Dr Rousseau rendelõje
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 12:29 pm ✥
✥ Today at 12:11 pm ✥
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥

Dr Rousseau rendelõje



Témanyitás ✥ Dr Rousseau rendelõje •• Szomb. Jan. 12, 2019 11:55 pm

*****
avatar
● ● Posztok száma :
2422
● ● Reag szám :
1587
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Dr Rousseau rendelõje •• Vas. Jan. 13, 2019 5:46 pm




Gabe & Claire
Néha az ember el is felejti, mennyire hiányzik neki a másik,
amíg újra nem találkozik vele.

Világéletemben szerettem ha minden a helyén volt és minden olyan ütemben zajlott amilyenben zajlania kell. De amióta a lányok megszülettek ez az esetek 99,9%-ban nem így van. Amióta pedig vissza költöztünk Párizsba meg még inkább a feje tetején áll minden.Itt van a lakáskeresés, a következő könyvem, intézni kell még néhány papírmunkát is a Chicago-i lakás eladásával kapcsolatban és akkor még a lányokról is gondoskodni kell. Sokszor alig várom, hogy este legyen és eldőlhessek mint egy lisztes zsák. Az pedig, hogy ennyi mindenre oda kell figyelnem eléggé sok olyan információt és elintézendő feladatot kiiktat a fejemből amik amúgy fontosak lennének, mint például a lányok kötelező oltása. Már fogalmam sincs, hogyan hozódott fel a téma, amikor bevillant, hogy te jó ég. Aztán meg rohangáltam, mint pók a falon, hogy hol fogok én az utolsó pillanatban gyerekorvost találni a lányoknak. De szerencsémre találtam az interneten egy orvost akinek egész pozitív visszajelzései voltak és miután beszéltem telefonon az asszisztensével, még be is tudta passzírozni a lányokat mára. Persze miután említettem anyának a dolgot azt mondta dilis vagyok és Gabe anyukája szívesen megcsinálta volna ebben teljes mértékig biztos. De hogy őszinte legyek nem szívesen vittem volna el hozzájuk a lányokat és elsősorban nem amiatt, hogy ezer éve nem találkoztam velük, hanem amiatt, ami Gabe és köztem történt annak idején. Meg amúgy is elég nagylány vagyok ahhoz, hogy megpróbáljam a saját dolgaimat és gondjaimat egyedül megoldani.
- Lányok! Gyertek, mert el fogunk késni. - léptem oda hozzájuk, miközben a kandalló előtt babáztak a karácsonyra kapott babáikkal.
Elképesztő, hogy már ilyen nagyok és hogy ennyire különböznek egymástól, mégis annyira jó testvérek. Figyelnek a másikra és óvják egymást minden bajtól. Rengeteget játszanak, szaladgálnak, rosszalkodnak és nevetnek. Amivel az érzékenyebb napjaimon az őrületbe tudnak kergetni, de az a rengeteg szeretet amivel a nap minden percében megajándékoznak minden csínytevésüket és rosszalkodásukat felülírja egy szempillantás alatt.
- De mi nem szeretnénk menni anya! - pillantott rám Lizzie, miközben a parányi kis kezecskéivel igazgatta a babája összegyűrődött ruháját.
- Tudom életem, de ez nem olyan dolog amit ki lehet hagyni. - guggoltam le hozzájuk és miután nyomtam egy puszit a kobakjára folytattam.
- Ígérem, gyorsan végzünk és utána elmegyünk és eszünk egy finom sütit, jó? - mosolyogtam rájuk, majd felálltam és elindultam a szekrényük felé amiben a ruháikat tartjuk ameddig el nem költözünk.
Remélem hamarosan megtaláljuk a nekünk megfelelő lakást és akkor nem kell anyák nyakán lógnunk arról ne is beszélve, hogy ez így nekünk sem jó, hiszen minden a feje tetején van és soha nem találok meg semmit. Tegnap egész este a lányok orvosi papírjait keresgéltem, mire nagy nehezen az egyik lenti doboz legaljában megtaláltam a többi fontos irattal együtt. Tudtam én, hogy egy helyre pakoltam minden fontosabb iratot, csak azt nem tudtam, hogy hová. Aztán egyszer csak előkerültek, én pedig további másfél órán keresztül pakolhattam, hogy újra elviselhető állapotba kerüljön a szoba és ne úgy nézzen ki mint egy háború sújtotta terület.
- Olivia és Elizabeth Pierce! Gyertek ide és vegyétek fel a kabátotokat most! Mert két percen beül indulunk. - néztem rájuk azzal a tipikus szülői tekintettel amiről tudják, hogy bajban vannak és komolyan gondolom amit mondok.
Így végre csak öt perces késéssel ugyan de sikerült elindulnunk a rendelő felé ami egész jó helyen volt a városban és ennek ellenére mégis egész könnyen meg lehetett közelíteni. A dugóban is csak egy egész keveset kellett üldögélnünk ami ritkaságnak számít a belvárosban. Sietősen leparkoltam az autót és röpke tíz perc alatt sikerült is beterelnem az ikreket a rendelő várótermébe, ahol meglepő módon csak két kisfiú volt még ott az anyukáikkal és egy türelmetlen, folyamatosan az óráját nézegető apuka.
A gyerekek hamar összebarátkoztak és egész szépen eljátszadoztak, miközben mi felnőttek a saját kis ügyeinket intéztük. Én például a legújabb lakáshirdetéseket böngésztem a mobilomon amiket Ingrid átküldözgetett, amikor egy kedves hang szólított meg minket.
- Olivia Veronique Pierce és Elizabeth Joanna Pierce!? - kukucskált ki egy mosolygós, barátságos fiatal nő a résnyire nyitott ajtón.
- Igen! Máris megyünk. – feleltem egy kedves mosollyal az arcomon, miközben magamhoz vettem a táskám, a lányok orvosi papírjait és betereltem a lurkókat az ajtón.
- A doktor úr már várja önöket. – mosolygott előbb az ikrekre, majd rám az imént még az ajtóban ácsorgó hölgy, aki most serényen próbált beterelni egy tejüveg kétszárnyú ajtón.
Besétáltunk a helységbe ami egy picike átjáró lehetett ahonnan több ajtó is nyílt és amiben egy íróasztal állt, amihez az iménti hölgy leült és elkérte a lányok papírjait, majd közölte, hogy a második ajtó balra.
Sietős léptekkel indultam el a folyosón, miközben két oldalról a két kissé megszeppent háromévesem fogta a kezeimet. ismeretlen helyzetekben annyira meg tudnak szeppenni. De persze nem kell sok ahhoz, hogy utána pillanatok alatt feloldódjanak és olyanok legyenek amilyenek a mindennapokban, játékos, cserfes és eleven kislányok.
- Ez lesz az Törpök. Ne feledjétek, tessék köszönni amikor bemegyünk, jó? - Néztem rájuk mosolygósan és bátorítólag, mielőtt kinyitottam volna az ajtót és belépve meg nem pillantottam Őt. Te jó ég, mi lesz itt még...
- Jó napot! Jó napot!- köszöntek illedelmesen a lányok amikor bezáródott mögöttünk az ajtó, miközben nekem egy szó sem jött ki a torkomon.
Úgy álltam ott mint akit leforráztak és legszívesebben menekülőre fogtam volna, de az eszemmel tudtam, hogy ezt nem tehetem meg, és nem csak azért mert a lányok miatt vagyunk itt, hanem azért is mert már felnőttünk és felnőtt ember módjára kell viselkednünk, akiket nem zavarhatnak meg a múlt sérelmei.
- Szia Gabe! - köszöntem végül én is, egy bájos mosoly kíséretében.
El sem, hiszem, hogy ez történik velem. Ezzel az erővel tényleg igaza volt anyának és megkérhettem volna az anyukáját is, hogy beoltsa a lányokat. De nem! Nekem mindig a saját fejem után kell mennem. A fenébe is.... Tudom gyerekes a fiatalkori sérelmeink miatt haragot tartani valakivel, főleg annyi év után. Mennyi év is telt már el azóta? Talán ideje lenne túl lépni ezen az egész "faképnél hagylak mert elköltözöm Európa másik felébe" dolgon. Ideje tényleg felnőtt döntéseket hozni és ezeknek megfelelően viselkedni.
- Jó téged újra látni. - füllentettem egy kicsit. Bár jobban belegondolva talán nem is volt akkora füllentés, hiszen a lelkem mélyén, a legmélyén, tényleg jólesett Őt újra látni.





Always and Forever
avatar
● ● Posztok száma :
19
● ● Reag szám :
11
● ● karakter arca :
Kristin Kreuk


Témanyitás ✥ Re: Dr Rousseau rendelõje •• Vas. Jan. 13, 2019 9:24 pm

Claire&&  Gabe

Jó is volt itthon, meg nem is. Jó volt, hogy feleannyi dolog miatt se kellett aggódnom, mint amikor külön éltem, ellenben sokszor beleszólásom sem volt annyi. Mit számít az, hogy dolgod van? Ekkora családban sosincs egyedül az ember. Olvasni szeretnél? Csak vegyél le egy könyvet a polcról és garantált, hogy 5 percen belül landol valamelyik tesód a kanapén, hogy Izlandról faggasson, vagy anya, hogy segítsek teríteni, apu, hogy kéne még fát behozni az udvarról... És akármennyire is imádom őket, azért fárasztó, hogy szinte csak akkor van egyedül az ember, ha épp alszik. Talán pont ezért is igyekeztem mostanában egyre többször kimozdulni, vagy ész nélkül igent mondani minden túlórára, ügyeletre, vagy bármire, ami munkával kapcsolatos. Múltkor még egy rögtönzött szánkóversenyre is elmentem önkéntes segítőnek, csak hogy pár órára fellélegezhessek, és ne a nagyobb húgom és öcsém családjaival kelljen tölteni a délutánt! Nem mint ha a lurkók ne lennének aranyosak, ha kicsit nagyobbak lesznek, király hógolyó-csatákat lehet majd rendezni velük, de azért kicsit fárasztó folyton kiásni őket a hóból... Mert persze, hogy a legnagyobb kitalálja, hogy hóangyalkát csinál, a többi meg egyből követi, csak a kis Michelin-baba szerelésükkel fizikai képtelenség felkelni a süppedős hóból segítség nélkül.
Persze, a sok munka miatt meg számos más dologra nem marad időm, így kitörni is egyre nehezebb ebbe az egész tohonya állapotból, ami egészen kezd valami 22-es csapdájára emlékeztetni. Abból a múltkori lakásból se lett semmi végül, másnak adta ki a tulaj, úgyhogy bújhatom tovább a hirdetéseket.
Mindenesetre ma is jóval kezdés előtt bent vagyok már a rendelőmben, végignézve az adatbázisban a mai időpontfoglalásokat, csak hogy képbe kerüljek a nevekkel, meg azzal, milyen jellegű panaszokkal is érkeznek majd?  
Nátha, vírusos megbetegedés, esések miatti zúzódások, törések... kontroll vizsgálat, allergiás reakciók, védőoltás... A téli hideg, és a csúszós utak után nem meglepő, hogy melyek vezettek toronymagasan, így néha már-már kész felüdülés volt, valami más jellegű panaszt ellátni, vagy más nemzetiségű nevet kiszúrni a listán. Igaz, az is “vicces” tud lenni, amikor a beteg és az orvos nem beszélik ugyanazt a nyelvet, de a Pierce lányok nevét elnézve ezzel nem lesz gond, legrosszabb esetben az angollal még csak elboldogulunk. Kíváncsian vártam, hogy sorra kerüljenek, magamban pedig már azon agyaltam, vajon itt élnek? Vagy csak átutazóban vannak? Mert Párizsban azért túristából is akad bőven, ám túl sokáig nem jutottam azzal, hogy név alapján próbáljam meg elképzelni a lányok családját, mert már nyílt is az ajtó, és ahogy a két leányzó és kísérőjük belépett, hirtelen a szívem is kihagyott egy ütemet. De még az is lehet, hogy volt az kettő is...
- Claire?! - bukott ki belőlem meglepetten, miközben teljesen lefagyva meredtem az előttem álló nőre, aki ugyanolyan lazasággal sétált be most az ajtómon, mint ahogy évekkel ezelőtt én sétáltam ki az övéből. Azt hiszem, ezt hívják Karmának?
- Sziasztok. - ocsúdok fel végre én is, viszonozva a köszönést, miközben felpattanok a számítógép elől, majd mintegy pótcselekvés gyanánt végigsimítva a ruhámon. Mióta is nem láttuk egymást? Hat éve? Vagy hét? Annyira már nem emlékszem, de az biztos, hogy rég volt már, és még többnek is tűnik, ahogy meglátom, hogy milyen nagyok már a gyerekei.
- Nem is tudtam, hogy ilyen nagy lányaid vannak. Sőt, az igazat bevallva, azt sem tudtam, hogy anya vagy... - ismertem be, azt pedig feltételezem, hogy az övéi, mást nem amennyiben tévednék, úgy majd kijavít. Valahol azonban szívfacsaró érzés lázni, hogy lassan már minden ismerősöm szülő lett, miközben nálunk mi lett a több évnyi elkeseredett próbálkozás végeredménye? Egy válás... Igaz, még elég friss, olyannyira, hogy a gyűrűt sem vettem le, most is szórakozottan simítok végig rajta az ujjammal, miközben tudatában sem vagyok a mozdulatnak. Az igazat megvallva már le akartam venni, de hála anya főztjének, az elmúlt három hónap alatt sikeresen magamra szedtem néhány kilót, aztán nem nagyon akar lejönni az a nyavalyás karika... Viszont akaratlanul is Claire kezére téved a tekintetem, az övét keresve.
- Én is örülök, hogy látlak. Jól vagytok? - mosolyodok el én is halványan, miután bebizonyosodik, hogy se az ajtót nem tervezi rám vágni, se nem viharzik el, még csak jelenetet sem rendez a múltbeli dolgaink miatt... Tudom, ne kiabáljam el, később még bármelyik valóra válhat, de kezdésnek talán nem rossz, ahhoz képest, hogy mennyire tartottam attól, hogy újra találkozzak vele. Mondjuk abból kiindulva, hogy milyen nagyok a lányai, túl sokáig csak nem búslakodott a lelépésem után, de mindenesetre gyorsan sikerült tovább lépnie. Jó látni, hogy legalább ő megtalálta a számításait a világban, hisz annak idején sem azért szakítottunk, mert  utáltam volna... egyszerűen csak kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, és világot akartam látni.
- No, de nézzük csak a két kis Pearce kisasszonyt. Melyikőtöket hívják Oliviának, és melyikőtöket Elizabethnek? - guggoltam le eléjük, hogy kicsit összebarátkozzunk, mielőtt úgy is porig zúzok minden barátságot azzal a védőoltással. De legalább már az is fél siker, hogy nem bőgve-ordítva kellett bevonszolni őket ide, mert akadnak olyanok is. Közben azért felsandítok Claire-re, segítségkérő tekintettel, hogy ő mégis, hogyan tudja megkülönböztetni őket? Vagy legalább súgjon nekem, ha a lányok nem tennék, ha viszont sikerül beazonosítani őket, akkor kezet is nyújtok feléjük, egy “Örvendek a szerencsének!” kíséretében.
- Elhoztad a papírjaikat? - egyenesedtem fel ismét, mielőtt visszasétáltam vola a géphez, hogy felvigyem az adatokat, mert igaz, az asszisztens beírt annyit, ami a foglaláshoz elengedhetetlen volt, de azért akad még néhány másik, ami nem árt, ha benne van a rendszerben...
- Lányok? Közben szeretném, ha elárulnátok, hogy ki a bátrabb kettőtök közül, utána meg megkérjük anyát, hogy segítsen egy kicsit az öltözködéssel... vagy már egyedül is megy? - fordulok a két kicsi felé, majd némi hatásszünetet hagyva,  a vállamra bökök egy pontra – Majd ide fogjátok a szurit kapni, de nem kell félni tőle, olyan lesz, mint egy icipici kis szúnyogcsípés. - tájékoztatom őket, hogy mire is számítsanak, és tudom, hogy minden doki azzal jön, hogy nem fog fájni, de fájdalmat emlegetni egy gyerek előtt, abból már nem jön ki az ember. Másrészt meg, tényleg jóktól tanultam, úgyhogy egészen fájdalommentesen megy már a dolog, nem úgy, mint kezdő rezidens koromban.
- Egyébként csak az oltás miatt jöttetek, vagy van valami egyéb panaszuk is a hölgyeknek? - nézek ismét az anyukájukra, mert ha akad bármi egyéb, akkor egyszerűbb annak is most utána nézni, és időben elcsípni, mintsem később visszajönni, sokkal betegebben.

■ ■ Zene ■ ■ hug ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
4
● ● Reag szám :
2
● ● karakter arca :
Jay Ryan


Témanyitás ✥ Re: Dr Rousseau rendelõje •• Hétf. Jan. 14, 2019 8:00 pm




Gabe & Claire
Néha az ember el is felejti, mennyire hiányzik neki a másik,
amíg újra nem találkozik vele.

Nem gondoltam volna, hogy a Ronnieval való váratlan találkozásom után bármi jobban megtud majd lepni, de tévedtem. Persze gondolhattam volna rá, hiszen nem sok Dr. Ruesseau szaladgál Párizsba. De akkor sem számítottam rá, hogy akit olyan nagyon el akartam kerülni a régi sérelmeim miatt, az most itt áll előttem és a lányaimat fogja kezelni. Kezdem azt érezni, hogy a sorsnak valami nagyon kicsavarodott furcsa humora van.
- Sokszor én is alig hiszem el, hogy már elmúltak három évesek. - mosolygok rá kedvesen a lányaimra, majd újra Gabe felé pillantok.
Hosszú idő telt el az óta, hogy utoljára találkoztunk. De be kell vallanom az eltelt időszak csak jót tett neki. Annak idején is igazán helyes volt, ami miatt sok osztálytársnőm irigy volt rám, de most még inkább vonzó lett. Aminek meg is lett a következménye, hiszen abban a pillanatban megpillantottam a gyűrűt az ujján amikor végigfuttattam a tekintetem a külsején. Tehát bejött neki a rezidenskedés meg a világjárás.
- Te pedig a jelek szerint megnősültél... - intettem a fejemmel a keze irányába amin ott díszelgett az eltéveszthetetlen karika.
Mit is mondhatnék a kérdésére? Hazugság lenne azt mondani, hogy szuperül vagyunk és minden rendben van, de amúgy meg igazából ez a helyzet. Vagy legalább is ami a lányokat illeti és lassan én is kezdek megbékélni a dolgokkal. Igazából volt időm felkészülni az évek alatt az elkerülhetetlenre, de mégis megviselt. Hiszen bármennyire is tudtam, hogy be fog következni Rob halála, egy részem mégis abban reménykedett, hogy mégis van remény. De nem volt, és azóta már eltelt fél év. Úgyhogy éppen itt az ideje, hogy megerőltessem magam és kilábaljak a gödörből.
- Az erős túlzás, de megvagyunk. - mondtam végül az igazsághoz legközelebb álló válaszomat.
Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy az Ő élete hogyan alkult. Hogyan teltek a rezidensi évei? Miért éppen gyerekorvos lett belőle? Mióta házas? Itt ismerte meg a feleségét vagy Izlandon? Vannak már gyerekeik? Ha igen akkor vajon milyenek? Annyi kérdés kavarog a fejemben és fogalmam sincs mikor kapom meg a válaszokat. Meg arról sem, hogy miért érdekel ennyire.
Annak idején amikor szakítottunk, az nagyon megviselt. Ugyan előtte is voltak már párkapcsolataim, de azt hittem az más lesz. Azt hittem az komolyabb és érettebb dolog volt köztünk, de tévedtem. Bár a lelkem mélyén soha nem tudtam rá tényleg haragudni, hiszen olyan fiatalon kinek lenne szüksége , országokat átívelő távkapcsolatra? Ahogy telt az idő ezt én is beláttam, de mint Ronnie esetében nála is gyáva nyúl módjára viselkedtem. Egyszerűbb és könnyebb volt tartani a távolságot és nem foglalkozni azzal, mi van vele, mint beismerni, hogy helyesen döntött.
- Gyerünk lányok! Tessék szépen bemutatkozni a doktor bácsinak! - tessékeltem őket közelebb Gabehez.
Annyira furcsa érzés volt ezt kimondani, de ennek ellenére vicces is. Talán emiatt nem sikerült elrejtenem a mosolyomat. Ha akkor másképpen alakulnak a dolgok akkor talán az Övéi is lehetnének. De végső soron kár ezen rágódni, hiszen nem úgy lett és ezzel pont van a mondat végén.
Iszonyat aranyosak tudnak lenni amikor meg vannak szeppenve, most pedig hatványozottan ez volt a helyzet. Nem csak azért mert nem ismerték Gabet, hanem azért is mert volt már rossza tapasztalatunk orvosokkal. De miután illedelmesen bemutatkoztak és látták, hogy nincs mitől aggódni, egész hamar elkezdtek feloldódni.
- Az asszisztensed elkérte őket, mielőtt megmondta, hogy merre találunk. - válaszoltam kedvesen és barátságosan.
Majd elengedtem a lányok kezét és lepakoltam a táskámat és a kabátomat is az ajtó mellett lévő székre. Gabe kérdésére, miszerint melyikük a bátrabb, nem igazán akartak válaszolni. Helyette inkább nagy szemekkel meredtek rám. Próbáltam őket úgy nevelni, hogy angolul is és franciául is ugyan olyan jól tudjanak beszélni, de persze még akadnak nehézségek. Úgyhogy a gyors tolmácsolás után Olivia lelkes jelentkezésbe kezdett. Ezen mondjuk meg se lepődök, hiszen ismerem az ikreimet annyira, hogy tudjam ki örökölte az apjuk temperamentumát és ki fog nekem sokkal több fejtörést okozni.
- Majd én segítek, kicsim. - léptem oda hozzá, majd gyors, de gyakorlott mozdulatokkal kezdtem el kihámozni Őt a ruháiból, miután neki meggyűlt a baja a cipzárral ami bekapta a ruha anyagát.
- Ugye tudod, hogy rajtad a világ szeme? Ha nem tetszik nekik valami, akkor jobb ha menekülsz. - kuncogtam a saját kis megjegyzésemen, miközben felpillantottam rá.
A makacsságukat és azt a tulajdonságukat, hogy menthetetlenül kinyilvánítják a nemtetszésüket, tagadhatatlanul tőlem örökölték. Szóval jobb ha Gabe tényleg felköti a felkötni valóját.
- Mami? Biztos nem fog fájni?- nézett rám segítségkérő pillantással a kicsi Liv.
- Ne butáskodj szívem. Biztos vagyok benne, hogy a doktor bácsi, nagyon ügyesen bánik az oltásokkal. - mosolyogtam rá a kislányomra, majd egy picit megemeltem és felültettem a vizsgáló asztalra. Ezzel egy időben átengedve a terepet a szuper dokinak.
- Amúgy semmi panasz. Makk egészségesek és elevenek, amilyeneknek lenniük is kell.Bár ez a kis hercegnő, nem igazán viselte jól a repülő utat. De azóta mondjuk kutya baja. Ugye Lizzie? - pillantottam rá a szóban forgó kis angyalra, miközben leguggoltam elé és Őt is elkezdtem kihámozni a rengeteg ruharéteg alól.





Always and Forever
avatar
● ● Posztok száma :
19
● ● Reag szám :
11
● ● karakter arca :
Kristin Kreuk


Témanyitás ✥ Re: Dr Rousseau rendelõje •• Szer. Jan. 16, 2019 6:25 pm

Claire&&  Gabe

- Ne is mondd... gimiben még olyan hihetetlen volt, amikor bárki azzal jött, hogy milyen gyorsan rohan az idő. Valahogy azóta én is egyre inkább így érzem. - hogy azért, mert felnőttünk azóta, vagy mert az egész világ ilyen rohanó életmódra váltott, azt magam sem tudnám megmondani, de néha tényleg úgy érzem, mint ha csak egy hétre hagytam volna magam mögött Párizst, nem pedig évekre. Pláne ilyenkor, amikor egymás után ismerős arcokba botlok. Egy évfolyamtárs az egyetemről, egy volt tanár a suliból, egy ex a múltból...
- Igen, meg. - válaszolok neki némi hezitálást követően, mert tagadhatatlan, hogy volt esküvő, meg éveken át házas voltam, viszont már ez is csak múlt időben igaz, még ha az ujjamon lévő ékszer mást is sugall. Talán pont ezért rejtem szinte ösztönösen, úgy mozdítva az ujjaimat, hogy a lehető legkevésbé legyen látható a másik számára a gyűrűm.
- Viszont az igazat megvallva, azóta már el is váltunk,  még ha a tinta még szinte meg se száradt a papíron, én csak... mindegy, inkább hagyjuk. - ráztam meg a fejem végül, hisz hosszú és bonyolult történet, és amúgy sem azért van most itt, hogy az én zátonyra futott házasságomról beszélgessünk, hanem, hogy a lányai megkapják az oltásukat. Ettől függetlenül érdekes humora van a Sorsnak, hogy Claire-t Párizsban hátrahagyva Reykjavíkben megismertem Eyrúnt... akit aztán most, válás után elbúcsúzva, és Párizsba visszaköltözve, kibe botlok ismét? Már csak akkor lenne hátborzongatóbb az egész, ha rögtön az első héten futunk egymásba.
- Azért az se rossz, aztán majd lesz jobb is, nem igaz? Úgy is ilyen hullámvasút az élet, egyszer fent, egyszer lent. Na, de kanyarodjunk csak vissza a két kisasszonyhoz, ha már ma ők a főszereplők... - fordulok vissza a kicsikhez, hogy megejtsük a bemutatkozást, meg legalább számomra is kiderüljön, hogy melyikük melyik. Érdekes egyébként, hogy mennyire mások tudnak lenni már ilyen fiatal korban is. Van olyan, aki egy pillanatig sem fél a rendelőben, ahogy olyan is, aki hiába volt már nálam többször is, akárhányszor ide kell jönniük, tőlük zeng az egész épület, akármivel is próbálkozunk, hogy elhallgasson. És vannak azok, akik miután rájönnek, hogy én se gyerekeket reggelizek, egész hamar átváltanak aranyos üzemmódba, mint Claire lurkói is.
- Ó, akkor ezek szerint már visszaért? Nem olyan rég kiugrott a postára feladni néhány levelet, aztán kicsit tovább tartott, mint tervezte, addig rám maradt az adminisztráció is. De akkor ennyivel kevesebb, előbb túl esünk a nehezén is. - így pedig, hogy változott a terv, gép helyett maradt a vitrin, hogy előkészítsem a szükséges védőoltásokat, meg ami kell hozzájuk.
Igaz, amikor a kicsik felé fordultam, és válasz helyett inkább az anyjukhoz fordultak, elbizonytalanodtam egy cseppet. Ilyen kis nyuszi lenne mindkettő, vagy én vagyok túl ijesztő? Majd amikor Claire angolul kezdett beszélni hozzájuk, egy csapásra megvilágosodtam, hogy hol is a gond. Hogy is nem jutott eszembe? Elvégre a vezetéknevük se francia.
- Nagyszerű, akkor meg is van az első jelentkezőnk! És ha jobban szeretnétek, akkor akár angolul is folytathatjuk. - fűztem hozzá végül, elvégre az angollal még egészen jól elboldogultam.
- Mármint a te bosszúd miatt jobb, ha menekülök, vagy az övék miatt? - kérdeztem vissza, mert, hmm, nem is tudom, melyik lenne a vészesebb. Két kis bosszúszomjas minimanó, vagy egy anyatigris, akinek megríkattad a csemetéit? Mondjuk mondhatnám, hogy a menekülésben jó vagyok, de őszintén szólva, nem terveztem egyhamar elhagyni a várost.
- Látod, Olivia? Anya is megmondta. - nézek rá komolyan, az pedig “köztudott”, hogy amit anya mond, az úgy van. Pont. Tök mindegy, hogy hány éves vagy, jobb nem packázni velük.
- Az jó, élvezd ki, amíg lehet. Majd ha elkezdenek óvodába járni, aztán havonta jöhettek látogatóba hozzám... akarom mondani, kell orvoshoz menni. Erről jut eszembe, amúgy szándékos volt, hogy pont hozzám kértél időpontot, vagy véletlen, és amint hazaérsz, már kerítesz is egy másik dokit? - már azóta furdalt a kíváncsiság ezzel kapcsolatban, ahogy belépett az ajtón, így pedig, hogy még érintjük is a témát akarva-akaratlanul, legalább akkor játsszunk nyílt lapokkal, számítsak még rájuk a jövőben, vagy jobban odatesszük magunkat, hogy úgy kerüljük egymást, ahogy csak tudjuk? Legrosszabb esetben meg marad a “majd meglátjuk”.
- Nincs ezen semmi szégyellni való, Lizzie. Ne áruld el senkinek, de legutóbb én is rosszul lettem amikor repülővel utaztam. - az más kérdés, hogy turbulenciába került a gépünk, szóval nem én voltam az egyetlen aki hasonló gonddal küszködött. Mondanám, hogy soha többet repülővel sehová, de magamat ismerve, úgy se bírnám megállni...
Miközben pedig a csevegéssel próbálom elterelni kicsit Olivia figyelmét, helyi érzéstelenítővel lefújom, meg lefertőtlenítem a szuri helyét. Igaz, nagy csodát ettől sem kell várni, de úgy egy perc alatt azért ez is kellemesen elzsibbasztja az ember bőrét annyira, hogy ne legyen vészes az a szúrás.
- Mondd csak, Olivia, van kedvenc mesehősöd? - fordulok felé, majd a szemközt lévő falra mutatok, ahol a csempére festve ott virít már néhány, Disney-meséből ismerős figura, mint Dumbo, vagy Micimackó, de azért akad még hely bőven mellettük - Az egyik tesóm szeret festeni és eldöntötte, hogy kidekorálja a rendelőt, viszont nem tudtunk dönteni, hogy melyik mese szereplője lenne a jó választás... szerinted? - csevegek tovább úgy, mint ha szimplán beszélgetni jöttek volna hozzám, ha kell, még néhány figurát is megemlítek ötlet gyanánt, az elmúlt években egész jól képbe kerültem azzal, hogy mi a felkapott a mai gyerekek körében. Majd amikor a kicsi nem rám figyel - remélhetőleg - akkor meg is ejtem azt a szurit, remélhetőleg úgy, hogy megússzuk a sírást. Nos, akárhogy is sikerül a művelet, azért előkerülnek a mesefigurás ragtapaszok is, hogy akár a dicséret mellé, akár vígaszdíj gyanánt választhasson azt is egyet az első, bátor kis jelentkezőnk.


■ ■ Zene ■ ■ hug ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
4
● ● Reag szám :
2
● ● karakter arca :
Jay Ryan


Témanyitás ✥ Re: Dr Rousseau rendelõje •• Today at 6:54 pm




Gabe & Claire
Néha az ember el is felejti, mennyire hiányzik neki a másik,
amíg újra nem találkozik vele.

- De csak mert megöregedtél - cukkoltam játékosan, mintha újra gyerekek lennénk.
Annak idején rengeteg időt töltöttek nálunk a testvéreivel és a szüleivel így szinte nem volt olyan dolog amit ne tudtunk volna a másikról. De azóta eltelt néhány év és sok minden megváltozott, és ahogy elnézem leginkább mi magunk változtunk.
- Ohh, ezt sajnálattal hallom. - pillantottam rá együttérzőn.
Abban reménykedtem, hogy ha már úgy alakult a múltunk ahogyan, akkor legalább neki sikerült a sorstól egy olyan életet kapni ami jobban sikerült mint az enyém. Na nem mint ha panaszkodnék, hiszen itt vannak a lányok akiket soha, semmilyen körülmények között nem cserélnék el semmiért. De a csudába is, annyira rossz ember vagyok, hogy ezt érdemeltem? Mert szerintem nem. De úgy fest, hogy a sorsnak nem csak velem van problémája, ami azért cseppet sem nyugtat meg, de mégis csak érdekes.
- Nagyon remélem, mert egy ideje már valahol ott lent a béka feneke alatt vonatozgatunk. - motyogtam inkább magamnak mintsem neki.
Nem kell, hogy még Ő is furcsán viselkedjen, ha megtudja min mentünk keresztül. Elég ha annyit tud, hogy nem a legtökéletesebb az életünk aztán annyi. Én sem faggatom a házasságáról még akkor sem, ha valójában furdal a kíváncsiság. Tartsuk tiszteletben a másik múltját és akkor minden rendben lesz. Ugye? Legalább is nagyon remélem.
- Tiéd a terep szuper doki! - mosolyogva engedtem át a terepet Gabe számára egészen addig ameddig nem volt szükség rám.
Egészen érdekes Őt így látni. annak idején is tudtam, hogy szereti a gyerekeket, de nem gondoltam volna, hogy egyszer gyerekorvos lesz belőle. Mindenesetre jó látni, hogy mennyire könnyedén és jó bánik a gyerekekkel. Kevés olyan férfi van aki ennyire jól megtalálja a közös hangot a lurkókkal, úgy is, hogy nem az övéi. Figyelemre méltó és igazán vonzó tulajdonság amiért a szingli anyukák biztos el is halmozzák a vágyakozó pillantásaikkal és sok mással is, már ha vevő rájuk.
- Úgy tűnik! Legalább is ha nem egy vadidegen Genevieve nevű nő játszik asszisztensesdit odakint. - fűztem hozzá játékosan, amolyan mellékes megjegyzésként, amikor a gyógyszeres szekrénykéhez lépett.
Azt hiszem jót tett a múltkori beszélgetésem Ronnie-val. Kellett már nekem az a nő, hogy egy kicsit helyre tegye a lelkemet és a fejemben kavargó dolgokat. Úgyhogy most már arra is elkezdhetek figyelni, hogy visszakapjam a régi önmagamat aki annak idején voltam. Az a mosolygós, életvidám lány aki egykor képes volt elcsavarni ennek a pasasnak a fejét.
- Nem szükséges, Gabe. Meg kell tanulniuk, hogy most már franciául kell többet beszélniük, nem pedig angolul. - feleltem a javaslatára miszerint angolul is folytathatjuk a beszélgetést.
De erre semmi szükség. A lányoknak előbb utóbb meg kell szokniuk, hogy rajtam kívül nem sokan fognak tudni hozzájuk angolul beszélni. Pláne nem a korosztályukból lévő gyerekek ami a későbbiekben csak sokkal rosszabb lesz nekik. Így viszont tudják, hogy ha szükségük van segítségre akkor itt állok mellettük és segítek.
- Nyilván az Övékétől, és segítek anyja lánya mind a kettő. - mosolyogtam rá sokat sejtetően.
Jó, nyilván nem vagyok a bosszúszomjas véreskezű gyilkos és soha nem is voltam az, viszont ha valaki megsértett, megbántott és/vagy fájdalmat okozott azt azért soha nem hagytam szó nélkül. Ezt a tulajdonságomat pedig a kis hölgyek is örökölték és talán még egy picit tovább is fejlesztették, szóval mindenki érdekében remélem, hogy minden jól alakul. Mert ez a két imádnivalóan aranyos emberpalánta elég heves és harcias ahhoz, hogy ha valami nem oké akkor esélyesen Gabe lába vagy bokája fogja bánni és akkor még a legkevésbé fájdalmas lehetőségeket vettük figyelembe.
Le mertem volna, fogadni, hogy Gabe magában azon mosolyog, hogy a gyerekek fejét folyamatosan azzal tömik, hogy amit anya megmond az úgy is van, mivel anyának mindig igaza van. Pedig valójába a jelenlévők közül Ő ismer a legrégebben és nagyon is tisztában van vele, hogy ez nincs mindig így. Legalábbis ami engem illet. Jó, nyilván mint mindenki más én is szeretem azt hinni, hogy mindig igazam van de persze ez közel sincs így. Két kezemen se tudnám megszámolni hányszor dörgölte már pont Ő ezt az orrom alá.
- Igen. Ettől tartok én is, sajna. - grimaszoltam egy kicsit a havonta járhatunk majd az orvoshoz megjegyzésére.
A mondandójának azon részére már sokkal nehezebben ment a válaszolás, hogy kerítek e másik orvost vagy sem. Hogy őszinte legyek, ha tudom, hogy Őt rejti az ajtó akkor biztosan nem teszem be ide a lábam. De így már olyan mindegy, nem? Meg ahogy elnézem a lányok is kezdik egy kicsit megkedvelni, ami meg azért is jó dolog mivel egy eleve nyűgös beteg gyereket olyan orvoshoz vinni akitől retteg, nem jó dolog. Sőt azt is mondhatnám, hogy minden anya rémálma ez. Úgyhogy azt hiszem ha már a sors is így akarta akkor megmaradunk Dr. Gabriel Rousseau állandósai. Vagyis remélem annyira nem állandósai, de na...Maradunk és kész, ez a lényeg.
- Az őszinte vagy a kedves verziót szeretnéd hallani? - pillantottam rá kérdőn.
Nem szerettem volna megbántani,d e szerintem tudja Ő is, hogy nem egészen úgy váltunk el egymástól ahogyan azt kellett volna. Úgyhogy azzal sem okoznék neki nagy meglepetést ha azt mondanám, hogy ha tudom, hogy Ő lesz itt akkor sose jövök ide. De ha egyszer már így alakult, akkor nincs mit tenni.
- Látod kicsim? Mondtam én neked, hogy nem te vagy az egyetlen. - mosolyogtam rá a kis hercegnőmre, adtam egy puszit a nózijára, majd felemeltem és odasétáltam vele Gabe és Liv mellé.
Annyira büszke vagyok a lányaimra. Jó, jó tudom. Minden szülő azt mondja, hogy büszke a gyerekeire de én különösen az vagyok. Azok után amin már kicsi koruk óta átmentek és mégis képesek mosolyogni, örülni és bízni az hatalmas dolog. Hatalmas erő lakozik a pici szívükben ami még nagy jövőt vetít előre a számukra.
- Csingilinget nagyon szeretem. Lizzie-nek meg a Macskarisztokratákból Marie cica a kedvence. - válaszolta meg gyorsan a kis csicsergő a még fel sem tett kérdést is
miközben észre sem vette, hogy már meg is kapta a szuriját.
Le a kalappal, Gabe előtt amilyen ügyesen elcsavarta a lányom fejét. Úgy tűnik van valami ebben a Rousseau pasiban aminek mi Deveraux lányok mind bedőlünk. Egyszer legalábbis biztos.
- Mami ez nem is fájt. Tényleg ügyes a doktorbácsi. - lelkendezett Liv miután kiválasztotta a csinos sebtapaszát és már éppen a pulcsiját próbáltam ráadni.
Igen, tényleg ügyes és nem csak ebben ügyes, de ez ugye nem tartozik a témához, ahogy az sem, hogy annak idején anya fülig szerelmes folt a doktorbácsiba. Na de lényegtelen az akkor volt, ez meg most van.
- Tudom, Tökmag. Tudom. - válaszoltam egy pillanatnyi nosztalgiázás után, miközben rá pillantottam Gabe-re.





Always and Forever
avatar
● ● Posztok száma :
19
● ● Reag szám :
11
● ● karakter arca :
Kristin Kreuk


Témanyitás ✥ Re: Dr Rousseau rendelõje ••

Ajánlott tartalom

Dr Rousseau rendelõje
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-