Sibeal Meara MacGee
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Today at 7:28 am
Today at 12:13 am
Yesterday at 11:55 pm
Yesterday at 11:40 pm
Yesterday at 10:09 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég




A legtöbb felhasználó (36 fő) Hétf. Márc. 13, 2017 11:05 pm-kor volt itt.
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥

Csoportok
Keresk. és szolg.
-
-
Igazságügy
-
-
Bűnüldözés, hadügy
1
2
Egészségügy
-
-
Oktatás
4
1
Média, művészet
2
-
Civilek
-
1
Elit
1
1
Törvényen kívüliek
1
-
Összesen
9
5
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Sibeal Meara MacGee



Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás Re: Sibeal Meara MacGee •• Szer. Márc. 22, 2017 9:44 pm

Üdvözöllek nálunk!

Kedves Sibeal!

Csak szépet meg jót írtál rólam az utolsó bekezdésben, a karakterlapod elfogadva! Na jó, tényleg, de nem (csak) ezért xD Mindenesetre kellemes meglepetés volt számomra, hogy ilyen "kapós" hirdetettel sikerült előrukkolnom, az meg pláne öröm, hogy ilyen szép történetet kerítettél az alapötlet köré.

Apropó, ha már alapötlet... be kell vallanom őszintén, valahogy eleinte fel sem merült bennem, hogy nem csak valami "közönséges" betegség okozhatja a rosszulléteket, csak amikor említetted az ezzel kapcsolatos ötletedet, kapcsoltam, hogy wow, és tényleg! És milyen jó már! Különlegesebb, kreatívabb, ötletesebb, mint ha azért számolnád vissza a napokat, mert tényleg valami gyógyíthatatlan nyavalyád van - igaz, ha úgy nézzük, ez is gyógyíthatatlan, meg ez is a kelpie-lét egyik "nyavalyája"...

Sokan a nehéz, tragédiákkal átszőtt múlt miatt egyszerűen csak zárkózottak lesznek, vagy teljesen elszántan, vérszomjasan próbálnak megszabadulni az őket kísérő démonoktól, üdítő változatosság volt látni, hogy nálad a szomorú múlt hatása ilyen kedves, segítőkész módon jelentkezett. Egyből más megvilágításba kerül, hogy miért pont amellett a szakma mellett döntöttél, amelyiknél. Igaz, ezzel az arcot és törékeny alkatot a már említett balerinaként is tökéletesen el tudnám képzelni :3

A bájos jellemhez igazán aranyos és frappáns megoldás volt a történetedet a mesék jól ismert kezdő- és zárósoraival keretezni, még akkor is, ha nem éppen egy tündérmese volt... Kíváncsi vagyok, most, hogy a kétely már felütötte a fejét, vajon mikor fogsz rájönni arra, hogy valójában nem közönséges halandó vagy, hanem egy kelpie-baba? Arra meg még inkább, hogy utána mihez kezdesz ezzel a tudással. Ezt is a jóra használod majd, vagy lesz akinek sikerül elrontania? Rolling Eyes

Nem is húznám tovább az időt, így is vártál rám eleget, meg látom, már szerveződnek is a játékaid Mivel az elképzelésemnek tökéletesen eleget tettél a karakter megalkotásánál, és kifogásolni valót sem találtam benne, így természetesen - mint már a legelején is spoilereztem - a lapod elfogadva! Sipirc foglalózni, egy-két pajtit keríteni, aztán fejest ugrani Dublin forgatagába! ^^

Ui.: Igaz, mondtam már, de... úgy imádom a mostani avidat! *___*


avatar
Oktatás
Tell me your secrets

110
● ● Posztok száma :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás Sibeal Meara MacGee •• Kedd. Márc. 21, 2017 8:46 pm

Születési idő:
Születési hely:
Foglalkozás:
Karakter arca:
Választott faj (rang):
1986. Jan. 13.
Dublin
kórházi nővér
Emmy Rossum
baby Kelpie


Sibeal Meara MacGee

24 éves koromban tudtam meg, hogy örökbe fogadtak, de valahogy még se igazán hozott olyan nagy törést az életemben, mint ahogyan néha egy-egy filmben ábrázolják vagy éppen könyvek titkos lapjai rejtik. Természetesen kíváncsi lettem a történetemre, ahogyan arra is, hogy kik lehetnek a vérszerinti szüleim, de a szüleim közül egyikük se tudott erre felelni, ahogyan igazándiból senki se. Idővel azt is megtudtam, hogy a kórházban valaki csak úgy otthagyott, minden szó nélkül, viszont szerencsémre MacGee házaspár rám talált és örökbe is fogadtak. Sose jártam nevelőintézetben, hiszen Mr. MacGee eléggé nagytekintélynek örvendett hajdanán, így talán túlzottan könnyedén is jutottak hozzám. Ők úgy tartották, hogy Isten küldött nekik, hiszen régóta szerettek volna gyermeket, de sose sikerült nekik. Igen, eléggé vallásos családban nőttem fel, ahogyan a kötelező vasárnapi mise se maradhatott el, de ahogyan egyre nagyobb lettem és önállóbb úgy távolodtam el ettől a nézeteiktől. Sose haragudtak meg emiatt, sose tették szóvá. Úgy gondolták, ha úgy érzem, hogy szükségem lenne az Úr útmutatásaira, akkor úgyis vissza fogok térni arra az útra, amit ők mutattak gyerekkoromtól kezdve. Valószínűleg akkor döntöttem el, hogy többé nem akarok templomba járni, amikor elveszítettem az öcsémet. 7 évvel az érkezésem után ugyanis megfogant a közös gyermekük is, de ennek ellenére sose éreztem azt, hogy én nem az övéké lennék. Mondhatni, ha nem mondják el és nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy kiderüljön, akkor talán sose jövök rá arra, hogy másnak a leszármazottja vagyok.

Ifjabb MacGee végül egy tragikus balesetben hunyt el a nyárbeköszöntével. 17 éves volt, amikor egy részeg sofőr elütötte, amint éppen haza felé tartott hajnalban az egyik buliról. Mai napig emlékszem, hogy milyen volt a tehetetlenség érzése, látni azt, ahogyan a számodra fontos személyt már csak a gépet tartják életben, míg végül már azok se voltak képesek és miként is tépi szét a szüleid lelkét a fájdalom. veszteség érzése. Próbáltam erős maradni és olyankor sírni, amikor senki se láthatta, hogy ne aggódjanak miattam is a szüleim. Úgy éreztem, hogy erősnek kell maradnom és most nekem kell lennem a támaszuk, míg eddig mindig ők voltak a támaszaim, ha éppen csak egy vigasztaló ölelésre vágytam, most én váltam azzá, legalábbis igyekeztem az lenni. A vidámságtól hangos ház hosszú időre komorrá és kihalttá vált, mintha csak mindenki a maga módján szerette volna magában meggyászolni Gregoryt. Talán az ő halálának a pillanata volt az, amikor eldöntöttem, hogy nővér lesz belőlem. Szerettem volna segíteni másoknak és még belekapaszkodni abba, hogy a jóság igenis létező dolog a mai világban. Nem csak a rossz létezik, hanem minden egyes napban van legalább egy aprónyi örömre adó ok, még ha nehéz is olykor észrevenni…


Egyszer volt, hol nem volt...


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, ahol a ház tetejére felmennek, s a kéményen leereszkednek, ott történt ez a mese.


kicsit több, mint 6 hónappal korábban
- Aisling, ne csináld már! Nem fogom még egyszer megtenni! – szólaltam meg nevetve, mire ő csak magasba emelte a borospoharát és pontosan úgy nézett rám, mint aki nem tűr ellentmondást. Gyerekkorunk óta legjobb barátnők volt, de aztán az élet teljesen másabb pályára szánt minket. Az élet nehezebb pillanataiban is mindig egymás mellett álltunk, de míg ő belőle ügyvéd lett, addig belőlem végül nővér, pedig sokak szerint remek balerina születhetett volna belőlem, ha a testvérem halálával nem hagyom ott az egyik híres táncakadémiát, de többé nem akartam táncolni, viszont teljesen még se voltam képes megválni tőle. A balerinacipőm és a ruhám is pontosan ott lappang az egyik dobozban a gardróbban, ahogyan titkon újra néha előveszem és próbálom a gyerekkoromtól kezdve oly jól ismert lépéseket felidézni, de aztán mindig elbukom... – Mondtam már, hogy nem! – álltam fel sietve, ha nem kapta volna el a kezemet, akkor könnyedén sétáltam volna a hűtőhöz.
- Gyerünk, akkor lássuk, hogy a te tenyered mit rejt, vagy abból nem olvasol olyan jól? – kérdezte meg kuncogva, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy a Sibeal azt jelenti, hogy jósnő, így talán nem is volt meglepő, hogy már azelőtt, hogy rájöttem volna a nevem jelentésére, már érdekelt az ilyen fajta bolondság. Persze, csak baráti körökben szórakoztunk ezzel, de meglepő módon sokszor igazam lett azzal kapcsolatban, amit mondtam, így emiatt talán még óvatosabb lettem ilyen téren. Mintha csak attól féltem volna, hogy az ősöket magamra haragíthatom az ilyen fajta bolondozással. Végül sietve húztam el a kezemet, mintha csak olyat láttam volna benne, amit nem kellett volna.
- Ideje lenne menned, nem? Szerintem a férjed már vár, vagy tévednék? – mosolyodtam el, hiszen ő pár éve férjhez ment. Én voltam a tanúja és a legjobb barátnője is, így pontosan tudtam azt, hogy ők is gyermekáldás nehézségeivel küzdenek és miként kezdett megromlani a viszonyuk is részben emiatt. Mindig szívesen hallgattam meg őt, de úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha menne, mintha csak baljós előérzetem lett volna.
- Ezek szerint máris kidobsz? Szép kis "testvér" vagy te! – mosolya könnyedén elárulta, hogy csak szórakozott és nem is ment olyan gyorsan a távozás se, hiszen még taxit is kellett neki hívni. Miután pedig hosszú ölelések közepette végül elváltunk egymástól, sietve indultam vissza a lakásomba, amikor fura zajra lettem figyelmes. Kicsit talán ijedten pillantottam körbe, de nem láttam senkit se. Mély levegőt vettem és szinte rohanó léptekkel léptem át a lakásom küszöbét, hogy utána az ajtót gondosan bezárjam. Szükségem volt pár percre, hogy megnyugodjak, de talán a bor is jótékony hatással volt rám, míg végül elkezdtem összepakolni magunk után. Mindig is szerettem, ha rend uralkodik a lakásomban, de amikor az utolsó tárgy is a helyére került, akkor a parketta megnyikordult a nappaliban, mire sietve néztem abba az irányba és az ajtó is tárva nyitva állt. Nem rosszkörnyéken laktam, de mostanában volt egy-két betörés errefelé, így mindenki óvatosabb volt mostanában. Remegő lábakkal indultam el az ajtó felé és már bántam azt, hogy gyerekként nem hagytam azt az öcsémnek, hogy tanítson egy kis önvédelmet. Védtelen voltam, mint a falevél egy szélviharban, legalábbis ezt hittem.
Alig, hogy az ajtót becsuktam az események felpörögtek, de mégis olykor rémálomként tér vissza még ennyi idő elteltével is. „Valaki nekem támadt, én pedig sikoltozni kezdtem és védekezni próbáltam. Talán a harapásomnak köszönhetően sikerült kiszabadulnom a fogságából, vagy a lábammal találtam el pont jó helyen, de igazából nem is érdekelt, hogy minek köszönhetően sikerült kiszabadulnom. Futni próbáltam a konya felé, hogy segítséget hívjak, de könnyedén kaptam el a lábamat, aminek köszönhetően pedig sikeresen elterültem a földön. Éreztem, ahogyan a vér ellepi a számat, de még ez se érdekelt, mintha csak a túlélési ösztöneim az egekbe szöktek volna, ismét rúgtam egyet a lábammal, amivel az arcát találtam el. A lábaim kiszabadultak, de a telefon helyett végül egy kés került a kezembe. Hogy ezek után mi történt? Igazából mai napig nem tudom, csak arra emlékszem, hogy több éles fájdalom is átjárta a testemet, de amikor az ő bőre is túlzottan megsérült, - mintha csak éppen egy párnabélését akarnál kiszabadítani-, akkor valami elszakadt bennem… Nem roskadtam egyszerűen össze, hanem rávetettem magam és…végül a kórházban tértem magamhoz.”
Képtelen vagyok arra emlékezni, ami akkor történt, mintha csak valami falat épített volna fel az engedélyem nélkül az elmém. Nem tudom, hogy mit tettem, de mégis olykor álmaimban olyan, mintha ragadozóként vetetettem volna rá magam, hogy az ő életéért cserébe a sajátomat mentsem és mintha a legnemesebb boromként ízleltem volna meg a vérét és még ezernyi variációját láttam már eme képkockáznak, de az igazság valahogy sose került felszínre, ahogyan az se, hogy mi lett a férfival. Azt mondják, hogy életben maradt és lecsukták, de egy részem azt súgta, hogy mindenki hazudik és megöltem. Elvettem oly könnyedén valakinek az életét, mint ahogyan valaki elszakította tőlem a testvéremet. Bűntudatott kellett volna éreznem, de valahogy még se tudtam teljesen. Magamat védtem, de tényleg így lett volna? Sose jártam túlzottan kihívó ruhákban, nem jártam el igazán szórakozni se, a munkámnak, a barátaimnak és a hobbijaimnak éltem… Mondhatni egy védtelen és magányos nő voltam a ragadozók földjén, de addig az estéig sose hittem igazán, hogy ilyen tényleg megtörténhet egyszer velem is…
Hosszú hetekig élveztem a kórház vendégszeretetét, ahogyan utána hosszú ideig csak a kezelésekre jöhettem és otthon kellett maradnom, amíg végül teljesen fel nem épültem. Rövid időre még haza is költöztem anyáékhoz, hiszen ők is aggódtak értem és így egyszerűbb volt; a család is végre kicsit együtt lehetett ismét. Tudtam mindig is, hogy büszkék rám, de azt is pontosan tudtam, hogy részben talán magukat okolják amiatt, hogy a kiskoromtól kezdve felépített álmaimat a szemetesbe hajítottam és inkább az egészségügy irányába tanultam tovább, de én sose bántam meg. Szeretem a munkámat, ahogyan azt is, hogy másokon segíthetek. Főleg, hogy ők mentették meg az én életemet, legalábbis másképpen nem lehet, vagy mégis?  


Napjainkban
Egy apró ásítást könnyedén nyomok el a kávéspoharamba merülve, miközben a folyóson szaladgáló gyermekek elől próbálok kitérni, hogy végül az egyiket el is kapjam, hogy nehogy magával sodorja az éppen szobájából kilépő idősurat. Nem dorgálom meg, csak egy pillantást kap, mire sietve bólint, majd kicsit óvatosabban, de folytatja tovább a testvére üldözését. Mosoly könnyedén bujkál az arcomon, még akkor is, ha mostanában egyre gyengébbnek érzem magam. Nem olyan régen egyszer össze is estem az éjszakai műszak alatt, de szerencsére senki se gyanakodott, ahogyan én se, hogy az még csak a kezdett volt. Azóta néha vannak jobb napjaim, míg máskor úgy érzem magam, mintha minden energiám elhagyna. Eleinte rettegtem attól, hogy esetleg rákos lettem, mint anya volt gyerekkoromban, nem sokkal a testvérem születése után, de szerencsére ő felépült belőle. Illetve ott volt az a tény is, hogy másabb tűneteket produkáltam, mint ő és nem is kötött össze minket a vér. Talán másabb rák lelt volna otthonra bennem? Vagy netán azzal függ össze, ami álmaimban egyre inkább kísért? Olyan, mintha egyszerűen hiába ennék bármit, akkor se jutnék elég energiához, de az is egyre furább volt, hogy egyes betegek közelében sokkal nehezebb volt megmaradnom. Olyan az egész, mintha valamire fájna a fogam, de igazából nem találnám azt, ami képes lenne ismét élettel megtölteni és enyhítené azt a hiányérzetett, amit érzek. A mosolyom viszont ennek ellenére is töretlen az arcomon és próbálok kitartani, de ugyanakkor talán a gyerekekre és az idősebbekre is egyre nagyobb figyelmet fordítok, mintha egy részemben az ő védelmezésük még nagyobb teret kapott volna. Fura, fura az egész, de éreztem, hogy muszáj lesz valakivel beszélnem. Szükségem van segítségre, mielőtt a félelmeim miatt fogok elbukni és azt is tudtam, hogy egyetlen olyan doktor van, akiben igazán megbízok, aki nem más, mint Dr. Flannery. Nála tudom, hogy a leleteim is biztonságban lennének, ő hagyná azt, hogy ha olyan derülne ki, akkor én mondjam el a vezetőségnek. Sokat tanulhattam tőle és ő mindig is olyan volt, aki sose nézte le az nővéreket csak azért, mert mi nem vagyunk agysebészek. Ugyanakkor, amíg gyógyulgattam, addig is sokat találkoztam vele és olykor még el is szórakoztatott. Igazán remek tárasság tud lenni és barátságos is, ami a mai világban ritkaság. Igen, beszélnem kell vele! Most azonnal, vagyis még kérek pár percet…


******

Nem kellene itt lennem, de még se tudok távolodni, mintha csak a sötétség szólítana. Egy ajtó, mely oly sok titkot rejt, de mégis tudom, hogy pontosan mit rejt maga mögött, viszont még se tudok elszakadni tőle a pillantásommal. Bűvölöm, mintha azt várnám el, hogy kinyíljon már a puszta nézésemtől. Már rég otthon kellene lennem, de a lábaim nem moccannak, miközben lassan a kezemet kinyújtom és lenyomom a kilincset. Szükségem van arra, ami mögötte lappang, szükségem van az élet legízletesebb borára. Elfutnék, de képtelen vagyok rá, mintha csak végre megtaláltam volna a titkok kamráját és azt, ami minden érzésemre elhozhatja a gyógyírt…


Fele igaz, fele álom, ha elhiszed, azt se bánom, de itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed járj végére!



Egyszer talán azt is elmesélem. ● Keresett karakter

avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

25
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :

Sibeal Meara MacGee
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Elfogadott karakterek :: Kelpie-