Vero && Mich || We all have stories we'll never tell
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 8:42 pm ✥
✥ Yesterday at 7:44 pm ✥
✥ Yesterday at 6:10 pm ✥
✥ Yesterday at 6:03 pm ✥
✥ Kedd Nov. 13, 2018 8:28 pm ✥

Vero && Mich || We all have stories we'll never tell



Témanyitás ✥ Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Szomb. Szept. 22, 2018 10:30 pm

18 évesen az ember legtöbb esetben nem arra vágyik, hogy babázni fog, hanem arról, hogy világot lát vagy egyetemre megy. Soha nem hittem volna, hogy ennyire rettegni fogok valamitől, hogy lesznek ilyen mértékű titkaim Edmund előtt, de mégse mertem elmondani. 4-5 hete is annak, hogy már tisztában vagyok azzal, hogy anya lesz belőlem hamarabb, mint gondoltam volna, de még mindig nem mondtam el senkinek se. Elakartam, de valahogy soha nem volt bátorságom hozzá; s a legrosszabb, hogy igazán meg se tudnám mondani pontosan, hogy mitől is félek, hiszen körülbelül 3 éve annak már, hogy együtt vagyunk jóban és rosszban. Most pedig minden egyes nap a tükör előtt állok és figyelem a jeleket, hogy vajon mennyire látszik, mikor tűnhet fel valakinek? Tizennégy hetes volt  már, de még mindig senki se ismerte a titkomat. Minden egyes nap úgy tettem, mintha semmi se változna, a tavaszi időjárás pedig segített a pulcsik mögé rejtőzni, máskor meg a sok kajára fogtam a dolgot, hiszen még látható jele se volt igazán. Szerencsés vagy szerencsétlen voltam azzal, hogy nem látszott annyira a pocakom, hogy gyanút fogjon? Esélyesen előbbi,  hiszen így legalább egy fájdalomtól meg tudtam őt védeni.
Akkoriban sok stressz ért, nem csak az állandó titkolózásom miatt, de ott volt a sok vizsga is a nyakamon, a családomban olykor fellépő feszültség, hiszen nem csak a szüleimnek voltak olykor rosszabb napjai, de az unokatestvérem szülei se könnyítették meg olykor az életünket. Mintha nem is egy család lettünk volna. Óvatosnak kellett volna lennem, vigyáznom rá, de a baj megtörténik akkor is, amikor úgy érezzük, hogy mindent elkövetünk azért, hogy ne történhessen meg. Már rég otthon kellene lennem, már rég Edmund ölelésébe kellett volna fúrnom magam, hiszen úgy volt, hogy átugrom hozzá, de ma megint csak egy sms fogadta őt és a családomat is, hogy sokáig tanulok, ne várjanak. A könyvtár eldugott zugában üldögélek miközben próbálom meglelni a szavakat ahhoz is, hogy végre legyen bátorságom elmondani. El kell mondanom, nem titkolhatom örökké. Örülne neki, nem? Azt hiszem, hogy igen.
Lépteim újabb könyv felé visznek, miközben a fájdalom újra rám tör. Az elmúlt napokban is olykor fájdalom járt át, de gondoltam csak a kimerültség, sok stressz és a cipekedés miatt lehet. De ez most másabb volt. Egyre erősebben fájt az alhasamnál, ami szép lassan egyre inkább kisugárzott a hátam felé is, aztán pedig valami nedveset éreztem a lábam között. Rohannék és futnék, segítségért kiáltanák, de a fájdalom túlzottan bekebelez. Könyv kihullik a kezemből és én is a földön kötök ki. Remegő kézzel érintem meg a ruhámat is, amin egyre nagyobb vöröses folt jelenik meg. Az elmém zakatol, a szívem meghasad. Telefonomat sietve kotrom elő és magam sem tudom, hogy miért pont őt hívom, de úgy érzem, hogy mást nem hívhatok. Segítenie kell Mich-nek, hiszen ő orvos, ő tudja, hogy mit kell tenni. Segítenie kell, ez nem történhet meg, nem késhettem el… Fogalmam sincs, hogy mennyire sikerült értelmesen fogalmaznom, de túlzottan is zaklatott voltam, de talán megértette, hogy nagy szükségem van rá. Könnyek egyre inkább ellepik az arcomat, ahogyan egyre erősebbé válik a fájdalom és egyre inkább fel fogom, hogy esélyesen most veszítem el a babámat. Elmém tompa, fura köd lepi el. Sietve kapom fel a fejemet, amikor mintha léptek zaját hallanám, mintha valaki kicsit futna. Párom legjobb barátjának a nevét suttogom, mintha abban reménykednék, hogy meghallja és hamarabb ideér, de talán nem is ő az.
- Mich… - ejtem ki újra a nevét már zokogva, amikor meglátom és felé nyúlok remegő kézzel, amit vér is borít…


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Vas. Szept. 23, 2018 3:55 pm



Mindig erről álmodtam. Az orvosi karrierről. Az viszont, hogy egy álom lényegében valóra válik, még nem vonz magával végtelen energiát. Vannak hosszúra nyúlt műszakok, fárasztó, sőt, értetlen családok, akik az ember utolsó csepp erejét is elszívják. Ettől függetlenül soha egy pillanatra nem bántam meg, hogy ide vezettek az álmaim. Bár azért valljuk be, a mai hosszúra nyúlt műszak lassan véget érhetne. Nem lennék ellene. Érzem, hogy fáradok, nem vagyok annyira toppon, mint szoktam.
És sajnos ezen az újabb, ma már negyedik feketekávé sem segít.
Amint viszont befut a telefonhívás, olyan éberré válok, mintha nemrég keltem volna egy tizenkét órás, pihentető alvás után.
Nem telik bele öt perc és már úton vagyok az egyik ügyeletes mentős csapattal a helyszínre. Ha jól vettem ki a szavait, akkor nincs vészhelyzet. Semmi olyan, amibe belehalhat. Mégis sietni akarok és amúgy sem várnám el, hogy a két lábán jöjjön be egy vizsgálatra.
Tíz perc múlva már a könyvtárnál vagyunk. Amíg a két mentős leállítja a motort és előkapja a dolgait, én már száguldok is befelé. Már van valaki Vero mellett, teljes pánikban. Egy fiatal, talán tizenöt éves srác.
- Mi történt? - szólalok meg, amint odaérek és máris Vero mellett térdelek. Őszintén? A kérdésem a srácnak szól. Talán látta. Talán... Áh, semmi esély rá, hogy el tudja magyarázni, mi történt, ha látta is.
- Veronique - nézek végül felé, egyik kezem az övét fogja, látszólag bátorításként, de valójában a csuklóján tartom az ujjam. Muszáj éreznem a pulzusát. Mintha fel sem tűnne a vér. Mintha nem lenne semmi különös, csak itt pihenne kicsit, mert elfáradt.
A tekintetem viszont újra és újra végigfut rajta, majd amint megbizonyosodik róla, hogy nem esett el vagy le, már nyúlok a másik kezemmel a feje alá, éppen csak annyira, hogy ne a padlón legyen.
- Ha egyszerűen felhívsz, hogy menjek át ma este, akkor is ott leszek. Ezért nem kellett riasztanod, Törpe. Tudod, ugye? -  kérdezem. Hallani akarom a hangját. Azt akarom, hogy abban a pár másodpercben, amíg csak én vagyok mellette, beszéljen és lehetőleg ne arra gondoljon, mi történik éppen vele.


avatar
● ● Posztok száma :
158
● ● Reag szám :
146
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Vas. Szept. 23, 2018 6:32 pm

Nem hittem volna, hogy baj lehet, vagy valaha ekkora fájdalmat érezhetek. A fájdalom a percek múlásával csak egyre erősebbé várt, ahogyan a vérfolt is egyre inkább nagyobb lett, ahogyan ott ültem a földön. Könnyek egyre inkább a felszínre törtek, miközben a telefont magam mellé ejtettem, a karomat magam köré fontam, mintha csak úgy akarnék véget vetni az egésznek. Sokat olvastam és kutattam a témában is, hiszen a frászt hozta rám, amikor rájöttem. Mindig is szerettem volna gyereket, de valahogy túlzottan is kölyöknek éreztem hirtelen abban a pillanatban magam. El kellett volna mondanom, de nem tudtam, hogy miként és most már talán örökre késő lesz. Nem próbálhatok meg menedéket keresni Edmund karjai között. Nem tudhatja meg, nem kell neki is átérezni ezt a fájdalmat. Amikor megéreztem valaki érintését, akkor riadtan és reménykedően pillantottam körbe, de csak egy ismeretlen srác volt. Kicsit talán fiatalabb is, mint én. Segíteni akart, de én alig tudtam bármi értelmeset is kinyögni, ahhoz túlzottan is elködösítette az elmémet a fájdalom. Képtelen voltam elhinni, hogy ez megtörténhet, pedig nem egy olyan történetet olvastam, ahol hasonló hétben járt az illető és szinte minden előjel nélkül elvetélt. Előtte nap fájdalmai voltak olykor, aztán pedig bekövetkezett a baj. Miért nem kapcsoltam időben?
- Csak elkezdett fájni, aztán pedig… - motyogom alig hallhatóan és a vérre téved a pillantásom, ami a kezemen is megtalálható már. Remegtem, vacoktam és féltem attól, hogy most mi lesz. Mi van akkor, ha netán ez a büntetésem azért, mert eddig eltitkoltam? Ha mind ez azért történik meg, mert esélyt se adtam arra ennyi héten át, hogy rajtam kívül bárki más is szerethesse?
- Elveszítem őt, igaz? – kérdeztem két sírásroham között, miközben szipogtam. Olykor pedig a fogam is ajkamba vájódott, hiszen egyre erősebb fájdalmat éreztem. Kapaszkodni próbáltam a kezébe, mintha az képes lenne távoltartani ettől a borzalomtól, de esélyesen eléggé erőtlen volt a fogásom.
- Tudom, hogy mindig számíthatok rád Óriás! – húztam le a számat, majd lehunytam a szememet, ahogyan a fájdalom eltorzította már az arcomat is. Magamtól biztosan nem mozdultam, hiszen már úgy éreztem, mint akiben alig van erő és minden porcikája fáj mellé. – Ed…. Edmundnak nem szóltál? – pillantok rá ijedten, hiszen sejtheti, ha a barátja tisztában lett volna azzal, hogy apa lesz, akkor esélyesen elmesélte volna neki. Olyanok, mint két testvér. Abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán van-e titkuk egymás előtt, de esélyesen eddig nem volt, most viszont nekem köszönhetően lesz. Nem tudhatja meg, nem mondhatja el neki Mich.


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Kedd Szept. 25, 2018 11:55 am



- Vero. Rám figyelj. Rendben? - mondom megnyugtató hangon, de elég határozottan. Azt akarom, hogy rám nézzen. Ne azzal foglalkozzon, hogy mindent átáztat a vér. Akkor is ezt tenném, ha komoly életveszély lenne.
Ott van benne a jó barát, akire számíthat, mégis sokkal inkább vagyok orvos üzemmódban. Muszáj annak lennem. Még ha nem is teljesen tudatosan, az ösztönök már csak ilyenek.
Kizárólag ennek köszönhető, hogy a válaszom is anélkül hangzik el, hogy gondolkodnom kellene rajta.
- Meglátjuk, mit tehetünk érte - eszemben sincs kimondani, hogy igen, elveszíti. Pedig ezzel még egy kívülálló is teljesen tisztában lenne. Mégsem vághatom az arcába a választ; semmi értelme sietni.
Persze mindig ott van egy csepp esély. Esély a csodára. Úgy százból egynél.
- Hé. Rám nézz, Veronique. Eszedbe se jusson úgy tenni, mintha nem lennék itt! - próbálom újra kicsit oldani a pánikot. Utána viszont azonnal elkomorodok a kérdésére.
- Felhívom. Szólni fogok neki, amint bevittek téged - bólintok határozottan az ígéret mellé. Így teljes a kép. Egyelőre azon nem agyalok, hogy Ed miért nem tudott róla eddig. Miért nem tudott róla, hogy apa... lett volna? Csak azon, hogy tudnia kell róla. Vero mellett kell lennie és támogatnia.
- Figyelj, most kicsit hátrébb lépek, rendben? - intek a két mentős felé, akik éppen betoppannak.
Még egyszer megszorítom a kezét, amolyan utolsó biztatásként és már hátrálok is, helyt adva nekik. Nem megyek túl messzire és a tekintetem végig rajta tartom. Nem lehetek útba, de magára sem akarom hagyni. Persze kénytelen leszek. Nem mehetek vele a mentőben. Hivatalosan semmiképp, hiszen nem vagyok közeli hozzátartozó, bármennyire is úgy érzem általában.
Figyelem, ahogy pár kérdés után hordágyra teszik és elkezdik kifelé vinni. Ekkor már ott lépkedek mellette.
- Ott leszek, rendben? Megyek utánad - ismétlem el újra az ígéretet kicsit másképp, mint eredetileg.
Muszáj tudnia, hogy nem hagyom egyedül.

avatar
● ● Posztok száma :
158
● ● Reag szám :
146
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Kedd Szept. 25, 2018 1:44 pm

- Félek… - motyogom az orrom alatt, amikor azt kéri, hogy csak ráfigyeljek. – Nagyon fáj. Mich, nagyon fáj. – hangom megremegett és eléggé kétségbeesetten is csendült. Szeretnék csak ráfigyelni, de nem megy. Ahhoz túlzottan is tompává vált az elmém a fájdalomnak köszönhetően, a rémület pedig láthatatlan indáit körém fonta és fogságba ejtett. Futnék, menekülnék, de nem tudok. Egyszerűen nem tudok elszakadni az egyre nagyobb vérfolttól.
- Ne füllents, kérlek… - esélyesen engem akarna megnyugtatni és én is szeretnék menedéket keresni, de jelenleg semmi ilyen helyet nem látok. Úgy érzem, hogy ez a büntetésem azért, amiért eltitkoltam. Heteim lettek volna arra, hogy elmondjam, hogy segítséget kérjek, de nem tettem. Gyáva voltam és most… most egy ártatlan ember fizet meg mindenért? Ha jobban figyeltem volna az elmúlt napokban jelentkező fájdalomra, akkor lehet elkerülhető lett volna ez. Ostoba voltam, túlzottan is!
Megszeppenve pillantok rá, amikor rám szól. Sietve bújok hozzá, ha tehetem és az se érdekel, hogy ahogyan a felsőjébe kapaszkodom netán véres lesz. Nem csak belül remegek már, hanem az egész testem szinte és sikítanék legszívesebben. Túlzottan fáj.
- Neeeeeeeeeeee! – erőteljesen csendül a hangom és kisebb nyögésbe torkollik a tiltakozásom, hiszen túlzottan is hirtelen mozdultam és csak még jobban fáj ennek köszönhetően minden porcikám. Kezem hasamra siklik, mély levegőt veszek, majd megkeresem Mich kezét. – Nem szólhatsz neki! Ígérd meg, hogy nem fogsz! Senki se tudhatja meg! – könyörgök neki, talán pontosan úgy, ahogyan az idősek szoktak a templomban az Istenükhöz. Nem teheti ezt, nem taglózhatja le ilyen hírrel Edmundot. Ne okozzon neki fájdalmat. – Kérlek… - csuklik el a hangom és újabb könnyek jelennek meg az arcomon.
- Ne hagyj magamra. – pillantok rá, ahogyan hátrál. Mennyire szerettem ezen a helyen lenni, de most? Békésnek és megannyi álommal kecsegtető könyvtárat mindennek láttam, csak szépnek nem. Kezem végül kicsúszott a kezéből. Próbáltam felelni a mentősök kérdésre, de szinte mozdulni is alig tudtam már. Hamarosan viszont már hordágyon voltam és tették a dolgukat.
- Nem jöhetne velünk? Kérem.. – pillantottam össze-vissza a körülöttem állókon, mert nem akartam egyedül lenni. Hallottam, hogy valamit motyognak, hogy indulniuk kell. Nem késlekedhetnek tovább. Elmém pedig mintha még tompábbá vált volna a kapott „gyógyszereknek” köszönhetően.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, amikor bevittek a kórterembe. Minden annyira zavaros és ijesztő volt. Fájdalom már nem volt olyan erős, mint korábban, az érzékeim viszont még mindig kábák voltak.
- Edmund? – csendült alig hallhatóan a hangom, miközben hirtelen fel se fogtam, hogy nem lehet itt. Ő nem is tud az egészről, vagyis akkor nem, ha Mich betartotta a kérésemet, de kábán pontosan azt a nevet mondtam ki, akire leginkább vágytam ebben a pillanatban. A látásom lassan tisztult, de annál inkább riadtabb volt a pillantásom.


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Csüt. Szept. 27, 2018 11:50 am



Tudom jól, hogy fél. Természetes, hogy az ember fél már attól is, ha vért lát, főleg, amikor az a sajátja. Próbálom megnyugtatni, vagy legalább  elérni, hogy rám figyeljen. Végül is az egyik válaszommal igenis sikerül ezt teljes mértékben elérnem.
- Nem... - csúszik ki ennyi a nagy tiltakozásra. Szóval nem tud róla Ed. Miért? Talán nem az övé volt, vagy...? Áh, egy frászt nem az övé volt! Csak nem tudott róla. Ilyen egyszerű.
Nem mintha az agyam nem gyárta további teóriákat, ha hagynám neki. De nincs ilyesmire most időnk. Muszáj kicsit hátrébb lépnem, helyt adva a mentősöknek. Nem akarom egyedül hagyni, de végül is most nem is teszek ilyesmit. Csak odaengedem azt, aki most többet tud segíteni.
A mentőben viszont tudom, hogy ezúttal nincs jogom utazni. Úgy sem, hogy ismerem őket. Úgy sem, hogy ott dolgozok. Nem vagyok közeli hozzátartozó. Mégis megkapom a bólintást, hogy velük tarthatok. Igyekszem nem útban lenni és a kórházba érve is kint maradok, amíg az orvos elvégzi a szükséges teendőket.
Nem sokkal hamarabb megyek be Verohoz, mielőtt ébredne. Muszáj volt hivatalosan is leadnom a műszakot, mielőtt más dolgom sem lenne, mint itt ülni az ágya mellett, a mindennél kényelmetlenebb széken.
Felé fordítom a fejem, mégsem őt magát látom. Az agyamban lévő fogaskerekek legyártják a millió teóriát. Akkor viszont azonnal kapcsolok, amikor meghallom a hangját.
- Nyugalom, Veronique. Csak én vagyok itt. Mich - beszélek csendesen, de annál nagyobb határozottsággal. Bármennyire is azt diktálják az ösztönök, hogy lépjek oda hozzá, az orvos énem visszatart. Nem támadom le, csak lassan állok talpra és megyek közelebb.
Kikívánkozik, hogy azt mondjam neki, minden rendben van, de nem fogok hazudni. Minden rendben lesz. Az már sokkal inkább fedi a valóságot, mégsem mondom ezt sem.
- Szeretnéd, hogy mégis szóljak neki? - muszáj újra feltennem neki a kérdést. Muszáj választ kapnom, mielőtt rátérnék a lényegre.
- Hogy érzed magad? Vannak fájdalmaid? Kérsz még fájdalomcsillapítót? - elméletileg nem fájhat neki annyira. Legalábbis testileg. Lelkileg, nos, az egy teljesen más dolog, de az ellen nincs gyógyszerünk.
Végül kérdés nélkül rátérek arra, ami valószínűleg mindennél jobban érdekli. Kérdés nélkül elmondom neki, hogy igen, elveszítette. Hogy mindent leellenőriztek nála és fel fog épülni.
További dolgokba nem megyek bele. A lényeg benne van ebben is, nem igaz?


avatar
● ● Posztok száma :
158
● ● Reag szám :
146
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Csüt. Szept. 27, 2018 5:09 pm

Nem értettem, hogy miért történik ez, ahogyan akkor se értettem, amikor a teszt pozitív lett, majd az orvos is boldogan közölte, hogy babát várok. Persze, biztosan arra vágytam ennyi idősen, hogy anya legyek. Nem, csöppet se. Még akkor se, ha tudtam, hogy a világ egyik legszerencsésebb nője vagyok annak köszönhetően, hogy Edmund a barátom. Ő mindig mellettem van és támogat. S akkor ott volt Góliát is, hiszen olykor Mich ezt a nevet kapta tőlem. Egyikük se volt kicsi alkat, könnyedén képesek voltak kitakarni, de nem csak egy csodálatos párt kaptam, hanem egy remek barátot is, hiszen az évek múlásával azzá váltunk vele. Ezért is tudtam, hogy most is számíthatok rá. Még akkor is, ha ennek köze volt a szakterületéhez, de egyedül képtelen lettem volna bármit is tenni.
Arcomra egyszerre ülhetett ki csalódottság és megkönnyebbülés is. Szükségem lett volna rá, de én nem akartam, hogy tudjon róla, most meg mi értelme lenne? Csak fájdalmat okoznék vele, meg se adtam a lehetőséget arra, hogy boldogan gondoljon arra, hogy apa lesz.
- Köszönöm. – suttogok csak ennyit erőtlenül, miközben próbálom kicsit feljebb tornázni magam a kényelmetlen ágyban. A kezemre pillantok, amibe infúziót is vezettek.
- Nem, jobb így, hogy nem tudja. – pillantottam rá komolyan és ha eléggé közel jött hozzám Mich, akkor sietve nyúltam a kezéért és kicsit még arrébb is csúsztam, hogy le tudjon ülni. Szükségem volt most valaki támogatására, hiszen még mindig reszkettem és újra a könnyeim megeredtek. Tudtam, tudtam, hogy már nincs velem a lányom vagy éppen a fiam, hogy elveszítettem és talán az én hibám. Én tettem valami olyat.
- Ha van is, akkor megérdemlem, nem? Talán én tettem valamit, ami miatt elment a baba. Vagy csak úgy érezte, hogy nem szeretik, mert el se mondtam senkinek se. Borzalmas ember vagyok. – ráztam meg a fejemet is, majd elhúztam a kezemet és az ablakon át pillantottam ki. Nem sok mindent lehetett látni, hiszen sötétség uralta már a várost.
- Sajnálom, hogy belerángattalak, de nem tudtam, hogy kit hívhatnék. – sütöttem le a pillantásomat. – Meg kell ígérned, hogy soha nem mondod el neki! – emeltem rá végül a pillantásomat szinte már könyörgően. Ennek a mi titkunknak kell maradnia, nem kell feleslegesen fájdalmat okozni annak, akit mind a ketten nagyon szeretünk, még ha másképpen is.
- Megvetsz? Elítélsz? – tettem fel a kérdést, miközben kezemet a hasamra tettem, de csak ürességet éreztem mélyen legbelül. Nem volt félelem, nem volt kíváncsiság. Csak egyszerű ürességet éreztem, semmi ahhoz hasonlót, mint még reggel, amikor tudtam, hogy ott növekszik a szerelmem gyümölcse. – Gondolom megannyi kérdésed van. Mond ki, mert csak rosszabb lesz idővel. – féltem attól, hogy mit fog mondani, de jobb lesz ezt tisztázni, mintha netán ezentúl esetleg egy légtérben se leszünk képesek megmaradni. Akkor ennyi lenne a titok is, mert el kellene mondani Edmundnak.


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Hétf. Okt. 01, 2018 9:53 am



Eszembe sem jutott, hogy leüljek az ágy szélére. Hiába tudom kivel vagyok és miért, valahogy még mindig dolgozik bennem az orvos és az ösztöneimre hallgatva tartanám magam. De végül engedek a kis húzásnak, épphogy az ágy szélére ülök és támogatóan megszorítom a kezét.
- Jobb így? Kinek? - kérdezek vissza, de utána inkább megrázom a fejem. Nem kell válaszolnia, értem - legalábbis próbálom megérteni -, mit miért tesz. Ha pedig ő így találja logikusnak, hallgatni fogok. Akkor is, ha rohadt nehéz lesz titkot tartani a legjobb barátom előtt.
A folytatás viszont? Akaratlanul is felébred bennem a düh. Utálom, amikor emberek ezt csinálják magukkal. Legyen barát vagy egyszerű beteg.
- Arra nem gondolsz, hogy talán beteg lett volna? Hogy valami olyan betegsége lett volna, ami egész életére szenvedést okoz neki... és nektek? - sokkal többször ez az ok a vetéléseknél, mintsem a leendő anya hibája.
- Úgyhogy tessék befejezni az önostorozást. Nem segít - hajolok kicsit közelebb hozzá, hogy egy puszit nyomjak a homlokára, aztán már újra a kezét fogom, pont, mint az előbb és hagyom, hogy kihasználja a csendet, ha azt szeretné.
Igaz, utána pedig én maradok csendben. Tudom, mit kell mondanom és azt is, mit akarok mondani, de nehezen jönnek a szavak. Nem vághatom a fejéhez, hogy nem akarok titkolózni Ed előtt.
- Dehogy ítéllek el! - szaladnak ki végül a számon a szavak, még ha az ígéret egyelőre nem is akar jönni. Persze ez nem jelenti, hogy azonnal elmondanám, csak...
- Mi a fenéért nem mondtad el neki? - nem az érdekel, miért nem tudatja vele, mi történt, hanem az, eddig miért nem beszélt.
- Miért hiszed azt, hogy egyedül könnyebb? - teszem hozzá, bár erre talán nem is lehet válaszolni, mégis várok.
Pedig csendben kellene lennem, legalábbis nem faggatni, hiszen mindaz, amin most keresztül ment...
- Akár ma este már hazamehetsz. Az orvos szerint semmi ok arra, hogy bent tartsanak. Hazavihetlek majd, ha szeretnéd. Mára végeztem a műszakommal - ajánlom fel. Elég a kérdésekből. Abból, hogy még én is rátegyek egy lapáttal a történekre.

avatar
● ● Posztok száma :
158
● ● Reag szám :
146
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Hétf. Okt. 01, 2018 10:56 am

- Mert mivel lenne jobb, ha tudná? Szenvedjen ő is? – emeltem rá kicsit kába pillantásomat. Tényleg érdekelt, hogy ő mitől hiszi azt, hogy az bármivel is jobb lenne. Igaz, akkor nem kellene titkot őrizne velem, de ha ennyire nehéz neki, akkor tegyen úgy, mintha meg se történt volna. Akkor inkább hagyjon magamra és majd valahogy megoldom. Kibírtam az elmúlt heteket is, akkor valahogy ezen is túl leszek.
- Lehet, nem tudom. Egyszerűen csak részben úgy érzem, hogy az én hibám, mert még nem álltam erre az egészre készen. – tudom, hogy mások akár 16 évesen is szülnek, meg ennyi idősen mint én, de hiába szerettem volna családot egyszer, attól még a pánik túlzottan erősen is lett úrrá rajtam. Féltem és úgy éreztem, hogy én erre még nem állok készen. Nem kizárt, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem mondtam el senkinek se, mert még igazán én se tudtam elfogadni a helyzetet.
- Sajnálom. – motyogok csak ennyit, amikor közelebb hajol és puszit nyom a homlokomra. Próbálom összeszedni magam, de mintha minden egyes mozdulat túlzottan is nehéz lenne. Mintha minden megváltozott volna és már én se lennék ugyanaz. Vajon idővel jobb lesz, vagy inkább rosszabb? Lehet igazán élni ilyen titkokkal?
- Akkor mi jár a fejedben? Lehet jobb lett volna, ha nem rángatlak ebbe bele. – sütöm le a pillantásomat és óvatosan elhúzom a kezemet is az övéből. Tudom, hogy mellettem fog állni, hiszen Edmund legjobb barátja és nem hagyna cserben, mert a barátjának vagyok a kedvese, ami nem kizárt, hogy mindent meg fog változtatni.
- Nem tudtam, hogy miként kellene. Megijedtem. – alig hallhatóan csendül a hangom, mert szégyellem magam. -  Tudom, hogy hibáztam, de néz rám Mich! Gyerek vagyok, mégis hogyan lehetett volna belőlem anya? Edmundnak meg ott az étterem. Nem akartam a kétségeimmel terhelni még őt. Féltem, egyszerűen csak nem tudtam, hogy mit kéne tennem és azt hittem, hogy idővel tudni fogom, de aztán csak teltek a hetek, most meg… - csúszik újra akaratlanul is a kezem a hasamra és a hiány hirtelen még erősebben mart húsomba és a lelkembe is. Nehéz volt hirtelen elfogadni azt, hogy míg pár órája nem voltam egyedül, most már teljesen egyedül maradtam ilyen téren.
- Nem hiszem, de annak se látom értelmét, hogy fájdalmat okozzak azzal, hogy tudja nem mondtam el és azzal, hogy esélye se volt arra, hogy szerethesse. – csuklott el a hangom, sietve töröltem le a könnyeimet és fordítottam el újra róla a pillantásomat.
- Nem akarok még jobban teher lenni, ezért is hálás vagyok. Hívhatok taxit is, de… -  ajkamba harapok és habozok. – kérlek, ígérd meg, hogy soha nem mondod el neki. – kérlelően néztem rá, hiszen nem kerülte el a figyelmemet, hogy továbbra se mondta ki azt, amit kérek tőle. Tudnom kell, hogy legalább a titkom biztonságban lesz.


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Csüt. Okt. 04, 2018 9:10 am



- Nem feltétlen jobb - rázom meg a fejem, kicsit fáradtan. Igen, piszok hosszú volt a műszak és hiába barát, valahol úgy érzem, még mindig nincs vége a munkának.
- Inkább... Ezért vagytok egymásnak, nem? Jóban rosszban meg minden őrültség - jegyzem meg, de nem nyaggatom vele tovább. Igaz, már a gondolatát is gyűlölöm, hogy hazudnom kell Ednek, vagyis hát csak nem említeni, mi történt. De ha Vero erre kért, nem fogok beszélni, legyen bármilyen nehéz a csend.
Ahogy a folytatást is nehéz megállni, hogy ne győzködjem. Mire mennék vele, ha újra és újra elmondanám neki, nem az ő hibája? Hogy tényleg valószínűleg csak beteg lett volna, ami senkinek nem jó. Csak hallgatom a szavait és próbálom biztosítani róla, hogy itt vagyok.
- Fejezd be, Vero. Nem haragszok, hogy hívtál. Jól tetted, így biztos lehetek benne, hogy rendesen megvizsgáltak és rendben leszel - azért itt elég hirtelen hallgatok el. Nem akarom hozzátenni, hogy legalábbis fizikailag rendben lesz. A másik oldal lesz a nehezebb.
- Most meg egy titokkal több - csúszik ki anélkül, hogy akár egy pillanatot is rászánnék és átgondolnám.
- A te döntésed, Törpe. Ha ezt kéred, megígérem, hogy hallgatni fogok erről az egészről - mondom végül ki azt az ígéretet, amivel lógok neki.
Egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam, ez tény. Bárhogy is próbálok visszaemlékezni, egyetlen dolog sem jut eszembe, amit eltitkoltam volna Ed előtt, mióta csak az eszemet tudom. Ez lesz az első és egyetlen.
Ugye?
Már most pocsékul érzem magam, de ez most mellékes.
- Ne hülyéskedj. Nem teher vagy, hanem barát. Szóval hazaviszlek - bólintok határozottan és már állok is talpra, mintha azonnal indulni akarnék. De ez nem ilyen egyszerű. Szükség lesz még egy utolsó vizsgálatra, az orvos szavára, papírokra.
- Szeretnél minél hamarabb otthon lenni? - bököm ki végül a kérdést, ahogy egy igazán halvány mosollyal újra felé fordulok.
- Szólhatok az orvosodnak, még egy vizsgálat, hogy biztosra menjenek és el is rabolhatlak innen - igen, piszkosul próbálkozok. Tudom, hogy ez semmit nem old meg, semmin nem változtat, de attól még nem jelenti azt, hogy fel kell adnom. Nem tenne jót, ha hagynám ránk telepedni ezt az egészet és hagyni, hogy lehúzzon a mélybe.

avatar
● ● Posztok száma :
158
● ● Reag szám :
146
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Csüt. Okt. 04, 2018 10:21 am

- Ezért is, de képtelen lennék vele ezt most közölni. Lehet idővel menni fog, de most még nem. Esélyt se adtam arra, hogy örülhessen és élvezhesse az apaság gondolatát, erre most meg egyből közöljem vele, hogy lehetett volna belőle apa, de elveszítettem? Kegyetlenségnek érezném és még nagyobb önzésnek, mint eddig a tetteimet. – hangom egyre inkább halkabban csendült. Tudtam jól, hogy ez nem helyes, meg ennek nagyon nem így kellett volna történni. Tisztában voltam azzal is, hogy igaza van, de akkor se vitt volna rá a lélek, hogy elmondjam a páromnak azt, ami történt.
- Köszönök mindent. – tudtam jól, hogy biztosan bevetette itt a befolyását, így nincs okom aggódni. Minden rendben lesz és előbb vagy utóbb újra erőre kapok. Ami meg a belsővívódást és önmarcangolást illeti. Nah, az még tuti maradni fog jó ideig, de idővel minden jobb lesz. nagyon reméltem, hogy nem fog felemészteni.
Nem feleltem arra, amit mondott. Egyszerűen lesütöttem a pillantásomat, mert igaza volt. Még egy titokkal több lett és ez most már közös titok.
- Igen, örülnék, ha már inkább otthon lehetnék. – ott legalább egyedül lehetnék és megpróbálhatnám összeszedni magam. Azt meg nem tudtam, hogy a következő egy-két napra mivel is fogom kimenteni magam Edmund előtt. Egyszerűen csak azt tudtam, hogy szükségem lesz rövid időre, míg képes leszek igazán talpra állni és azt meg nem hagyhatom, hogy bármit is megsejtsen.
- Mich… - nézek rá, amikor már menne is szólni az orvosnak. – Köszönök mindent. Tényleg. – láthatta a pillantásomban, hogy hálás vagyok érte és azt is, hogy nekem se könnyű az, hogy egy ilyen titokmegőrzését kérem tőle. Miután megkaptam a papírjaimat és meghallgattam az orvos javaslatait is sietve bólintottam, hogy végre menjünk innen. Mintha attól semmisé válna az egész, pedig túlzottan is valós volt.
- Innen már menni fog egyedül is. Remélem nem rontottam el teljesen az estédet. – néztem rá, majd mielőtt még kiszálltam volna a kocsiból nyomtam egy gyors puszit az arcára, ahogyan általában tettem. Barátok voltunk. A párom testvére és mi is egészen jóban lettünk. Sietve csuktam be az ajtót magam mögött, de a szobámig is alig sikerült eljutnom anélkül, hogy a könnyeim ne törjenek a felszínre. Az ajtót magamra zártam és egyszerűen csak bebújtam az ágyba, míg nem sírás ki nem merített annyira, hogy végre aludni is tudjak.

|| Köszönöm a játékot! iloveu


Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell •• Vas. Okt. 07, 2018 11:57 am

avatar
● ● Posztok száma :
2379
● ● Reag szám :
1564
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Vero && Mich || We all have stories we'll never tell ••

Ajánlott tartalom

Vero && Mich || We all have stories we'll never tell
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Múltbéli árnyak :: befejezett játékok-