Chamonix
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:30 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Chamonix •• Kedd Dec. 04, 2018 1:29 pm

Forrás: google


Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Kedd Dec. 04, 2018 2:58 pm



Mi tagadás, kezdem összekapni magam. Igaz, az ezidő alatt meghozott döntéseim nem változtak. Ugyanúgy eszemben sincs tovább tanulni. Ugyanúgy az a terv, hogy az étteremben fogok besegíteni. ...és ahhoz is ragaszkodtam, hogy idehozzam Roseit. Szeretném, ha nem csak tudná, de érzné is, hogy ő ugyanolyan fontos nekem, mint a baleset előtt volt. Most pedig, hogy már egy hete lekerült a gipsz, itt volt a lehetőség. Ezúttal most egész mellékesnek tűnik, hogy a járásomon látni, valami nincs rendben. Kicsit bicegek, de nem számít. Itt a nagy hóban pedig főleg nem.
Merthogy itt vagyunk. Clemonix, Mont-Blanc. Nem emlékszem olyan időszakra, amikor ne imádtam volna itt lenni. Családi kincs, de már jó ideje inkább az enyém. Még mindig így tekintek rá. Az enyém. Fél gyerekkorom ide köt, ehhez a házhoz. A másik a szülői házba, de arra nem jártam és nem is tervezem. Képtelen lennék látni őket.
Ez a hely viszont más. Egy pillanatig sem érzek fájdalmat. Nem érzem a veszteséget, az ürességet. Sem akkor, amikor előásom a rejtekhelyéről a kulcsot, sem akkor, amikor átlépjük a küszöböt. Pedig a falakon millió emlék megörökítve, keretbe zárva. A szüleim. A gyerekkorom. Eddie. Vero. Baráti bulik. Karácsonyok és szilveszterek.
Talán csak ezek jelzik, mennyi élet volna a falak között. Minden más tökéletesen érintetlen, mégis tiszta. Nem olyan régen lehettek itt, rendbe hozni a helyet. Ettől függetlenül őrült hideg van, úgyhogy máris a kandallóhoz lépek és intézem. Mert természetesen kandalló van, kényelmes kanapék, bárpult és a hozzá tartozó székek és a hatalmas törhetetlenül üveggel ellátott fal. Nem lehet belekötni a felszereltségbe sem itt, sem odafent a szobákban.
Tökéletesen megleszünk itt.

Néha képes vagyok elfelejteni, milyen hamar sötétedik, mégis szinte világos van a kinti hónak köszönhetően. De eszemben sincs kimozdulni innen. Kényelmesen dőlve hátra a kanapén, Rosiet magamhoz ölelve, vagy legalábbis a lehető legközelebb tudva magamhoz... már közel azt mondanám, boldog vagyok. Hiába a csend részemről, ez inkább nyugalom, mintsem  nem-tudok-mit-mondani fajta. Hol őt figyelem egy kis mosollyal, hol a kandallóban lobogó lángokat.
- Bánod már, hogy eljöttél velem? - nézek ki a hatalmas pelyhekben hulló hóra. Valószínűleg reggelre közel teljesen el leszünk zárva a külvilágtól. Legalábbis olyan szempontból, hogy lejutni... elég nehéz lesz. De arra még úgysem fog sor kerülni két napig. Hacsak Rosie máshogy nem dönt.
De azért remélem ilyen nem fog megtörténni. Nem vagyok ráfeszülve, mégis igyekszem a lehető legjobb élményt összehozni neki. Mintha ezt a ki nem mondott ígéretet erősíteném azzal, amikor a nyakába csókolok, mert épp így kényelmes.
- Kérsz valamit inni? Hiszed vagy sem, profin keverek koktélt - talán annyira nem profin, de egy tizenéveshez mérten? Több, mint tökéletesen csinálom!

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Kedd Dec. 04, 2018 6:33 pm

Túlzottan is izgultam az egész utazás miatt. Míg mások a sítáborról beszélgettek, addig én csak idegesen figyeltem a mutatók vánszorgását, ami egyre közelebb hozott ahhoz a naphoz, amikor elutazunk. Soha nem jártam még azon a vidéken, kíváncsiságom pedig volt annyira erős, hogy kicsit utánanézzek a városnak is ahova megyünk. Na, meg a szüleimnek is meg kellett mutatni, hogy hova is megyünk, vagyis melyik város mellé, szélére, mert ott van a nyaraló. Fura érzés volt, hogy pár napig nem lesz ott a családom, de pontosan emiatt váltam egészen izgatottan is. Kétszer is átpakoltam a bőröndömet, mert úgy éreztem, hogy mindig valami kimarad, vagy nem is azt kéne bepakolni.
Örültem annak, hogy se apa, se anya nem talált kifogásolni valót az ellen, hogy elmenjek. Igaz, meg kellett ígérnem, hogy telefonálni fogok, amint megérkeztünk, illetve mindennap fel kell őket hívnom, hogy ne izguljanak miattunk, hiszen lehet Mason már nagykorú volt, addig én nem. Az úton néha megállás nélkül csevegtem, míg máskor csak figyeltem a tájat, ami elénk tárult. Ilyenkor megesett az is, hogy a zenével együtt dúdoltam a dallamot. Igazán boldog voltam és ez könnyedén leolvasható volt az arcomról is.

Kicsit késve követem őt a lakásba, mert gyönyörű a kilátás a kivilágított városra és itt bőven akad hó is már. Kesztyűmet is levetem kicsit, hogy érezhessem, amint a hópelyhek tenyeremhez érve elolvadnak. Nem kizárt, hogy kicsit meg is kellett köszörülnie a torkát, hogy végre megmozduljak és megmutathassa a házat, ami a következő pár napban az „otthonunk” lesz. A szívem minden egyes lépéssel egyre jobban a torkomban dobogott, azt pedig csak remélni tudtam, hogy ebből semmi se látható számára.
Míg ő intézkedett, hogy meleg legyen, addig én kicsit a fényképek előtt ragadtam, amik a falakat díszítették. Boldognak tűntek rajtuk az emberek. Nagyon is annak és egy-két szereplő ismerős volt a testvére házából is, hiszen ott is belefutottam már egy-két fényképbe. Végül sietve indultam el a kanapé felé, miután a szüleimet is megnyugtattam, hogy épségben megérkeztünk. Kényelembe helyezzem magam mellette, hozzá bújtam, amikor magához ölelt, fejemet nyakához fúrtam és lopva egy puszit nyomtam rá, majd a fejemet a vállára hajtottam.
- Kellene? – kérdeztem vissza játékosan. – Nem, egyáltalán nem bánom. Gyönyörű ez a hely és van valami különleges hangulata is. Mintha minden a boldogságról árulkodna. Főleg a fényképek. – lehet kicsit hülyén hangzik, amit mondok, de szerintem minden háznak van egy fajta lelke. Van olyan hely, ahova szívesen lép be az ember, míg máshova nem. Ez pedig határozottan előbbi volt.
Elnevetem magam és megrázom a fejemet.
- Máris leitatnál, vagy úgy érzed túlzottan feszült vagyok? – nézek rá érdeklődve, majd megcsókolom, ha nincs ellenére. – Hmm, lássuk, hogy mire is vagy képes. Közben pedig mesélhetnél, hogy mik is a tervek mára. Van itt bármiféle társas, vagy valami amivel elüthetjük az időt? Vagy bemegyünk estére a városba? Netán egy kis hócsata jöhet, vagy hóember építés? – utóbbi kettő sokaknak gyerekesen hangozna, de én imádtam mind a kettőt. S most legalább a szüleink sincsenek itt, hogy ránk szóljanak, hogy ideje bemenni, mert már teljesen eláztunk. Most csak miénk ez a pár nap… ez pedig egyszerre volt felemelő érzés, ugyanakkor ijesztő is.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Csüt. Dec. 06, 2018 2:04 pm



Szeretném, ha jól érezné magát. Ha nem feszengene és úgy egyáltalán nem bánná meg, amiért eljött velem. Egyszerűen csak... igyekszem úgy csinálni, hogy ezek után mindig eszébe jusson, mennyire szeretem. Mert a fenébe is, tényleg kezdem úgy érezni, hogy fülig szerelmes vagyok. Mostanság már egyre ritkábban jut eszembe a tény, hogy idősebb vagyok nála. Nem ezzel a pár évvel, hanem sokkal többel.
- Semmi okod rá, hogy megbánd. Hacsak nem zavar, hogy talán el leszünk zárva mindentől és mindenkitől. Csak mi ketten leszünk itt egymásnak - van olyan helyzet, amikor ez aggodalomra adna okot. Elzárva a külvilágtól nem a legvidámabb dolog. Általában. Most viszont egy cseppet sem aggódok és remélem ő sem teszi.
- Bármikor jártunk itt, mindig boldogok voltunk. Kivéve, amikor még kölyökfejjel apa ráesett a hókunyhóra, amit építettünk. Nem volt szándékos, mégis fél nap sírtam - nevetem el magam. Ilyenkor, az ilyen emlékek miatt érzem magam hálásnak az új életért. Hogy itt vagyok és emlékezhetek.
- Olyan gyönyörű vagy, amikor nevetsz - jegyzem meg inkább magamnak, teljesen mellékesen és máris rátérek az ital kérdésére.
- Jól érezném, ha azt mondanám, feszült vagy? - kérdezek vissza válasz helyett, de hiába a komoly kérdés, eszemben sincs elutasítani a csókot. Sőt, kapok a lehetőségen és egy kicsit marasztalom, úgy, egészen közel magamhoz, csókolva.
- Úgy hallom, neked aztán vannak terveid - húzódik mosolyra a szám, majd állok talpra és indulok a bárpulthoz. Nincs valódi neve az italnak, amit készítek és valahogy az évek alatt soha nem neveztem el. Saját összeállítás, nem túl alkoholos, éppen csak annyira, hogy érezni lehessen.
Vigyorgok, ahogy készítem, túlszínészkedem az egészet, de még így is elég hamar kész lesz, hiába felső polcos hozzávalókat teszek bele. Majd már teszem is a pultra és várom a székre Rosiet.
- Terveket szeretnél? Mondjuk rejtsem el születésnapi ajándékot és hagyjam, hogy végigkutasd az egész házat? - eszembe sem volt ezelőtt közölni vele, hogy vettem neki bármit is és most is úgy közlöm a kis programot, mintha semmi különös nem lenne benne.
- Vagy maradjunk a hócsatánál, hogy végül a hóba küldjelek? - szélesedik ki az előbbi mosolyom szinte vigyorrá. Biztos vagyok benne, hogy hagynám nyerni - már amennyire ez a tényleges győzelemről szól - és végül leteperném. Látni akarom a puha hóban... alattam...
Kicsit megrázom a fejem, és készítek magamnak is egy italt, hogy lefoglaljam magam és a csapongó gondoltaimat.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Csüt. Dec. 06, 2018 8:27 pm

- Nem hiszem, hogy megbánnám és azt meg pláne miért bánnám? – néztem rá picit meglepettem, hiszen nem féltem vele kettesben maradni. Ha félnék, akkor esélyesen el se jöttem volna vele. Egyszerűen csak számomra is szokatlan volt a helyzet. Töltöttünk már együtt délutánokat és napok hétvégén, de ez akkor is másabb volt. – Szerintem fel fogjuk találni magunkat, de ha nem bírnál magaddal, akkor legalább lesz mibe elásnom. – kuncogtam jó kedélyűen, mert nem gondoltam komolyan és esélyem se lenne rá. De kicsit próbáltam én is oldani a feszültséget, ami lakozott bennem. Nem tehettem, túlzottan is új helyzetbe csöppentem, de ezt nem bántam. Kicsit se, inkább örültem, hogy itt lehetek, vele.
Kíváncsian hallgatom azt, ahogyan a múltról beszél, de bármennyre is szégyellem, akkor se tudnám megmondani, hogy valamelyik fényképen rajta volt-e, mert… mert szerintem nem. De ha ennyire boldog volt itt, akkor meg? Talán csak amiatt, mert család barátjáé a ház, így róluk miért is lenne kint kép? Annak viszont örültem, hogy voltak boldog pillanatai az édesapjával, a családjával, nem csak rossz. – Megnéztem volna azt, ahogyan sírsz miatta. Biztosan cuki lehettél. – ugratom őt boldogságtól sugárzó arccal. – Örülök annak, hogy vannak szép emlékeid róluk. – arról meg fogalmam sem volt, hogy valójában teljesen másabb családról beszél.
Bókjának köszönhetően pillanatok alatt elpirultam, amit sietve próbáltam leplezni kicsit a hajammal, meg azzal, hogy újra a helységet pásztáztam pár pillanat erejéig.
- Hmm, nem is tudom, hogy mi lenne a jó szó rá. Feszült vagy ideges? Mármint örülök, hogy itt lehetek, de attól még számomra ez új, így kicsit azt hiszem izgulok és lehet kell pár óra mire igazán el tudom engedni magam. – mielőtt viszont tovább égethettem volna magam inkább csak megcsókoltam őt. Egészen hozzá bújtam közben, szinte már majdnem az ölébe másztam közben elfeledkezve mindenről. Túlzottan is megnyugtatott a közelsége.
- És ez baj lenne, vagy félsz, hogy a végén inkább te lennél megfürdetve a hóban és nem én? – fordultam utána pimasz mosollyal az arcomon. Nem álltam fel a kanapéról, ha onnan is láthattam őt. Nem voltam nagy alkohol rajongó, de bíztam az ízlésében és azt is tudtam, hogy nem célja leitatni se, így nincs mitől tartanom.
Sietve pattanok fel, hogy aztán a pultnál lévő székre huppanjak le. – Úgy festesz, mint aki nagyon is boldog. Le se lehet vakarni az arcodról a mosolyodat, hiányzott már. – régóta nem láttam ennyit mosolyogni. Pohárért nyúltam, kíváncsian szemléltem. – S mit is kell tudni erről a bűvös italodról? – pillantottam fel rá továbbra is mosolyogva, mielőtt még megkóstoltam volna.
- Hogy mi? – nézek rá meglepetten, hiszen nem számítottam arra, hogy bármit is vett nekem. – Nem kellett volna, de ha már itt tartunk, akkor így szeretnéd, hogy felfedezzem a házat? Vagy hideg-meleget játszanál inkább, vagy szimplán csak végignéznéd a még inkább meglepett arcomat? – mert biztosan most is kiült már a csodálkozás és meglepettség az arcomra.
- Nem fair! Nehéz a döntés, de előbb igyuk meg ezt, aztán kimehetünk, mielőtt még túlzottan sötét lesz és utána is átadhatod nekem, vagy megdolgoztathatsz érte, ha úgy tartja inkább kedved. – utóbbit nem gondoltam komolyan, kicsit mocorogtam is a székemben. – Vagyis legyen most, kíváncsi lettem, túlzottan és most szeretném kibontani az ajándékomat. – meg se fordult a fejemben, hogy utóbbi kicsit akár félreérthető is lenne, főleg fordított esetben.
- Mire igyunk? – emeltem a poharamat koccintásra, közben pedig jobb oldalt a fülem mögé tűrtem egy-két szőkés tincset.


avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Szomb. Dec. 08, 2018 9:40 pm



Fogalmam sincs, miért bánhatná meg, de nem is akarok tippeket adni, hogy mi minden sülhetne el rosszul. Még csak foglalkozni sem akarok ilyesmivel, inkább ügyeskedek azon, hogy minél hamarabb felengedjen és eltűnjön az a kis feszültség, amit érzek.
- Itt, ezen a helyen, sok van - mondom végül, bár ahhoz képest, hogy miről beszélek, én is érzem, hogy túl komor vagyok.
Nem tudhatja, hogy egy teljesen másik csalódról van szó. Egy másik életről, másik énről. Egy részem szeretné, ha tudná, de annak meg mi értelme lenne? Megkönnyítene pár ilyen témát, de ezer másikat nehezebbé tenne.
Sokkal egyszerűbb mindent így tartana és azon dolgozni, hogy egy kicsit se érezze magát feszültnek.
- Amíg csak emiatt van, addig nem aggódok. Majd dolgozok rajta, hogy felengedj - mosolyodok el egész magabiztosan.
- Ohó! Úgy érzed, képes lennél megfürdetni a hóban? - kapok az alkalmon és megyek bele a játékba, de közben már az itallal ügyködök. Annyira nem is kell odafigyelnem rá, csukott szemmel képes lennék megcsinálni.
A másodikat, a saját adagom már így is csinálom, miközben szinte le sem veszem a tekintetem Rosieról, ahogy a mosoly sem tűnik el az arcomról. Egyszerűen...
- ... tényleg boldognak érzem magam - ismerem el egy apró bólintás kíséretében és a két tenyeremen támaszkodva megállok előtte a pult másik oldalán.
- Hogy saját összeállítás. Ennyi. Nincs semmi különleges története, amit elmesélhetnék. Sajnálom - nem mintha ez látszódna az arcomon. Semmi sajnálat, csak a mosoly marad, majd még inkább szélesedik ki, amikor teljesen mellékesen felhozom az ajándék témát.
Kár, hogy még a saját gondolataim is túlzottan és azonnal elkalandoznak, amikor olyan félreérthetően fogalmaz. Tudom, hogy nem talán meg kellene állnom és úgy tennem, mintha semmi nem lett volna a szavaiba, amit másképp értelmezhetnék. Mégis közelebb hajolok, egészen közel a pulton keresztül. Nem számít, hogy nem úgy értette. Nem számít, hogyha az én számból hangzott volna el, jobban kijönne. Akkor sem engedem.
- Mit szeretnél kibontani annyira? - nézek a szemeibe legalábbis pár másodpercig, aztán lejjebb kalandozik a tekintetem.
Majd így vagy úgy, de inkább csak megcsókolom és annyiban is hagyom. Nem célom, hogy még jobban feszengjen.
- Kettőnkre. Rád. Hogy kitartottál mellettem, amikor... olyan voltam - komorodok el megint egy kicsit, de aztán újra ott a mosoly, ahogy a koccintás után lehúzom az első kortyot. Tényleg éppen csak annyira éget, hogy még kellemes legyen.
- Az ajándékodra visszatérve... valahol a házban van. Egy olyan helyen, ahol könnyedén ki lehet szúrni. Egy kis doboz. Vörös masnival - árulok el ennyit, de semmi többet. Újabb kortyot küldök le és végre megkerülöm a pultot, hogy közelebb lehessen hozzá.
Nem mintha olyan nagy dolgot rejtettem volna el. A kandalló tetején van az a bizonyos kis doboz, egy arany szívecske medál és lánc. Az utolsó centet is megérte, már most az izgatott arcát látva.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Vas. Dec. 09, 2018 12:10 pm

Mosolyogva ingatom meg a fejemet, amikor egészen magabiztosnak mutatja magát, hogy neki biztosan sikerül tenni az ellen, hogy felengedjek. Mondjuk efelől kétségem sincs, biztosan sikerül fog, az már más kérdés, hogy mikorra.
- Miért ne lennék képes rá? Lehet még a természet is velem lenne, egészen hamar elcsúsznál, aztán már be is temetne a hó. – fejtegetem tovább az elméletet, mert lehet szemtől szemben nem lenne esélyem, de attól még most jó volt ilyen kis jelentéktelen dolgokról beszélni. – Vagy lehet magammal rántanálak, így egyenlő lenne a küzdelem. – utalok itt arra, ha ő fürdetne meg a hóban, akkor esélyesen mindent elkövetnék azért, hogy ő se maradjon ki a jóból. Nem kell félteni, könnyedén rá lehet venni hasonló dolgokban. – Szeretnéd esetleg tesztelni valamelyik elméletet? –pillantok rá angyali ártatlansággal, mert részemről mehet a móka. „Győzzön a jobbik”.
- Ennek igazán örülök. Itt volt az ideje. – teljesen őszintén gondoltam. Örültem annak, hogy újra képes igazán boldognak lenni, azt meg csak remélni tudtam, hogy ehhez nekem is van közöm. Jó volt újra mosolyogni látni, azt, ahogyan az élet újra átjárja és képes újra, meg újra lecsapni a szavaimra, hogy pipacsok színéhez hasonlóvá varázsolja az arcomat.
Bólintottam egyet, arra amit mondott. – De legalább valami nevet adtál már neki? – minden italnak szokás adni, ennyit még én is tudtam. Azt meg nem értettem, hogy miért sajnálja. Kicsit elgondolkoztam, miközben figyeltem, hogy milyen könnyedén és egyszerűen csinálja az italt úgy, hogy oda se figyel. – Nem gondoltál még arra, hogy esetleg ezt csináld? Szemmel láthatóan megvan a tehetséged hozzá. – tudom, hogy nem akar jelenleg tovább tanulni, amit viszont sajnáltam. Sajnáltam, mert helyén volt az esze és jó tanuló is volt, legalábbis eddig amiket hallottam róla. Nem értettem, hogy miért akarja elzárni a tehetségét, hiszen bármi lehetne belőle. Sokan cserélnének vele ilyen téren.
Elsőre fel se tűnik, hogy kicsit félreérthetően sikerült fogalmaznom. Kíváncsian és meglepetten pillantok rá, amikor egyre közelebb hajol a pult fölött. Őt fürkészem a pillantásommal, de elegendő épphogy megszólalnia ahhoz, hogy arcomra máris pír szökjön zavaromban. Ajkamba harapok sietve, miközben elveszem az engem fürkésző szempárban, ami idővel aztán lejjebb siklott. S ahogyan Mason pillantása elkalandozott, úgy lettem én is egyre pirosabb. Mielőtt viszont bármit is mondhattam volna megcsókolt, könnyedén vesztem el, de mielőtt elhúzódhatott volna a füléhez hajoltam. – Hmm, ha jó leszel, akkor talán megtudott. – fogalmam sincs, hogy honnan jött a bátorság, hogy bármi ilyet mondjak, de amint újra egymásra pillantunk, akkor a pír mellé egy kicsit pimasz mosoly is költözött. Nem gyakran esett meg, hogy bárki is zavarba tudott volna hozni, de neki sikerült időről időre.
Gyengéden simítok végig az arcán, amikor tósztot mond és elkomorodik kicsit. – Megérte kitartani és ránk. – mosolyom teljesen őszinte, koccintás után meg is kóstolom. Elismerően hümmögök. – Zseniális lett. – egy-két kortyot újra iszom, mielőtt letenném a pultra a poharat.
- Ezzel sokat segítettél, lehet Mr. Sherlockot segítségük kellene hívnom. – ugratom őt, miközben körbenézzek, s ha elsőre nem is, egészen hamar kiszúrom a kandalló felett. Könnyedén szökkenek oda, mosolyom egyre szélesebb, amint meglátom a doboztartalmát eláll a szavam. Döbbenet könnyedén ül ki az arcomra. Ujjamat lassan húzom végig a medálon. – Meseszép, de nem kellett volna. – meghatottság kicsendül a hangomból. Ha időközben nem jött oda, akkor sietve sétáltam vissza hozzá, hogy kezébe adjam. – Felteszed? – néztem rá kérlelően, majd megfordulva felfogtam a hajamat, hogy könnyedén bekapcsolhassa. Utána sietve csókoltam meg. – Köszönöm, gyönyörű. – suttogtam két csók között. S már most tudtam, hogy soha nem fogom levenni, mindig velem lesz, mindig rá fog emlékeztetni és mindarra, amikben együtt részünk van és lesz. – Ahogyan azt is, hogy elhoztál ide. – pillantottam fel rá, miközben továbbra is egészen közel álltam hozzá, majd újra megérintettem a medált, ami a mellkasomon pihent.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Kedd Dec. 11, 2018 10:23 am



Nem tudok mást tenni, csak nevetek. Hogy talán elcsúsznék? Betemet a hó? Ő ránt le magához? Egyre inkább kedvet kapok hozzá, hogy teszteljük az elméleteig, a végén mégis csak mosolyogva bólintok, de nem indulok azonnal kifelé. Pedig biztos vagyok benne, hogy csak fel kellene dobnom a vállamra és vihetném... De nem célom, hogy megfázzon odakint, szóval talán későbbre kellene hagyni és engedni, hogy mondjuk előtte felvegye a kabátot. Ártani nem árthat és később is pont olyan tökéletes lesz a teszt.
- Nem neveztem el. Nem tűnt... fontosnak - na jó, én is tudom, hogy ez már csak puszta magyarázkodás, de tényleg nem tűnt fontosnak, hogy nevet adjak neki. Nem szántam semmiféle nagyközönségnek, csak Eddievel iszogattuk néha és ennyi.
- De tiéd lehet a dicsőség, ha szeretnéd elnevezni - ajánlom fel pár másodperc késéssel a lehetőséget egy kisebb mosollyal, ami a következő kérdésénél el is tűnik az arcomról.
-  Semmiben nem gondolkozok - mondom végül, de hamar inkább iszok. Nem akarok erről beszélni. Nem akarok a jövőn agyalni vagy azzal, hogy mit kezdek az életemmel. Túl sok alkalmat csesztem már el ilyesmi miatt, ezt most nem hagyom megtörténni.
A következő alkalom pedig már adja is magát. Egyszerűen nem mehetek el a félreérthető megjegyzése mellett. Már csak azért sem, mert szertem látni, mikor zavarba tudom hozni. Végül már újra mosolygok és végre iszok is. Pár nagyobb kortyban leküldöm az egészet, és máris az ajándékáról beszélek. Nem mintha egy szóval is többet árulnék el neki a nagyon muszájnál, hadd keresse, miközben én figyelem.
Aztán megtalálja. Én pedig le sem tudnám vakarni a mosolyt az arcomról. Hamar csatolom is be a láncot és ha már úgyis ott vagyunk, hogy felfogta a haját... a nyakába csókolok.
A köszönetre nem mondok semmit, csak újabb és újabb csókokat lopok tőle, miközben köré fonom a karjaimat. Ezúttal már nem bírom és talán nem is akarom megállni... az egyik kezem kicsivel lejjebb csúszik a derekánál, de épphogy hozzáérek.
- Ki szeretnél még menni? Megcsinál a tesztet? - eszemben sincs követelőzni vagy bent tartani és felvinni a szobába. Oké, nem mondom, megfordult a fejemben, de azzal bőven ráérünk még. Ha egyáltalán úgy alakul, hogy szeretné.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Kedd Dec. 11, 2018 11:46 am

- Köszönöm, de ezt neked kell megtenni, nem nekem. – hagyom ennyiben az itallal kapcsolatos dolgot. Nem érezném fairnek, hogy ő találta ki, erre én nevezzem el. Sőt, hirtelen nem tudnék semmi frappánsat se mondani. Ahhoz túlzottan is megbabonáz a nézése, a nevetése. Annyira őszinte volt pár pillanattal korábban, most mar belém igazán, hogy az elmúlt hetekben mennyire is hiányzott, miközben még mindig a fülemben csendül nevetése, rövid időre kicsit el is kalandoznak gondolataim.
- Sajnálom. – motyogok még ennyit, mielőtt újra inkább az italnak szentelném a figyelmemet, kisebb eséllyel mondok még több olyat, amit nem kéne. Nem akarom elrontani a hangulatot. Jobb szeretem, amikor mosolyog és élvezi az életet. Eleget búslakodott már a balesetét követően.
Ha szeretném, akkor se tudnám elrejteni azt, hogy miként hoz néhanapján zavarba, de nem is akarom. Legalább még egy jele van annak, hogy hatással van rám. Megkapom a nem túl sok instrukciót, így csak remélni tudom, hogy valahol a nappaliban lehet, ha már egyszer ott töltöttük el eddig a legtöbb időnket. Szerencsémre mázlim van. Mosolyom nem olvad le az arcomról, inkább egyre szélesebb lesz és szebben ragyog, ahogyan a megcsodálom a medált. Míg végül sietve állok meg előtte, hogy máris viselhessem. Komolyan, mint egy kisgyerek… könnyedén repít a gondolataim mezején másabb vidékre, érzések felé, ahogyan nyakamba csókol. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat, miközben még a szememet is lehunyom. Túlzottan is élvezem.
Közelsége megrészegít, mint a legtöbbeket az alkohol, csókja magasba repít. Pillangók könnyedén kelnek újra életre a gyomromban, miközben hozzásimulok. Érintésének nyomán bizsergés jár át és nehéz egyenletesen vennem a levegőt. Kérdése meglep, de mégis segít kicsit kirángatni az érzések kavalkádjából. Bármennyire is szeretném újra érezni azt, amit azon a partin éreztem, amikor majdnem… Mégis úgy érzem, hogy egyelőre talán jobb lesz kijutni a házból. Talán segíteni fog az is, hogy feloldódjak még inkább.
- Mindenképpen, vagy félsz? – kérdeztem meg kuncogva és kicsit se komolyan a végét, majd miután loptam egy röpke csókot máris indultam, hogy belebújjak a kabátomba, csizmába. Jöhetett sapka, sál és kesztyű is, máris rohantam kifelé, hogy mire kiér, addigra kellőképpen tudjam üdvözölni egy-két hógolyó kíséretében. Utána meg majd ráérek futni, menekülni előle.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Kedd Dec. 11, 2018 12:31 pm



Valószínűleg bármilyen témát hozna most fel, nem tudná végleg elrontani a kedvem. Egyszerűen csak túl jól, túl boldognak érzem magam itt. Nem feltétlen maga a hely miatt - bár az is közrejátszik - sokkal inkább miatta. Mert itt van velem. Miután pedig bekapcsoltam a láncot a nyakában, már eszembe sem jut az a pillanatnyi komorság.
- Hogy félek? Nem, nem hiszem - húzódik nagy mosolyra a szám és legszívesebben el sem engedném, de be kell vallanom, így nagyobb móka.
Még egy kis tényleges előnyt is kap, amíg csak nézek utána mosolyogva, majd megkésve, de én is felveszem a kabátot. Valljuk be, ha akarnék sem tudnék futni utána, még lassan haladva is észrevehető a bicegés, de ezúttal nem rontja el a kedvem.
Nem vagyok hajlandó vele foglalkozni. A tekintetem úgyis Rosiet keresi... és végül is, megtalálom, amikor az a bizonyos hógolyó repül és a vállamnak csapódik.
- Így szeretnél játszani? - kérdezem már félig nevetve és már hajolok is le, hogy meggyúrjam az első hógolyómat, amint már hajítok is felé. Igazából nem számít, hogy egytalálom vagy sem, csak az irány legyen jó.
A lényeg a szórakozás, nem a győzelem.
Hamarosan már indulok is felé és próbálom elkapni. Igen, a hóval együtt a bicegés nem segít, hogy gyorsabb legyek.
- Vigyázz, el ne ess! - mutatok valahova elé, mintha lenne ott egy bucka vagy akadály, de elég csak a pillanat, hogy megtorpanjon és végre azért is beérem, majd már dőlök is el vele együtt a hóba.
Persze, hogy nem fogom magam alá gyűrni, hiába puha a fehér takaró. Én dőlök hátra és húzom magamra.
- Elkaptalak - jelentem ki nevetve, miközben egyik karommal ölelel, a kezem pedig az arcára teszem. Nos, jéghideg. A kesztyűm bent hagytam.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Kedd Dec. 11, 2018 5:11 pm

Szerencsére már a lába se akadályozta annyira, mint még pár hete. Igaz, a járása nem lett olyan, mint régen volt, de az orvosok is azt mondják, hogy idővel ez is fog még javulni. Szerintem már az is nagyszó volt, hogy ennyi idő után nem volt szüksége mankóra, illetve a gipsz is lekerült a lábáról.
Alig, hogy kirohantam a bejáratiajtón máris az ég felé emeltem az arcomat, hogy érezzem a hópelyhek „csiklandozását”, ahogyan arcomhoz érnek. Egyre szélesebbé vált a mosolyom, miközben örültem, ha nem is karácsonykor, de legalább igazán újra van hó, mint gyerekkoromban volt. Nem csak az állatokat szerettem, hanem a természetet is és lévén téligyerek voltam bármennyire „nem” meglepő, de imádtam a telet. Sok időt viszont nem pazaroltam el, inkább kicsit távolabb sétáltam, hogy a hógolyókat máris elkezdjem gyártani. Amint megláttam máris elkezdtem dobálni őt.
- Miért, ezt lehetne másképpen? – kérdeztem vissza ártatlanul, miközben a friss hó a talpam alatt ropogott, ahogyan újra elindultam és közben próbáltam kitérni a dobásai elől, illetve viszonozni őket. Nevetésen őszinte volt, boldog voltam és mintha minden idegesség, gondolat távolra szökött volna és a boldogság madara maradt volna egyedül. Néha sikerült kitérnem, néha telibe kapott, volt ami még a sálam alá is be tudott jutni, bármint a hógolyó maradványaiból.
- Hmm? – pillantok hátra és sietve torpanok meg, meg se fordult a fejemben, hogy az egész csak csel lenne. Mire észbe kapnék, addigra máris megérzem a kezét a derekam körül és hamarosan a talaj kicsúszik a lábam alól. Nevetve „esem” rá, megrázom a fejemet is. – Ez nem volt fair. Csaló… - játékosan nyelvet öltöttem rá, majd a hajamat megpróbáltam kisöpörni az arcomból, miközben őt fürkésztem.
- Valóban, és mit szeretnél jutalmul? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, arcomat jéghideg kezébe temettem rövid időre. – Máris elhagytad a kesztyűdet, vagy nem is volt rajtad? – csendül végül aggodalmasan a hangom, mert nem akarom, hogy máris az első napon megfázzon, vagy bármi baja legyen, így ha nem tartott ott, akkor sietve gördültem mellé és az égre emeltem a tekintetemet. – Anyuék régebben mindig azt mesélték, hogy három évesen kiszöktem a kertbe, amikor megláttam, hogy esik a hó. Nem is lett volna gond, ha nem pizsamában feküdtem volna le, hogy csodáljam a hópelyheket. Meg ha nem hozom rájuk a frászt, hogy hova tűntem, de aztán a kuncogásom és nevetésem elárulta nekik, hogy merre is keressenek. – elmosolyodtam; levettem a kesztyűmet és a keze után kutattam, hogy megpróbáljam kicsit átmelegíteni. – Neked van valami téli történeted? – pillantottam oldalra, mit sem törődve azzal, hogy a hajamban is egyre több hó marad meg, vagy azzal, hogy idővel át fog ázni a ruhám. Most csak élvezni akartam az itt töltött minden egyes percet.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Csüt. Dec. 13, 2018 2:25 pm



Meg sem próbálok választ adni. Ha csak így lehet játszani ezt, akkor én nem fogok vitába szállni vele. Legyen, ahogy szeretné. Kicsit talán nem fair módon, de miután leteperem és kiölti a nyelvét, csak nevetek. Épp eszemben sincs semmit komolyan venni és őszintén? Úgy érzem, ez így van teljesen jól.
- Ha elmondom, megint zavarba foglak hozni - mondom és végül tényleges válasz helyett csak nyomok egy röpke csókot az ajkaira.
Belegondolva elég kellemetlen lehet, hogy ezek után a hideg kezem váltja fel és csúszik az arcára.
- Nem vettem fel. És ne nézz így rám. Aggódva - válaszolom meg a kérdést, mielőtt feltehetné, hogy egyáltalán hogy néz.
Végül engedem, hogy a hátára feküdjön, de vele együtt a fejem is fordul. Nem akarom levenni róla a szemeim. Nem mintha eltűnhetne egy pillantás alatt, mint valami látomás, egyszerűen csak látni akarom. ...és igazából jól is teszem, mert a történetet hallva, mintha egy kicsit még szerelmesebb lennék.
- Szóval ha reggelre eltűnsz mellőlem az ágyból, idekint keresselek. Jó tudni - mosolyodok el, majd hirtelen újra komolyabbra váltok. - Nem fázol így? - na tessék, én szóltam rá, hogy ne aggódjon értem, erre most...
- Milyen történetet szeretnél hallani? Én nem voltam ilyen bevállalós. Egyedül legalábbis. Mindig is Eddel voltunk összenőve, mióta az eszemet tudom. Együtt viszont sok őrültséget csináltunk - a francba, még én is érzem, hogy ez nem hangzik jól. Vagyis nem úgy, ahogy egy tízenéves srác mondaná, inkább úgy, mint aki ezer évet megélt már.
- A sírásos sztorimat említettem. Egyszer becsomagoltam Nathant karácsonyfaégőkbe. Talán azt is elmesélhetném, amikor bemásztam a kandallóba. Persze épp nem égett a tűz benne. Hangokat hallottam és tudod... a Télapó! - játszom meg meglepett és izgatott kisfiút, aztán már el is nevetem magam.
- Na jó, menjünk be, mielőtt betemet a hóesés - váltok hirtelen. Túl sok emléket tudnék felhozni és mégis úgy érzem, egyikről sem beszélhetek igazán. Mindben van valami különös, mintha nem pár éve játszódott volna.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
170
● ● Reag szám :
158
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Chamonix •• Yesterday at 11:05 am

Sietve húztam lejjebb a sapkámat a fejemen, mielőtt netán elhagynám a hóban, meg megfázni se akartam. Élvezni szeretném ezt a pár nap pihenőt. Szavainak köszönhetően kicsit feljebb szaladt a szemöldököm, még kész szerencse, hogy az előbbi kisebb rohangálásban amúgy is kipirultam, meg a hideg is kedvezett ehhez, így annyira meg se lehetne állapítani, hogy mikor is pirulok el megint.
- Nem mintha téged zavarna a dolog, én meg majd túlélem. Meg most úgyse lehet megmondani, hogy elpirulok-e vagy nem.  – néztem rá kérlelő tekintettel, de aztán átfutott az agyamon, hogy lehet jobb, ha nem mondja ki, mert lett volna egy sejtésem, de most már mindegy. Lássuk, hogy ő kimondja-e, vagy nem. Csókot viszonoztam.
- Már aggódni se aggódhatok érted? Azt mondják, hogy az is a szeretet egyik jelképe és magától jön. Bocsiiii… - nem mintha tényleg sajnáltam volna, ez az arcomra is volt írva. Attól még, hogy ő nem akarja, hogy aggódjak, én igen is megtettem. Nem akarom azt, hogy megint ágyba kényszerüljön hosszabb időre, mert tudom milyen hatással van rá.
A tőle távolabbi kezemet elkezdtem mozgatni, ahogyan a lábamat is, ha már nem lehet teljes a hóangyal, akkor legyen egy félangyal, mint amilyen én is vagyok apa szerint. Szerinte félig angyal, félig ördög vagyok. Fel se tűnt, hogy néz, annyira megbabonázott az égbolt, a hópelyhek szállingózása és közben a történet is kicsit magával ragadott, ahogyan eszembe juttatta a múltat.
- Igen, akkor itt biztosan megtalálsz. Hiányzott már az, hogy igazán tél legyen. Köszönöm, hogy elhoztál erre a csodálatos helyre. – fordítottam oldalra a fejemet, hogy lássam őt. Hálás voltam és nagyon boldog. – Nem, ne aggódj. – koppintottam játékosan az orrára, majd közelebb gördülve hozzá megcsókoltam. Fejemet vállához hajtottam, már amennyire a nagykabátunk engedte ezt.
- Akkor téged se kellett félteni és örülök annak, hogy van olyan személy, aki ennyire közel áll hozzád. – őszintén gondoltam és akaratlanul is gyomorszájon vágott az az érzés, ha ez nem is tarthat örökké, még ha jó is volna – legalábbis most biztosan így éreztem -, akkor se fog egyedül maradni és lesz, aki mellette van és mindig számíthat rá, aki vigyázzon rá. De most erre nem is akartam gondolni, mert remélhetőleg nem holnap reggelre fog eltűnni mellőlem, vagy az új kezdetére… Eme gondolatoknak köszönhetően fel se tűnik, hogy kicsit furán hangzott az, amit mondott
Elnevetem magam, amikor egy-két történetet megoszt. – Biztosan élvezhette az öcséd a dolgot. – és kicsit talán irigyeltem is, amiért nekik ilyenekben részük volt. Mindig is szerettem volna kistestvért, de soha nem adatott meg.
- Rendben van. – mondtam kicsit csalódottan, mert még szívesen maradtam volna kint. Lassan felkeltem a hóból és elindultam befelé. Kicsit lesöpörtem magamról a havat a teraszon, mielőtt viszont bementem volna még sietve fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek. – Remélem tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. – fogalmam sincs, hogy miért jött ez. Mondjuk azt, hogy női megérzés vagy csak a hirtelen váltás miatt, hogy már be akart jönni. Sietve bújtam ki a ruháimból, de hiába próbáltam ügyes lenni, azért még a felsőm alá beesett egy kis hó. Kellemetlen érzésnek köszönhetően kisebb sikítás hagyta el a számat, s már majdnem vetkőzni kezdtem, de aztán rájöttem, hogy talán nem kellene. Így, ha nem tartott fel, akkor sietve indultam el a kandalló irányába, hogy felmelegedjek.
avatar
● ● Posztok száma :
156
● ● Reag szám :
133
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Chamonix ••

Ajánlott tartalom

Chamonix
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Városhatáron túl :: Franciaország-