Idõsek otthona
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 1:03 pm ✥

✥ Pént. Okt. 19, 2018 4:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 6:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Idõsek otthona •• Vas. Ápr. 29, 2018 8:51 pm

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Ápr. 29, 2018 9:26 pm

Léonie && Raphaël
Nagyon reméltem, hogy nem csatatérre fogunk hazaérni az édesanyámmal, hiszen ha két gyerek otthon marad, akkor ritka az, hogy minden ott találunk, ahol rendeltetésszerűen lennie kellene. A kor az sose számított, elég csak a mi családunkra gondolni. Azt pedig tökéletesen tudom, hogy a lányom miként képes rávenni turpisságokra az embereket, vagy mennyire nem csak Halloween alkalmával űzi a csínyeket. Tegnap este is alig lehetett már ágyba dugni, mert annyira izgatott volt, hogy a nagyit ma hazahozzuk és velünk ünnepli a születésnapját. Tavaly sajnos nem jött össze, de idén a világért se akartam kihagyni. Meg reméltem azt, ha többet van velünk, akkor a betegsége ellenére is több tisztapillanata akad még. Hiányzik, még akkor is, ha sokszor kever a húgommal, vagy ha néha úgy tűnik, hogy kevesebbre tart, mint a másik lányát.
- Rosalie, ne okozz felfordulást és a bátyádat se nyúzd meg túlzottan, jó? – nyomtam egy puszit a homlokára, majd pedig bele is bújtam a kabátomba, hogy elinduljunk a férjemmel. Reméltem, hogy tényleg megterít, ahogyan ígérte. Előtte még Samuelt is kifaggattam, hogy neki kell-e valami, mert akkor a patikában is megállhatunk, vagy más boltba. Útközben pedig sietve szólaltam meg, amikor elhaladtunk a piac mellett.
- Beszaladhatnánk a piacra, biztosan akad valami szép virág. A szobájába is vihetnénk, ne csak otthon legyen. – pillantottam a sofőrre, hiszen az ő kezében volt a végleges döntés úgyis, hogy merre fogunk menni. Főleg úgy, hogy most már vissza is kell kanyarodni, mert későn kapcsoltam. Ha pedig megálltunk, akkor esélyesen legalább félórát eltöltöttünk a virágos részlegen, mielőtt sikerült dönteni és tovább mehettünk az idősek otthonába.
- Szerinted meg fog ismerni minket? Örülni fog a mai napon? – faggatóztam idegességemben, mert olykor akadnak tényleg tiszta pillanatai, amiben a múlt is visszaköszönt. S pont ezért féltem kicsit, hogy nehogy a pár héttel korábbi eset is derengjen neki. Nem tűnt úgy, mint aki magánál van, ezért is lepett meg az ölelése végül és a puszija, ahogyan mellettem feküdtem azon a napon. Újra gyereknek éreztem magam és hinni akartam abban, hogy anya puszija mindent meggyógyít, ahogyan Rosie is teszi jelenleg. Samu már ebből kinőtt, de örültem annak, hogy nem kezel már ő se teljesen idegennek. Igaz, akadnak még vicces, vagy olykor kínospillanataink, de melyik családban nincs ilyen?
- Előre mész? Én beszélek az orvosokkal, meg szerzek egy vázát, ha jól rémlik, akkor legutóbb kikerült a szobájában lévő. – nyomtam egy csókot Rafi „búcsúzásképpen”, ha pedig benne volt, hogy ő megy előre, akkor én előbb a recepcióhoz sétáltam, hogy tényleg minden rendben van-e és még mindig áll az, hogy egy napra kiengedik, vagyis csak pár órára, mert estére vissza kell hoznunk. Szerencsére nem volt gond és segítőkészek voltak váza ügyben is. Teljesen gyanútlanul, kicsit dúdolva indultam el a szoba felé, mert reméltem, hogy nem lehet semmi gond se. Dúdolással magamat igyekeztem megnyugtatni. Főleg azok után, hogy a kocsiban se tette szóvá a férjem az elmúlt időben mutatkozó néhanapján jelentkező fura viselkedésemet. Esélyesen csak tapintatos akart lenni, mert ennyire vaknak se mondanám. Még akkor se, ha férfiból van és tudjuk ők milyenek tudnak lenni…

■ ■ find my way back  szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Hétf. Ápr. 30, 2018 1:29 pm

Léonie && Raphaël

Igaz, egyik gyereket sem kell félteni, ha arról van szó, de a feleségemmel ellentétben én nem aggódtam amiatt, hogy ilyen rövid idő alatt atomjaira kapnák a házat. Egyrészt, mert Samre egyébként sem jellemző az ilyesmi, Rosie meg... na jó, belőle kinéznék ilyet, de azt hiszem, eleget nyomatékosítottuk számára, hogy fontos nap a mai, viselkedjen rendesen.
- Jókor szólsz te is... - sóhajtottam egyet, hisz ha egy perccel előbb jut eszébe, akkor minden gond nélkül útba ejthettük volna a piacot. Nem mint ha így akkora kitérő lett volna, de azért beletelt pár percbe, mire olyan részhez értünk, ahol meg tudtam fordulni autóval, hogy visszajussunk a parkolóig. Az feltűnt, hogy mostanában mint ha szérszórtabban viselkedne kissé, de egyelőre csak igyekszem annak számlájára írni a dolgot, hogy izgul az édesanyja születésnapja miatt. Ha meg utána sem javul a helyzet, akkor egyértelműen más az oka.
Én naiv, hogy azt hittem, nagyjából öt, de maximum 10 perc alatt letudjuk a virágvásárlást, látszik, hogy mostanában egyedül mentem bevásárolni, listával... a célirányos vásárlás pedig jóval gyorabb, mint amikor az ember hosszasan nézelődik, válogat a pult előtt állva. Hiába próbáltam győzködni a feleségem, hogy szerintem az összes virág szép, ami itt van, vagy amit választott, azt meg ő tudja, mi az édesanyja kedvence.
- Reméljük, hogy igen. És biztosan fog. - míg az elsőt nem állíthattam biztosra, elvégre elég kiszámíthatatlan volt, hogy mikor emlékszik, és mikor nem, vagy épp mennyi ideig, addig az utóbbit már sokkal magabiztosabban állítottam. Amennyit készült Léa, ki ne örülne egy hasonló szülinapi köszöntésnek? Még ha nem is emlékszik ránk, csak egy egyedül élő, idős hölgy lenne...
- Szívem, ne aggódj annyit. Minden rendben lesz, oké? Vagy ha nem, akkor majd improvizálunk, kitalálunk valamit együtt. De ha az állapota olyan lenne, akkor biztos a gondozók sem engedték volna meg, hogy elhozzuk, ez pedig csak jót jelent, nem igaz? - próbáltam rávilágítani a dolgokra kicsit másabb szemszögből, hátha sikerül valami hatást elérni vele. Ha az elmúlt hetek alatt egyáltalán nem tértek volna vissza az emlékei, akkor valószínűleg úgy is megint nemet mondtak volna rá, mert csak felesleges csalódás lett volna mindenki számára. De így?
- Amikor én jártam nála, akkor úgy emlékszem, hogy volt váza a szobájában... - szólalok meg óvatosan, bár az is tény, hogy Léa gyakrabban szokta látogatni az anyját, mint én, épp ezért pedig le sem állok vitázni vele - Biztos, hogy ne segítsek? - kérdeztem még vissza, biztos ami biztos, de ha ragaszkodott hozzá, hogy boldogul egyedül is, akkor csak egy bólintással vettem tudomásul, és a csókot követően indultam az anyósom szobája felé.
Az ajtóhoz érve először kopogtam, majd ha érkezett valami válasz az ajtó túloldaláról, akkor be is nyitottam, hogy köszöntsem a nejem édesanyját, először csak szavakkal, majd ha úgy látom, hogy felismert, akkor a szokásos puszikkal is.
- Rögtön jön Léonie is, csak még vált néhány szót az orvosokkal. - kezdtem bele, miközben helyet foglaltam az egyik, ágy mellett lévő széken - Mielőtt pedig elfelejteném, boldog születésnapot! Hogy érzi magát? - érdeklődtem, hogy amíg várunk, addig se kínos csöndben vánszorogjanak a percek.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Hétf. Ápr. 30, 2018 2:00 pm

Léonie && Raphaël
- Sajnálom. – csak ennyit mondok, hiszen ha eltekintenék a hanghordozásától, akkor is tudnám, hogy mennyire nem örül annak, hogy késve jutott eszembe. Amikor pedig kiszálltunk, akkor nem kellett kétszer mondani, hogy induljak el. Ha akarta, akkor rövid ideig kézen fogva is sétálhattunk a sok virág között, de aztán inkább elvesztem a választék között és mindenfélét beszéltem, mintsem arról kelljen beszélni, ami ténylegesen lényeges lenne. Fura dolog belegondolni, hogy néhány hónap leforgása alatt mennyire könnyedén fordulhat az életünk kockája. Majdnem részben miatta váltunk el, majd ott volt a titka, rövid ideig boldogság és most pedig itt volt az én titkom. Mintha örökké egyikünk erre lenne ítélve, hogy ne mondjon el dolgokat, vagy legalábbis ne legyen hozzá bátorsága…
- Talán nem fog egyikünket se mással összekeverni, vagy legalább Nyuszifülre remélhetőleg emlékezni fog. – tudom, hogy a lányunknak mennyire fontos és hajdanán mennyi időt is voltak együtt. Na, meg az is kiderült, hogy olykor a kisasszony ide is beszökött és olyanokról fecsegett, amikről nem kellett volna, vagy inkább nekünk kellett volna elmondania. Ma talán nem is a születésnap volt a lényeg, hanem az, hogy együtt lehetünk és még legalább egy utolsó boldog pillanatot tudjunk okozni neki, hiszen senki se tudja megmondani, hogy pár hét múlva, vagy akár hónapokkal később milyen állapodban lesz, vagy egyáltalán velünk lesz-e.
- Sajnálom, igazad van. Esélyesen mostanság többet aggódok, mint kellene. S gondolom igen, vagy úgy gondolják, hogy még most is jobb, mert ki tudja, hogy mi lesz pár héttel, vagy hónappal később. – ennyit arról, hogy megy mostanság a kis pozitívhangocskákra való hallgatás. Mély levegőt vettem és lassan fújtam ki, miközben próbáltam kizárni a félelmeimet, hogy netán a titkom a felszínre bukhat. -  Minden rendben lesz és jól fogjuk magunkat érezni. Legalább Samuel is megismerheti kicsit őt, vagy éppen fordítva. – tudomásom szerint legalábbis még nem találkoztak soha se. Ha pedig tévednék, akkor Raphaël úgyis ki fog javítani.
- Elbírok még egy vázát, életem. – mondom mosolyogva, ami most még nehezebb, mint általában szokott lenni. Így jár az ember, ha olyan helyre téved, ahol akad még egy személy, aki ismeri a titkunkat. Sietve indultam el a megfelelő irány felé. Akár van, akár nincs váza, de szükségem volt időt nyernem.  
- Raphaël?! Édesfiacskám! – csillant fel az időshölgy szeme, ahogyan nem sokkal később felismerte a férfit. A karját nyújtotta ölelésre, ha pedig elfogadta, akkor még puszit is kapott. – Azt mondták, hogy ma elvisztek innen, így a legszebb ruhámat vettem fel, még a hajamat is befonták. – mondta suttogva, mintha valami titokról lenne szó. Ő már csak ilyen volt, néha úgy nézett a világra, mintha egyáltalán nem ismerné, ha pedig akadt tisztapillanata, akkor pedig olyanná tudott válni, mint egy kisgyermek. – Léonie nem jön? – pillantott kérdőn a férfira, hiszen akár hallotta, akár nem, de nem rémlett neki, hogy pár mondattal korábban már meg volt említve. – Kicsi Patrickot is ő hozza? – ráncokkal tarkított keze pedig a férfi arcára siklott, miközben a szeméből újra mintha pár pillanatra eltűnt volna a felismerés és most kutatná azt, hogy ki is ez a férfi.

■ ■ find my way back  szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Hétf. Ápr. 30, 2018 5:15 pm

Léonie && Raphaël

- Reméljük. Tudom, nem kívánságműsor, meg nem is így működik, de sajnálnám, ha rossz napja lenne, pláne azok után, mennyit készültél erre a napra. - szólalok meg, miközben belevetjük magunkat a virágtengerbe. Vagyis csak Léa, én meg próbáljam meggyőzni arról, hogy csodálatosan szépek a virágok amiket választott, csak ne nézelődjünk már még egy órán át!
- Bízzunk a legjobbakban. Nagyon mást úgy sem tudunk, mint kihasználni a lehetőséget és minél több időt tölteni vele, amíg lehet. - jegyzem meg. ez a betegség már csak ilyen, nem elég, hogy ilyen kiszámíthatatlan, vagy hogy idővel egyre rosszabbá válik, de ráadás gyanánt az orvosok sem igazán tudnak mit kezdeni vele. Szomorú, ami Léa édesanyjával történt, és csak reménykedni tudok abban, hogy sem ő, sem Rosie nem örökölt semmit ebből.
- Azt én is észrevettem. Van valami különösebb oka? Vagy szeretnél beszélni róla? - kérdezek rá, felajánlva, hogy meghallgatom, holott természetes az ilyesmi, mondani sem kéne. Lehet, hogy csak a sok munka? Vagy mondhatnánk, hogy az utóbbi időben is annyit idegeskedtünk különböző dolgok miatt, hogy szinte már ez lett a természetes, de nem szeretném, hogy erről legyen szó, sokkal jobban áll neki a mosolygás, mint a gondterhelt homlokráncolás.
- Na igen, szép apránként, lassan már az egész rokonságot megismeri. - igaz, az anyósomhoz vér szerint nem sok köze van, de miután mégis csak a húga nagymamájáról van szó, aki egészen gyakran szóba kerül itthon, így nem árt, ha tud egy arcot is társítani a név mellé.
- Oké, oké! - felelem nevetve, mielőtt még elindulnék a folyosón az édesanyja szobája felé, és bár hozzátenném, hogy siessen, tudom, hogy feleslegesen úgy sem húzná az időt. Mégis csak az ő anyukája, és amennyire tudom, különösebb oka sincs rá, hogy kerülje a nőt.
Nem mondom, hogy a legkisebb félsz sincs bennem amiatt, hogy vajon az édesanyjának milyen pillanata lesz, fog-e emlékezni ránk vagy sem, mert néha még felnőttként is nehéz lereagálni azt, amikor az egyik pillanatról a másikra egy teljesen más emberré változik a betegségéből adódóan.
Úgy látszik, ma szerencsés napunk van, így közelebb is megyek, hogy köszöntsem, majd miután helyet foglaltam az ágya mellett, vidáman folytattam is.
- Igen, jól mondták! És nagyon helyes, igazán alkalomhoz illő. - mosolyodtam el, amikor pedig visszakérdez a feleségem kapcsán, csak az ajtó felé pillantok - Lefogadom, hogy bármelyik percben itt lehet. Azt mondta, hogy kér egy vázát a virágoknak. - teszem hozzá, amikor pedig érkezik az újabb kérdés, ezúttal én vagyok az, aki elbizonytalanodik egy pillanatra.
- Patrickot? - kérdezek vissza, és nem vagyok biztos benne, hogy én, vagy az anyósom az, aki jelen pillanatban értetlenebb tekintettel fürkészi a másik vonásait - Tudtommal nincs a rokonságban senki ilyen névvel, ismerős se nagyon. Rosie és Sam meg otthon vannak, igaz, egyiküket sem mondanám már kicsinek. - folytattam óvatosan, hisz nem voltam biztos benne, hogy csak rosszul emlékezett a névre, vagy megint a betegsége súlyt le épp?

■ ■ ahwie ■ ■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Hétf. Ápr. 30, 2018 5:56 pm

Léonie && Raphaël
Tényleg sokkal több dolgot nem tudunk tenni, mint vele lenni amennyit csak lehetséges. Örülök annak, hogy nem kell a lányunknak elveszítenie mind a két nagyszülőjét, ugyanakkor mégis fájdalmas látni azt, hogy mennyire lehetséges egyik napról a másikra elfelejteni az emlékeket és azokat, akikért egykoron bármit megtettünk volna. Nagyon remélem, hogy se én, se a lányunk nem örökölte ezt, mert nem szeretném, ha ilyennek tenném ki a családomat. Akkor inkább hamarabb haljak meg, mintsem ilyen fájdalmas találkozásoknak tegyem ki akár a férjemet, akár a gyereke(i)met.  
- Minek és miről beszélni? – pislogtam nagyokat meglepetten, mert elsőre hirtelen tényleg nem esett le, hogy mire is gondolhat. Annyira lefoglalt az, hogy végig tudjam a mai napot csinálni úgy, hogy a titok is titok maradjon. Nem szeretném, ha botrányba torkolna. Főleg azért se, mert mindenki annyit készült a nagyi érkezésére. – Jahh, hogy az. – megrántottam alig láthatóan a vállaimat, majd idegesen a hajamba túrtam. – Nincs semmi különösebb oka. Sok volt a munka, sok minden történt otthon is. Talán ez most mind így egyszerre kicsit sok volt, de semmi vészes. Ne aggódj, nincs miért. – nem remegett meg a hangom közben, de most nem is kerestem a pillantását, hiszen ennyi év házasság után esélyesen másodpercek alatt levágta volna azt, hogy hazudok és nem ez a teljesigazság. Képes voltam eltitkolni és elhinni azt, hogy ezzel egyedül is meg fogok tudni birkózni és hamarosan minden jobb lesz, de arra már nem, hogy a férjem szemébe nézve hazudjak, vagy mondjak féligazságot. Végül egy kisebb mosollyal fordultam felé, mintha csak ezzel akarnám megnyugtatni, hogy nincs miért aggódni.
- Remélem, hogy nem bánta meg azt, hogy egy ennyire „dilis” családba került, mint a miénk. – természetesen csak átvitt értelemben mondtam azt a szót, de tényleg nem volt senki se egyszerűeset a családunkban. Már az is nagy szó lesz, ha hosszabb időre lesz békesség ebben a családban, vagy netán a nyár úgy alakul, ahogyan elterveztük és mindenki jól fogja magát érezni.
- Vázát? – máris az asztalon lévő vázára siklik a pillantása, ami most üresen áll. Egyetlen egy virág se díszeleg benne, mert elhervadtak, ahogyan ő is teszi. Amint a férfi visszakérdezett úgy bizonytalanodott el ő is, hogy vajon keveri megint a dolgokat? Rosszul rémlik az, amit hallott és amiket álmodik? Nem, biztosan emlékszik arra, hiszen a lánya szomorú volt, de ennek ellenére is kicsit zavarodott a pillantása. Félszegen bólint csak az időshölgy, miközben a ruháját gyűrögeti zavarában.
- Az unokáim. – szól közbe szélesmosollyal, amikor meghallja a két nevet, majd az ablakon át bámul kifelé, mint aki újra nincs jelen. Pedig itt van, de akkor miért nem biztos már abban se, amit tud? – Patrick, a legkisebbik fiad. Biztosan csak meglepetésnek szánjátok, amikor elvisztek haza. Akkor fogjátok megmutatni, igaz? Léa azt mondta, hogy elvesztette, de tévedett, vagy n..? - de már nem tudja befejezni, mert riadtan rezdül össze, amikor meghallja azt, ahogyan valami összetörik. – Rosszat csináltam? – pillant elveszetten az időshölgy, mint aki hirtelen tényleg nem tudja, hogy mi történt itt, vagy miért áll olyan kétségbeesetten az ajtóban az a nő. – Kérdezd meg, hogy jól van-e a hölgy. Annyira elveszettnek és rémültnek fest. – súgja oda a férjemnek, miközben én nem tudok megmozdulni és mintha újra kezdene elveszni, hiszen engem már meg se ismer, vagy ennyire rosszul festenék?
- Anya, ő csak… - a teknőcöm volt. Nem, soha nem volt teknőcöm és hirtelen már képtelen voltam egy újabb ostoba hazugságot kitalálni, ami netán még igaznak is hangozhatna. - Szerzek seprűt, te csak maradj vele. – szólalok meg a kisebb sokkot követően, s ha nem volt elég gyors a férjem, akkor esélyesen sikerült kihátrálnom ebből a beszélgetésből és szobából. Nem, ez nem történhet meg. Hogy lehetséges ez? Tényleg azt hitte, hogy tévedek és valójában van egy másik kisunokája?  És hogy lehettem annyira naiv, hogy pont egy ilyenre ne emlékezne?

■ ■ find my way back  szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Kedd Május 01, 2018 7:57 pm

Léonie && Raphaël

Csak vártam egy kicsit, hátha leesik neki, hogy mire is gondoltam és nem kell magyarázkodni, így egyelőre csak szótlanul vártam, és szerencsére nem is kellett sokáig. Bár a válasza sem nyugtatott meg különösképpen, ha rám nézne, látná is az arcomra kiülő kétkedést, de lévén, mára szülinapozást terveztünk, nem most akarom ilyenekről faggatni.
- Hát jó, rendben. - törődök bele, valahol meg is tudom érteni,  mást nem ha nem javul a helyzet hosszabb távon, akkor meg úgy is visszatérünk rá.
- Eddig még nem panaszkodott. Bár őt se kell azért félteni... - teszem hozzá, hisz elég csak arra gondolni, hogyan halásztam ki a fókák medencéjéből az első találkozásunk alkalmával, vagy hogy legutóbb is hogyan került kórházba. Sokat azért mellette sem unatkozik az ember.
Ahogy a többiek mellett sem a családban, teszem azt, mondjuk az anyósom mellett, még ha azt egészen más okból is. Amikor visszakérdez a vázára, csak bólintok, hogy igen, de aztán ahogy követem a tekintetét, be kell látnom, hogy valóban igaza van, van itt egy. Visszahozták volna üresen? Azt sem tartom valószínűnek.
Valahol szívet melengető az, hogy annak ellenére, hogy még nem találkoztak a fiammal, mégis rá is úgy gondol, mint az unokájára, amikor viszont ismét felbukkan az a bizonyos Patrick név, bevallom, kezdek elbizonytalanodni, hogy mi ez az egész.
- Madame Morel, nincs másik fiam... - kár volt említeni neki Samuelt, most azt hiszi, hogy valaki más is megtalált azóta, hogy "gratulálok, apa lettél!"? Arra azért elég csekély esélyt látok, így viszont nem igazán tudom, mit is mondhatnék neki. Ahogy a porcelán darabokra törik a padlón, még én is ijedten rezdülök össze, hogy aztán sietve forduljak a hang irányába, ahol a feleségem áll, riadt tekintettel.
Talán még elhittem volna azt is, hogy az anyósom keveri megint a különböző emlékeit, megszoktuk már az ilyesmit, ám amikor meglátom a Léa rémült vonásait, egy csapásra nyilvánvalóvá válik, hogy ez több, mint amit elsőre hittem, és szép lassacskán azok a bizonyos szavak is kezdenek értelmet nyerni, vagy legalábbis nagy vonalakban körvonalazódni.
- Léa, várj, majd... mindegy. - pattanok fel a helyemről, de maradásra int, én meg értetlenül állok, hogy mitévő legyek? Maradjak itt, ahogy kérte, vagy menjek inkább utána? Nem fog-e az édesanyja valami butaságot csinálni, ha egyedül hagyjuk?
- Tessék maradni, Madame Morel, megnézem, jól van-e a... lánya. - hadarom sietve, azzal én is kihátrálok a szobából, mint ha arról akarnék meggyőződni, hogy tényleg magára hagyhatom-e gond nélkül. Végül is, itt vannak az ápolók is a közelben, nagy baj csak nem lehet, igaz? Remélem, mert inkább sietős léptekkel a feleségem után indultam, vagy ha látótávolságon kívül került volna, akkor megkérdeztem valakit, nem látta-e, hogy merre ment... Így vagy úgy, de feltételezem, hogy nem fog bezárkózni valami kamrába, így sikerül hamar a nyomára bukkannom.
- Léa... mi ez az egész? - álltam meg néhány lépés távolságra tőle, miközben óvatos tekintettel fürkésztem az arcvonásait, a gyomrom pedig akaratlanul is egy apró gombóccá zsugorodott. Mert mi van akkor, ha tényleg igazat mondott az anyósom, és... Nem. Inkább nem áltatom magam semmivel, amíg nem hallom a feleségemtől az igazat.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Kedd Május 01, 2018 8:31 pm

Léonie && Raphaël
Ebben teljesen igaza van, amiket eddig hallottam róla, vagy amik már a titok után történtek; azok alapján tényleg beleillik Samuel is még inkább ebbe a családba, mintha mindenki előszeretettel vonzaná a bajt. Főleg a gyerekek. Az se kerülte el a figyelmemet, hogy mennyiszer fordul meg Raphaël haverjának a lánya. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem csak a tanulásról szól, de eddig soha nem akadt olyan pillanat, amikor erről beszélhettem volna a férjemmel, vagy éppen a fiammal. Na, meg biztosan a fiúk ezt is inkább az apjukkal társalognák meg, mintsem az anyukájukkal. Főleg akkor, ha igazából csak a mostohája vagyok bizonyos értelemben, de reméltem, hogy nem tart annak. S képes esetleg elfogadni úgy, mint egy második anyuka, mert soha se akarnám elvenni a valóditól.
Reméltem azt, hogy ebben a pár percben nem lesz semmi gond, hiszen máskor meg hosszú percekig minket se ismer meg, vagy éppen egész találkozás alatt se. Úgy mesél rólunk, mintha mi csak egy idegenek lennénk, akiknek a családjáról eldicsekedne az ember. Minden egyes ilyen pillanat túlzottan fájt, de mégis jó volt tudni, ha a jelenben nem is ismer meg minket, azért a múltban nem feledett el teljesen. Még akkor se, ha némelyik emléke sokkal szebbé vált, mint amilyen akkoriban volt. Soha nem próbáltam meg kijavítani, csak hallgattam, amit mond. Megfésültem, befontam a haját közben, most pedig erőt akartam gyűjteni, hogy minden rendben menjen ma, meg vázát is keresni, mert azt hittem, hogy nem hagyták bent neki a másikat.
Elegendő lett volna, hogy párperccel később érkezzek. Akkor talán eléggé összezavarják egymást, hogy ne derüljön még ki az igazság, de a pofonok elől nem lehet elmenekülni. A legnagyobbat pedig mindig az élet adja, s miközben számíthattam volna erre, annyira ért sokként a hallott beszélgetés. Ennek köszönhetően pedig a porcelán milliónyi darabra tört, mintha csak engem jelképezett volna. Esélyesen még a falak is színesebbnek tűnhettek, mint én. Lehet most kellene Hófehérke jelmezbe bújnom, mert tökéletes lenne a sápadtságom is hozzá. Igaz, a hajam nem annyira sötét, de akkor is.
Hallom, hogy miként akarja azt, hogy várjak, de nem tudok. A könnyek könnyedén jelennek meg a szememben, mint azon a napon, amikor az egész kiderült, vagy amikor édesanyámat avattam be, vagy megannyi éjszakán át, miközben a családom békésen aludt. Egyik kezem akaratlanul is a kezemre siklott, miközben kerülgettem az embereket és menekültem. Pontosan azt tettem, amit az elmúlt időben is, míg ki nem értem a levegőre, hogy utána ott roskadjak le az egyik fapadra. Próbáltam összeszedni magam, de nem ment olyan könnyedén. Főleg abban a pillanatban nem, amikor a férjem arca is bekúszott a látómezőmben, mert leguggolt elém. Elhúztam tanácstalanul a számat, miközben őt fürkésztem.
- Emlékszel arra, amikor pár hete azt mondtam, hogy nagyi van rosszabbul, így mellette maradok, mert megengedték, de neked nem kell jönni? – kérdeztem meg kisebb torokköszörülést követően. – Hazudtam. – sütöm le a pillantásomat. Azt hinné az ember, hogy mennyivel nehezebb ezt bevallani, de nem az. Nem egyszerű, de mégse olyan, mintha nyársra tűznék az embert és éppen a tűz fölött forgatnák, sütögetnék. Az majd talán a következőlépcsőfok lesz, ami nem felfelé, hanem lefelé a pokoltűzéhez vezet. – Én voltam rosszul, kórházba kerültem. – képtelen vagyok a férjemre nézni, ahogyan folytatni is ezt. Helyette inkább idegesen gyűrögettem a ruhámat anyagát az ujjaimmal. Hajam előre omlott, ahogyan lefelé néztem teljesen eltakarva minden kíváncsi szempár elől. Tudom, hogy ez nem lesz elég, de bevallani valamit nem mindig könnyű. Elég csak arra gondolni, hogy neki is mennyire nehéz volt Samuelt elmondani.

■ ■ find my way back  szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Kedd Május 01, 2018 10:00 pm

Léonie && Raphaël

Mit is mondhatnék? Ha a feleségem nem reagál a történtekre úgy, ahogy, akkor valószínűleg ez a korábbi kis félreértés az anyósommal is a feledés homályába süllyedt volna idővel, akárcsak számos másik korábban. Így viszont az elejtett váza, a rémült tekintet és az, hogy ilyen gyorsan magunkra hagyott minket, több volt, mint árulkodó, és talán részben ez volt az az aggodalom mellett, ami arra késztetett, hogy ne várjak, menjek utána!
Amikor pedig a kertbe érve megláttam egy padon gubbasztani, akaratlanul is eszembe jutott az a pillanat, amikor ő jött utánam a kórház kertjébe, miután a lányunkat baleset érte, és az orvosok sem tudtak túl sok mindent mondani. Néhány pillanatig csak szótlanul szemlélem, ahogy némán potyognak a könnyei, mígnem végül odaguggolok a lábai elé, hiába a lehajtott fej, így is láthassam az arcát. Mást nem, ha kell, néhány tincset a füle mögé igazítok.
- Persze, hogyne emlékeznék rá? - kérdeztem vissza, de csak azért, hogy én is mondjak valamit, ne csak némán hallgassak, várva, hogy beszéljen, ám amikor közli, hogy hazudott, akaratlanul is lefagyok kissé.
Emlékszem még, milyen kiakadás volt már abból is, hogy olyan sokáig titkoltam előtte azt, hogy Sam valójában nem csak a gyakornokom, hanem a fiam is... nem hazudtam, egy árva szóval sem, csak elhallgattam az igazat, és még ez is milyen rosszul esett neki... akkor én mit mondjak ezek után? Szívesen vágnék vissza vele, de félek, hogy akkor egy árva szót sem húznék ki belőle arról, hogy mégis, mi ez az egész?
- Miért nem mondtad el? - kérdezem csendesen, ahogy vetek egy pillantást a ruhája anyagát gyűrögető ujjaira... ugyanaz a mozdulat, amivel alig néhány perce az édesanyja is palástolni igyekezett a zavarát, nem túl sok sikerrel.  Végül inkább a keze után nyúlok, hogy a kezembe fogjam, finoman megszorítva bátorítás gyanánt, miközben várok, arra, hogy folytassa. Legalábbis egy darabig biztosan, de ha néhány perc elteltével sem változna a helyzet, akkor végül csak erőt vettem magamon és én voltam az, aki megtöri a csendet.
- Amit anyukád mondott az előbb... - kezdek bele óvatosan, némi szünetet hagyva, miközben átgondolom, mégis hogyan kéne folytatni ezt az egészet? - Léonie... szívem, javíts ki, ha tévedek, de az alapján, amit mondott... amit mondtál... babát vártál? - kérdezek rá, szándékosan múlt időt használva, hisz nem csak az anyósom szavai, de az is erre utal, hogy kórházban volt, vagy hogy ennyire érzékenyen érinti ez az egész. Legalábbis azok után, mennyire örült, amikor kiderült, hogy Rosie-val várandós, nem tartom valószínűnek, hogy az törte le így, hogy megint babát vár.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Kedd Május 01, 2018 10:26 pm

Léonie && Raphaël
Hangyányi kétségem sincs afelől, hogy egyikünk se vágyott egy olyan beszélgetésre, amit most fog történni. Ami még csak most kezdődött el, de még nem is a mi akaratunkból, hanem annak köszönhetően, mert valaki emlékezett valamire és összekuszálódtak a dolgok az elméjében. Látni azt, hogy édesanyám arca mennyire felderült, mert azt hitte, hogy van egy másik unokája, látni a férjem arcán átsuhanó kétséget, tehetetlenséget és zavarodottságot. S ki tudja, hogy az én az arcomra milyen érzések is ülhettek ki. Az egész félresiklott, mint egy vonat, amit nem lehet megállítani, hogy a végén darabokra hulljon valamilyen oknál fogva.
Képtelen voltam arra, hogy talpon maradjak, hogy tovább megtartsanak a lábaim. Esélyesen, ha a pad nem lett volna ott, akkor a föld is megtette volna a ruhám ellenére is. Mindent ki lehet mosni, át lehet festeni, de most újra gyengének éreztem magam, miközben az igazság egyre inkább összepréselt. Mintha csak egy aprócska hangya lennék, aki túl nagy morzsát akart felemelni, de most mégis úgy nézett ki, hogy az fogja őt agyon nyomni. A morzsa pedig mi más lehetett volna, mint az én titkom? Az pedig nem volt kérdéses, hogy sejtem mennyire belé marhattam azzal, hogy azt mondtam neki hazudtam. Nem volt könnyű, de mégis mit kellett volna tennem? Hagyni azt, hogy aggódva berohanjon hozzám, hogy még egy személy összetörjön annak köszönhetően, ami történt?
Az érintésére haloványan elmosolyodom, de akkor se tudok megszólalni. Most nem megy, kell pár pillanat, de akkor is csak egyetlen egy szót tudok kimondani. – Féltem… - persze, kifogásnak is lehetne nevezni, de ez nem az volt. Sok mindentől féltem, hiszen milyen anya az olyan, aki ennyi időn át rá se jön arra, hogy babát vár? Vagy éppen az, aki az egyiket hamarabb hozza a világra, a másikat pedig nem is tudja megszülni, mert elveszti pár hónaposan? Mintha csak az élet újra és újra az orrom alá akarná dörgölni, hogy nem vagyok szülőnek való, hogy nem vagyok édesanyának való. Megszorítom a férjem kezét, mintha abba akarnék kapaszkodni, miközben ő megtöri a csendet. Szavai tőrként hatolnak a szívembe, pedig azt hittem, hogy már nem tud ez ennyire fájni, hogy azon az estén minden könnyemet elsírtam, de tévedtem. A könnyek csak még jobban megerednek, miközben a gombóc a torkomban egyre nagyobb lesz. Fejem lassan lendül, mintha csak lassított felvételt nézne az ember, hiszen bólintáson kívül mást nem tudok tenni. Szavak a torkomon akadnak, próbálom letörölni a könnyeimet az arcomról. Percek telnek el talán ezzel az értelmetlen pótcselekvéssel, hiszen úgyse nyerhetek velük szemben.
- Nem is sejtettem, hogy babánk lesz. Miféle anya az ilyen? Azt mondták, hogy körülbelül három hónapos lehetett… - hangom alig hallhatóan csendül. – Rosszul lettem, amikor mentem hazafelé, végül a kórházban kötöttem ki, mert vérezni is kezdtem. Képtelen voltam felfogni azt, ami történik, ami történt. – csuklik el a hangom, ami fájdalmasan csendül. – Nem akartam neked fájdalmat okozni, csak óvni akartalak ettől az egésztől. Egyszerűen reméltem, hogy egyszer kiderül ez csak egy rémálom volt és nem a valóság, de sose jött el ez a pillanat. Én neveztem el Patricknak, mert azt hittem, hogy úgy könnyebb lesz elfogadnom és feldolgoznom ezt, de nem. – s ha még mindig előttem térdelt, akkor csak előrecsúsztam a padon, odafúrtam magam és szorosan bújtam hozzá. – Bocsáss meg… - szinte könyörgően csendült a hangom, mert tisztában voltam azzal, hogy nem volt ehhez jogom. Nem volt ahhoz, hogy ezt eltitkoljam előle, de mégis megtettem. Ahogyan azt is be kellett látnom, hogy egyedül ezzel képtelen voltam megbirkózni. Szükségem van rá és mindig is volt, még akkor is, amikor azt hittem a válás is megoldás számunkra.


■ ■ find my way back  szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 06, 2018 12:56 pm

Léonie && Raphaël

Félt... igen, ez ismerős érzés, nálam is a reakciójától való félelem volt a fő visszatartó erő, amiért olyan sokáig halogattam azt, hogy szóljak neki Samről. És mi értelme volt annak is? Végül csak sikerült megbeszélni a dolgokat úgy, hogy még utána is szóba álljunk egymással, így remélem, hogy ezúttal sem lesz más a helyzet.
Halványan elmosolyodok, ahogy megszorítja a kezem, és várok, hogy megszólaljon... de miután a kettőnk között lévő csend egyre csak nyúlik, végül én töröm meg, még ha csak erős sejtésem is van arról, hogy mi történhetett, összerakva anyósom szavaiból és az ő reakciójából.  Titkon persze azért reménykedek, hogy majd megcáfolja, kijavít, vagy közli, hogy félreértettem, de ahogy meglátom az egyre potyogó könnyeket, már tudom, hogy ennyi volt a remény.
- Hé, semmi baj. - nyúlok én is az arca felé, hogy letöröljek néhányat, még ha sokat nem is érünk vele, mert már jön is a következő, de amikor végre megszólal, csak figyelmesen fülelek.
- Ha már ennyi idős volt, hogyhogy nem tűnt fel? - kérdezek vissza, mert odáig rendben, hogy minden terhesség más, meg minden nő szervezete másképp reagál a hormonális változásokra, de attól még egészen árulkodó jelei vannak.
- Akkor ezért viselkedtél olyan furcsán utána is... - lévén akkor azt mondta, hogy az anyukája van rosszul, én is arra gyanakodtam, hogy az viselte meg, de így, a mostani tudás fényében felidézve azt a néhány napot, hetet, egyből más megvilágításba kerülnek a dolgok.
- Jajj kicsim, nem kellett volna. Amennyi minden történt velünk az elmúlt egy évben... meg tudod, jóban, rosszban... - hát, igaz, a rosszból elég sok kijutott mostanában, és azt hihetné az ember, hogy rosszabb már tényleg nem jöhet, de az élet mégis mindig bebizonyítja, hogy de... igen.
Amikor előrébb csúszik a padon, hogy odabújjon hozzám, inkább én is leülök mellé a padra, és úgy zárom a karjaimba, mégiscsak kényelmesebb... arról nem is beszélve, hogy a lábaimban sem sok erőt érzek jelen pillanatban.
- Ugyan Léa, nincs miért, nem a te hibád. - attól, mert nincs más, akit hibáztatni lehetne, tudom, hogy nem ő akarta azt, hogy így legyen, és nem is szándékosan tett azért, hogy így alakuljanak a dolgok, egyszerűen csak ilyen az élet. És akármennyire is fáj, néha a természet erői ellen nem lehet mivel védekezni... ha tudta volna, hogy babát vár, és egész nap csak ágyban feküdt volna, lehet, hogy akkor is ugyanígy végződött volna az egész. Igaz, megtudni már sohasem fogjuk, így kár is azon kattogni, hogy mi lett volna, ha...
- Az, ha elnevezel valakit, vagy valamit, a ragaszkodás egyik legfőbb jele. - teszem hozzá, nem bántásból, csupán a munkám során én is tapasztaltam már hasonló jelenséget - Az igazat megvallva, nem tudom, mi segíthetne igazán... Közhelyes, de talán az idő? Annyi mindennel megbirkóztunk már az évek során, bízok benne, hogy ezzel is sikerül majd. - folytatom csendesen,  miközben fél kézzel a hátát simogatom, hátha sikerül egy kicsit jobban megnyugodnia tőle.
- Nem tudom, hogy vagy vele, Léa, de nézd... ha esetleg arról van szó, hogy ráébredtél, szeretnél még egy gyereket,  egyáltalán nem vagyunk még elkésve vele. - tudom, nem épp a legjobb időzítés pont ilyen témával előjönni, de talán segít neki kicsit másképp állni a témához. Nem kellemes ami történt, de még nem a világ vége.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 06, 2018 2:57 pm

Léonie && Raphaël
Arcom tenyerébe simul, mint amikor a kisgyerek vesznek el a szüleik érintésében, vagy csak egy kiskedvenc vágyik még több törődésre, gyengédségre, simogatásra. Miért fáj ennyire még mindig? Nem értem és annyira megfoghatatlan, de ezen nem is kellene meglepődni, hiszen megannyi tanulmány szól már arról, hogy az emberi természet mennyire kiismerhetetlen és mennyire furán tud reagálni egy-egy helyzetben.
- Ha azt mondanám, hogy fogalmam sincs, akkor elhinnéd? – kérdeztem meg egy szomorú nevetés közepette. – Azt hittem, hogy csak a sok stressz miatt marad ki, annyi minden történt most. Időm se volt arra gondolni, hogy netán azért, mert babánk lesz, hiszen mindig ügyültünk arra, hogy ne legyen. S nem is került szóba régóta, hogy szeretnénk-e másikat vagy nem. Részben…részben féltem utánajárni, mert mind két esetben ott lett volna a csalódásélménye… - hajtom le újra fejemet, mert szégyenkezem amiatt, ami történt, a reakcióim miatt. Ennyi idős fejjel úgy viselkedhettem, mint az a strucc, aki homokba dugja a fejét. De kapott egy fiút is az élettől és mi se leszünk már fiatalabbak, így érthető volt az, ha netán pozitív lenne, akkor annak tényleg ilyen lenne a fogadtatása is, vagy inkább negatív… Hiába a sok évnyi együttélés, mert mindenben ennek ellenére se lehet az ember biztos.
Szipogva bólintok. – Igen, nem tudtam elviselni a közelségedet és gyűlöltem magam amiért hazudtam neked. – zsebkendő után kutatok, ha kapok tőle, akkor elveszem, ha nem, akkor esélyesen hamarosan a padon és a földön köt ki a táskám tartalma, hogy végre leljek egyet, mielőtt nem csak a könnyeim, hanem az orrom is lecsöppenne.
Amint mellém ül, én hozzábújok szorosan. A lábamat is felhúzom és úgy dőlök neki, mint hajdanán, amikor még fiatalok voltunk mi is és rossz hír ért minket, mint például édesapám halálhíre.
- Mi van akkor, ha az enyém? – pillantok fel rá hosszú és kusza tincseim alól. – Az egyik gyermekünket hamarabb hoztam a világra, a másikat pedig el is veszítettem. Talán velem van a gond, csak eddig nem akartunk erre gondolni,  de az is lehet csak így üzen az élet, hogy nem vagyok jó anya. – hangom olykor el-elakad a szipogások közepette, majd újra a zsebkendőt használom. Szorosan bújok, ölelem a férjemet, mert tényleg mostanság sokat gondolkodtam ezen, de ennek ellenére se mentem el az orvoshoz. Nem akartam szembe nézni azzal, hogy netán azt mondják, hogy kicsi az esélye annak, hogy legyen még gyermekünk, vagy inkább mondjak is le erről az álomról.
- És ha kicsit ragaszkodni szerettem volna hozzá? Ha legalább nevet adni neki, hogy ne érezzem magam teljesen rémesanyának? – teszem fel a félig-meddig költőikérdést, mert nagyvalószínűséggel ez is szerepet játszott benne, de oly nehéz lenne megmondani, hogy akkor mi fordult meg az elmémben. – Nem haragszol, vagy legalábbis nem nagyon? – pillantok fel rá a lehető legcukibb nézésemmel. Még akkor is, ha könnyek uralják még mindig főként a szemeimet. Nem szeretnék innen úgy hazamenni, ha már kitudódott, hogy haraggal gondol rám, vagy valamit nem mondott ki abból, amit érez. Inkább beszéljük meg most, itt senki se zavar minket.  
Szavainak köszönhetően lefagyok és pár pillanatig még mintha levegőt is elfelejtenék venni. Nagyot nyelek, majd felülök törökülésbe és úgy nézek magunk elé. – Néha megfordult a fejemben, még akkor is, amikor minden romlani kezdett. Hinni akartam abban, hogy talán egy gyerek újra közelebb hozhatna minket, de végül soha nem történt meg és nem is hoztam fel. Aztán pedig az évek repültek, most meg annyi minden történt. Kaptál…kaptunk még egy fiút is az életünkbe, hogy magam sem tudom. – vallom be alig hallhatóan, majd a férjemre pillantok, miközben arcán simítok végig. – Soha nem voltam biztos, hogy te szeretnél-e még egyet. Főleg azok után nem, hogy bővült a családunk. Én talán igen, de azt is tudom, hogy egyedül képtelen lennék végigcsinálni és erőltetni se akarnám. – halovány mosoly játszott az arcomon, miközben a madarak csiripelése egyre erősebbnek tűnt a padon üldögélve. Eddig is ennyire hangosan dalolásztak, vagy csak most kezdték rá ennyire?


■ ■ find my way back  szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 13, 2018 4:52 pm

Léonie && Raphaël

- Akármilyen furcsa is, de elhinném. - feleltem mielőtt még folytathatta volna, magyarázkodásra sem igazán volt szükség. Tudom, hogy ilyesmiben úgy sem hazudna soha, nem is az a szétszórt típusú ember mint én, és nem is valami tapasztalatlan, tizenéves kamasz, úgyhogy ha ő azt mondja, hogy így volt, akkor semmi okom gyanakodni miatta. Az emberi test úgy is képes néha furcsaságokat produkálni. Igaz, ez a karácsony utáni időszak nem volt olyan stresszes, mint az előző év második fele, de valami mindig történik nálunk is.
- Hát, így egyből más érthetőbbé is válik az akkori viselkedésed. - nyúlok a zsebembe mielőtt még leülnék a padra mellé, hogy előhúzzak egy csomag papír zsebkendőt belőle, majd oda is adjam neki az egészet úgy, ahogy van. Nem vagyok benne biztos, hogy egy elegendő lenne, és ki tudja, meddig fogunk még itt ücsörögni, vagy mennyi olyan dolog bukik ki, amiről nem beszéltünk, holott kellett volna?
- Te is tudod, hogy ez mekkora hülyeség, Léa. Nem vagy rossz anya. - elvégre hány olyan anya él a földön, aki a saját gyerekét bántalmazza, vagy nem is foglalkozik vele? Lemond róla, mielőtt megszülethetne? És hányan olyanok, akik talán sokkal jobbak lennének, mint mások, még sem jön össze? A biológiának, genetikának több köze van az ilyesmihez, mint annak, hogy ki milyen jellemmé fejlődött az évek során. Mondanám, hogy ha ezen múlik, szívesen elkísérem orvoshoz, hogy megbizonyosodjon róla, de sejtem, valószínűleg az lenne az utolsó, amire most vágyik.
A következő kérdésére azonban nem is felelek, az igazat megvallva nem is nagyon tudnék mit... helyette inkább csak megszorítom a kezét, jelezve, hogy mellette vagyok, hogy aztán ismét néhány pillanatnyi csend telepedjen közénk.
- Nem tagadom, jobban esett volna, ha előbb elmondod... vagy ha tőled tudom meg, és nem édesanyádtól. - kezdek bele, és akaratlanul is eszembe jut, hogy ha nem lett volna ez a kis közjáték, vajon mikor szánta volna rá magát, hogy megossza velem? Elmondta volna egyáltalán, vagy csak évtizedekkel később? Vagy megőrizte volna magának a titkot?
- De nem haragszom. - tettem hozzá végül, hogy megnyugodjon. Elég hülyén venné ki magát, ha így éreznék, arról nem is beszélve, hogy nem segítene senkinek sem. Igazából még mindig olyan felfoghatatlan az egész... Annyira talán nem a világ vége, mármint nem örülök annak, hogy így alakultak a dolgok, de nem teljesen elveszett a helyzet, ennek pedig hangot is adok. Ami jó ötletnek is tűnik, nagyjából addig, amíg meg nem látom a feleségem reakcióját, mert akkor aztán én magam is elbizonytalanodok. Lehet, hogy jobb lett volna csendben maradnom? Csak hallgatom, kíváncsian, hogy mégis miként vélekedik az egészről, elvégre ha valamiről, akkor ilyenről nem igazán beszéltünk mostanában... sőt, igazából Rosie születése óta sem, csak egy vállvonással letudtuk a dolgot, ha valaki érdeklődött, hogy lesz-e a lányunknak kistestvére.
- Nem is tudom, Léa. Amilyen energikus gyerek volt Rosie mindig is, úgy éreztem, hogy nem lenne elég erőm, ha még egy lenne belőle... pláne úgy, hogy mennyit utaztam, és te voltál itthon vele, egyedül, és akkor még a munkád is ott volt... Meg részben talán attól is félne, hogy az első egy-két hónapot megint kórházban töltenénk... - néztem ábrándos tekintettel a kert túlsó vége felé, miközben megpróbáltam összeszedni a gondolataimat - Nem mint ha bajom lenne a gyerekekkel, csak... nem is tudom. - mi is hárman voltunk testvérek, hülye kifogás, talán inkább így kényelmesebb volt, hogy kicsi a család.
- Viszont így, hogy azóta Sam is belecsöppent az életünkbe, rájöttem, hogy a nagy családnak is megvan a maga szépsége. - mármint nem (csak) tesó oldalról, hanem szülőként is. A ház úgy is elég nagy, nem igaz? - Lassan úgy is kiröppennek a gyerekek otthonról, milyen csendes lenne a ház nélkülük? Tuti megölne minket az unalom. - na jó, az talán nem, de talán ennyiből is rájöhet arra, hogy annyira nekem se lenne ellenemre, hogy tovább bővüljön a család.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 13, 2018 5:42 pm

Léonie && Raphaël
- Mert kezdtél aggódni, hogy netán szeretőm lett és ezért? – pillantottam rá hamiskás mosollyal. Nem volt annyira ragyogó, mint szokott lenni, de most mégis akartam egy kis bolondozást csempészni ebbe az elcseszett helyezbe is, mert ez az volt. Elszúrtam és mellé még fájdalmat is okoztam a férjemnek. Olykor kicsit rémisztő belegondolni, hogy az elmúlt egy évben mennyi mindenen átmentünk. Majdnem elváltunk, ha nincs a lányunk, aztán pedig ott volt az, amikor kórházba került, előtte még a férjemet elütötte egy autó, amikor a lányunkat védte. Aztán kiderült, hogy nem csak egy befogadott kölyök Samuel, hanem egy felelőtlen kalandból született gyereke a férjemnek. Aztán az ő balesete, a vetélés és most itt ülünk egy padon, mint a vének. S félek, hogy anya se sokáig lesz már velünk. Azok alapján, amit az orvosok mondanak…
- Lehet a te szemedben nem vagyok az, de…  - rántom meg a vállaimat és a kezünkre pillantok. Megszorítom, majd a fejemet a vállának döntöm. Úgy ücsörgők tovább. Nehéz elfogadni azt, ami történt, s ha idejében észreveszem, akkor esélyesen most már azt várnánk, hogy miként érkezik egy újabb személy a családunkba. Remélhetőleg mindenki örülne neki, de magam sem tudom. Bonyolult és kusza az élet, a miénk pedig néha túlzottan. Egy kis nyugit szeretnék, lehetetlen kérés?
- Sajnálom. – sütöm le a pillantásomat, amikor meghallom a szavait a beállt csendet követően. Nyelvemmel benedvesítem az ajkaimat, mert még sok mindent szeretnék mondani, de nem tudom kimondani őket. Elcsépeltnek tűnnek hirtelen a szavak és ez az egy szó magában hordozza azt, amit ténylegesen gondolok. Apró puszit nyomok arcára, amikor azt mondja, hogy nem haragszik rám. Talán még a világ másik felén is hallották azt, hogy mekkora kő is esett le a szívemről.
Nem hittem volna, hogy pont egy ilyen dolog kell ahhoz, hogy végre beszéljünk és ne csak a lányunk hangoztassa olykor a véleményét a kistestvér dologról. Ahogyan álmaimban se fordult meg, hogy pont az idősek otthonában fogunk ücsörögni a kertben és erről beszélünk, hogy ki mit gondol. Meghitnek meghit volt és még nyugodnak is mondanám, hiszen senki se zavart minket, ordibálás, gyereksikoly se szűrődött be, de attól még ez nem a mi kis biztonságos fészkünk volt, de előbb vagy utóbb mindenen túl kell esni…
- Azt hiszem az utóbbi félelmed valamilyen szinten beigazolódott… - csak másképpen, de ezt nem hiszem, hogy ki kellene mondani hangosan. Nekem nem ment volna, ha akarja befejezni helyettem a mondatot, ha pedig nem, akkor is biztos vagyok abban, hogy érteni fogja. – Tudom, hogy sokat voltál távol, de reméltem, hogy akkor talán maradni fogsz és velünk leszel. Önzőség volt ilyet gondolni akkoriban? – pillantok rá óvatosan, ha már annyi minden felszínre került, akkor a régi bűnöket is meg lehet már gyónni. Még akkor is, ha azon már nem lehet változtatni. – Szerettem volna, ha a lányunk nem csak néha lát, vagy videón keresztül. Emlékszem, hogy miként ugrott mindig a nyakadba, amikor hazajöttél, én pedig reméltem, hogy egyszer talán olyan hírt mondhatok, ami mellettünk tart, nem pedig a világ másik felén időről időre. – közben a kezemmel újra a ruhát kezdtem el babrálni és egy nevetést is hallattam zavaromban. Nem volt erről könnyű beszélni, hiszen azt tudja, hogy miért jött fel a válás is, még ha nem is volt megoldás, csak olaj a tűzre az egész tettem és mennyi ideig ott se beszéltünk meg szinte semmit se.
- Úgy érzed, hogy akkor unatkoznánk? Na, meg egyik se úgy néz ki, mint aki tényleg ki akarna repülni. – forgatom meg a szemeimet játékosan, majd újra odabújok hozzá. – Tényleg ezt szeretnéd? Nem zárkózunk el előle, de nem is erőltetjük? Lesz, ahogyan lennie kell? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen lehet én értettem félre, de abból, amit mondott és ahogyan nagyon is az jött le, hogy talán direktbe nem szeretne, de ha úgy alakulna, akkor örülne neki, vagy inkább szeretne még  egy közöset, hogy a hajdanán beszélt bűvös hármas meglegyen, még ha nem is teljesen úgy, ahogyan esküvő előtt terveztük? – Előtte mindenképpen szeretnék orvoshoz menni. Nem akarok kockáztatni. – haraptam az alsó ajkamba, majd letöröltem a maradék könnyeimet. Inkább tudjuk meg az igazat, hogy ez tényleg nem azért történt, mert alkalmatlan vagyok már netán arra, hogy babánk legyen, hanem véletlen volt a vetélés és az élet újabb kegyetlen szeretgetése volt csak. Kezemet pedig újra a kezébe csúsztattam támogatást keresve.  


■ ■ find my way back  szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 13, 2018 6:51 pm

Léonie && Raphaël

- Nem, de most, hogy mondod... mesélj csak, életem! Miért pont szeretőt említettél? -  meresztek rá nagy, kíváncsi szemeket, érezhetően véve a lapot és folytatva a bohóckodást, ha már ő  kezdte, de ha benyögi, hogy tényleg van valaki más, akkor esküszöm, holnap felülök az első repülőgépre és meg se állok Afrikáig.
- De egyébként se vagy az. - zárom rövidre a témát, mert ne mérgezze már a lelkét ilyenekkel! Sejtem, ez még kevés lesz ahhoz, hogy többet ne is gondoljon rá, de ha eleget ismételgetem, akkor előbb-utóbb talán tényleg elhiszi már. Nem is értem, honnan jött az, hogy ne lenne jó anyának.
Csak halványan elmosolyodok a bocsánatkérése hallatán, idővel majd túlteszem magam rajta biztosan. Elvégre ő is megbékélt azzal, hogy majdnem egy fél évet vártam arra, hogy közöljem vele, van egy fiam... Legalábbis remélem, megbékélt azóta.
- Azért a kettő mégsem ugyanaz, Léa. - tudom, főként kukacoskodás, de hát akkor is! Nem mint ha a szemére akarnám vetni, hogy így alakult, pusztán mint apró tény, jegyeztem meg, hogy aztán csendesen gyónni kezdjünk egymásnak. Fura, hogy valahogy ezekre nem került sor akkor amikor úgy döntöttünk, mégis megpróbáljuk a válás helyett.
- Akkoriban lehet, hogy annak tartottam volna. - vallom be, szimpla női hiszti, hogy megakadályozzon a karrierépítésben, vagy mert kényelmesebb, ha én intézem helyette a dolgokat - Azonban a tavalyi év után... mondhatni, jó kis kóstolót kaptam belőle, hogy milyen ha egyedül kell tartani a frontot kettő helyett. - nyilván, éltem már egyedül korábban is, de mégis más, ha egy gyerek, vagy kisbaba is ott van melletted, akiről gondoskodni kell, vagy épp minden intézni való rád hárul.
- Azt nem is lehet elfeledni. Kíváncsi vagyok, később is megtartja-e eme szokását, vagy akkor már sokkal inkább számít cikinek? - gondolkoztam hangosan, mielőtt egy sóhajt követően ismét visszatértem volna a témához.
- Nézd Léa, nem hittem, hogy ennyi nehézséggel járt számotokra egy-egy külföldi munkám. Pláne, mert olyan jól kézben tartottad a dolgokat addig is, amíg távol voltam. - ismertem be. Persze, mondta is, de valahogy elvakított a kalandvágy, a lehetőségek, amiket kár lett volna veszni hagyni. Igazából amikor felmerült a válás, még akkor sem éreztem igazán, hogy milyen rossz ezt az egészet a másik oldalról megélni.
- Na jó, magunkat ismerve, túl sokat biztosan nem. Meg egyelőre tényleg nem úgy néz ki egyik sem, mint aki nagyon költözne el itthonról... De még néhány év, aztán Rosie is gimis lesz, aztán továbbtanulás... mi lesz ha nem valami helyi egyetemet néz ki? Már ha akar egyáltalán egyetemre menni így, hogy most a lovaglás a mindene... - gondolkoztam hangosan, de akárhogy is nézzük, benne van a pakliban, hogy néhány éven belül ketten maradunk a házban, pláne annak fényében, hogy milyen gyorsan is telnek az évek. Szinte még csak tegnap volt, hogy először randiztunk, most meg?
- Ha erőltetnek valamit, annak sosincs jó vége, szóval nem mondom, hogy 40. szülinapom előtt még mindenképp szeretném, ha 5 fősre bővülne a család... de akkor nem zárkózunk el előle. - mosolyodtam el, ha már régen úgy is mindig nagy családot tervezgettünk... apropó, nagy család, ha lehet, azért ne ikrek legyenek! Egy törpével még csak elbírunk úgy is, hogy nem huszonévesek vagyunk, de kettővel egyszerre?!
- Rendben, ahogy szeretnéd. - nem is vártam el, hogy már ma este nekilássunk a projektnek, az sem lenne túl szerencsés a történtek után. Majd ha úgy érzi, hogy kész rá lelkileg is.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 13, 2018 7:29 pm

Léonie && Raphaël
- Hmm, lehet csak azért, mert múltkor láttalak abban a kantáros munkaruhádban? – játékosan még az ujjaimmal a számat is megérintem többször, mint aki nagyon gondolkozik. Nem volt a különköltözés idejében se másik férfi az életemben. Azt nem tudom, hogy neki volt-e, vagy volt olyan, akire netán szemet vetett volna, de  nem is akarom inkább tudni. Nem akarom tudni, hogy netán milyen csinosabb, viccesebb vagy akár szebb, netán okosabb és csábítóbb nőszemélyt talált abban az időben. Jobb a békesség és a boldog tudatlanság ilyen téren.
Nem feleltem erre, mert értelmetlen lett volna ezen vitázni, hogy én azt mondom „de igen”, ő meg azt mondja, hogy „de nem”. Örülök annak, hogy nem tart annak, idővel remélhetőleg magamat se fogom annak tartani az elmúlt időszakban történtek miatt.
- Shh.. – raktam az ujjamat a szájára, mert pontosan tudtam nem ugyanaz, de akkor is hasonló és nem akarok erről beszélni. Most nem menne több. Idővel szerintem még fel fog jönni néha egy-egy beszélgetésben az, ami történt, de remélhetőleg hamar el tudjuk mind a ketten fogadni és továbblépés is sikerülni fog. Itt vagyunk egymásnak és van két remek gyerekünk is, még akkor is, ha nem mind a kettőnek én vagyok az anyja.
- Sejtettem. Elég volt csak rád nézni és tudtam, hogy azok az utak, kutatások a te szerelmeid és irigykedtem is, hogy ők lettek azok, mi pedig hátrébb sodródtunk. – alig hallható sóhaj társul a szavaim mellé, majd felpillantok, mintha csak a madarakat akarnám megpillantani, amik csiripelnek, de nem látom őket, csak a tisztán kéklő égboltot. Gyönyörű idő volt. – Ugyan már, remekül helyt álltál. Büszke volt a lányod is rád és még talán jobbnak is talált, mint engem. – nevettem el magam, hiszen én voltam az, aki válni akart az apja viselkedése miatt és amiatt, hogy annyira távolkeveredtünk már egymástól.
- Nyuszifüled nem olyan, aki adna arra, hogy mi ciki és mi nem. Megy a saját feje után, így szerintem vénségedig el fog kísérni ez a tette. Csak bírd elkapni és megtartani. – löktem oldalba játékosan, hiszen lehet most a lovaglás a nagyszerelem, de apa mindig is szuperhős lesz neki. S biztos vagyok abban, ha beindul ilyen téren a karrierje, akkor is az apja nyakába fog ugrani kupástól. Apás gyerek volt mindig is, de én ezt nem bántam. Örültem annak, hogy a hosszú távollétek ellenére is ennyire szoros kapcsolat alakult ki közöttük.
- Mert igyekeztem nem kimutatni, vagy néha finoman a tudtádra adni, de soha nem használt. Kicsit azt hiszem arra vágytam, hogy rájöjj magadtól is, vagy elkezdjünk annyira hiányozni, hogy tovább akarj velünk maradni. – magam sem tudom igazán, hogy miben reménykedtem, de fiatal, naiv és szerelmes voltam. Nem mintha utóbbi nem lenne igaz, mert még most is az vagyok. Szeretem és szerelmes vagyok belé, de mindenki tudja, hogy ilyen hosszú házasság alatt ez már teljesen másabb, mint a kezdetekkor.
- Okos kislány és szerintem, ha kitart a lovaglás mellett, akkor is tanulni fog. Hallottad, hogy valami híres francia díjugratóról beszél néha és fel akarja keresni? Igaz, ezt is valaki másnak ecsetelte a telefonba. Vajon megint anyáddal szövetkezik valamiben? – pillantottam kérdőn a férjemre, mert nem ez lenne az első eset erre. Ha pedig rákérdeznénk, akkor mind a kettő adná az ártatlant. Még azt is kinézem, hogy teljesen másabbak lennének a válaszok, így még a gyanút is elkergetnék messzire.
- Fülemülének mostanság bejött. – kuncogtam el magam, mert tényleg Rosienak mostanság szerencséje volt ilyen téren. De inkább majd lesz úgy, ahogyan lennie kell. Lehet többet nem is adatik meg ilyen, akkor meg ki tudja. Lehet, hogy újra egy idegen keveredne a családunkba, mert úgy döntünk, hogy örökbe fogadunk valakit? Manapság ez se ritka, de most nem akartam ezen többet agyalni. Kisebb hallgatást követően végül megcsókoltam. – Köszönöm. Szeretlek. – suttogtam neki, miközben elvesztem a pillantásában, majd felálltam.
- Azt hiszem ideje visszamenni anyához, meg haza is lassan indulni kéne, ha egyben akarjuk találni a lakást. – őt fürkésztem, hogy mit gondol, ha egyetértett, akkor megtöröltem az arcomat és próbáltam nem olyan gyászosan festeni, mint aki előbb még bőgött. Zsebkendőt kidobtam, a többit visszaadtam, majd a hajamat babráltam kicsit, hogy anya ne lásson ennyire széthullottnak.

■ ■ find my way back  szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 13, 2018 9:56 pm

Léonie && Raphaël

Csak nevetve csóváltam a fejem a szavaira, ha már így elbohóckodja a dolgot, nem hiszem, hogy komoly lenne. A külön töltött időt nézve meg, jó kérdés... de miután nem azért akart elválni, mert más került a képbe, azt sem tartom valószínűnek, hogy talált volna valakit akkoriban. Nem mint ha ne lenne képes rá, egyszerűen csak nem olyan könnyűvérű típus. Vagy csak én akarom ezzel nyugtatni magam, hogy nem volt akkor se...?
Némileg meglepve pislogtam rá, amikor elhallgattatott, de ha nem szeretne többet beszélni a témáról, rajtam aztán ne múljon... akkor nem fogom én se erőltetni. Ha meg később mégis meggondolná magát, akkor úgy is tudja, hogy merre talál, így, hogy már én is tudok a történtekről, talán bátrabban szól, ha szükség van rá.
- Ha Rosie születése előtt lettek volna azok az utak, biztos, hogy téged is magammal vittelek volna. De egy kisgyerekkel... - tudom, az se kizárt, meg megvan annak is a szépsége, ha valaki a vadonban nő fel, de na... nem hiszem, hogy esetünkben túl szerencsés lett volna. Mindezektől függetlenül azonban némi lelkiismeret-furdalás azért támad bennem Léonie szavai nyomán. Bár ők is élőben láthatták volna mindazt, amit én! Fényképről meg videóról azért még sem olyan...
- Csak mert ritkábban látott. Ha én lettem volna otthon vele minden nap, amíg te a mindenféle divatbemutatókra jársz a kollekcióiddal, akkor meg valószínűleg fordítva lett volna. - jegyzem meg, amikor pedig szóba kerül Rosie, kénytelen vagyok igazat adni a feleségemnek. Tényleg nem az a szívbajos fajta, szerencsére.
- Majd igyekszem. Ha meg mégse sikerülne, már úgy is egész hozzászoktunk, hogy nem telik el hónap anélkül, hogy valaki beköszönne a kórházba. - teszem hozzá szórakozottan, elvégre történtek balesetek mostanában, szerencsére mind egész pozitív végkimenetellel zárult.
- Jó, hát pasi vagyok... tudod, nálunk mennyire működnek a finom utalások. - biztos van olyan, akinek ilyesmire is jó szenzorai vannak, vagy szimplán beletrafálunk néha napján, de valljuk be, az esetek többségében célravezetőbb az, ha tényleg azt mondja, amit gondol. Nem pedig elejtett szavakból kell kilogikáznunk, hogy mi van...
- Sajnálom, hogy ennyi idő kellett hozzá. - húzom el a szám, mert igaz, sokat tenni már nem lehet vele, de attól még rossz érzéssel tölt el, hogy ilyen érzésekkel küzdött éveken át, úgy, hogy szólt volna róla. Vagy feltűnt volna nekem... Na, ez a ciki!
- Remélem is. - bólintok újra, amikor pedig a díjugratót emlegeti, csak felvonom a szemöldököm - Híres francia díjugratót? Néhány éve még űrhajós akart lenni, előtte állatorvos, meg modell, meg királylány...  Gyermeki hóbort, majd túlteszi magát rajta. Amúgy is, csak nem rég kezdett el lovagolni tanulni, szerinted egy profi majd pont ilyen kezdőre pazarolná az idejét? - kérdezek vissza, legyintve a dologra. Nem tartom túl valószínűnek, hogy ilyesmitől tartanunk kéne, csupán élénk a kisasszony fantáziája. Bár az jó dolog, hogy legalább vannak tervei.
- Nem kizárt. Bár amíg nem ügyvéd lesz belőle... - vontam vállat, igaz, ha az lenne álmai munkája, akkor úgy se beszélném le róla csak azért, mert nekem nem jött be.
- Be. Lottóznia kéne. Lehet, hogy hétfőn be is ugrok vele suli után. - teszem hozzá, mert igaz, még nem nagykorú, de pár számot találomra azért be tud x-elni a lapon, én meg majd feladom helyette... Aztán ha nyerünk, emelünk a zsebpénzén, mindenki jól jár.
- Én is szeretlek téged. - viszonoztam a csókot, mielőtt én is felkeltem volna a padról. Igaz, a ma megtudottak fényében nem sok kedvem volt szülinapozni meg ünnepelni, de ha már annyit készült mindenki miatta, kár lenne lefújni az utolsó pillanatban.
- Azt hiszem, igazad van. Ha meg darabokban a lakás, majd a két elkövető rendbe is rakhatja. - tettem szóvá, ha már az egyik olyan nagy, a másik meg szereti annak hinni magát, miért ne? De remélhetőleg nem lesz semmi hasonló gond, abban meg csak reménykedtem, hogy az anyósomat sem fogják cserben hagyni az emlékei.

■ ■ ahwie ■ ■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 13, 2018 10:50 pm

Léonie && Raphaël
- Lehet akkor még vadócabb lenne, mint egyébként is. – mosolyodtam el, mert eléggé meredek dolgokra képes. Még mindig összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy miként szökött ki az ablakon át. Ha Maci nem jelez, akkor esélyesen későn vesszük észre. Bele se akarok gondolni, hogy netán akkor mi történt volna vele. Szerencsére jól van, ahogyan a többiek is és együtt lehetünk. Csak ez számít. – Biztosan csodálatos lett volna, de még talán lesz lehetőségünk együtt kicsit elszökni. – jön a nyár, Rosie is megy táborba. Samunak nem tudom, hogy milyen tervei vannak, de szerintem Rafi szülei is szívesen bevállalják őket, hogy pár napra elmenjünk mi is kicsit kikapcsolódni. Ránk férne már, mert túl sokat őszültünk az elmúlt félévben.
- Lehet, de szerintem akkor is apás lány lenne, de én ennek csak örülök. – pillantok rá komolyan, mielőtt netán félreértené. – Volt bennem félsz, hogy amiatt mert alig találkoztok, netán távolságtartóbb lesz veled. – vallom be alig hallhatóan, hiszen nem először esne meg a történelem során. Így pedig esélyesen ő is jobban megérti, hogy miért nem bántam soha ezt. Lányunk tudja, hogy rám is számíthat és hozzám is bújik, de addig a jó, amíg egy ilyen apa a példaképe, mint a férjem, mert akkor remélhetőleg rendes srácot is fog összeszedni idővel. Nem pedig valami lókötőt.
- Itt az ideje ennek véget vetni és vigyáznia mindenkinek magára. – nem szeretnék mindig valakiért aggódni, mert lassan tényleg mehetek hajfestéket venni, mert őszülni kezdek miattuk. Én se szeretnék újra oda kerülni. Legyen mindenki óvatos és kész!
- Remény hal meg utoljára, de majd máskor kerekperec megmondom. – forgatom meg a szemeimet is játékosan és heccelésből megpöckölöm kicsit a fülét is. Nem úgy, hogy fájjon, csak szimplán érezze a törődést, ha már nem értett korábban se a burkolt célzásokból.
- A lényeg az, hogy itt vagyunk és nem máshol. – szorítom most meg én finoman az ő kezét. Lehetne sokkal rosszabb is a jelenlegi helyzet, de szerencsére nem az. Megkaptunk mind a ketten a magunk péklapátját, ami észhez térített minket. Ez számít, nem más. Remélhetőleg jöhet bármekkora vihar, akkor is ki fogunk tartani egymás mellett.
- Őszintén? Szerintem nem, de őt ismerve. Nem vagyok abban biztos, hogy az lesz, amit az a személy akarna és nem az, amit a lányod akar. Eléggé makacs és kitartó tud lenni. S mostanában turpisságokban sincs hiány, így tartok attól, ha ez tényleg igaz, akkor fogunk mi még nagyokat pislogni és lehet a fejünk is fog fájni. – húztam el a számat. Merem remélni, hogy nem fog semmi nagyobb galibát okozni, mert senkinek se hiányozna. De tekintve azt, hogy mit hallottam arról is, hogy mit alkotott az apja munkahelyén. Már semmiben se vagyok biztos, ha megközöljük vele, hogy bírjon magával és felejtse el azt a díjugratót, akkor meg jönne a hiszti, meg az, hogy mi kihallgatjuk őt és a többi maszlag.
- Lehet neki még az is menne, hiszen amilyen szövegeket lenyom néha. – néhány felnőtt is megirigyelhetné tőle. Nem is értem, hogy miként lett ilyen nagydumás kiscsaj belőle és hol van még a tinédzserkor? Nem is merek belegondolni.
- Hajrá, de akkor sokat nyerjetek. – kuncogtam sokkal jobb kedvvel, mint ami volt nem sokkal korábban. Szerintem egyikünknek se volt sok kedve a mai napot végigmosolyogni, de a felnőtteknek ki kell tartani és ez most nem rólunk szól. Anyáról és a gyerekről. Menni fog, minden rendben lesz, mert itt vagyunk egymásnak.
A váza darabjait fel is takarították. Sietve kértem újra bocsánatot, de kifizetni nem engedték. Pár perccel később pedig már a kocsiban ültünk anyával, hogy végre megtartsuk a születésnapját és megismerje végre Samuelt is, de legfőképpen, hogy boldog lehessen és ez a nap övé lehessen, mert talán jövőre már nem lesz rá lehetőség.

■ ■ find my way back Köszönöm a játékot! szeretgetesi  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
31
● ● karakter arca :
Rebecca Louisa Ferguson


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona •• Vas. Május 13, 2018 11:06 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Idõsek otthona ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Idõsek otthona
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Palmwoods - a jövő hírességeinek otthona
» Shan és Wade otthona
» Daisy E. Sutton otthona

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-