Veronique lakása
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 2 Bots




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 3:36 pm ✥

✥ Today at 8:51 am ✥

✥ Yesterday at 10:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:00 am ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 9:23 pm ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 8:53 am ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 8:05 am ✥

✥ Csüt. Szept. 20, 2018 10:34 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Veronique lakása •• Kedd Aug. 21, 2018 2:40 pm

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szer. Aug. 22, 2018 5:02 pm



Veronique & Edmund

Hetek óta magányosan alszom. Se sírás, se nyugtató dallamocska nem kíséri az éjjeleimet. Miért? Vero kisétált az életemből a kislánnyal. Illetve, csak nyugtatóként elköltözött egy másik helyre. A lányomat pedig mindennap láthatom. Naná, hogy megyek. Most is épp feléjük autókázom. Lily-nek magamat viszem, a feleségemnek pedig főztem és sütöttem is. Nem mintha ő ne tudna ügyködni jókat a konyhában, de elakarom kezdeni a dolgokat helyre tenni. Saját módszerekkel. Mason ilyenkor tudja hol vagyok, mindig fürdetésre érek ide, mindig én akarom fürdetni a kislányomat és jól megdajkálni, majd elaltatni. Igazi nagylány, már az asztalnak is nekiesett. Megfejelte. Igazi Rimbaud. Bajt bajjal, ahogy mondani szoktuk. Ennél nagyobb baj már ne történjen. Se vele, se az édesanyjával.
Szeretem mindkettejüket és csak ez számít. Persze hogy hallottam arról, hogy megcsókolta Mich-et, Maze-t… nem számít. Csak egy csók volt. Őrjöngenem kéne? Miért? Vissza tudnám fordítani attól az eseményeket? Szerintem sem. Veszekedni meg nem akarok. Egyikkel sem. Mert nem érné meg elveszítenem őket.
Az épület előtt parkolok is le, felkapom a szatyrot az ételel és lezárom a kocsit. Az ismerős falak közé vetem magam. Annyira idegen ez a hely… nem fog sokáig itt maradni arról kezeskedem. Már akad tervem is, a többi meg majd hozza magát. Az ajtó. ismerős és ismeretlen. Bekopogok kétszer. Csengetni nem szeretek, az én fülem számára zavaró az a hang. Hallom a lányom sikítását. Örül valaminek, végre nem sír, hiszen a fogai is jönnek. Készült pár fénykép róla profi fotós segítségével. Családi fotózáson még nem voltunk, majd ha béke szigetek lesznek mifelénk. Addig nem.
Hallom a zárat kattanni, kisebb lánccsörgéssel már nyílik is az ajtó. Az ajtón állót egy kisebb mosollyal jutalmazom. A feleségem. A mindenem. Az életem.
- Szia. - most is pontosan érkeztem, nem késtem, de előbb sem jöttem. Közel hajolva hozzá egy csókot nyomok a homlokára, majd beljebb is megyek, már látom a másik hölgyeményemet is. De még visszafordulok a feleségemhez.
- Mi a helyzet? Minden rendben? - érdeklődőm, tényleg érdekel, hogy mi a helyzet. Majd a szatyrot felé nyújtom. Lasagne-t, mákos szeletet és pudingos édességet (tejes flan) talál majd benne. Ha nem bassza ki menet közben a kukába.  



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szer. Aug. 22, 2018 5:47 pm



Veronique & Edmund

Nem voltam büszke arra, amit hónapokkal ezelőtt tettem és ha nem is könnyedén vettem rá magam be kellett látnom, hogy Mich-nek nagyon is igaza van és joga van tudnia a férjemnek arról, hogy pár órára mennyire is voltam felelőtlen. Nem takarództam  azzal se, hogy mennyi alkoholt ittam, de esélyesen látta azt, hogy megbántam azt a csókot és azon az estén elkövetett baklövéseimet. Hazudnék, ha azt állítanám bármelyik férfi felérne ahhoz, ahogyan őt látom. 11 éve szeretem, jóban és rosszban kitartottunk egymás mellett, most mégis én voltam az, aki elmenekült, aki úgy érezte, hogy nem bírja tovább azt, hogy a ház állandóan zengjen, ha összetalálkozunk. Azóta nem sokszor láttuk egymást, hiszen eleinte inkább csak hagytam, hogy a lányunkkal legyen. Soha nem lettem volna képes arra, hogy eltiltsam tőle. S titkon mindig is mosolyogva figyeltem őket, ahogyan játszottak, vagy éppen altatta a leányzót. Az elmúlt hetek alatt pedig szép lassan kialakult az is, hogy mindig nem sokkal fürdetés előtt érkezett és neki jutott ki ez a dolog, majd az, hogy utána elaltassa. Csodáltam azért, hogy mennyire gyengéd tud lenni a lányával és mennyire óvja őt. Az pedig, hogy imádta, egyszerűen a pillantásába volt írva.
Nappaliban voltunk, játékai mindenfelé szanaszét hevertek, de most inkább az ölembe mászott be, hogy megnézzük együtt az albumot. A mesekönyvek most háttérbe szorultak és a fényképekkel tarkított album lett a kedvence. Pedig csak véletlen látta meg, azóta meg sokszor a tudtomra adja mutogatással és az édes csacsogásával, amivel próbálja utazni a mi beszédünket. Jó pár éves képek is voltak az albumban, az esküvőről és utána is, amikor kismama voltam. Mosolyogva figyeltem, ahogyan a kezével megérintette a képeket, majd gagyogott hozzá, mintha valami nagyon fontosat szeretne mondani. Amikor meghallottam a kopogást, akkor sietve pakoltam arrébb az ölemből a kisasszonyt, hogy most már helyettem üljön a földön, az albumot pedig egyszerűen leraktam a dohányzóasztalra nyitva, hogy tovább tudja nézegetni a képeket; pár pillanattal később pedig már nyitottam is az ajtót.
- Szia! Pontos vagy, mint mindig. – mosolyát pedig viszonoztam, hiszen mi is kicsit többet beszéltünk már a kezdetekhez képest, de szerencsére a veszekedések is elkerültek minket. Amikor csókot nyom a homlokomra rövid időre elveszem az érzésben, melegség jár át, ugyanakkor könnyedén vág gyomorszájon is, hogy olykor miként is riadok fel az éjszaka közepén, hogy utána rájöjjek egyedül vagyok. Az évek alatt túlzottan is megszoktam, hogy mellettem szuszog, hogy olykor magához ölel, vagy csak én bújok hozzá… Most pedig egyszerűen maradt az üres ágy és a minden porcikámban rejtőző hiány, amit éreztem.
- Igen, jól vagyunk. Ma se volt annyira nyűgös. Nagyi praktikája tényleg működik a fogzásra. – elvettem a szatyrot, majd az elmúlt hetekhez képest most először nyomtam egy puszit a férjem arcára. – Köszönöm, de még mindig tudok főzni. – mosolyodtam el, miközben a lányunk minket nézett. Ő nyújtogatta a kezét és hangját is hallatta, hogy ő is itt van. Csak intettem a fejemmel, hogy menjen nyugodtan, miközben én a konyhába sétáltam, hogy lerakjam az ételt a pultra, az édességet pedig be a hűtőbe. Edmund meg alig, hogy a kezébe vette a lányát már bújt is hozzá a hercegnője. Apás lány volt, nincs mit ezen szépíteni. – Te jól vagy? Minden rendben otthon és az étteremben? Ők is jól vannak? – fel se tűnt hirtelen, hogy miként is hívtam azt a házat, amit pár hete magam mögött hagytam. Egyszerűen annyira természetesen jött. Az pedig nem is volt kérdés, hogy a két fiúért is aggódom, hogy jól vannak-e. Mason is többször járt már itt, de abban is biztos voltam, hogy a férjemnek több mindent elmond, mint nekem tenné. Mégis csak legjobb cimborák voltak hajdanán. – Kérsz inni vagy enni valamit? Ha gondolod, akkor nyugodtan játszhattok még. Nem baj, ha kicsit később kerül ágyba. – tettem még hozzá kedvesen. Nem kell reggel kelni semmi miatt se, mert rohannom kéne valahova. Egyedül a játszótér vár minket.




Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start



A hozzászólást Veronique S. Rimbaud összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Szept. 22, 2018 10:41 pm-kor.
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
165
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Csüt. Aug. 23, 2018 1:25 pm



Veronique & Edmund

Ha tudom, hogy késni fogok, akkor szólok időben, nem hagynám ki a leányzó fürdetését. Minden pillanatban velük akarok lenni, hamarosan ezt lehetővé is teszem. Csak idő kell és ezt megértem. Ha meg nagyon sokat késnék, akkor szólnék, hogy nem jövök, már nem háborgatom egyiküket sem. Szerencsére ilyenre még nem akadt példa és nem is akarok késni, soha, semmi pénzért. A puszit mosollyal fogadom, jól esik ennyi idő után. Végre…talán kicsit jobb lesz, mint volt. Talán túllendül rajta, talán nem, de nem hozom fel. Többé már nem. Nem akarok több veszekedést. Túl sok volt, túl sok energiát emésztett fel és az túl sok haragot generált kettőnk közé.
A törpe már kevésbé nyűgös, a praktika bevált, aminek örülök, így Vero is tud pihenni kicsit. Az meg hogy tu főzni…hát biztos nem olyat, amit én. Szeretek új ízeket bevetni, szeretem megkóstoltatni másokkal és ez most sincs másképp. Beljebb mentem, a lányomhoz igyekeztem széles mosollyal.
- Szia Törpilla. - vettem is az ölembe egyből, ahol hozzám is bújt.
- Hát te mekkorát nőttél tegnap óta. - csodálkoztam el rajta viccesen, mire ő kimosolygott. Az anyja kérdésére felé fordultam széles mosollyal. Közben a lányka a fülemet kezdte gyürködni. Mániája lett kiskora óta. Én nem bánom, az anyjával is ezt csinálja. Valahogy megnyugtatja.
- Kicsit fáradtan, nagy volt a nyüzsgés az étteremben az elmúlt napokban, főleg reggel 5-től, egészen délután 5-ig. Volt egy esküvő is, meg jött egy nagy ember is. - válaszoltam végre az étteremmel kapcsolatos dologgal kezdtem, majd folytattam egy puszit követően.
- Otthon minden oké, rend van és a srácok is tanulnak. Mich sokat segít a konyhán, segít Nath-nek is tanulni. Több energiája van, mint nekem. - Mich-ről mindig élvezet ódákat beszélni. Hogy miért? Mert velünk él egy fedél alatt, visszatért a halálból, ami még számomra mindig új. Nem az, hogy velünk van, inkább az, hogy miként. Milyen testben. De örülök a dolgok alakulásának. Mondjuk annak nem, hogy jelenleg a feleségemmel külön élünk… de majd összehozok pár dolgot, hogy megint együtt legyünk. Annak viszont örülök, hogy ez a dolog tényleg nem változott nála. Aggódik. Értem. A fiúkért. A lányunkért. Mindenkiért a családból.
- Egy jó kávét elfogadok. - pillantok Lily-re, majd az anyjára. Fogalmam sincs kire hasonlít jobban. Én az öreganyámat látom benne, a nővérem meg azt mondja, hogy az anyjára hasonlít. Hát oké, nekem mindegy ez a része, csak egészséges legyen.
- Egy plusz 20 percet megengedünk magunknak, oké törpe? - vigyorgok rá a lányra, aki vissza magyaráz a maga nyelvén. Végül lekéreckedik, hát útjára engedem, had fedezze fel újra a lakást. Végül Veronique mellé lépek, hogy az ő társaságát élvezzem. Hiszen nem csak a lányunk miatt jöttem. Nem mindig ő a fő oka, hogy itt vagyok. A feleségem is fontos.
- Remélem nem okoz gondot tényleg ha tovább maradok. Nem csak Lily-Rose miatt, veled is szeretnék tölteni egy kis időt. - a feleségem, az életem része, nem veszíthetem el. Talán túl késő lenne? Azt nem hagyhatom.  


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Csüt. Aug. 23, 2018 3:01 pm



Veronique & Edmund

Örültem annak, hogy nem lett még nagyobb veszekedés a tettemet követően. Még annak ellenére se, hogy olykor láttam Ed arcán, hogy neki se könnyű ez a helyzet. Egyikünknek se volt könnyű, hiszen 11 éve álltunk már egymás mellett. Azt hittük, hogy soha nem történhet meg ilyen, de most mégis külön házban éltünk és mi is ritkán láttuk egymást. Mégis úgy éreztem, hogy annak ellenére is mennyire is hiányzik nem lennék képes két perc alatt összepakolni és máris hazamenni. Ahhoz sok mindent meg kellene beszélnünk és újra egymásra is találni, hiszen lehet nem veszekedtünk, de nem is beszélgettünk annyit, mint régen és általában a lányunkról volt a téma.
Mosolyogva fürkésztem őket a konyhából, miközben az ételeket pakolásztam el. Nem minden került a hűtőbe, hiszen akad olyan, amit majd hamarosan meg is eszem, ha már ma se túl sok időt fordítottam arra, hogy egyek. Valahogy a hónapokkal ezelőtt kialakult rossz szokásom ilyen téren megmaradt, hogy továbbra se valami sokat ettem.
- Akkor nem unatkoztok, de ez nem is meglepő, hiszen az egyik legjobb hely a tiéd, ha nem a legjobb Párizsban. Még fog tartani a szezon, vagy most már kicsit nyugisabb lesz nálatok is az élet? – tényleg érdekelt a helyzet, hiszen neki se árt, ha tud pihenni. Illetve ott volt az is, hogy amíg róla van szó, addig se magamról kell beszélni és ha nem is mindig dolgozik, akkor akár hosszabb időre is lehetne a lányunkkal. Akár valamelyik délután is elviheti, vagy lehetnek itt is, szerintem mind a ketten örülnének neki lévén mennyire is imádják egymást.
- Csodálkozol? Nem mindenki olyan vén, mint egyesek. – ugrattam a férjemet, lévén ő és Mich alapjáraton kb. egyidősek lennének, de miután egy másik testben tért vissza, aki fiatal, így szerintem érthető teljesen miért is pont ezt mondtam. Még akkor is, ha olykor igazán nehéz volt elhinni, hogy ez igaz és Mason valójában ő. Egyszerre volt ijesztő, bizarr, de mégis jó, hogy valamilyen módon egy régóta elveszítettnek hitt embert visszakaptunk az életünkbe. Főleg Ed, hiszen neki nagyon is sokat jelentett mindig is Mich. Annak pedig örültem, hogy minden rendben van velük és nem kell még jobban aggódnom, mint alapjáraton teszem.
- Rendben van. – azzal a lendülettel újra eltűntem a konyhában, hogy elkészítsem neki a kávéját. Pontosan tudtam, hogy miként szereti. Még akkor is, ha nem lesz olyan mesteri, mint amit ő csinálva vagy az éttermében dolgozó valamelyik beosztottja.
Kíváncsian fürkészem őket, miközben készül a kávé, majd kitöltöm egy bögrébe. – Tejszínhabot kérsz rá? – kérdőn nézek a nappali irányába, ha igen, akkor sietve halászom ki a hűtőből. Végeztével pedig még kicsit az ujjamra is nyomok, hogy lenyaljam. Nehezen tudtam mindig is ellenállni az édességnek, főleg ennek. Amikor pedig hamarabb él mellém, mint én odaadhatnám neki a kávét, akkor meglepetten és kérdőn nézel fel rá.
- Miért okozna, Edmund? Ő a te lányod is, szíved joga annyi időt tölteni vele, amennyit szeretnél. S ő is nagyon imád téged. Szeret veled lenni és mindig várja, hogy gyere. – avatom be a nyilvánvalóba. Ahogyan pedig folytatja, azzal kicsit meglep. – Most inkább legyél vele, mi tudunk beszélni akkor is, ha már alszik, vagy égetően sürgős? – kérdőn fürkésztem őt, mert nem tudtam, hogy pontosan miről is lenne szó. – A kávéd kész is. –  nyújtottam felé a bögrét, majd mosolyogva néztem a lányunkra, aki máris itt volt a lábunknál és a férjem nadrágjába kapaszkodott, miközben a kezét nyújtogatta felé. – Nos, azt hiszem ő már döntött is, hogy kisajátít jelenleg. – kuncogtam el magam és ha előbb inkább a kávéját itta volna meg, akkor én kaptam fel a hercegnőt addig, hogy utána visszaadjam neki.





Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
165
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szomb. Aug. 25, 2018 9:42 am



Veronique & Edmund

Nem én vezetem a legjobb éttermet Párizsban, nálam van nagyobb ember erre a feladatra. Én örülök annak, hogy az éttermem ott van, ahol. És persze próbálom is ott tartani.
- Még egy hét az biztos hogy pörgős lesz, utána meg már ugye iskola, a szabadságok elrepülnek, az esküvők lezajlottak, szóval remélem lesz egy hét nyugisabb időszak, míg alig lesznek… - mosolyra görbül ajkam, hiszen a nyári szezonban tényleg mindenkinek bent kell lenni, szabit ilyenkor ki sem tudok adni, csak a legvégső esetben. Szerencsére a csapatom ezt megérti és próbálják úgy csinálni a dolgokat, hogy mindenkinek megfeleljen. Az meg hogy Vero érdeklődik, az nem jelenti azt, hogy teljesen oké közöttünk minden. Jó persze, én is aggódom érte meg minden, de nem hozom fel azt a témát. Felejtsük el, úgyis ugyanazt kapom válaszul, lapozok is fejben kettőt.
Hát igen, Nath még csak egy gyerek… Mason meg…Michael, aki ugyanannyi idős mint én. Csak azt nem tudom ilyenkor, hogy Mich korát, vagy a srác korát ézzem olykor. De Mich-ként van jelen, szóval 32… zavaros ez a dolog, de már tudom kezelni a helyzetet. Mich összement, de ugyanúgy 32 éves…
A kávé készül, a pillantását pedig érzem magamon. Nem azt a keserű és magányos pillantást, hanem most végre valami más érzés ez az egész. Mintha valami változna. Rosszul gondolom? Meglátjuk.
- Tejszínhab? - kérdezek vissza, de a válaszom is egyből jön. - Rajtad jobban állna… - pillantok is rá egy huncut mosollyal, hiszen igen, róla szívesen lenyaldosnám, de ezt nem a gyerek előtt persze. De aztán, hogy válaszoljak a kérdésére, csak fejet ingatok.
A lányom miatt kérek még plusz pár percet. Jó, igaz, nem csak miatta. Vero-tól is akarok pár dolgot… nem vagyok rossz ember, ugye? Szavaira elmosolyodok, választ sem érdemel, mert igaza van. Teljesen. De azt nem tudom elhinni, hogy ő ne várna rám. Hogy ő nem hiányol. Kérdésére azonban fejet ingatok… nem. Nem az. Várhat, pedig az lenne. Mindkettőnknek fontos. De várhat, akár holnapra is tehetem. Akár a következő hétre is. Bármikor. De szeretném tudatni vele mindezt.
A bögrét elvettem, belekavartam, majd belekortyoltam.
- Köszi. Már hiányzott. - nem ittam ma valami égetően sok kávét, de a feleségemé most nagyon jól esett. Talán mert ő készítette. Talán tényleg kávé hiányom volt már. Meg egyéb más hiányom. De minden más eltörpült, mikor a lányom a közelünkbe érkezett, Veronique felkapta, míg a kávémat elfogyasztom. A fekete hamar kifogyott a bögréből, hamar a mosogatóhoz vittem, hogy elmossam alaposan, utána pedig Vero-tól vettem át a csöpp gyereket.
- Na? Mit szólsz, ha holnap ha korábban jövök, elmennénk csavarogni? Kicsit hagynánk anyut pihenni. - huncut mosolyomat tátott szájjal leste a gyerek, az anyjára kacsintottam, de nem vittem el a gyereket a játszó szőnyegre.
Fél órát játszottunk a szőnyegen, legutóbb vettem neki állatos könyvet, amit ha a szájába is vesz egyiknek sem lesz baja. Azt nézegettük, mindenféle állat volt benne, de leginkább a pingvin az ami megfogta. Olykor meg kellett mutatnom neki, hogyan is jár az a röpképtelen. Ő meg? Ülve és teli vigyorral utánozta a mozgást. Utána pedig hamar vizet engedtem a kádba, hogy lefürdessem a csepp lánykát, de nem könnyítette meg a helyzetemet, nem akart kiszállni a vízből. Szóval még pluszba kapott 5 percet, hogy kiélvezze a  helyzetet, utána már magától kéredzkedett ki. Pelenka csere,  majd a nagyágyban az ölembe ültetve meséltem neki egy könyvből. Öt percet sem bírt ki, de már aludt. Nem tudtam volna már a helyére vinni, így aztán ott hagytam kicsit szundizni. Persze párnákkal körbe raktam, biztos ami biztos alapon, de ha jó gyermek, akkor kiabál, ha fönt van. Vero-ra pillantottam, végig néztem rajta, majd elmosolyodtam.
- Már megakartam kérdezni, de valamelyik nap, nem lenne kedved eljönni velem sétálni? Csak te, meg én? Lily-re meg addig vigyázna Lucas, vagy Mich... - kezdtem ezzel, mert már kellett, hogy ketten legyünk, hogy kicsit elkülönüljön a balhé tőlünk. Beszélnünk kellett és ezt mindketten jól tudjuk. Ha nem is most, de sort kell kerítenünk rá. Különben megöljük a házasságunkat. Azt meg ő sem akarhatja.



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szomb. Aug. 25, 2018 10:29 am



Veronique & Edmund

- Úgy mondod, mintha nem szeretnéd a pörgést, ami azzal a hellyel együtt jár, vagy ez már azt jelentené, hogy vénülsz, hogy nyugalomra vágysz? – játékosan csendül a hangom, mert nem gondolom komolyan azt, amit mondok. Csöppet se vén, még akkor se, ha hamarosan újra beköszönt a születésnapja. Igaz, addig még akad pár napja. – Amúgy ne aggódj, ha ott nyugi is lesz, akkor hamarosan majd a lányod után futkoshatsz, hiszen hamarosan már járni fog. – kb. még egy hónap, mire elkezd majd állni, vagy legalábbis próbálkozni. Lehet kicsit később, de pár hónap alatt azt hiszem még inkább rajta kell majd tartani a szemünket, mielőtt úgy gondolná, hogy ő gyalog fogja bejárni a világot, mert annyira kíváncsi a természete.
Tudom, hogy Mich felnőttebb, mint aminek  tűnik, de azt is reméltem, hogy azért nem mindig gondolja ezt Ed se. Ahogyan lehet egyidősek lennének, de attól még nem  tehet meg mindent, mint amit hajdanán, vagy élhet úgy, mintha tényleg annyi idős lenne. Ő az emberek szemében csak egy 18 éves srác, ezért is reméltem, ha újra történt valami, akkor legalább Ed-nek elmondta és ő biztosan segíteni fog, ha szükséges akár neki, akár az öccsének. Még mindig nem tudtam feledni, hogy egyszer miként találtam Masonre, mennyi sérülése volt…
Szemeim elkerekednek a tejszínhabos burkolt megjegyzésén, majd elmosolyodom hitetlenkedve. – Sajnos azt hiszem arra a desszertre még várnod kell, nem készült még el. – feleltem burkoltam, hiszen mégis csak itt volt a lányunk és mondjon bárki bármit is, mert szerintem a gyerekek nagyon is sok mindent megértenek, még ha nem tudják a pontos jelentést, attól még hallják amiket mondunk. Nem csak én hiányoztam neki, hanem ő is nekem, de voltunk már annyi ideje együtt és annyira felnőttek is, hogy tudtuk jól, hogy semmit se oldana meg, ha egymásnak esnénk az ágyban. Attól még a problémák ugyanúgy léteznének. Végül csak én csentem kicsit a tejszínhabból, ha már ő nem kért.
- Nincs mit, de gondolom ma is jó párat megittál már. – csendült kicsit aggodalmasan a hangom. Megannyi dolgot lehet hallani a kávéról és arról is, hogy mennyire egészségtelen, ha valaki sokat iszik. Lányom könnyedén csimpaszkodott bele a hajamba, majd utána a nyakláncommal kezdett el játszani, azzal, amit szinte soha nem vettem le és még a kapcsolatunk elején kaptam a férjemtől. Fejét a vállamhoz hajtotta, mire nyomtam egy puszit a homlokára, majd már mondtam volna is, hogy nem kell elmosnia, de inkább hallgattam, mert sejtettem, hogy úgyis csak a falnak beszélnék.
Mosolyogva figyeltem, ahogyan játszanak, magyaráznak egymásnak, mert a kislányunk már most is eléggé nagydumás volt. Igazán édes volt, ahogyan már megmutatta a hangját és próbált a saját baba nyelvén kommunikálni velünk, ahogyan próbálta elmagyarázni a dolgokat. Amikor pedig fürdés és az altatás jött, akkor addig én pedig a játékokat kezdtem el összeszedni. Könyveket visszaraktam a helyére, majd az albumot is. A játékokat pedig a megfelelő kosárba pakoltam be, hogy utána azt is a helyére tegyem. Utána kanapéra huppantam le a kapott vacsorával, de két evőeszközt is hoztam, hátha ő is kedvet kapna hozzá, nem most először ennénk „egytányérból”. Nem szedtem most ki, egyszerűen csak a műanyag edényből eszegettem .
- Szívesen elmegyek veled. Itt a városban gondoltad, vagy egy napos kiruccanásra? – kíváncsiskodtam, majd felé nyújtottam a „tálat”, hogy kér-e. Ha igen, akkor csak a dohányzóasztal felé böktem a fejemmel, hogy ott talál evőeszközt. – Mondtad, hogy szeretnél beszélni, most vagy inkább majd akkor? – pillantottam rá kérdőn, miközben őt fürkésztem. Figyeltem az ismerős vonásokat, az ismerős arcot, pillantást. Mintha csak valami után túlzottan is kutatnék.
- Sajnálom. – mondtam a szemébe teljesen őszintén, miután az éppen aktuális falatot lenyeltem. – Én nem ezt akartam, remélem tudod. Soha nem hittem volna, hogy ez megtörténhet, de egyszerűen úgy éreztem, ha maradok és tovább marjuk egymást minden alkalommal, akkor…akkor annyi esélyünk se lesz, mint talán így lehet… - végére lesütöttem a pillantásomat, mert nem voltam abban biztos, hogy jól döntöttem, de szemmel láthatóan meg valamennyire mégis. Nem veszekedtünk azóta, még ha kellett is idő ahhoz, hogy újra elkezdjünk beszélgetni és ne csak Lilyről legyen szó. De most is itt ültünk egymás mellett, idejét nem tudom, hogy mikor volt már ilyen.




Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
165
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szomb. Aug. 25, 2018 4:51 pm



Veronique & Edmund

- Olykor jól esne egy hosszú pihenő… - ábrándozok, de mindez nem valósul meg, majd ha magamat küldöm el szabira, csak akkor. Az meg egy munkamániásnak? Igen, elképzelhetetlen.
- A lányom után szívesebben futkosnék. - vigyorodok el jóízűen, hiszen igen, hamarosan elkezdődik az a része is…járni tanul, meg megmászik majd mindent, visz mindent amit tud. És persze ha nem éri el? Megoldja. Akkor meg sok sérüléssel is gyarapszik majd ha nem figyel. Vagy épp mi nem figyelünk…
A tejszínhabra már kapom is a megjegyzést, csak somolygok magamban, vicces dolog mindez, főleg így kettőnk között most. Nem, én aztán nem sietettem a dolgot, haladunk kényelmes tempóban, haladhatunk az ő tempójában. A problémák még valóban a fejünk fölött lebegnek, míg azok meg nem oldódnak, addig mi sem lehetünk a régiek, nem? A kávés megjegyzésre már csak vállat vonok, olyan számomra már mint a víz. Hozzászoktam, szinte semmit sem használ.
A gyermek alszik, a lakás pedig összepakolta… hát igen, Vero és a rend, sose hagyta el a takarítást. Pedig rám hagyhatta volna, de ő a terhessége végén is jött ment, ügyködött. Végig pillantottam rajta, ahogy helyett foglalt, ahogy maga elé vette az ételt. Csak mosolyogni tudtam a szokásán, hiszen ezt nem nagyon nőtte ki. Nem is baj.
- Egy teljes napra elmehetnénk, mit gondolsz? Akad egy olyan hely, ahová szívesen elmennél? - persze hogy tőle akartam hallani, közben az evőeszközt is felkaptam, megforgattam az ujjaim között, majd leültem mellé. Kérdésére csak megingattam a fejem.
- Jó lesz akkor is. Most… most csak… megkezdted a hozzá táplálást? Milyen gyümölcsöt hozzak neki, mivel kéne kezdeni? - tekintve, hogy már nem csak anyatejet kell Lily-nek kapnia, hanem burgonya vagy épp almapürét is, segítenék az elkészítésében. Bármiben. Csak velük lehessek. Bocsánatkérésére csak fejet ingatok, de megvárom a magyarázatát is, közben az ételt fürkészem. Jól néz ki és ízletes is, otthon megkóstoltam mikor kész lett.
- Ugyan, ebben ludas vagyok én is. - a nőre pillantok, majd vissza az ételre.
- Tudod... talán ezzel mindkettőnk jól jár, kis időre mindketten lenyugszunk. Időt hagyunk a másiknak. Egy kis csend... jót tesz Lily-nek is. - de megoldjuk majd úgyis. Rászánom az időmet, hogy túllépjünk ezen a kaotikus állomáson. Mert ezen témánál megálltunk nagyon. Amúgy vissza kéne neki mennie egy újabb vizsgálatra... csak hogy minden oké-e...
- Az orvoshoz mikor kell vissza menned?


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szomb. Aug. 25, 2018 5:23 pm



Veronique & Edmund

- Akkor mi az ami visszatart? – pillantottam kérdőn rá és láthatta, hogy ezt nem költőinek szánom. Tudom, hogy mennyire munkamániás. – Te se vagy halhatatlan Ed. Neked is szükséged van pihenésre, arra, hogy olykor kicsit lazíts. Régebben ment neked, emlékszel, amikor pár napra elutaztunk? Akkor is talpon maradt az étterem, mert remek emberekkel dolgozol együtt. – hangom könnyedén elárulhatta, hogy komolyan beszélek és aggódom is érte. Fáradt volt, ez látszott rajta is, még akkor is, ha sokkal jobban tartotta magát, mint sokan tennének, de olykor az embernek fel is kell tudnia töltődnie. Akár a fiúkkal, távol minden gondtól, minden bajtól, csak egy kis szórakozás és pihenés.
- Remélem ezt mondod majd akkor, amikor majd úgy érzed, hogy négyszer lefutottad a maratont. – mosolyodtam el újra, hiszen tudtam miről beszélek. Gyerekkel foglalkozom már régóta és pontosan tudom, hogy mennyire aktívak tudnak lenni. Igaz, abból a szempontból szerencsések vagyunk, hogy csak egy irányba tud szaladni, mert csak egy gyerekünk van.
Lakásra hirtelen egészen csend telepedett. A rádióból is csak alig hallható a zene, szinte már el is feledkeztem arról, hogy még mindig megy. Lábamat felhúztam a kanapéra és úgy üldögéltem, miközben enni kezdtem, míg vártam rá. Percekkel később pedig már ott is ült mellettem. Láttam, hogy még előtte miként mért végig, mosolyodott el, amit viszonoztam is és még mindig remek szakács. Mennyei volt, amit hozott. Az pedig nem volt kérdéses számomra, hogy ő csinálta e, mert tudtam, hogy igen.
- Még mindig remek vagy. Nem lehet betelni vele. – majd felé nyújtottam a tálat, hogy ő is tudjon venni belőle, miközben a kérdésén gondolkoztam. – Hmm,  esetleg a Versailles-i kastély? Azt mondják, hogy ilyenkor a kertje gyönyörű és ott lehet sétálni is, tudunk beszélgetni is, mert gondolom vannak padok is, de ha valami baj történne, akkor hamar haza is tudunk jönni? Vagy te merre mennél szívesen? Nem akarok egyedül dönteni erről. – nem tehetek róla. Bízom a családunkban, Michben is, de attól még mindig aggódok és számolok azzal is, hogy mi van akkor, ha nem minden a terv szerint alakul és itt kell lennünk hamar.
- Nyugodtan beszélhetsz most is, nem fogok belefulladni a kajába… - komoly volt a pillantásom, mert lehet még csak most kezdtem neki az evésnek, de attól még hallom, amit mond. Legalább nem kell attól tartania, hogy a szavába vágok, mert olykor megesik az is. – Almapürét szoktam neki csinálni, maximum abba hangyányi másabb gyümölcsöket, mint a banán, barack meghámozva, hogy szokja azokat is, de még egyelőre inkább az első. – majd a villámat az edénybe ejtettem, hogy megfogjam a kezét és biztatóan nézzek rá. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj és egyébként is ha lenne, akkor meg elérsz telefonon, ha már apa-lánya napot tartotok. – mosolyodtam el kicsit jobban, mint korábban, mert túlzottan is jónak tűnt, hogy már most elkezdik ezt. Reméltem, hogy ez mindig ki fog tartani és pontosan ennyire fog ragaszkodni az apjához idősebb fejjel is a lányunk, mint most teszi. Nekem csak szinte nagyi volt, de itt remélhetőleg másképpen lesz.
- Mi van akkor, ha nem is teszünk jót? Mi van akkor, ha ezzel rosszat tettem neki, mert emlékezni fog arra netán, hogy nem látott annyiszor, mint alapból tehetné? Csak mindig este? – sóhajtottam egy aprót, mert nem voltam abban biztos, hogy mindenkinek jót tettem ezzel. Nekünk igen, hiszen most is beszélgetünk és nem ordítozunk, mint tettük jó pár héttel korábban.
- Jövő héten. Nem akartam Mason utolsó hetét elvenni, így gondoltam majd unokatestvéremet ráveszem, hogy vigyázzon a lányunkra, vagy Lucasra. – hangom kicsit halkabban csendül, mert nagyon nem szerettem ezeket a kontrollokat, de muszáj volt és esélyesen később is még mennem kell, ha nem is ennyire gyakran. – Eljönnél velem? – nem néztem rá, inkább csak az ételt turkáltam az edényben.




Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
165
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Vas. Aug. 26, 2018 10:53 am



Veronique & Edmund

Persze, tudom, hogy igaza van és nekem is kell egy kis kikapcsolódás… de mit tehetek? Vero ismer, ismeri az embereimet is, hiszen remek embereket gyűjtöttem magam köré és ez jó dolog. Talán tényleg elmehetnék pár hét szabira…
Az ételeim ezer emberből kettőnek ha nem ízlik, így aztán nem is lepődőm meg, hogy az őszinte választ kapom e téren. Már hozzá szoktam, de tőle hallani ezt még jobban megdobbantja a lelkemet.
- A Versailles-be? Mehetünk, ott ezer éve nem voltam, azt hiszem felújították az egyik szárnyát. - ha neki ott a biztonságosabb, mert közel lehet a lányunkhoz… akkor ott leszünk, ott is lehetünk egész nap. Van látni való bőven, ráadásul ha úgy megyünk, akkor elkerülhetjük a tömeget is. Remélhetőleg. Az hogy beszélhetnék most is, arra csak fejet ingatok, nem erre még nem kell sort kerítenünk, a „kirándulásig” ráérünk. Addigra összeszedem a gondolataimat 100%-ra.
- Tudod mit próbálj majd ki? A mixeket. Almát megggyel. Vagy almát sütőtökkel. - igaz hogy ő másabb gyümölcsöket mondott, de a sütőtök is jó dolog. Alma -banán és natúr joghurt kombó is jó. Igen, utána néztem és az az igazság már csináltam is, hogy hozok, de elvetettem az ötletet, hátha Vero nem nézte volna jó szemmel. Ahogy megfogja a kezemet, a másikkal pakolom rá az övére, s mosolyom is szélesebb lesz ahogy hallgatom. Apa-lánya nap. Nah igen, tartani fogunk időt szakítok a lányomra amikor csak lehetséges. Haza fognak jönni.
- Tudod... vannak családok akik végleg szét mennek, de mi még mindig együtt vagyunk Veronique... csak idő kell, nem? Ő is tudja, hogy szeretjük őt is, meg egymást is. Rendbe kell szednünk ezt az egészet. Magunkban és kettőnk között... Nem tehetjük ezt meg sem magunkkal, sem vele. - együtt szenvedjük el az egészet. A legtöbbet pedig a gyerek fogja. Szóval hamar kell a cselekedetek útjára lépnünk. És ehhez kell egy orvosi látogatás is, amit jövőhéten akar megtenni. Rendben, csak ne legyen halasztgatva semmiképp.
Kérdésére bólintok, ez csak természetes.
- Persze. El is jövök érted. Be is megyek. Ott akarok lenni veled. Mindig itt leszek neked. Nektek. - őszintén és komolyan csendül a hangom, de eszembe jut egy fontosabb dolog is.
- Időpontot kell kérned, vagy akkor mész, mikor úgy érzed szükséged van egy vizsgálatra? - mert nem árt tudni ezt sem. Nem akarok úgy odaállítani, hogy nem tudnak rólunk, aztán várakozással telve várjuk a nap végét. A kislánynak meg felügyeletet kell biztosítani valaki személyében. Nem szívesen hurcolnám, ha nem muszáj.
- Amúgy jó fejek a szomszédok? - idefele láttam egy nénit kukucskálni, kíváncsibb volt mint a miénk. Pedig ott is élnek vének, de nem kíváncsiskodnak, hogy kihez milyen ember megy épp. Itt meg? Az ember seggében van, hogy épp amaz hova is megy, meg kit visz fel magához.



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Vas. Aug. 26, 2018 11:22 am



Veronique & Edmund

- Nem tudom, bevallom, hogy nem nézelődtem ilyen téren. – tényleg fogalmam sem volt, hogy milyen felújítások történnek ott. Sokkal inkább másabb dolgokon gondolkoztam, mint például azon, hogy esetleg következő év elejétől visszamenni dolgozni. Volt egy olyan sejtésem, hogy Ed ennek nem túlzottan örülne és én se tudtam igazán, hogy mire vágyom. Szeretnék Lilyvel lenni amíg csak lehet, de mégis hiányzott az óvoda és a többiek is.
- Sütőtök nem rossz ötlet, hamarosan szezonja van, de lehet már el is kezdődött. – nem voltam teljesen otthon ilyenekben. Ed jobban tudja, hiszen mégis csak szakács és egy étterme is van. – A meggyet viszont még lehet hanyagolnám. Majd ha picit nagyobb lesz már. – nem akarom, hogy netán a pocija is megfájduljon, mert begörcsöl tőle. A felnőttek gyomra se bírja el mindig a meggyet, főleg, ha sokat esznek. Elég most szegénynek elviselnie azt, hogy elkezdtek kibújni a fogai. – Ha gondolod, akkor hozhatsz neki, amikor vele leszel. – csak mondja meg, hogy mit hoz és mit nem, vagy mik a tervei, mert akkor úgy csomagolok össze nekik előre, hogy ne kelljen még erre várni. Aztán mehetnek is amerre szeretnének. Az állatkertbe is jó lenne majd eljutni, de az esélyesen inkább közösen lenne jó, vagy ki tudja.
Csendesen hallgatom azt, amit mond. Végül az ételt is lerakom az asztalra, majd a lábamat felhúzom és átölelem a karommal. Magam elé bámulok, mert elméletben de, viszont soha nem tudom elűzni azt az aprócska érzést és hangot, ami olykor azt súgja, hogy talán már túl késő mindenhez. Nem akarom ezt elhinni, de mégis ott van. – Szeretném hinni azt, hogy igen. Hogy még nem késtünk el és helyre hozható ez még közöttünk, akár egyedül, akár segítséggel, de mindig ott van bennem a félsz, hogy mi van akkor, ha netán elkéstünk már? – pillantok szomorúan és kicsit kétségbeesetten a férjemre. Nem akarok senkinek se ártani, de legfőképpen a lányunknak nem. Utána törődnek alapból is csak a saját érzéseimmel. Azt hiszem már mindig is ő lesz az első és utána jöhetnek mások.
- Tudom és köszönöm. – következő pillanatban pedig egyszerűen csak neki dőlök. Fejemet a vállának döntöm és lehunyom a szememet is. Régebben mindig menedéket találtam az ölelésében és most is pontosan ezt kerestem. Feleannyira se voltam magabiztos vagy jól, mint legtöbb napon mutattam, amióta külön éltünk.
- Ez már időpont, mert nem jelentem meg az előző kettőn…. – csuklik el a hangom és esélyesen jobb is, ha most nem látom az arcát, mert van egy olyan érzésem, hogy eléggé morcossá válhat. Tudja jól, hogy mennyire rosszul érintett az egész baleset, annak a következményei és mennyire nem rajongok az orvosokért. Tudom-tudom, hogy az én javamat szolgálják ezek a vizsgálatok, de akkor is.
- Kíváncsiak, de igen. Szerencsére még nem érkezett panasz amiatt, hogy túlzottan sírna Lily és zavarná őket. – habozok, mert nem mindenki olyan, mint az átlag. – A szomszédban egy exkatona lakik, egyik este rosszul lett. Rendőrség és a mentők is kint voltak, de én… - inkább megrázom a fejemet, mert vagy tudja, hogy miként fejezném be, hogy ott voltam a „frontvonalban” és talán bánthatott volna is, amíg tartott az „epizódja”, vagy csak sejti, hogy olyat mondanék, ami neki nagyon nem tetszene.
- Nem gondoltál még arra, hogy elintézni azt, hogy Mason, vagyis Mich és az öccse hivatalosan is nálunk, vagyis most veled lakjanak? Jobbat érdemelnek. – nem tudom, hogy tudja-e, hogy Michet is mennyire összeverte az apja, vagy csak arról én tudok, de féltem. Félek attól, hogy nehogy egyszer túl késő legyen valamelyiküknek, mert annyira bántja őket…




Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
165
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szer. Szept. 05, 2018 7:29 pm



Veronique & Edmund

A lánykámnak sok mindent meg tudnék csinálni, csak nem tudom Vero miképp vezette be őket, melyik étkezést váltotta ki és mennyit ad. De majd úgyis ügyeskedni fogok ezen téren is. Együtt lenni azokkal, akiket szeretünk, ennél jobb dolog nincs is. De várakozó állásponton vagyunk egyelőre. Egy jó étterem, egy állatkerti séta, egy kalandpark, egy élménymedence…sok mindent kell bepótolnunk, de még nem tudom hányadán állunk.
- Sosincs olyan, hogy késő… - pillantok felé, folyamatosan figyelem, miközben a testhelyzetét változtatja, olyan bátortalan, olyan érzékeny… olyan távoli. Megfejthetetlen. De még mindig nem hisz bennünk. Hogy nem leszünk képesek végig csinálni. Pedig csak hinnie kell és minden menni fog. De nem… pedig már annyira látni akarom a boldog mosolyát. De mi van akkor, ha nélkülem az, már megtalálta azt, ahol én nem vagyok.
Nem, ilyenre gondolni sem lehet. Ami meg az orvost illeti…meg sem jelent két vizsgálaton. Morcos ábrázatom mindent elárulok, nem kell ahhoz megszólalnom. De az hogy időpont lesz és van is, na ez már apró mosolyra fakaszt, bólintok és naná, hogy megyek. Mennem kell, hiszen ott a helyem nekem is. Veronique mellett. Valami jó hír, az kellene most ide. Mindkettőnknek. A szomszédok is érdekelnek, mert ha épp olyanok, akik a kicsiket nem szeretik, akkor elég sűrű látogatóik lehetnek, hogy Lily hagyja abba a sírást. Reméljük ez nincs így.
- Exkatona? - kíváncsian várom a folytatást, hiszen ha kint volt mindenki, akkor ott történt is valami nagyobb dolog. Az ilyen nem játék, főleg egy ex katonánál, hiszen a front volt a mindenük, ott érzik magukat akár egy erősebb hang után is. Veszélyesek, még akkor is azok lehetnek, ha gyógyszeres kezelésen estek át. Vagy pszichológus segítsége…
- De…gondoltam… - mert igen, már agyaltam rajta, hogy magamhoz veszem a kisebbet is, Michael miatt, meg azért is, mert kicsi még, gyerek, én pedig a kölyök pártján álok, sőt, főleg ha az apja elveszti a sulykot.
- Csak nem tudok alkalmat találni, hogy ezt megbeszéljem velük… a srác anyjával, valójában fogalmam sincs miképp álljak ehhez az egészhez…- bevallom, de ami őszintén a probléma forrása…
- De előbb ezt a dolgot szeretném elrendezni, ami velünk van, megérted? - mert ezt már rég el kellett volna rendeznem, rég vége lehetne már. Nem a házasságunknak, hanem ennek a rémálomnak.

Elit
avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szer. Szept. 05, 2018 8:57 pm



Veronique & Edmund

Elkapom a pillantását és rövid időre el is veszem az engem fürkésző szempárban. Szavai melegséget csempésznek a szívembe, ahogyan a bennem lakozó remény lángját is táplálja a benne lakozó remény. Szeretném hinni azt, hogy még van remény számunkra, de olykor mégis annyira távolinak érzek mindent és úgy érzem magam, mint aki a mélybe zuhan. A soha véget nem érő sötétségbe és legtöbb esetben pontosan ilyenkor riadok fel az éjszaka közepén, hogy mázsássúlyként nehezedjen rám újra a felismerés, hogy „egyedül” vagyok és nincs akihez odabújhatnék, akibe kapaszkodhatnék, hogy elhiggyem az csak egy rossz álom volt. A pillantásomból pedig ha sok mindent nem is tudott kiolvasni az benne volt, hogy szeretnék hinni ebben, szeretném, ha tényleg igaza lenne.
Amikor meglátom a morcos pillantását, akkor megrázom a fejemet, majd gyengéden simítok végig az arcán, mintha csak így akarnám elűzni a morcosságát. Szeretem, efelől kétség se volt, de okkal kerültem eddig az orvosokat, még ha tudtam is, hogy fontos. Féltem attól, hogy netán még rosszabb híreket kapunk és azt esélyesen nem tudtam volna elviselni. Még a jelenlegi állapotot is nehezen, akkor egy rosszabb hírt mégis miként menne? Sehogy. Egyedül főleg nem.
Elsőre csak bólintani tudok, majd mély levegőt veszek.
- Epizódnak, vagy rohamnak mondják. Igazából fogalmam sincs, nem vagyok szakértő. Csak azt tudom, hogy nem volt magánál és újra a fronton járt. – kezdek bele a mesébe, de közben a férjem rezdüléseit figyelem, miközben kicsit oldalra fordulok, hogy jobban lássam őt. A lábamat még mindig felhúzva tartom, kicsit eldöntve a kanapén. – Mentősök és rendőrök is kijöttek, mert senki se tudott bejutni hozzá. Megsérült, de nem nyugodott meg. Mintha meg se hallott volna senkit. Én meg… - harapok az ajkamba, miközben lesütöm a pillantásomat. – Nos, tudod, hogy milyen vagyok. – igen, veszélynek tettem ki magam, de az a férfi segítségre szorult. Fogalmam sincs, hogy mit mondtam neki, vagy pontosan mi történt és lehet nem is lényeg, csak az számít, hogy végül a tudata kitisztult és másoknak is hagyta azt, hogy közelebb menjenek hozzá, beszéljenek vele és megnézzék a sérüléseit.
- Akkor mi tart vissza? Remek példakép lehetne belőled Nathan előtt. – komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Csodálatos apja a lányunknak is és remek férj is. Ezzel mind tisztában vagyok, ezért se értem, hogy miként is juthattunk idáig.
- Ha gondolod, akkor megpróbálhatok segíteni és beszélni vele, mármint együtt, közösen. – anya vagyok én is és szerintem minden anya a legjobbat szeretné a fiának. Attól még láthatná őt, de nálunk élne, normális élete lenne és biztonságban lenne, vagyis nálunk szerintem igen.
- Igen, de ígérd meg, hogy róluk se feledkezel meg közben. – fúrtam a pillantásomat az övébe, majd közelebb hajolva hozzá megcsókoltam, miközben jobb kezem arcára siklott. – Szeretlek és hiányzol. – suttogtam az érzéki csókot követően ajkára és felpillantottam rá, mintha csak valamiféle giccses szerelmi vallomás lenne, de ez volt az igazság, miközben fel se tűnt, hogy a csók közben kicsit közelebb csúsztam hozzá.




Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
165
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szomb. Szept. 08, 2018 4:54 pm



Veronique & Edmund

Igen csak veszélyes szomszéd… csak abban reménykedem, hogy Vero nem keveri bele magát a férfi dolgaiba. Hogy békén hagyja és messziről elkerüli. Esélytelen… ismerem már a lányt annyira, hogy ahol kell, ott segíteni fog. Ha kell, ha nem. Ha akarja az egyén, ha nem. Az meg hogy ténylegesen ott volt és… mindegy. Nem sérült meg.
A srácokat magamhoz venni, nehéz dolog, de Mich miatt megtenném, mert a családja hogy is mondjam…flúgosak. Illetve a nővel lehet beszélni. Az apa meg… ő meg alkoholista. Nem is értem, hogy az eredeti Mason hogy bírta ki velük. Mert Michael nem nagyon bírja az alkoholistákat, akik úgy bánnak a gyerekekkel, mint egy darab szarral. Nem mintha én elnézném. De erről lehet szó, erről a magunkhoz vételről. A példakép. A nővérem gyermekeinek példaképe vagyok már, de lehetek egy ifjabbé is. A lányomnak is példát mutatok sokszor, Nathantól sem fogom megtagadni. A csókot érzelemmel viszonzom, nyelvem utat tör magának a másik nyelvéhez, pillantásomat is lesütöm hozzá. Igen, ez kellett már. Ez. Hiányzik. Minden gondolatom róluk szól. Róla. A lányomról.
- Nekem is hiányzol. - suttogtam vissza, végül elmosolyodtam. Tudom jól, hogy előbb rendeznünk kell a gondjainkat, a belsőnket, a lelkünket. Hiszen egy hír vágta haza mindezt, de egy orvos talán segíthet. Ugyanaz az orvos… talán tud újra segíteni. Mert Veronique megérdemelné. Én visszakaptam a szeretett emberem, ő is visszakaphatna valamit most már az életébe. Ami jót tenne neki. Nekünk. Olyan hihetetlenül felszabadító volt mellette állni ebben a percben, és azon gondolkozni, hogy milyen egyszerű szituációba kerültünk, a magunk bonyolult világával. Egyszerűen képtelen vagyok lemondani róla, hogy lebontsam azokat a falakat, amiket ebből a szörnyűségből épített maga köré. Idővel, rengeteg türelemmel talán majd belesimul a karjaimba, és hagyja nekem, hogy újra szeressem. Hiába zárkózik el tőlem, nem olyan fából faragtak ennyi idő után, hogy feladjam. Kettőnket. Mert mondhat bármit, lehet akármilyen elutasító, ott van az. Az édes kettesben eltöltött perceket kiakarom használni. Most. Holnap. Mindig. Örökké. Mellette akarok megöregedni. És nem csak azért mert esküt tettünk. Szeretem.
- Azt hiszem mennem kellene...nem akarok zavarni. Pihenned kellene... - tekintetem az övébe siklik, íriszeimből kilátszik, hogy nincs mehetnékem, hiszen vele akarok lenni. De nem itt. Otthon. A mi otthonunkban. A mi szobánkban. Egy ágyban.



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Szomb. Szept. 08, 2018 5:57 pm



Veronique & Edmund

Reménykedtem abban, hogy sikerülni fog és még időben fogja magához venni a fiúkat. Féltem belegondolni, ha Masont múltkor annyira bántotta az apjuk, akkor mit tenne a kisebbel. Soha nem értettem azokat a szülőket, akik azt hitték, hogy joguk van megverni kegyetlenül a gyereküket. Miféle szülő egyáltalán az ilyen? Sejtem, hogy Mason, vagyis Mich számára ez nem lehetett könnyű, hiszen régebben ha valaki meglátta, akkor kétszer is meggondolta, hogy belekössön-e, vagy inkább hagyja magára. Most meg? Túlzottan is zavaros volt, csak azt tudtam, hogy mind a két srácot biztonságban szeretném tudni, ahogyan a legtöbb embert, aki valamilyen módon az életembe csöppent. Legyen szó akár hosszabb, vagy rövidebb időről míg az útjaink keresztezték egymást.
Csókja gyengéd, nyelvünk egymásra talál, miközben egészen közel „sodródom” hozzá a kanapén. Gyengédség, szenvedély, és megannyi ki nem mondott érzelem lappang a tettünkben, mintha csak megtörni készülne a fal, ami akaratlanul is körém épült. Tudom, hogy nagyrészt miattam keveredtünk ebbe a helyzetbe. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna erre, de már nem repülhettem vissza az időben, hogy változtassak a dolgokon. Azt viszont hagyhattam, hogy a jelenben szép lassan kibontakozzon minden és újra egymás számára lehessünk a gyógyír, ami a felszín alatt lappangó sebeket begyógyítva, vagy legalábbis a többségét.
Röpke másodpercek erejéig a homlokomat övének támasztottam, miközben szavai melegséget csempésztek megtépázott lelkembe. Szemeimet lehunytam és hagytam, hogy az érzések kavalkádja magával rántson, mint valami hurrikán. Végül pedig újra visszacsúsztam a korábbi helyemre, miközben a férjemet fürkésztem. Mintha csak keresném a szavakat, mert mondani szeretnék valamit. Megannyi dolgot nem tudnak kimondani, mintha minden szó elcsépelt lett volna, nem elég kifejező vagy csak nem odaillőnek találtam volna. Így a legtöbb érzés a pillantásomba volt írva. Szeretet, vágy, megbánás és tanácstalanság is. Talán mégis túlzottan igaz, hogy a szem a lélektükre és olykor ékesebben tud beszélni, mint bármelyik nyelv.
Szeretem. Szükségem van rá. Vissza szeretném kapni őt, az életünket, de legfőképpen a családunkat, ami nekünk köszönhetően született meg.
- Nem zavarsz. – figyeltem őt, hangom halkan csendült, majd lepillantottam az ölemben heverő kezemre. – Maradhatnál... Legalább ma estére, ha gondolod és úgy érzed a fiúk is meglennének nélküled. De persze, ha másabb programod van még, akkor megértem, hogy menned kell. – fura érzés volt, hogy mennyire is zavarba jöttem egy aprócska kéréstől. Szeretném, ha maradna. A közelsége mindig is képes volt megnyugtatni. Végül inkább sietve pattantam fel a kanapéról, hogy az evőeszközökkel és az edénnyel a konyhába sétáljak, ami valójában csak pár lépést jelentett. Közben pedig feszültem vártam a döntését.


|| Köszönöm a játékot, imádtam! Akár majd jöhet a kövi kör, amikor neked jó. hug  Zárást nem kértem, nem tudom írsz-e még vmit, vagy nem.  tongue




Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
165
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Csüt. Szept. 13, 2018 3:11 pm



Veronique & Edmund

Maradni. Maradni és maradni. Ez ami jelenleg jár a fejemben. Hiszen nem zavarom, hiszen magányos, hiszen a szomszédjában egy őrült alszik. Aki veszélyes lehet a lányomra nézve (is). Maradnom kell, más mese nincs. Mason tudja hogy hol vagyok, reptetek neki SMS-t hogy ma itt szállásolom el magam. Szükségem van a feleségem jelenlétére, szükségem van rájuk. Nélkülük üres a lakás… hiszen rég ott lakunk, most meg? Pang az ürességtől. Noha Michaelre ráleltem, örülök, sőt ha tehetném körbe csókolnám a srácot mindennap, persze türtőztetem magam… de a feleségemmel más. Ezt szerintem mindenki megértheti. Mindenki felfogja.
- Maradok. - ez minden vágyam. Maradni és mellette ébredni. Óvni őket és szeretni. Ez a családfő dolga, nem? Azt hiszem veszek ki egy kis szabit. Túléli a konyha nélkülem a hetet. Nincs olyan eget verő fontos program bevezetve,  szokásos mindennapi kuncsaftok érkeznek majd, őket a személyzet is könnyedén ellátja. Bízom bennük.
Ami meg Michaelt illeti, vele is elkell majd mennem kiruccani valamerre, ne csak a négy falat bámulja  a suliban és odahaza egyaránt.
De majd meglátjuk mit is hoz kettőnknek ez a beállt változás, hogy nem veszekszünk, hogy nincs örökös marakodás. Eltökélten vissza akarom kapni őket. Más nincs. Felálltam, majd a kicsinyke konyhába léptem utána, ahol a vállánál fogva simítottam meg.
- Csak egy dolgom van jelenleg. Vigyázni rátok és átbeszélni egy jó adag történést. - mosolyodtam el, majd másik kezem is rásiklott a másik vállára és masszírozni kezdtem, hogy ellazuljon kissé. Túl merev, még egy kicsit fagyos. Felenged majd a közelemben, ebben biztos vagyok. A lányom is örülni fog, ha reggel engem pillant majd meg. Nem szándékozom lefeküdni az anyjával, elalszom a kanapén is, ha neki még ez irritációt okoz. Csak maradni akarok. Számíthat rám, tudatni akarom mindezt neki! Pedig nagyon jól tudja és mégis újra meg újra bizonyítani akarok.



//Köszönöm én is ahwie  //

Elit
avatar
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása •• Csüt. Szept. 13, 2018 6:36 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Veronique lakása ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Veronique lakása
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások és belvárosi lakások-