Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 12:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:26 pm ✥

✥ Yesterday at 8:26 pm ✥

✥ Yesterday at 12:53 pm ✥

✥ Yesterday at 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 8:25 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 6:33 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 2:57 pm ✥

Párizs lakói

Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet



Témanyitás ✥ Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Május 21, 2018 6:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Május 21, 2018 7:33 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena

jún. közepe

Nap már magasan járt, de nem érdelelt. Már rég ebéden kellene lennem, de ma se mentem be, mert nem akartam. Inkább csak ültem a szokott helyen a hátsókertben, közel az erdőhöz, ami körbe vette az intézetet és magam elé bámultam. Nem rajzolhattam, azt mondták, hogy még legalább egy hét, ha nem lesz rosszabb az állapotom, akkor esélyt kapok arra, hogy legalább felügyelet mellett újra rajzolhassak.
Azt mondták, hogy pokolian fog fájni, ahogyan a szervezettemből kiürül a drog, majd vágyakozom rá és tényleg így volt, de eltörpülni látszott minden más gondolat és érzés mellett. Újra kudarcot vallottam és csak fájdalmat okoztam. Nem fogom soha elfeledni Jerry arcát, vagy Mad arcát, amikor a kórházban magamhoz tértem. Nem értettem elsőre, hogy hol vagyok, de aztán tiszta lett minden és szép lassan be is avattak, hogy egy pár talált rám a rakparton, pedig azt hittem, hogy sikerülni fog, hogy végre magam mögött hagyhatok mindent. Nem faggattak a levélről, amit mellettem találtak. Nem, még arra se voltam képes, hogy búcsúlevelet írjak, anyám leve volt, amiben bevallotta azt, ami eddig örök titok volt előttem, hogy apámat megöltem, amikor szabadultam és részben engem hibáztat azért, mert darabokra hullott a családunk. PJ pedig tényleg kerített másik diákot magának, de mit hittem, hogy érteni fogja, amire utaltam, hogy nem véletlen volt az olykor elejtett vádolások? Ostoba és naiv voltam, hiszen amikor szükségem lett volna rá, akkor se felelt a hívásokra. Pedig legalább 30x hívtam, de semmi és még utána se. Azt hitte, hogy jobb tanárhoz tett? Hogy egy nő nem lehet veszéllyel másokra? Tévedett, végül buktam is a tárgyat, inkább a munkába és a szerekbe menekültem. Aztán jött anyám levele, majd az évvégi művész gála, ahol… ott volt, láttam, hogy miként nevetett azzal  feketével, hogy miként csüngött rajta a korban hasonló nő rajta. Láttam és ekkor úgy éreztem magam, mint egy rongy.
Úgy tett, mint aki törődik, mint akit érdekel, hogy mennyire is pusztítom önmagam, de közben csak talált valakit, akivel kellemesebb volt az időt elütni. Félrepakolt, mint mindenki más életem során. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint aki megfullad és forog vele a világ, mint aki hirtelen ráébredt, hogy az élet olyan, mint egy körhinta és én már rég óta leestem erről a hintáról, így semmi keresnivalóm itt. Csak mindenki életébe keserűséget hozok, ha pedig fényt látnék, akkor kiderül, hogy csak tévedés volt, mert nem létezik. A sötétség rabja maradtam. Elfutottam, miután egy kést felkaptam. Még magam sem tudtam, hogy mit akarok tenni, csak ültem a Szajna-parton és figyeltem a csillagokat. Csillagokat, amik mindig reményt jelentették számomra, de most hirtelen úgy éreztem, hogy becsaptak ők is. Remegő kézzel szórtam ki a pirulákat, majd nyeltem le egymás után őket. Nem érdekelt, hogy mennyire fog fájni, miközben a könnyem hullott, miközben csak arra kértem a csillagokat, hogy örökre legyenek a takaróm, mint régebben áltattam magam ezzel, amikor az apám fogva tartott. Késen megcsillant a hold fénye, mintha csak súgni akart volna, mintha csak csábítani akart volna. Fogam az alsó ajkamba mart, ahogyan a bal csuklómat most először igazán elvágtam. Rohadtul fájt, de mégse ordítottam, csak némán vártam, hogy a jól ismert sötétség örökre magához öleljen úgy, ahogyan egy anya tenné a gyermekével.
Most pedig itt voltam, levizsgáztam, mintha semmi se történt volna, utána eldobtam az életemet, de még azt se bírtam normálisan megtenni. Pár nappal később zártak ebbe az intézetbe, ahol még szigorúbb felügyeletet kaptam, mint mások, hiszen nem csak drogproblémám volt, hanem ott volt az öngyilkosság is. 1,5 hete voltam itt, két napja volt rövidebb és szőke a hajam. Emlékszem mekkora pánikot keltett, amikor meglátták az ollót a kezembe, de aztán Agnes segített. Segített megigazítani az általam borzalmasra vágott hajamat, majd be is festette, ahogyan kértem. Ő volt az egyetlen, akivel szóba álltam hébe-hóba, egyébként néma voltam és néha talán azt híhették az emberek, hogy katatón állapotba kerültem, ahogyan itt ülök és csak bámulok magam elé. Látogatókat se nagyon fogadhattam, egyáltalán ki akarna látni? Nem hiszem, hogy sokan. Elkezdődött a nyár, a botrány elült úgyis, meg nem is hiszem, hogy sokakat meghatott volna ott.
Éreztem, ahogyan valaki leült mellém, de még se mozdultam meg. Továbbra is csak átöleltem a felhúzott lábamat és bámultam magam elé. Figyeltem, ahogyan a fény különféle színbe öltözteti az erdőt, de mégse éreztem melegséget. Nem szólaltam meg, hiszen esélyesen talán csak megint arra akarnak rávenni, hogy menjek be enni, vagy menjek csoportosterápiára, de nem akartam. Itt akartam lenni és hallgatni a madarak csiripelését, ahogyan egykoron tettem. Kapaszkodott lelni, amit nem találtam azóta se, talán akkor se kellett volna találnom, mert lehet akkor soha se éltem volna túl azokat az évszakokat…

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Május 21, 2018 9:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

Sok minden történt az elmúlt egy hónapban. Nem mint ha az elválásunk ne sikeredett volna emlékezetesre, ahogy Athena kirohant az életemből, utólag még belém mar búcsúzás gyanánt a szavaival, hogy aztán napokon keresztül azon rágódjak, hogy mi lenne a jó? Talán akadt volna olyan pillanat? Talán... De visszaidézve, hogy aznap is hogyan viselkedett, úgy tűnt, már akkor is elkéstem a jó szándékkal, érne bármit is, ha újra megkerestem volna? Talán, talán nem. Már sosem fogjuk megtudni, utólag meg könnyű okosnak lenni.
Végül a döntést is rá hagytam, egy levélben eljuttatva neki a két választási lehetőséget - ha nálam szeretné folytatni a kurzust, akkor hányra jöjjön, ha meg nem kér belőlem, akkor melyik címen, telefonszámon érdeklődjön a részletekért - miután pedig az elkövetkező egy hétben egyszer sem bukkant fel, vagy hagyott volna üzenetet, így úgy vettem, hogy a másik tanár mellett döntött. Ám legyen.
Az élet nem áll meg, nekem is volt jobb dolgom, mint miatta bánkódjak. Ott volt a másik diák, akit helyette kaptam, a munkával kapcsolatos megbízások és egyeztetések, és ha mindez nem lett volna elég, még a kórházban is egész sok időt eltöltöttem, amíg elkészült az új protézisem, meg a lábamhoz igazították, a meglévővel együtt. Nem mint ha annyira hiányozna, de sajnos ez is egy olyan dolog, amivel életem végéig együtt kell élnem, akár tetszik, akár nem. Így pedig, hogy a családomon kívül mindenki elől titkoltam, mondhatni, ilyenkor eltűntem néhány napra a világ számára.
Pont ezért, amikor visszatérek a hétköznapokba, millió és egy üzenet fogad mindig. Athenától is érkezett több hívás, amit eleinte furcsának találtam, de gondolkozás nélkül visszahívtam - hiába... eddig én nem vettem fel, most ő nem válaszolt, pedig legalább harminc hívás volt, annyira csak nem lehetett jelentéktelen a dolog. Nem hinném, hogy csak a búsba akart volna elküldeni, pláne, hogy utána a gálán is úgy tűnt, hogy jól van - legalábbis magához képest. Egyszer akartam odamenni hozzá, hogy váltsunk néhány szót, de akkor is rekordidő alatt tűnt el a szemeim elől.
Azóta viszont semmi hír róla, még csak nem is láttam. Nem mint ha ebben bármi szokatlan lenne, korábban sem voltunk összenőve, viszont mégis volt bennem valami múlni nem akaró, rossz érzés, amikor pedig rákérdeztem a kolléganőnél, aki tanítja helyettem, hogy minden rendben van-e, közölte, hogy az utóbbi két órára el sem ment.
Nem tudom, vannak-e barátai, túl valószínűnek nem tartanám, a rokonait meg csak nem akartam ilyennel zavarni, így végül a suliban kezdtem el érdeklődni, tudnak-e róla valamit? Mi történt? Csak nem beteg?
Sajnos nem... vagyis nem úgy, ahogy az ember elsőre gondolná. Amikor a dékántól megtudtam, hogy megpróbált öngyilkos lenni, a szívem egyből kihagyott néhány ütemet, mert ezek szerint mégis komolyan mondta, akkor, a folyosón... csak én nem vettem komolyan. Vajon ki talált rá? Vajon ha közbelépek, megállíthattam volna? Vagy még előbb belehajszoltam volna...? Ezért keresett?
Amikor megtudtam, hogy már nem a kórházban van, hanem azóta átkerült az egyik helyi elvonóra, hezitáltam egy darabig, hogy meglátogassam-e, de végül csak sikerült dönteni, egy órával később már a taxiban ültem, a külváros felé tartva. Igaz, azt nem tudom, hogy mit kéne mondanom, ha mégis megkérdezi, miért jöttem, de belegondolva, hogy már mennyi idő eltelt, és csak most értesültem róla... valahol igencsak kellemetlen érzések kavarogtak bennem, miközben az autó ablakán át szemléltem a tájat.
A bejutás sem volt egyszerű, lévén nem vagyok sem rokon, sem hozzátartozó, de végül pénz beszél, csak sikerült megállapodni az egyik nővérrel, akitől azt is megtudtam, hogy merre keressem. És a vicc, hogy még így is alig találtam meg, hogy a hosszú, fekete tincsei után kutattam, erre ő azóta már rövidebb, szőkéket tudhat magának...
Miután rájöttem, hogy tényleg ő az, egy darabig csak távolabbról szemléltem, figyeltem, még ha nem is nagyon volt mit, mert meg se moccant. Mégis, mi járhat a fejében? Vagy inkább ne akarjam tudni...? Mindenesetre néhány perc után csak odasétáltam hozzá, és leültem mellé a padra. Hosszú perceken át még így sem szólaltam meg, csak figyeltem a bekötözött kezét, az új, megváltozott frizuráját, amik elrejtik az arcát, az erdőt, amit annyira tanulmányoz... vagy legalább úgy tűnik, miközben gondolatban valahol teljesen máshol jár.
Milyen érzés lehet úgy ébredni, hogy el akartad venni az életed, de nem jártál sikerrel? Vajon hasonló lehet ahhoz, mint amit én éreztem a baleset után? Inkább haltam volna meg...
- Athena... - szólítottam a nevén csendesen, ha eddig nem fordult volna felém, majd akár reagált, akár nem, valamivel később már jött is a kérdés, aminél klisésebbet talán fel se tehettem volna. De mégis, mit kéne mondanom? Hogy kéne elkezdeni? - Hogy érzed magad?


■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again


A hozzászólást Jean-Philippe Quinault összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Május 21, 2018 10:32 pm-kor.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Május 21, 2018 9:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena

Olykor hallottam a lépteket, éreztem, ahogyan fürkésznek, hallottam a madarak dallamát, de néha semmit se éreztem. Fura volt, mert nem voltam újra abban a sötétségben, mint azon az estén, amikor úgy döntöttem, hogy így jobb lehet – persze még ehhez is béna voltam - , de mégis megszűnt olykor a világzaja és egy teljesen másik világban voltam. Mintha a gondolataim, a képzeletem ereje képes lett volna életre kelni. Nem volt szükségem ekkora őrültséghez még drogokra se és amennyire hittem, hogy hiányozni fognak, annyira tévedtem. Éreztem a késztetést, de a rajzolás jobban hiányzott, mintha csak a maradék szívemet zárták volna el előlem jelenleg. Szerettem volna rajzolni, de nem tehettem meg. Egyszer volt nagyobb esőzés, akkor a párás ablaküvegre rajzoltam, nem volt mesébe illő, inkább félelmetes volt. Főleg, ha Agnes szavait idézném, akkor azt mondaná, hogy inkább ördögtől való és nem kellene ilyeneket rajzolnom, de a démonok nem tűntek el. Továbbra is ott csüngtek rajtam és duruzsoltak a fülembe, hogy tegyem meg újra, hogy most biztosan sikerülne, hiszen ki találna rám ekkora erdőben? Senki, vagy talán tényleg túl későn.
De bármennyiszer is duruzsoltak képtelen voltam rá. Képtelen voltam betenni oda a lábamat, mintha egyszerre riasztott volna el az erdő, mert féltem attól, hogy rábukkanhatok arra a kisfaházra, ahol hosszú időt töltöttem el szenvedve és némán, pedig erre esély nulla volt. Másrészt viszont úgy éreztem, hogy nincs jogom bepiszkolni a természetet, nincs jogom ilyen tettel beszennyezni és romlásba dönteni azt a tájat, ami háborítatlan és békés. Néha megfordult a fejemben, hogy felfedezem, de aztán jöttek ezek a démonok és ennél a padnál tovább nem jutottam. Soha nem jutottam közelebb, csak itt ücsörögtem, miközben igyekeztem megtalálni azt, aki vagyok, de néha úgy éreztem, hogy semmi se maradt belőlem, hogy az épségben hagyott darabokat is ott hagytam azoknál, akik jelentettek még valamit. Mindenki máskapott és meglepően pont az kapta a legnagyobbat, akinek soha nem kellett volna talán még egy hangyányit se hagynom.
Vajon ő tudja már mi történt?
Egy részem szerette volna, ha igen lenne a válasz, ha rá ébredt volna mind arra, amire azon a napon céloztam. Ami miatt többé nem mentem el hozzá, hiába adott lehetőséget. Féltem, hogy már azzal is elkéstünk és csak talán még nagyobb terhet hagytam volna rá. Jah, mint abban a könyvben, fura dolog az öngyilkosság, olvasni és átélni. Annyira könnyűnek tűnik, de valójában nem az. Azt hinné az ember, hogy könnyelműség, de amikor a kezedbe fogod, akkor megremeg a szív, a kéz és a lényünk is. A fejünkben pedig egyből kérdés születik, hogy tényleg ezt akarjuk? Nem tudom, és pont ezért is reméltem, hogy soha nem fogja megtudni, hogy élheti tovább az életét úgy, mintha én soha nem is léteztem volna.
Telefonomat még napokkal korábban kikapcsoltam, aztán pedig jött az estély és döntöttem.
Gyávaság vagy erős lettem volna abban a pillanatban? Azt hiszem, hogy mind a kettő és mellé még ezernyi jelzőt lehetne mondani.
Gondolataimból röpke időre az érkező rángat vissza, de nem mutatom ki. Mielőtt még megszólalna ismerős illatot sodor felém a szellő. Vajon mióta állhatott ott, vagy semennyit se állt? Tényleg azóta ült csak le, hogy érzékeltem? Csalóka tud lenni olykor az érzékeink. Nem szólaltam meg, inkább fürkésztem a leveleket és újra elképzeltem, hogy milyennek is rajzolnám le, hogy egyes démonjaimat miként rejteném el a rajzba. Még egy hét, örökkévalóságnak tűnt.
Úgy ejtette ki a nevemet, mintha attól félne, hogy elegendő egyetlen szó és a porcelán összetörik. Pedig szemmel láthatóan a porcelán még saját magát se tudta összetörni sikeresen. Kérdésére megrándul a szám sarka, de ebből esélyesen semmit se láthatott, hiszen a hajam még mindig elég hosszú volt és össze-visszaállt, hogy takarja az oldalról szemlélődött. – Mint akitől mindent elvettek, ami valaha bármit is jelent számára. Vagy aki még ehhez is béna és csak még nagyobb teher lett mindenki életében. – lehet klisésnek tűnő válasz volt, de magam sem tudtam volna megfogalmazni azt, hogy pontosan miként is vagyok. – Miért nem vele vagy, azzal a feketével? Miért jöttél? – nem néztem rá, nem akartam esélyt adni annak, hogy lássa miként remeg meg a szám, ha hangom nem is remegett meg. Miként költözik szomorúság már a gondolattól is az íriszeimbe. Nem voltam vak, láttam, hogy az a nő minden, ami én soha nem lehetek. Maga volt az elegancia, báj és mellé még gyönyörű is volt. Ebből pedig könnyedén leszűrhette azt is, hogy miért nem voltam már fekete. Mert csak azt a nőt láttam, amennyiszer a tükörbe néztem, aki mindenre emlékeztet, ami én soha nem lehetek.
- Nem tehetsz róla. – csak ennyit mondtam, miközben lehajtottam a fejem. Lábamat leengedtem, vagyis törökülésben ültem már a padon. Kezeimet ölembe ejtettem és ahogyan lefelé bámultam újra a kötést birizgáltam, mint megannyiszor mostanság. Őt akartam-e ezzel nyugtatgatni, vagy végre magamban elengedni őt végleg? Egy újabb rejtvény volt, amire soha nem leltem a választ.
Miért ragaszkodunk ahhoz, aki esélyesen nem akarja ezt? Miként kötődhetünk valakihez, ha őszintén azt se tudtuk, hogy milyen az? Túl sok volt és maradt is az ismeretlen dolog továbbra is, ha róla volt szó.


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Május 21, 2018 10:29 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

Igaz, én annak idején egy vidéki kisváros rehabilitációs központjában voltam, de ez a hely sem sokban különbözött attól. A kialakítás, a színek, a légkör, az egyenruhás nővérek, a lágy zeneszó, a sok zöld... A különféle emberek. Nem hittem volna, hogy valaha is megfordulok még ilyen helyen, azt meg pláne nem, hogy egy ismerősöm miatt. Most mégis itt voltam, Athenát keresve a kertben, amerre a gondozó irányított.
Ha egyből nem is vesz észre, vagy legalábbis nem adja jelét, azért némileg megnyugodok, amikor meghallom a hangját. Még ha a tekintetem kerüli is...
- Majd lesz jobb is. Nézd a jó oldalát, ettől rosszabb már úgy sem nagyon lehet. - húztam el a számat. Új még ez az egész helyzet, a sérülése, a környezet, az életmód... az elvonási tünetek. Mindig az első néhány nap a legrosszabb, aztán szép lassan hozzászokik az ember. Kár, hogy olyan végtelenül lassan vánszorog az idő ilyenkor.
- Milyen fekete? - kérdezek vissza értetlenül, így hirtelen nem igazán esik le, hogy kire is gondol, de aztán visszaidézve az elmúlt néhány hét eseményeit, ahol láttam, be kell látnom, hogy egyedül a bál volt ilyen esemény, és ott meg csak egy feketével beszéltem hosszasabban.
- Áh, biztos Marionra gondolsz.  Egyszerre végeztünk az egyetemet, csak ő szobrászat szakon, de volt néhány közös projektünk. Mellesleg meg még az egyetem alatt férjhez megy, és azóta már egy gyereke is van. - lehet, nem várt ilyen részletes választ, de miután pont egy másik nőt emlegetett fel az elsők között, sejtem, hogy félreérthette az akkori beszélgetésünket. Mondjuk külső szemlélő számára nem lett volna nehéz, ahogy jókat nevetünk meg csipkelődünk... ennek ellenére nincs köztünk semmi komoly, még csak találkozni sem nagyon szoktunk.
- És azért jöttem, mert hallottam, mi történt. Aggódtam miattad, és a saját szememmel akartam látni, hogy vagy. - igaz, megkérdezhettem volna mást, vagy felhívhattam volna az intézetet, de az olyan jellegtelen lett volna... Arról nem is beszélve, hogy valahol dolgozott bennem a lelkiismeret-furdalás is, ami a történtek után pláne nem hagyott volna nyugtot, ha megint a kényelmesebb utat választom.
- Lehet, de ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy valamennyire igen. Elvégre, te szóltál... - jegyzem meg csendesen, miközben ismét felé pillantok, hiába kerüli továbbra is a tekintetemet. Amikor viszont azt látom, hogy újra és újra a kötéshez téved a keze, csak sóhajtva felkelek a padról, hogy aztán vele szemben foglaljak helyet, a földön. Így legalább az arcát is látom végre, nem tud olyan könnyen elbújni a tincsei mögé, és egy egyszerű mozdulattal a keze után nyúlhatok, finoman elhúzva a sérült karjától, ne piszkálja. Ha pedig ismét próbálkozna, akkor nemes egyszerűséggel megfogom a kezét. A kezeit.
- Hallottam, hogy mi történt. És sajnálom, hogy idáig fajult az egész, hogy nem vettem előbb észre az árulkodó jeleket, de... azért örülök, hogy nem a gála lett az utolsó, ahol láttuk egymást. - hogy nem sikerült az öngyilkossága, hogy valaki időben rátalált... hogy az orvosok megmentették, hogy most itt ülünk... de valahogy kimondva mind olyan esetlennek és bénának hangzana, holott a lényege ugyanaz. Örülök, hogy életben van.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Május 21, 2018 10:53 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena
- Mindig van mindennél rosszabb, csak szeretjük azt hinni, hogy már nem lehet. – halkan csendül a hangom és szomorúan is, hiszen nem áltattam magam azzal, hogy innentől már minden jobb lesz. Anyámat esélyesen nem hatotta meg a dolog, de azt láttam, hogy mit tett az unokanővéremmel és a férjével. Az pedig, hogy mi lehet PJ arcára írva… képtelen voltam azt látni, nem akartam szembe nézni még azzal is, amiről esetleg a pillantása mesélhetett volna, ezért is bámultam inkább továbbra is magam elé.
Legszívesebben úgy néznék rá, hogy ne vicceljen már, hogy nem tudja, de inkább a hallgatást választom. Az még mindig békésebb, mint újra kezdeni az értelmetlenül futott köröket, amiket annyiszor megtettünk már. Nem dúlt bennem harag és düh? Nem hibáztattam azért, hogy most itt kell lennem? De megtettem, ahogyan másokat is hibáztattam érte, viszont mélyen legbelül tudtam, hogy én tehetek róla. Esélyesen talán nem másoktól kellett volna várnom a segítséget, hanem magamat kellett volna megmenteni, de túl vak és gyenge voltam ehhez.
Csak a vállaimat rántom meg hanyagul, amikor mint valami regényfelvezetőhöz hasonlóan avat be a dolgokba. Nem is értem, hogy minek mondtam. Inkább hallgatnom kellett volna, mert így annyira üti a két dolog magát. Mármint, hogy ne ő tehet róla. Kinek akarok hazudni? Azt hiszem inkább neki, s végre örökre elengedni, mintha soha nem létezett volna, de akkor miért olyan nehéz mégis ezt megtenni? Tényleg ez lenne a helyes, vagy csak újra futni akarok?
- Nos, akkor láthattad, hogy még nem zártak gumiszobába, se nem kötöztek ki, mert úgy gondolják, hogy újra veszélyes lehetek, pedig jobban tennék. – keserűen nevettem, hiszen még mindig nem tudtam mit kezdeni azzal, ami anyám levelében állt. Miért hazudna ilyenről? Inkább csak esélyesen elege lett a titkokból és úgy gondolta ideje megtudnom, hogy miféle szörnyeteg voltam mindig is…
- Nem volt jogom hozzá… - hagyom ennyiben azt, hogy én szóltam. Nem volt hozzá jogom, ő pedig soha nem tartozott értem felelősséggel. Amikor felállt, akkor egyszerre rohamozott meg a szomorúság és a megkönnyebbülés is, hogy talán ennyi volt és elmegy, de persze tévedtem. Inkább csak földre ült le, majd keze a kezemre tévedt, mintha azzal megállíthatna, hogy ne bántsa a kötést, mert nem. Egészen addig birizgáltam, míg nem meglepetten konstatáltam, hogy megfogta a kezemet. Meglepettség és a tanácstalanság pedig kiolvasható volt a pillantásomból, amivel őt fürkésztem.
Jobb, vagyis az épkezemet óvatosan húztam el a kezéből, letöröltem egy-két könnycseppet, majd remegő kezemet visszaejtettem az ölembe. – Nem akarom, hogy hibáztasd magad. Talán jobb lett volna, ha soha nem találkozunk, ha soha nem forgatom fel az életed, mint a tornádó... – fájt ezt kimondani, de volt benne némi igazság, mert akkor soha se kavarom fel az életét, soha nem toppanok be úgy, mint egy vihar, ami maga után csak pusztítást hagy. Kezem újra megremegett, ahogyan esetlenül arcára tettem. – Sajnálom, de talán egy gyilkosnak is ezt mondanád? Hiszen a világban legalább egy gyilkossal kevesebb lenne most, ha sikerül a tettem. Talán tényleg igaz, hogy ahova lépek ott csak katasztrófa történhet, hiszen milyen ember az, akiről kiderül, hogy még az apja életét is elvette? – tettem fel a költői kérdést, ha pedig nem akadályozott meg benne, akkor a kezemet visszahúztam, miközben a könnyeimmel küszködtem. Lehet magam védtem, mert szökni próbáltam, de mindig is féltem ettől, hogy talán egy életet kioltottam és megannyira hoztam pusztulást valamilyen módon a jelenlétemmel. Nem a gyógyszerek beszéltek, nem azok vezették a tetteimet és ezt esélyesen ő is pontosan tudta.
Miként kerülhetett ennyire közel, miközben annyira távolinak érzem őt?

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Kedd Május 22, 2018 11:12 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Jó, igaz... De ha egy fokkal kevésbé nézed pesszimistán a helyzetet, akkor ha a gödör alján vagy, onnan jó eséllyel felfelé vezet a következő út. - persze könnyű optimista szemléletre bátorítani valakit, aki épp a gödör alján gubbaszt, tisztában vagyok ám vele. Csak nem marad ott, ilyen állapotban vegetálva élete végéig... Ami pedig azt a bizonyos feketét illeti, ha már így szóvá tette, én sem vagyok rest tájékoztatni róla, ha már nagy valószínűséggel félreértette a szituációt.
- Remélem, nem ezért van a hajszínváltás... - teszem hozzá bizonytalanul, mert nem állítanék ilyesmit biztosra - ha így lenne, valószínűleg akkor sem vallaná be - de elég buta lépés lett volna, ha már ennyiért... Ugye? Szinte már belegondolni is nevetséges. Ennyi erővel akkor a szőkéről is válthatna, ha megtudná, hogy a volt menyasszonyom is hasonló árnyalatú tincseket tudott magának, csak hosszabbakat.
- Szóljak nekik? - kérdeztem félig komolynak, félig poénnak szánva a kérdést, mert tisztában vagyok vele, hogy fel vannak készülve ilyen esetekre is... de a fenébe is, csak nem fog odáig fajulni a helyzet. Mondanám, hogy durva lenne, de annak fényében, hogy min mehetett át Athena az elmúlt hetekben, az sem lehetett túl kellemes. Mondjuk feltételezem, ha úgy gondolnák, újra megpróbál véget vetni az életének, nem hagynák felügyelet nélkül egy percre sem.
Csak csendesen sóhajtok arra, hogy nem volt hozzá joga, nem vagyunk ügyvédek, és amúgy is, talán egy kissé erős kifejezés lenne ide. Mint ha egy fuldoklónak mondanánk, hogy nem volt joga segítségért kiáltani, vagy megzavarni az úszókat... Mindegy is, úgy érzem, hogy jelen helyzetben kár lenne hangot adni a gondolataimnak, úgy sem jutnánk sehová vele, így inkább a kezét fogom meg, hogy addig se piszkálja a kötéseit. Biztos nem segít a gyógyulásban...
- Utólag nem nehéz okosnak lenni. - vonok vállat, én is sokszor éreztem már hozzá hasonlóan, mi mindent tettem volna másként, ha visszapörgethetném az idő kerekét, de ilyen erővel senki sem rendelkezett. Sajnos, vagy szerencsére... hosszasan lehetne vitázni róla.
- Tényleg így gondolod? Hogy jobb lett volna, ha soha nem találkozunk? - kérdeztem vissza valamivel később, elvonatkoztatva attól, ami mostanában történt vele. Szótlanul figyeltem, ahogy a könnyeit kezdi törölgetni, amikor azonban a keze az arcomhoz ér, sikerül meglepnie vele. Nem mint ha eddig nem rá figyeltem volna, de így már tényleg minden figyelmem az övé.
- Mondja egyik gyilkos a másiknak...? - nevetek fel keserűen, mert ha azt várja, hogy én vessem rá az első követ... én sem vagyok külön, még ha a körülmények mások is voltak.
- Igaz, nem voltam ott, és túl sok mindent nem is tudok, de... tényleg apának neveznéd az ilyet? Ha élne, vagy más életét tenné pokollá, vagy valamelyik börtönben rohadna jó eséllyel. Te legalább önvédelemből tetted. - nem balesetből, gondatlanságból, azzal, aki mindenben melletted állt és támogatott.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szer. Május 23, 2018 7:48 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena
Reméltem, hogy nem fogom örökké ennyire pesszimistának látni a világot, de jelenleg nem tudtam másképpen és nem csak a történtek tehettek róla. Túlzottan is hiányzott a rajzolás és ez az egy hét, ami még hátra van örökkévalóságnak tűnik, jobban kínzott, mint az, hogy éppen a szervezetem mennyire is vágyik víz helyett is inkább a drogra. Nem voltam büszke arra, amit tettem, de sokszor megesik, hogy amit helyesnek gondolunk, arról később kiderül, hogy mégse az. Még akkor is, ha jelenleg ezt se tudtam volna 100%-san kijelenteni, de legalább már felütötte a fejét, ez is haladás már, nem?
Amikor meghallom a kérdését, akkor grimasz szökik az arcomra, hogy mégis hogy gondolja ezt, de esélyesen ennyire vak még ő se lehet pasi létére, hogy nem értené, hogy de igen, azért. Ahhoz még ez a grimasz is árulkodó volt, főleg a sietős válaszom kíséretében, ami rövid és tömör volt, de leginkább hazugság. – Nem, dehogy. – haraptam ajkamba, mint akit még a saját hazugsága is megégetett. Miért olyan nehéz dolog bevallani ezt? Mert gyerekes, mert szánalmas, de leginkább csak belém mart újra és újra, hogy valamilyen fura oknál fogva neki sikerült elérni, hogy bizonyos értelemben fontossá váljon. Bármit is tettem, akkor se változott meg ez soha, csak sok időbe telt ráébrednem. Nem szerettem erre gondolni, pláne most nem, amikor ennyire közel volt, mert úgy éreztem, hogy számára csak egy lány voltam, aki belecsöppent az életébe, de ennyi és nem több, hiába is volt most itt.
- Úgy gondolod, hogy kell? – kérdeztem vissza kíváncsian, direkt kikerülve a választ, mert én tudtam, hogy nem kell – legalábbis jelenleg nem, később ki tudja - és esélyesen ők is tudták már. De vajon ő mit gondol, szükséges vagy nem? Tényleg érdekelt, hogy ő mit gondolhat rólam, de ő azt se tudta, hogy a hajamnak én estem neki, nem pedig fodrász csinálta. Soha nem fogom elfelejteni a riadalmat az emberek szemében, amikor ollót láttak a kezemben, majd azt a megkönnyebbülést, amikor rájöttek arra, hogy nem úgy ártok magamnak, ahogyan ők elsőre hitték. Egyedül a hajam bánta a dolgot, azóta viszont egészen megszoktam már, hogy rövidebb és világosabb is a hajam. Na, meg helyre is tették, mert az enyém feleennyire se volt szép. Annyira nem is lett borzalmas szerintem.
- Sokan még akkor se lennének azok, de ha képesek vagyunk belátni a hibáinkat, akkor kisebb az esély arra, hogy újra elkövetjük, vagy valami ilyesmiről hadováltak az egyik foglalkozáson. – rántom meg a vállaimat, mert lehet van benne igazság, lehet nincs. Ennyire mélyre még én se kerültem az elmélkedésben, hogy rájöjjek ebből mennyi lehet igaz. A „baleset” óta se telt el még annyi idő, hogy már ilyen téren állást tudjak foglalni. Voltak dolgokat, amiket megbántam, de azt nem, amire a kérdése vonatkozott. Nem bántam meg, hogy találkoztunk, még akkor se, amikor ezt mutattam.
- Számít az, hogy én mit gondolok? Számítana az, ha netán azt mondanám, hogy egyik legjobb dolog volt hosszú évek múltán az, hogy találkoztam veled? – hangom alig hallhatóan csendül, miközben a kezünkre pillantok, hiszen a sérült kezemet még mindig fogta. – Nem hiszem, hogy számítana bármit is. Te megbántad? – kérdeztem meg végül az utolsó dolgot óvatosan és egyedül csak ekkor pillantottam rá. Előtte nem ment volna, de mégis sejthette, hogy nem viccelek azzal, amit mondtam, s ha nem is kijelentettem a dolgot, hanem költői kérdésbe burkoltam, de ott volt a válasz és az igazság. Hirtelen pedig már az se érdekelt, ha ezzel olyat árultam el, amit talán soha nem kellett volna.
- Baleset volt. Láttam a cikkeket. – őt fürkészem, miközben a kezem arcán pihent, amikor pedig beszélni kezdett elhúztam, ha nem állított meg benne. Újra az ölembe ejtettem a kezemet, majd automatikusan máris a kötést kezdtem el újra birizgálni. -  Neki elég volt egy életet tönkre tennie, hogy utána az az egy ember tegye másokét azzá. – húztam el a számat keserűen nem felelve a kérdésére. Nem tudtam mit mondani, mert egyszerre lenne igen és nem is a válaszom. Egykoron az apám volt, a világ legjobb apukája, addig a pillanatig míg belőle nem lett a legnagyobb és legfélelmetesebb démonom.
- Érdekes, hogy mindig be akartad bizonyítani, hogy mennyire jó a festészet, de soha meg se kérdezted, hogy miért állok ennyire ellen neki. Miért nem adok esélyt neki. – fákra pillantottam, ahogyan a lombkoronákat fújta a szellő. – Festészet volt az, ami elindított azt hiszem ezen a pályán, de aztán cserben hagytam, ahogyan engem is cserben hagytak. – ajkam csak alig láthatóan rándul meg, mintha egyszerre akarnék mosolyogni, meg nem is. – Apám festő volt, nem úgy, mint te. Ő a házak falát varázsolta szebbé. Remekül rajzolt ő is, gyerekként pedig sokszor vitt magával, ahogyan egyre nagyobb lettem megengedte, hogy rajzoljak a falakra, fessek és rájöjjek milyen remek érzés alkotni, hagyni, hogy a bennünk rejlő művészet, érzések és gondolatok életre keljenek. Imádtam és mindig büszkén mutattam meg, hogy mit alkottam, mielőtt ő eltüntette volna, mert a megrendelő nem örült volna neki. – halovány mosoly kúszik az arcomra, ahogyan emlékek megelevenednek előttem. – Amikor ráébredtem, hogy ő tette ezt velem onnantól kezdve képtelen voltam ecsetet fogni, de a művészet iránti szenvedélyemet legalább nem tudta elvenni tőlem. Akkor rossz, vagy jó volt? – kérdőn néztem a fűben ülő férfira - Talán egyszerre mind a kettő. – hajtom le újra a fejemet, hogy utána csendbe burkolózzak. Nem szólaltam meg jó ideig, ha pedig ő se tette meg, akkor csak a természetzaja volt az, ami körbevett minket rövid ideig.
- Félek… - remegett meg a hangom, ahogyan rápillantottam újra, mert most először képes voltam bevallani, hogy félek attól, ami netán még rám vár. Egy szóval is sok mindent ki lehet fejezni és bíztam abban, hogy érteni fogja, hogy mennyi mindenre is gondolok. Mi van akkor, ha újra elbukom? Vagy ha többé képtelen leszek alkotni? Vagy csak soha nem fogok igazán meggyógyulni, vagy ha szép lassan elveszítem azokat, akikre szükségem lenne most leginkább? Hogy netán őt se látom többé?
Lassan pillantottam hátra, mert éreztem, hogy figyelnek minket a távolból. Két itt dolgozó beszélt valamit az orvossal, majd mind a hárman elvonultak nem sokkal azután, hogy most már én is őket fürkésztem, ahogyan ők tették velünk.
Vajon PJ tudja, hogy számukra „csodát” tett? A néma lány megszólalt, pedig én se hittem volna abban a pillanatban, hogy így lesz, amikor rájöttem, hogy ő ült le mellém. Végül visszafordultam és őt fürkésztem, hiszen ez merőben másabb volt bármelyik eddig beszélgetéseinknél. Őszinte és fájdalmas volt, nem pedig vad és hadakozó, mint bármelyik korábban.  


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Vas. Május 27, 2018 7:32 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

Ha eddig lettek volna kétségeim, elég volt elcsípnem a grimaszát, hogy hirtelen egyből más megvilágításba kerüljenek a dolgot, hát még az, hogy milyen sietve vágta rá a válaszát a kérdésemre... mit is mondhatnék? Attól még ugyanúgy butaságnak tartom, hogy ilyen okból váltott át szőkére, de végül is, neki kell tudnia, nem szándékozom még egyet belerúgni még emiatt is.
A kérdésére nem is reagálok egyből, csak szótlanul szemlélem néhány szótlan pillanatig, figyelve a vonásait, mozdulatait, tanulmányozva a viselkedését, mire végre megráznám a fejem.
- Nem hiszem, hogy szükség lenne rá. - feleltem végül, elvégre nem úgy tűnt, mint aki kárt készülne tenni akár magában, akár másban. Ráadásul ha az orvosok, ápolók nem jutottak volna hasonló döntésre, akkor valószínűleg még mindig a szobájába lenne bezárva, vagy kísérettel mehetne bárhová is, nem engednék csak így, egyedül sétálgatni... én már csak tudom. Nem hiába dekkoltam nagyjából három évig egy hasonló helyen...
- Látom, nem igazán kötnek le az ilyesmik. Nem hiszel az ilyesmiben, vagy csak szimplán nem érdekel a téma? - kérdezek vissza, és értheti akár konkrétan a mostani foglalkozásaira, vagy úgy általánosságban elmélkedni az élet nagy kérdéseiről, mint ez is, amire talán nem is létezik tökéletes válasz. Amikor viszont a soron következő kérdésemre is válaszol, nem tagadom, sikerül némileg meglepnie. Nem mondom, valahol sajnálom is, mert... abból kiindulva, hogy mennyire szoktak "jó" vagy "kellemes" emlékként gondolni mások a velem való találkozásra... az, hogy nála ez az egyik legjobb ami történt, azért elég sokat elárul. Nem is vagyok biztos benne, hogy sajnáljam érte a lányt, vagy inkább a szívem melengesse ez a kijelentése, egy kicsit talán mindkettő.
- Ha nem számítana, nem kérdeztem volna. És sok minden van, amit megbántam eddigi életem során, de azt nem, hogy találkoztunk. - mosolyogtam rá barátságosan, miután végre felém fordult.  
Persze, baleset... tisztában voltam vele, hogy ha az ember beüti a nevem bármelyik keresőbe, számtalan cikket találhat az évekkel ezelőtti balesetről, ami megváltoztatta az életemet. Ha csak egy névtelen senki lettem volna, talán még a hírekben sem tettek volna említést róla, ám így, hogy a családom ilyen befolyásosnak számított Párizs felsőbb köreiben... Mondjuk azok után, ahogy elváltunk Athenával legutóbb, nem hittem volna, hogy pont utánam fog kutakodni a neten.
- Higgy nekem Athena, nem kell mindent elhinni, amit az újságok írnak. Ahogy sok mindenről említést sem tesznek. - feleltem csendesen, miközben a kezem a zsebembe süllyedt, hogy némi keresgélés után egy apró, fényes kis érmét húzzak elő belőle, hasonlót, mint egy pénzérme. Azzal a különbséggel, hogy a bele nyomott 5-ös szám azt hivatott képviselni, hogy hány éve nem éltem a drogokkal, mióta kiengedtek az elvonóról. Nem tudom, látott-e már hasonlót, mindenesetre felé nyújtom, hátha ezáltal összerakja, mire is gondolok, ha meg nem, akkor valószínűleg úgy is kérdezni fog...
- Ugyan már, Athena, akkor én mit mondjak? A családom nyolc éve szóba sem áll velem, sőt... a régi életemből sem sok olyan ismerős akadt. Eleinte én is nehezen viseltem, de aztán rájöttem, hogy talán jobb is így. Ha valami nem megy, akkor minek erőltessük? Mióta nem akarok megfelelni nekik... vagy épp napi szinten viaskodni velük, meg ők sem akarnak mindenáron hozzájuk hasonlóvá tenni, sokkal nyugodtabb mindannyiunk élete. - fejtettem ki a véleményemet, még ha kissé el is kanyarodtunk ezzel az eredeti témától, de csak arra akartam felhívni a lány figyelmét, hogy lehet, hogy elsőre nem tűnik valami rózsásnak a helyzet, de mégis megvan a maga előnye. Csak fel kell ismerni.
- Nem is annyira azt akartam, hogy mennyire jó... inkább arra akartalak ráébreszteni, hogy ez sem valami ördögtől való valami. Pláne annak fényében, hogy ha a rajzolást ennyire szereted, nem létezik, hogy ezt meg ok nélkül zsigerből gyűlöld. - szólaltam meg, azt meg inkább nem hangoztatom, hogy eddig nemes egyszerűséggel betudtam annak, hogy ilyen csökönyös pukkancs, és már csak dacból is hadakozott, mert... miért ne? Amúgy se sok mindenben értettünk egyet az eddigiek során, nincs ebben semmi furcsa.
Amikor mesélni kezd, csak kíváncsian hallgatom, pláne, mert úgy tűnik, a festéssel kezdődött nála is az egész... csak a kezét húzom el finoman, amikor ismét a kötéshez téved, vagy fogom le finoman, ha végképp nem bírna leállni a birizgálással.
- Milyen kedves emlék. De azért megjegyezném zárójelben, hogy a festészet meg a szobafestés azért elég távol áll egymástól. - azt leszámítva, hogy mindkettőhöz ecset meg festék szükséges... ha mások lennének a körülmények, talán még sértésnek is venném, hogy egy szobafestővel hasonlítgatja össze a munkámat, de így inkább megtartom magamnak a véleményemet.
- Nem könnyű kérdés, de úgy hiszem, hogy senki sem egyszerűen jó, vagy rossz, valamilyen arányban mindenkinél keveredik a kettő. A kérdés inkább csak az, hogy végeredményben merre billen a mérleg nyelve? - tettem fel a költőinek szánt kérdésemet, mielőtt még ránk telepedett volna a csend egy időre.
- Az jó. Vagyis... inkább úgy mondanám, sokkal nagyobb lenne a baj, ha már nem félnél semmitől se, ha semmi sem érdekelne már. Az, hogy félsz, teljesen természetes, azt bizonyítja, hogy még van, ami fontos számodra az életben, amibe kapaszkodhatsz. - feleltem csendesen, ismerős volt az érzés, nagyon is...
Ahogy Athena hátra pillant, én is követem a tekintetét, hogy mit vett észre, és ki is szúrom az alakokat, igaz, sokáig nem maradtak, miután figyelni kezdtük őket. Lehet, hogy még sem sikerült az ápolónak elsimítania a látogatásomat?
- Remélem, hogy nem rendőrökkel, vagy biztonságiakkal bukkannak fel megint... - jegyeztem meg óvatosan, ha pedig nem igazán értette volna a dolgomat, akkor csak sóhajtva feltápászkodtam a fűből, hogy visszaüljek a padra. Nem mint ha olyan jó lennék futásban, de... valamit majd improvizálok, ha arra lenne szükség.
- Nem akartak beengedni, mert nem vagyok se rokon, se közvetlen hozzátartozó... - forgattam a szemeimet. Mert egyfelől érthető a szabályozás, de a fenébe is, azért akadnak bőven kivételek. Nekem hasonló helyzetben a rokonaim és hozzátartozóim lennének az utolsók, akit látni akarnék, hisz sokszor nem ők jelentik a legnagyobb támaszt vagy megnyugvást az ember számára, hanem olyasvalaki, akivel leállnak kukacoskodni, mondván, nem engedhetik be...


■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Vas. Május 27, 2018 8:19 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena
- Sokat rágódtam már olyan kérdéseken, amikre soha nem kaphatok választ, így esélyesen már annyira nem hoz lázba. Nem biztos, hogy mindig egészséges sokat elmélkedni, hiszen látjuk, hogy hova vezet olykor. – pillantok rá komolyan. Nem kell az, hogy bárki is egyetértsen velem, ahogyan teljesen eltűntetni se tudtam az életemből az elmélkedést, de inkább igyekeztem megmaradni ilyenkor is a laza és egyszerű területeken, mint például az, hogy miként is rajzolnám le a tájat, milyennek látom én és milyenek az, amikor a démonok megbilincselik az embert. Vagy ott volt az is, hogy miért kellett találkoznom vele, de idővel inkább ezt is próbáltam elengedni, kizárni a elmémből.
Rövid elidőztem őt fürkészve, ahogyan a mosolyát viszonoztam valami hasonlóval, de nekem feleannyira se ment még, mint neki. Pedig az utolsóbeszélgetésünket követően azt hinné az ember, hogy tényleg jobban örült volna annak, ha soha nem kerülök bele az életébe, ami nélkülem esélyesen sokkal nyugodtabb volt, még ha netán nem is jobb.
- Tudom jól, hiszen sejtheted egy eltűnt gyerekről is sok mindent írtak egykoron, főleg miután előkerült. – húzom el a számat. Nem élveztem az emberek figyelmét, szinte távoltartottak minden hírtől is, hogy nehogy még inkább összezuhanjak, de idővel, amikor senki se látta, akkor kutakodni kezdtem. Tudni akartam, hogy miért néznek rám az emberek még furábban, tudni akartam, hogy mit súgnak a hátam mögött. Fájt? Pokolian kínzó volt és fájdalmas minden egyes szó, amit leírtak és minden egyes hazugság csak még inkább a pokolra küldött.
Nem értem, hogy mit kutathat ennyire, így kíváncsian figyelem a mozdulatait, amikor viszont egy érmén csillan meg a napfénye, akkor nem értek még inkább semmit se. Tenyeremet automatikusan nyújtom felé, hiszen biztosan okkal került elő. Ha pedig odaadta, akkor utána kíváncsian vettem szemügyre. – Ezért zavart, ezért próbáltál meg mindig mindent elkövetni, hogy meglopj? – pillantottam rá, ahogyan ujjaim között forgattam az érmét, hiszen már láttam ilyet. Mutattak itt is ilyet már, láttam másoknál is, akik mégis visszaestek, de mégis mindig látniuk kellett, hogy honnan zuhantak vissza, mintha direkt rakták volna ki az ő érméiket olyan helyre, ahol láthatják. – Nehéz volt? – néztem újra rá, majd vissza is adtam azt, amit ő illeti. Fura belegondolni, hogy egykoron ő is élt ilyen szerekkel, nem hittem volna. Vajon ő miért tette? Menekült valami elől, vagy csak azért, mert megtehette?
- Sajnálom, de szabadság ára egyszerre lehet átok és felszabadító is. Ezt mondták. – rántom meg a vállaimat, mert sejtem, hogy  a húga hálához lehet ennek is köze, hogy hátat fordítottak egymásnak a családdal. Vajon tényleg nem hiányzik az édesanyja, a másik testvére? Fura dolog, hiszen nekem ők fordítottak hátat, de mégis olykor hiányoznak. Hiányzik az, hogy a bátyám megóvjon, a nővérem elhitesse, hogy léteznek még tündérek és édesanyám gyengéd, sebeket begyógyító szavai, ölelése. Megvetnem kellene őket és egy részem nagyon is utálja őket, ugyanakkor mégis mintha akaratlanul is még mindig kapaszkodni akarnék beléjük.
- Tudom, de a szagok és az ecsetek… vannak dolgok, amik alig hasonlítanak egymásra, mégis emlékeztetnek minket valakire, vagy éppen valamire. Nem tehetünk ellenük semmit se. – hajtottam le újra a fejemet, mert badarság, ostobaság nem érdekelt, de ez volt az igazság. Egészen addig a pillanatig messzire kerültem még a kész festményeket is, csak ha muszáj volt, akkor néztem meg és viseltem el, de egy műhelybe betévedni? Maga volt sokszor számomra a pokol.
Bólintok, de nem felelek, hiszen a mérleg eldőlt és mindenki tudja már, hogy merre. Meghalt az a férfi, aki eltörte egy virágszálat, hogy a saját vázája tegye és kedve szerint kínozza meg, miközben próbálta életben tartani is közben. Lassú és kegyetlen játék volt, miközben a szirmok lehullattok, ahogyan abban a mesében is…
- Lehet, de talán pont azok a dolgok fontosak számomra, amiknek nem kellene… -  újra inkább a tájat fürkésztem, mert nem hiszem, hogy helyes lenne az, ha tudná, hogy ő is egy ilyen kapaszkodó számomra. Főleg most, hogy itt van és még ekkor nem is sejtettem, hogy mennyire is nehezen jutott be erre a helyre.
Meglepetten pislogtam párat, hogy mire is gondol, de ahogyan mellém ült hamarosan érkezett is egy kicsit bővebb válasz. Fagyos szívet valamilyen szinten melengette annak a gondolata, hogy képes volt mégis elérni azt, hogy beengedjék, pedig még Jerryéknek se könnyű. Most még szigorú eléggé a látogatás. – Mond, hogy nem fizettél ezért. – pillantottam rá mosollyal az arcomon és megráztam a fejemet, mert ennyit nem érek még én se. – Nem kellett volna, hiszen ennyit még én se érek. – mondtam ki végül hangosan is azt, ami eszembe jutott, akár szánalmasnak fog ezek után titulálni, akár nem. Nem gondoltam azt, hogy a szemében ennyire fontos lennék, hogy képes még erre is.
- Egyébként meg ne aggódj, szerintem azt csodálták, hogy még mindig itt vagy. Egy emberrel beszéltem eddig egy-egy szót, de nem több és esélyesen ez lepte meg őket, hogy végre valakivel megtört a jég. – nem néztem most oldalra, csak előre, hiszen ki tudja, hogy ez miként is fogja érinteni őt, de rosszabb már nem lehet, nem igaz? Maximum csak többé nem fog jönni látogatni.

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Vas. Május 27, 2018 10:51 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

Igaza van abban, hogy a túl sok agyalás sem jó dolog, alkotás közben sem, képes megölni az ihletet, fásulttá, nehézkessé tenni a végeredményt... Persze kivétel erősíti a szabályt, van, amin nem árt időnként eltöprengeni, de nyilván, ez is olyan téma, amiről órákat lehetne vitázni.
- El tudom képzelni. - értek egyet vele. Kenyeret és cirkuszt a népnek, mindegy, hogy miről szólnak a hírek, csak minél szenzációhajhászabb legyen a téma. Balesetező milliomos, eltűnt gyerek... Ha más miatt nem is, annyiból még örültem is a rehabnak, hogy egy isten háta mögötti, eldugott kis faluba sokkal nehezebben érnek el a hírek, így csak töredékével volt szerencsém találkozni az első három évben. Persze aztán később én se bírtam megállni, hogy ne keressek rá...
- Nem a lopás volt a célom, elhiheted. Vagyis az okom... reméltem, hogy talán észbe kapsz, vagy sikerül hátráltatnom egy kicsit vele, de naiv dolog volt részemről ilyenben hinni. Engem sem tántorított volna el a te helyedben ilyen könnyen semmi. - vallom be, szégyen vagy sem. Benne voltam nyakig, sokkal hosszabb időn át és keményebb drogokkal, mint Athena, nincs is benne semmi különös, hogy sokkal tovább is tartott kilábalnom belőle, mint esélyesen neki fog.
- Ha azt mondom, hogy majdnem három évig éltem egy ilyen helyen, akkor mit gondolsz? - vettem vissza az érmét, hogy aztán ismét a zsebembe süllyesszem, biztos helyre. Tudom, hogy csak egy érme, de mégis sokat jelent számomra... buta, babonás dolog, nem igaz?
- Így, ennyi év távlatából már nem tűnik annyira annak, de akkor... pfff, kegyetlenül. Hosszabb ideig voltam benne, ütősebb anyagokkal, mint amiket nálad találtam, ráadásul elég ingadozó volt sokáig a hangulatom utána... képzelheted. - hol hozzá hasonlóan gubbasztottam magamba zuhanva napokon át, miközben szinte meg sem mozdultam vagy szólaltam, hol meg törtem-zúztam, ami csak a kezem ügyébe került. "Imádtak", mit ne mondjak.
- Vagy hogy minden éremnek két oldala van. - teszem hozzá, ha már ilyen bölcsességekkel dobálózunk, amikor pedig ismét a festésre terelődik a szó, kénytelen vagyok igazat adni neki. Ezekkel a... tudat alatti asszociációkkal tényleg elég nehéz bármit is kezdeni.
- Tenni éppenséggel lehet, csak az sem egyszerű. Leküzdeni az ilyen zsigerből jövő érzéseket, késztetéseket. - mint ha valaki úgy akarna megtanulni úszni, hogy előtte kis híján vízbe fulladt, és fél a víztől, képzelem, az is milyen kellemes lehet. Bár már az is nagy szó, ha valaki ezek után meg akarna tanulni úszni. Így már jobban átérzem azt is, miért ódzkodik annyira a festéstől.
- Mint például? - kérdezek rá kíváncsiságból, és remélem, hogy nem a tablettákat fogja mondani, mert azokat tényleg nem kellene... egyhamar nem is engednék ki innen, ha hasonló gondolatok járnának a fejében.
- Mert, tudsz gyorsabb és hatékonyabb módszert, hogyan engednének be? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian, meg sem próbáltam tagadni, hogy de, lefizettem az egyik ápolót, hogy beengedjen. Azt még sem hazudhatom, hogy a rokona vagyok... vagyis lehetne, csak esélyesen hamar lebuknék vele, arról nem beszélve, hogy jó eséllyel ő is kiakadna.
- Mint ha anyukámat hallanám, ő is szerette mindig eldönteni, hogy mire kéne költenem a pénzem. Ne aggódj, a házam kinézete ellenére annyira azért nem vagyok csóró művész, hogy a hónap végére éhen haljak. - poénkodtam el a dolgot, mielőtt még hátralestünk volna a távolban diskuráló dolgozókra.
- Ú, vagy úgy... bár nem hiszem, hogy különösebben meghatná őket a dolog annyira, hogy legközelebb szó nélkül beengedjenek, úgy, hogy nem vagyok a rokonod. - gondolkoztam hangosan, miközben figyeltem, hogyan indulnak vissza az épületbe, utána ismét Athena felé fordultam.
- Szóval napok óta itt vagy, és mondhatni, rajtam kívül eddig senkivel sem voltál hajlandó beszélni? - kérdeztem vissza, biztos, hogy jól értettem-e? - Nem mondom, a legutóbbi találkozásunk után... volt bennem némi félsz, hogy bezárkózol a szobádba és közlöd, hogy látni se akarsz, de gondoltam, egy próbát azért teszek. - vagy kettőt, ha még így is történt volna, esélyesen akkor is visszajártam volna "bosszantani" időről időre.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again


A hozzászólást Jean-Philippe Quinault összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 29, 2018 10:46 pm-kor.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Május 28, 2018 6:03 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena
- Akkor legalább nem ért teljesen csalódás, hogy kudarcot vallottál. – húztam el a számat, mert nem térített el. Sőt, azt hiszem még inkább a drogok felé lökött, hogy idegesíthettem vele, mármint tudtam, hogy menyire zavarja. De alapjáraton inkább a fájdalom és a menekülés sodort abba a világba. Büszke lennék? Nem! Örülök, hogy túléltem és ennyivel megúsztam? Még nem tudom. Néha igen, néha nagyon nem. Az érzéseim hullámoznak, ahogyan a gondolataim is. A kettő legtöbb esetben hasonló vidékre sodródik, de eddig még akadt olyan dolog, ami visszarántott, vagy most nem lennék itt…
- Hogy még nálam is rosszabb voltál és kár, hogy nem tudtalak valamiben lepipálni legalább. – az utolsót nem gondoltam komolyan, erről pedig ajkam szélében megbúvó mosoly árulkodó volt. Nem volt ez verseny és reméltem, hogy nem kell ennyi évet itt töltenem. Ez a 1,5 hét is eléggé borzalmas volt és a neheze még sokak szerint most fog jönni.
- Nem kell bemutatni. – utalok arra, hogy mennyire is ingadozó a kedvem. Előtte se voltam egy lecsupaszított rózsa, de néha esélyesen már inkább a tövises rózsa helyett sündisznó vált belőlem ezen a helyen. Agnes viszont mindig türelmes és próbálhatni rám a szavaival. Néha sikerrel jár, néha nem, de az aggódást látom a szemében, viszont nem értem, hogy miért, mert másokkal nem viselkedik úgy, mint velem. Fura és szokatlan.
- Egy törött madár szárnyát megpróbálhatod meggyógyítani, de ha össze is forr, akkor se biztos, hogy repülni fog. – s ez se volt másabb. Lenyűgözheted az embert, de attól még nem fog festeni, olykor hosszú és kitartó tanítás kell, meg még több türelem. Sokszor nehéz meglelni a helyesutat ilyen téren is.
- Vagyis inkább nem is mi, hanem kik. Néha olyan emberekhez ragaszkodunk valami megfoghatatlan oknál fogva, akikhez nem kellene. Fura dolog az élet, hogy elkövetünk mindent, hogy mindenkit távoltartsunk és közben mégis akadnak olyanok, akik átjutnak a tövisekkel tarkított úton, pedig esélyesen nem kellene nekik. – nem mondtam ki azt, hogy rá gondolok. Nem ment volna és mi értelme lett volna? Nem sok, hiszen mi lehetek a szemében? Egy felelőtlen tini, aki megannyi gondot okozott már, vagy egy lány, aki netán valamilyen formában a húgára emlékezteti, ezért akar most segíteni?  
- Mondanám a rokonságot, vagy a férjet, jegyest, de mindegyikről tudják, hogy nincs, vagy csak Jerry és Madie van. – rántottam meg a vállaimat, mert nekem se jutott eszembe. Azt pedig nehéz lenne beadni, hogy hirtelen mégis előkerült egy rég nem látott rokon. Még nem is hasonlítunk egymáshoz, meg a bátyámnak is túlzottan idős lenne.
- Nem aggódtam, hogy szegény lennél, mint a templom egere, inkább csak arra gondoltam, hogy esélyesen jobb és értelmesebb dolgokra is elkölthetnéd, mint hogy meglátogass egy lányt, aki megannyi bajt okozott már. – esélyesen az emberek többsége ezt a másik szemébe mondaná, de nekem nem ment. A kötés helyett pedig inkább a ruhámat kezdtem el birizgálni zavaromban. – Inkább felejtsd el. – rázom meg a fejemet is, hogy nyomatékosítsam a mondandómat, mert ez már túlzottan furán hangzik, vagy csak nekem?
- Miért ne? Ők azt szeretnék, ha meggyógyulnék, s ha ebben egy ijesztő madárijesztő lehet a segítségemre, akkor miért ne engednének be? – mert számomra ez tök logikus lenne, ha már az unokatestvéremék is többet jöhetnének, akkor pont őt ne engednék be. De ki tudja, soha nem voltam ilyen helyen, meg orvos se vagyok, de nehezen tudom elhinni, hogy a gyógyulást segítő dolgok útjába állnának.
Bólintok a kérdésére, de nem mondom ki, mert csak még bizarrabb lenne a helyzet. Felhúzom újra a lábamat, majd kinyújtom. A lábujjamat a fűszálak csiklandozzák most, ahogyan a papucsom a földön hever. – Nem akartam megszólalni, amikor rájöttem, hogy te jöttél, de néha talán még történnek csodák. – vagy mi a szösznek is kéne ezt nevezni, mert magam sem tudom.
- Bár azt se értettem, hogy minek jöttél, vagy hogy jutottál be, de az előbbit még mindig nem értem teljesen.  Esélyesen biztosan lenne jobb elfoglaltságod, mint velem ücsörögni egy padon… – mert nem lenne kötelessége itt lenni, nem akarom azt se, hogy azért legyen így, mert netán tényleg részben a húgát látja bennem és csak ezért nem akar cserben hagyni. Az ördög soha nem alszik, ahogyan a démonok se, hogy újra és újra az emberbe marjanak; éreztessék azt, hogy netán menyire haszontalan…


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Kedd Május 29, 2018 10:46 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Nem, bár az is kellemes meglepetés lett volna, ha felhagytál volna a drogokkal. - jegyzem meg, mert ha már "nem akar csalódást okozni", akkor az valami vidámabb téma kapcsán is lehet, nem pont így értve...
- Látom, a humorod azért megmaradt a régi. - csóváltam a fejem, ha valamiben, hát ne ezekben a rossz dolgokban próbáljon lepipálni, pláne, hogy annyi más jobb dolog is lenne. Mondjuk futásban, hogy a legegyszerűbbnél maradjunk, de nem hiszem, hogy egyhamar ilyesmire kerülne sor.
Csak hümmögök a szavaira, miközben a kezét próbálom távol tartani a kötésektől, csak ne piszkálja se a kötést, se a sebet, annál tovább tart, mire meggyógyul. Persze sejtem, ilyenkor mindig viszket, húzódik, szinte provokálja az embert, hogy hozzáérjen, mégis, a pillanatnyi megkönnyebbülés hosszú távon csak rosszabbít a helyzeten.
- Nem, az valóban... A különbség csupán, hogy a törött szárnyú madár szeretne ismét repülni, egyszerűen fizikai akadálya van annak, hogy képtelen. Te szeretnél még valaha esélyt adni a festészetnek, vagy örökre lemondtál róla? - mert ha van még némi remény, az teljesen más szituáció, mint ha magában már eldöntötte, soha többé... hisz esetében, ha jól tudom, nem a fizikai akadály a gond, hanem a hozzá köthető negatív emlékek.
- Ilyen az élet, Athena. Akik mellett maradni szeretnénk, azok mellől elsodor az élet, akikre nem is számítunk, azok mellettünk kötnek ki... akivel papírforma szerint jól ki kéne jönni, azzal az istenért se találja az ember a közös hangot, akiről meg nem is gondolta volna, talán az első perctől megvan. - szálltam be magam is az elmélkedésbe. Elodie, Céline, Athena... három meghatározó személy az életemből, mégis, egyikükkel sem úgy alakult a történet, ahogy az tervben volt, ahogy annak lennie kellett volna. C'est la vie.
- Rokon, mi? Mert annyi közös van bennünk... szeretünk rajzolni, meg olyan morcosan tudunk nézni az emberekre, hogy legszívesebben nagy ívben kerülnek mindkettőnket? - kiindulási alapnak nem lenne rossz, de elég kevés ahhoz, hogy hihető lenne a történet, hogy akár a bátyja, vagy unokatestvére, nagybátyja, vagy más hozzátartozója vagyok, ami meg a többit illeti...
- Már nem azért, de nem lennék vőlegénynek kissé öreg melléd? - vontam fel a szemöldököm, mert oké, annyira nem megy ritkaságszámba, hogy valaki ilyen nagy korkülönbséggel házasodjon, de nem a múlt századi arisztokraták közt élünk, mégis csak elterjedtebb az, ha az ember hozzá hasonló korúval házasodik.
- Bár... egyszer majdnem megnősültem, azóta inkább hanyagolnám a témát. - inkább lefizetem megint az ápolót, ha arról van szó, mint hogy ilyen "szerepjátékot" kezdjek el előadni neki. Amúgy is, isten mentse azt a szerencsétlent, akinek el kéne engem viselnie, jóban, rosszban...
- Csak nem zavar, hogy itt vagyok? - kérdeztem vissza, mert igazából a pénz a legkevesebb, sőt, jelen helyzetben úgy érzem, mint ha csak valami kifogás gyanánt takarózna ezzel - De tudod mit? Nem csak ők szeretnék, úgyhogy kapd össze magad minél előbb, hogy kiengedjenek, és utána már nem kell azon rágódnod, hogy mennyit javítok az ápolók amúgy sem túl jó fizetésén. - ajánlottam fel alternatíva gyanánt, mert ha ennyire zavarja... mindenre van megoldás, csak meg kell találni. Fő a kreativitás. Ha meg tovább időzne idebent, mint szeretné, majd megtalálom a módját, hogyan látogassam meg.
- Madárijesztőt meg majd kerítek neked, ha az segítene a gyógyulásodban. - grimaszoltam egyet, mert nem, nem fogom magamra menni a dolgot, pláne, hogy most még fésülködtem is, és a hajam se úgy áll, mint valami szénaboglya! Az meg más téma, amikor minden szó nélkül toppan be hozzám...
- Hát, ha nem érted... úgy is lesz bőven időd elgondolkozni mindenfélén, nem igaz? Szólj, ha rájöttél! - cukkolom egy kicsit, elvégre nem kell mindent túlagyalni meg -dramatizálni... És ilyen felvezetés után már csak azért sem árulom el - nem mint ha olyan nehéz lenne rájönni.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szer. Május 30, 2018 4:34 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena
Könnyedén rántom meg a vállaimat arra, hogy fel is hagyhattam volna vele, mert az is meglepetés lett volna, ahogyan arra is, hogy a humorom megmaradt. Nem kívánság műsor és nem is változhat meg minden, még ebben a pocsék helyzetben se, mert ez tényleg nem volt valami fényes. Hamarosan pedig kiderül az is, hogy nem olyan könnyű ezt se abbahagyni, ha egyszer az ember belekóstol ebbe az életbe. Nekem se ment, neki se. Nem hittem volna, hogy ilyen múltja van és tényleg érdekelt, hogy vajon miért tehette, de esélyesen ha rákérdeznék se kapnék választ.
- Magam sem tudom és lehet nem a legjobb alkalmat választottad arra, hogy megkérdezd. – húztam el a számat, miközben megdörzsöltem az arcomat. Olykor erősebben éreztem a drog hiányát még mindig, máskor szinte fel se tűnt. Ingadozó volt, mint egy hullámvasút a vidámparkban. Ilyenkor pedig egyszerre vágytam arra, hogy végetérjen ez az érzés, s ne is, mert ilyenkor legalább még éreztem, hogy élek, vagy legalábbis vegetálok.
Némán bólintottam az elmélkedésére, mert ezt nehezen tudtam volna megcáfolni. A családom elhagyott, akiknek elméletben mellettem kellett volna lenniük. Ehelyett inkább egy „idegen férfi” ücsörög mellettem most is a padon. A sors fintora, hogy ráadásul tényleg hímnemű és neki sikerült egészen közel kerülnie. Vele valahogy könnyebben tört meg a jég is, mint bárki mással.
Amikor meghallottam, hogy miben is „hasonlítunk” elnevettem magam. Őszinte és szívből jövő volt. Olyan, ami régóta nem esett meg, senki se hallhatott még így nevetni ezen a vidéken, de legfőképpen ő nem. Meg se próbáltam elrejteni, egyszerűen csak engedtem, hogy magával rántson a pillanat és pár pillanat erejéig átjárjon az önfeledtboldogság.
- A korra mindig is azt mondták, hogy részletkérdése, ha két ember boldog, akkor nem kellene számítani a kornak. – rántom meg ismét a vállaimat, majd zavaromban a hajamba túrok. – De erről fogalmam sincs, hiszen sose állt még ennyire közel hozzám senkise, a te nevedben meg nem nyilatkozhatok. – sietve pillantottam inkább újra a tájra, mielőtt olyan témába keveredünk, amivel én se tudok mit kezdeni, hiszen mit kellene beismernem még? Azt se tudtam teljesen elfogadni még mindig, hogy valami fura oknál fogva túlzottan fontosabb lett és nem kizárt, hogy minden egyes pillanattal még inkább azzá válik, ahogyan itt ül és törődik velem.
- Valóban? Te szöktél meg, vagy az ara jött rá, hogy nem vagy nyeremény? –
próbáltam könnyed lenni, mintha nem is érdekelne, vagy nem keltene bennem fura és nem túlzottan vidám érzéseket ez a gondolat. Nem értettem, hogy miért is zavar ennyire ez a tény, hogy egyszer volt már vőlegény és miért is örülnék inkább annak, ha ő szökött volna meg, mert nem szerette azt a nőt. Mi a franc folyik itt? Nem akarok ilyeneket érezni! Megvan e nélkül is a bajom, nem kell még több!
- Jahh, akkor ezek szerint te csak jótékonykodsz, hogy nekik jobb legyen. – forgatom meg a szemeimet kikerülve direkt az első kérdést. Mintha abban bíznék, hogy ezzel sikerülhet elterelnem a témát erről, mert félő, hogy nyíltan nem mondanék semmit se, a hallgatás pedig ebben az esetben még beszédesebb lenne.
- Inkább kihagynám, de ha valami cuki plüsst hoznál nekem, akkor lehet elfogadnám, vagy ha neked is vágnám, akkor se fájna annyira. – mosolyodom el újra, ahogyan oldalra pillantok rá. Fogalmam sincs, hogy ő engem nézett-e vagy a tájat éppen, de pár pillanatig elidőzik a tekintetem rajta.
- Gonosz vagy! – grimaszolok egyet, majd sóhajtok egy aprót. – Örülök, hogy eljöttél. – bukik ki véletlenül az ajkaim között, aminek köszönhetően sietve kapom el a fejemet is. Utána pedig sietve próbáltam valami mást mondani, hátha nem hallotta azt, amit mondtam, vagy az újabb szövegeléssel kiűzhetem az elméjéből ezt. – Azt hiszem ideje lesz bemenni, mert már túl sokszor rajzoltam le ezt a tájat fejben. – azzal a lendülettel már talpon is vagyok, ha nem akadályozott meg, ha pedig nem, akkor elindultam befelé, mármint ha nem volt ilyen téren se akadályom. Remek, mit tettem… inkább jobb nem belegondolni…


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szer. Május 30, 2018 11:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Lehetséges. De talán nem is most, vagy nekem kell válasszal szolgálnod rá, hanem saját magadnak. - feleltem töprengve, miközben a tekintetem a távolba veszett. Hisz mondhatni, nekem mindegy az, hogy rajzol, fest, fut, vagy épp úszik szabadidejében, amiben megtalálja magát... Nem mint ha nem örülnék, ha ismét ecsetet ragadna, de elsősorban ez a saját harca, a saját démona, amivel neki kell megbirkóznia, vagy elengednie.
Abba belegondolva, hogy még egészen frissez az egész, hogy megpróbált véget vetni az életének, vagy hogy ide került, nem számítottam rá, hogy ismét hallani fogom nevetni. Még akkor sem, amikor megláttam, milyen magába roskadva, elmerengve néz a semmibe, sőt... csak még inkább elbizonytalanított, hogy nem-e volt butaság részemről ide jönni. Mégis, ahogy meghallom, már tudom, hogy megérte!
Amikor pedig szóba kerül az életkor és boldogság kapcsolata, rajtam a sor, hogy felnevessem, csak kevésbé őszintén, mint ő... sokkal inkább kínomban.
- Nem kell a nevemben nyilatkozni, mert az igazat megvallva, nem is nagyon van mit. - vonok vállat, bevallva az igazat. Nem igazán hittem a nagy szirupos, holtomiglan-holtodiglan féle boldogságban. Hogy azért, mert még sosem éreztem senki mellett hasonlót, vagy mert nem is kerestem soha, tündérmesének tartottam, azt magam sem tudom. A balesetem előtt ott volt az előre elrendezett jegyesség, amibe nem igazán volt beleszólásom, utána meg nem is igazán törekedtem arra, hogy találjak valakit, akivel együtt élnék. Sőt, inkább üldöztem mindenkit a közelemből...
- Én tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, hogy rájöjjön, mennyire nem vagyok egy főnyeremény, de hiába... túl jó szívű és toleráns ember volt. - sóhajtottam színpadiasan, és még csak nem is túloztam, tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kiprovokáljam, bontsa fel.
- Igazából a szüleink akarata volt, hogy összeházasodjunk, sok beleszólása egyikünknek sem volt. - feleltem csendesen, igaz, a 21. században talán kissé furán hat az ilyesmi, de attól még igaz - És bár Céline nagyszerű ember a maga módján... de a közös hangot valahogy sose sikerült megtalálni. Maga az esküvő amúgy mondhatni, a baleset miatt lett lefújva, pont az azt megelőző éjszaka történt, úgyhogy ha nem is megszöktem, de végül csak miattam hiúsult meg. - fejtem ki kicsit bővebben a dolgot, mert bár kimondottan röviden és frappánsan sikerült megemlíteni, vagy épp poénkodni róla, mint sok minden, ez is bonyolult, mint amilyennek az emberek elsőre hinnék.
Furcsa belegondolni, hogy ha másképp alakulnak a dolgok, akkor két év múlva már a tízedik évfordulónkat ünnepelnénk, vagy jó eséllyel családot is alapítottunk volna... így meg? Elég más a helyzet, minden téren.
Nem kerüli el a figyelmemet az, hogy Athena milyen ügyesen cselezi ki a puhatolózásnak szánt kérdéseimet, de ebben sincs semmi meglepő, eddig is ügyesen forgatta a szavakat, ezt már eddig is tudtam, így amikor átfogalmazza a szavaimat, csak szerényen vállat vonok, mint ha tényleg csak ennyiről lenne szó. Hála az égnek, hogy kint vagyunk a szabadban, mert már repedne az a bizonyos plafon...
- Cuki plüsst? Mit szeretnél? Pónit, egyszarvút, kiscicát...? Vagy mindegy, csak rózsaszín legyen rajta csillám? - szemtelenkedek tovább vele, és mérget vennék rá, hogy ha valami ilyen förtelemmel állítanék be, első dolga lenne tényleg hozzám vágni azt. Pedig a rózsaszín még egész jól menne az új hajszínéhez meg a szép kék szemeihez. Biztos ami biztos, azért rásandítok oldalról, nem-e készül már most verekedni az újabb kedvességemért?
- Tudom, ezért szeretnek. - valójában sajnos nem, sőt, inkább kíván az emberek többsége a hátuk közepére, de ez van... csak őszinte vagyok, nem én tehetek róla, hogy az emberek szívesebben hallgatnak mindenféle szirupos hazugságokat, mintsem a rideg valóságot.
A következő kijelentése meglep, de valahol azért jól esik hallani, még úgy is, hogy valószínűleg nem gondolta át teljesen, mit is mond... legalábbis a sietős témaváltása, vagy ahogy felpattan a helyéről, erre enged következtetni, és figyelembe véve a korábbi megnyilvánulásait... Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább én mennék? Vagy pont, hogy ellenkezőleg? Ahelyett, hogy megint menekülni próbálok, maradnom kéne még? Csak kattognak azok a bizonyos kerekek odabent, miközben nézem, hogyan távolodik az alakja, mielőtt pedig még túl messzire juthatna, kapcsolok, és utána is szólok.
- Athena, várj! - nem tudom, hallja-e még egyáltalán de próba-szerencse... mást nem, majd odabent megkeresem a szobáját. Másfelől meg, kíváncsi vagyok... kíváncsiságból ő is marad, vagy úgy téve mint aki nem hallotta, inkább "elszalad"? Tudom, nem szép dolog másokkal kísérletezni, de úgy is van elég bűnöm, elfér mellettük ez is.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Csüt. Május 31, 2018 12:02 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena
Én nem tudom mit akarok, kivételesen pedig ő nem akarja megmondani, hogy mi lenne jobb nekem. S ez most így jó, végre nem egymás torkát martuk a láthatatlan körmeinkkel, vagy próbáltuk lenyomni a nemkívánatos falatot. Ez a béke és nyugalom meglepően másabb volt, mint ezelőttiig bármi más. Ijesztő, de mégis túlzottan is jó, ahogyan az elmélkedés se ment totálisan az agyamra, de nem bántam azt, hogy inkább hanyagoljuk a túl sok filozófiát a beszélgetésünkből, hiszen elegendő volt már ennyi is, ami az elmúlt hosszadalmas percekben megadatott a felbukkanása óta.
- Aha. – konstatálom röviden és nem értem, hogy miért esett ez ennyire rosszul, mintha aprócska rákok harapdálnának belülről, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzanak. Miért zavar ennyire az, aminek nem kellene? Miért támadnak olykor fura érzéseim, vagy gondolataim, amik előtte még soha? Mi ez az egész, talán tényleg betegebb vagyok, mint hittem vagy hiszik az orvosok. Erre nem lehetne valami gyógyszert kapni inkább? Vagy ez is amolyan mellékhatás lenne, hogy érzékenyebb vagyok és merőben fura gondolatam támadnak, vagy érzéseim, ha JP-ről van szó?
Hallgatom, amit mond, vagyis hallom, de bármennyire is szeretném a felét se meghallani mégis mindent hallok. Egyszerre jó érzés, hogy ő akart menekülni, de mégis idegennek érzem magam és kukulónak, aki olyan dologba nyert bepillantást, amibe esélyesen semmi keresnivalója nem lett volna. Az emberek tényleg ennyiszer éreznek kettőséget, vagy csak ártottak volna a drogok és ez valami károsodásnak köszönhető? Egyedül annak köszönhető, hogy balesetet szenvedett? Egyedül emiatt nem lett házasság? Vajon akkor ismerném őt? Ha igen, akkor utáltam volna örökké, vagy akkor is tört volna a jég, az a jég, aminek soha nem kellett volna? Szerencsére ez soha nem fog kiderülni, vagyis remélhetőleg, mert nem akarom.
- Akkor valami „jó” is származott a balesetből. – mert ahogyan elmondta az alapján esélyesen tényleg nem hiányzik neki az a nő, vagy házasság. Ez pedig fura módon jó volt hallani, megnyugtatott. Milyen manók szálltak meg? Inkább keressenek maguknak más alanyt, vagy ne adjanak több gyógyszert, ha ezek a mellékhatások. Nem akarok ilyet érezni, igazából nem tudom mi ez, mert még hasonlót se éreztem, de akkor se akarok. Ez bizarr, ijesztő és nem tudom, hogy mit kellene kezdenem velük…
- Kac-kac, de a ezt viccnek szántad, akkor még gyakorolnod kell. De ha már csillámokat említed, akkor egy kakapárnát kérek. Tudod, mostanság lehet olyanokat kapni, mint a facebookos emoji, és azt díszítik fel többféleképpen. Lepj meg, ha tetszik, akkor nem vágom hozzád, ha nem tetszik, akkor igen, de utána is megtartom. Kell valami, amit „szurkálhatok”, ha éppen megfojtanék valakit. – adom elő a lehető legcukibb nézésemmel, amit szintén soha nem láthatott tőlem, de ha már ő poénkodott, akkor én miért ne? Egyébként is szerintem tökmenő az olyan párna. És tényleg lehet belőle cukikat is kapni. Igaz, ha tetszene, akkor is hozzávágnám, mert miért ne? A végén még azt hinné, hogy túlzottan leszedáltak, ezért nem kötekszem már. Lehet tényleg a gyógyszerek miatt van minden. Inkább jöjjön a kénköves pokol, csak távozzanak tőlem az „ördögtől” fakadó érzések és gondolatok.
Aztán tessék itt is van. Mondtam én, hogy ez az ördögtől származik, hiszen melyik ember mondana ilyet? Biztosan az emberek 99%-a, de én inkább az-az egy százalék voltam egész életemben, aki nem örült senkinek se, ha mégis, akkor se mondta ki. Erre most olyat mondok, ami…ami lehet engem jobban megrémiszt, miközben ő jót mulat magában és elkönyvel már totálisan bolondnak, vagy csak tényleg a gyógyszerek hatásának írja, vagy csak a fiatalság bolondságra, ahogyan a vének szokták tenni. A gondolataim még kacifántosabbá válnak, így inkább menekülni próbálok. Abban már annyira profi voltam, hiszen világéletemben menekültem és a magányt választottam.
De…
Fogalmam sincs, hogy mekkora távolságot is tettem meg, amikor meghallom a nevemet. Torpanjak meg, vagy menjek tovább? Utánam jönne? Én maradni akarok?
De vajon melyik kérdés is a valós kérdés? Még teszek két lépést, mielőtt megállnék. Nem fordulok meg egyből. Várok, ha pedig nem szólalt meg, akkor csak kérdőn néztem rá.
- Igen? Netán valamit elfelejtettél? – néztem rá kicsit megszeppenve, majd az épületre pillantottam, aki tényleg a menekülést jelentő várat nézi. Gyerekként is volt az a fogócska, amikor kineveztünk egy-egy várat és ha azt megérintetted, vagy abban tartózkodtál, akkor nem kaphatott el a fogó.
Tanácstalanul és esetlenül álltam ott, így végül inkább összefontam a karomat magam előtt, mintha az bármit is javítana a helyzeten, de kötve hiszem, hogy így lett volna.

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Csüt. Május 31, 2018 10:22 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

Amikor szánt szándékkal vágok hozzá sértéseket, úgy peregnek le róla, mint ha valami különleges páncélja lenne ellenük, most meg, amikor egy a legkisebb ártó szándék sem volt a szavaim mögött, ennyi az összes reakciója? Azt látom rajta, hogy nem épp ilyen válaszra számított, de akkor mégis milyenre? Most komolyan az rontotta el így a kedvét, hogy még sosem voltam szerelmes...?
Nők... ráadásul hiába panaszkodik folyton arról, hogy soha, semmit nem mondok neki, vagy mesélek magamról, most, hogy nem csak egy hümmögéssel tudtam le a dolgot, hanem a múltam egy egész fontos és meghatározó részébe engedtem bepillantást nyerni, úgy tűnik, ez is visszásan sült el. Ezúttal már tényleg csak egy hümmögés az összes reakcióm arra, hogy legalább ennyit "nyertem. Végül is... inkább nem akarok belegondolni, milyen lett volna ezek után mégis egybekelni Céline-nel, meg együtt tengetni napjainkat, szerencsétlen lánynak ekkora bűne azért nem volt, hogy ezzel büntesse az ég.
- Kakapárnát? - kérdezek vissza, mint aki attól félt, hogy rosszul hallotta, de elég egy pillantást vetnem Athena arckifejezésére, hogy tudjam, sajnos jól - és egyszerre egészen öregnek érzem magam, mert be kell vallanom, lövésem sincs, hogy miről is beszél.
- A facebook eddig valahogy kimaradt az életemből, és nem hiszem, hogy csak ezért regisztrálnék. Ilyen... "szarokra" nem tervezek pénzt kiadni, de akkor marad meglepetés, és  remélem, majd megszáll az ihlet nézelődés közben. - ezek után már csak a poén kedvéért se fogok üres kézzel érkezni, ha legközelebb jövök, ezt már most elhatározom magamban, és még az sem tántorít el, hogy valaki megint ilyen harciasan kezd viselkedni. Mondjuk jobb így látni, mint magába roskadva, és egyébként is... ha poénkodni van ereje, akkor annyira csak nem lehet nagy a baj. Igaz?
A következő néhány pillanatban egészen hamar megváltozik a hangulat, mint ha az eddig biztos, csipkelődős terep helyett valami igencsak ingoványos és bizonytalan talajra keveredtünk volna... Néhány szó, és Athena már fel is pattan, hogy az épület felé siessen vissza, és talán a szobájáig meg se állna, ha nem szólok utána. Így viszont megtorpan, majd megszeppenve vár, miközben én csak szótlanul figyelem.
Lehetséges, hogy... ? Valami ennyire megváltozott a lánnyal kapcsolatban? Vagy inkább kettőnk között? Annak ellenére, hogy ha azt nézzük, szinte még mindig alig ismerjük a másikat, és az utóbbi időben még csak nem is találkoztunk? Butaság, tudom... ugyanakkor amikor Athena után néztem, ahogy sietve visszaindul, valami okból kifolyólag rajtam sem a megkönnyebbülés lett úrrá, hogy végre letudtam a látogatást, mehettem haza - sokkal inkább sajnáltam, hogy ennyi lett volna?
- Igen. Vagyis... nem felejtettem el, csak nem volt alkalmam megkérdezni, úgy itt hagytál... - válaszolok, miközben felkelek a padról, majd kényelmes sétatempóban én is felzárkózok mellé - Visszakísérlek. - tettem még hozzá, mert mégis, mit csinálnék itt egyedül? Úgy, hogy elvileg itt sem lehetnék. Indulhatunk is vissza, ha ő is szeretne, az első néhány lépést csendben teszem meg mellette, utána azonban csak kikívánkózik az a bizonyos kérdés, ami egy ideje már mozgatja a kíváncsiságomat.
- Milyen volt? - és sejtheti, hogy nem arra vagyok kíváncsi, milyennek rajzolta le fejben a tájat...

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Csüt. Május 31, 2018 10:57 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena
- Pedig az üzletnek is jót tud tenni. Szinte mindenki már fennvan azon az oldalon és megannyi üzlet, cég és vállalkozás is. Ezzel pedig még inkább nagyobb ügyfélkört képesek találni maguknak. Lehet neked se ártana. Egyébként meg, ha nem tudod mi az, akkor keress rá. Biztosan az internetet tudod használni, így menni fog az, hogy megleld a googleben. – persze, hogy az utolsó mondatom már inkább pimaszság volt, mintsem komolynak szántam volna. Nem is én lettem volna, ha nem ragadok meg minden alkalmat arra, hogy csipkelődjek vele. Igaz, a mai beszélgetésben eléggé kimaradt, így ez a kicsi nem hiszem, hogy sokat ártana. Legalább addig se beszélek még ennél is nagyobb ostobaságokat.
Szavak meggondolatlanul hagyják el az ajkaimat és hirtelen úgy érzem, hogy nem számít még az se, hogy igaz volt, amit mondtam, mert soha nem kellett volna kimondanom. Nem hiszem, hogy pont ez érdekelné, vagy ez megnyugtatná őt, hiszen csak két idegen vagyunk és semmi több. Nem lenne szabad semmi másnak bezavarnia, semmi olyannak, amihez esélyesen kódfejtőkre lenne szükségem, hogy megértsem és tudjam, hogy mit is kellene tennem. Ehelyett viszont inkább csak ostobán viselkedem, de legalább még a menekülés megadatott. Buta naiv lányka! Milyen szépen tudja az ember önmagát magában ostorozni. Pontosan ezt tettem én is, amikor pedig végül mégis megálltam, akkor ostoroztam magam azért, hogy miért nem mentem inkább tovább? Nem kellett volna maradnom, hiszen mi értelme lenne? De ehelyett persze inkább csak tanácstalanul nézek rá, majd a hangom is úgy csendül.
- Nem hittem volna, hogy akad még olyan dolog, amit mondani szeretnél, vagy kérdeznél. – füllentettem könnyedén, de szerintem még ő se volt annyira férfi és hülye ilyen téren, hogy ne tudja egyből, hogy nem emiatt fogtam távozóra, hanem sokkal inkább más ok volt. Egy olyan ok, amit talán ő ért, én nem, de jobbik eset az lenne, ha ő se értene. Akkor legalább nem érezném magamat még nyomibbnak, mint eddig tettem. Szép vígasz, de néha beéri az ember ilyennel is. – Félsz, hogy eltévednék, vagy inkább neked jönne jól a segítség, hogy merre is menekülhetsz? – pillantottam rá kérdőn, majd inkább újra a hatalmas épületet fürkésztem. A többség még csak most fog kijönni, én pedig már menekülők is be. Majd késő délután fogok megint kijönni, ha megengedik, vagy netán valaki ráér és kikísér, mert olyankor már nem szívesen engednek ki senkit se, ha közel van a sötétedés. Szeretném látni azt, ahogyan a nap eltűnik a horizont mögött, annyira gyönyörű, ahogyan színesre festi az erdőt, mint a napfelkelte. Nem véletlen igyekszem mindig az ablakból meglesni azt se, mert mindig másabb. Ne kérdezd, hogy miben, de szerintem egyik se ugyanolyan, mint előzőnap volt.
- A majdnem halál, vagy az öngyilkosság? – teszem fel a kérdést érzelem nélkül, mintha nem zavarna egyik se. – Mert tudod, így eléggé tág a kérdésed, vagy félsz kimondani? A tagadás a legrosszabb, azt mondták. Tudom mit tettem és nem félek tőle, pedig lehet kéne. – rántom meg a vállaimat tanácstalanul és várok a válaszára, hogy mire is kíváncsi.  


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Csüt. Május 31, 2018 11:25 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Az üzlet anélkül is megy, de azért köszönöm a figyelmességedet. - kár is lenne belemenni, hisz tagadhatatlan, hogy a Facebook inkább a fiatalabb generációk mindennapjainak része, és bár sok cég elérhetőségei közt ott van, azért van az a bizonyos réteg, amelyiknél sosem lesz. Másrészt meg... jobb nekem anélkül.
- Arról az Internet izéről már hallottam, na de Google? Azt meg lehet enni? - játszom az értetlent, halálosan komoly, értetlen tekintettel, mint ha minimum az atomfizikáról kérdezett volna valamit az előbb. Már hogy ne tudnám, mi az... oké, hogy a múlt évezredben születtem, de ennyire azért még nem vészes a helyzet. Az az a kereső, amivel mindenre választ talál az ember.
Kivéve az olyan megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan helyzetekre, mint ez a mostani. Körülírni sem tudnám igazán, még csak kérdéseket fogalmazni sem ezzel kapcsolatban, pláne, hogy valami minden másképp alakul, mint az várható lenne az eddigiek alapján.
- Pedig akad még néhány. - válaszoltam a szavaira, igaz, képtelen voltam megállni, hogy elsőre ne egy szemforgatással reagáljam le a szavait. Van némi olyan érzésem, hogy itt is repedne már a plafon.
- Nekem. Tudod, korral jár. A végén még eltévednék, bolyonganék napokig a kertben meg az erdőben, mire valaki rám találna, úgyhogy előzzük meg a bajt. - nagyjából annyira voltam én is komoly, mint az előbb ő, pláne, hogy szerintem a kert minden részéből látható az épület, nem véletlenül lett pont így kialakítva. Az erdő meg annyira azért nem nagy...
- Mindkettő. Milyen volt? Vagy hogy jutottál arra a döntésre, hogy megtedd? Vagy arra ébredni, hogy mégis életben vagy? - kérdezek vissza, mielőtt én is mesélnék - A baleset után sokszor kívántam azt, hogy bár én is ott haltam volna meg, de akármennyire is a frászt hoztam az ápolókra meg az orvosokra, képtelen voltam megtenni. - meghozni a döntést, átlépni azt a bizonyos vonalat, ahonnan már nincs visszaút. Athena megtette, még ha nem is sikerült neki.
De ha már pont ő prédikál nekem a tagadásról, azok után, milyen furcsán viselkedett az előbb is, meg milyen átlátszó füllentésekkel próbálja terelni a témát, már ha nem egyszerűen elengedi a füle mellett a dolgokat, felébredt bennem a kisördög.
- A tagadás, mi? Mint ha én is hallottam volna már ilyesmit. - gondolkoztam el látványosan, mielőtt egy mozdulattal elébe kerültem volna, úgy, hogy egymással szemben álljunk - Az előbbi témától nem félsz, tiszta sor, én pedig csupa fül vagyok és égek a kíváncsiságtól, hogy halljam, mesélhetsz is mindjárt. De előbb... hogy is mondtad? "Félsz kimondani?" - kerestem a tekintetét, és egy tapodtat sem mozdultam, amíg ő sem. Ha esetleg megpróbált volna kikerülni, akkor a tükörképe gyanánt én is utánoztam a mozdulatot, hogy továbbra is az útjában legyek, mert érzem, hogy van valami... amit elhallgat, tagad, ami miatt most minden kicsit más, mint az eddigi találkozásaink során. Másfelől meg, bűn lenne kihagyni egy ilyen magas labdát. Fogadni mernék, hogy ellenkező esetben ő sem hagyná veszni, de ha már ilyen bölcsen szólt...

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Csüt. Május 31, 2018 11:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

PJ && Athena
Megforgatom a szemeimet és játékosan a vállába bokszolta az idióta kérdésének köszönhetően. Nem most jöttem én se a falvédőről, hogy bevegyem azt, hogy nem tudja miről van szó. Nem abban a korban jár, akit ne ért volna el ezek a dolgok. Az pedig, hogy a facebook nem nyelte el, az más kérdés és nem is lényeges.
Utána inkább gyakoroljuk a menekülés művészetét, nem mintha túlzottan jól menne, mert még azt se mondhatom el magamról, hogy  a táv felét sikerült megtennem, mert ha ott jártam volna, akkor lehet már a kíváncsiság se tudott volna legyőzni és nem állok meg, vagy igen? Mi nők így lennénk összerakva? „Keine Ahnung”, ahogyan a németek mondanák.
- Akkor lehet össze kellene kapnod magad, mert a végén estimesére kellene, hogy maradj, ami sajnos csak a bentlakóknak jár. – inkább csak nem akartam azt, hogy lássa mennyire szarul festek, ha kimegy a kapott szereknek a hatása és még inkább felszínre tör még mindig az a kínzó érzés, amit a drogok iránt érzek olykor. Borzasztóan pocsék tud lenni, mintha belülről égetnének és soha nem akarna elmúlni.
- Én is ettől tartottam. Lehet beléd is chipet kellene ültetni, mint a kutyákba, akkor legalább nem vesznél el. – tudom, csupa szív és szeretet vagyok, de még mindig inkább ez legyek, mint netán megint hasonló történjen, mint pár pillanattal korábban. Nem, az nem történhet meg újra, nem akarok ilyet érezni, mert csak még inkább összezavar és értelme sincs. Ennek az egésznek nincs, nem mintha annak lenne, hogy itt van, amikor mindent elkövettem azért, hogy látni se akarjon és szemmel láhatóan sikerrel is jártam azokban a hetekben. De most mégis itt volt. Ki érti a férfiakat, vagy legalábbis őt.
- Sokan azt mondják, hogy aki megteszi az gyenge, de szerintem nem az. Erős az, aki nem teszi meg és erős az is, aki megteszi. – kezdek bele kisebb habozást követően. Lehet a szemét fogja forgatni, vagy csak kinevet, de akkor is így gondolom. – Sokáig őrlődtem, hogy mi lenne a jó, a kisebb baj, még ha ez hülyén is hangzik. Megannyiszor zongoráztam végig a fejemben, és ugyanennyiszer próbáltam elfutni is előle, de végül legyőzött. Azt hinné az ember, hogy nincs már lejjebb, de mégis volt lejjebb és utolsó karcolás, ami végül ebbe lökött. Hibáztatok-e másokat? – tettem fel költői kérdést, miközben őt fürkésztem. – Igen, de azt is tudom, hogy nem teljesen az ő hibájuk. Az én döntésem volt, mert úgy éreztem, hogy így könnyebb lesz mindenkinek. Csak egy teher, egy jelentéktelen pont voltam az életetekben és nem akartam ezt érezni. Nem volt könnyű megtenni, borzalmasan fájt és megannyi gondolat járt a fejemben, olyanok is, amikről nem hiszem, hogy valaha fogok beszélni, vagy hittem volna azt, hogy ilyen megfordulhat a fejemben, de mégis vártam valamennyire azt, hogy többé ne érezzem azt a maró érzést, ami átjárt… - csuklik el a hangom, hiszen ennyire nyíltan se beszéltem még erről. Olykor kicsit megremegett a hangom, de végül sikerült végigmondanom. – Amikor magamhoz tértem semmit se értettem. Eleinte dühös és csalódott voltam, nem értem, hogy miért kellett így történnie. Most pedig elfogadtam, vagyis inkább beletörődtem, hogy élek, még ha nem is értem, hogy miért, de idővel biztosan jobb lesz, legalábbis a nagyok szerint. – értem itt az orvosokat és ápolókat ezalatt. Meg azt a két szem rokonomat, akik mellettem voltak ezek után is. Vidám kilátások, nem? Legalább nem kell senkinek se attól tartania, hogy jelenleg újra meg akarnám tenni, de valahogy nem éreztem azt se, hogy hazudnom kellene arról, hogy már megtaláltam a helyemet ebben a káoszban, mert nem történt meg. S bennem van a félsz, hogy sose fogom, mindig is egy kívülálló leszek, akivel az emberek azt fogják éreztetni, hogy semmi keresnivalójuk itt, mármint az élők soraiban.
Hirtelen torpantam meg, amikor minden előrejelzés nélkül előttem termett. Nagyokat pislogtam, hogy most mi a fészkesfene üthetett belé, mert nem értettem újfent semmit se. Tényleg mit gondolt, hogy én mindig őszinte leszek, amikor ő se az? Egyébként is, ha nem mondok ki valamit, akkor az nem is hazugság. Még szép, hogy megpróbáltam először jobbra lépni, de ő követett, majd jött a balra, de akkor is még mindig előttem volt. Komolyan? És akkor ki is a gyerekes…
- Félek kimondani? Mégis mit PJ? – tettem fel a kérdést kíváncsian, miközben összefontam a karomat magam előtt, miközben pontosan tudtam, hogy mire gondolt. Álltam a pillantását, mintha éppen farkasszemet néznénk. Lassan fújtam ki a levegőt, nem pislogtam, csak álltam ott esélyesen percekig is némán. – Kimondtam már, hogy örülök annak, hogy itt vagy, de jobban tetszett volna, ha netán azt mondom, hogy azt hiszem kedvellek? - rejtettem újra kérdésbe egy féligazságot, de meg is bántam. A következő pillanatban már nem érdekelt, újra megpróbáltam mellette eljutni, akár annak árán is, hogy neki megyek, de nem akartam ott maradni. Önszántamból semmiképpen se, mert 99% tennék arra, hogy saját magamat jobban sokkoltam az igazsággal, mint őt. Jahh, nem kellene fogadásokba se belemenni, mert az is függőség, nekem meg nem hiányzik még egy károsszenvedély. Ilyen téren nem. Ha pedig eljutottam legalább az ajtóig, akkor sietve nyitottam ki, hogy átvágva a folyosókon a szobán felé rohanjak és megpróbáljak elrejtőzni az ajtó mögött még időben. Ha meg netán idáig se jutottam, mert elkapta a kezemet, akkor nem néztem rá. Önként biztosan nem, még a fűszálak is érdekesebbek voltak a lábamujjai között, mint ő – még ha ez se volt igaz - .


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet
Second Chance frpg
1 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-