Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 12:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:26 pm ✥

✥ Yesterday at 8:26 pm ✥

✥ Yesterday at 12:53 pm ✥

✥ Yesterday at 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 8:25 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 6:33 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 2:57 pm ✥

Párizs lakói

Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet



Témanyitás ✥ Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Május 21, 2018 6:59 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Pént. Jún. 01, 2018 8:56 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

Csak jóízűen nevetek, amikor a vállamba bokszol, na, ez az Athena akit én ismertem! Még ha - hála az égnek - most nincs akkora erő az ütésében, mint valószínűleg egyébként lenne. Persze a jó kedv sem tart sokáig, egészen hamar megváltozik a légkör kettőnk között, de csak nem fogom már hagyni, hogy ilyen könnyen lerázzon!
- Ne aggódj, nem terveztem éjszakára is maradni. - nyugtatom meg, egy életre elég éjszakát töltöttem ilyen helyen, így ha nem muszáj, inkább nem élnék a lehetőséggel. Még akkor se, ha a világ legjobb esti meséit olvassák fel elalvás előtt.
- Chipet, persze. Azzal a lendülettel ne tetováljunk sorszámot is a karomra? - csóválom a fejem, mert még mit nem! Attól, hogy poénkodunk vele, azért annyira nem rossz a tájékozódási képességem, sőt... Egyébként is túlontúl kínos lenne, ha telken belül tévednék el.
A vidám témáról egy szempillantás alatt váltunk át ismét egy sokkal komolyabbra és borongósabbra, de nem is mi lennénk, ha nem így lenne. Sok mindenhez volt már "szerencsém" eddigi életem során, de ehhez hasonlót, amin ő ment át nem is olyan rég, még sosem tapasztaltam, így amikor mesélni kezd, kíváncsi figyelemmel hallgatom. Se nem vidám, se nem könnyű, és bár szívesen kérdeznék, mégis ellenállok a kísértésnek, hogy közbevágjak, attól tartva, hogy megakasztanám a lendülettel. Ki tudja, hogy lenne-e ismét hasonló pillanat, amikor ilyen mély gondolatokat oszt meg velem?
Viszont ahogy hallgatom, akaratlanul is felfigyelek arra a bizonyos, apró kis szóra... az "életetekben". Nem az életben, nem mások, az ő életükben, hanem a ti életetekben, s bár nem tudom, szándékos volt-e, hogy éppen így fejezte ki magát, vagy sem, a lényegen nem változtat, hogy ezek szerint engem is azok között tart számon, akik egy lépéssel közelebb segítették ehhez a döntéshez. Legalább. Hogy pontosan mikor, vagy mivel, azt még nem tudom, igaz, sejtéseim akadnak az eddigi beszélgetésünk után...
- Nos, ha vallásos szempontból közelítjük meg a dolgot, mondhatjuk, hogy valószínűleg még dolgod van ezen a világon... Nem mint ha annyira hívó lennék, hogy ilyenekben higgyek, de... örülök neki, hogy így alakult - hogy itt beszélgetünk, és nem épp utolsó utadra kísérünk. - fűztem hozzá csendesen - És tudom, nagy klisé, de az idő tényleg segít elfogadni a dolgokat. - csak győzze az ember kivárni! Miután a kórházban ébredtem, én sem nagyon akartam hinni benne, hogy valaha is jobb lesz, de így, ennyi év távlatából tényleg teljesen más visszagondolni a történtekre. S bár még mindig ugyanúgy fáj, ha felidézem az akkori időket, legalább már képes vagyok beszélni róla, nem úgy, mint hosszú időn át...
És ismét jöhet az a bizonyos hangulat- és témaváltozás. Miközben Athena elé lépek, kizökkentve a megszokott ritmusból, egy pillanatra sem engedem el a tekintetét, farkasszemet nézve követem a mozdulatait, megállásra késztetve. Vagy inkább arra, hogy végre válaszoljon ahelyett, hogy kitér előlük.
- Én is pont erre lennék kíváncsi, Mufurc. Mit félsz kimondani? - faggattam rendületlenül, miközben az összekulcsolt karjai felé böktem - És ne mondd, hogy semmit. Ez a testbeszéd egyik legösztönösebb és alapvetőbb "védekező" megnyilvánulása. - tessék, még csak meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy az ember következtessen belőle az érzéseire. Én ráérek, szóval az sem zavart, ha csendkirályt akar játszani, egyszer csak megunja majd ezt a gyerekes viselkedést...
Nem megmondtam? Annyira sokat még csak nem is kellett várni rá, ellenben amikor megpróbált ismét elsétálni mellettem úgy, hogy még nekem is ütközik, én sem engedem olyan könnyen. A karom már lendül is, hogy elkapjam, vagy legalább megállásra késztessem. Akár a hátára-vállára simul, akár a hasa-dereka környékén állapodik meg, attól függően, hogy mennyit mocorog éppen.
- Annyira örülsz, hogy egyből meg is próbálsz lerázni? Mitől tartasz ennyire? - kérdeztem komolyan, ismét a tekintetét keresve, de hiába, mert csak az orrát lógatja, a fűszálakat, kavicsokat, a cipőfűzőmet, vagy nem is tudom, mit szuggerálva, mint ha az érdekesebb lenne.
- Attól, hogy mit reagálnék rá, esetleg attól, hogy mit válaszolnék? Vagy attól, hogy esetleg én is kedvellek? - faggattam tovább. Tudom, nem szép dolog részemről így csapdába ejteni és rákényszeríteni a válaszra, pláne a mostani állapotában, de örökké menekülni sem megoldás előlük. A hallgatás és az önemésztés meg amúgy is káros az egészségre, már ő is megtapasztalhatta.
- És az előbbi, összefont karos mutatvány után talán az sem lesz újdonság, hogy a lesütött tekintet is egész sok mindenről árulkodik. - fűztem hozzá mintegy érdekesség gyanánt, hogy oldjuk kicsit a hangulatot, de ha még ezek után sem volt hajlandó rám nézni, akkor az álla alá nyúlva, és óvatosan felfelé mozdítva a fejét, azon is segítettem. Már ha nem gondolt egyet és rohant el, harapott meg, rúgott térdkalácson, vagy lepett meg valami hasonló nem várt, elvetemült dologgal.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Pént. Jún. 01, 2018 9:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena
Senkinek se beszéltem ennyire nyíltan erről, még akkor se, ha ez egy kicsit szebb változat. Nem annyira nyers és részletes, mint esetleg lehetne és egyszer majd talán lennie kell. Vajon valaha tényleg el lehet fogadni igazán azt a tényt, hogy meg akartam ölni magam? Egyáltalán öngyilkosságnak számít az, ha már eleve úgy érezzük, hogy nem is élünk? Fogalmam sincs, de esélyesen igen lenne a válasz mindenki által. Az pedig, hogy miként is fogalmazok nem tudatos. Egyszerűen csak hagyom, hogy a szavak maguktól bukjanak a felszínre, hogy végül mondatot alkotva máshoz is eljusson az egész.
- Ha mindenáron vallásos szemszögből akarnád megközelíteni a dolgokat, akkor én az egyik legnagyobb bűnt követtem el a legtöbb vallásban, így már a pokolra lettem ítélve. – húzom el a számat. Gyerekként még jártunk templomba, de azok után ami történt egy helyre se tudtam betenni a lábamat, vagy maximum csak azért, hogy a művészetet megcsodáljam benne, de nem imádkozni.  Inkább hagyjuk is, mert milyen Isten az olyan, aki hagyja, hogy ezt tegye egy apa a lányával? – Remek, ennek gondolom örülnöm kellene. Egyelőre viszont nem tud érdekelni és valahogy nem is tud lázba hozni, hogy mi lesz két hónap múlva. – vallom be, mert ez volt az igazság. Nem tudtam ilyen távlatokban gondolkozni. Sokszor voltam bizonytalan magammal kapcsolatban, hiszen mi lesz akkor, ha most nem is, de akár két hét múlva másképpen fogok gondolkodni és újra veszélyes leszek önmagamra? Ha ebből soha nem fogok kigyógyulni és még annyira se leszek „jól”, mint amennyire előtte voltam?
- Hirtelen már viselkedéskutató is lett belőled, hogy tanulmányozod a viselkedésemet és azt, hogy mit is árul el? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, de már nem volt jókedvem. Nem tetszett az, hogy sakkba szorított, hiszen még ellépni se enged. Miért kell ennyire fürgének lennie és miért nem gondoltam arra, hogy netán az utamat akarja egyszer állni? – Mi van akkor, ha nem erről van szó, inkább csak arról, hogy semmi értelme nem lenne, ha elmondanám? – vetettem fel egy másik alternatívát, mert részben tényleg így gondoltam. Nem hiszem, hogy sok értelme lenne annak, amit mondok, meg egyébként is mit mondhatnék? Magam sem tudom, hogy mi történik, így akkor hogyan is tudnám kifejezni? Sehogy szerintem, de természetesen az élet újra megcáfolt és a percek múlásával, ahogyan egyre inkább beleuntam ebbe a hülye játékba amit művel egy-két dolog kicsúszott az ajkaim között. Remek, már a nyelvemre se tudok harapni. Komolyan inkább ne adjanak gyógyszert és szenvedjek igazán, mintsem újra ilyen zöldségeket beszéljek.
Utána én sietősen távoznék is, de ez se sikerülhet, mert ahogyan próbálnám elkerülni, hogy a kezemet elkaphassa inkább vált és a derekamnál fogva kap el. Ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy hirtelen lefagyjak és ha eddig olyan jól olvasott a reakcióimban, akkor talán kapcsolt, hogy ezt nagyon nem kéne, hogy ott fogdosson, mert lehet tényleg állon fogom csapni, vagy netán betöröm az orrát, vagy lehet képes lennék kényesebb testrészt is támadni, mert ennyire még nem vagyok jól, hogy csak úgy elviseljem mások érintését ennyire „kényes” területen.
- Vagy csak szimplán nem látom értelmét, hogy maradjak, mert kötve hinném, hogy bármit is számítana, amit mondtam…. – javítom ki, hiszen ő ezt az alternatívát nem is mondta. Amikor viszont újabb lehetőségeket mond, akkor én nevetem el magam, de nem felelek semmit se. Ez most komoly? Magam sem tudom, hogy mitől félek, de a legutóbbi dologra látnám a legkisebb lehetőséget. Főleg azok után, hogy korábban még ő jött a korral is, meg hogy soha nem is volt szerelmes, így szórakozzon inkább mással. Továbbra se néztem rá, kitartóan bámultam a földet egészen addig, amíg az államnál fogva felé nem fordította az arcomat. Szemeimben tanácstalanság, félelem lakozott és még valamit, amit még én se igazán ismertem.
- Ha annyira sok mindenről árulkodik, akkor minek kellene beszélnem? Ezek alapján úgyis nyitottkönyv vagyok számodra. S egyébként is, miféle kérdések ezek? Főleg elég szar próbálkozás, mert nem tartottam attól, hogy netán te is kedvelhetsz. Nem hiszem, hogy valaha bármit is jelentettem volna számodra, vagy maximum talán csak egy elveszett lélek voltam, akit meg akartál menteni, ha már egyszer kudarcot vallottál? Erről lenne szó, mert ha igen, akkor inkább tűnj el és soha többé ne gyere! – biztos voltam abban, hogy érteni fogja, hogy a húgára gondolok. Őt elveszítette és egy-két vonásban talán még hasonlítottam is rá, még ha nem is teljesen, de mégse akartam egy pótlék lenni. Nem ment volna. A torkom összeszorult és szomorúság költözött ennek a gondolatnak köszönhetően. – Nem vagyok pótlék! – tettem még hozzá elcsukló hangon, majd kezem kezére siklott, ha még mindig valahogyan fogvatartott, hogy megpróbáljam lehámozni rólam a kezét, mert nem sok kedvem volt ezek után maradni és még több dolgot elárulni, amivel netán szórakozhat. Ezeket se kellett volna elmondanom…

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Pént. Jún. 01, 2018 11:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Csak akartad, de nem sikerült. Meg akkor még ott van a szokásos "Isten megbocsájt" című történet... Ha meg mégsem, majd boldogítalak ott is. - vonok vállat, bár az igazat megvallva, annyira én sem tartom magam vallásosnak, hogy különösebben higgyek az ilyesmikben. Ha meghalunk, akkor meghalunk, és kész, ennyi. Vége a történetnek.
- Az élet apró örömei, tudod. - jegyzem meg, bár valahol átérzem a helyzetet, hogy különösebben nem dobja fel a hír. A kórházban, majd a rehabon én is a hátam közepére kívántam az összes hasonló bölcsességet.
- Nem, az nem lettem, csak volt egy időszak az életemben amikor sokat olvastam. - helyesbítek, amikor szinte minden elérhető olvasmányon átrágtam magam, elvégre elég unalmas tud  lenni három év úgy, hogy az ember nem jár suliba, és nem is dolgozik... sőt, ugyanannak az épületnek a falai közt tengeti minden napját, amiben egy idő után már a terápiák sem sok újdonságot jelentenek. Mi más maradt volna, mint az olvasás és a festés, hogy kicsit kiszabaduljak a szürke hétköznapokból?
- Ez hülyeség. - vágtam rá gondolkozás nélkül, holott ha nagyon próbálkoztam volna, biztos nekem is sikerült volna ilyen verzióval, vagy magyarázattal előállnom, egyelőre viszont így hirtelen egy hasonló sem jutott eszembe. Mert miért ne lenne értelme, ha elmondaná?
Egyszer már sikeresen megakadályoztam a menekülésben, és most sem teszek másképp, amikor ismét indulni készül, de ahelyett, hogy javítanék a dolgokon, azok ismét csak a lejtőn lefelé indulnak el, félelmetes sebességgel, és hirtelen ismét olyan érzésem van, hogy akármit is teszek, akármennyire próbálkozok, minden ellentétes hatást vált ki belőle, tovább rontva a helyzeten.
Ahogy az érintésem nyomán lefagy, sietve nyúlok a dereka helyett inkább a keze után, azt korábban is egész jól viselte, magához képest... bár... egyszer ott is remegett és pityergett, másodszor meg nem volt teljesen magánál, bíztató.
- Szóval úgy gondolod, hogy semmit sem számít? - kérdezek vissza, és nem tudom, megsértődjek-e azon, hogy azt hiszi, ennyire semmibe veszem a szavai, vagy hogy szimpla udvariasságból hallgattam végig. A fenébe is, akkor a szimpla "hogy érzed magad?" meg "milyen az elvonó?", "mikor engednek ki?" féle, semleges kérdéseken túl szigorúan kerültem volna minden személyesebbet. Vagy ennyire képtelen megkülönböztetni, hogy mi a komoly, és mi a poénkodás? Esetleg ennyire nem akarja, vagy nem meri észrevenni a különbséget...? Én már végképp nem igazodom el rajta.
Már épp szóra nyitnám a szám, amikor olyat vág a fejemhez, amitől most én fagyok le teljesen, mondhatni, mélyebbre, vagy érzékenyebb pontra nem is üthetett volna. Igaz, az első két találkozásunkkor még főképp erről volt szó, de miután rátalált a húgom fényképére, és határozottan kijelentette, hogy nem akar az lenni, akivel az elszalasztott esélyemet kijavíthatom, onnantól kezdve valahogy nem is igazán gondoltam rá ilyen vonatkozásban. A fenébe is, ha csak erről lenne szó, akkor átutaltam volna egy rakás pénzt az intézet számlájára, hogy fedezze az ellátását, meg néha-néha küldtem volna egy képeslapot, de nem több! Egyáltalán miért strapálom magam ennyire miatta, amikor úgy is szinte minden találkozásunk alkalmával a képembe vágja, hogy tűnjek az életéből? És valamiért mégis újra keresztezik egymást az útjaink, mint ha mindkettőnket ez az elcseszett civakodás, veszekedés éltetne... Vagy azok a pillanatok, amik köztük lapulnak.
Ahogy megpróbálja lehámozni a kezem a karjáról, csak erőtlenül hull vissza a kezem a törzsem mellé, engedve, hadd menjen. Úgy is mondhatnék bármit, úgy érzem, jelen helyzetben csak tovább rontanék a helyzeten ahelyett, hogy javítanék rakja, hát engedem menni, még csak meg sem fordulok, hogy lássam, hogyan távozik... egyáltalán az épületbe megy-e vissza? Visszanéz-e egyáltalán? Nem hiszem... inkább én is visszasétáltam a padhoz, leülni egy kicsit, mielőtt indulnék.

Végül telnek, múlnak a percek, mire pedig észbe kapnék, már közelebb járunk a vacsora-időhöz, mintsem az ebédhez. Nem is értem, mit keresek még mindig itt, a parkban ücsörögve - vagyis tudom, de ahogy korábban Athena is a fejemhez vágta, semmi értelme se lenne. Azóta is visszhangoznak a fejemben a szavai, amiket hozzám vágott, és talán egyszerűbb lenne felkelni és hazamenni, mégis képtelen vagyok rá, mert sajnálnám, ha megint így válnánk el. Ha megint hetekig nem beszélnénk, vagy megint miattam romlana az állapota, vagy próbálna ártani magának. Ha abban a tudatban hagynám itt, hogy tényleg csak a húgom pótléka a szememben... Az egyetlen probléma csak az, hogy nem tudom, mit, vagy hogyan is mondhatnék neki, hogy ne csak egy újabb veszekedés legyen belőle. Kár, hogy a problémák maguktól sosem oldódnak meg, megvárnak, akármennyire is reménykedik az ember, így nincs is értelme tovább várni, én is indulok...
...nem sokkal később pedig már Athena szobája előtt szobrozok, igaz, az ápolónő, aki beengedett, elég furcsán nézett rám, hogy mégis, mi a fenét keresek itt még mindig, hisz a lány már mióta visszajött az udvarról a szobájába. Csak vállat vontam, mert mégis mit mondhatnék? Hallgattam a madárcsicsergést? Élveztem a természet hangjait? Meditáltam az élet nagy dolgain? Próbáltam kitalálni, hogy lehetne helyrehozni a dolgokat? Problémás emberekkel foglalkozik egész nap, biztos úgy hiányzik neki még egy, mint egy púp a hátára.
Pár perc ácsorgás után csak elszántam magam, hogy felemeljem a kezem és bekopogjak, egy szót se szólva, majd ha bármi jelét érzékeltem annak, hogy szabad, akkor be is nyitottam hozzá.
- Szia... megint. - törtem meg végül a csendet, mielőtt még azt hiszi, valamelyik ápoló, vagy orvos az.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Pént. Jún. 01, 2018 11:36 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena
Keserűen nevettem el magam, amikor azt mondta, hogy ez hülyeség. Persze, miért is ne lehetne hülyeség, hiszen nem az ő fejében fordult meg, nem ő áll a másik oldalon. Azon az oldalon, ahol szinte semmit se tud kiolvasni a sorok közül, miközben a partner annyira jól olvas a másikban, vagy éri el azt, hogy a lakat ne maradhasson minden pillanatban az emberszáján. Ez pedig még csak a leejtő teteje volt, mert pillanatok alatt kezdek újra zuhanni és olyan dolgot mondok, amit nem akartam, de mégis megteszem.
- Fogalmam sincs, hogy mit kellene hinnem, mert nem mondasz szinte semmit se. – pillantásomat övébe fúrtam. Dac csillant az íriszeimben és fájdalom. A kettő keveréke pedig elegendő volt ahhoz, hogy újra lelökjek mindent a hegycsúcsról és ne csak nézzem, de átéljem újra azt, hogy milyen is végiggurulni. Nem tudom fékezni a nyelvemet, a gondolataimat se, hiszen egyszerre akartam bántani és nem is. El akartam részben érni, hogy tényleg örökre eltűnjön, hogy megszűnjön ez az érzés, amiket érzek, amik cikáznak elmémben, vagy hogy ne érezzem magam ennyire nyominak, miközben ő úgy játszik velem, mint valami bűvész.
Szerencsére viszont nem tart ott, hiszen tudom, hogy olyan sebbe szúrtam, amibe nem akartam, de mégis megtettem. Megtettem, mintha csak így reméltem volna azt, hogy szabadulhatok, hogy nem fogom utána érezni ezeket az érzéseket, hogy kiszabadulhatok a saját csapdámból, de tévedtem. A fájdalom csak még erősebb lett, mintha hirtelen valami össze akart volna préselni Lépteim sietősek voltak, de még mielőtt beléptem volna a teraszajtón hátra pillantottam rá, figyeltem rövid ideig és még ha nem is hallotta egyetlen egy szót suttogtam alig hallhatóan . – Sajnálom. – majd pedig eltűntem annak reményében, hogy bármenyire is fáj most, de talán idővel jobb lesz. Alig léptem be az ajtón, amikor a könnyeim már hullani kezdtek. Sietve menekültem el a szobám rejtekébe. Nem akartam senkit se rejteni, egyszerűen csak jobban fájt most minden porcikám, mint az első napokban fájt volna a drogok hiánya. Apróra húztam össze magam és hagytam, hogy az ágy magához öleljen.


Hallottam, hogy idővel valaki bejött, de nem moccantam meg. Éreztem a gyengéd simítást, ahogyan egy anya tenné, majd az apró puszit a hajamba, mint egy gondoskodó anya. Tudtam, hogy Agnes az, de mégse zavart egészen a vacsoráig. Kedvtelenül tologattam a tányérban az ételt, alig ettem pár falatot, majd utána egyszerűen visszasétáltam a szobámba.
Szomorúan, fáradtam és nyúzottan rogytam le újra az ágyra. Ezt akartam, nem? Elmarni mellőlem inkább, hiszen ennek semmi értelme nincs. Nem érezhetem ezeket, mert senki életét nem mérgezhetem meg még jobban, mint eddig tettem. Hetek múlásával talán elfelejt, én pedig… Nem tudom, mert míg megkönnyebbülnöm kellett volna, addig inkább olyan érzés volt, mintha valaki ránehézkedne a mellkasomra és szép lassan összepréselne. Lassan dőltem el és formálódtam gombóccá, miközben ujjammal a tetoválások alatt megbúvó hegeken húztam végig az ujjamat. Pontosan tudtam, hogy melyik mikor keletkezett és hol található, még akkor is, ha valamelyik alig látszott a tetoválások miatt. Gondolataimból végül kopogás szakított ki, nem értettem, hogy miért kopognak, de végül megszólaltam, hogy szabad. Csak arra nem számítottam, aki végül belépett elsőnek az ajtón. Sietve töröltem meg az arcomat és ültem fel az ágyon.
Mit keres még itt? Visszaengedtél, vagy el se ment?
Nem értem, de mégis aprót bólintottam a mögötte figyelő nővérnek, hogy rendben van. Ő az órájára mutatott, hogy nem maradhat a végtelenségig és nem is szabályos. Efelől se volt kétségem. Vajon még többet kellett fizetnie, vagy az eredeti árban benne volt?
- Szia… - köszönök neki elhalóhangon, mert ha eddig nem értettem semmit se, akkor most végképpen nem. – Azt hittem már elmentél, a vacsorát lekésted. – bizonytalanul csendül a hangom, mert nem tudom mit kellene mondani. A helyemet se találom igazán hirtelen az ágyon, a vöröslő szempár pedig bárkinek megsúgnák, hogy az illető nem keveset sírt. Hiába próbáltam vacsora előtt is kicsit javítani a helyzeten, mert esélytelen volt több órán át való sírást követően.


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szomb. Jún. 02, 2018 12:23 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Ha keveset beszélek, az a bajod, ha sokat, akkor meg szinte semmi reakció nem érkezik rá. Ezek után mit vársz? - vagy kérdezhetném akár, hogy mi lenne, ha eldöntenéd végre, hogy mit akarsz? De inkább fékezem a nyelvem, helyette állom a tekintetét, legalábbis addig, amíg el nem indul a lavina...
Mert míg az elején én nem akarok közbeszólni, addig később ő talál be úgy a szavaival, hogy nem is tudom, mit felelhetnék rá, talán nem is vár rá semmit. Hisz úgy is megmondta, nem mondok szinte semmit sem. Inkább elengedem, hagyom, hadd menjen amerre kedve tartja, míg én egészen mélyre süllyedek az emlékekben és gondolatokban.

Néhány órával később pedig Athena szobája előtt várakozok, nyomomban az egyik ápolóval, hogy megbizonyosodjon vele, nem "zaklatom fel" megint a beteget... No meg hamar elhúzom a csíkot, mert már elmúlt a látogatási idő.
- Nem a vacsora miatt jöttem. Olyan jó biztos nem volt, mint otthon a sajtok a hűtőben. - jegyzem meg legalább annyira komolyan, mint amennyire ő szánhatta az előbbi megjegyzését. Holott sejtem... könnyebb ilyen semleges, semmitmondó témákkal bohóckodni, mintsem rátérni végre a lényegre. Kár, hogy ezúttal szorít az idő, és nem lehet a végtelenségig húzni.
- Bejöhetek? - azóta is az ajtóban ácsorogtam, hogy benyitottam, nem léptem be, amíg engedélyt nem kaptam rá. Ha igen, akkor is csak néhány lépéssel mentem közelebb, becsukva hátam mögött az ajtót, nem tudom, maradok-e addig, hogy legyen értelme leülni. S bár nem egy karnyújtásnyira állok tőle, attól még látom rajta, hogy az elmúlt néhány óra az ő számára sem telhetett kellemesebben, mint nekem.
- Nem szándékozok sokáig maradni, így se nagyon akartak visszaengedni, de lelépni sem akartam addig, amíg nem váltunk néhány szót... - kezdek bele, igaz, itt egy kissé meg is akad a lendület - még mindig nem tudom, hogy mit, vagy hogyan is kéne mondani. És ott a klasszikus mondás, hogy amikor nem tudod, mit mondj, egyszerűen mondd az igazat, de őszintén? Most ahhoz sem egyszerű összeszedni, és rendezni a gondolataimat, olyan kuszák jelen pillanatban. El is tart egy darabig, mire ismét megszólalok.
- Hogy egyértelműen tisztázzuk: Nem vagy pótlék. Sajnálom, ha így érezted, de miután már korábban is a fejemhez vágtad, hogy felejtsem el, mert nem kérsz ebből az egészből... és annak fényében, hogy mennyire más személyiségek vagytok... igazából meg sem fordult a fejemben. Úgy sem hozná vissza, ettől függetlenül igaz, hogy nem akarlak téged is ugyanúgy elveszíteni. - ha döcögősen, de csak sikerül elkezdeni, hogy tisztába tegyünk néhány dolgot.
- Azt sem mondanám, hogy nyitott könyv vagy számomra, inkább csak a nagy számok törvénye, meg saját tapasztalatok alapján próbálok kiigazodni rajtad, mikor több, mikor kevesebb sikerrel. Elvégre  ha mindig egyértelmű lenne számomra, hogy mi jár a fejedben, akkor nem lenne annyi félreértés és vita köztünk, mert... mégis, kinek hiányzik az ilyesmi? - sóhajtottam, mert valahol azért félelmetes, hogy amint rendeződnének a dolgok, elég egy rossz szó, vagy félreértett reakció, és tessék, már beütött a baj! Akár csak most is esetünkben. Többszörösen is...
- Azt nem tudom, hogy mi ez az egész ami köztünk van, nem igazán tudnám szavakkal meghatározni, vagy körülírni, de azt érzem, hogy valami van. - hisz túlzás lenne azt állítani, hogy csak ismerősök lennénk, akik látásból ismerik egymást... vagy barátok, akik ezer éve ismerik egymás minden gondolatát, talán szerelemnek is túlzás lenne nevezni, hogy annyira mégsem állunk közel egymáshoz. Valami... ami minden találkozással változik egy kicsit - Ami viszont biztos, hogy akármilyen hihetetlen is számodra, én is kedvellek téged. Nem csak "azt hiszem", vagy "szerintem", hanem tudom. - tessék, ezt is kimondtam, ha már az eddigiek alapján nem lett volna egyértelmű számára. Még hogy a pasik képtelenek olvasni a sorok között? Hát... Athena sem mestere a ilyesminek, valljuk be. Vagy csak a kivétel erősíti a szabályt?

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szomb. Jún. 02, 2018 8:32 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena
Mire számítottam? Magam sem tudom, de arra biztosan nem, hogy pár órával később újra látni fogom. Tudom, hogy az itt dolgozok figyelmét semmi se kerüli el, hogy látták azt, ahogyan berohantam, hogy miként sírtam. Ha nem is voltak azon az útvonalon, ahol jártam, akkor más betegek láttak, akiktől megtudhatták. Fura dolog volt itt lakni, hiszen nem ismert senki senkit se, de idővel mégis olyanná vált az egész, mint egy szorosabb koleszos együttlakás. Lehettél undok, elviselhetetlen, de titkon vigyáztak a bent élők többsége is és nem egy barátságot láttam már itt kialakulni is.
Franciák és a sajtjaik. Túlértékelik a dolgot, de tudtam jól, hogy ő is inkább poénnak szánja, mint ahogyan én tettem az előzőt. Valahogy megnyugtatott a nővér jelenléte, de nem sokkal azután, hogy bólintottam kifejezve azt, hogy minden rendben van ő máris távozott. Kicsit habozott, de végül távozott.
- Igen. – halkan csendült a hangom és talán meg is fogom bánni, hogy azt mondtam jöjjön csak beljebb PJ. Nem tudtam eldönteni, hogy örülök, vagy inkább nagyon nem a jelenlétének. Egyszerűen akkora volt a káosz a fejemben, a lelkemben, hogy nehéz lett volna megállapítani, hogy pontosan mit is érzek.
Nem szólaltam meg, csak csendesen figyeltem őt, ha kellett akkor bólintottam ismét, hogy rendben van, de akkor se tudtam, hogy mit kellene felelnem erre. Egyáltalán miért volt annyira fontos neki, hogy beszéljünk azelőtt, hogy még elmenne? Szerintem eléggé a szívébe martam azzal, amit mondtam, még ha nem is akartam. Nem tehettem róla, azt hiszem így voltam összerakva, hogy marjak, mint egy kígyó, vagy egy skorpió, ha túlzottan közel valaki, vagy veszélyt érzek. Most mi volt a veszély? Azt hiszem minden, hiszen annyira ingoványos talajra tévedtem pillanatok alatt, amilyenre még én se számítottam és soha előtte még nem jártam.
Elhúztam alig láthatóan a számat, amikor a testvérével kapcsolatos dolgokról beszélt, meg rólam, de nem mozdultam meg. Csak ültem az ágyon, mint valami szerencsétlenség és néztem őt. Jahh, mintha az elmúlt órák alatt némasági fogadalmat tettem volna.
Valahol azért megnyugtatónak kellett volna lennie annak, hogy ő se tudja pontosan azt, hogy mi is ez, ami kialakult közöttünk, de másrészt nem volt az. Kicsit reménykedtem abban, hogy netán ő tudná a válaszokat arra, amire én nem, de ezek szerint nem. S akkor most kellene nekem reagálni rá. Tudom, de a fejem és a szívem is zakatolt, mint valami gőzmozdony kelt volna életre és szavak helyett is csak ennyi jött ki elsőre:
- Aha. – ennél nyomibb már esélyesen nem is lehetne az ember. Komolyan ennyire béna, lúzer és szerencsétlen vagyok? Csak figyeltem őt, de esélyesen nem erre számított. Ha ő nem szólalt meg, vagy ha mégis, akkor se sokat változtatott azon, hogy hirtelen nem tudtam mit tenni. Ha meg netán emiatt máris elindult volna, akkor mielőtt még elért volna az ajtóhoz biztosan megszólaltam.
- Mármint én nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, vagy miért történt meg, vagyis inkább hogyan történhetett meg. Túlzavaros számomra és emiatt még inkább ijesztő. Néha úgy érzem, hogy nem kellene ezeket éreznem, hogy nem kellett volna azt mondanom, mert olyankor még valóságosabbá válik és még inkább megijedek. Ennek ellenére viszont máskor meg érezni akarom, kapaszkodni belé, még ha nem is tudtam, hogy van-e értelme, vagy mi is ez a megfoghatatlan és körülírhatatlan érzés, ami hozzád köt. – kezdtem bele eléggé bátortalanul, mert mit kéne mondani? Bárcsak ilyenkor lenne, ami megsúgná, de helyette csak mondtam, ami jött. Nem gondoltam végig, hogy logikus lesz-e, vagy inkább zavaros. – Én nem tudom mi ez az egész, egyszerre félek és elfutnék, de mégis maradni akarnék. Ilyen még soha nem volt… - szégyen vagy nem, de abból szerintem ezt már ő is sejtette, amit a múltamról megtudott. – És talán amiatt marok, mert úgy érzem, hogy neked jobb lenne, ha normálisabb ember közelében lennél, vagy mert megijedek és félek, hiszen számomra ez ismeretlen és nem tudom, hogy mit hoz a következő pillanat. A múltam megbélyegzett és talán soha nem fogom tudni legyőzni teljesen és mindig ott lesz a menekülés, még ha maradni is akarnék... hiszen miért is érdekelne bárkit is egy nyomi Mufurc? – lesütöttem a pillantásomat, most már nem őt néztem. Újabb könnycseppet töröltem le az arcomról, hogy utána újra a vágásokra tévedjen az ujjam. Nem a frissre, hanem a régiekre. Voltak látható jelei annak, hogy mennyire bélyegzett meg az, amit az apám tett velem, vagy éppen a családom utána, amikor sorra elhagytak. Csoda az, hogy nem tudom elhinni azt, hogy valaki kedvel és fontosnak tart valamennyire? Szerintem nem az. – Sajnálom. – néztem rá félszegen, hiszen sajnáltam azt, amit a lelépésem előtt mondtam neki és azt is, hogy ennyire nyomi voltam, hogy nem tudtam semmit se arról, ami elkezdődött, akár akartuk, akár nem, de valami kötelék kialakult, mégse tudtam volna meghatározni, pedig még a kémia kötéseket is meg tudják nevezni az emberek, én viszont ezt nem tudtam. Helyette inkább félszegen, tanácstalanul fürkésztem őt.


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szomb. Jún. 02, 2018 12:51 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

Valahol azért örültem neki, hogy nem a küszöbről, az egész folyosó füle hallatára kell lefolytatni a beszélgetést, bár miután bebocsájtást nyertem, sem sétáltam sokkal közelebb hozzá. Némi tétovázás, majd csak sikerült elkezdeni, hogy aztán csak úgy jöjjenek a szavak, egyik a másik után, hogy egy egész kis beszédet lenyomjak neki, tisztázva a kint történteket. Bár bevallom, attól azért több reakciót vártam erre, mint egy szimpla "aha". Csak kérdő tekintettel vontam fel a szemöldökömet, hogy ennyi lenne? Várva egy darabig, hogy hátha hozzáfűz ő is valamit a hallottakhoz, de miután csak szótlanul figyeltük egymást és nem úgy nézett ki, mint ha készülne még bármit is mondani, végül beletörődve fordultam vissza az ajtó felé, hogy induljak. Igaz, mielőtt még a kilincsért nyúlhattam volna, csak megszólalt végül, így ismét felé fordulva hallgattam, hogy mit szeretne.
- Ilyen az emberi természet, amit nem ismerünk, attól akaratlanul is félhetünk. - fűztem hozzá csendesen. Számomra inkább érdekes és újszerű volt ez az egész, amit nem igazán tudtam mihez fogni, de valahol azt is megértettem, hogy a múltjából kifolyólag rá miért hat ilyen ijesztően az egész.
- Normálisabb emberek között? Athena... akik között felnőttem, azokat sem nevezném éppenséggel "normálisnak", arról nem is beszélve, hogy a normálisabb emberek szemében valószínűleg én sem ütném meg azt a bizonyos mércét... - vallottam be, hisz számos szempont miatt is kilógtam a sorból. A családom Párizs elit köreihez tartozik, így már teljesen másképp teltek a napok, mint egy normális, hétköznapi családban... festő lettem, ami sokak szemében megint nem nevezhető "normális" munkának, hisz csak rajzolgatok meg festegetek... ott volt az elvonó is, és akkor a sérülésemről még nem is tud.
- Hidd el, a "nem-normális" emberek között sokkal otthonosabban mozgok. - zárom rövidre a témát, miközben figyelem, hogyan téved az ujja a tetoválásaira. Innen nem láthatóak az egykori vágások nyomai, de mivel már volt szerencsém közelebbről szemügyre venni a karját, tudtam, hogy ott vannak, és valószínűleg azokat piszkálja megint.
- A múltja mindenkit meghatároz valamilyen szinten. A kérdés inkább csak az, hogy tovább akarunk lépni, vagy örökre az árnyékában élni? - én is búslakodhatnék otthon tolókocsiban, valami poros sarokban, hogy milyen elcseszett az életem, de azok után, ami történt, nem akartam elfogadni az akkori helyzetet, ki akartam belőle hozni a legtöbbet, amit lehet. Meg nem történtté tenni nem lehet, és a hatása is érződik életem végéig, de attól annyira még nem vészes a helyzet, szerintem.
- Figyelj... úgy sem kell most dönteni róla, vagy beskatulyázni, hogy mi is pontosan ez a kötődés, az idő sem szorít semmilyen téren. Ne félj, érezd magad feszélyezve, vagy stresszelj miatta, egyszerűen csak hagyd magad sodródni az árral, aztán majd meglátjuk idővel, hogy mivé növi ki magát. - az is lehet, hogy egy szimpla barátság szintjén megáll az egész, esetleg több lesz, vagy néhány hónap után egyszerűen a feledés homályába merül. Ha valamit, azt már úgy is megtanultam, ha erőltetnek valamit, annak ilyen téren úgy sincs soha jó vége. Elég csak a jegyességemre gondolni.
- Bocsánatkérés elfogadva. Rajzolsz nekem valamit, mire legközelebb jövök? Vagy ha már engednek... - néztem szét a szobában, mert semmi rajzos felszerelést nem láttam, igaz, ilyen kézsérüléssel nem is tartom meglepőnek a dolgot. Remélhetőleg nem fog komolyabb gondot okozni a későbbiek során...

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szomb. Jún. 02, 2018 3:38 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena
- Te is tudod, hogy ez nem csak olyan félelem, hanem sokkal másabb és mélyebbről jövő. – húztam el a számat, mert nehezen tudom elhinni, hogy elfelejtette volna azt, amit meséltem neki még korábban, hogy mit tett az apám. Ennyire aranyhal memóriája szerintem nem lehet neki se.
- Még mindig normálisabbak, mint én. Nem erőszakolták meg őket, esélyesen nem ejtettek több vágást már magukon, majd nem kezdtek el drogozni és koronaként végül nem próbálták elvenni a sajátéletüket, mert esélyesen tudod mik lappanganak a tetoválásaim alatt, vagy tévednék? – pillantottam rákérdőn, mert nehezen tudom elhinni, hogy a parti estéjén nem tűnt fel neki a kezemen lévő hegek, miközben lehámozta rólam a ruhát.
- És mi van az extrán defektesekkel? – tettem fel a részben költőikérdést, mert magamat nem csak a nem normálisak, a nem átlagba tartozok közé soroltam, hanem inkább még annak is a legaljába. Tudom, mindenkinek megvan a maga keresztje, a problémái, de azt hiszem nekem túl sok is van. S a fóbiáimat is soroljuk már mellé, amivel elég sok mindent kizárásra kerülhet és ki tudja, hogy valaha le fogom-e tudni küzdeni, vagy nem. Lehet csak heteket, hónapokat, netán éveket lopnék az életéből el, amibe csak őt is részben gúzsba kötném, miközben soha nem fogom tudni igazán közelengedni őt.  
- Nem mindig ennyire egyszerű. Akadnak olyan dolgok, amiket az ember talán soha nem képes saját magától legyőzni. – nem volt támadó a hangom, inkább csak beletörődő, hiszen talán szeretnék változni, de ez mégse olyan, mint amikor átfestettem a hajamat. Nem csak az emberek közelsége tud megőrjíteni, zavarni, de ha ráadásul egy férfiról van szó, akkor még inkább zavarni tud, de leginkább olyankor a félelem újra magával ránt. S csak remélni tudom, hogy ez a határ és nem lesz újra olyan, amikor hirtelen újra a múltban leszek és azt hiszem újra megtörténik, ami nem is. De már megesett, nem is egyszer, akkor mégis hogyan illanhatna el?
- Persze, biztosan, hiszen esélyesen számodra ez kevésbé új dolog, mint nekem. – rántom meg a vállaimat, mintha ez úgy menne, mint a vízcsap elzárása. Sajnos az emberi agy nem ilyen, képesek vagyunk a legváratlanabb helyzetekben is agyalni, vagy csak szimplán leragadni a legpitibb dolgoknál. Én nem tudtam mi ez, vagy hogy pontosan egyáltalán mit érzek, mert soha nem éreztem még hasonlót se.
- Nem rajzolhatok és eleinte úgyis csak felügyelettel, így bocsi, de azt hiszem az aktrajzhoz inkább az egyetemi kurzusra kell bejutnod megint. – ugrattam őt. Tudom, hogy amikor én álltam modellt, akkor az nem akt volt, de mégis annyira meztelennek éreztem azokban az órában magam, hogy az valami hihetetlen. Főleg akkor, amikor ő nézett abban a lenge ruhában. – De talán majd egyszer, addig meg csinálhatsz neki helyet a rumlidban. – szívtam tovább a vérét, mintha csak most inkább a könnyebb dolgokról szeretnék csevegni, nem pedig arról, ami pár perccel korábban hangzott el.
- Lehet ideje lenne menned, ha nem akarod, hogy kitiltsanak innen. – szólaltam meg pár perccel később, hiszen már rég vége volt a látogatásiidőnek. Vajon mennyi pénzt adhatott, hogy még nem dobták ki? – Köszönöm, szia… - mint egy végszóra pont kopogtak is és kapásból jött is befelé az ápoló, hogy szóljon ideje tényleg távoznia, mert nem akarja ő se kirúgatni magát, se nem hívna rendőrt szívesen, amiért nem akar netán távozni.

Köszönöm a játékot! Imádtam. ahwie

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szomb. Jún. 02, 2018 9:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Tudom. - mondtam csendesen, majd tovább hallgattam, amikor pedig egy kérdést intézett felém, elsőre csak szótlanul bólintottam. Igen, tisztában vagyok vele, miket rejteget azokkal a tetoválásokkal...
- Jó, igazad van, ilyen jellegű problémával küzdő tényleg nincs más az ismeretségi körömben. Más jellegűből azonban akad sok... vagy inkább úgy mondanám, mindenkinek megvan a maga gondja, keresztje. - javítok a szavaimon, amikor pedig meghallom a következő kérdését, csak fáradtan sóhajtok. Félelmetes ez a lány, mennyire romokban hever minden önbecsülése.
- Azok sürgősen szedjenek magukra némi önbizalmat? - kérdezek vissza, költői kérdésnek szánva a szavaimat, bár veheti tanácsnak is. Tényleg ráférne...
- Saját maga lehet, hogy nem. De egy szóval sem mondta senki, hogy egyedül kéne megbirkózni velük, vagy hogy olyan nagy szégyen lenne segítséget elfogadni. Sőt.. a te esetedben ez tipikusan olyan, amivel egyedül nehéz lenne megbirkózni. - hívom fel a figyelmét rá, elvégre az emberi kapcsolatoktól, érintéstől, közelségtől retteg annyira, és lehet, hogy egyedül sem lehetetlen legyőzni ezt a fajta félelmet, de legyünk őszinték... mégis csak könnyebb, ha akad segítség. Persze ő tudja, hogy kér-e belőle, vagy sem, én csak annyit szeretnék érzékeltetni vele, hogy ha szeretné, számíthat rám, pláne, hogy már a történtekről is mesélt korábban, így nem is teljességgel ismeretlen a dolog. Ha meg nem akar, akkor sem történik semmi.
- Túlspilázod a dolgokat. - jegyzem meg tárgyilagosan. Jó is az, ha az embernek van ideje gondolkozni az élet nagy dolgain, de ha túl sok a szabadideje és már nem bír mit kezdeni magával, ugyanúgy rossz hatással is lehet rá az egész, mint jó...
- Azért mondtam, majd, ha már lehet. Vagy megszáll az ihlet. - vonok vállat, hisz tisztában vagyok vele, hogy ez sem csak úgy megy, hogy leülök és kapásból rajzolok... vagyis egy bizonyos szint felett igen, de ha ihlet is van hozzá, sokkalta jobb dolgok születhetnek végeredményben.
- A rumliban? Ugyan, kérlek... az a hálómba megy majd. - válaszolok neki, amikor a folyosón meghallom a közeledő léptek zaját. Nem tudom, hogy ezért, vagy amúgy is elég volt ennyi mára, de amikor jelzi, hogy ideje lenne mennem, csak egy apró bólintással reagálok rá.
- Rendben, vigyázz magadra! Nemsokára találkozunk. - biccentek felé, majd ahogy megjelenik az ápoló, már megyek is, hogy elvezessen a kijáratig.


Én is köszönöm! Szintúgy. ahwie
■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szomb. Jún. 02, 2018 9:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Kedd Jún. 19, 2018 9:09 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena

Ha azt hittem, hogy már rosszabb nem lehet, mint az első hetekben, akkor tévedtem. Sokkal jobban odafigyeltek rám, de miután kiderült, hogy nem ártottam magamnak, sőt, még drogot se használtam, akkor kicsit megenyhültek, de attól még több „programot” szerveztek a részemre, ahogyan az állandó ellenőrzéseket se úsztam meg. Annak köszönhetően, hogy egészen hamar kiderült, hogy nem éltem káros szenvedélyeknek abban a pár órában, egészen hamar visszakaptam a jegyzetfüzetemet és a ceruzámat is. Igaz, már nem járkálhattam annyira szabadon, mert mindig akadt, aki szemmel tartott, vagy kötelező pofaviziten meg kellett jelennem, hogy még mindig itt voltam. Fogalmam sem volt arról se, hogy ebben a négy-öt napban PJ nem jött, mert dolga akadt, vagy csak szimplán jelenleg nem engedték be hozzám, hiszen lehet még maguk se tudták eldönteni, hogy jó hatással van-e rám, vagy inkább nem, hiszen mégis csak hozzá szöktem meg. Bár a búcsúnak köszönhetően esélyesen még inkább összekavartam a dolgokat, de akkor se bántam meg a puszit. PJ jó hatással van rám, hiszen itt ismerik a legtöbben a múltamat és történetemet, így szerintem már ezt is előrelépésnek könyvelhető el, hogy egy férfit ennyire közel tudtam engedni kicsit több, mint fél év alatt.
- Athena, kérlek, egy percre! – hallottam meg az ismerős férfihangot, mire sietve álltam meg, miközben máris az futott át az agyamon, hogy mit követhettem el. Igyekeztem jól viselkedni, de attól még beszélni nem kezdtem el.
- Dr. Deneuve. Jó napot! – fordultam meg, magamhoz ölelve a jegyzeteimet. – Segíthetek valamiben? – pillantottam rá kérdőn, hiszen kezdtem úgy érezni, hogy egyedül már csak ő kitartó eléggé, hogy beszédre bírjon. Nem értem, hogy minek töri magát.
- Csak szerettem volna beszélni veled, hogy ma számíthatunk-e rád? – kérdőn fürkészet, mire én csak bólintottam, majd folytatta is tovább. – Szerintem te se szeretnéd itt tölteni a nyaradat, hanem inkább talán mással lennél. Ha beszélni kezdesz, akkor eleinte lehet rosszabb lesz és fájni fog, de idővel hidd el, hogy segíthet. Egyszerűen csak segíteni szeretnénk és a titkaink a falakon belül maradnak. Engedd, hogy segíthessek. – komolyan gondolta azt, amit mondott. Szemébe volt írva, hogy ő tényleg azt szeretné, ha kijuthatnék innen, ha boldog lennék, ez pedig még inkább belém mart.
- Köszönöm a tanácsot Dr. Deneuve, de nem lehet mindent erőltetni. Ha most megbocsájt. – megingatta fejét, de hagyta, hogy magára hagyjam. A mai foglalkozáshoz volt a legkevésbé kedvem, hiszen ez most családos terápia lesz. Mindenki számára egy fontos személy csatlakozhat hozzánk. Még van egy óra a kezdésig, de már most tele volt anyukákkal, apukákkal, netán testvérekkel, párokkal az intézet. Rövid időre én is elvesztem őket nézve, de végül inkább a szobámban kerestem rejtekhelyet. Kívülállónak éreztem magam, hiszen hozzám nem érkezett senki se, de mégis mit vártam? Én nem szóltam senkinek se. PJ-t nem láttam a napokban, így azt se tudtam, hogy mi van vele, vagy miért tűnt el. Jerryék meg… nem tudom, azt hiszem képtelen lettem volna bármelyiküket is kitenni ennek. Meg egyébként is minek jöjjön bárki, úgyse fogok beszélni, mások történetét meg esélyesen nem akarják hallani, mert eléggé lehangoló tud lenni, nem vidámtörténetekről beszélgetünk itt.
Végül belebújtam a pulcsiba, amit még múltkor csentem el, amikor visszahozott. Még mindig érezni lehetett rajta az illatát, ha már beborult és lehűlt az idő. Utána pedig besétáltam a terembe és valahol középen leültem, hátha akkor senki se szúrja ki, hogy egyedül ücsörgök itt, meg én leszek a néma lány a csoportban. Már megszoktam. Szép lassan a többiek is megérkeztek, de nem mozdultam meg. Csak bámultam a falat, ki az ablakon, olykor meg az órát, hogy mikor lesz ennek vége. Utána jöttek a tiszteletbeli körök. Dr. Deneuve és Agnes is bemutatkozott. Utóbbi biztatóan mosolygott rám, hogy minden rendben lesz. S ha eddig nem éreztem volna egyedül magam, akkor most már még inkább, amikor körbenéztem és láttam, hogy miként ülnek mások mellett a szeretteik.
- Akkor kezdjük is. – lelkesen szólalt meg a doki, mire én csak lejjebb csúsztam a székben, de minek is. – Athena, kérlek. Kezd te. Szeretnél velünk valamit megosztani? – pillantott rám kérdőn és ilyenkor utáltam, hogy csak a Harry Potterben létezik a láthatatlanná tévő köpeny.
- Én… nee… - de befejezni se tudtam a makogást, mert ekkor valaki beesett az ajtón. Mintha sietve kért volna elnézést, meg mi egyéb. Nem igazán figyeltem rá, ezért se tűnt fel, hogy ismerős a hangja, hiszen éppen azon agyaltam, hogy milyen kifogást találjak ki.
- Nem történt semmi, még idejében érkezett. Foglaljon helyet. – intett a fejével is a doki az illetőnek. Nem tudtam, hogy akad-e máshol hely, amikor viszont mellém ült le, akkor majdnem megszólaltam, hogy eltévesztette a házszámot, de még idejében észrevettem, hogy PJ az. Meglepettség ült ki az arcomra és nem is értettem, hogy ki szólt neki, vagy hogyan. – Akkor folytassuk is, Athena? – csendült újra a hangja, mire sietve kaptam el a pillantásomat a mellettem ülő férfiról. Csend állt be, de senki se háborgott. Én viszont nem szólaltam meg. Esélyesen kellett nógatás is hozzá a mellettem ülőtől, de amikor végre kinyitottam a számat, azelőtt még a kezemet kezébe csúsztattam és ujjainkat próbáltam összefűzni, mintha csak kapaszkodott keresnék.
- A nevem Athena Callaghan, 21 éves vagyok, egyetemista. Művészhallgató... - remegett meg a hangom, hiszen ez mind-mind csak a körítés volt. A lényeg úgyis ezek után fog érkezni. Főleg, hogy esélyesen a mellettem ülő, de a doktorok biztosan tudták, hogy nem mondok igazat. A családnevem Blake és Callaghannak hívják azokat, akiknél élek… beszéltem volna, meg nem is, de hirtelen megakadtam. Hol kéne kezdeni? Van értelme? Előtte kéne, vagy eddig volt jobb, hogy nem volt itt. Akaratlanul is a kezünkre siklott a pillantásom, majd vissza az orvosra, aki biztatóan mosolyodott el…


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again


A hozzászólást Athena Blake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 30, 2018 9:21 am-kor.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Jún. 25, 2018 9:20 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

Valahol azért örültem annak, hogy viszonylag jól megúszta Athena azt a merész húzását, hogy szó nélkül meglépett az intézetből. Szerencsére úgy láttam, hogy inkább örültek annak, hogy épségben visszatért, mintsem leszedték volna a fejét érte. Ami pedig engem illet... nem mondom, hogy nem fordultam kíváncsi tekintettel az ajtó felé, ha valami zörejt hallottam az irányából, arra számítva, hogy ismét betoppanna, még ha tisztában is voltam vele, hogy elég valószínűtlen a dolog.
Helyette viszont ugyanúgy folytattam a látogatásokat, heti kétszer, bár akármennyire is szerettem volna valami rendszert vinni bele, hogy mindig ugyanazokon a napokon, vagy ugyanabban az időpontban érkezem, sajnos eddig is, ezek után is képtelen voltam tartani magam hozzá. Éljen a "kötetlen" munkaidő, meg az előre be nem szervezett dolgok.
Most pont úgy alakult, hogy két időpont között majdnem egy hét is eltelt, és most is késésben voltam, de miután az ápolók említették, hogy milyen terápiás foglalkozással készülnek a mai napra, úgy döntöttem, hogy mindenképp eljövök. Még ha nem is biztos, hogy ide tudok érni a kezdésre, így viszont Athenának sem akartam, hogy a fülébe jusson a dolog. Inkább ne számítson rám, mint ha számít, de végül mégsem tudok megjelenni.
Régen hány hasonlón vettem részt...! Igaz, hogy hozzám soha, senki nem jött látogatóba, nem is vártam, és az igazat megvallva inkább akkor lepődtem volna meg, ha mégis betoppan valaki. Sosem tette, és abból kiindulva, amennyit Athena családjáról tudok, szerintem ő is hasonlóan van ezzel az egésszel. Púp az ember hátán, egy felesleges, kellemetlen óra, amit valahogy túl kell élni, mint ha nem lenne elég bajunk így is.
Ciki vagy sem, valahogy kíváncsi vagyok rá, hogy mit fog reagálni, ha meglát, sőt... titkon valahol még reménykedek is benne, hogy inkább örülni fog, mintsem elküldeni a búsba, vagy magába fordulni. Furcsa egy teremtés, azt hinné az ember, hogy nem nehéz kiismerni, de aztán gondol egyet, és olyan nehéz kiigazodni rajta... Legrosszabb esetben tanulok az esetből, és legközelebb még csak véletlenül sem jövök ilyesmi eseményre.
- Üdvözletem! Elnézést a késésért. - estem be végül az utolsó utáni pillanatban, de öt perc késés talán annyira nem is rossz, pláne ha azt nézzük, a művészeket milyen pontatlan, szétszórt népségnek tartják. Ami szerintem hülyeség, de most pont ezt sikerült megerősítenem. Szerencsére sok mindenről nem maradtam le, így amikor a dokitól megkapom az engedélyt, hogy maradjak, a tekintetemmel egyből Athena ismerős, szőke tincseit kezdem kutatni - gondolom úgy is magába roskadva gubbaszt egy széken, vagy próbál láthatatlanná válni azzal, hogy a föld alá süllyed, ez az első amit esélyesen megpillantok belőle. És meg is van! Mellette pedig egy szabad szék, úgyhogy nekem se kell több, hogy gyorsan elfoglaljam.
Az arckifejezése láttán már megérte felkelnem és eljönnöm, én magam csak egy széles mosollyal reagálok rá, amikor pedig ismét megszólal a doki, egyszerre fordítjuk felé a tekintetünket. Ó, hogy pont ő kezdi a kört? Ezek után nem csodálom, hogy fel se tűnt neki, hogy én vagyok az, csak amikor már helyet foglaltam mellette.
Türelmesen várok néhány pillanatig, hogy elkezdje, de amikor látom, hogy nehezére esik, akkor én is közelebb hajolok hozzá, hogy a fülébe súghassak, lehetőleg úgy, hogy a többiek ne hallják.
- Semmi baj, nem kell félni. Gondolj arra, hogy mindig az első lépés a legnehezebb, utána a többi már könnyebb lesz. Ráadásul nem vagy egyedül, segítünk, ha kell. - próbáltam bátorítani kicsit - Csak bátran, ügyes leszel! - fűztem még hozzá, amikor láttam, hogy a tekintetében valami megváltozott, amikor pedig megszólalt...
Nem is tudom, hogy melyik lepett meg jobban, hogy Blake helyett egy másik néven mutatkozott be, ami ha jól emlékszem, az unokatesójáék családneve, vagy az, hogy egy pillanattal később már meg is éreztem az ujjait a sajátjaim közé fonódni... azt magam sem tudom. Megállítani viszont egyik miatt sem akartam, így amikor a kezdeti lendület után megakadt, ismét közelebb hajoltam hozzá, hogy bátorítsam egy csöppet.
- Annyit mondj, amennyit szeretnél, vagy jónak tartasz. Senki sem fog kényszeríteni, hogy a teljes életed kiteregesd előttünk. - súgtam neki, miközben a hüvelykujjammal apró kis köröket kezdtem rajzolgatni a tenyerébe. Szerintem már annak is örülnének az orvosai, ha azt elárulná, miért nyúlt először a drogokhoz, vagy miért nem tudott szabadulni tőlük. Miért nem bírt leállni velük, vagy épp miért akart véget vetni az életének?

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Hétf. Jún. 25, 2018 10:25 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena

Nem akartam itt lenni és ez az arcomra is volt írva, ahogyan pillanatokkal később az is, hogy nem értettem mit keres itt. Aztán megláttam az orvos és Agnes mosolyát, amivel biztatni akartak. Tényleg úgy gondolják, hogy ő lenne a kulcs ahhoz, hogy szabadulhassak innen, de leginkább a saját láncaimat elhagyhassam, amik megbélyegeznek és újra, meg újra a bőrömbe vájnak nyomot hagynak…
Szavai jól estek, de mégis úgy éreztem, hogy nem erre van szükségem. Nem iskolai szavalóversenyre készülők, vagy éppen a ki mit tud c. műsorban lépek fel. Ez nehezebb volt, mintha csak fel kellene tépnem a rosszul összevart sebeimet, hogy a démonok a felszínre kerülhessenek és táncot járhassanak, amiben esélyesen orra fogok bukni újra és vérezni fogok; még ha nem is látható nyoma.
Végül beszélni kezdek, de ez szinte semmiség, viszont mégis több annál, mint amit eddig mutattam meg magamból. Az emberek nem forgolódnak, csak hallgatják a történetet, ha jönni fog, vagy éppen fejben lehet teljesen máshol járnak, amiért szintén nem tudnék senkit se elítélni. Újra elakadok, amikor pedig meghallom PJ szavait, akkor csak megszorítom a kezét és kétségbeesetten nézek rá. – Senkinek nem kéne ezt ismernie… - suttogok csak ennyit, mielőtt újra az orvos felé fordítanám a fejem. Mi lesz akkor, ha emiatt másképpen fog rám nézni? Ha el fog ítélni és rájön, hogy nélkülem mégis csak jobb lenne az élete? Figyelem a nyáriszellő játékát a falevelekkel és egy pillanatra még be is csukom a szemem. Kivárok, de magam sem tudom, hogy mire és talán pont akkor akarna valamit mondani a doktor is, amikor újra rápillantok és beszélni kezdek, hiszen abban sietve csukja be a száját és választja a némaságot.
- Tizenéves koromban az apám azt mondta, hogy mutat nekem egy mesés helyet. Tudta, hogy imádom a természetet és szeretek mindent feldíszíteni, kifesteni. Rajzokkal tarkítani, még ha nem is voltak művésziek akkoriban. Mindig is imádtam őt, mert olyan világot mutatott nekem, ami színesebb és szebb volt. A fantázia életre kelhetett és a különleges lények a falakon, betonon, papíron mutathatták meg magukat. És ő volt az is, aki megfosztott ettől. Emlékszem arra a faházra még most is teljesen. Minden erezetre, minden apró lyukra, nyílásra… ijesztő, hogy olykor mennyire képesek vagyunk felidézni a dolgokat a legapróbb részletig, még ha nem is akarnánk… - megremegett a hangom, de továbbra se néztem senkire se. Csak kifelé bámultam a messzeségbe, mintha nem is ott lennék, hanem valahol máshol… - Nyakába ugrottan és elterveztem, hogy milyen lesz, hogyan lehetne szebbé varázsolni. Olyan voltam, mint a dalospacsirta. Lelkes és reményekkel teli, de aztán azt mondta, hogy maradjak itt, mert valami neszt hallott. Megnézi és majd jön, de itt nekem biztonságosabb. Hittem neki. Nem jött, vagy talán mégis, de talán csak napokkal később. Azt hittem elenged, de soha nem tette meg. Olykor kiáltott, vagy megütött, ha neki mentem, vagy sírtam, így végül előtte jó ideig többé nem hullattam könnyet. Féltem, míg olykor a beáramló szellő volt a takaróm míg nem kaptam melegebb plédet, majd takarót. Az éjszakai erdőlakók nesze meg egyszerre a rémálmaim zenéjének az aláfestője volt, míg máskor inkább az, ami álombaringatott, mint a legédesebb dallam. – továbbra is többször megbicsaklott a hangom, olykor esélyesen megszorítottam akaratlanul is PJ kezét, ahogyan egyre inkább visszasétáltam az emlékeim között a múltamba. – Aztán az egyik nyáron, vagyis azt hiszem az volt, mert meleg volt az idő, a madarak is vidáman daloltak, megváltozott minden. Emlékszem, amikor először kapott el, amikor a körmöm bőrébe vájt, mert nem akartam hagyni, de nem győzhettem le… - lassan húztam el a kezemet, ha tudtam, hogy az ölembe ejtsen, majd kezemre pillantottam, mintha csak a vért keresném rajta. – Sikítottam, kérleltem, de mintha meg se hallotta volna. Mintha csak az éltette volna, hogy minél inkább ellenkezek, ő annál inkább bevadult, az ütések fájtak és azt hittem, hogy annál rosszabb nem lehet, vagy mint amikor valaki lefog, de volt… volt, amikor először igazán a húsomba vájt. Vergődtem, de mintha csak egy falevél lettem volna a tornádóban, aki azt tesz és oda viszi a falevelet, ahova akarja. Minden egyes pillanat fájt, minden egyes érintésére emlékszem, ahogyan a bőrömet cirógatta, vagy éppen ízlelte és nyögésére  is. Olykor még most is ott cseng a fülemben a hörgése… - haraptam az ajkamba, majd letöröltem sietve egy könnycseppet, miközben felhúztam a lábamat és apróra húztam magam. – Hosszú éveken át ez ment, olykor talán feladtam és reméltem, hogy egyszer túlzottan durva lesz, annyira hogy elvegye az életemet, de soha nem történt meg. Ha túl nagy sérülést is okozott, akkor mindig ellátott, hiszen mozdulni se bírtam vagy alig, így ellenkezni se lett volna erőm. Néha pár nap eltelt közte, néha nem. Attól függött, hogy mennyire viselt meg vagy ki tudja, hogy számított-e valaha az neki... – hangom halkabb lett, de mintha még így is túlzottan erősen csendült volna a teremben. – Azt mondják, hogy a macskáknak 9 életük van, nem vett el annyi évet az életemből, de mégis olykor úgy érzem, hogy örökre megölt a hátralévő időre is, vagyis ezt hittem… túl hosszú évek voltak azok és olyan volt, mint egy hullámvasút, míg végül egyszer elég erőt nem nyertem valahonnan, hogy újra szembe szálljak vele. Sokáig nem tudtam, de pár hónappal korábban megtudtam, hogy amikor szabadulni próbáltam, akkor megöltem az apámat. Védtem magam és szabad akartam lenni… A testvéreim idővel inkább a saját életüket kezdték élni, azóta se halottam róluk. Anyám próbált segíteni, azt hiszem, míg végül ki nem kötöttem ebben a városban kb. 2 éve… Utáltam ezt a helyet, de végre nem az újságokban szereplő lány voltam, csak egy fura szerzett, akit megannyi tetoválás borít és senkivel se barátkozik. – mély levegőt vettem, miközben újra lehunytam a szememet és haboztam. Pulcsiujját gyűrögettem az ujjaimmal, majd újra az orvosra néztem. Kérdőn nézett rám, miközben szinte fel se tűnt, hogy miként hullik már patakokban a könnyem és emiatt is mennyire szakadozva beszélek. – Végül az unokatestvéreimhez kerültem, mert feladta anyám, vagy csak jobb életre vágyott. Sose kérdeztem és ő sose mondta. Kerültem az embereket, míg végül valakit meg nem ismertem. Akaratlanul is mindig egymásba botlottunk, mintha képtelenség lenne elkerülni őt, mert az élet úgy intézte mindig a dolgokat. Nem sokkal később megsérültem és úgy nézett ki, hogy hosszabb ideig nem használhatom a kezem. Akkor kezdtem el drogozni, mert a rajzolás volt az egyetlen mentsváram, aztán szép lassan úgy éreztem, hogy droggal minden könnyebb. Elviselhetőbbek az emberek, nem láttam értelmét annak, hogy letegyem, hiszen kinek kéne egy olyan selejt, mint én? A legtöbb macska is az utcán végzi.– nevettem el magam keserűen, majd idegesen próbáltam a fülem mögé tűrni a hajamat.  – Soha nem hittem volna, hogy kedvelhetek valakit, főleg azt nem, hogy egyszer egy férfi fog közelebb kerülni... Mindent elkövettem azért, hogy elűzzem, de szerencsére nem jártam sikerrel. Sokan kérdezték, hogy miért van bekötve a kezem.. Nos, hazudtam, hogy a kórházban hibáztak. Nem csak drogfüggő vagyok, voltam, hanem megpróbáltam eldobni ostoba módon az életemet is. – nem voltam büszke erre, le is sütöttem a pillantásomat. – Későn jöttem rá arra, hogy volt lehetőségem arra, hogy kikeveredjek ebből… azt hittem, hogy ő már tovább lépett és ez fájt, míg azt is gondoltam, hogy neki jobb lehet nélkülem. Aztán ott volt édesanyám levele, amiben lerántotta a leplet az apámat övező ki nem mondott kérdésről, hogy mi lett vele. Könnyű volt megtenni? NEM! Mert azt hiszem azon az estén döbbentem rá csak arra, hogy mennyi mindent veszítettem el és mennyi ember életét kavartam fel talán úgy, ahogyan soha nem kellett volna. – az pedig, hogy rájött-e arra, hogy miként is játszott ostoba módon közre abban, amit tettem az rajta állt. Bár nem ostobának ismertem meg, mindig is helyén volt az esze. A sok hívás, aztán amit később mondtam a bálra utalva, most pedig ez. -  Sajnálom, én… - a következő pillanatban pedig egyszerűen megpróbáltam kikeveredni a sorból és kirohanni a teremből. Nem bírtam tovább ott maradni a könnyek között. Megalázva éreztem magam, hiszen most már egészen jól ismerte a ki nem mondott dolgok ellenére is a múltamat és azt is, hogy miért menekültem volna a halálba…. S most először igazán féltem attól, hogy rájött ő is, hogy tényleg jobb lett volna az élete nélkülem és netán megbánta az elmúlt időt. Féltem attól, hogy minden megváltozott és miként is fog tekinteni rám ezek után…

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Kedd Jún. 26, 2018 8:54 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Valószínűleg mindenki hasonlóan vélekedik a saját történetéről, én is így voltam vele eleinte. De gondolj arra, hogy ami e között a falak között elhangzanak, azok itt is maradnak. Te viszont előbb vagy utóbb kiszabadulsz, magad mögött hagyva ezt az egészet. - próbáltam más szögből rávilágítani erre az egészre, hátha akkor könnyebb lesz elkezdenie. Mindig az a legnehezebb, de ha esetleg el is akadna, biztosra veszem, hogy az orvos néhány kérdéssel segíteni fog neki, hogyan haladhatna tovább. Erre azonban úgy tűnik, nincs szükség, mert ahogy beszélni kezd, még én is egészen meglepődök, hogy megered a nyelve... Egyfelől nem lehet könnyű, másrészt viszont könnyebbség lehet egy ilyen régóta hurcolt titkot letenni a válláról.
Bevallom őszintén, próbálom elképzelni Athenát olyan életvidám, cserfes, lelkes kislánynak, amilyennek emlegeti magát, de abból kiindulva, hogy mióta ismerem, inkább olyan kis mufurc típus... vagy ha jó kedvében van, folyékonyan tolja a szarkazmust... elég nehéz. Mindenesetre érdekes lehetett olyannak, kíváncsi vagyok, látom-e még ismét hasonlóan vidámnak, boldognak? Ami pedig a faházat illeti, egyből a műtermemben lévő kép jut eszembe, amit legutóbbi ott jártakor festett, miközben arra várt, hogy hazaérjek. Tisztában vagyok vele, hogy nem szereti, és valószínűleg látni se akarja többet, de mégse volt szívem megsemmisíteni.
Eszem ágában sem állt elhúzni a kezem, miközben mesélt, akármennyire is szorongatta, ha ez az a kapaszkodó, amire szüksége van, hogy beszéljen, ki vagyok én, hogy ettől megfosszam? Csak akkor engedem el, amikor érzem, hogy elhúzná a kezét. Igaz, nagy vonalakban eddig is sejtettem, hogy mi történhetett, hisz elég sok információmorzsát elszórt már előttem, de így egyben hallani a teljes történetet mégiscsak tisztább - és szomorúbb... Megismerni az utat, a számos "okot", ami azzá formálta az évek alatt, aki lett. Valahol csodálom érte, hogy ilyen "jól" kitartott, sokan valószínűleg már előbb megtörtek volna, és feladják.
Számíthattam volna rá, hogy így lesz, mégis meglepődtem valamilyen szinten, amikor magamra ismertem a történet folyamán valamivel később. Még úgy is, hogy egészen lefagytam, amikor meghallottam, mikor, vagy épp miért került először kapcsolatba a drogokkal. Akaratlanul is eszembe jut a nap, amikor váratlanul betoppant hozzám, rálelt a családi képünkre, majd a szemtelenkedését követően hogyan vágtam hozzá azt a vázát, ami elvágta a kezét... Valahol igencsak cefet érzés, hogy ilyen szinten szerepet játszottam az egészben, és az se sokat javít a dolgon, hogy a későbbi gondolatait már sokkal kellemesebb hallani.
Olyannyira sikerült elmerülnöm a hallottakban, hogy számomra szinte meg is szűnt a külvilág, csak egészen keveset érzékeltem belőle - azt hiszem, nem voltam ezzel egyedül, hisz olyan csend honolt a teremben, hogy ha Athena nem beszélt volna, egy itt repkedő szúnyogot is könnyedén meghallhatott volna bárki. Míg eleinte próbáltam elképzelni a szavait, addig most már javában az emlékek kavarogtak a fejemben, s csak az rántott vissza a valóságban, hogy Athena felpattan mellőlem, és igyekszik utat törni magának kifelé a teremből...
Csak értetlenül pislogok utána, mire észbe kapnék, és én is követném, igaz, akármennyire is igyekszem, csak nehézkesebben megy a dolog. Mindenesetre látva, hogy a doki meg az ápolója is jönnének, intek nekik, jelezve, hogy maradjanak... megpróbálom elrendezni az ügyet, legalábbis remélem, hogy kiolvassák a tekintetemből a néma kérésemet. Ha meg nem, úgy is visszajövök szólni, vagy hamarosan társaságunk akad.
A teremből kiérve a tekintetemmel már őt keresem, melyik irányba futott el, szerencsére a lépteinek visszhangja is elég árulkodó, és még épp idejében sikerül elcsípnem, amikor a kanyar miatt eltűnhetne a szemem elől a folyosón. Sietve utána is indulok, és bár a futás nem az erősségem - nem is készültem úgy, hogy ma még ezt is fogok - de szerencsére néhány percen belül így is sikerült beérnem, hogy (ha még futott, akkor előbb a kezét megragadva állítsam meg, amennyiben már megállt, úgy) szó nélkül magamhoz ölelve akadályozzam meg, hogy megint szökni próbáljon.
- Hééé, csss, semmi baj! Már túl vagy rajta. Semmi baj, itt vagyok. - szorítottam magamhoz, lehetőleg úgy, hogy ha próbált is hadonászni vagy menekülni, most nem voltam hajlandó engedni, hogy megint eltűnjön, aztán magát okolva süppedjen az önsajnálat mocsarába, megint. Nem is tudom, mit kéne mondani ezek után, egy szimpla "ügyes voltál" olyan sután és szerencsétlenül csengene mindazok után, amit odabent mesélt, így ha már a szavak nem is jönnek olyan könnyen, próbálok azok nélkül támaszt nyújtani neki, aztán majd elválik, hogy elfogadja, vagy inkább harciasan fogadja a dolgot.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Kedd Jún. 26, 2018 9:25 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena

- Mind a ketten tudjuk, hogy nem fog a falak között maradni. – fúrtam a pillantásomat az övébe, hiszen ő is ismerni fogja most már a múltam a legtöbb részét és esélyesen nyomot fog hagyni benne is. Az pedig, hogy pontosan miként is fogalmam sincs, hiszen ekkor még én se tudtam, hogy mit fogok mondani vagy miként.
Nem gondolkoztam, a szavak végül maguktól törtek a felszínre egy régen elfeledésre váró történetet megelevenítsenek. Amennyire eleinte netán könnyűnek tűnhetett a beszédem, a mesélés, pontosan annyira lett mindig egyre nehezebb. Nem terveztem, egyszerűen csak úgy éreztem minden egyes képzeletbeli lépéssel, hogy szép lassan saját magamnak tépem fel a varratot, ami igazán soha nem forrt be, de legalább egyben tartott valamennyire. Rémisztő és ijesztő volt újra átélni, hiszen míg ők azt hitték netán, hogy csak fejben járok ott, vagy éppen a lelkiszemeim előtt jellennek meg a dolgok, addig a valóság ennél sokkal ridegebb volt. Nem véletlen húztam össze idővel magamat apróra se a széken. Mintha csak most is érezném az érintéseket, a hörgést a fülemben és minden apró rezdülést. Sikolyt, a fájdalmat, ami mindig átjárta a testemet, még akkor is, amikor már meg se próbáltam ellenkezni, egyszerűen csak beletörődve vártam arra, hogy újra megölje egy részemet. Mint amikor a papírt meggyújtod és szép lassan ég el; messze száll a pernye.
Azokban a pillanatokban nem igazán fogtam fel, hogy miként is sikerült elmondanom ezt, hogy miként tudtam újra megnyílni, de a végére természetesen újra inkább menekültem volna. Nem akartam látni az emberek arcát, érzéseiket, ahogyan kiül az arcukra. Hallani netán a szavukat, amivel vigasztalni vagy faggatni próbálnak tovább. Érjék be ennyivel, nem álltam arra készen, hogy a szavaim következményeivel szembe nézzek, vagy talán jobb kifejezés lenne azt mondani, hogy szembe nézzek azzal, hogy a múltam miként is hatott ki a jelenemre és másokéra.
Nem tűnt fel, hogy valaki netán utánam jönne, nem érdekelt, csak távol akartam lenni attól a teremtől. A lépteim sietősek voltak, egyszer még neki is mentem valami bútornak, ami a folyóson volt. Lábam sajgott, de nem érdekelt, csak kifelé próbáltam jutni az intézetből, mert mintha hirtelen levegőt se kaptam volna. Könnyeimtől nem láttam tisztán, a légzésem egyre inkább szaporább volt a sírásnak köszönhetően. Amikor megéreztem azt, hogy valaki a elkapta a kezemet, akkor megpróbáltam elrántani, de helyette inkább pontosan az ellenkező irányba sodródtam, míg valaki ölelésében nem kötöttem ki.
- Kérlek… - csak engedj el… mondtam ki némán a végét, miközben mellkasát ostromoltam az ökleimmel és egyre jobban sírtam, míg végül kicsit legalább csillapodni nem kezdett az ökleim becsapódása… Fejemet mellkasának döntöttem, miközben kezeim is ott pihentek. – Sajnálom… - sajnáltam azt, hogy így kellett megtudnia miféle köze volt a drogokhoz, vagy éppen az öngyilkosságikísérletemhez. Ujjaimmal a felsője anyagába martam, szinte kapaszkodtam belé, mint aki bármelyik pillanatban összerogyhatna, de nem tudtam se megszólalni, se abbahagyni még talán percekig se a sírást. Nem értettem továbbra se, hogy miként képes még ezek után maradni. Most, hogy ennyire bepillantást nyert a múltamba és abba, hogy miért váltam olyanná, amilyennek ő is megismert.


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Kedd Jún. 26, 2018 10:34 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

Jó... lehet, hogy nem szó szerint marad a falak között, az maximum akkor lenne, ha minden jelen lévőt eltennénk láb alól a foglalkozás végéig, de ahogy az orvosokat a titoktartás köti, addig az ilyen terápiák esetében valahogy magától értetődően hallgatnak az emberek sorstársaik nehézségeiről, és nem szokás ország-világ tudtára adni. Lehet, hogy ismerem a múltját, de csak nem gondolja, hogy visszaélnék vele...? Nem terveztem, elvégre ha ennyire érdekelne a sorsa, jó eséllyel el se jöttem volna ma sem, ahogy az elmúlt hetekben sem... és most sem lennék az, aki épp utána rohan a folyosón, azok után, hogy egyetemista koromban mennyiszer, és milyen büszkén hangoztattam, én bizony nő után sosem fogok futni! Erre most nézzenek oda, pont ezt teszem... Én. Önszántamból.
- Nem. - közöltem határozottan, miután sikerült magamhoz ölelnem, és akármennyire is igyekezett szabadulni, verekedni, már csak azért sem engedtem. Ha azt hiszi, hogy csak ő lehet dacból kitartó, akkor tévedett, én is tudok legalább olyan makacs lenni, ha valamit a fejembe veszek, az pedig, hogy csak sajnálatból ész nélkül engedjek minden kérésének - nos, ismerhetne, már eddig sem erről voltam híres. Inkább megyek a saját fejem után, teszem, amit jónak látom, jelen helyzetben konokul kitartottam, aminek hamarosan meg is lett az eredménye, a heves kirohanása is csillapodni kezdett apránként.
- Igazán leszokhatnál az állandó sajnálkozásról. Pláne ha olyan dolgokról van szó, amik önhibádon kívül történtek. - amit az apja tett vele, az anyja döntése, az apja balesete, az, hogy mi közöm volt az élete alakulásában... szinte mindenhol csak sodródott az árral, vajmi kevés lehetőséggel, hogy változtasson a dolgokon, és nem ő akarta, hogy így alakuljanak a történtek. Tényleg semmi szükség rá, hogy minden apróságért sajnálatát fejezze ki, sőt...
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérni, hogy ennyire nem vettem észre, amit kellett volna. - inkább bele sem akarok gondolni, hogy mi történt volna, ha mégsem tudják megmenteni, ha az elvonó helyett a temetéséről kaptam volna a hírt. Abban a tudatban élni utána a napokat, hogy még egy ember van, akinek az élete az én felelőtlenségemen szárad, amit megakadályoztam volna, de mégsem voltam rá képes... már először is rohadtul nehéz volt, nem tudom, másodszor képes lettem-e volna rá. Örültem, hogy esetében ha csak egy fokkal is, de szerencsésebben alakult a sorsa, mert míg a halálból nincs visszaút, addig minden másból lehetséges valamilyen szinten felállni, kilábalni. És ki gondolta volna, hogy pont egy ilyen pillanat szükséges ahhoz, hogy végre én is megvilágosodjak, és tisztán lássam a dolgokat?
Hagytam, hadd sírja ki magát, hátha aztán könnyebb lesz valamivel a lelke, én türelmesen vártam, a hátát simogatva közben, elvégre miénk volt a világ minden ideje, ha eddig nem jöttek utánunk, akkor nem hiszem, hogy most jönnének, nem is hiányoztak különösösebben.  Ahogy csillapodni kezdett a sírás, és már nem féltem attól, hogy összerogyna, óvatosan letöröltem a könnyeit, hátha nem jönnek újak helyette, holott sejtettem, naiv hozzáállás lenne ilyenben reménykedni.
- Egy jó azért abban is van, ha az ember minden szempontból földre kerül. Onnan már csak felfelé vezet az út... és abból kiindulva, hogy mennyi mindenen mentél át eddig, ideje, hogy végre jobbra forduljanak a dolgok, nem gondolod? - persze, biztos azzal jön majd, hogy mindig lehet rosszabb, de a fenébe is, ilyen fiatal létére ne lássa már ennyire borúsan az életet! Pont abban a korban van, amikor a lehetőségek tárháza végtelen, élveznie kéne azt, nem rettegnie a holnaptól... És akármennyire képtelen hinni benne, valahol bennem is nő a késztetés, hogy bebizonyítsam számára, lehet más nézőpontból is szemlélni a dolgokat, mint ahogy eddig tette.
- Athena...
Az ujjaim, amik eddig a könnyeit törölgették, most lentebb csúsznak az arcán, hogy ha még mindig a felsőmbe rejtené azt, vagy csak egyszerűen az orrát lógatná, elérjem, hogy végre rám figyeljem. Ha pedig eddig megvoltunk, akkor egy merészet gondolva lassan közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, még inkább megkavarva - vagy pont, hogy leegyszerűsítve? - az amúgy sem egyszerű történetünket.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szer. Jún. 27, 2018 7:21 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena

Amikor kimondta azt a bizonyos szót, akkor csak még inkább ostrom alá vettem a mellkasát, hiszen nem akartam ott lenni. Hazugság, nagyon is akartam az ölelésében lenni, de mégis féltem és elfutottam újra. Olyan jól értettem ahhoz, hogy miként fussak el és lökjek el mindenkit magamtól, hogy már egészen elfelejtettem azt, hogy netán milyen érzés lehet az, amikor valaki ténylegesen melletted áll és nem pedig ellök. Mind a ketten tudtunk csökönyösek lenni, így annyira meg se kellett volna lepnie, hogy nem enged el, hanem inkább kivárta azt, hogy csillapodjanak az érzéseim és kevésbé akarjak kárt tenni a mellkasában, míg végül sírva nem bújtam hozzá. Elvesztem az ölelésébe és esélyesen úgy kapaszkodhattam ujjaimmal gyűrve a felsője anyagát, mint amikor a kisgyerek csimpaszkodik az ember ruhájába, hogy nehogy elessen, vagy csak nehogy letegyék.
- Ha nem mindig csak menekültem volna… - szipogtam a mellkasába, hiszen még mindig sírtam. Légzésem szapora volt, a könnyeim a felsőjét áztatták, de most nem érdekelt. Nem akartam megmozdulni, csak kapaszkodtam és bújtam, mint egy koala, vagy éppen egy panda. Igaz, azok általában a videókban az ember lábára csimpaszkodnak rá. Mindegy is, egyszerűen most csak menedéket kerestem, miután a sebeket feltéptem és úgy éreztem időről időre, hogy megfulladok, hogy nem kapok levegőt.
- Nincs miért bocsánatot kérned, mindent elkövettem, hogy ne akarj a közelemben lenni… - motyogtam továbbra is kicsit érthetetlenül, de talán még így is érteni fogja, hogy szinte nem is hozzábeszélek, hanem inkább a pólójának, vagy a mellkasának. Részletkérdés az egész. Régóta nem hagytam azt se, hogy bárki is így vonjon az ölelésébe, de most mégis úgy éreztem, hogy menedéket lelhetek itt, hogy a viharba ideiglenes békességet hozhat, hiszen kár lenne azt állítani, hogy ennyi elegendő lenne ahhoz, hogy begyógyuljanak a sebek, vagy legalábbis szebb emlékek elnyomják a démonok által őrzött rémálmokat. Mennyiszer kívántam azt, hogy bárcsak az egész rémálom lenne, de túl sokáig voltam minden egyes nap arra emlékeztetve, hogy ez a valóság és azok az évek valóban megtörténtek.
Nem tudom, hogy meddig állhattunk ott némán és elveszve a gondolatokba. Vajon neki mi jár a fejében? Másképpen néz rám valójában most, hogy tudja mi történt? Hogy tudja volt olyan pillanat, amikor már feladtam a küzdést és egyszerűen csak a halálra vágytam, amíg az apám elrabolt? Fogalmam sem volt és esélyesen soha nem fogom megtudni, hiszen nem voltam a legjobb abban, hogy kiismerjem az embereket, vagy olvassuk bennünk, mint egy könyvben, hiszen inkább távoltartottam magam eddig, nem pedig megismerni akartam őt. Aztán jött és Maddie, meg a családja, meg persze Grace és minden kezdett a fejetetejére állni. Nem is kicsit. Amikor arcomhoz ér legelőször, hogy letörölje a könnyeimet, akkor alig érezhetően összerezdülök, hiszen annyira elmerültem a gondolataimban, hogy teljesen váratlanul ért, de nem löktem el a kezét. Hagytam, hogy megpróbáljon megszabadítani a könnyektől, amik korábban az arcomat „mosták”, illetve a felsőjét áztatták.
Kérdésére nem néztem fel rá. Inkább csak a kezemet fürkésztem, amivel még mindig kapaszkodtam belé, mintha attól tartanék, ha elengedem, akkor elillan és többé netán nem látom. Tisztában voltam vele, hogy ez badarság, de olykor mégis a félelem túl nagyúr tud lenni és befolyásolja könnyedén az embert. – Lehet, hogy igazad van, de eljön az a pillanat is olykor, amikor az ember szinte már fél hinni a jó dolgokban, mert fél attól, hogy mi lesz akkor, ha egyszer megfosszák tőle. Nem akar újra elmerülni a sötétségben, mert az már túl fájdalmas lenne. – halkan, de őszintén csendült a hangom. Esélyesen pedig ebből kiérezhette azt, hogy szeretnék hinni a jóban és kapaszkodni abba, hogy most már csak felfelé fog vezetni az a bizonyos út, de féltem attól, hogy nem csak bukkanok lesznek azon az ösvényen, hanem olyan dolgok is, amik netán újra visszalöknek ebbe az egészbe. Ha nem is úgy, mint a múltam teszi, de valamilyen módon mégis.
- Hmm??? – csak ennyi hagyja el az ajkaimat és már éppen felpillantanék rá, amikor is szinte lefagyok annak köszönhetően, hogy az ujjai miként csúsztak lejjebb az arcomon. Nem értettem, hogy mit művel, a szívem hevesebben zakatolt, amikor maga felé fordította a fejemet. Ő közeledett, én meg mozdulni nem bírtam. Éreztem, hogy mire készülhet, de mégse bírtam semmit se. Egyszerűen csak álltam ott, mint aki kővé dermedt abban a pillanatban, hogy az ajka ajkamhoz ért. Esélyesen nem erre számított, de lefagyott a rendszer és a félelem úgy cikázott újra végig minden egyes porcikámon, hogy esélyesen még a cikesz is megirigyelhette volna a sebességét a Harry Potterben. Pillanatok múlásával, ami lehet csak pár másodperc volt, de mégis óráknak is tűnt volna abban a pillanatban valami más is kezdett megszületni. Melegség járt át és mintha csak csalogatott volna, hogy hunyjam le a szemem és vesszek el abban az érzésben. Próbáljam ki, jó lesz az… a harc pedig egyre erősebb lett eme két érzés között, míg végül esélyesen kicsit esetlenül, de viszonzásra nem lelt PJ tette. Lehet addigra netán már ő is elbizonytalanodott, hogy jó döntést hozott-e, de igen és ezt próbáltam kifejezni. Miután ajkaink elváltak egymástól kellett még pár lopott pillanat mire újra kinyitottam a szememet és őt fürkésztem, hiszen egészen a hatása alá kerültem. Soha nem volt részem ilyen érzésekben, mintha ezernyi pillangó repkedett volna a gyomromban és csak újra arra vágytam, hogy érezhessem a csókját.
- Nem akarok visszamenni, nem lehetne, hogy? –  inkább kimenjünk, hogy ne menjünk vissza, hiszen nem tudnék már figyelni és azt hiszem, hogy most nem is akarom elrontani ezt a pillanatot. Mielőtt viszont felelhetett volna most én hajoltam hozzá közelebb, ha esetlenül is, de megcsókolja, pusziljam attól függően, hogy miként is reagált. Nem mondom, hogy ez lesz mostantól a köszönésünk, de most mégis azt hiszem ebbe az érzésbe akartam menekülni, amit azokban a pillanatokban éreztem, s ha hagytam, akkor esetlenül egyik karomat a nyaka köré is fontam. S egészen jó ötletnek tűnt, míg a közeledő lépteknek köszönhetően más emlék nem jutott eszembe. Abban a pillanatban sietve próbáltam meg eltolni magamtól és hátráltam meg egy lépést. Pillantásomban pedig láthatta, hogy nagyon is jó érzés volt, de valami mégis megrémített.  Sietve töröltem meg az arcomat és mielőtt bármit is mondhatott volna sarkon fordultam, hogy elinduljak kifelé, mintha csak ki akarnám tisztítani az elmémet. Azt pedig reméltem, hogy követni fog, vagy beér és együtt megyünk ki a kertbe.
- Köszönöm, hogy eljöttél és itt voltál velem. Még akkor is, ha nem én szóltam neked. – törtem meg végül az esetlegesen beálló csendet, miközben óvatosan pillantottam rá. Vajon minden ennyire káoszos lesz? Ennyire kettősség fog uralni, vagy idővel el fog múlni, ő képes lesz rá? Reméltem, hogy igen, hiszen még mindig részben annál a bizonyos csóknál jártam… még mindig a hatása alatt voltam…

■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szer. Jún. 27, 2018 9:45 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

Lehet, hogy estére gazdagabb leszek néhány kék-zöld folttal, de akkor is makacsul kitartok, akármennyire is gyepál a kisasszony. Igaz, egy pillanatra megfordul az is a fejemben, hogy magamhoz szorítom annyira, hogy moccanni se bírjon, de félek, az csak még inkább olaj lenne a tűzre, és ahelyett, hogy megnyugodna, csak még inkább pánikolni kezdene helyette, így jobb híján, tűrök és várok. Szerencsére nem hiába...
- Fiatal voltál még. Néha sajnos az egyetlen mód a túlélésre az, ha az ember menekülőre fogja. - elvégre teljesen más az, ha szinte még gyerek az ember, vagy már felnőtt, vagy épp mivel kell szembenéznie... módjában el, megvan a képessége arra, hogy tegyen ellene, vagy túl fiatal, gyenge, és tapasztalatlan ahhoz, hogy más esélye legyen? Az ő részéről inkább kényszernek érzem a dolgot, az anyja részéről az, hogy tudott róla, mégsem tett ellene, sokkal inkább gyávaságra vall.
- Ja, hogy az mind szándékos volt? Azt hittem, ez a veleszületett bájod, Mufurc. - feleltem komolytalanul, hisz akárhogyan is, de valahol csíptem ezt a szemtelen, csipkelődő stílusát. Nem mondom, hogy néha nem megy az agyamra vele, de összességében még mindig inkább ilyen legyen, mint valami tutyimutyi, nyámnyila anyámasszony katonája.
Szótlanul simogatom a hátát, amíg megnyugszik egy kissé, de hogy közben néhány perc, vagy akár egy fél óra telik el, azt magam sem tudnám megmondani, akárcsak az előbb bent a teremben, most is egészen elkalandozok az emlékek között. Milyen különös, amikor először találkoztunk, még milyen távolságtartó és ellenséges volt, mint valami kis sündisznó, akihez hozzá se lehet érni, mert egyből kiereszti a tüskéit. Most meg? Nem hittem volna akkoriban, hogy lesz még ilyen is velünk...
- Igen, tudom... a jót könnyű megszokni. De aki egyszer már padlóra került, és onnan újra talpra áll, teljesen más szemmel néz a világra, sok dolog átértékelődik benne... másképp áll a világhoz, mást jelent számára a boldogság, megtanul örülni azoknak a dolgoknak, amik azelőtt természetesnek és jellegtelennek tűntek számára... - én legalábbis abszolút így voltam vele, valahogy már legkevésbé sem vonzott a pénz vagy a buli világa, amik előtte a mindennapokat jelentették számomra. Nem hiába, hogy egy olyan helyen élek, ahol, és nem Párizs valamelyik elit negyedében, akár a szüleim vagy a bátyám. Remélhetőleg idővel majd Athena szeme is kinyílik ilyen téren, és megtalálja a maga helyét a világban, még ha most sok minden igencsak képlékeny is számára.
Nem vagyok biztos benne, hogy épp könnyítek a dolgán, vagy pont, hogy megnehezítem, amikor elfog a késztetés, hogy megcsókoljam, nem is igazán foglalkozok vele jelen pillanatban... inkább csak azt akarom, hogy ráébredjen végre, van aki számára ő is fontos, akármit is gondol magáról.
Azt hiszem, elsőre már azt is sikerélménynek könyveltem el nála, hogy nem húzódott el, vagy kevert le egy pofont azon nyomban, igaz, amikor néhány pillanattal később is még teljesen lefagyva "tűr", megfordul a gondolat a fejemben, hogy nem-e most kapott szívrohamot... Szerencsére azonban nem, amikor pedig még viszonozza is a csókomat, finoman szólva is hatalmas kő esik le a szívemről.
- Hogyne lehetne? Én végigültem már elég ehhez hasonló terápiát, te meg így is várakozáson felül teljesítettél mindenki szemében. - egyezek vele, miközben még mindig szórakozottan vigyorgok, a terem irányába nézve... csak arra nem számítok, hogy amikor ismét Athena felé fordulok, ezúttal ő lesz az, aki meglep engem egy újabb csókkal. Ahelyett azonban, hogy lefagynék, ezúttal én is sokkal bátrabban viszonzom a gesztust, ahogy pedig megérzem a karját a nyakamban, már én is nyújtom a kezem, hogy fél kézzel magamhoz húzzam-öleljem. Legalábbis addig, amíg a következő pillanatban közeledő léptek zaja nem üti meg a fülemet, és már érzem is, hogyan bújna, menekülne ismét a másik. Mint a gimisek, akiket becsengetés után csókolózáson kapnak a gimi folyosóján, úgy röppenünk szét, ez a gondolat pedig valahol akaratlanul is megmosolyogtat. De régen is volt már... egészen nosztalgikus érzés, számomra legalábbis, Athena esetében meg inkább az újdonság varázsáról beszélhetünk, ahogy elnézem a tekintetét, reakcióit.
Kár, hogy már azelőtt tovább indul, hogy megszólalhatnék, de ha már így alakult, akkor megvártam, hogy ki közeledik - miután pedig kiderült, hogy Agnes indult utánunk, hogy minden rendben van-e Athenával, biztosítottam róla, hogy nem kell aggódni miatta. A történtekhez képest egészen jól, csak túlságosan nyomasztóvá vált számára a benti, zsúfolt légkör. Még váltottunk néhány szót, majd ő ismét a terem felé vette az irányt, én meg arra folytattam utamat, amerre a szeplős szőkém sietett el az imént.
- Szívesen. Még múltkor említették, amikor legutóbb itt jártam, hogy egy ilyen jellegű foglalkozással is készülnek. - zárkóztam fel Athena mellé, a terasz kő korlátjára támaszkodva, miközben a tekintetemmel a kertet figyeltem - Tudod... amíg én is egy hasonló intézetben laktam, számtalan ehhez hasonló terápia volt, és bár én se hívtam soha senkit, sőt... ha lehetett volna sem tudom, kit láttam volna ott szívesen az ismerőseim, családtagjaim közül, de az, hogy másokhoz mindig érkezett valaki, hozzád meg senki... nem tartom magam túl érzelgős típusnak, de az azért elég cefetül tud esni az embernek, a tudat, hogy tényleg egyedül maradt. - merengek hangosan, mielőtt ismét Athena felé fordítanám a tekintetemet. Volt már része neki is hasonló élményben, még ha más körülmények között is, nem akartam, hogy ismét ezt kelljen éreznie, pláne úgy, hogy időben tudtam a mai napról.
- Látod? Ami érdekel, annak úgy is utána járok, meg kiderítem, így kár hallgatni az ilyenekről. Spóroljunk meg magunknak pár kört, és legközelebb szólj bátran, ha szükség van rám. - mosolyogtam rá bátorítás gyanánt. Azt nem ígérem, hogy mindig ráérek majd, vagy azonnal ugrok, ha szól, de időmből és energiámból mérten igyekszem majd.
- Vagy inkább kapd össze magad minél előbb, aztán szabadulj ki innen. Nem mint ha nem lenne szép hely, de... na, azért érted. - gondolom neki sem kell bővebben kifejteni a dolgot, a város mégiscsak több lehetőséget rejt, arról beszélve, hogy idebent minden mozdulatát szemmel tartják. Nem mint ha engem annyira zavarna, ha tudomást szereznének rólunk, de aki nem ehhez van hozzászokva, annak fárasztó ez az állandó megfigyelés.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Szer. Jún. 27, 2018 10:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

PJ && Athena

- Ne aggódj, akadnak még olyan dolgok ott, ahonnan korábban is jöttek. Lehet tényleg inkább velem született dologról van szó. – mosolyodtam el haloványan, de ezt ő nem is láthatta, hiszen még mindig inkább mellkasához fúrtam az arcomat. Közben pedig még a könnyeim is patakokban folytak, miközben a hátamat simogatta, hiszen legtöbb esetben így próbálják megvigasztalni a másikat. Fura dolog belegondolni, hogy amikor először találkoztunk, amikor még csak a kezemet fogta mennyire ellenségesen viselkedtem és miként akadtam ki, miközben most meg… most meg hozzábújok pontosan úgy, ahogyan egy plüssmackót szokás ölelgetni. Bár van egy olyan sejtésem, ha nem róla lenne szó, akkor nem viselném ilyen jól. Talán még Jerry ölelést se lennék képes ennyire békésen fogadni.
- Nem hiszem, hogy valaha képes lennék megszokni és elkényelmesedni. A jót sokan nem becsülik, természetesnek veszik, én… - gondolkoztam el pár pillanat erejéig, hiszen ő is ilyen volt az életemben. – Hihetetlen és nem mindig könnyű elhinni, hogy ez netán nem csak álom, hanem valóság. Ez az egész olyan, mintha hirtelen a világ kezdene szép lassan színessé válni. Ijesztő, az árnyak megmaradnak, de szín költözik bele és melegség, még ha lassan is. – nem voltam biztos abban, hogy érteni fogja azt, hogy mire is gondolok, de reméltem. Reméltem azt, hogy érteni fogja, mert jelenleg nem tudtam volna ennél értelmesebben kifejezni. Ahhoz túlzottan is zavarodott voltam és elveszett ezen a peremvidéken, ahol a múltam és a jelenem találkozott újra, csak most azzal a különbséggel, hogy az egyik világ színes volt és csalogató, míg a másik a jól ismert szürkeség, démonokkal, megannyi félelemmel, szomorúsággal és természetesen magánnyal.
Sok mindenre számítottam, de erre nem. Igazából szerintem még a gondolattal se mertem soha eljátszani. Miként is tehetném, ha legtöbb érintés csak rossz emléket őriz nálam? Így pedig nem volt meglepő, hogy belőlem lett az újabb kiállítási darab, vagyis szoborrá változtam. Fogalmam sincs, hogy meddig tartott a fagyás, mennyire volt hosszú, szánalmasnak tűnő, vagy kit érdekel, hogy mit mondanának rá, mert végül győzött a kíváncsiság, s az, hogy tényleg szabad lehessek. Hogy megismerhessek egy olyan világot, ami hív és csábít maga felé egyre jobban, hiszen tudom, ha kinyújtom a kezem, akkor esélyesen megfogja fogni valaki és segíteni fog… Bizalom, ami lassan épül, de annál inkább törékeny tud lenni. Nem akartam bizalmat adni, de mégis megnyerte magának, a híd elkezdett épülni a két világ közé…már csak az lesz a kérdés, hogy valaha át fogok-e tudni jutni rajta és ő ott lesz-e velem mindig.
Lehet ügyetlen, béna vagyok és nem olyan profi, mint amikhez szokott, de végül viszonzásra lelt a csókja és az érzések csak még inkább bekebeleztek. Képes voltam rövid időre mindenről megfeledkezni, a félelmeimet elengedni és hagyni, hogy magával rántson még inkább, míg végül a valóság újra vissza nem követelt minket magához.
- Végigülni én is megtettem már jópárral, de most először beszéltem csak. Sejthettem volna, hogy ez lesz, aztán meg majd még többet követelnek tőlem. – forgattam meg a szemeimet drámaian, de érezhetően jobb volt a kedvem. Még akkor is, ha az arcom inkább nyúzott volt, a szemeim pedig piros színben pompáztak a korábbi sírásnak köszönhetően. Nem tudom, hogy mi ütött belém, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezentúl mindig így fogom köszönteni és az se kizárt, hogy lesz még rendszerleállás nálam, amikor meglépi újra és újra ezt, meg megannyi kétség és félelem, hogy vajon egyszer nem merül-e benne annyira, hogy tovább akarjon lépni váratlanul, miközben én nem is állok még készen rá, de próbáltam hinni abban, hogy nem ok nélkül rombolta le már ennyire is a falaimat és nem ok nélkül jött létre a bizalom csírája is akár akartam eleinte, akár nem. Most pedig örültem annak, hogy így van. Talán még túlzottan is magukkal ragadtak a gyomromban lévő pillangók és ennek köszönhetően sodródtam közelebb, hogy most én csókoljam meg, míg valaki közeledni nem kezdett. Attól féltem, hogy meglátnak-e? Lehet, de leginkább egy pillanatra a múltam jutott eszembe, hogy mennyire képes voltam rettegni a léptek zajától, mert tudtam, hogy mi vár rám…
Fura dolog az emberi természet, hogy olykor mik képesek rossz dolgokat eszünkbe juttatni és megpróbálni elrontani a boldog pillanatainkat, de nem akartam ezt, mert ahhoz túlzottan is jó érzés volt és biztosan segíthet abban is, hogy kitartsak, mert megéri küzdeni. Hosszú idő után egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy tartozom valahova.  
Ő marad és még látom, hogy valamit beszélnek Agnessel, de én inkább kint várok rá. Felülök a korlátra, a lábaimat lelógatom és pár pillanatra még a fejemet is hátrahajtom, hogy jobban érezhessem a napsugarak simogatását. Amikor viszont mellém ér, akkor kinyitom újra szemeimet és kíváncsian fürkészem őt, mielőtt megszólalnék.
- Igen, nem a legkellemesebb, de azt se akartam, hogy bárkinek ezt el kelljen viselnie, mert van egy Mufurc az életében. Nem akartam senkit se erre kényszeríteni, hogy eljöjjön. Azt hiszem ezért se szóltam. – vallom be kisebb hezitálást követően. Olykor még a magány is jobb, mint esetleg tudni, hogy mások szenvednek mellettünk és olyan dolgokról kell hallaniuk, ami nyomott hagy bennük is és csöppet se tea mellé való téma.
- Szóval érdekellek, érdekesen fejezed ki. – húztam őt játékosan, miközben el is nevettem magam, majd újra inkább a kertet és a tájat fürkésztem, miközben átvetettem a korláton a lábaimat is, hogy kifelé üljek rajta. – Ahh, nem te mondtad, hogy Mufurc vagyok, akkor miért is gondolod azt, hogy szükségem lenne rád legközelebb is, vagy éppen téged riasztanálak? – sandítottam rá komolyan, de a számsarkában meg is jelent az aprócska mosoly, ami elárult, hogy csak ugratom őt és megint hozom a formán. Ha már azt mondta, hogy eddig azt hitte velem született dolog, akkor ne okozzunk már csalódást. Ha pedig még mindig mellettem állt, nem keveredett mögém, akkor játékosan még meg is löktem őt a vállaimmal. Fura volt belegondolni, nem olyan rég miként menekültem sírva és ő miként hozott békesség a háborgó vidékre, ha jelenleg még biztosan nem is örökre, de egy időre igen és ezért hálás voltam neki. A többit meg majd eldönti az idő vaskereke.
- Értem, nem szeretsz kijárni ide, vagy jobban örülnél annak, ha inkább nálad lógnék és ott mennék az agyadra? Még a végén rám fognád, hogy nem tudsz festeni, mert elvonom a figyelmed. – azt hiszem kisebb huncutmosoly kúszott az arcomra, olyan igazi csibészes, ami még a gyerekek arcán is megtalálható. Az őszinte huncutság, miközben részben angyalinak néznek ki. – Megmutatod majd akkor a várost a te szemeddel? – tettem fel a kérdést reménykedően, mert lehet itt élek 2 éve, de eddig nem sok esélyt adtam neki. Megvoltak a magam helyei, amik nem voltak annyira vidámak, de érdekelt, hogy ő milyennek is látja a várost és mit szeret benne.
- Ha eljön az utolsó hetem, akkor biztosan nem kell jönnöd látogatni. Elméletben külföldre utazunk, hogy mindenkitől elszakadjunk és újra elkezdjünk visszazökkenni a normális életbe. Lesz egy unalmas heted, nem is értem, hogy fogod kibírni. – ártatlanul adtam elő, mintha amúgy is unalmas hetei lennének, mert én nem szoktam bajt kavarni, pedig nem egyszer okoztam neki fejtőrést. De most mégis annyira könnyedén jött ez a beszélgetés, a bolondozás, mintha mindig is ebben a világban éltem volna. Vajon, ha elmegy, akkor milyen érzések fognak hatalmába keríteni? Rám törnek újra a démonok, vagy még azelőtt megteszik, hogy véletlen se felejthessem el azt, hogy miért is próbáltam távolmaradni tőle…
Nem tudom, csak azt, hogy végre meg akartam tenni egy lépést azon a bizonyos hídon, ami egy másik világot tartogatott a túloldalon, vele akartam megtenni, még ha apró lépésnek is tűnne másoknak, nekem akkor is nagy lépés volt a mai már több ok miatt is és még véget se ért a nap.


■ ■  credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
161
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
scarlett simoneit


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet •• Pént. Jún. 29, 2018 9:19 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && JP

- Ó, ha valami, hát emiatt végképp nem aggódok. - a hangomon is érezhette, hogy mosolygok. Igaz, nem ismertem túl régóta, de ennyire azért már ismertem, hogy mindenre van valami frappáns visszavágása, és meg kell hagyni, egészen jók. Talán azért is olyan élvezetes a vele való csipkelődés.
- Hidd el, menne! Még ha most nem is úgy tűnik. - hülye példa, de nekem is hiányozna, ha holnaptól abbamaradnának ezek a kis látogatások. Mert lehet, hogy valamilyen szinten időt szakítani rá, ide jönni, hazakeveredni a város túlsó felére, de mégis, azért a néhány óráért megéri. Ha úgy nézzük, ilyen rövid idő alatt már sikerült megszoknom... Bár még mindig úgy vagyok vele, hogy inkább jöjjön ki minél előbb, aztán más helyszínre szervezzük a programokat!
- Ha nem tudnám, hogy miről van szó, az jutna eszembe róla, mint amikor egy vak ember egy szemműtét után először lát, vagy valaki hallókészülék segítségével először hall életében hangokat... - és azok után, amilyennek Athena múltját ismertem, azt hiszem, sejtem, hogy mire is gondolhat ezzel az egész metaforával. Valamilyen szinten számomra is új ez az egész, még ha teljesen más módon, mint esetében, hisz nálam a kényszer nyomta rá a bélyegét a múltam ezen részére... mennyiben más is az, amikor saját döntésed miatt keresed valaki társaságát, nem azért, mert muszáj!
Ha tudnám, hogy milyen gondolatok kavarognak a fejében, segítenék elűzni őket, hogy ilyesmi miatt kár aggódnia... nyilván tapasztalatlan még, de ez nem is vártam mást, badarság lenne másra számítani. Egyébként sem születik senki, semmiben profinak, gyakorlás kérdése az egész. Másrészt meg, kimondottan bájosak és szívet melengetőek az első szárnypróbálgatásai, ennek is megvan a maga varázsa, mindkét fél számára.
- Ilyen ez a popszakma. - értettem egyet vele, abba pedig inkább nem megyek bele, hogy ha ő néhány hét, hónap alatt ilyen sokat végigült, én majdnem három év alatt hányat szenvedhettem-unatkozhattam végig? A lényeg, hogy megtette az első lépést, innentől kezdve talán már könnyebb lesz, annyiból legalább, hogy látják, ő is elkezdte feldolgozni a történteket. Aztán majd kielemzik, kivesézik még ezer meg egy létező szempont alapján a gyógyulás érdekében...
Kellemes meglepetésként ér az, hogy ezúttal én kapok csókot tőle, annyira talán nem is reménytelen eset, mint amilyennek tartja magát? Vagy amennyire próbálja mindenkivel elhitetni. Csak azt sajnálom, hogy nem tart túl sokáig a pillanat, hála a közeledő léptek zajának, amik belerondítanak a pillanat meghittségébe, mielőtt pedig bármit is reagálhatnék, Athena már menekülőre is fogja a kert felé. Követem én is, csak váltok néhány szót az ápolójával, hogy ne aggódjanak annyira miatta.
- Most ne sértődj meg, de te bent vagy, mi kint... őszintén? Ha valaki annyira nem akarna eljönni, úgy sem igazán tudod mivel kényszeríteni idebentről. - ha pedig megfordítja ezt az egészet, akkor azt is láthatja, hogy aki eljön, az törődik vele annyira, hogy vállalja ezeket a járulékos kellemetlenségeket a gyógyulása érdekében. Én is itt vagyok, pedig még csak nem is említette, hogy lenne ilyen foglalkozás mostanában.
- Most miért? Ha dorombolnék meg úgy dörgölőznék hozzád mint valami macska, az még érdekesebb kifejezése lenne. - arról nem is beszélve, hogy nem csak érdekesebb, hülyébb is. De ilyesmire úgy sem vetemednék, még otthon sem, nem hogy olyan helyen, ahol mások is láthatnak, hogy aláássam a maradék méltóságomat meg önbecsülésemet is?!
- Igaz, én kérek elnézést a feltételezésért. Szóval ennyire voltam jó. - forgattam drámaian a szemeimet, amikor pedig meglökte a vállamat, én sem voltam rest viszonozni a gesztust, vállamat a vállának koccintva, ha már úgy is a korláton ül, én meg annak támaszkodok. Persze lelökni azért eszem ágában sincs, még úgy se, hogy alapvetően nem esne nagyot, ez is inkább csak dísznek van, hogy jelölje a terasz szélét. És még csak nem is rózsák közé esne.
- Most őszintén, nem kényelmesebb lenne? Nekem biztosan. - nézek végig komolyan rajta, elvégre most ő az, aki Rapunzel módjára be van zárva ide, és csak akkor lát bárki mást az ittenieken kívül, ha elzarándokolnak hozzá látogatóba. Az intézet falain kívül azért több a látni való, mint idebent.
- Nézd, Mufurc, van az a figyelemterelés, amit lehet nem bánnék munka közben... - kontrázok rá egy szemtelen vigyorral, ahhoz meg gondolom akad elég fantáziája, hogy sejtse, mire gondolhatok. Nem mint ha attól tartanék, hogy ilyen veszély fenyeget, egy rögtönzött vetkőzéssel akarná elterelni a figyelmem bármiről is, de ha már ő kezdte most is...! Amúgy is, aranyos, amikor a füle hegyéig pirul.
- Megmutathatom, ha kíváncsi vagy rá. - azt mondjuk nem tudom, hogy számára mennyire lenne érdekes, de végül is, miért ne? Ha nem nyeri el a tetszését, akkor úgy sem muszáj erőltetni, ha meg igen, legalább jót szórakozunk, én nosztalgiázok egyet, ő meg jobban megismeri a várost. Így, hogy én itt nőttem fel, azért jobban ismerem, mint ő így két év után.
- Nézzenek oda, milyen jól megy egyeseknek! Minket bezzeg nem vittek sehová annak idején, örültek, hogy végre megszabadulnak tőlünk. Tőlem legalábbis, ameddig rontottam a levegőt náluk. - tettem hozzá, bár alapvetően tetszett az ötlet, hogy itt másképp állnak a dolgokhoz.
- Valószínűleg jót fog tenni némi légkörváltozás. Nekem meg milyen unalmas lesz, el sem tudom képzelni... mint az elmúlt néhány évemben szinte minden hetem? Majd lefoglalom magam valamivel. - legyintek úgy is van mindig mit tenni a ház körül, csak sosem bírom rászánni magam, csak halogatom a tennivalókat. Talán majd most.
- Azt már tudod, hogy merre mentek? - kérdezek vissza - Mindenesetre érezd jól magad, aztán ne felejtsd el a képeslapot meg a hűtőmágnest! - teszem hozzá komolytalanul a két legtipikusabb és legsablonosabb szuvenírt említve. Nem mint ha valójában vártam volna bármit is, ne is azon stresszeljen, hogy ilyeneket vadászik nekem, inkább lazítson, meg tankoljon fel pozitív emlékekből.
- Viszed a rókádat is, vagy ő potyautasnak számítana? - kíváncsiskodok tovább, elvégre jó érzés volt látni, hogy az az egyszerű kis plüssfigura hogy a szívéhez nőtt, mióta megleptem vele.

■ ■  nyelves  ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
109
● ● Reag szám :
98
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Alkohol és Drogrehabilitációs Intézet
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-