Erdős rész
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 2:30 pm ✥
✥ Today at 2:11 pm ✥
✥ Today at 2:05 pm ✥
✥ Today at 1:11 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Erdős rész •• Szomb. Júl. 15, 2017 10:09 pm

Forrás: google

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1223
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Szer. Aug. 09, 2017 11:06 am

Lena && Rafi

A válás miatti stressz, az állatkertből ellopott fehér oroszlán ügye, a sok túlóra, Samuel felbukkanása, a gyakornokok esetlenkedése... mostanában valahogy túlságosan is összejöttek a dolgok, így alig vártam, hogy végre hétvége legyen, én meg elszabadulhassak valahová, jó messzie, ahol nem botlok lépten-nyomon emberekbe.
Már annak idején, fiatalabb koromban is szívesen jártam ki a Párizs környéki erdőkbe túrázni, nem hagyott alább a természetjárás iránti szeretetem azóta sem. Csak míg legutóbb Rosie-val sétáltunk erre, így ma egyedül indulok el otthonról... igaz, ha minden jól megy, akkor nem sokáig maradok társaság nélkül – Milenával abban maradtunk, hogy az egyik, város széli metrómegállónál találkozunk, ahonnan együtt utazunk tovább busszal, kifelé a városból.
Igaz, én és a főzés három külön világ, mindenki jobban jár, ha nem próbálom meg megvillantani a nemlétező főzőtehetségemet... Azért vettem néhány péksüteményt idefelé jövet, amik egy üveg bor, néhány alma, és egy pokróc társaságában pihennek a hátizsákomban, mert igaz, egy kis túrázást beszéltünk meg, de nem hinném, hogy némi piknik ellenére lenne, pláne több kilométer gyaloglás után. Arról nem is beszélve, hogy hetek, talán hónapok is elteltek már azóta, hogy utoljára lehetőségünk lett volna összefutni és beszélgetni egy jót, pedig biztos vagyok abban, hogy lenne miről.
- ...és mielőtt el nem felejteném, Rosie üdvözöl és megkért, hogy adjam át, sajnálja, hogy nem tudott eljönni, de most épp a nagypapájáéknál nyaral. – meséltem egészen belemelegedve,  miután már legalább egy órája sétáltunk az egyik ösvényen. Épp folytattam volna, ám ekkor valami mozgolódást érzékeltem a távolban, s csak némán, a kezemet felemelve jeleztem a mellettem haladó nőnek, hogy álljunk meg egy pillanatra... Egy darabig csak némán füleltem és figyeltem, majd túlünk nem túl messze, a patak túloldalán egyszer csak két őz alakja bukkant fel az egyik bokor takarásából – anya és gidája, akik azért érkeztek, hogy szomjukat csillapítsák a nyári melegben.
Vajon Lena is észrevette őket? Csak lopva pillantok felé, hogy meggyőződjek róla, s ha úgy van, szótlanul segítsek neki, merre nézzen.

■ ■  Lesz ez jobb is, ígérem  ■ ■ credit



A hozzászólást Raphaël Deschamps összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 29, 2017 7:10 pm-kor.
avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
334
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sofia Larbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Szer. Aug. 09, 2017 4:48 pm


Rafi && Lena
Tegnap éjjel egy Stephen King adaptáción aludtam be. Kezemben egy szakmai folyóirat kissé gyűrött lapjaival, mely hevenyészve és kajlán csüggött álomtól ernyedt ujjaim között. Hajnal volt már, és a Langolierek, ahogyan a filmben is volt, egyre mohóbban zabálták az időt. Tőlem is. Néha úgy érzem túl fáradt vagyok mindenhez: a csendes veszekedésekhez Francois-val, a töretlen és úttalan szakítási kísérletekhez Guy-al, és persze az egyre több és egyre szakadatlanul vállalt túlórák útvesztőiben eltelő napokban, a megfelelési kényszer okozta stressz helyzetekhez. Jól tudom, hogy több szabad időt kellene magamnak engedélyezni, de egyszerűen képtelen vagyok kitörni az önmagamra kényszerített mókuskerékből.
Lemondott találkozók a barátokkal, sietősen elrebegett kifogások, amiért ezredszer is kimentem magam az összejövetelek, a kávézások, vagy az egyszerű beszélgetések alól. Nem megy. Nem csak azért mert túlságosan fáradt vagyok hozzá, hanem mert egyszerűen nem tudok róla beszélni, ami legbelül zajlik bennem. Megjátszott, festett műmosolyt pedig senki nem érdemel tőlem. Ha nem őszinte mi értelme? Mocsáron lépkedek minden egyes múló napon, és nem tudom mikor fog alattam besüppedni. Nem volt ez mindig így, és reménykedem, hogy egyszer majd újra a régi lehetek. Van egy dal…egy dal amely szerint változnak az idők, és velük együtt változunk mi is. A kérdés csupán az, hogy milyen irányba billen el ez a változás. Meg kell hát adnom az esélyét annak, hogy a lefelé tartó út egyszer véget érjen és én újra felfelé tartsak majd. Éppen ez volt az apropója annak, hogy egy ilyen, újabb tépelődésekkel telt éjszaka után igent mondtam egy olyan ember meghívására, akinek képtelenség nemet mondani. Nem pusztán azért mert személyében egy ritka kivételes jó embert ismerhettem meg, hanem azért is, mert volt valami különleges képessége ahhoz, hogy pusztán a jelenléte elég legyen a megnyíláshoz. Ahhoz, hogy beszélni tudjak mindenről ami bennem van,amelyet megpróbálok elfojtani. Ám ha ott van ő, ez egyszerűen nem megy. Kevés olyan dolog van amit nem tud rólam, és cserébe egy idő után ő is a bizalmával ajándékozott meg engem. A kölcsönösségen alapuló barátságunk közel tíz éve tart, amikor még ifjú orvosként az első koraszülött műtétemként világra segítettem a kislányát: Rosiet. A csöppséget örök életemre a szívembe zártam, noha már kész kis hölgy, jó látni, hogy az akkori biztos kezek milyen csodát vittek véghez: egy élő és létező varázslatot. Azóta rengeteg minden történt, de valahogyan a kettőnk kapcsolata, a találkozások, a beszélgetések, a tiszteleten és a másik iránti abszolút elfogadáson alapuló barátságunk nem változott az idő múlásával sem. Most is ez az oka annak, hogy lassú léptekkel tartok a közeli metró megálló felé, ahol a találkozót beszéltük meg. Egy könnyű anyagú levendula ingben, átlagosan viseltes sötétlila farmerben és egy magas szárú fehér tornacipőben megint kicsit talán fiatal egyetemistának érzem magam, hisz akkoriban fordult elő leginkább, hogy hasonló erdőjárásra vetemedtem, amit ma terveztünk Rafival. Hajam a megszokott konzervatív konty helyett szokatlan lágysággal kiengedve, a hátamat verdesik sötét fürtjeim. Csak a mosolyom tűnik el ajkaim szegletében, és akkor varázsolódik enyhe módon vissza az arcomra, amikor végre megpillantom őt. Kezem a magasba lendül üdvözlésképpen.
- …semmi gond! Így legalább megússza a rémes áfonya fánkomat.- emeltem fel válaszul az általa mondottakra az apró kis zöld kosárkát a kezemben, amelyben az általam készített, finomságnak szánt, de rettentően laposra sikeredett sütemények lapultak. Egy kissé sprőd anyagú, kicsi hímzett virágokkal díszített damaszt kendő takarta konyhai művészetem ékességét, melyet remélem azért ehetőnek minősít majd Rafi is.
- Bár az igazat megvallva sajnálom, hogy olyan régen nem láttam őt. Kész kisasszony! Főleg amikor megpördül valamelyik helyes kis ruhájában, és azt kérdezi: „Ugye ez nem áll rajtam rémesen?”- utánoztam a vékonyka kis hangot, és a végére nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Talán csak egy árnyalatnyi keserűség vegyült a hangomba, mit a tudat okozott, hogy a férjemnek és nekem soha nem lesz részünk hasonló örömben a saját gyermekünket illetően. Oly fájó titok ez, amelyet még Raphaël-el sem osztottam meg, noha egy ideje már mérgezi a gondolat a hétköznapjaimat. Igazságtalan a sorstól, büntetés ki tudja miért? Éppen nekem aki oly sok életet segítek a világra…mintha a mérleg egyik serpenyőjét akarná ellensúlyozni Isten.
Lépkedek mellette a kis ösvényen, néha rá sandítva kicsit talán szótlanul is, vagy szótlanabbul a megszokottnál. Bár így sem arról vagyok híres, hogy olyan sokat és feleslegesen fecsegnék. Meggondolom kétszer is mit mondok. Még neki is. Már éppen elhatározásra jutok,hogy csendes és merengő sétánkat megszakítsam valami beszélgetés kezdeménnyel, elsőként arról akarva érdeklődni, hogy ő hogyan van…látom arcának hosszú, elnyúló, árnyékos barázdáin, hogy nem csupán fáradt, hanem aggodalom felhősíti a vonásait. Nem akarom így direktben szóvá tenni, így messziről kanyarodnék rá, diszkréten, ahogyan szoktam. Ám amikor éppen szóra nyitnám ajkaimat, a férfi mellettem lassabb léptekre, óvatosabbakra vált. Tekintete valahova a fák között veszik el, amíg én magam őt figyelem, mintha az arcán látnám tükröződni azt ami megállásra kényszerítette. A patak csobbanó hangja felé fordulok óvatosan, majd vissza rá. Én magam nem látom, nincs olyan gyakorlott szemem mint neki, és a sűrű növényzet is útját állja kémlelésemnek. Végül a segítségemre siet, és némán biccent abba az irányba ahova pontosan néznem kellene. Fiatal mogyoró bokrok mögött, elveszve az erdő itt maradt avarjában egy őzsuta és anyja oltja szomját a melegben. Mosolyogva nézek vissza Rafira, és ajkaim elé tett mutatóujjammal jelzem, hogy csendben maradok ahogyan azt kell, mert nem akarnám elszalasztani ezt a felemelő és számomra ritka látványt. Ám úgy tűnik nem vagyok jó vadonjáró, mert amint megmozdítom kicsit a bal lábamat, hogy lejjebb helyezzem az egyensúlyom, roppan egy ág a talpam alatt, a száraz fű zörren, és ez pontosan elég ahhoz, hogy a békésen iszogató állatkákat riadt fülelésre kényszerítsem. Szisszenés nem hallatszik, de ajkaimat összeszorítom, nyakamat behúzom és még a lélegzetem is visszatartom másodpercekre, nehogy elriasszam őket.
~ Bocsánat!~ formálom ajkaimmal hangtalan a szavakat Raphaël felé, és kérlelőn pillantok rá, mert amíg nem segít, amíg nem mondja mit kellene tennem, istenbizony ebben a gekkó pózban maradok, még ha be is görcsöl a vádlim.


-------------------------------------------


megjegyzés: bocsánat, kicsit megszaladt a kezem  Embarassed
♥️




A világegyetemben a legnagyobb mennyiségben előforduló két anyag a hidrogén és a hülyeség.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
10
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Tiffany Alvord
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Pént. Aug. 11, 2017 11:23 pm

Lena && Rafi

- Ugyan már, Lena, legyünk őszinték – akármennyire is gondolod rémesnek azokat a fánkokat, ha voltak olyan jók, hogy elhozd őket, akkor már fényévekkel ehetőbbek és finomabbak, mint amit én művelnék a konyhában. Ha az én sütőmből került volna ki, vagy elmehetne önvédelmi eszköznek, olyan kemény lenne, vagy brikett helyett kerti grillezésre, olyan szenes... – vallom be, szégyen vagy sem, a nemlétező főzőtudományomra aztán végképp nem vagyok büszke. Látszik, hogy amíg együtt éltünk Léonie-val, ki töltött el kettőnk közül több időt a konyhában... Még szerencse, hogy egészen jól hozzáedződtem a nomád életmódhoz a külföldi expedíciók során, és kimondottan sokáig elvagyok hideg élelmen itthon. A városban meg úgy is akad minden sarkon legalább három étterem, hogy a házhozszállításról már ne is beszéljünk. Lehet, hogy nem a legegészségesebb, de azért nem rossz.
- Ne is mondd... őt is hozni akartam, de sajnos Disneylanddel szemben semmi és senki nem rúghat labdába. Még hogy kisasszony? Most éli a királykisasszonyos korszakát! – sóhajtok, mert legyünk őszinték, ilyenkor pont nem annyira könnyű a lányos apák dolga. Határozottabban jobban próbára teszi az ember idegeit az, ha 120.-szor kell végignézni a gyerekkel ugyanazt a hercegnős mesét ami már elsőre sem érdekelt vagy kötött le, mint mondjuk egy fiúval focizni az udvaron...
- Abszolút! Bár én elfogult vagyok. – teszem hozzá, az meg már más kérdés, hogy ő is olyan fotogén alkat lesz, mint az édesanyja, ha egy szakadt zsákot húzna magára, még az is jobban állna rajta, mint máson a legmárkásabb holmik. Mindenesetre jót mosolygok Lena alakításán, ahogy Rosie-t utánozza, már csak egy pörgés hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a produkció.
Amilyen könnyed, csevegős hangulatban találkoztunk a metró megállónál, annyira csendesedünk el mindketten, miután már legalább egy órája az erdőben bandukolunk. Nem mint ha zavarna a csend, szerintem igenis megnyugtató tud lenni, ha nem arról a kínkeserves hallgatásról van szó. Hallgatni a fák levelei közt susogó szelet, a madarak énekét, a patak csordogálását, az erdő megannyi apró zaját már önmagában felér egy kész relaxációs kúrával, most mégis, valami megmagyarázhatatlan okból mégis úgy érzem, hogy oda van a mellettem sétáló hölgy hallgatásának. Talán az arcán átsuhanó érzelmek miatt? Történt valami, ami a szívét nyomja, vagy csak egész egyszerűen nehezebb napjai voltak a munkahelyen?
Már épp rákérdeznék, hogy minden rendben van-e, amikor a szemem sarkából mozgolódást veszek észre, és megállásra intem Milenát is magam mellett... hogy aztán néhány pillanatnyi feszült csend és várakozás után felbukkanjon az őzsuta és borja egymás mellett, a patak partján. Segítek is, némán, lassú mozdulattal mutatva, melyik irányba kell nézni, amikor pedig Lena biztosít róla, hogy csendben marad, mint a sors fintora, egy szempillantással később már roppan is valami a talpa alatt, hogy még én is összerezzenek a hangra, hiába nem volt hangos. Így viszont egy szempillantás alatt lebukunk, és mielőtt még bármit is mondhatnék a mellettem állónak, a két jószág sebesen beleveti magát az erdő sűrű aljnövényzetébe.
- Semmi baj. Ha szerencsénk van, akkor talán látunk még néhányat. Mókusokat biztosan fogunk, rengeteg van belőlük erre. – szólalok meg immár rendes hangerőn, miközben a tekintetemmel a kosárkája felé intek – Bírod még hozni, vagy átvegyem én? Esetleg csökkentsünk egy kicsit a súlyán? – ajánlom fel lovagiasan - Egyszer akár sütögetni is eljöhetnénk. -  még mindig könnyebb kerülgetni a forró kását, mint rákérdezni valami olyasmire, aminek esetleg kellemetlenebb téma lesz a folytatása.

■ ■ ugyan már! szeretem a hosszú reagokat, pláne, ha igy olvastatja magát ^^ ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
334
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sofia Larbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Szer. Aug. 16, 2017 4:16 pm


Rafi && Lena
Fánkok, család, gyerekek vagy éppen olyan témák, amelyek tökéletesen lefedik a semleges beszélgetés fogalmát. Pedig ha az ember képtelen a másiknak megnyílni, akiben alapvetően is sokkal jobban megbízik mint bárki másban, akkor ott komolyan el kell gondolkodni a kapcsolat jellegén. Figyelem a mellettem lépkedő férfi arcának minden rezdülését, amidőn ajkai a maguk egyszerűségében formálják a szavakat…a szerény vállvonását, vagy éppen a büszke, rejtett vagy talán nagyon is akaratlagos mosolyt, ami akkor jelenik meg az arcán, mikor a lányáról beszél.
- Rafi, én ezt a fánkot akkor is elhoztam volna, ha maximum arra jó, hogy frizbinek használjuk valamelyik tisztáson, legfeljebb sűrű bocsánatkérések közepette tálaltam volna a kisasszonynak. Előtted nincs miért mentegetőznöm, te tudod, hogy hozzád hasonlóan mennyire kétbalkezesen bánok a konyhai eszközökkel. Egy szike amúgy is jobban áll a kezemben mint a fakanál és ez így is van jól. Madame Lumér főzési tudománya sokkal jobb, ahogyan azt már tapasztalhattad. És külön könyörögnöm kellett, hogy ezekért a fánkocskákért pár órára birtokba vegyem a birodalmát.- replikáztam a szavaira, noha az enyémben csak egy halovány évődés volt érzékelhető. Madame Lumér három éve volt nálunk, és Francois azért alkalmazta, hogy kiváltsa nem létező konyhai tudásomat, és véget vessen a több éve tartó kísérletezésemnek, hogy a tűzhely környékén is boldoguljak. Nem nekem való, ezt már be kellett volna látnom hamarabb, ám a küzdőszellem, vagy éppen annak bebizonyítása, hogy én erre is képes vagyok, egyszerűen nem hagyta ezt. Az asszonyság, aki immáron a konyhámat birtokolta, apró termetű, gyors beszédű, kissé hadaró fajta volt, kinek keményített, terebélyes ruhája minden reggel makulátlanul surrogott ahogyan a konyhaszekrényhez ért. Kávéillat, fűszeres vaj melegsége, a sült cipó lágysága vette körül, és olyan volt, akár a mesekönyvek lapjairól lelépő nagymamák. Rafit következetesen „állatos-embernek” nevezte és soha nem fért a fejébe, hogy egy hozzá hasonlatos, remek fizikummal megáldott ember miért nem valami tisztességes szakmát választott egykor. Ilyen volt szerinte a pék, az ács vagy éppen a gazdálkodó. Aranyból volt a szíve, és talán csak az sajdította néhanap, hogy a több kilométerre lakó unokáit olyan ritkán láthatta. De neki legalább voltak…nem egyszer jutott eszembe, hogy én nem csupán az unokáimat nem fogom soha látni, de annak az esélye sem adatott meg, hogy legalább egy saját gyermek mosolyában gyönyörködjem. Még mindig ez a téma töltötte ki a gondolataim nagy részét és annyira szerettem volna neki beszélni róla, valahogyan csak egyszerűen belevágni a közepébe, és nekitámasztani a lelkének ezt a bizonytalanul hurcolt terhemet, de képtelen voltam. Inkább tovább kapaszkodtam ezekbe a beszélgetés foszlányokba, életem, vagy éppen a barátságunk könyvéből kitépett lapokba, és úgy hittem minél inkább odázom a dolgot, annyival könnyebb lesz majd beszélnem neki róla. Tévedés volt, mint annyi minden más.
- Királylányos korszak…”én-mindenben-jobb-vagyok” korszak, a lázadó tini korszaka…észre sem veszed és úgy elrepülnek majd az évek a fejed felett, hogy lesznek napok amikor visszakívánod ezt a Disneyland imádó kislányt, aki érett szőlőként csimpaszkodik a nyakadba. Lám még alig pár éve, hogy az apró kis madár testét a kezemben tartottam, most meg már külön akarattal rendelkezik.- legyintettem Rafi sóhajára, és fejrázva pillantottam oldalra, majd újfent vissza rá. Kezem finoman érintette meg a felkarját, majd hagytam lecsusszanni.
- Elfogult vagy. De ki ne lenne elfogult a saját gyermekével kapcsolatosan? És az igazat megvallva Rosie-nak nehéz ellenállni, még ha viszonylagosan kívülálló is az ember, mint én.- noha azért tökéletesen nem neveztem volna magam kívülállónak. Valahogyan attól a pillanattól, hogy megszületett – meglehet az esemény különös volta okán- mindig is közel éreztem magamhoz a pöttöm lánykát. Mint ahogyan a lelkemben lévő űrt is az általam világra segített gyermekek töltötték ki. Egy sok éve kapott ajándékkártya arany betűkkel kacskaringózó idézete jutott eszembe. Hálás szülők ajándéka volt, egy porcelánból készült bölcsőben pihegő csecsemő mellé. Imigyen szólt a felirat: „Egy gyermek kitölti a szívedben azt a helyet, amiről korábban nem is tudtad, hogy létezik és hogy üres.” Az enyémben pedig rengeteg hely volt. A jóisten a megmondhatója mennyire végtelen sok.
Azt hiszem ha akartam volna sem tudtam volna eléggé óvatos lenni ahhoz, hogy ne riasszam el az őzmamát és a borját, pedig nem vagyok az a hirtelen mozdulatokkal hadonászó ember. Sajnáltam, hogy ostobaságom okán az ágreccsenéssel megtörtem a pillanat meghittségét, és szinte másodpercek alatt tovaszökkent a varázslat az állatokkal együtt. Raphaël felé pillantok nyakam kissé behúzva és félrebillenő fejjel, továbbra is hatalmas, bocsánatkérő tekintettel. Lehet tényleg semmi baj, de én sajnáltam. Főleg azért, mert az állandó rohanás mellett olyan kevésszer van alkalmam kimozdulni kicsit. És ha nem ő hívott volna, minden valószínűség szerint most is az irodában ülnék, vagy az ezredik túlórát vállalnám el. Dupla vagy tripla műszak. Csak hogy ne kelljen otthon lenni, és zömében éjszakai műszakot, hogy ne kelljen Guy-al találkozni. Ellenállni képtelenség neki, és én túlságosan erőtlen vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak. Nemet a kis hotelszobára, a tépett borostyánszín tapétásra, az ázott esőtől duzzadó mályvabokrokra az ablak alatt, és a hajnalra amikor haza kell mennem. Mikor a tükörbe nézek néha nem ismerem fel önmagam, és a tisztességem még megmaradt barázdái között kutatom az utat a megtisztuláshoz. A kosárkámra vezetem a tekintetem majd Rafi felé emelem, és ha átveszi tőlem a mozdulatom nyomán, akkor oda is adom neki.
- Köszönöm, azt hiszem tényleg jó lenne. Nem azért mert nehéz, hanem mert….- pillantottam körbe, amikor is észrevettem, hogy mennyire tökéletesen szép, hajlott fűszálakkal díszített smaragd szín, a természet ujjai alatt született szőnyegre tévedtünk. Nem messze tőlünk a patak csordogált, hol az előbb az őzek akartak inni.
-…mert itt jó lesz. És meglehet ha itt maradunk egy kicsit, és elcsipegetünk pár falatot, akkor megnyugodnak az állatok körülöttünk, és tán az előbb megzavart őzek is visszatérnek a patakhoz. Amúgy valami pokrócot hoztál? Mert az sajnos nekem nem jutott eszembe…nem mintha finnyás lennék, jó lesz így simán a fűben is.- akár pokrócra ültünk le akár a fűbe, pillanatokon belül mindenképpen ott ücsörögtem felhúzott térdekkel , államat megtámasztva rajta, kezeimmel átkulcsolva és Rafit figyeltem. Újra meg kellett állapítanom, hogy nyúzott…és valószínű én is hasonlóan festhetek mellette. Megtépázott bennünket az élet, lehet ezért nem volt képes semmi kikezdeni a barátságunkat. Örültem, hogy van nekem…hogy itt van velem, hogy kimozdultam, hogy hagytam magam meggyőzni…jó volt most így.
- Sütögteni? De most komolyan…fel akarod perzselni az egész erdőt két olyan mesterszakáccsal mint mi ketten? Na jó…tréfálok. Én simán benne lennék, feltéve ha…- elakadtam. Francois egy ideje nem nézte jó szemmel, hogy több időt töltök Raphaël-el, mint vele. Pedig ha tudta volna…
Nem akartam befejezni a mondatot. Nem ÚGY akartam ahogyan eredetileg terveztem, így aztán önkéntelenül bukott ki belőlem a kérdés, akár egy megvadult vulkán első porköhögése
- Kissé szokatlanul megviseltnek tűnsz…nézd, én sosem szoktam tapintatlan lenni. Ismersz. De nem vagy éppen a legjobb formádban. Lehet ez a séta jobban rád fért mint rám. A válás visel meg ennyire, vagy a tudat, hogy már semmi nem lesz olyan mint régen? Vagy valami más az ami bánt?- kérdések, valóban olyanok, amelyekre a válaszok is érdekeltek. Tőle. A többi meg ráér…az én dolgaim is.



-------------------------------------------


megjegyzés: Akkor jó, akkor nem fogom vissza magam! catjump  
♥️




A világegyetemben a legnagyobb mennyiségben előforduló két anyag a hidrogén és a hülyeség.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
10
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Tiffany Alvord
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Hétf. Aug. 21, 2017 1:22 pm

Lena && Rafi

- Nézd, akkor legrosszabb esetben frizbiztünk volna egyet, azt úgy is szereti a kisasszonyt. Vagy a B verzió, kutyakeksznek még jó lesz. Mint anyám mézeskalácsai... frissen, melegen még finom, de másnap! – vagy ha nem is kutyakeksznek, valami fogorvosok páciensszerző édességének mindenképp megállná a helyét. Lévén azonban az én gasztronómiai tudásom még csak annyira sem terjed ki, mint Lenáé, így eszem ágában sincs leszólni az övét, sőt! Együtt örülünk a sikernek, hogy az övé legalább ehetőre sikeredett.
- Nekem mondod? Nekem már most is olyan gyorsan repülnek az évek, mióta csak megszületett. Na jó, talán az első pár hónap nem úgy tűnt, inkább valami örökkévalóságnak. – ez az egész koraszülöttséggel járó aggodalmaskodás, problémák, a kórházban töltött megannyi óra és tehetetlenség... A mai napig emlékszem, hogy milyen nehéz is volt, talán az egyik legnehezebb időszak, mióta csak Rosie világra jött. Azóta viszont valóban, mintha egyre gyorsabban és gyorsabban telne az idő... ahogy kimondta az első szavát, megtette az első lépteit, óvodába, majd iskolába ment, most meg? Mire észbe kapok, már az egyetemet is elvégzi és azon kapom magam, hogy már az esküvőjére készül. Na jó, addig azért még jó pár évünk van, de félek, kevesebbnem fog tűnni, mint amennyi valójában.
- Külön akarattal, de még milyennel! No nem mint ha ovisként ne lett volna ugyanez a helyzet. – szép is az, amikor legalább három garnitúra ruhával viszi az ember az oviba a lányát, mert az nem járja, hogy az öltözékük nem illik a többi barátnő ruhácskájához, azt meg honnan is tudhatnánk indulás előtt, hogy Morelék és Durandék kislányáék milyen színt választottak reggel?
- És igen... azt hiszem, egyet kell értenem veled. – mosolyodok el – De téged annyira még nem is mondanálak kívülállóan, hisz hányszor találkoztatok már azóta, hogy megszületett? – nem tudom, mással is tartja-e hasonló kapcsolatot azok közül, akiket világra segített, követi-e az életüket, vagy felismeri-e őket, ha meglátja valahol a nevüket? Esetleg a lányom esetében is csak azért alakult így, mert mi, felnőttek is összebarátkoztunk, és természetes, hogy időnként a lányom is jelent van a találkozásaink alkalmával?
Egy kis időre azonban félbe szakad a beszélgetésünk, ahogy mozgolódásra leszek figyelmes a közeli patak felől, s Lenát is csendre intem, várva, várakozva, valóban lapul ott valami, vagy csupán a képzeletem játszott? Ha nem is túl hosszú időre, de előbukkannak az apró termetű őzek, bepillantást nyújtva a békés, háborítatlan természet egy meghitt életképébe, mielőtt a zajtól összerezzenve el nem tűnnének ismét a szemeink elől.
Ha már felajánlottam, természetes, hogy nyúlok is a felém emelt kosárkáért, igaz, amikor meghallom azt az aprócska „mert” szócskát, csak kíváncsian vonom fel a szemöldökömet, mégis mivel folytatódik a mondandója? Ahogy körbenéz, én is hasonlóan cselekszem, hátha észreveszem azt, amit ő, de mily meglepő, hogy a fától pont azt a bizonyos erdőt nem...
- Pihenhetünk egy kicsit, úgy is egész sokat sétáltunk. – nem mint ha én különösebben fáradt lennék, de attól még jól fog esni némi szünet, arról nem is beszélve, hogy bár az orvosok élete sem könnyű, sem lelkileg sem fizikailag, de valószínűleg nincsenek hozzászokva ennyi gyalogláshoz.
- Azt nem tartom valószínűnek, hogy azok visszatérnének, elég félénk jószágok. De talán látunk még más állatokat, mókust azt biztosra veszem, hogy fogunk, nem is keveset. Pokrócot pedig hoztam, igen! Egy pillanat... – arra a kis időre, amíg elővarázsolom a hátizsákomból, aminek nagy részét a régi, kopott pokróc tölti ki, a kosárkát is visszaadom Lenának, csak amíg le nem terítem és helyet nem foglalunk rajta. Nem a legszebb darab, látszik rajta, hogy régóta jó szolgálatot tesz kiránulások alkalmával, de nem is a szépsége a lényeg, a célnak tökéletesen megfelel.
- Az erdőt csak nem gyújtanánk fel, a tűzrakáshoz talán jobban értek mint a főzéshez. Egy kis sütögetés meg talán rajtunk sem fogna ki... vagy igen? Mást nem kicsit odaégetjük. – vonok vállat komolytalanul, mielőtt Lena felé fordulnék, kérdő tekintettel, szeretne esetleg mondani valamit? Vagy más ötlete támadt?
Talán épp ezért is lep meg annyira, amikor végül megszólal, és teljesen más témával áll elő, sőt, nem csak hogy témát vált, még jól is látja a dolgokat... mondhatnám, már-már félelmetes az, ha ennyire az emberbe látnak, de mit is csodálkozok rajta? Elég jól ismer.
- Részben... – vallom be végül, hisz nem sok értelme lenne tagadni, pláne azok után, hogy már korábban is beszéltünk róla. Az egész már eleve azzal megviselt, hogy nem én indítványoztam és váratlanul ért, de így, ahogy hónapok óta nem bírunk dűlőre jutni egymással, még nehezebb az egész.
- Rosie-t is egész megviseli ez az egész, de valószínűleg úgy sem lesz már soha olyan ez az egész, mint korábban. A munka is sok, igaz ez nem újdonság... – folytatom hezitálva, és érezheti rajtam, hogy ezzel még nem értem a sor végére, de magam sem tudom, hogy lenne a legjobb tálalnom a hírt, miszerint úgy néz ki, nem csak egy lányom van? Pláne, hogy még senkinek sem említettem egy szóval sem, mióta tudomást szereztem róla.

■ ■  nyamm  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
334
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Szomb. Szept. 02, 2017 1:07 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1223
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Kedd Szept. 26, 2017 10:57 am



Rafi & Serge

Megakartam valamilyen mód köszöni Raphaël-nek hogy egész találkozásunk óta támogatott és segített, ha épp elakadtam. Ugyan ez viszonzásra is került, de…mi cimborák tartsunk csak össze jóban és rosszban nem? Ráadásul azon a hétvégén sikerült is elrendezni az új borítót, igazán remek képek születtek, csodás állatokat láthattam ez által. De történtek dolgok, amiket nehezen emésztek meg. Főleg mostanában…Léah terhes és úgy találtam meg a tesztet… áh. Nem akarok megint veszekedést a nővel, de ezúttal lépéseket teszek.
Még jó hogy Rafival megbeszéltük az időpontot, egy közös kiruccanáshoz, szóval összecsomagoltam a szükséges dolgokat. Bulu-t vinni akartam amúgy is, egyedül van, a barátja Léah-val tartott, szóval nem akartam magára hagyni. Szétszedné unalmában a házat…megkötni nem fogom… szóval vittem neki is egy itatóedényt, meg pajtásom ebének is, ha ő is velünk tart majd.
Kisebb késéssel értem be Rafit az indulásunk kiindulópontjához, egy kézpacsival üdvözöltem őt.
- Reggelt. Bocs a késésért…Bulu nem akart egyedül jönni. - fújtam ki a levegőt, majd folytattam.
- Történetek dolgok, de majd később. Mi a helyzet? - indultam meg mellette, megigazítottam a hátamon a táskát, közben őt figyeltem, meg a talajt, hogy hova is lépek a sziklás területen. Nem lenne jó pofára esni és a jóképűségünket taccsra tenni. Kellett ez a kis szabadság, no nem arra gondolok, hogy a lány lelépett kis időre, hanem hogy levegőváltozás kellett már nagyon.
- Kezed meg van? - hallottam a múltkori esetéről, igaz, nem most volt, de még gyógyulgat. Meg a melltartós esetet is halottam. Hát remélem Mézi visszakapta a darabot... arról már viszont nem tudok... fél füllel halottam ezt is. Elnéztem volna őket, ahogy megküzdenek a tavacska veszélyeivel. Tipikus...nők!
- Még nem jutottam el odáig, hogy megkérjem Léah kezét. - kezdem el magyarázni a rövidebb csendet követően.
- Megtaláltam a terhességi tesztet. Kicsit ki voltam rá bukva, hogy így kellett megtudnom… lelépett. Mondjuk meg is érdemlem. - vontam meg a vállam.
- Szóval most ez a harci helyzet, de tudom, hova költözött ideiglenesen, szóval tudom, hogy jó helyen van.
- Szóval jah, apa leszek.
- nem túl boldogan, de kimondtam. Apa leszek. Hiszen az én gyerekemről van szó. Elhúztam a számat, miközben megkapaszkodtam egy fa vastagabb ágában, hogy felhúzhassam magam, majd visszapillantottam Rafira, kezemet is nyújtottam felé, hogy könnyedén feljusson.
- Szóval most ott vagyok, hogy a szakadék szélén toporgok… szeretem Léah-t meg minden…de ez a gyerektéma… - fejemet ingatom közben.
- De majd kitalálok valamit. Csak meg kell emésztenem... hallottam a kirándulásról. A lányod jól van? - érdeklődtem meg tőle, hiszen ő is ment Léah-val a gyerekekkel a kirándulásra.
- Megint satuba fogott? - mosolyodtam el szélesen, majd megpaskoltam a hátát. Nem tudom meddig fogják bírni a volt feleséggel, de a kis asszony nagyon nem akarhatja, hogy széthulljon a családja. Mondjuk megértem, mert én sem akarnám.
- Tulajdonképpen bírod még a strapát, vagy már őszülsz? - érdeklődöm, de ezúttal már komolyabban, közben meg állok kifújni a levegőt és körülnézni, hogy jó fele jöttünk-e.




avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Okt. 05, 2017 6:30 pm

Serge && Raphaël

Mióta Léáék elköltöztek, és csak heti pár napot töltött nálam Rosie – már amikor nem vágta be a durcát, hogy egyikünket sem akarja látni, mert tönkre tettük az életét – egészen sok szabadidő szakadt a nyakamba... Ennek nagy részét vagy az állatkertben töltöttem, vagy otthon a ház körül próbáltam lefoglalni magam. Kutyasétáltatás, barkácsolás, szerelés, meg társai. Sőt! Apasági teszt ide vagy oda, végül örültem, hogy legalább Sam odaköltözött, és nem csak a háziállataimmal tudtam kommunikálni. Nem mint ha ők nem örülnének nekem bármikor, de elég egyoldalú a társalgás úgy, hogy csak én beszélek...
Ma reggel viszont hétvége lévén azt beszéltük a szomszéddal, hogy ideje lenne csavarogni egyet a környéken, ha már az állatkertes – albumborítós feladatot is sikeresen teljesítettük, és mindkettőnkre ráfért némi kikapcsolódás. Rám mindenképp, de elnézve a karikákat a szeme alatt, ő is néhány nehezebb napot tudhat maga mögött.
- Semmi gond, úgy se rohanunk sehová. Nem akart jönni? Bezzeg Torpedo... amint meglátta a pórázt, hogy sétálni megyünk, vissza se lehetett fogni! – igaz, eddig más névre hallgatott a dalmatám, de miután múltkor ő tarolta ki a széket alólam, aminek következtében közelebbről is megismerkedtem a teraszajtóval, úgy döntöttem, átkeresztelem. Így jobban passzol a neve a hamari természetéhez.
- Huhh, a helyzet? Hát az egyre komplikáltabb. Nem elég a válás miatti civakodás, most már Rosie is kő keményen hangoztatja a véleményét róla. Eddig az volt a bajunk, hogy magába folytotta az érzéseit, most meg? – csóválom a fejemet, hallottam már sokszor a sablonos, elcsépelt, gyereket-nevelni-nem-könnyű hülyeséget, de mostanság abszolút egyet tudok érteni vele.
- A kezem még meg, csodával határos módon, de már nem is számolom, hányszor kellett újra javítgatni a varratokat, mert ezért-azért-amazért felszakadtak. De hála az égnek, már megszabadultam az utolsótól is! – felelem megkönnyebbülve, igaz, nem két hét volt, mint előzetesen beharangozta azt Maisie, hanem majd’ egy hónap, de ezt is túléltem.
- Nem? Hogyhogy? Történt valami? – kérdezek vissza értetlenül, hisz mikor mondta még, hogy erre készül? Ennyire inába szállt volna a bátorsága, vagy többről lenne szó? S ahogy tovább hallgatom, hamar be is bizonyosodik, hogy az előbbi.
- Óóó... – felelem csendesen-diplomatikusan, miközben hallgatom, ahogy bővebben is kifejti a dolgot, az pedig, hogy milyen átéléssel beszél róla, nos... nem lehet könnyű. Azt nem mondom, hogy tudom, milyen érzések kavaroghatnak benne, hisz nálunk annak idején teljesen más volt ez az egész.
- Ha megérdemled, vagy legalábbis erre a következtetésre jutottál, akkor meg miért nem mentél még utána, hogy bocsánatot kérj? – teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, miközben a segítségét elfogadva magam is felkapaszkodok a domboldalon. Bezzeg a kutyáink! Már rég odafent csaholnak, igaz, fiatalabbak is mint mi, még kutyaévekben számolva is.
- Miért érzem úgy, hogy nem vagy odáig érte? – természetesen a gyerektémára értem – Ennyire nem szerettél volna családot alapítani? Vagy egyszerűen csak nem most? – akárhogy is, valami biztosan van emögött az egész mögött, ha ennyire rágódik miatta, így ahelyett, hogy elkezdeném a sablonos bölcsességekkel fárasztani, inkább azt akarom megtudni tőle, hogy mi az oka egyáltalán?
- Rosie? Ő jól... legalábbis fizikailag biztosan, lelkileg meg... Te jó ég, eddig azt hittem, hogy én viselem rosszul a válást, de egyre inkább úgy tűnik, tévedtem. Alig lehet vele bírni mostanában, mint ha valami túlpörgött kamasz lenne, aki épp a lázadókorát éli. – panaszolom teljes átéléssel, mert a fenébe is, néha már-már a lelki terror határát súrolgatja, amit bevet ellenünk, szülei ellen. Ha nem a saját gyerekem lenne, biztos, hogy már rég lepasszoltam volna valakinek, szenvedjen vele más...
- Egyelőre még bírom, de ha így folytatjuk... Bár inkább őszüljek, mint kopaszodjak, az még mindig jobb. – nevetek fel kínomban, mielőtt visszaterelném inkább felé a témát – És, neked van már valami terved, hogy hogyan tovább?

■ ■  ~ ~ ~  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
334
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Okt. 12, 2017 5:37 pm



Rafi & Serge

Az ő kutyája megállíthatatlan. Önfeledt és szórakoztatja a társaságát. az enyém lustán ballag mellettem, mióta a társa lelépett, azóta visszavett, de csak idő kell neki és máris beleveti magát Torpedo oldalába játékosan.
A lányuk nehéz eset lehet, főleg, hogy így a válás is képben van, meg ezek szerint a nem tetszését is a szülei képébe vágja.  
-  Nehéz lehet. Főleg ha nem érti meg a dolgot… - egy 10 éves csaj és a válás…
- Van még türelmed remélem. Léonie vérnyomása rendben? - az övéről tudok, elég olykor ránézni, egyből tudom, mi játszódik le benne. Nem tudom melyik lenne a jobb dolog. A tényleges válás, vagy az hogy hagyják az egészet a francba. Maradjanak házasok, de semmi más ne legyen közöttük…
A megjátszás meg természetesen jön amúgy is. Egy gyerek ezt meg nem látja, max ha nagyobb lesz… csak feltűnik neki. Nem mintha én ezt tenném. A sérülésén meg elvigyorodom és megingatom a fejem.
- Sose tudsz nyugton maradni, mi? - ismerem már, 10 percre nem tud nyugton elmaradni, mindig alkot valamit, szóval csoda, hogy egyáltalán begyógyulnak a sebei… és nem marad utána nagyobb, látható heg. Az meg hogy nincs több varrat, reméljük hosszabb távon marad így.
Mesélek neki erről arról, hogy mekkora barom vagyok, hogy elengedtem Léah-t, de ki kell agyalnom valami bocsánatkérés félét. Csak úgy nem állíthatok oda, hogy benyögjem neki, hogy bocs, szar alak vagyok, azt akarom, hogy vissza gyere. Ide ennél több kell. Ő mást érdemel, másmilyen felvezetést.
- Nehéz. Én az a típus vagyok, aki ezerszer átrágja a dolgokat, elrendezek magam körül mindent, hogy emelt fővel állhassak elé. Meg nem csak ez van haver. - akadok el egy pillanatra, meghallgatva őt is.
- Nézd…emlékszel a balesetre, hat évvel ezelőttről? - érdeklődtem tőle, kissé már könnyebben beszélek róla, most hogy Théo-nak vallottam először. Igaz, kissé nyögve nyelősen és félrészegen, de emlékszem rá, minden egyes szavára. Innom kellene, úgy megeredne a beszélőkém.
- Nem egyedül ültem a kocsiban. Egy lány is velem volt. Terhes volt, a baleset indította meg a szülést… - elakadok és köhintek egyet, ezt így felvezetésként.
- A nyolcadik hónap legelején születtek meg az ikrek…a fiúk a szomszédból, Tate-ék. Úgy néz ki…a fiaim. Még nem csináltam apasági tesztet, tudod milyenek a dokik…nem akarom, hogy szétszedjen a média, meg őket is. - húztam el a számat, miközben a dokiról beszéltem. Titkos kapcsolat, mi? Viszony volt ez… amiről senki sem tudott, csak a falak suttogták vissza a kéjes éjszakákat és az elsuttogott szavakat. A nő azóta már meghalt pár éve, még mindig látom magam előtt az arcát, a levelet és a belevésett szavakat. És mindez az én vállamat nyomja. De vége lesz ennek is egyszer.
- Nem állok még készen. Legalábbis így éreztem napokkal, hetekkel, hónapokkal ezelőtt. De Théodore ráébresztett pár dologgal kapcsolatban és igaza van… tovább kell lépnem. Théo nagyon bírja Léah-t… már csak miatta, érte is végig csinálom. - sóhajtok, majd elnevetem magam.
- Tudod mi a vicces az egészben? Hogy fogalmam sincs mit mondhatnék Léah-nak azon túl, hogy egy idióta vagyok. Valami felvezetésen gondolkodtam…. üres „kézzel” nem állok elé. Belegondolva… ha a két fiúcska nem az enyém… talán örülni is fogok. Mert Léah az én gyerekemet hordja a szíve alatt… ebben biztos vagyok. - a kutyákra nézek, Bulu valamit nagyon ás, szimatol, majd beljebb hatol az erdőbe.
- Bulu! - kiáltok utána, még hallom az ugatást, ezért megkönnyebbülök, tudom az egy ugatás jelentését. Rosieről mesél, szóval tényleg nehéz eset lett a válási dolgok miatt. Tényleg nem akarja, hogy az apjáék szétbombázzák a fényes kis életét. Ki akarná? Melyik gyerek akarná? De attól függetlenül békén hagyhatná a szülei idegeit… lehet ezt békésebben is intézni, nem? Ezt tőle kéne majd megkérdeznem. Belebokszolok a vállába.
- Őszülsz haver, őszülsz! - lassan már én is, de ő már belelépett a korba, bár inkább az idegállapota hozza majd elő? Ki tudja.
- A válást mind megszenveditek. Vagy ő általa, vagy cakkom pakk az egész... - haladunk tovább az emelkedőn, néha a fa ágába kapaszkodva húzódom föl, segítek Rafinak is, a továbbiakban egyenesen haladunk tovább, egy egy nagyobb bukkanón keresztül. Az ebek egymással szórakoznak, játszanak, kergetőznek, oda morranak a másiknak. Mintha tudnák, hogy hova mennénk. Rafi kérdésére tarkót vakarok, majd hátra pillantok a válla felett a mögötte elhúzódó tájat figyelem.
- Hát... - nézek rá végül, majd felé fordulok teljesen. - Még várok. Egy keveset, tényleg csak egy keveset. Elé állok és bocsánatot kérek. Nem engedem, hogy a gyerekem az apja nélkül nőjön fel. - őszinte vagyok és határozott. Ezt már eldöntöttem, főleg miután Théodore beszélt velem... ő se akarja elveszíteni a lányt és az unokaöccsét sem.
- Hiszen ez a lány képes volt beilleszkedni a Duboisok közé. Nagy szó... szóval ezt nem hagyom elúszni.
- fordulok is meg egy mosolyt követve, haladok tovább, mellettem lévő bokorból kiugrik két nyúlféle és elszaladnak, persze a két kutya egyből utánuk vetik magukat. Letarolva minket gazdikat.
- Ez most komoly? - nevetem el magam, persze aggódom azért, hogy a két kutya hova mehet el nyulakat hajkurászva... de nem aggódom túl a dolgot, pedig kéne...




avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Nov. 02, 2017 9:57 pm

Serge && Raphaël

- Tíz éves, szerinted mennyire megértő ezzel kapcsolatban? Semennyire. - nevetek kínomban, mert hajjaj, tudnék ám sztorizni bőven arról, mi mindent alkotott a kisasszony, vagy épp vágott a fejünkhöz az elmúlt hetekben... Tönkre tesszük a nyarát, az életét, mindent, ami szép és jó, milyen önzők vagyunk, puhányok, kétszínűek, meg tudja a fene, mi minden még, amiért így döntöttünk, miközben ő teljességgel ignorálja minden magyarázatunkat.
- Még van, de erősen fogytán, Léa vérnyomása meg... nagyjából mint az enyém, konstans szinten tartva. - húzom el a számat, mert bár nagyon nem emlegette, de elég csak ránézni, amikor belendül Rosie és mondja a magáét... Tekintve, hogy többet van nála a kislány, mint nálam, képzelem, ő is hogy kaphatja az áldást.
- Most őszintén, Serge, te talán szeretsz otthon ücsörögni naphosszat, mint valami nyugdíjas? - kérdezek vissza, mert lehet, csak én vagyok ilyen defektes, de ez van, valahogy nem kenyerem a hosszas tétlenkedés. Ami egyrészt jó, másrészt meg rossz, pláne, amikor valami sérülés azt kívánná.
- Oké, hogy valamennyi előkészület nem árt, mert ilyen helyzetben elég szarul is elsülhet a nagy laza spontaneitás, no de ezerszer...? Akárhány verziót is rágsz át, úgy is lehet még váratlan fordulat, amire nem számítasz. Bár az tény, hogy jóval kevesebb. - adok igazat neki, és valahol irigylem, hogy ilyen megfontolt tud lenni, hasonló esetben én biztos előbb szánnám rá magam, hogy menjek, mintsem ennyit rágódjak rajta.
- Igen, emlékszek... miért? - torpanok meg a mondandómban, miközben felidézem a történteket magamban, s továbbra is hallgatom Serge-t, apró bólintással jelezve csak közben, hogy követem a mondandóját.
- Hogy mi? Ez most komoly? - kerekednek el a szemeim, és kedvem támad rákérdezni, hogy ugye ez csak valami vicc, de ez tipikusan nem az a téma, amivel az ember csak úgy viccelődne... nem egy ilyen szituációban, környezetben, vagy felvezetés után.
- Te jó ég, lassan tényleg olyan lesz az utcánk, mint a Lila Akác Köz abból a régi sorozatból, mi is volt a neve, Született feleségek? - kérdezek vissza időhúzás gyanánt, mielőtt kitalálnám, mégis mit mondhatnék erre az egészre, pláne, hogy én is ismerem Tate-éket, annak ellenére, hogy túl gyakran nem beszélek velük.
- Hát, elég... necces így, az tuti. De ha ez segít, az orvosi titoktartás úgy is köti az orvosok kezét, úgyhogy nem valószínű, hogy kiszagolná a sajtó, pláne, ha tényleg bővül a család nálatok. Vagy talán jobb ez a bizonytalanság? - mondanám, hogy ha nem mondta volna, valószínűleg sosem jöttem volna rá, hogy köze lehet a szomszéd gyerekekhez, bár mentségemre szóljon, sosem volt különösebben jó szemem az ilyen közös vonások felismerésében. Az meg fel sem merül bennem, hogy mennyire azt sugallják a szavaim, hogy nekem sem ismeretlen ez az apasági-teszt téma.
- Mire nem jók a testvérek, nem igaz? Amúgy ha ez megnyugtat, a többség így érez. Mi vártuk Rosie-t, mégis volt nem kevés félsz bennünk, hogy vajon mennyire sikerül helyt állni, vagy mennyit fogunk bénázni, de... megéri, hidd el. - még ha vannak nehezebb pillanatok is, de hol nincsenek az életben?
- Felvezetésnek az se rossz. Mondjuk, hogy sajnálod? Vagy szeretnéd jóvá tenni? Könyörgöm, Serge, művész vagy, a kreativitásodból élsz, nehogy már pont itt blokkolj le... - paskolom meg a vállát, csak fel a fejjel! Mondjuk esélyes, hogy nem lesz egyszerű, de nem hinném, hogy Dominique olyan szőrös szívű lenne, hogy keresztben lenyelje, vagy a porig alázza az igyekezete ellenére.
A kutyák közben önállósítják magukat, és távolabbra merészkednek tőlünk, amíg mi a családos élet nehézségeiről regélünk egymásnak, igaz, attól nem tartok, hogy eltűnnének... legalábbis az enyém ahhoz túl nyuszi lenne, hogy egyedül vágjon neki az erdőnek, még ha hajtja is a kíváncsiság.
- Mit mondhatnék? Inkább őszüljek, mint kopaszodjak... - sóhajtok együttérzéssel, és amúgy is, a kor sok embernek jól áll, nem igaz?
- Meg, de mégis, mit lehetne tenni? Próbáltam már beszélni róla Léával, hajthatatlan. Innentől meg... veszett fejsze nyele. - akár egy kapcsolat, úgy egy házassághoz is két ember kell, és ha az egyik kerek perec kijelenti, hogy köszöni, de részéről ennyi elég volt, akkor sok mindent nem lehet kezdeni a helyzettel, akármennyire is neheztel érte a lányunk. Kétlem, hogy díjazná azt, hogy csak miatta maradunk együtt, és teljességgel megutáljuk egymást.
- Te tudod, haver, de azért túl sokat ne várj. Hidd el, annál rosszabb, és nehogy túl késő legyen. - valóban kár lenne érte, ha ilyen hülyeség miatt buknák el a dolgot, holott milyen jól megvannak egymással.
- Ne is! Ki tudja, van-e más hasonló a Földön? Gondolj bele, ha ő az egyetlen ilyen, és futni hagyod. - húzom az agyát komolytalanul, amikor a közeledtünkkel sikerül két tapsifülest megijesztenünk, és ennyit arról, hogy a kutyáink nem merészkednek túl messzire a közelünkből. Tévedni emberi dolog, lehetne a nap mottója.

■■  ~ ~ ~■■credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
334
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Serge Dubois tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Vas. Nov. 05, 2017 1:03 pm



Rafi & Serge

A tíz éves gyerek és a válás téma. Melyikük akarta ezt az egészet a legjobban? Melyik választaná inkább a nyugalmat? A békét? Egy gyerek, aki a nem fogja fel, hogy csak maguknak akarnak ezzel jót, vagy teszik tönkre ezt az egészet. Melyik lenne a legjobb? A válás minden körülmények nélkül? Vagy békében megférni egymás mellett? Bár egy gyerek azt tényleg észre veszi…
Nem jó egy gyereknek bemagyarázni semmit, főleg ha látja, nem is úgy van.  
- Nyugdíjasként? Hát ezt kérdezd meg úgy 55 évvel később… akkor rábólintanék, de most? - ingatom a fejem, nem vagyok túlzottam az az otthonülős típus, még ha olykor napokat bent is tartózkodom a lakásban… ez más dolog, nem a PS játékokat nyomom, nem internetezek órák hosszat, nem TV-zek. Munka miatt csinálom.
Ahogy a balesetre kitérek, ahogy beszélek az állapotos nőről, elég komoly a dolog, s ő is akképp veszi. Nem viccelek. Ez kimaradt annó a mesémből, de megosztom vele, hiszen ezer éve nem is, de sokkal régebben ismerem őt már, mint Léah-t.
Elmosolyodok a Lila Akácos megszólalására, sose láttam a sorozatot, anyám már annál inkább mániákus volt vele kapcsolatban, szép szóval imádta… de szerencsére én már nem futok össze vele egyik csatornán sem.
- Nem tudom… Félek ettől az egésztől… ha mégis az enyémek, hát tényleg szar apa jelölt vagyok…de Raphaël…maradjon kettőnk között… - elég régóta ismerem már őt ahhoz, hogy tudjam, megbízhatok benne. - Azért mondtam el neked, mert mégis haverok vagyunk… jövőre lesz már 20 éve… - vigyorodok el, majd szusszanok. Fogalmam sincsen meglépjem e, de talán jobb ez így, majd teszek valamit… és igen, Théo sokat segített ebben az egészben… de ez a gyerektéma ijesztő.
De bele kell vágnom, nem fordíthatok hátat neki… csak előbb beszélnem kellene vele.
- Rosie koraszülött volt, igaz? Sokat voltál a kórház közelében… de ha időre született volna… szerinted akkor is ilyen izgő-mozgó csemete lenne, nem? - van különbség? Fogalmam sincs, hogyan vészelem át…ha ki is békülünk, ha meg is születik a gyerek…lesz e időm apaként játszani a gyerekkel és nem csak a munkámnak élni? Hogy figyeljek rá, akkor bosszantó dolgokat tenne?
Ahogy kioktat a maga módján, csak mosolyra késztet és jól esik ez a fajta törődése. És igen, tökéletesen igaza van. Egy sajnálom mondjuk nem lesz ide elég, te feltalálom magam.
Szóval Léá akar ennyire elválni, talán már talált magának egy balekot…mondjuk Rafi mellett jó dolga volt, erre lelépne az életéből. Hát remélem hogy rendbe hozható… mint a törött vázák, újra ragasztható az egész. Ha már a gyerek ennyire akarja mindkettő szülőjét… ez az egész dolog…hogy bírja ki? Én már rég tépném a hajamat. Elköltöznék az északi sarkra a pingvinekhez…vagy azok a délin vannak? Mindegy. A lényeg a pingvineken van.
- Nem akarom elengedni… tényleg, komolyan. Oda teszem magam rendesen. Haza hozom. - felelem ezúttal már komolyabban, hiszen ez a terv és meg is lesz valósítva. Valamilyen formában.
- Tulajdonképpen… ha nem lenne ez az egész köztetek Léá-val… milyen szülőnek lenni? Milyen kielégíteni a gyereket úgy, hogy ne legyen se elkényeztetve, de ne legyen az se… hogy nem kap meg semmit? - érdeklődőm, mert mégis csak ő kettőnk közül az, akinek már van egy gyereke.
- Azt hiszem a közeljövőben rám férne egy gyorstalpaló!



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
110
● ● Posztok száma :
Garrett Hedlund
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész ••

Tell me your secrets

Erdős rész
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Erdőségek
» Erdőségek
» Fenyőerdők
» Fumiyuubo erdőség
» Erdőségek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-