Nora szobája
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Today at 5:26 pm
Today at 5:04 pm
Today at 3:59 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥




A legtöbb felhasználó (36 fő) Hétf. Márc. 13, 2017 11:05 pm-kor volt itt.
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥

Csoportok
Keresk. és szolg.
-
-
Igazságügy
-
-
Bűnüldözés, hadügy
1
2
Egészségügy
2
-
Oktatás
4
4
Média, művészet
5
2
Civilek
1
1
Elit
1
1
Törvényen kívüliek
1
1
Összesen
15
10
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Nora szobája •• Pént. Máj. 26, 2017 8:05 am

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

589
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Pént. Máj. 26, 2017 9:46 am



Daan & Nora


Arra ébredek, hogy rettentően fázom. A szám kiszáradt, a szempilláim megszáradt könnyektől ragacsosak. A végtagjaim zsibbadtak, a bal vállam tompán sajog. A hátamon fekszem, alattam a lepedőm jéghideg. Teljes a csend, borzasztó a némaság. Képtelen vagyok megmoccani, kimerültem. A lelkemnek egy része azt sem bánná ha itt fagynék meg, a másik része viszont elgyötörten próbálkozik valahogy életben tartani. Száraz torokkal nyelek egyet, szaggatottan sípolva levegőt veszek, de ebbe a reflexszerű ősi mozdulatba is belefájdul a fejem. Hosszú mély bánatos üvöltés tölti be hirtelen a ház komor csendjét. A bensőm megrázkódik és mintha csak erre a jelre várt volna azonnal feltör belőlem a zokogás. Az eszem még fel sem fogta a szívem már mindennél jobban fájt. Ujjaim görcsösen a lepedő hideg redőit szorongatják ahogy egyre csak ráz a mély elfojtott sírás. Hallgass már! Hallgass el! De a hang nem szűnik, egyre hosszabb, szomorú és szívfájdító ahogy a társát hívja. Tehetetlenül az ajkamba harapok, érzem ahogy a vér kiserken a fogam alatt. Feltépem a szobám ajtaját, úgy rontok ki a nappaliba mint egy eszelős.
- Hallgass! Hallgass! - ordítok rá a megszeppent kutyára aki most rémülten kapja rám szomorú barna szemeit. Nem csóvál, nem ugat, csak néz dermedten.
- Ne keresd! Hagyd abba! Hallgass! Nem fog hazajönni, érted?! Hagyd! - hisztérikus elcsukló hangom visszhangot ver a nagy házban. A sötét halvány holdfényben úszó nappaliban rettentő csend áll be ismét. Erőtlenül a kanapé támlájára támaszkodom, másik kezem sajgó mellkasomra teszem. Ez az egész esküszöm fizikailag fáj. Amikor már képtelen voltam tovább sírni és üvölteni akkor az agyam tudta a megoldást és a fájdalmat ami ketté szakította a lelkemet átültette a sejtjeimbe, a csontjaimba és a bőrömbe. Belém hasít a bűntudat. Leülök a padlóra, majd kinyújtom  a kezem és magamhoz hívom a kutyámat, aki lassú szinte már bizalmatlan léptekkel közelít felém. Mikor odaér hozzám karom átfonom a hatalmas állat nyaka körül, ő pedig hagyja. Hagyja, hogy hosszú bundájába temessem az arcom miközben reszkető hangon suttogok hozzá.
- Ne haragudj... kérlek ne haragudj! Nem akartam úgy sajnálom!  - egy kattanás majd a nappalit halvány fény tölti be. Rádöbbenek, hogy nem vagyok egyedül. Felpattanok a földről, ám a hirtelen tett mozdulat, a kimerültség és az éhség miatt azonnal szédülés fog el. Újra elkapom a kanapé szélét és egy rövid pillanatig lehunyom a szemem, csak amíg a szoba megáll és nem imbolyog.

12 órával ezelőtt...

- Nem! - kiáltok rá az egyenruhásra már legalább harmadjára. Az idegességtől remegő kézzel próbálom fogni a kezembe adott papírokat, de már a betűket is alig látom. Erős ír akcentussal beszélő orvos lép oda hozzám. Minden idegszálammal összpontosítok, hogy megértsem mit mond de nem megy. Túl nagy a zaj, mindenki csak beszél és beszél de nem tesz semmit. Jobb kezem a homlokomra teszem és mélyet lélegzem, majd ujjaim a hajamba szaladnak. Amikor egy rendőr ismét hozzám ér olyan hévvel rázom le a karját, hogy meglepetésében hátra lép egyet.
- Mit nem lehet ezen megérteni? Nem megyek sehová értse már meg! Itt maradok! - valami olyasmivel próbál közbe vágni, hogy be kell mennem vallomást tenni de a düh ami bennem tombol azonnal elhallgattatja.
- Magasról teszek rá! - vágom hozzá a papírokat amiket az előbb átadott. Abban a pillanatban még egy fehérköpenyes lép oda hozzám, oltási könyvvel a kezében. Csak másodszori nekifutásra sikerül elmondania, hogy le kellene fordítattni oroszról angolra mert így nem tudják hasznát venni. Egy hosszú másodpercig döbbenten bámulok rá, tehetetlen méreg tombol minden sejtemben és esküszöm egy hajszál választ el attól, hogy elkezdjem ütlegelni ott ahol csak érem.
- Komolyan ez a legnagyobb probléma?! - hangom már inkább kétségbeesett és könyörgő mint dühös. Újabb kéz érinti meg a vállam ám most már elborult aggyal csapok hátra, majd észbe kapok. Ha megütök egy egyenruhást biztosan bevisznek és akkor ők itt maradnak egyedül. Reszketve ráveszem magam, hogy kimenjek az apró épületből. A fotocellás ajtó nem nyílik elég hamar amikor kilép a kis udvarra. A nyomomban ott a lerázhatatlan rendőr s mielőtt még egy lépést tehetnék finoman megfogja a könyököm. Minden rettegésem, bánatom, félelmem és dühöm rázúdítom szerencsétlenre ahogy megfordulok.
- Mondja magának nehéz a felfogása? Mit nem ért azon, hogy addig nem megyek el innen amíg nem tudom, hogy a kutyáim hogy vannak?! - ideje sincs szóhoz jutni. - Felőlem a terrorelhárító csoportot is hívhatja, de esküszöm ha még egyszer hozzám ér... - jobb kezem figyelmeztetően felemelkedik ahogy az ő karja ismét felém nyúl. - Nyugodt szívvel bevihet majd testi sértésért! - sziszegem felé szikrázó szemekkel miközben hátra lépek egyet.  Hallom amit mond csak épp felfogni képtelen vagyok. Konzulátus, kérjek segítséget az orosz konzulátuson,  mert hogy rendőrségi ügyi és ő csak a munkáját végzi. Tehetetlenül és türelmetlenül dobbantok egyet.
- Hányszor mondjam még el, hogy kettős állampolgár vagyok?  - nyelek egy nagyot mert a sírás annyira fojtogat, hogy félő nem tudom folytatni a mondatot. - Könyörgöm, az isten szerelmére hagyjon már ezzel! - csattanok fel élesen magas hangon annyira, hogy az egész parkoló megdermed egy pillanatra.  De a hatását megtette mert a férfi szemében megvillan valamiféle halvány szánalom s egy fáradt sóhajjal visszalép az épületbe és magamra hagy végre. Lángoló könnytől nedves arcomat a tenyerembe temetem. A szemeim előtt újra és újra lejátszódik az a borzalmas jelenet, az a rettentő hang. Még mindig érzem a kezemen a vért, ahogy az ujjaim összeragadnak, hallom a sikításokat, a saját hisztérikus kiáltásaimat. Látom magam előtt az utat amin végigszáguldottam. Látom az asszisztens arcát amikor meglát a kutyával a karjaimban. A súlya alatt majdnem összeroppanok de tartom, minden erőmmel tartom. Ők meg csak idióta kérdéseket tesznek fel.  Milyen fajta, mennyi a súlya, van e oltása? Nem értem, rohadtul nem értem. Ahelyett, hogy segítenének neki, elállítanák a vérzést, enyhítenének a szenvedésein. Remegő ujjakkal megkeresem a telefonom a zsebemben. Mark. Kérlek vedd fel, könyörgöm. Hosszú csengések és rám minden egyes hang után egyre jobban nehezedik a rettegés. Apa, vedd fel, kérlek, szükségem van rád. Perséphone, nagyon kérlek.

Zsibbadt karral engedem le a telefont a fülem mellől. Egyedül vagyok. Rohadtul egyedül. Igazságtalanul és kegyetlenül egyedül. Homlokomat a falnak támasztom jobb kezemet amiben a telefon pihen szintén, bal kezemet pedig a mellkasomra szorítom. Végig pillantok magamon. Borzasztóan festek. Sáros cipőmbe begyűrve a poros farmerom szára. Combközépig érő fehér pólomon  két nagy és millió kisebb vérfolt. Kényszerítem magam egy hosszú mély lélegzetre, s ahogy zavarodott és halálra rémült elmém egy másodpercre kitisztul egyetlen arc az amit mindennél jobban és tisztábban látok magam előtt. Istenem, mindent oda adnék ha most ő itt lenne. Az ajkaimat egyetlen vonallá préselem. Még egy képem sincs róla, csak az emlékeimbe kapaszkodhatom, de abban görcsösen és mindennél jobban. Az egész képtelenség. Minden egyes vonására kristálytisztán emlékszem, minden rezdülése beleégett a tudatomba. Torkom elszorítja a rémület. Nem hogy most, de valószínűleg soha az életben nem látom többet. Ez a legkegyetlenebb érzés amit valaha éreztem. Olyasmire is rávesz amit még életemben nem csináltam és nem is hittem benne. Az őrület határán, a falnak dőlve, azon kaptam magam, hogy imádkozom. Mármint Istenhez. Arra kértem, hogy ne tegye ezt velem, mert nem tudom, hogy képes leszek e ezt elviselni. Ne vegye el őket tőlem. Nem teheti meg, hiszen ők annyira jók és ártatlanok, nem érdemlik ezt. Aztán könyörögtem és kértem a mindenhatót, hogyha már ennyire rettenetesen el akar velem bánni, ennyire kemény próba elé állít, ennyire meg akar leckéztetni valamiért, hogy elveszi ezt a két nagyszerű négylábú barátot, akkor küldje őt el nekem. Teljesen hibbantnak éreztem magam, és minden bizonnyal a sokk miatt így is volt, de a fal felé remegő hanggal magamban motyogva arra kértem az univerzumot és mindent amit csak a zakkant elmémből elő tudtam kaparni, hogy segítsenek, mert érzem hogy ezzel nem fogok elbírni. Ezzel nem, minden mással igen. Megküzdők viharral, rablókkal, munkanélküliséggel, betegséggel, szerelmibánattal, de ezzel nem, ezt ne kérje tőlem. Szükségem van rá, minden sejtem minden porcikám némán zokog utána. Ha egy csepp szánalom még van a sorsban, akkor most rám dob egy zongorát, hogy megszüntesse ezt az iszonyú fájdalmat, vagy megszánhat és elküldi nekem őt...


It hurts like hell |||¤¤¤
|||The perfect disaster



No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
My russian handsome soulmate.
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


Szeretettel Daan Van Der Vaart tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Pént. Máj. 26, 2017 8:41 pm

A tágas, part melletti ház kertjében, egy korsó sörrel a kezemben élvezve a kora nyári estét, úgy érzem, nem bántam meg, hogy eljöttem erre a bulira.
Ez az első alkalom, hogy konkrétan engedek magamnak időt a szórakozásra. Amikor az itt élő holland haverom elhívott magához ebbe a házibuliba, először reflexből nemet akartam mondani. Nem nyaralni jöttem Írországba, hanem válaszokat kapni, és a két hónapból, amit itt töltök, már jóformán eltelt az első, eredmény pedig nulla. Nem is beszélve arról, hogy bár két hete már, hogy ő itt hagyott, nem telik el perc, hogy ne gondoljak rá…
De tegnap megráztam magam, és elhatároztam, hogy megpróbálom magam mögött hagyni a múltat. Igen, szeretném tudni, mi a helyzet Gwennel és apámmal. Igen, fáj elengedni, akit úgy hiszem, szerettem, vagy talán még most is szeretek, de elég volt a gondokból egy időre. Itt vagyok, jól érzem magam, klassz a társaság, és bár most még nem tudok és nem is szeretnék ilyesmire gondolni, de a barátom húga tényleg nagyon jó csaj, és a haver ennél feltűnőbben már nem is akarhatna összehozni minket.
Nem sírok tovább olyanok után, akik önként kiléptek az életemből.
Tudom, hogy nem az a pár sör teszi, hogy olyan erősnek és biztosnak érzem magam, mint már hónapok óta nem. Senkire nincs szükségem ahhoz, hogy teljes ember legyek, ha valakit az életembe engedek a húgomon kívül, akkor annak az embernek ki kell érdemelnie a teljes bizalmamat. Nincs szükségem pótlékokra és olyanokra, akik csak visznek magukkal belőlem, de valójában nem adnak hozzá az életemhez.
Folytatom azt, amiért idejöttem, de ha a következő hetek sem hoznak eredményt, elfogadom, hogy valaminek vége, és hagyom, hogy új fejezet kezdődjön az életemben.

Ahogy kilépek az előkertből a partmenti utcára, mélyen beszívom a levegőt. Ez az első este idén, mikor már érezni a nyári tenger fűszeres illatát.
A hátam mögül kiszűrődő buli hangjain kívül még egy jellegzetes zaj töri meg a kertes házakkal övezett utca éjjeli csendjét. A szomszéd házból egy kutya panaszos vonyítását hallani. Fura, pedig nem is látszik a Hold, amire így szoktak reagálni. Talán a kiszűrődő zenére válaszol. Habár valahogy inkább fájdalmasnak hat az üvöltése…
Mikor a ház elé érek, ahonnan a kutyát hallani, hamarosan nyílik az ajtó, és meg is látom a hang gazdáját, ahogy az előkertbe szalad. Egy pillanatra megdermedek, ahogy ránézek. Annyira hasonlít egy hatalmas farkaskutyára, aki barátjává fogadott még hetekkel ezelőtt… de nem, ez biztos nem ő, hiszen sose látni a társa nélkül.
Megrázom a fejem. Hát csak nem hagynak békét az emlékek. Keserédes mosollyal az arcomon állnék tovább, ám a kutya az alacsony kőkerítéshez szalad és rám mered.
Nem, ez nem lehet. Daan, hagyd abba a képzelgést, csípted azokat a jámbor fenevadakat, de valószínűleg minden ilyen fajtájú kutya egyforma. Úgy látszik, bírnak a kutyák.
Ahogy átnyúlok és megvakargatom az állát, abbahagyja panaszos énekét, és kiismerhetetlen tekintettel néz rám.
Egy pillanatra elmerengek, majd ellépek a kerítéstől és éppen továbbindulok, mikor hallom a lépteket a ház felől. Már a szomszéd háznál járok, mikor hátam mögül meghallom a hangot, ahogy a kutyát szólítja.

Abban a pillanatban tudom, hogy ő az.
Nem látom, és ő sem láthat engem a fa takarásában, de ezer közül is megismerném a hangját. Hallottam énekelni, incselkedni, kérni és kéjjel felnyögni.
Igen, ez ő.
Ez Nora.

Hallom, ahogy csukódik a kapu és elmennek mellettem. Ő nem vesz észre, elég szétszórtnak tűnik. Nem látom, de érzem, hogy nyugtalan. Ahogy elmegy mellettem, megcsap parfümjének illata. Egy illat, amit nem is oly régen olyan közelről szippantottam magamba…
Szemem sarkából látom magam előtt az utcán a part felé távolodó alakot, de nem nézek rá. Talán amíg nem látom, nem kell elhinnem, hogy az élet kegyetlen tréfájából, éppen, amint kezdek megbarátkozni vele, hogy sosem látom többé, a szomszédságából hívnak buliba.
Igazság szerint fogalmam sincs, akarom-e látni. Akarok-e találkozni, vagy beszélni vele. Ő azt az éjszakát lezártnak tekinti, ezt egyértelműen tudtomra adta. Remélem, gyönyörű emléknek, de egy emléknek csupán, aminek nincs és nem is lesz folytatása. Nem haragszom rá ezért. Legalábbis most már nem. De nem lenne értelme felbolygatni a dolgot.

Azonban amint visszaindulnék a buliba, rájövök, hogy mi volt a furcsa az iménti képben. Ketten voltak. Ő, és csak az egyik kutya. Alice, vagy Axel, azt nem tudtam megállapítani. Miért nem hármasban?
Megrázom a fejem és teljesen bolondnak érzem magam. Mit tudhatok én róla, hogy mik a szokásai? Lehet, hogy rendszeresen hagyja otthon az egyik kutyát, ha éppen annak lustulni van kedve. Mi alapján feltételezem, hogy így vagy úgy tesz, hiszen mindössze pár óráig voltam vele, mindössze egyetlen éjszaka az egész ismeretségünk! Semmit nem tudok róla a nevén kívül. Az égvilágon semmit.
Azon az aprócska tényen kívül, hogy szeretem. Jobban, mint bárkit azelőtt…

Ahogy a nyomába eredek, tudom, hogy őrültséget csinálok. Egy megmagyarázhatatlan megérzés miatt, hogy baj történt, képes vagyok felzaklatni mindkettőnket, feltépni a sebeket, és valószínűleg kivívni a rosszallását. De mégis úgy érzem, ott kell most lennem, ahol ő van. Vele kell lennem, nem tudom, miért, de biztos vagyok benne, hogy így kell tennem. Lehet, hogy nagyon rosszat teszek vele magamnak, és szembesülnöm kell vele, hogy közel sem jelentettem neki annyit, mint ő nekem, de nem érdekel. Ennél jobban már úgysem fájhat. És ha mégsincs rám szüksége, legalább tudom, hogy én mindent megtettem…
Már nem látom magam előtt, és mikor leérek a partra, válaszút elé kerülök, merre induljak tovább.
Ekkor eszembe jut valami. Őrült gondolat, de talán nem lehetetlen…

Úgy fél óra múlva újra ott vagyok. Szinte látom magam előtt a tűzpiros Rangert, és ahogy táncolva közeledik felém egy lenge, fekete topban… mintha évek teltek volna el azóta az este óta, hogy itt jártunk.
A kocsi most sehol, de őt rögtön megpillantom, ahogy a felbukkanó Hold fénye megvilágítja a víz alól felbukkanó testét.
Úgy látszik, még mindig nincs ellenére egy jéghideg fürdő.
Ahogy kiúszik a partra, én pedig felé tartok, egyre biztosabban érzem, hogy valami nincs rendben. A kutya, akiről még mindig nem tudom biztosan megmondani, melyikük, magányosan ül a víz mellett, ezúttal kihagyva a kedvencnek számító pancsolást, és Nora is lassan, lehajtott fejjel sétál ki a vízből.

Nora. Ez tényleg ő. A senkiével össze nem téveszthető gesztenyebarna fürtök és a nagy, kerek, aranyíriszű szempár…
Ebben a pillanatban vesz észre. Legalább húsz méter van köztünk, de rögtön tudom, hogy felismer. Arcára döbbenet ül ki, majd könnyek gyűlnek a szemébe.
A tengerillatú éjszakába újabb fájdalmas vonítás hatol, mi pedig földbegyökerezett lábbal próbálunk olvasni egymás szemében, kutatva a közelmúlt emlékeit, és azt, vajon mit érezhet most a másik…
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

43
● ● Posztok száma :
Demian Overduijm
● ● karakter arca :


Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Szomb. Máj. 27, 2017 12:23 am



Daan & Nora


Félrebillentett fejjel elgondolkodva hallgatom az előttem álló orvost. A száját figyelem, ahogy a szavakat formálja, de ezek a szavak lepattannak az én tagadó makacs tudatomról. Egy idő után már csak halk duruzsolásként hallom a hangját, miközben a köpenyén lévő egyik ferde gombot nézem. Bizonyára leszakadt és rosszul varták vissza. Vajon ő varrta vissza?  Ő is vasal magára? Fehér ingének gyűrőt redőit kezdem vizslatni, majd hajának őszen csillogó szálait s végül a háta mögött lévő virágos csendéletet a falon. Gépiesen rázom a fejem. Hogyan kérhet tőlem ilyet? Hogyan lennék erre képes? Az ajkamba harapok, hogy ne kezdjek el kiabálni újra. Kezeim szorosan összefonom a mellkasom előtt, ujjaim a saját kabátom anyagát szorongatják. Menjen a pokolba. Ki ő, hogy ilyen ultimátumot ad nekem? Hogyan dönthetném el ezt én? Az én önző semmirekellő énem tombolva ordibál bennem. Nem akarom elveszíteni, nem lehetek én az aki kimondja ezt a szörnyű ítéletet, aki rábólint erre a borzalomra. Túléli és meggyógyul. Nem, vágja rá az orvos. Két lehetőségem van, egy hosszú és fájdalmas halál vagy egy rövidebb és kevésbe gyötrelmes. Persze... kinek. Istenem, hogyan lehetek ennyire pokolian önző? A szívemnek egy dermedt rettegő része már halkan súgja a választ. El kell engednem és ezt a lehető legkíméletesebben kell megtennem. Nem hagyhatom, hogy kínok között töltse az utolsó pár óráit azok után, hogy megmentett minket. A testem beleremeg a gondolatba. Képtelen vagyok kimondani.

Gyűlölöm magam. Undorodom saját magamtól. Napok óta még a tükörképemet sem tudom elviselni. Próbálok csak úgy lenni. Gépiesen elvégzek mindent ami éppen az életben maradásomhoz kell aztán csak létezem. Az elképesztő mennyiségű koffein és a folytonos önmarcangolás az ami életben tart. A nappalok egybe folynak az éjszakákkal, nem tudom megkülönböztetni őket és őszintén nem is akarom. Egyszerűen csak nem érdekel. Ahogy az ebédlő asztalnál ülök, hallgatom a szomszédból átszűrődő dübörgő zenét és az asztallapra fektetett csontos ujjaimat néztem. Szinte mindenemből kifogytam. Az arcom beesett a szemeim tompán élettelenül merednek előre, ajkaim színtelenek. Akár egy halott. De nem baj, legalább tükrözi, hogy mennyire romlott is vagyok. Hagytam mindezt megtörténni. Rábólintottam, engedélyt adtam. Eljöttem ide, egyáltalán elindultam otthonról. Gyűlölöm, istenem de gyűlölöm magam. Egy röpke pillanatig tényleg elhittem, hogy jól döntöttem, hiszen az lett volna az önzőség részemről ha csak azért tartottam volna itt mert félek elengedni, félek a fájdalomtól és azzal nem törődőm, hogy neki mit kell átélnie amikor végül úgy is szembekerül az elkerülhetetlennel. Hóhért csináltak belőlem. Egy gyilkos lettem. Képtelen vagyok újra sírni ettől a gondolattól, helyette valami új ismeretlen a zokogásnál is borzasztóbb néma keserűség kerít hatalmába. A lelkem tombol és darabokra tépi saját magát. Lehunyt szemmel arcom a plafon felé emelem amikor meghallom a hosszú elnyújtott szívszaggató üvöltést. Hát soha nem lesz már vége?

Akár egy lassított felvétel lépek ki a ház ajtaján, vékony bordó pulóver most még nagyobbnak tűnik sorvadt vékony testemen. Elszörnyedve fedezem fel, hogy ez az a pulcsi. Az ami alatt az ő keze először megérintette a bőrömet s közben olyan édes mély nyögés tört fel a torkából amibe még most is képes vagyok beleremegni pedig csak rá gondolok. Hogy könyörögtem, kérleltem mindent, hogy egyetlen egyszer még hadd lássam. Elmondanám neki, hogy rettentően hülye voltam és önző és makacs. Hogy még akkor is ragaszkodtam az én féktelen őrült életemhez amikor már a szívem tudta, hogy ő még szabadabbá tudna tenni. Annyira könnyeddé, boldoggá és szabaddá amilyenné egyetlen tengerpart, egyetlen magas hegy vagy végtelen országút sem tudna soha. De akkor ott, amikor megtörtént az elképzelhetetlen és ő utánam jött elszúrtam. Hát most vezekelhetek. Önző voltam, akkor is, most is. Lényemnek egy része gonoszan egyre csak azt suttogja, hogy azért hallgattam az orvosra mert egyszer az életben önzetlen akartam lenni, ha már Daannal kapcsolatban nem tudtam az lenni. Mennyire keserűen fordulatos a sor, hogy életem legönzetlenebb tettével okoztam magamnak az eddigi legnagyobb fájdalmat.
- Axel! - hangom alig hallható a zene miatt ám a kutya mégis lomhán elindul felém, majd mellém érve követni kezd. Nem becsukom, de bevágom magunk mögött a kaput. Haragszom. Mindenre és mindenkire. Arra a rohadt féregre, a kis szöszkére, apámra, anyámra, a bátyámra, Daanra, a kocsimra amiért nem tudott gyorsabban menni, az orvosra, az egész átkozott igazságtalan világra. De leginkább magamra. Ahogy Axel sötétbarna szomorú szemeibe nézek szinte szavak nélkül kommunikálunk. Elmegyünk innen, csak még egy kicsit tarts ki. Elmegyünk innen messze és többet nem jövünk vissza. Messze, el innen. Céltalanul indulok el az utcán kizárva minden, csak azt érzem, hogy tennem kell valamit, bármit ami egy kicsit is leköt, különben megőrülök. A lábaim öntudatlanul visznek, dühösen és megállíthatatlanul hosszú percekig, talán fél óra is eltelik mikor megállok. Döbbenten nézek magam elé. Komolyan?  Egy erős éjjeli fuvallat csap az arcomba és úgy ölel körül akár egy rég nem látott jó barát. Különös érzés fog el ahogy lassan lépkedek a homokban a víz felé. Létezhet? Komolyan megeshet az a képtelenség, hogy boldogságot érzek? Kezdek megőrülni. Mégis amikor lehunyom a szemem és visszaidézem életem legédesebb legvarázslatosabb pillanatait minden kín, bánat és bűntudat ellenére mosoly játszik az arcomon. Megkönnyebbülten sóhajtok egyet. Jól esik mást is érezni a tehetetlen haragon és a szomorúságon kívül. Axel felnyüszít mellettem, mire kezem óvatosan gyengéden simul a fejére. Tudom. Kibírhatatlan. Lassan kibújok a cipőmből, leveszem a pulóverem, majd a nadrágom. Hagyom, hogy hideg víz elmossa a gondolataim. Hosszan és gyorsan tempózom egyre mélyebbre és mélyebbre. A mélybe merülve élvezem ahogy a bársonyos sötét víz körülvesz. A végtagjaimat teljesen átjárja a hideg.  Hagyom magam elsüllyedni, majd újra feljövök és így tovább. A testem  könnyedén dobálják a hullámok.

Ez nem lehet. Képtelenség.
Tekintetem megakad egy alakon a parton. Egy férfin akit ezer közül is felismerek, de nem a magasságból, állának élés vonásaiból vagy a tekintetéből. Egyszerűen mielőtt az agyam bármelyiket észrevenné és felfogná, hogy ki az, a szívem egy pillanattal előtte egy hatalmasat dobban majd rettentő iramban kezd dörömbölni a mellkasomban. Elfelejtem, hogy hol vagyok, ki vagyok, és hogy mi történt csak állok dermedten. Képtelen vagyok elengedni a tekintetét, félek ha elnézek egy pillanatra akkor már nem lesz ott. Rettegek ha teszek egy lépést szertefoszlik, mint egy ábránd amit az én bolond elmém képzel most oda a partra. Valamiért megkönnyebbülés és boldogság tölt el de ennyi érzéssel már nem tudok megbirkózni. Szemeim könnyek lepik el, legszívesebben térde borulnék és egyre csak azt suttognám az éjszakai szélbe, hogy köszönöm. Rettegve teszek egy lépést, s ekkor Axel is megfordul, ám nem mozdul. Ő aki mindig védelmez és jelez, csak áll és mered előre.  A tekintetem végigfut Daan alakján újra és újra. Az elmém ritka pontos másolatot készített róla, de mivel már egy ideje mereven hitetlenül bámulom és még mindig ott áll mozdulatlanul kezdem elhinni, hogy valóságos. Elgyötrötten és legyőzve nézek rá, barna szemeimben most egy hurrikán tombol. Egymást váltja a döbbenet, s bánat, a düh és a boldogság. Csak abban vagyok biztos, hogy érezni akarom, tudni akarom, hogy valóban ott áll. Teszek még egy lassú óvatos lépést mintha attól félnék, hogy az én csodaszép ábrándom megriad és elillan. Mikor látom, hogy nem fordul sarkon és rohan el előlem, és nem is ordít rám, hogy ne menjek közelebb elönt egy ismeretlen érzés. Nem gyűlöl? Nem haragszik?  Nem bírom tovább, hiába is próbálnék megállni a szívemnek már nem tudok parancsolni. Ahogy fogy közöttünk a távolság bennem egyre fokozódik ez az újfajta boldogság. Kérlek csak legyél ott, legyél ott valóban amikor odaérek. Engedd, engedj oda magadhoz. Bocsáss meg nekem és szoríts a karjaidba. Az utolsó pár métert már szinte futva teszem meg és úgy rohanok a karjaiba mintha mindig is odatartoztam volna. Minden sejtemmel remélve, hogy nem taszít el magától két karom a nyaka köré fonva szorítom magamhoz mintha legalább a halálból tért volna vissza ide, erre a partra. Ebbe az öbölbe, ahol berobbant az életembe és felforgatta azt. Szinte felemelkedem a homokról ahogy átölelem, arcom a vállába majd a nyakába temetem és mélyen beszívom az illatát. elsöprő erővel robban bele minden porcikámba a hála. Remegve szorítom magamhoz, miközben egyre szaporábban veszem a levegőt.
- Nem hiszlek el... - suttogom elcsukló hangon. - Nem.... nem hiszlek el! - rázom a fejem, tenyerem végigsiklik a karján a mellkasán majd homlokom ismét a nyakához nyomom. Nem tudok mást mondani, csak ránézek, és fátyolos barna szemeimben újra szikra villan s ebben a pillantásban benne van minden. Az elmúlt napok rettentő kínja keveredik azzal a határtalan örömmel amit a jelenléte miatt érzek.

Stay with me a little longer |||¤¤¤
|||The perfect disaster



No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
My russian handsome soulmate.
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


Szeretettel Daan Van Der Vaart tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Vas. Máj. 28, 2017 12:03 am

Ahogy egymás tekintetébe mélyedünk, az idő megszűnik létezni. Elfelejtem, hol vagyok, miért vagyok itt, csak rá koncentrálok. Lassú léptekkel közelít felém, látom a szemében az őrült vívódást. Látom, és rögtön felismerem, hogy így érez, mert bennem ugyanez játszódik le. Itt áll tőlem pár méterre gyönyörű démonom, aki egyetlen érintésével képes a mennyekbe repíteni, vagy a pokolba juttatni, és én nem tudom, mit kéne éreznem. Annyi minden kavarog bennem egyszerre, hogy lehetetlen egy szempillantás alatt megszüntetnem a káoszt a fejemben.
Mikor már csak karnyújtásnyira van tőlem, ismét látom, milyen elgyötört és tudom, ez nem miattam, vagy legalábbis nem kizárólag miattam van így. Történt valami, ami rettentően megviselte, és úgy néz ki, mint aki egy perc múlva összeroppan. Az, hogy mindeközben mégis felfedezem az arcán a mosoly árnyékát, hogy örül, hogy lát, hihetetlen energiákat mozgósít bennem.

A következő pillanatban karjával a nyakamat öleli, nedves arcát a vállamba fúrja, érzem zaklatott lélegzetének forróságát. Olyan érzések öntenek el, olyan emlékek elevenednek meg, amiket hetek óta próbálok egyre mélyebbre ásni magamban. Ahogy érzem, hogy ez az erős, független nő valamiért teljesen összetörve fordul hozzám támaszért, minden múltbéli próbálkozásom a felejtésre egyszeriben haszontalanná válik.
Szorosan a karjaimba zárom, ujjaim a fürtjeivel játszanak, ahogy mellkasomhoz húzom. Arcom a hajába fúrom. Teljesen megrészegít az illata.
- Semmi baj, édes, édes kicsi lány. Sírj csak nyugodtan. Itt vagyok…
Érzem, hogy szüksége van arra, hogy kiadja a benne tomboló feszültséget. Nem szeretném, ha büszkeségből, vagy tapintatból elfojtaná a könnyeit. Azt akarom, hogy tudja, előttem minden pillanatban önmaga lehet, és én mindig ott leszek, hogy felkaroljam, ha szüksége van rá.

Amikor kicsit csillapodik a zokogása, hatalmas akaraterő kell hozzá, hogy lazítsak ölelésem szorításán. Legszívesebben soha többé nem hagynám, hogy kibújjon a karjaimból, hogy elengedje a kezem. De tudom, hogy ez lehetetlen. Van, amit nem lehet meg nem történtté tenni. Nem folytathatjuk ugyanott, ahol abbahagytuk.
Azt sem tudom, én szeretném-e, azt pedig végképp nem, hogy ő mit akar valójában.
Ezért miután még egyszer mélyen beszippantom a haja illatát, finoman megszorítom a vállát és egy pár centire eltolom magamtól.
- Mi történt, Nora? Mi a baj? Hol van Alice…?
Látom, milyen nehezen állja meg, hogy ugyanott folytassa a keserves zokogást, ahol nemrég abbahagyta. Ahogy kiszakad belőle a válasz, és elmondja, mi történt az elmúlt pár nap folyamán, tudom, hogy a legrosszabb rémálma vált valóra. Olyasvalakit vesztett el a kutya személyében, akit hű társként, igaz barátként szeretett. Ahogy itt áll előttem összetörten, de mégis látom, hogy mennyi erőt merít a jelenlétemből, tudom, hogy segítenem kell neki. Segíteni akarok, a létező legtermészetesebb dolog számomra, hogy enyhítem a szenvedését, ahogy tudom. Egyetlen pillanatig sem tudom elképzelni, hogy hátat fordítok neki, és magára hagyom.
- Teljesen kimerültél. Muszáj lenne aludnod végre. Nem hagylak egyedül, Nora. Vigyázok rád.
Remélve, hogy elfogadja a segítséget, kézen fogom, és visszasétálunk a házához. Miközben felmegyünk a szobájába, elmeséli, hogy egy barátnőjével lakik itt. Pár mondatot váltunk csupán, mikor kínos csend telepszik ránk. Két téma körül forognak a gondolataim, és azt hiszem, az övéi ugyanúgy. Alice halála, amire szeretném, ha nem gondolna legalább egy rövid ideig, míg kipiheni magát, illetve a kettőnk kapcsolata, és ahogy az egésznek vége szakadt…
- Pihenésre van szükséged, Nora – előzöm meg, mielőtt a percnyi csend után megszólalna. – Kérlek, feküdj most le. Ne aggódj, itt maradok veled. – Újra találkozik a tekintetünk, ami csak röpke pillanatokra képes elszakadni egymástól. Mélyen a szemébe nézek, és ezer meg ezer forgatókönyv játszódik le a fejemben. De tudom, hogy a legtöbb semmi jót nem szülne. Tudom, hogy amennyire esztelenül vonzóak, annyira biztosan nem akarom, hogy lejátszódjanak.
Felállok, és a szoba másik felébe lépek.
- Megengeded, hogy használjam a kanapét, ugye?
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

43
● ● Posztok száma :
Demian Overduijm
● ● karakter arca :


Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Vas. Máj. 28, 2017 6:40 pm



Daan & Nora



Rémület. Ez az ami szorongatja a torokomat miközben felé lépkedem, nem tudom el tudnám e viselni ha most eltaszítana magától. Tisztában vagyok vele, hogy megbántottam, ott akkor az úton száguldva nagyot rúgtam szegénybe és minden joga meglenne, hogy most azt viszonozza. Ám mégsem teszi, s ez most hihetetlenül jól esik. Fogalmam sincs róla, hogy mit érzek, csak azt tudom, hogy jó... sokkal jobb. Boldog vagyok, hálás vagyok, hogy hozzám ér és a karjaiba zár. Sokkal sokkal könnyebbnek érzem magam és a mellkasomban lévő kíméletlen szorítás is enyhül. Felszisszenek és kissé összerezzenek ahogy erős karjai megszorítanak, bal vállamba és lapockámba égető fájdalom hasít, de ezzel foglalkozom most a legkevésbé. Mélyen beszívom az illatát, pontosan olyan amilyenre emlékeztem mégis csodás újra érezni. Már éppen kezdem egészen normálisan venni a levegőt amikor meghallom a hangját. Mintha varázsszavakat mormolna bele a szélbe, a hajtincseim közé. Elsuttogja a fülembe s azok egészen a lelkemig hatolnak. Visszatartom a lélegzetem ahogy kényszerítem magam arra, hogy megnyugodjak. Nem, nem fogom az egészet a nyakába zúdítani. Én nem az a Nora vagyok. Az a nő akarok lenni akit annyira reszketve csókolt ugyanezen a parton néhány hete és nem egy árnyék. Mégis a hangsúlya, a mozdulat ahogy magához húz átszakítja bennem a gátat. Nemlegesen rázom a fejem, két szaggatott zaklatott lélegzetvétel között próbálok bocsánatot kérni tőle de csak keserves nyögések hagyják el az ajkaim szavak helyett. Maradék erőmmel a karjaiba kapaszkodom miközben egyre csak ráz a zokogás, s közben érzem, hogy mindegy egyes elsírt könnycseppel könnyebb a lelkem. Döbbenten veszem észre, hogy a történtek óta most értem először azt, hogy megkönnyebbültem. Ahogy ez az érzés lassan de biztosan átjárja minden porcikám törékeny nyugalom száll meg, ám ez csak addig tartam amíg meg nem kérdezi, hogy mi történt. Vörös könnytől csillogó szemeimet ráemelem, legszívesebben újra sírnék de az ajkamba harapok és erőt veszek magamon. A tekintetem egy szempillantás alatt válik rettentő dühössé. Olyan gyűlölet lobog benne amit még soha senki iránt nem éreztem. Kezem lábam remegni kezd ahogy eszembe jut az a nap. Sokáig nem tudom, hogy mit feleljek. Megölték? Meghalt? Elment? Mi erre a helyes szó? Ha kimondom, hogy rettenetes módon leszúrta egy elmebeteg a szemem láttára újra megállíthatatlanul zokognék. S titkon rettenetesen félek egyáltalán csak újra átgondolni, hogy valaki így megtámadott. Én aki eddig soha nem félt semmitől, naivan, jóindulatúan bíztam mindenkiben és nyitottan barátságosan fordultam bárkihez, most olyan pofont és leckét kaptam a sorstól ami után nem tudom, hogy bármikor képes leszek e ugyanúgy viselkedni ahogy régen. Nehéz beismernem de félek. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy az egész egy étteremben történt, ahol többen voltak körülöttünk. Nem tudom elfelejteni a lány arcát, ahogy a rémület kiül az arcára, ahogy az utolsó lélegzetért küzd. Összerándul a gyomrom, újra a torkomon érzem az ujjak szorítást, látom a sötét szemöldökét és az alatta a csillogó sötét szemeket. Minden sötétebb utcán, minden árnyék láttán eszembe jut és minden ismeretlen hirtelen hang mögé őt képzelem. Nyelek egy nagyot mielőtt végre válaszolok neki.
- El kellett altatni... engem....tőlem kérdezték, hogy.... mégis, hogy lehet ilyet kérdezni? Hogy? - csattanok fel s szinte magam előtt látom az állatorvos arcát ahogy a választ várja tőlem. - Engem védett. Engem... én nem tudtam őket megvédeni! - nem sírok már képtelen vagyok rá, ez annál megint sokkal rosszabb. Szavaim bűntudattól és kíntól súlyosak. Tekintetem a tengerre fordítom és egy hosszú pillanatig némán bámulok magam elé. Szegény lánnyal is, hogy bántam. Egyáltalán nem az ő hibája... én mégis kegyetlenül ráförmedtem. Szavai hallatán ismét ránézek. Arcomon a meglepettség és a mérhetetlen hála keveréke suhan át. Vajon tisztában van azzal, hogy mennyire de mennyire jól esnek a szavai? Ahogy kimondja a nevem abba szinte beleborzongok. A száját figyelem ahogy a szavakat formálja, mintha nem tudnám felfogni amit mond. Vigyázok rád. Rám soha senki nem szokott vigyázni. Mi hárman vigyáztuk és óvtuk egymást. Én egyedül a világban mindig is csak magamra számíthattam. Teljesen ismeretlen milyen az amikor vigyáznak rám. Szótlanul a kezébe csúsztatom a kézfejem és elindulok vele vissza a házhoz. Felmerül bennem a kérdés, hogy mégis honnan a fenéből tudja, hogy hol lakom de nem szólok. Csendben megyek mellette Axellel a második oldalamon. Az ő viselkedése is annyira megváltozott. Összezuhant, ami érthető hiszen ő a testvérét vesztette el. Naphosszat csak fekszik, éjjel fel alá járkál, s mégis most odalépve Daan mellé orrával finoman meglöki a kezét. Néma döbbenettel figyelem a jelenetet, miközben kinyitom a bejárati ajtót majd mikor becsukom azzal a lendülettel be is zárok rajta minden zárat. Mióta megtörtént az a borzalom a vendéglőben egyszerűen... szörnyű beismernem de félek.
- Ez a leggyönyörűbb ház ami valaha láttam. - mondom fáradtan és halkan. Nem azért tetszik mert pazar cuccok vannak benne vagy bármi ilyesmi hanem mert annyira természetes, világos és barátságos az egész. Lassan felmegyünk a lépcsőn, benyitok a szobámba. Minden olyan érintettlen és nagyon rendezett ami azért rám nem jellemző, csak épp mivel a napokban csupán elvegetáltam ezzel egy időben az égvilágon semmit sem csináltam. Leülök az ágyra, hátam nekivetem a támlának és onnan nézek rá. Mély csend borul ránk de én nem bánom, a szemei és a tekintete felér ezer szóval. Lényemnek egyik része most azonnal ráugrana és megcsókolná a másik részem pedig jól tarkón vágná az előzőt, egy harmadik pedig csak sírna és sírna. Ujjaim a pulóverem ujját gyűrögetik miközben azon tűnődőm mit mondja neki, ám megelőz és megszólal. Olyan hitetlenkedve és döbbenten kapom rá a tekintetem mintha még most sem hinném el, hogy ott ül az ágyam szélén. Tessék Nora! Ezt a férfit dobtad te el magadtól! Otthagytad az úton miután ő utánad jött mindent feltéve egy lapra, és mindezek után mégis itt van, az ágyadon ül, úgy néz és vigyázd rád mint még ezelőtt soha senki. Beleegyezően bólintok de nem mozdulok. A hangja annyira magabiztos mégsem durva, hogy örömmel engedelmeskedem neki. A szemeim felcsillannak amikor azt mondja, hogy itt marad, nem tudok megálljt parancsolni a kezemnek amikor kissé előre nyúlok hogy megérintem a karját.
- Köszönöm. - rebegem forró hálával és kissé megszorítom a kezét, s ahogy feláll ugyanannyira vonakodva - vagy talán még jobban - engedem, hogy a keze kicsússzon az ujjaim közül. Legszívesebben felnyögnék amikor a kanapéról kérdez. Esküszöm nem akarok semmibe sem belebonyolódni, egyszerűen csak érezni akarom a közelségét. Minden erőmre szükségem van, hogy csomót kössék a nyelvemre és ne kérjem arra, hogy maradjon a szobámban. Én löktem el magamtól, én bántottam meg hát most viselnem kell a következményeit. Pedig megbántam, istenem annyira megbántam. Elmondanám neki, bocsánatot kérnék, de nem megy. Nem merem. Hagyom, türelmesen, majd belehalva de hagyom. Ha ő nem akar itt maradni mellettem én nem fogom erőltetni. Látom a vívódást a szemében, már az első pillanatban is láttam, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fáj, de ez van. Én okoztam ezt benne. Mikor megszólalok hangom megértően csendül.
- Igen, persze! - bólintok finoman majd megtámasztom a fejem a támlán.

Ahogy a dühtől fűtött szavaim elhagyják a számát már meg is bánom hogy rákiáltottam szegény Axelre. Döbbent barna szemeit rám emeli ahogy meglát a szobám ajtajában. Sötét van, a zene mérséklődött a szomszédba de még egy halkabb de erős basszushangot hallani. Magamhoz vonom a négylábút, szorosan ölelem és elgyötörten bocsánatot kérek. Nem akartam, senki nem hibás, csak ezt mindig elfelejtem. Könnyebb úgy elviselni ezt ha van ki hibáztatnom. Felugrom és ezzel egy időben meg is szédülök ahogy a villany felkapcsolódik s bár nem erős a fénye így is bántja a szemem. Belém hasít a felismerés, hogy nem vagyok egyedül s abban a pillanatban valamiért boldogság tölti meg a sejtjeimet. Egy kósza pillanatig azt hittem, hogy álmodtam.
- Jézusom, ne haragudj! - nyögöm gyorsan miközben egyik kezemmel támaszkodom a másikkal eltakarom a szemem amíg hozzászokok a fényhez.
- Mennyi ideig aludtam? - ez az első alkalom amikor egyáltalán mélyebben elaludtam és ezt annak a megnyugtató érzésnek köszönhetem, hogy ő itt volt.
- Akkora bunkó vagyok! - engedem le a kezem az arcom elől és nézek rá egy félmosollyal. Döbbenet... azt hittem most határozatlan időre felfüggesztettem a mosolygást, erre jön ő...
- Te jól vagy? Hogy.... honnan tudtad, hogy hol lakom? - sandítok rá. - Nem vagy éhes? Tudom, hogy éjjel van még azt hiszem legalábbis... de nem tudok többet aludni ne haragudj, viszont a főzéssel lekötném magam... - magyarázom halkan kérlelően. - Egész ehetőek szoktak lenni, legalábbis a barátnőm még életben van, pedig már többször főztem neki! - ez... most poénkodás volt? Nem ismerek magamra. Amióta csak megláttam őt a parton, a szívem hevesebben ver, úgy érzem minta újra folyna a vér az éreimben és esküszöm az étvágyam is visszajött kicsit. Csak remélni tudom, hogy most, hogy látja nem fulladok bele a saját könnyeimbe nem fog azonnal faképnél hagyni.
- Elszaladok zuhanyozni utána összedobok valamit... - egy pillanatra hezitálok. - Ha nem bánod és szeretnél még maradni! - én szeretném, könyörgöm nagyon szeretném. Nem bántalak Daan megígérem, nem teszek semmit amíg ezt a kétkedést látom a szemedben. Semmit, megígérem.

Stay with me a little longer |||¤¤¤
|||The perfect disaster



No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
My russian handsome soulmate.
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


Szeretettel Daan Van Der Vaart tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Vas. Máj. 28, 2017 11:48 pm

Szörnyen érzem magam, ahogy tehetetlenül nézem Nora szenvedését. Az egyik legfontosabb személyt vesztette el pár napja, ráadásul, ha jól értem, Alice-t megölték, miközben őt védte. El sem tudom képzelni, mit érezhet most. Hiszen pontosan tudom, milyen fontosak neki a kutyái, hiszen mindenhová vele utaztak, emlékszem, hogy egy pillanatra sem mozdultak mellőle. Kivéve talán azt a pár órát, amit a motorcsónakon töltöttünk…
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljon a forró emléktől. Tudom, hogy Norának pihenésre van szüksége, és felajánlom, hogy vele maradok. Ahogy megfogja és megszorítja a kezem, nagyon nehezemre esik, hogy ne akarjam egész éjszaka ölelni, hátha rosszat álmodik, hátha felriad, de úgy érzem, ez most nem lehetséges. Inkább a kanapén hajtom álomra a fejem, és remélem, hogy ő is ki tudja végre aludni magát.

Egész éjszaka azt hallgatom, alszik-e, jól van-e, és amúgy is túlságosan a hatása alatt vagyok az elmúlt óráknak, ezért alig alszom, úgyhogy nem ér teljesen váratlanul, mikor hajnaltájban sűrű elnézések közepette megjelenik.
Pólómat, amit szerintem még a buliban kent össze valaki, talán pizzával, levetettem éjszakára, de a farmerom rajtam maradt, mégsem otthon vagyok, és Norának lakótársa is van. Ahogy meglátom, kócosan, ásítozva, akaratlanul is elmosolyodom. Rájövök, hogy most először látom ébredés után. Így is olyan gyönyörű, hogy belesajdul a szívem.
- Szerintem hajnal négy körül járhat, szóval pár órát azért aludtál, szerencsére. – mosolygok rá, miközben én is ásítok egy nagyot és nyújtózkodom egyet. – Megvagyok, köszi, bár a kanapét inkább dizájnosra tervezték, mint kényelmesre.
Ahogy felállok az említett bútorról, felhúzom a felsőmet és hallgatom, ahogy csacsog. Esküszöm, órákig el tudnám hallgatni pusztán azt is, ahogy semmiségekről cseverészik.
- A szomszédban voltam egy haverom bulijában. – felelem a kérdésére. – Mikor kijöttem egy kicsit a levegőre, megláttam először Axelt, aztán téged is meghallottalak. Hiába telt el pár hét, ezer közül is megismerném a hangod – nézek rá egy pillanatra komolyan. – Úgy éreztem, valami nincs rendben, ezért utánad mentem. Bocsi, úgy látszik, megint nem bírtam ki, hogy ne kövesselek. – Poénnak szántam, amivel magamat is meglepem, remélem, nem volt bunkó ezzel viccelődni.
Mikor megkérdezi, összeüssön-e valami kaját, a gyomrom hangos egyetértéssel megkordul.
- Ömm… a választ, azt hiszem, megkaptad. – vonom meg a vállam megjátszott szégyellőséggel. – Kösz, elfogadok valamit. De nincsenek nagy igényeim, egy szalonnás rántottával is le lehet venni a lábamról. Persze, ha hosszabban akarod lekötni magad, nyugodtan megcsillogtathatod a konyhaművészi képességeidet.
Csak miután laza magabiztossággal jelentem ki, hogy maradok bekapni valamit, azután jut eszembe, hogy nem biztos, hogy ez jó ötlet. Pár órája még sokkal jobban kontrolláltam magam. Legalábbis a felszínen. Istenem, mit teszel velem, te kivételes nőszemély…?
Ahogy közli, hogy gyorsan lezuhanyozik, tudom, hogy nekem addig tanácsosabb a ház egy teljesen másik részén tartózkodnom. Nem mintha az a gondolataimat is segítene elterelni… biztos vagyok benne, hogy zuhanyzás közben is énekel…
- Remek. – köszörülöm meg a torkom. – Addig én megkeresem a konyhát és főzök egy kávét, ha szabad. A lakótársadat nem fogom zavarni?

Pár perc múlva már betölti a konyhát a kávé illata, miután percekig barátkoztam a számomra teljesen ismeretlen színes kis kapszulákkal, amikre „mogyorós latte”, „azték cappuccino”, „tokiói rózsakávé” és hasonló, nekem teljesen kínai, és biztos nem férfiaknak szánt feliratok voltak írva.
Mikor Nora megjelenik az ajtóban felöltözve, de még nedves hajjal, nem bírom nem bámulni. Gyönyörű. Ha ez egyáltalán lehetséges, még szebb, mint ahogy emlékeztem. A szemei karikásak az előző esti sírástól és a még így is kevés alvástól, de ettől csak még inkább azt érzem, hogy vele akarok lenni. Semmit nem kell tennie, elég léteznie és levegőt vennie, hogy felkeltse bennem a vágyat, a védelmező ösztönt, mindent, ami egy férfit meghatároz.
- Bocs – térek magamhoz pár másodperc múlva. – Nem találtam sehol rendes, embernek való kávét, ezért valami olasz városról elnevezett espresso kapszulát tettem a gépbe, az tűnt a legkevésbé flancosnak. Remélem, jól választottam.
Olyan szürreális ez az egész jelenet így hajnalban, nála, hogy hetek óta először, önkéntelenül, őszintén felnevetek.
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

43
● ● Posztok száma :
Demian Overduijm
● ● karakter arca :


Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Hétf. Máj. 29, 2017 3:06 pm



Daan & Nora



Amikor meglátom ahogy ott áll, egy farmerban, szemeim végig futnak felsőtestének vonalain. Azon kapom magam, hogy felfalom a tekintettemmel s azt sem bánom ha észreveszi. Nagyot nyelek és erőnek erejével elfordítom a fejem de mikor kissé nyugodtabban újra rá nézek szíven talál azzal az édes mosolyával amit rám villant. Sóhajtva a hajamba túrok majd felnevetek amikor a kanapéról panaszkodik. Ravasz szikrázó pillantást küldök felé, amolyan... "látod maradtál volna s szobámban" fajtát, de nem szólok semmit. Oldalról figyelem ahogy felveszi a pólóját magamban pedig szitkozódom amiért felöltözik. Szívesen legeltettem volna még rajta a szemem ha csak egy-egy rövid lopott pillanatig is.  Kiengedem Axelt az udvarra, majd a fürdőbe lépek gyorsan megeresztem a vizet majd visszatérek a nappaliba. Két lépés között megdermedek attól amit hallok. Elkapom komoly pillantást, az én szemeimben pedig a zavar keveredik a boldogsággal. Miért kavar fel ennyire az, hogy felismeri a hangom? Vagy a tudat, hogy utánam jött és követett? A mellkasom zúgni kezd akár egy méhkas és a szívem is egy fokkal gyorsabban ver, legszívesebben olyan hévvel csókolnám most meg, hogy moccani se tudjon a meglepettségtől. Helyette azonban arra kérem, hogy maradjon és reggelizzen velem hajnalok hajnalán és egy röpke pillanatig eszembe sem jut mennyire fájna ha visszautasítana. Érzem, hogy elveszek azokban a szikrázó szemekben úgyhogy menekülőre fogom.
- Nem mostanában fog hazajönni szerintem, és amúgy sem zavarnád... - pillanatnyi habozás után kicsúszik a számon a mondat másik fele is. - Ugyan mégis te melyik nőt zavarnád azzal ha a lakásában vagy és kávéval várod? - nézek rá úgy, hogy csoda, hogy ez a túlfűtött pillantásom nem égeti a bőrét. Megrázom a fejem mielőtt hülyeséget csinálnék ésegy bólintás után a reggelit illetően bekapcsolom a hifit, picit lejjebb veszem a hangerőt majd sietve eltűnök a fürdőben.
Régen nem esett ennyire jól egy langyos ébresztő zuhany. Ahogy a víz végigfolyik a homlokon, a hajszálaimon, le a vállaim mintha magával vinné a hasogató fejfájásom egy részét is. Felfrissültnek érzem magam miután kilépek a kis szőnyegre a kád előtt, s a tudat, hogy Daan akkor is kint lesz a konyhában amikor kimegyek... hihetetlenül boldoggá tesz. Hallom a rádió zaját halkan beszűrődni és legnagyobb döbbenetemre énekelni támad kedvem. Hihetetlen, hogy mit képes kihozni belőlem csupán azzal, hogy létezik és itt van velem. Egy fehér kötött pulóvert veszek magamra és egy rövid farmernadrágot, a hajam átdörzsölöm párszor majd lazán ahogy sikerül feltűzöm, hogy ne csöpögjön mindenfelé.

Amikor kilépek és meglátom a legtökéletesebb férfit ahogy a konyhában áll, a látvány mellkason rúg. Annyira tökéletesen beleillik ebbe a pillanatba, hogy az már fáj. Fáj belegondolni, hogy ez az első és valószínűleg utolsó alkalom amikor azután is velem marad, hogy feljön a nap.  Mindketten lélegzet visszafojtva bámuljuk egymást, beszippantva a másik lényéből áradó megbabonázó látványt. Ő az aki először magához tér és elkapja a tekintetét mire én is megrázom a fejem. Odalépek mellé, lassan átveszem tőle a bögrét, ujjaink egy röpke pillanatra összeérnek. Úgy érzem mintha apró áramütések száguldoznának a kezem fel és le. Tekintetemmel az övébe kapaszkodom, ahogy egy centit sem távolodva egy másodpercig önző módon kiélvezem azt, hogy ennyire közel van ismét hozzám, s végig mélyen a szemébe nézve belekortyolok a kávéba. Elismerően hümmögök amikor a mellkasom elé engedem a bögrét.
- Finom. - felelem röviden és picit hátrébb lépek. A poharat a pultra teszem és nekilátok a reggelinek. A hifi rádiójából reggeli csendes és dallamos zenék szólnak. Felteszek egy serpenyőt a gáztűzhelyre, majd kinyitom a hűtőt. Elfog egy érzés amitől megrémülök. Úgy érzem magam mint akkor vele a parton. Könnyűnek, gondtalannak, boldognak. Az öröm az ami átjárja minden porcikámat amiért itt marad és hagyja, hogy főzzek neki. Annyi mindent kérdeznék tőle. Nem, nem azt, hogy honnan jött, hány éves vagy mi a kedvenc színe. Egy vágódeszkát húzok elő a pult alól s miközben lassan és óvatosan apróra vágok pár zöldséget egy pillanatra hátra fordulok hozzá.
- Merre jártál eddig mint sportriporter? És melyik a kedvenc helyed Európában? Hová szeretnél még mindenképpen eljutni? - emlékszem, óh nagyon is emlékszem ahogy a parton arról beszélt, hogyan járná be a világot, enné végig a csodás ételeket és mutatná meg az embereknek a legszebb helyeket a műsorán keresztül. A vágyait szeretném tudni, a terveit, látni akarom a szenvedély csillogni azokban a gyönyörű szemeiben ahogy ezekről beszél. A vágódeszka tartalmát egy mozdulattal a serpenyőbe lököm majd a válaszát várva belekortyolok ismét a forró és vékony habbal borított kávémba.

Alig telik el 15 perc, két tányéram szedem az ételt. Óvatosan kipillantok az erkélyre, majd vissza Daanra.
- Van kedved odakint enni? - kérdezem remélve, hogy igent mond. A nap első sugarai már halvány narancsszínűre festették a szürke ég alját. Ha beleegyezik elhúzom az üveg tolóajtót, és kiviszem az étel nagyját a teraszon lévő asztalra majd még egy fordulóval a többit is. Utoljára még visszalépek egy plédért mert ha ciki ha nem nekem még egy kicsit hűvös van. Leülök és magam elé húzok egy másik széket amire felteszem a lábamat és ráborítom a pokrócot.
- Te nem fázol? - kérdezem halkan és egyfajta gyengéd gondoskodás csendül a hangomban. Az asztalra pillantok. Rántotta, sült kolbász, néhány zöldség, sajt és kenyér meg egy doboz narancslé és persze az általa főzött kávé. Az ég felé fordítom a tekintetem, egy pillanatig elgondolkodva nézek magam elé majd megszólalok.
- Tudod mit imádok a legjobban az utazásimban? Persze nehéz lenne egyet kiemelni, de amit tényleg nagyon nagyon szeretek... és most ne nevess ki... - nézek rá féloldalt egy félmosollyal. - Az az étel! - ujjaim egy darab sajt után nyúlnak. - Nem is konkrétan az étel maga hanem az étkezés. Tudod amikor egy ismeretlen helyen, ismeretlen emberekkel osztod meg a számodra ismeretlen de mégis csodás fogásokat. Közben beszélgettek, történeteket és élményeket meséltek és hirtelen az egész több lesz annál, hogy csak simán esztek. Az evés mint létfenntartó cselekmény, átalakul és felemelkedik egy csodás közösségi ceremóniává. Ezért is az egyik toplistás úticélom Olaszország. Ott ezt mesterien művelik, az az órákon át tartó zabálás ami ott megy miközben egy óriási hosszú asztalnál ül egyszerre több generáció is és egymást túlkiabálva vitatkoznak, beszélgetnek és nevetnek... áhhh... hihetetlen! - csóválom meg a fejem miután elmajszoltam a sajtot, majd hirtelen észbe kapok.
- Uh, mennyit beszélek... Miért nem szólsz, hogy fogjam már be?  - elé tolom a rántottás tányért majd mosolyogva megfogom a sajátomat. A hab a tortán amikor Axel sunyi módon odasomfordál Daan lábához hátha leesik neki is egy két falat. Amennyire csúnyán nézett rá amikor először találkoztak most mintha őt is elvette volna a lábáról.
- Jó étvágyat! - szúrok fel egy falatot a villámra és még mindig mosolyogva bekapom.  Ilyen nem létezik. Ilyen nincs a világon, hogy pár órája még magamba voltam teljesen zuhanva és ahogy ő megjelent mintha csak újra éltre keltem volna.

Stay with me a little longer |||¤¤¤
|||The perfect disaster



No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
My russian handsome soulmate.
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


Szeretettel Daan Van Der Vaart tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Hétf. Máj. 29, 2017 7:56 pm

Abban a pillanatban hálát adok az égnek, hogy elég nagy a ház, mert ahogy rám néz, ahogy látom a szemében az őrült vágyat, minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne dobjam az ágyra és adjam meg neki és vegyem el tőle mindazt, amire vágyunk.
Ahogy a fürdőszoba felé indul, tudom, hogy el kell távolodnom tőle, nem véletlenül jutott eszembe a konyha, habár tényleg jólesne egy kávé. Ahogy a kávéfőző halk moraját a konyhából is jól hallhatóan elnyomja Nora édes, életteli hangja, ahogy a zuhany alatt énekel, egy hajszál választ el tőle, hogy megkérdezzem magamtól, mégis mi a fenét csinálok itt, a fürdőhöz rohanjak, ha kell, rátörjem az ajtót és ott, a zuhany alatt szeressem minden elképzelhető módon és pózban, ahogy csak képesek vagyunk rá.
Nemigen segít elterelni a gondolataimat, amikor pár perccel később belép. Nedves haja laza kontyba csavarva, finom ujjai végigsimítják az enyémet, ahogy elveszi a felé nyújtott bögrét. Fogalmam sincs, hogy direkt csinálja, vagy egyszerűen árad a lényéből a szexualitás, de izgat és bosszant egyszerre, ahogy egyetlen pillantásával gondolkodni képtelen ösztönállatot képes csinálni belőlem.
Ahogy reggelikészítés közben a munkámról és az úticéljaimról kezd kérdezni, felnevetek.
- Ugye tudod, hogy most elsőrandizol? Kaját csinálsz nekem, a munkámról kérdezel, elképesztően kívánlak, de mindketten tudjuk, hogy nem nyúlok hozzád... ja, ez tiszta elsőrandi.
Azon kapom magam, hogy a gondolatra kellemes bizsergést érzek a gyomromban. Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha találkozunk még, nemhogy ilyen meghitt helyzetben beszélgetünk egymással.
- Még csak tavaly diplomáztam, nem sok munka van mögöttem, leginkább az országos bajnokság meccseit közvetítettem otthon. Mármint focit. Az első nagyobb munkáim a tavalyi foci eb pár meccsének közvetítése volt a holland tévének, a helyszínről. De mivel a csapatunk a legutóbbi vb bronzérem után még csak túl se jutott az eb selejtezőin, ezért nem volt annyira nagy szám… na, mindegy, nem untatlak focival, ne haragudj. – Valamiért teljesen természetesnek éreztem olyasmit ecsetelni neki, ami engem érdekel. Ez csak nagyon ritkán van így, olyan embereknél, akikkel rögtön úgy érzem, közös hullámhosszon vagyunk.
Bocsánatkérő mosollyal nézek rá, és remélem, hogy nem bánta meg, hogy erről kérdezett.
- Európában? Imádom a mediterrán országokat, az életörömöt, ami például az olasz, spanyol, görög emberekben van. Meg érdekel Izland. Nem tudom, miért, de gyerekkorom óta vonz, szerintem gyönyörű és különleges hely. Oda még nem sikerült eddig eljutnom, de tervezem. Na, és te? – dobom vissza a labdát. – Azon kívül, hogy tudom, engem meg sem említettél lelkes rajongótáborodnak, milyen témákat szoktál boncolgatni a blogodon? – kíváncsian megeresztek egy félmosolyt.
Ahogy kihordja az isteni illatú reggelit a teraszra, felkap valami kis takarót, ami a kanapén hever, és maga köré tekeri. Mikor leülünk egymással szemben az asztalhoz, a vállára tekeri és finoman beburkolja magát vele.
- Nem, köszi, nem fázom. – Sőt, hirtelen melegség tölt el a gondolattól, hogy ő nem tudja, de azt a plédet húztam magamra én is éjjel, mikor rám nem jellemzően fázni kezdtem. Nem tudom, miért, de a gondolat, hogy ez a takaró az én testem után most az ő vállaira és derekára simul, kellemes érzéssel tölt el.
- Úristen, nagyon jó a kaja. – úgy érzem, jobban esik ez a rántotta és a kolbász, mint bármi, amit eddig életemben ettem. Igazából tényleg éhes is vagyok, előző este inkább csak iszogattam.
Ahogy az étel szeretetéről, a közös ebédek és vacsorák összekovácsoló erejéről kezd beszélni, szinte megelevenedik a szemem előtt a kép egy hangos, vidám családról, baráti társaságról, és megint elkap a vágy az utazásra, egy napfényes, mediterrán vidékre.
- Miért szólnék rád, amikor imádom, mikor beszélsz? Olyan jó hallgatni. – Nem hazudok, tényleg teljesen leköti a figyelmem, bármiről is mesél. Most is figyelmesen hallgatom, miközben a hetedik, vagy nyolcadik kolbászkát tüntetem el, gondosan vigyázva rá, hogy a nyíltan kunyeráló Alexnek is kijusson a jó falatokból.
Langyos, tengerillatú szél simít végig rajtunk. Olyan békés meghittséget érzek, amit még gyerekkoromban sem tapasztaltam soha. Hihetetlen, hogy ilyen érzéseket is képes kiváltani belőlem. Megint azt érzem, amit azon a hajnalon, mikor utánamentem a Camaroval. Őrülten kívánom, és minden egyes apró érintésére lángba borul az egész testem, de ez több puszta szexuális éhségnél. Nem csak a testét akarom, hanem az egész embert. Az egész nőt. Minden szerethetően bosszantó hibájával, hülyeségével együtt, és azt akarom, hogy ő is ugyanígy akarjon engem.
Aztán eszembe jut, ami aznap hajnalban is rögtön ezután belém nyilallt. Hogy mindez szép és jó, csak lehetetlen. Ő nem az a szerelmes típus, ráadásul nemsokára továbbáll, és nekem is összesen egy hónapom maradt Írországban, amit nem szórakozással kéne eltöltenem.

Azon veszem észre magam, hogy a keze után kapok. Hüvelykujjammal végigsimítom a tenyerét, a finom, érzékeny bőrt a csuklóján. Aztán észbe kapok. Az enyéim közé kulcsolom az ujjait, mélyen kutatom az őzbarna szemeket, majd felállok.
- Köszönöm, Nora. – nézek rá keserédes mosollyal. – És most elsősorban nem a rántottára gondolok…
Eszembe jut, hogy még vissza kell mennem a szomszédba, a haveromhoz, mielőtt visszaindulok a panzióba, ahol lakom, mert nála hagytam a cuccom tegnap éjjel.
- Megyek, megnézem, találok-e bárkit odaát, aki nincs totál kiütve. – ahogy visszanézek rá az ajtóból, tudom, hogy rögtön mennem kell, mert olyan érzések kerítenének hatalmukba, amiket nem tudnék kezelni. – Ki tudja… - vonom meg a vállam. - …amilyen kiszámíthatatlan a sors, lehet, hogy legközelebb majd Toszkánában futunk össze, és valami isteni pastát eszünk, egy jó olasz vörösborral.
Kezem a bejárati ajtó kilincsén. A szívemet a teraszon hagytam.
- Vigyázz magadra, kislány!
Axel a kertkapuig kísér, és két vakkantással hozza tudomásomra, hogy van, aki vigyázzon rá.

Ahogy zsebredugott kézzel sétálok vissza a szomszédba, érzem, hogy nem akarom ezt tenni. Minden egyes porcikám utána vágyakozik, de nem zaklatom fel újra, nem fogom még egyszer kényelmetlen helyzetbe hozni. Ő őszinte volt velem, és ezt értékelem, mégha olyan fájdalmat érzek is emiatt, amit egy férfi nő miatt csak megélhet.
Ha ennyi jutott csak nekünk, én ezért az újabb pár óráért is hálás vagyok. Ha segíthettem neki, hogy hamarabb túljusson az elmúlt napok fájdalmán, már megérte újra átélni mindent.
Ennyi is elég, Daan. Elégnek kell lennie.

Milyen kár, hogy ha a vele együtt töltött időről van szó, a világból hátralévő összes toszkán napfelkelte sem lenne elég…
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

43
● ● Posztok száma :
Demian Overduijm
● ● karakter arca :


Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Kedd. Máj. 30, 2017 12:35 am



Daan & Nora



Nagyon nagyon és még annál is jobban kell koncentrálnom, hogy ne vágjam le az ujjaimat ahogy hallom édes nevetését. Végül meg kell állnom egy pillanatra két paradicsom között, a kés nyelét az asztalapra fektetem és egy mély levegőt veszek. Én is kívánlak! Őrülten, rettenetesen annyira, hogy már fáj de én sem fogok hozzád nyúlni, előbb vágom le tényleg az ujjaimat. Nem, addig amíg nem érzem, hogy újra bízol teljesen bennem és nem félsz attól, hogy megint elillanok és nem térek vissza. Mert a napnál is világosabb, hogy érted a halálból is vsszatérnék ha lehetne. Nincs az a tenger, hegy, óriási város ami az utamat állná. Nem esküszöm meg rá, hogy megállnék és nem utaznék többet, de biztos lehetsz benne, hogy csak egy szavadba kerülne az hogy bárhonnan elinduljak hozzád.  

Figyelmesen hallgatom ahogy egyre többet beszél miközben sikerül újra visszatalálnom a főzéshez. Tetszik, hogy ennyire belelendül abba ahogy mesél, gondosan elraktározok minden infót amit közben megtudok róla. Holland, friss diploma, foci. Felnevetek.
- Azt hiszed untatsz?! - nézek rá gonoszan hiszen ő még nem tudja, hogy nő létemre egészen képben vagyok a témában és néha már férfiakat megszégyenítő lelkesedéssel tudok szurkolni. Megállok a főzésben egy pillanatra, hátat fordítok a pultnak és ránézek.
- Hát lehet, hogy a hollandoknak nem volt nagy szám de a tavalyi EB szerintem kivételesen fordulatos és izgalmas volt!  Úgy terveztem, hogy esetleg odaérhetek Franciaországba mire megkezdődik, aztán elakadtam Svájcban mert magával ragadtak a hegyek. De elmentem meccset nézni egy tüneményes kis fogadóba ahol hatalmas hangulat volt amikor Portugália játszott Magyarország ellen! Egymást érték a gólok... volt ám hajtépés Ronaldo részéről! - diadalittas mosoly terül el az arcomon amikor befejezem a mondatot és figyelem az arcát. Vajon ezt kinézted volna belőlem Daan?

A teraszon kellemesen friss de még kissé hideg levegő fogad, amit a kávé melegsége és a plédem enyhít miközben beszélgetünk és eszünk. Örökké így tudnék maradni és hallgatni őt. Létezik, hogy ennyire kevés kelljen a boldogságomhoz? Mondjuk azt sem bánnám ha átmászna az asztalon és leteperne... A gondolat elől menekülve megpróbálok belebújni a bögrémbe a kávét kortyolgatva nem sok sikerrel.
- Izland engem is vonz! - csapok le a témára azonnal ahogy visszakapom a kérdést majd egy pillanatnyi gondolkodás után folytatom.
- Én is szeretném megtapasztalni azt a bizonyos déli életérzést. Valahogy úgy érzem odalent délen ahogy az időjárás is minden olyan forró és intenzív, mintha a kettő együtt járna. Pörgős, dallamos nyelv, intenzív telt ízek... és azok a táncok te jó ég! - fejem kissé hátra vetem ahogy mesélek. - Mit meg nem adnék ha lehetne egy olyan igazi olaszos estém. Egy jó vacsora egy olyan tipikus élő zenés kockás abroszos olasz tengerparti kisvárosban, ahol szinte csak macskaköves utcák vannak és erkélyes muskátlis lakások. Aztán egy lassú érzéki összesimulós tánc az utca kövein hajnalig. - eltűnődve nézek magam elé. A szemem előtt kristálytisztán megjelenik a jelenet benne a két főszereplővel velem és Daan-nal. Aztán eszembe jut, hogy már táncoltam egyszer vele, ott a parton a homokban lépkedve abban a tökéletesen gyönyörű pillanatban. A kérdés hallatán rákapom a tekintetem.
- Azért rajongótáborom nincs! - nevetek fel miközben egy újabb falat rántottát szúrok a villámra. - Nagyjából az utamról, itt ott viccesen sarkítva és néha felnagyítva, hadd nevessen rajtam a fél világ ahogy néha szerencsétlenkedem. De a fő témám inkább az, hogy hogyan lehet minimális összegből világot járni. - ahj ahj szegény Daan most felhozott egy olyan témát amiről én legalább 3 napig képes lennék megállás nélkül beszélni. - Sok embertől hallom, hogy ő menne de vagy ideje nincs vagy pénze vagy mindkettő és tudod.... kivagyok az ilyen emberektől, de tényleg. Kifogás az van, elhatározás, akaraterő vagy kompromisszum készség bezzeg az nulla. - folytatom és kezdek egyre nagyobb beleéléssel beszélni. - Elsősorban azért indultam el, hogy világot lássak a blog csak később jutott eszembe. Meg akartam, illetve akarom mutatni az embereknek, hogy az utazás nem a pénzen múlik. Persze, ha szállodákra és egyéb puccos helyekre kíváncsi akkor menjen szállodatúrára, bár ehhez nem hiszem, hogy megéri repkedni pár ezer kilométert. A saját városában is fetrenghet méregdrága ágyneműn miközben körbe ugrálják egész nap... az nem kaland, nem világjárás, az egy wellness hétvége. - annyira magával ragad a téma iránti lelkesedés, hogy csak addig hallgatok el amíg iszok egy kortyot. - Szóval  nagyjából erről szól, próbálom leírni az embereknek a saját tapasztalataim alapján azt, hogy hogyan lehet Európát bejárni olcsón, kalandosan és nőként biztonságosan. - ahogy az utolsó szó elhagyja a számat összerezzenek. A villámmal ide oda tologatok egy árva kis paradicsomot. El fog múlni valamikor is ez az új... ösztönös félelem?  

Egy jóleső mosollyal az arcomon nézek fel rá a tányéromból. Eszembe sem jut, hogy hazudna vagy csak füllentene bármiről, így tényleg valóban jól esik, hogy szereti hallgatni ahogy össze vissza csacsogok mindenről. Nem tehetek róla eleve ilyen csicsergős vagyok de ő csak még jobban kihozza ezt belőlem. Nyitottnak és felszabadultnak érzem magam mellette. Pár percnyi csend telepszik ránk de nem bánom. Ahogy szótlanul ülünk egymással szembe, s csak a villáink halk érces hangja hallatszik a tányéron felnézek rá. Némán csendben, érzem, hogy semmi szükségünk szavakra. Kettőnk kisugárzása és puszta lénye bőven elég. A csend. Az a bizonyos csend ami tele van érzelmekkel, kimondatlan mégis teljesen világos és érthető szavakkal. Ez az a csend amiből számomra nyilvánvalóvá válik, rettenetesen bajban vagyok. Nem kínos, nem feszengő, egyikünk sem érzi úgy, hogy mondania kellene valamit,  hogy megtörje. csak úszunk benne mindketten könnyen és mosolyogva. Olyan léleksimogató, békés, áldott csend. Bal kezem ujjai között megáll a villa, megdermedek ahogy keze a másik kezemhez ér. A szám résnyire nyílik mégsem tudok levegőt venni, valahogy elfelejtettem, hogy hogyan kell. A szívem helyén a mellkasomban rettentően fáj valami. Még be sem ismertem magamnak, még meg sem éltem igazán, még nem is hagytam, hogy magával sodorjon és felkapjon akár egy forró csodás forgószél már fáj is. Kimaradt a lényeg. Mire felismertem és képes voltam beengedni a szerelmet már perzselő szélvihar helyett csak langyos szellő volt, mert tovább állt. Elszalasztottam. Elijesztettem. Megbabonázva nézem összefonódott ujjainkat. Egy pillanatra lehunyom a szemem mielőtt az övébe nézek, különben képtelen lennék rendezni az arcvonásaimat. Mégis megsemmisülök amikor a pillantásunk megint találkozik. Az a tekintet darabokra zúz és nem tudom tartani magam. Végre sikerül levegőt vennem, hosszan elgyötörten.
Szédülök már pusztán a gondolttól is de beismerem magamnak az elképzelhetetlen, mert nem bírom tovább. Szétzúz és szétveszít belülről.

Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.

- Sz... szívesen! - nyelek egy nagyot majd megköszörülöm száraz torkomat. A kezeinket felemelem, tenyerét az arcomhoz húzom, s egy pillanatig belesimítom az arcom puha erős kezébe. Több van ebben az apró mozdulatban mint ezernyi szóban. A kötődésem, a szeretetem, az odaadásom, a hálám, az egész lelkem és szívem. Lehellett finom csókot adok a tenyerébe majd elhúzom a kezem, képtelen vagyok elviselni az érintését azzal a tudattal, hogy mindjárt kilép az ajtómon. Itt hagy, elbúcsúzik, s ahogy rám néz, úgy érzem mentem megszakad a szívem. Felállok, felveszem a két tányért az asztalról és beviszem a konyhába. Csak mikor a mosogatóhoz érek veszem észre, hogy fehér hosszú ujjaim úgy remegnek akár a nyárfalevél. Belül egy hang zokogva ordibál, hogy ne hagyjam elmenni egy másik higgadtan de mérhetetlen bánattal azt súgja engedjem el. Ha akarna maradna. De nem kér már belőlem, így is én többet kaptam mint azt valaha is reméltem. Az, hogy a semmiből újra megjelent maga volt a csoda, de a csodák véget érnek.
Mosolyt erőltetek az arcomra miközben fulladozom a tudattól, hogy pillanatokon belül kilép az ajtón.
- Lehet. - felelem halkan de tudom, érzem, hogy nem találkozunk többet. Kaptunk a sorstól még egy esélyt azzal, hogy a szomszédba jött bulizni, most ezt is eldobjuk, többször nem fog megszánni minket. Ennyire még mi sem tartozhatunk össze... vagy mégis?

Komolyan Daan? Képes lennél így itt hagyni? Ennyit jelentek hát? Felértékeltem önmagam...
Megbolondultam ez már teljesen biztos. Nem tudom mikor léptem mögé, de ahogy az ő keze a kilincsre fonódott az én ujjaim az ő karjára. Visszahúzom és megfordítom magam felé. Csak egy másodpercig nézek a szemeibe dühösen és szikrázóan. Nem, óh nem ennyivel nem menekülsz! Ha már nem látlak többé, hát leszek annyira önző, hogy ezt megteszem. Ha megcsókollak akkor is elmész, ha nem akkor is, úgyhogy ennyi jár. Nem hagyok neki időt arra, hogy felfogja mire készülök csak lecsapok az ajkaira, éhesen, követelőzve, dühvel és bánattal keverve. Tudom, hogy ez az utolsó, hogy hozzáérhetek, hogy csókolhatom, hogy egyáltalán láthatom. Hozzásimulok, kezem az arcán pihen másikkal amennyire tudom magamhoz húzom.
Szeretlek, annyira szeretlek és te ezt soha nem fogod megtudni! Sóhajtva elszakadok tőle, nem merek rá nézni, nem tudom mit látnék a szemeimben arról nem beszélve, hogy az én szemeim könnyektől fátyolosak. Homlokom finoman az ajakihoz majd az állhoz érintem ahogy végleg ellépek tőle, utoljára a kezeim simítanak még végig az arcán. Azon az arcon amit soha de soha nem fogok elfelejteni.
- Te is vigyázz magadra! - suttogom rekedten, aztán elengedem. Egészen addig állok mozdulatlanul az ajtóban amíg hallom becsukódni a kaput.
Axel farok csóválva tér vissza ami ismét mosolyt csal az arcomra. Nem csak engem de még a kutyámat is képes kiforgatni önmagából. Ahogy a négylábú megáll mellettem finoman megvakarom a fülét, majd lenézek rá és kimondom azt ami most az egyetlen jó megoldásnak tűnik.
- Gyere, csomagoljunk és menjünk innen!
Stay with me a little longer |||¤¤¤
|||The perfect disaster



No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
My russian handsome soulmate.
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


Szeretettel Daan Van Der Vaart tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Kedd. Máj. 30, 2017 8:08 pm

Már az is meglep, hogy egyáltalán tudja, hol volt tavaly a foci Eb, nemhogy mikor arról beszél, hogy szurkolt egy alpesi kocsmában. Tátott szájjal bámulok rá, és közben arra gondolok, hogy ez a csaj nem is létezik.
- Már értem. Te valami biorobot vagy, amit a férfiak elvárásai alapján elképzelt tökéletes nő megszemélyesítésére alkottak. Ha így van, el kell ismerni, tökéletes munkát végeztek. Észveszejtően szexi, izgalmas, önálló, mégis törékeny, gyönyörű, értelmes, és kalandvágyó vagy, és még focit is nézel. Perfekt.
Ahogy az elképzelt tökéletes olasz estéjéről mesél, legszívesebben felfalnám, olyan édes, ahogy ábrándos tekintettel ecseteli a vágyait. Ha tudnád, hogy megtáncoltatnálak. Újra a karjaimban tartva, testünk a zene ritmusára összeforrva, te meg én…
Ahogy a blogjáról és a céljairól mesél, hogy mit szeretne megértetni az emberekkel és közelebb hozni hozzájuk, úgy érzem, mintha a saját érzéseimet hallanám vissza. Kissráckorom óta az a vágyam, hogy egy kocsival bejárjam Európát, a világot, mindenhol a valódi életbe kóstolva, a valódi emberekkel beszélgetve, a valódi hangulatot átélve, luxusszállodák és puccos éttermek nélkül.
Létezik, hogy ennyire egymásnak vagyunk rendelve? Két ilyen szabad lélek ennyire hasonló vágyakkal egymásra találhat? És ha igen, akkor erősítik, vagy gyengítik egymást…?

Ahogy búcsúzni készülök, és édes, hófehér arcát a kezemhez szorítja, majd lágyan belécsókol, úgy dübörög a szívem a mellkasomban, hogy attól félek, kiszakad belőlem.
Mikor az ajtóhoz érek és kezem a kilincsre teszem, már biztosan tudom, hogy valóban kiszakadt egy része.
Aztán egy pillanat alatt megtörténik a lehetetlen.
Olyan erővel, olyan szenvedéllyel csókol, mintha az élete múlna rajta. Forró ajkaink közt érzem lehulló könnyeinek ízét.
Ahogy jött, úgy el is illan a pillanat. Mire magamhoz rántanám, már el is taszít magától, és elbúcsúzik. Ennyi volt hát. Egy forró búcsúcsók, ami mindennél nyilvánvalóbbá teszi, hogy ez az utolsó alkalom, hogy láthatom.
Teljesen kiürült fejjel, öntudatlanul sétálok keresztül a kerten, majd a szomszédba érve, meg sem hallva, hogy másnapos barátom szólongat, felkapom a holmim, és mire észbe kapok, már a közeli panzióban lévő szobámban rámolom egy sporttáskába a legszükségesebb cuccaimat. Nem bírom tovább itt. Levegőre van szükségem. Valami más helyre magam körül, nem Írországra, nem Dublinra, ami összesen annyit adott nekem, hogy miután magányosan és összezavarodva érkeztem, most még inkább zavartnak és még inkább egyedül érzem magam.
Visszajövök még, és pontot teszek az ügy végére, ami idehozott, de kell pár nap teljes kikapcs. Kell valami őrültség…

Fél óra múlva már egy taxiban ülök és a reptér felé száguldok. Jó adag borravalót adtam a pasasnak előre, ha akár a szabályokat is áthágva, a létező leggyorsabban odaérünk. Úgy érzem, ha még itt kell töltenem akár pár órát is, megfulladok.
Nincsenek terveim, nincs úticélom, egyvalami hajt: hogy mindent magam mögött hagyjak. Az országot és benne mindent és mindenkit.
De legfőképpen az aranyszemű angyalt, aki a rabjává tett…

Éppen azon jár az eszem, hogy a sofőr tényleg mindent megtesz, hogy rászolgáljon a bizalmamra, és persze némi plusz pénzre, mert eszetlen manőverekkel cikázik a kocsik közt, keresztül piros lámpákon és záróvonalakon, mikor hirtelen hatalmasat fékezünk. Hátul ülök, be sem vagyok kötve, ezért csak a szerencsémnek és a sportnak köszönhetően jó reflexeimnek köszönhetem, hogy kezemet magam elé kapva kivédem, hogy fejem az első ülés kemény támlájának csapódjon.
Felnézek, mind egyben vagyunk, a taxis már félig angolul, félig arabul vitatkozik egy másik kocsi sofőrjével, akibe majdnem belerongyoltunk. Megrázom a fejem, és kiszállok. Jó lenne lecsillapítani a kedélyeket, valószínűleg mi voltunk szabálytalanok, és nem szeretnék egy jó kis rendőrségi tanúzást a nyakamba. Csak menjünk már tovább az istenit neki…
- Hé, haver, nyugodjon le – szólok rá méltatlankodó emberemre. – Maga jól van? – emelem rá pillantásom a szerencsére épen maradt tűzpiros kocsi gazdájára.
Aztán meg is fagy körülöttem a levegő. Tűzpiros kocsi… egy pick-up… a platóján bőröndök.
Igen, ő áll előttem.

Ahogy tekintetünk összetalálkozik, gyomrom összerándul, szívem újra dobolni kezd, és abban a pillanatban megadom magam. Kitörnek belőlem a hetek óta elfojtott érzések. Düh, csalódás, szenvedés, szexuális éhség.
És szerelem.
Azt sem tudom, hol vagyok, teljesen elvesztem az eszem. A következő pillanatban már ordítok az egyetlen nővel, akit szeretek.
- Te ezt direkt csinálod?? – üvöltök rá. – Véletlenül az utamba kerülsz minden egyes alkalommal, mikor éppen belenyugodnék, hogy nem lehetsz az enyém? Tudom, hogy nem kellek, egyértelműen a tudomásomra hoztad, akkor miért hívsz fel magadhoz, miért hagyod, hogy olyan dolgokról beszéljek neked, amik fontosak nekem, és miért meséled el a saját álmaidat? Miért csókolsz meg úgy, hogy lehetetlen legyen elfelejteni? Hát tudod mit? Baszd meg!
Magamhoz rántom, olyan közel, hogy érezze forró, zaklatott lélegzetem, majd a hajába túrok és olyan erővel csókolom, hogy nekem is fáj. Teljesen felhevülve a terepjáró oldalának szorítom és úgy falom az ajkait, úgy ízlelem a nyelvét a nyelvemmel, mint akinek már semmi sem számít. És pontosan ezt is érzem.
Ahogy lazul a szorítás, tekintetem a szemei és az ajkai között cikáznak. Fogalmam sincs, nem voltam-e durva az előbb, akár szóban, akár a csókomban, nem is emlékszem semmire, de most nem tudnék elnézést kérni. Megteszem, ha tudom, majd később, máskor, máshol. Mert az azt jelentené, hogy velem marad…
Végre feltörnek belőlem a szavak, amiket eddig erőnek erejével fojtottam el magamban.
- Szeretlek, Nora – zihálok rekedten. – Szeretlek az első pillanattól fogva, hogy megláttalak. Olyan önző módon akarlak magamnak, amit bevallani is szégyellek. Gyere velem, akárhová is menjünk. Ígérem, soha nem korlátozlak, soha nem kell feladnod mellettem a szabadságod. Tisztelem benned a szabad madarat, tisztelem a függetlenséged. De azt akarom, hogy része legyél az életemnek és én is része akarok lenni a tiédnek. Veled akarok lenni, mert tudom, hogy összetartozunk. Tudom, hogy te is érzed, hogy így van. Amikor benned voltam, úgy éreztem, csak benned, csak veled vagyok teljes. Kellesz nekem, és azt akarom hallani, hogy én is kellek neked. Kérlek, ha őszintén tudod viszonozni, amit érzek, kérlek, add a tudtomra. Ha viszont nem… - elszorul a torkom és nagyot nyelek. – Soha többet nem látsz. Nem zaklatlak többet, ígérem.
Tekintetem egy olyan férfi viharos tekintete, aki mindent egy lapra tett fel és egy nő kegyelmére vár. Arra vár, hogy a szeretett nő enyhítsen a szenvedésein és legyen az övé.
- Mi a válaszod, Nora? Eljössz velem Olaszországba? Elvihetlek vacsorázni egy kockás abroszos, tengerparti vendéglőbe? Megtáncoltathatlak, amíg csak ránk nem virrad a hajnal? Megtisztelsz engem azzal, hogy velem éled át az álmaid…?
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

43
● ● Posztok száma :
Demian Overduijm
● ● karakter arca :


Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Szer. Máj. 31, 2017 1:35 am



Daan & Nora



Lassan pakolászom, nincs sok holmim és nem sietek. Nem várom, hogy visszajöjjön, elfogadtam. Hűvös bánatos nyugalom szállt meg amikor hallottam becsukódni a kaput. Beletörődtem. Én ilyen elfogadó típus vagyok, tisztában vagyok vele, hogy mennyire borzasztó az ha valakire ráerőltetünk valamit, hiszen itt vagyok rá én az ékes példa. Ha nem csinálhatom azt amit akarok akkor és ott ahol akarom, akkor képes vagyok világgá menni. Szó szerint.
Összekapkodom a holmimat a ház különböző pontjairól. Az egész életem elfér két sporttáskában...

Kivételesen nem szól a rádió amikor elindítom a motort és kifordulok a garázsból. Anglia, ez most az új úticélom, azon belül pedig mindegy. Csak újra szabadnak és spontánnak akarom magam érezni. Szükségem van felejtésre azért ami Alice-szel történt és türelemre, nyugalomra és csendre, hogy megemésszem azt ami Daannal történt. Újra úton akarok lenni, pedig tudom, hogy soha nem leszek már a régi. Félek, hogy soha nem tudom már úgy élvezni a spontán őrült útjaimat ahogy régen. Már nem egész a falka, nem teljes a csapat és hiába tagadom a szívem egy része is abban az ír öbölben marad ahol Daan-t megláttam. Dühösen rászorítok a kormányra. Ez a hely maga a pokol. Minden szétesett mióta idejöttem. Gyűlölöm. Hirtelen belém hasít a felismerés. Fél kézzel kikutatom a mobilomat. Ő mindig is okostojás volt, a bölcsességeitől sokszor eldobtam az agyam. Alig csörög párat már hallom is  a hangját, szinte magam előtt látom szőke fürtjeit és félholdas pimasz mosolyát. Rettentően jólesik újra az anyanyelvemen beszélni. Mikor megkérdezi merre tartok elmondom, hogy elhagyom Írországot és Angliába megyek. Hosszú csend következik és nekem az a furcsa érzésem támad, hogy még így többezer kilométerre is kiszúrja, hogy gáz van. Maradni akarsz? - ezt meg honnan a bánatból tudja?! A szemeimet megforgatom miközben kicsit rátaposok a gázra. Egy pillanatig habozok és ez számára nyilvánvaló válasz. Kifakad belőlem minden ami az elmúlt hetekben történt s miközben vezetek csak beszélek és beszélek, mire ő a végén felnevet. Megdöbbenve nézek magam elé az úton és dühösen ripakodok rá, hogy mégis mi ezen olyan vicces?
- Nora, drágám, ez a napnál is világosabb. Miattam nem akartál a saját szülővárosodban maradni, én nem tudtalak itt tartani, de ez a srác elérte, hogy ne akarj elmenni Írországból... - köszi a felvilágosítást, erre már én is rájöttem. Dühösen rávágom a telefont, köszönés vagy bármi válasz nélkül, tudom, hogy nem fogja magára venni. Még egy kicsit gyorsítok, minél hamarabb át akarok érni a határon de mintha még a gravitáció is visszafelé húzna a házba.
A dühtől elvakultan és zaklatottan az utolsó pillanatban fékezek le mielőtt áthajtanék a piroson. Egész felsőtestem előre dől, majd nekivágódom az ülésnek. Felszisszenek ahogy az a szegény szerencsétlen repedt vállam ütközik a támlával. Ha így folytatom ez igen lassú gyógyulás lesz.
Először a dudát hallom meg aztán az aprócska koccanás hangját a kocsi hátuljánál. Ha lehetek még ennél jobban kiborulva akkor majd most leszek. Ha ezek után valaki még belém is jön hátulról akkor itt kő kövön nem marad. A visszapillantóba nézek, és meglátom ahogy egy aprócska de széles vállú arab kinézetű férfi pattani ki egy taxiból. Axel idegesen nyomul az ablakhoz a hátsó ülésen. Hátra szólok rá , hogy maradjon majd kiszállok. Még ide sem ért messziről hallom ahogy artikulálatlanul magyaráz. Tiszta ideg vagyok és ez abból is látszik, hogy elfelejtek angolul megszólalni, helyette viszont az én csodás orosz anyanyelvemen förmedek rá az ürgére dacosan és határozottan megállva előtte. Cseppet megdöbben, ahogy az idegen nyelvet meghallja én meg gyorsan kapcsolok és nyelvet váltok. Fél szemmel látom hogy egy másik férfi is kiszáll a hátsó ülésről. Jöjjön nyugodtan, ilyen idegállapotban elbírok kettővel is. Ám ekkor megdermedek majd szédülve a kocsim oldalának támaszkodom. Annyira lehetetlen és abszurd a helyzet, hogy felnevetek.
- Nem... - rázom a fejem tovább nevetve, - nem hiszlek el! - másik kezemmel a hajamba túrok és teszek egy lépést hátra. A sofőr ideges pillantása köztem és Daan között cikázik. Nagyon jó humora van a sorsnak mert ez már hihetetlen de tényleg. Időm sincs magamhoz térni a meglepetésből, abban a pillanatban ahogy ránézek látom, ahogy az arca döbbentről dühösre vált és ezt nem tudom hová tenni. Olyan mérhetetlen haraggal ront nekem, hogy teszek hátra egy lépést. Megütközve nézek rá ahogy hozzám vágja a szavakat. A mondatai szó szerint mellkason szúrnak és fájnak. Mondanék valamit de nem tudok, egy, mert megint elfelejtettem angolul, kettő pedig csak úgy ömlenek belőle a szavak, hogy esélyem sincs közbe vágni. Ahogy rám zúdít mindent,  engem hibáztat és csak közeledik fenyegetően, robbanásra készen és teljesen kifordulva magából, bennem is feltámad a düh. Végig állom gyűlölködő tekintetét és szikrázó pillantásokkal vágok vissza. Soha nem hallottam így beszélni, kiabálni, remegni a dühtől. Egyszerre érzek bűntudatot amiért lehet, hogy ezt én tettem vele, fájdalmat, amit a szavai okoznak és dühöt amiért mindenért engem vádol. Ahogy odalép hozzám olyan tekintettel nézek rá ami azt üzeni "ha most ezek után hozzám érsz én esküszöm megütlek!", de csak odáig jutok, hogy ráfogok a kezére ami a hajamba túr. Esélyem sincs, elvesztette az eszét, látom a szemében, elsötétült és mégis úgy csillog mint még soha.
Minden dühöm és haragom elpárolog ahogy az ajkaink összeérnek. Távolról hallom a sofőr kiabálást, ideges dudálásokat, Axel vad nyüszítését a kocsiból aztán minden megszűnik létezni. Csak ő van és én, a karjai ami átölelnek, az ajka ami felfalja az enyém, a forró lélegzete ami égeti a bőröm. A mellkasunk összeér, érzem vad szívverését. Nem hiszem el, ez már nem lehet véletlen. Hátam a kocsi oldalának csapódik, fájdalommal vegyes élvezettel nyögök az ajkai közé. Szinte felemelkedem ahogy odaprésel az autómhoz. Az ereje, az ösztönössége megrémít és ugyanakkor olyan érzéseket is lángra robbant bennem amikhez még csak hasonlót sem éreztem. Rádöbbenek, hogy az övé vagyok, úgy birtokol testileg és lelkileg mint még soha azelőtt senki. Eszemet vesztem a gondolattól, hogy itt az út kellős közepén a forgalomban képes úgy csókolni mintha ez lenne az utolsó tette életében. Annyira erős, annyira határozott, heves és sugárzik belőle a vágy. Ahogy vaskapocs karjai kissé elernyednek fellélegzek. Szemeim összeszorítom majd kinyitom, minden porcikám fáj annyira nekem támadott. Szaporán kapkodva veszem a levegőt és moccanni sem merek. Úgy érzem magam mint a fehér kisbárány a ragadozó karmai között.
Amint hallok attól viszont azonnal belém szorul a levegő. Felnyögök ahogy meghallom a saját nevem. Az első pillanatban megrémülök, annyira hevesen és megállíthatatlanul zihálja felém a szavakat, hogy egy másodpercig csak ijedten kapkodom a tekintetem az ajkai és szikrázó szemeim között. A karjaim remegni kezdenek miközben kétségbeesetten kapaszkodom belé. Egy pillanatra lehunyom a szemem és csak hagyom, hogy rám zuhanjon az a mérhetetlen boldogság és megkönnyebbülés amit érzek. Istenem, ez miért ennyire jó? Önkéntelenül mosolyra húzódik a szám.  Soha nem tapasztalt öröm tölti meg a lelkem és vele együtt minden sejtem. Nem bírok el vele, képtelen és hitetlenkedő kacaj hagyja el a számat. Szeret. Szeret engem. Az ujjaim a karját szorongatják amikor felnézek rá. Az ajkaim remegnek, de egy szót sem tudok kipréselni magamból annyira a hatása alatt vagyok. Csak azt tudom, hogy ő legőrjítőbb, legcsodálatosabb, legelképesztőbb férfi akivel valaha találkoztam és a tudat, hogy ez a férfi engem szeret... egyszerűen nincsenek rá szavak.
Elkapom reszkető tekintetét amiben a tomboló vágy mögött ott lapul a félelem. Ez az erős, magabiztos, hihetetlen és elképesztő férfi másodszor adja a szívét a kezembe. Dermedtem állok a karjaiban, minden amit az előbb hallottam sokkol és az ijedségtől és a boldogságtól nem tudok megszólalni. Először a szívem kezd el olyan hevesen verni, hogy az már fáj, aztán a lélegzetem lesz újra zaklatott és egyenletlen. Ránézek az előttem álló gyötrődő Daanra. A tekintetemből már tudhatja a választ. Nem tudok tovább harcolni a saját érzéseim ellen, képtelen vagyok magamban tartani azt amit érzek iránta. Egy hosszú pillanatig várok, mielőtt megszólalok, halkan suttogva a forgalom zajában de ennyire közel simulva egymáshoz biztos vagyok benne, hogy hallja.
- Befejezted?!- kérdezem incselkedő pimasz hangon miközben a szám mosolyra húzódik. Mélyen a szemébe nézek, kezem az arcára teszem.
- Szeretlek... - boldogságtól reszkető apró csókot lehelek az ajkaira. - Szeretlek... - rebegem öntudatlanul és még egy csókot adok. - Szeretlek... - ha létezhet ilyen,  akkor az előznél is nagyobb öröm áraszt el. Most már tudja, az igazság kint van és ez hihetetlenül jó érzés. Felnevetek, teljesen biztosan megbolondultam. Annyira boldog vagyok, hogy csoda hogy el nem szállok felfelé a karjai közül, Újból hevesen ránk dudálnak, reflexszerű a mozdulat ahogy magamhoz húzom majd rögtön utána zavarba jövök. Rájövök, hogy most már  nyíltan félthetem, őszintén félelem nélkül szerethetem, gondoskodhatok róla. Átölelem, karjaim a nyak köré fonva húzom teljesen magamhoz. Egy hosszú pillanatig szorítom magamhoz,  nem tud érdekelni, hogy hányan dudálnak ránk és hogy mennyire ordibál az arab kis törpe. Arcát újra a tenyerem közé fogom, finoman és gyengéden.
- Szállj be! - szólok hozzá határozottan de kedvesen. Bárhová is tartott taxival várhat, most velem kell jönnie. Bízva abban, hogy velem tart megvárom amíg áthozza a cuccait a taxiból az én járgányomban aztán bepattanok a vezető ülésre. Axel izgatott ugatásba fog amikor beülünk és minden csodának a tetejébe megpróbálja arcon nyalni Daant. Ujjaim egy pillanatra az övébe fűzöm. Rámosolyogok. Boldogan, hálásan, szerelmesen. Kétkedően sandítok rá amikor a kocsi lassan megindul alattunk.
- Komolyan gondoltad? Komolyan mondtad Daan? Eljönnél velem Olaszországba? Hogy ott aztán nézd ahogy addig tömöm magam pizzával, pastával és fagyival amíg már egyik farmerom sem fog rám jönni? Nem fogod megbánni amikor már lejártad a lábad velem a városban és nekem még mindig mehetnékem lesz? - elengedem a kezét, váltok de közben megint majdnem felnevetek. Képtelenül boldog vagyok és kacarászok mint egy kis tinilány. Lefordulok a főútról egy kisebb útra ami a part felé visz. Már kinéztem ezt a helyet korábban és most úgy érzem itt az alkalom, hogy elmenjek oda. Elmenjünk oda.

Az aszfaltot lassan felváltják az apró kavicsok az úton. Az emelkedőn kissé gázt adok és élvezem ahogy a járgány meglódul alattunk. Felbukkan előttünk a kék morajló tenger, a fehér hullámok, ahogy a szirt falához csapódnak. A tenger mély kék színe ér össze az üde zöld fűvel. A magasság szédítő a látvány magával ragadó. A víz felé nézve állok meg az autóval, majd sietve kiszállok és Axel-t is kiengedem aki kíváncsian el is indul felmérni a terepet. Felülök a motorháztetőre, a lábaim kissé szétnyitom és őt magamhoz húzom közöttük. Megcsap az illata és nekem eláll a szavam. Az enyém, minden porcikája, lélegzete, mozdulata az enyém. Homlokom az övének döntöm.
- Nem tudom elmondani neked, hogy mennyire boldog vagyok! - suttogom bele a minket körül ölelő sós szellőbe. Újra megcsókolom de ez most más. Merőben más mint az eddig elfojtott vágyaktól fulladozó csókjaink. Most már kimondtuk, elfogadtuk, beleengedtük és most hagyjuk, hogy felemésszen minket. Felszabadultunk. Úgy érzem mintha pillanatokon belül lángra kapnék. Annyi mindent mondanék neki, de nem tudom mivel kezdjek, ráadásul megdöbbenek attól, hogy mit képes kihozni belőlem. Én soha nem voltam az a fajta aki hosszan nyíltan kifejti az érzelmeit, de előtte képtelen vagyok tartani magam. Mindkét kezén egyszerre simítok végig egészen a tenyeréig, majd ujjainkat összekulcsolom s karjainkat kissé megemelem magunk mellé. Ismét felnevetek, nem tudom abbahagyni, képtelen vagyok betelni azzal az érzéssel, hogy szeretem őt és ő viszont szeret engem.

|||¤¤¤
|||The perfect disaster



No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
My russian handsome soulmate.
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


Szeretettel Daan Van Der Vaart tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Szomb. Jún. 03, 2017 11:54 pm

Nem, nem álmodom… egész biztos, hogy ez a valóság. A nő, akit vad szenvedéllyel szeretek, engem ölel, és ahogy csókokat lehel a számra, azt suttogja nekem, hogy viszont szeret.
Abban a pillanatban tudatosul bennem, hogy állatként viselkedtem vele. Két kezem közé fogom az arcát, olyan finoman simítok végig ajkain, nyakán, melleinek oldalán, le a derekán, mintha attól félnék, hogy ha akár csak hangosan szólok hozzá, eltűnik, mint egy délibáb.
- Édes, édes drága Nora… - valahol a távolból hallom, hogy körülöttünk zajos zűrzavar uralkodik, de mindez megszűnik létezni számomra. Egyetlen egy valaki érdekel a világból, és ő itt van mellettem, karjaival a nyakamat öleli, gyönyörű ajkain mosoly játszik.
Ahogy a terepjárója felé indul és magával hív, gondolkodás nélkül követem, miközben kikapom a cuccom a másik kocsiból, és egy bankót dobok a hangosan elégedetlenkedő taxisnak.
Ahogy becsapjuk az ajtót, és Axel lelkesen képen nyal, nem bírom ki, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Én is örülök a viszontlátásnak, haver, de az ilyen nyelvvel kapcsolatos akciókat inkább a gazdival töltött pillanatokra tartogatom.
Ahogy ujjait az enyéim közé kulcsolja és megkérdezi, tényleg szeretnék-e vele tartani, akkor is elszállt volna minden kétségem, ha lett volna egyáltalán. De nincsenek kétségeim. Basszus, végre minden olyan tiszta.
- A legnagyobb élvezet lenne számomra, ha végignézhetném, ahogy annyi olasz kaját eszel, hogy kisgömböcre hízol. Amúgy meg akkor már nem lennél olyan mozgékony, szóval kétlem, hogy ne bírnám tartani a tempót a duci Norával… - szám hamiskás félmosolyra húzódik. – Az normális, ha még az ötven kilóval nehezebb változatod gondolata is őrülten beindít?
Finoman megfogom a csuklóját, és a számhoz emelem, puha csókokkal borítom a karja érzékeny belső oldalát, egészen a válláig.
- Komolyra fordítva a szót – mélyen a szemébe nézek. – A világ végére is követnélek, te őrült nőszemély, és soha, de soha nem unnám veled róni az utakat, megmászni a hegyeket, barlangokba leereszkedni, tengerekben úszni, vagy éppen a föld fölött szállni.
Ahogy hasítjuk az aszfaltot, rájövök, hogy először vagyok utas Terepjárós Noránál. Pont úgy vezet, ahogy elképzeltem. Határozottan, feszes tempóban, látszik, többezer kilométer van már a háta mögött. Ahogy az arcát lesem, miközben félig az utat, félig engem figyel, újra az a szabadságvágy kap el, amit akkor, a parton éreztem, mikor vele voltam. Úgy érzem, mindent, amit ez a világ mutatni tud, vele akarok felfedezni. Egy pillanatra azon gondolkodom, vajon mennyire látszik rajtam, hogy teljesen megbabonázott. De aztán megvonom a vállam. Végülis mindegy, úgysem akarom titkolni, hogy megőrülök érte.

Egy szirten állítja le a kocsit, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik az alattunk háborgó tengerre. A nap ritka nyári fénnyel süt le ránk, de ahogy felül a motorháztetőre, és a lábai közé húz, nem az időjárás az oka, hogy hirtelen nagyon melegem lesz.
Olyan természetességgel forrunk össze egy csókban, mint azelőtt egyszer sem. Ezúttal nincsenek rejtett félelmek, nem vegyül az édes ízbe az elválás keserűsége. Csak élvezzük egymás társaságát, azt, hogy nincsenek határok, csak mi vagyunk, ő és én, és csak rajtunk múlik, mit hozunk ki a lehetőségeinkből.
És ami engem illet, jelen helyzetből is elég sok mindent ki tudnék hozni… elképesztően felizgat a közelsége. Újra az orromban érzem a bőre illatát, amit valójában egy pillanatra sem felejtettem el.
Kezeim végigsimítanak a combjain, számmal leheletfinoman simítom hófehér nyakát, remélem, nem zavarja szúrós borostám.
- Ugye tudod, hogy legszívesebben itt és most magamévá tennélek? – dörmögöm a fülébe, miközben kezeim csípőjére vándorolnak.
Csak remélni tudom, hogy ő is érzi ezt a semmi mással össze nem hasonlítható, ellenállhatatlan vonzalmat.
De nem. Tudom, hogy nem így akarom. Meg akarom ismerni őt, mint embert. Meg akarom tudni, mit szeret és mit nem. Hogy min nevet és mitől fél. Ki akarom használni, hogy rengeteg időnk van. Mindent a maga idejében.
És mellesleg izgalmas kis játékot eszeltem ki…
- Nem, nem, kisasszony… - megint csibészes mosoly költözik az arcomra, ahogy pár centivel elhúzódom tőle. – Van egy ajánlatom. Eljössz velem Olaszországba. Együtt fedezzük fel a legizgalmasabb helyeket, együtt kóstoljuk meg a legfinomabb kajákat, a legjobb borokat, együtt kelünk és együtt fekszünk, de… csókolózásnál több nem történik köztünk. Addig nem fekszünk le egymással, addig nem leszünk egymáséi, amíg az egyikünk már nem bírja tovább és könyörög a megváltásért. És amelyikünk győz… lehet három kívánsága. Bármilyen őrültség, és a másiknak engedelmeskednie kell neki, bármit is kér. – Most már szélesen vigyorgok és a kezem nyújtom felé. – Van merszed hozzá? Áll az alku, Belevaló Kisasszony?
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

43
● ● Posztok száma :
Demian Overduijm
● ● karakter arca :


Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Re: Nora szobája •• Vas. Jún. 04, 2017 11:57 am

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

589
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás Re: Nora szobája ••

Tell me your secrets


Nora szobája
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Greg hálószobája
» Stefan szobája
» Szülőszobák
» Pihenőszoba
» Kol hálószobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Lakónegyed :: Bérlakások :: Panda lakása-