volna hatással.
Meséje végén mindig kortyolt egyet az előtte pihenő borból és boldogan vette tudomásul, hogy ismételten szép napot tudhatunk a hátunk mögött.

"A kitartásnak akkor van értelme, ha jó az irány."
Anya sose nézte jó szemmel, hogy apa életfilozófiája megrészegített engem s ahelyett, hogy naphosszat az íróasztalom felett görnyedve skicceket rajzolgattam volna, inkább a konyhában foglalatoskodtam. Állandóan azt hangoztatta, hogy ő mellette biztos helyem lenne, hogy a divatvilág arra vár, hogy Jacqueline Frisset utódja végre feltűnjön a színen. Mert hiába nem ismertek, mégis, a nevem és a származásom miatt nagy reményeket fűztek hozzám. Anyám persze hajthatatlan volt s a jövőm kérdése számtalan vitát szított a meghittnek nem nevezhető közös családi vacsorákon.
Zengnek fülemben a szavai, ahogy arról beszél nekem, a gasztronómia világában semmire se fogom vinni. Csodálta a kitartásomat, de úgy tartotta, elfecsérlem az időmet s a végén csalódni fogok. Furcsának találtam, hogy ő, aki azért vált ilyen sikeressé, mert a végsőkig kitartott az álmai mellett, pont ő nem támogat engem abban, hogy én is elérjem a sajátjaimat.

Most is, ahogy az asztal túloldalán ül, szemeit égnek emelve kortyol a kávéjából, válaszul arra, hogy ismételten egy szakácskönyvet lapozgatok. Nem szól hozzám, csak némán figyel, mikor pedig jegyzetelésbe fogok, fájdalmasan felsóhajt. Elmosolyodva nézek fel rá, türelmetlenül és kíváncsian várva, vajon ma mivel próbál majd meg lebeszélni. Mert nem számít, hány éves az ember lánya és hány éve dolgozik a szakmájában, Jacqueline Frisset úgy tartja, bármikor megváltoztatható az ember sorsa.
- Tudnak egyáltalán még új dolgokat írni egy szakácskönyvben? - felesleges volna értelmetlen szócsatába bonyolódni vele, hiszen amiről ő egyszer eldönti, hogy nem érdekli, azzal kapcsolatban képtelen levenni a szemellenzőt. Azaz, amennyiben más véleményen vagy, mint ő, jobban teszed, ha nem fecsérled szóra a drága idődet.
- Tudnak egyáltalán még új ruhákat tervezni az emberek? - egy kérdés mégis elhagyja az ajkaimat, de feleletül csupán néhány megvető pillantásban részesülök. A kérdés mindenesetre szerintem jogos volt és épp ugyanolyan célból tettem fel, mint az előbb ő is.
- Ma apáddal egy jótékonysági estre megyünk, úgyhogy ne fáradj a vacsora elkészítésével. - félvállról odaveti ezt az információt, miközben csörömpölve a kávéscsészét a mosogatóba helyezi. Kezeit előkelően törli meg a papírtörlőben, kecsesen vállára kapja a táskáját, napszemüvegét filmbe illő mozdulatokkal veszi fel, s miután a levegőbe puszit dobott, egyenletes, kopogó léptekkel kisétál a konyhából.

"Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége."
Chloe mindig mindent kézben tart. Tervező típus, egyszerűen rosszul van a spontaneitástól, habár már így is sokkal lazább lett, mint régebben volt. Soha semmit nem csinál hirtelen felindulásból, még ha egy buliba is hívják, arról is akár hetekkel előbb tudni akar, hogy felvéshesse a naptárjába. Néha még nekem is időpontot kell foglalnom hozzá, de ezen a kis berögződésén is dolgozunk. Legalább én, a saját nővére hadd kaphasson belőle bármikor. Éppen ezért lepett meg nagyon az egyik éjszakai telefonhívása. Én naiv emberként azt hittem, hogy a húgom éppen a legédesebb álmait alussza, mikor tulajdonképpen pár utcával arrébb szórakozott egy házibulin.
Jó nővér módjára azonnal kiugrottam az ágyamból, hogy érte siessek, a szüleinket be nem avatva ebbe a kis éjszakai kiruccanásba. Hosszú, végtelennek tűnő percekig vártam a kocsiban, de miután nem reagált a hívásomra, fogtam magam és besétáltam a sok hormontúltengéses kamasz közé. Bár akkor még magam sem tudtam, hogy mire is vállalkoztam.

Az összes szobába benyitok, vagy tizedszer hagyja el a számat a "használjatok óvszert" kifejezés, mintha csak egy őrült anya lennék, aki épp a fiatalok nemi életét ellenőrzi. Egyedül abban bízom, hogy nem egy ilyen kis aktus közepette fogok a húgomra is rátalálni. Chloe nélkül, csalódottan ballagok ki az udvarra, mikor véletlenül meglátom az ismerős lánykát, ahogy épp hóangyalt próbálna rajzolni a fűbe. Magamban jót mulatok a húgom ábrázatán, mikor fölé hajolva megérdeklődöm, hogy mégis mit csinál.
- Lo-li-taaa! Gyere, feküdj ide mellém! Simíts végig a füvön! Hát nem ellenállhatatlanul selymes tapintású? - nevetve letérdelek mellé és kezemmel végigszántok a dús gyepen.
- Valóban nagyon kellemes. - felelek neki, de több kérdéssel nem is zaklatom, hisz látom rajta, hogy jelenleg nem is ebben a világban tartózkodik. Hirtelen felül, egyedül a jó reflexeimnek köszönhető, hogy nem fejel le, majd úgy helyezkedik, hogy kezével végigsimíthasson az arcomon.
- Olyan szép vagy! Hogy lehetsz ilyen szép? - a hajammal kezd játszani, ahogyan kiskorában is tette. Nem tudom, mit ivott vagy esetleg mit szívott, de mivel nem mutat durva tüneteket, így egyelőre nem aggódom.
- Te sokkal szebb vagy! - válaszul megsimítom a fejét, majd felállok és őt is felhúzom magammal. - Gyere, te kis törékeny Madárkám, elmegyünk enni valahova. - szemei még jobban csillogni kezdenek, az éjféli vacsora pedig olyan erővel ruházza őt fel, hogy az én segítségemre már nincs is szüksége. Megindul ő magától is, csak épp kicsit kacskaringósan halad, de hagyom, hadd érvényesüljön egyedül. Mindössze akkor kapok utána és terelgetem kicsit más irányba, mikor majdnem belesétál a házigazda medencéjébe. Onnan ugyanis nem szeretném most kipecázni.
De a kocsiig viszonylag szépen eljut, amiért büszke is vagyok rá, a gond talán annyi csupán, hogy nem a mi autónkba szeretne beszállni, ám ez a kis malőr is könnyedén helyrehozható.

"Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak."
Nem ő volt az első szerelmem, még csak a leghosszabb kapcsolatom se, mégis annyira a bőröm alá férkőzött, hogy a mai napig kíséri minden léptemet az emléke. Fiatalok voltunk és szenvedélyesek. Nem telt el úgy nap, hogy ne vitáztunk volna valamin, de a békülés mindig megédesítette az estéket. Szerettem őt, igazán és teljes szívemből, s hiába tudnék ezernyi okot felsorolni miért jobb nélküle az életem, a rossz dolgok elhalványultak az idővel és csak a jókra vagyok képes emlékezni. Ez nem jelenti azt, hogy nem fáj, ahogyan elhagyott. Hiszen nem volt annyi emberség benne, hogy a szemeimbe nézzen és azt mondja: "már nem kellesz". Ő ehelyett írt egy levelet, másnap pedig repülőre szállt és angolosan távozott. Pont olyan gyorsan és meglepően, mint ahogyan annak idején belecsöppent az életembe. Mégse tudtam őt elengedni a mai napig. Ostobaság, tudom, de egy érző szívnek képtelenség ész érvekkel parancsolni.

Futva loholok ki a házból, hogy rossz szokásomhoz híven el ne késsek a munkából, mikor a telefonom távoli csipogása figyelmeztet arra, hogy a szóban forgó okos kütyüt majdnem itthon felejtettem. Ha nem javítok valamit a szétszórtságomon, könnyen megeshet, hogy egy nap még a fejemet is elhagyom. Vagy még rosszabb... az étterem helyett anyámhoz sétálok be és nála jelentkezem munkára.
"Drága Lola! Ha az információim nem csalnak, még mindig te birtoklod ezt a számot. Amennyiben még Párizsban élsz és volna számomra egy szabad estéd, kérlek jelezz vissza. Jó volna újra találkozni."
Ebben a percben nem tudom megállapítani, hogy vajon jó-e, ha az ember évtizedeken át hordozza a telefonszámát vagy éppenséggel a világ legostobább dolga ez. Az igazán bosszantó azonban az, hogy még aláírnia sem kellett, akkor is tudom, hogy ő keresett.
A szívem azt súgja, válaszoljak, még abban a pillanatban, nehogy késő legyen, de ezúttal az eszemre hallgatok és a táskámba hajítva a telefonomat inkább várok még ezzel.



//Az édesapa szájába adott borral kapcsolatos idézetet Hamvas Béla: A bor filozófiája c. könyvből másoltam ki.//

Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
Láttam a hirdetést || Saját
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar

Lola Bertrand
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Karakterlapok-