Erdős rész
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 2:30 pm ✥
✥ Today at 2:11 pm ✥
✥ Today at 2:05 pm ✥
✥ Today at 1:11 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Erdős rész



✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Erdős rész •• Szomb. Jan. 14, 2017 11:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

[Only admins are allowed to see this image]
Forrás: google

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1223
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Szer. Márc. 08, 2017 2:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Wade & Belisama

Álmosan és kialvatlanul vonszoltam ki magam a konyhába, hogy egy jó erős feketével indítsam a napot. Mostanában a rémálmok egyre többször és egyre erőteljesebben törnek rám, szinte egyetlen nyugodalmas éjszakám sincs miattuk. Többnyire sikoltozva és talpig verejtékben úszva térek magamhoz, akkor sem mindig tudom még percekig különválasztani az álmot és a valóságot. Ahogyan közeledik a harmincadik születésnapom, úgy kezdenek ezek az álmok is egyre sűrűbbé válni. Úgy érzem valamivel el kell foglalnom magam, el kell terelnem a figyelmem az egészről. Mint mindig, most is a munkában keresek menedéket, az egyetlen olyan dologban amely képes a valóságból vagy éppen az eljövendőt illető rémképektől messze rántani. Amikor alkotok, amikor ott állok a létra tetején, és az ecsetem szántja végig a plafont, vagy éppen a fán karcolok által, minden olyan egyszerűnek tűnik. Szeretném ha valahogyan megváltoztathatnám a jövőt, ám erre egyelőre még nincs lehetőségem, vagy jobban mondva fogalmam sincs hogyan is kezdjek hozzá.
Most is itt ülök az aprócska konyha arany színű fényei között, amely az ablakon himbálózó bambusz spaletták rései között szökik be, árnyékokkal vonva be a bútorokat, majd végül engem magamat is. A kávét kavargatom, az örvényébe bámulok, és tudom mit kellene csinálnom, mégsem tudok megmozdulni. Hat napja szereztem ezt a munkát, és úgy érzem hosszú hetekre vagy hónapokra tökéletesen megfelelő lesz arra, hogy elfeledjem egy időre ki is vagyok pontosan, hogy mi is az ami majd vár rám. És azt is, hogy az erő, amelynek a birtokosa vagyok, milyen dolgokra képes, és hogyan veszik majd el, ha annak a közelébe sodor a sorsom, akit egész életemben kerültem. Eddig sikeresen. Apa azt mondja, hogy a Ryan-ek sok évtizeddel ezelőtt elhagyták Dublint, talán ők is az átok elől menekültek, noha azt is mondta, hogy mindez hasztalan. Anyám is megmondta, hogy a végzet kegyetlen, ujjai maróak akár a törött jég, és előbb vagy utóbb a bőrünkbe vájnak és visszarántanak magukhoz, hogy kiköveteljék beteljesedésüket. Mély sóhajjal koccantom a kanalat a pohárhoz és emelem ki belőle, hogy immáron ajkaimhoz emelve kortyoljam a megnyugvást hozó feketét. Egy apró szisszenés, amikor érzem, hogy megsüti ajkaimat, de nem is igazán foglalkozom vele.
Fél óra múlva már az óriási gardrób előtt állok, egy farmerben és egy szürke pólóban, éppen belebújva a kedvenc kék kapucnis pulóverembe. A hajamat felkötöttem, hogy ne zavarjon majd abban, hogy felmérjem pontosan mit is kell majd csinálnom. Igaz, napok óta járom a helyet és minden egyes alkalommal hagyom, hogy egyre inkább magához rántson. Elvarázsolt, ennyi már bizonyos.
A város keleti határában elterülő régi fákkal ölelt erdőben, egy elrejtett kis csapás végén álló kápolnáról van szó. Fehér meszelt falát eddig takarták a sok évtized alatt ránőtt vadszőlőindák, és erőszakosan pöffeszkedő moha halmok. Ajtaját korhadtra ette az idő, és a tetőszerkezet is helyenként óriási lukakkal mered az éjszakai égbolt felé, hogy a csillagokat eressze be a megtört mozaikkal kirakott márványkövezetre. Az egész szinte meseszerűen ódon, mégis a természet megóvta azt az utókor számára. Az uradalmat, melyhez ez az erdőség is tartozott megörökölte egy bizonyos Henry Dorremont nevű férfi, valamilyen sokadik ágon rokona a korábbi birtokosának. Nem is annyira a ház, vagy a több hektárnyi szántóföld, a rengeteg birkából álló nyáj, esetleg a gazdasági rész, vagy a személyzet összetétele érdekelte őt, hanem az erdő mélyén lapuló aprócska kis kápolna, mi romjaiban is méltóságteljesen dacolt az idővel. A nap átsütött a sűrű leveleken, néhol még sok évtizedes avar is lapult egymáshoz, mert hát ki lett volna, aki azokat eltakarítja onnan. Tetején ott ragyogott egy maszatos, ó-arannyá kopott csillag, mely az egyetemes vallás jelképét hirdette. A belső terekben egykor szebb időket megélt freskók dicsérték megannyi vallás istenét, a természetet, a világ csodáit, vagy éppen magát az embert ahogyan sokasodva betölti a bolygót. Amikor először jártam ott, megéreztem azt a semmihez sem fogható erőt, amelyet egykor volt boszorkányok sóhajai hagytak maguk mögött, hirdetvén utódjaik számára, hogy részesei voltak ennek a helynek. Még sok évszázad múltán is éreztem a levegőben, a falakban gomolygó füst szagot melybe fűszereket, és áldozati állatok vérét keverték. Így adóztak a természet elemeinek, így adóztak mindannak amit kaptak….így adóztak a hatalomnak, minek birtokosai lehettek. Ezek az idők már messzejárnak, mégis emléküket itt hagyták, és engedték, hogy én magam is érezzem azt. Amikor először jártam ezen a helyen ujjaim között finoman görgettem apró fuvallatot, és megrezegtettem velük a leveleket, vagy éppen a segítségükkel kukkantottam be oly helyekre, melyeket hosszabb idő lett volna kiásni. Magyarázatra nem is volt szükségem, Mr Dorremont pontosan tudta ki vagyok, noha személyemet illetően másoknak nem adott felvilágosítást, pusztán annyit, hogy én leszek majd aki a festményeket és a karzatot helyreállítja, illetve annak kivitelezését levezényeli.
Ma már nem egyedül vagyok, amikor megérkezem. A sok teherautó a fák közé félig bedőlt valaha jobb időket megélt terepjárók, az oldaluknak dőlt, cigarettájukat lassan, és elmélyülten pöfékelő munkások hirdetik, hogy a mai nappal megkezdődnek majd az érdemi munkák. Ezért is öltöztem én magam is úgy, hogy minél kényelmesebb legyen majd, nem egyszer az éjszakába nyúló tennivalók közepette. Mert számomra nem létezett olyan, hogy munkaidő, vagy leteszem az ecsetet akkor amikor éppen csak próbálok megfejteni egy elmosódott figurát. Néha azt sem veszem észre, hogy beesteledik, hiszen a látásom így is tökéletes, és ha akarom akkor elegendő fény vesz körül. A nappalok és az éjjelek ilyenkor egybemosódnak és a világ egyetlen ponttá válik a szemeim előtt, melyet a múltból itt felejtett kopott emlékek sokasága rejt.
- Nahát, Miss Walsh! Mennyire örülök, hogy ismét eljött. Nem fogja elhinni, de sikerült szereznem magának valamit!- az öblös, de lelkes hang gazdája maga a tulajdonos, aki bár kérte, hogy bizalmasabban nyugodtan szólítsam őt Henry-nek valahogyan nem jött a számra, illetőleg én sem engedtem neki, hogy a keresztnevemen szólítson. Nem, semmi bajom nem volt vele, egyszerűen csak az üzlet az számomra üzlet, a munka pedig munka, ahol nincs helye ilyesminek. E tekintetben azt hiszem kissé régimódi nevelést kaptam, ahogyan egyébiránt még elég sok minden másban is.
- Izgatottan várom, Mr Dorremont, ne csigázzon!- engedem, hogy az épület felé húzzon magával, megragadva a karomat. Süt belőle az alapvető izgatottság, annak okán, hogy valami különleges dologgal készült a számomra. És nem is okoz nekem csalódást, mert amikor megpillantom a vörös pillangókkal ékített, nagy és cikornyás “B” betűvel ékített faládákat nem is akarok hinni a szemeimnek.
- Valódi skót, Butterfly olajfestékek! El sem hiszem! Maga tényleg csodákra képes!- őszinte lelkesedésemnek adva hangot mosolygok rá, és a ládák mellé lépve tenyeremet végighúzom az egyiknek a tetején. Azt már pár napja megállapítottam, hogy az eredeti freskóknál ennek a cégnek egy korábbi gyártású festékeit használták, de nem hittem volna, hogy Mr Dorremont hajlandó lesz külön azért Skóciába utazni, hogy szerezzen belőle, méghozzá majdhogynem az összes, általam összeírt árnyalatból.
- A magáé, mint a tizenkettő láda.- biccentett fejével a holmik irányába, majd hallván, hogy valaki igen izgatottan a nevén szólítja, bocsánatot kérve sietve távozott, magamra hagyva a különleges darabokkal. Nem mertem még őket felnyitni, csupán gyönyörködtem az összepakolt ládákban, és azon gondolkodtam, hogy hol is tároljam majd őket pontosan, ahol biztonságban lesznek. Nem attól féltem, hogy ellopják, sokkal inkább a napsütéstől vagy éppen attól, hogy könnyedén kifakulhat a színük. Végül úgy döntöttem, hogy egy gödröt fogok ásatni hátul a galagonya bokrok között amelyet bűbájjal védek meg kivált a természet erőivel szemben, és persze avatatlan kezek elől is biztosítom majd a ládákat. Izgatottságom egyre fokozódott, melynek legbiztosabb jele a körülöttem lassan feltámadó szél, midőn kavarogva, kacagva gurult át a levelek között, a bokrok virágait csiklandozta és a lábaim alatt futott fel a kápolna falán a magasba szökő éppen csak zöldellni kezdő vadszőlő levelek között. Élvezettel hajtottam fejem bele, amikor ág roppant a hátam mögött és riadtan fordultam meg, a szél óvatosan engedte el felborzolt hajamat, még utolsó csókját lehelte orcámra aztán elcsendesedett, mintha itt sem lett volna. Egy férfi állt ott, a ruhájából ítélve az egyik munkás, és meglehet azok közül való, akiket Mr Dorremont mellém rendelt az állványozási munkálatokhoz.
- Segíthetek? Maga….maga lenne az egyik ács a freskókhoz?- vontam fel kíváncsian a szemöldököm némi bizonytalanság kíséretében.
- Ugye magát küldte Mr Dorremont?- kockáztattam meg egy újabb kérdést, és csak reménykedtem benne, hogy az előbbi kis incidensnek nem volt tanúja.


■ ■ TSFH- Casablanca ■ ■Megjegyzés: Még bele kell jönnöm  doboz  ■ ■credit

avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Szer. Márc. 08, 2017 8:07 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Könnyebb volt a dolgom, mint azt álmodni remélhettem volna azóta, hogy elindultam Osloból. Egy akkora városban, mint Dublin – és a környező részei –, nem éppen tűnt a legegyszerűbbnek felkutatni egyetlen specifikus banyát. A kutatómunka általában jóval tovább tart, ez alkalommal viszont vagy az égiek vannak velem vagy csak rohadt nagy mázlim van, magam sem tudom melyik a valószerűbb. Feltehetően egyik sem, de jelen pillanatban nem is érdekel, hogy minek okán redukálódott le a dolgom és oldódott meg a feladatom nehezebb része. Mert az meg sem fordul a fejemben, hogy az átok is azon dolgozik, minél előbb egymásra találjunk.
Nem tudom mi kellett ahhoz, hogy ugyanabba a pubba térjünk be előző este mindketten azzal a bizonyos fickóval, akinek most a birtokán járok. Egyik feles a másik után gurult le a torkán, biztatás nélkül, az alkohol pedig a legszorosabb csomóra kötött nyelvet is megoldaná idővel, az ő esetében azonban még csak nem is volt szükség arra, hogy nagyobb mennyiséget tegyen a magáévá, annál jóval előbb adta fecsegésre a fejét.
Azt már régen megtanultam, hogy minden információra figyelni kell, sosem lehet tudni, hogy melyik vezethet nyomra, főleg ha a természet abnormalitásairól és a felkutatásukról van szó. Igaz ebben az esetben nem megmagyarázhatatlan esetek elmesélése pergett le ajkairól, de bőségesen elég volt kiejtenie azt a nevet, amire vadászkopóként haraptam rá. Büszkeséggel ecsetelte mekkora szerencséje van a restaurátorával, én pedig egyre nagyobb elégedettséggel nyugtáztam, karnyújtásnyira vagyok a bosszúmtól.
Az este szó szót, ital pedig italt követett – leginkább őt tekintve –, majd elválásunkkor készséggel pakoltam be egy taxiba, Isten hírével elbocsájtva. Nagyon régen nem aludtam már olyan jól, mint az elmúlt éjjelen. Tudatában annak, hogy hamarosan enyém lesz, amiért eljöttem és végre felszabadíthatom az egész családom a mocsoktól, ami megfertőzi a vérvonalunkat.
Sötét gúnyát öltöttem magamra reggel, majd egy bögre kávé társaságában fogyasztottam el a megfelelő reggelit. Ha harcba indul az ember, akkor nem csak fejben kell készen állnia, a testnek is meg kell adni, amit megkövetel. Energia pedig az élelemből adódik, a reggeli éppen ezért annyira fontos. Bérelt autómba ültem, táskámban több fegyverrel is felszerelkezve. Vadász vagyok – a förmedvényektől elvonatkoztatva is –, ezért mindegyikre van engedélyem és a lehető legjobb alibim arra, miért is vannak nálam.
Az erdő szélén parkoltam le a járművel és vagy húsz perce gyalogolok, az előző este megtudott információk és a természet adta tájékozódási lehetőségek által, míg végre emberek hangjai és különböző munkafolyamatok zajai ütik meg a fülemet. Közel járok.
A gyomrom forog attól, hogy még csak nem is próbálja meg leplezni elferdültségét és ennyire nyíltan, bárki pofájába törölné, azt ami. A felerősödő széllökéseknek és a talaj közelében itt-ott létrejött, az avart felkavaró szélörvényeknek aligha van köze az időjáráshoz. Érdekes az a szél, amely csak egyetlen személy körül kavarog, azonban száz méterrel odébb már nem lengeti meg a fák leveleit…
Az ágra szándékosan lépek rá és az eddig komorságot és undort tükröző képem megváltozik. Mire megfordul és észrevesz, megnyerő, kedvesnek mondható mosoly feszül a pofámra.
- Üdv! – emelem fel az egyik kezem egy rövid intés erejéig a köszöntés tartozékaként, mielőtt zsebre vágnám mindkét mancsom és csak lassú, lomha léptekkel indulnék közelebb, de megtartva a tisztes távolságot állok meg végül.
- Hát.. ács az éppen nem vagyok, de néhány szöget még be tudok verni a helyére egy állványzathoz, ha éppen arról van szó. Segítségre van szüksége? – vakarom meg a tarkómat balommal, végül pedig az állkapcsom kezdem gyűrni a mondat végére.
- Igazság szerint pont őt keresem. Nem tudja merre találom? Előző este nálam maradt a tárcája, szeretném visszaadni neki. – meg a nagy francokat „maradt nálam”, elvettem. Kellett az ürügy a látogatáshoz és a lekötelezettség érzése sem árt részéről, könnyebb úgy manipulálni.
Előveszem a zsebemből a barna bőr tárcát és felmutatom, alátámasztva a mondandómat.
- Egyébként Wade vagyok, maga? – nyújtok felé kezet és lerövidítem a közénk feszülő távot két közeledő lépéssel, továbbra is a képemre feszülő mű, de barátságosnak tűnő vigyorral.
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Márc. 09, 2017 10:10 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Wade & Belisama
A munkám volt az egyetlen mindig is amiben örömömet leltem, amiben úgy éreztem kicsit olyannak vélhetem magam amilyen szerettem volna lenni, és amely születésemnél fogva nem lehetek. Az erő birtoklása bizonyos részről hatalmat ad, kiváltságot, amely jellegénél fogva az átlag emberek fölé emel. De egyben felelősség is, hogy ezzel az erővel soha ne vissza éljünk, hanem az emberek szolgálatába állítsuk azt. A fajtámról született rém mesék egy része valóban igaz, de nem mindegyikünkre. Alapvetően nem vagyunk gonoszak, és nem akarunk mindenkinek ártani. Lényünk határozza meg, hogy az erő mely oldalát szolgáljuk. Egykor született átkunkat éppen az irigység vezette, vagy éppen az, hogy nem tudták elfogadni, hogy nem akarunk ártani még a vadászoknak sem. Az ősöm kapcsolata azonban tragikus véget ért, és ezen törekvésnek a terhét cipeljük immáron generációk óta. Szeretném elfelejteni az egészet, és amikor dolgozom ez egy ideig sikerül is. Jobban mondva nem elfelejtem hanem elnyomom. Nagy különbség alapvetően. De a visszatérő, immáron hónapok óta egyre erőteljesebben kísértő rémálmok mindig emlékeztetnek arra, hogy ki is vagyok, és milyen sors is vár rám. Melyet lehet késleltetni, lehet megpróbálni kijátszani, vagy éppen nem tudomást venni róla, a fejem a homokba dugva úgy tenni mintha nem is létezne, ettől még elkerülni nem fogom tudni. Az álmok által pedig a jövő üzen nekem, egy beteljesülni vágyott átok minden rezdülése, mely ott kopogtat a koponyámon. A világ egyetlen masszív fekete folyammá válik körülöttem, a csillagok összeolvadó pontjai között felragyogó ezüst gömb felém kavarog, hogy ha elér, hideg fénye beburkolja a bőrömet. Fájdalma a szívemig hatol, és arról suttog, hogy a gyűlöletem egyben végtelen és soha nem tapasztalt fájdalmas vágy lesz, a rohanásom, hogy elkerüljem pedig éppen úgy, ahogyan az ősömet az ő karjába űz majd. Nem látom az arcát, csak a szemeit a gömbön túl, sötét alakja a betonon terül el fekete és mindent beborítani vágyó árnyékával. Nem látom őt tisztán, de tudom, hogy engem néz. És szívében életre kelt gyűlölet ugyanúgy mint bennem akarat lesz, és keserves vágyódás. Soha nem leszünk képesek elengedni egymást. Álmomban szinte tisztán és az utolsó porcikámmal is érzem mindezt, és amikor felébredek, akkor veszem észre, hogy milyen vihart kavartam magam körül a szobában. A villámok apró pontokkal cikáznak a plafonon, a szél a függönyön tombol dühében, éppen az én érzelmeim tökéletes kivetüléseként. Én mégis, minden egyes álom után hinni akarom, hogy van ebből valamiféle kiút. Annyira próbáltam másokkal, hogy elkerülhessem a végzetem, más férfiak társaságában, de a betöltetlen üresség volt bennem valahányszor a karjukban ébredtem fel, és rádöbbentem, hogy belőlük hiányzik az amit én keresek: a kiteljesedés, ami jól tudom másnál van. Mintha egy darabot az átok kiszakított volna belőlem egykor, és annak az idegennek adta volna, aki után ismeretlenül is húz minden gondolatom.
Az álmok kavalkádját ma is sikerült messze űznöm, és a munkával végre elterelhettem a figyelmemet, ha kis időre is erről az egészről. Persze mindig visszatért, ahogyan jól tudom ma is vissza fog, és már nem csupán az estékre korlátozódik. Szeretném hinni, hogy a családom mellettem áll, hogy oly nagyon imádott apám majd megnyugtatóan simítja át a hajam, ahogyan gyerekkoromban, és arról beszél majd fürtjeim közé súgva csókolt szavait, hogy nem nem lesz semmi baj, hogy erős kislány vagyok, és mindent, mit a sorsom rám mért végig fogok csinálni. Tudom, hogy keserűség telíti a szivét valahányszor rám néz, mert nem pusztán anyám egykori erejét örököltem, hanem a vonásait is. És kicsit talán megnyugvás számára, hogy a bátyám nem örökölt semmit a Walsh boszorkányok erejéből. Hogy teljes életet élhet. Rob talán ezért sem beszél velem már évek óta, mióta Svájcba költözött. Talán szégyelli akik vagyunk, talán nem szeret….ez mindig hiányzott. A bátyám egész életemben oly elutasító volt velem, mint egy jégfal, amelyhez hiába is bújok, csak a jeges ridegségét érzem.
Minden érzelmet és izgalmat elrejt és magával repít az erdőben életre keltett szellő, mi valahogyan ma pajkos, huncut, kacagó, bolondozó, éppen olyan amilyen a tavasz első, nevető napsugarai is, amik roppanásra késztetik a rügyeket. Néha megfeledkezem magamról, néha szabályozom mit is csinálok az erővel. Most azonban azt gondolván, hogy senki sem figyel, az előbbi történik meg velem. Pont ezért ér váratlanul az ágroppanás mögöttem, mely előbb ellankadó figyelmem miatt eddig észrevétlen maradt számomra. Egyszerre vagyok kissé talán riadt és kíváncsi is. Ha az egyik munkás az, talán nincs félnivalóm, hiszen egyszerű emberek lévén nagyon ritkán veszik észre a körülöttük természetellenesen végbemenő változásokat. Arca kedves mosolyt tükröz, és nincs okom kételkedni abban, hogy nem ártani akar nekem, hanem csupán segíteni, és talán éppen úgy meglepődött kissé mint én magam. A gyomromba erőteljesen belecsapó erőlökés azonban meglep. Mintha láthatatlan ujjak görcsösen ragadnák meg az érzékszerveimet és egészen a szívemig vonszolják az érzést, hogy aztán egy óriási dobbanással figyelmeztessen valamire. A különös, és talán kissé furcsa időben megkonduló lélekharangot azonban meg sem akarom hallani.  Az épület felé sandítok, aztán vissza az idegenre. Nem vagyok bizalmatlan irányába, erről tanúskodik az is, hogy nem hátrálok, amikor pár lépéssel közelebb indul felém. Azonban furcsa és eddig szinte soha nem tapasztalt kíváncsiságom egyre erősebbé válik.
-  Ami azt illeti igen. Mr Dorremont azt mondta, hogy küldeni fog valakit, aki segít az állványok összeállításában. Nem...mármint nekem sem okoz gondot, hogy kalapácsot vegyek a kezembe, többnyire én is segíteni szoktam az összeállításban.- dörzsölöm a tenyerem a nadrágomba két oldalt. Idegességem és zavarom legbiztosabb jeleként. Nem mosolygom, de egy apró ajakrezdüléssel adom a tudtára, hogy örülök annak, hogy felbukkant és talán segít is nekem. Azonban úgy tűnik az öröm és a remény korai, hiszen csak a tulajdonost keresi.
- Öhm..áááh...értem.- bólogatok és a hangom csak egy apró lemondásról tanúskodik. Csuda tudja, hogy miért. A tekintetem elvezetem az ösvényen, amely mellett lassan előbukkanó csalánbokrok ringatóznak az elhaló szellőben, és a fejemmel is abba az irányba bökök egy aprócskát.
- Arrafelé ment, valaki a nevén szólította, gondolom sok a dolga. Szeret mindenről személyesen meggyőződni, és konstatálni, hogy rendben mennek a dolgok. Bár még csak pár napja ismerem magam is. Gondolom a maguk ismeretsége régebbi.- finoman biccentek a kezében tartott tárca irányába. Ha nála van, vagy nála maradt akkor bizalmasabb lehet a kapcsolat, elvégre egy vadidegennek nem vinné vissza az ember a tárcáját. A méretből úgy tűnik, hogy az iratok és a pénz is érintetlen lehet benne. A felém nyújtott kézre nézek, aztán a férfira és megint a kezére, végül újra megállapodnak csokoládészín szemeim az arcán, és ha lassan de én is kezet nyújtok felé. Hagyom, hogy tenyerem az övébe csússzon, és valami különös dolog történik abban a másodpercben amikor megérintem. Egy erőteljes, szinte a semmiből születő apró, pontszerű szúrások sokaságát érzem a kezemben, amelyből felé is juttatok.Döbbenten motyogom a saját nevem, és még arról is megfeledkezem, hogy alapvetően nem engedem senkinek, hogy a keresztnevemen szólítson, kivált ha éppen abban a pillanatban ismertük meg egymást.
- Öööörvendek Wade….Belisama vagyok a restaurátor.- mintha súlyos ezüstgolyókkal lenne tele a szám, oly nehezen gurítom benne egymáshoz csapódó kissé talán zavarodott szavaimat. Égetni kezd a tenyerének érintése így aztán sietve kapom vissza.
- Nekem….én mennem kell megkeresni a segítőimet. Az állványokat fel kell állítani, mert mihamarabb szeretném elkezdeni a munkálatokat, és a festékeimről is gondoskodnom kell.- hadarom szinte egy szuszra, miközben a kezemmel szélesebb mozdulatokat teszek a ház felé, vagy éppen a pillangós ládák felé. A zavaromat az erő uralmának tökéletes elvesztése kiséri, milyenhez foghatót eddig még nem is tapasztaltam. A szél megkavarja az avart a férfi mögött, a fűszálak a lábaimnál megrezzennek, ahogyan reszketni kezdenek az apró, épp csak zsenge zöldben pompázó vadszőlő levelek. Szeretném visszafogni, de nem vagyok rá képes, ahogyan azt sem tudom, hogy pontosan mi is történik jelen pillanatban velem. Megfordulok, hogy a ládáknak szenteljem a figyelmemet, ám a mozdulatom balul sül el, és megbotlok egy kiálló faágban, melynek következményeként teljes súlyommal a ládák közé zuhanok a fűbe.Halk szitkozódások közepette próbálok kimászni a ládák közül, miközben a szél még mindig kavarog, és immáron egyre szemtelenebbül borzolja meg Wade haját is. A különös az egész jelenségben talán csak annyi, hogy mindez alig két méteres sugarú körben történik, kizárólag a közelünkben. Mintha valamit üzenni akarna vele az erő….csak azt nem tudom mit. Az első kétkedő szavaim akkor érkeznek felé, amikor éppen egy ládán támaszkodom fél kézzel.
- Elárulná a családnevét, Wade?- ugyan….ez paranoia...ettől még érdekel. Mert eddigi életem során még soha nem fordult elő, hogy valaki olyan zavart legyen képes bennem előidézni, hogy az erő és  a testem felett is elveszítsem az uralmat. Ez pedig nyugtalanítóan hatott rám.


■ ■ TSFH- Casablanca ■ ■Megjegyzés: Még bele kell jönnöm  doboz  ■ ■credit

avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Márc. 09, 2017 7:57 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nem, kicsit sem vagyok hajlandó tudomást venni, arról a megmagyarázhatatlan húzó erőről, ami a zsigereimig hatóan árad szét minden egyes porcikámban, apró izomfeszülésekkel kísérve. Betudom annak, hogy minden érzékemet glédába állítottam, ugrásra késznek kell lennem mostantól folyamatosan. A figyelmem egyetlen szemvillanásnyi időre sem lankadhat, a gyűlölettel átszőtt undor pedig olyan erővel fullasztja minden egyéb érzésem a tudatalattim egy rejtett zugának mélyére, hogy szemrebbenés nélkül siklom át az eddig még sosem tapasztalt jelenség felett.
Megjátszott minden egyes mozdulat, apró mimika, a tétovának tűnő kézmozgás, a határozottnak hangzó szavak, a megnyerő és kedves személyiség. Még a tekintetem körül barátságosan ráncolódó bőr is a színjáték hozadéka, ahogy a szám sarkai folyamatosan fölfelé görbülnek.
- Oh.. ..hát gondolom, ha ezt mondta, akkor hamarosan valóban jön majd valaki. Bár, ha most kell a segítség, akkor felajánlhatom a két kezem. Tulajdonképpen nem nagy dolog és időm is van. – engedem el a képem és a zsebemből előrángatom a másik kezem is, magam előtt felmutatva, mint a felajánlás képletes tárgyát. Egyelőre túl sokan vannak itt, a türelem azonban az én malmomra fogja hajtani a vizet, nem kell ajtóstól rontanom a házba ugyebár…
Egyetlen pillanatra időzik el tekintetem a zavartságot sugalló mozdulatán, mielőtt megint íriszeihez térnék vissza. Leeresztem a mancsaimat és visszacsúsztatom a zsebeimbe időközben, ahogy laza testtartást veszek fel. A vállaim alig valamivel emelkednek feljebb, amikor megemlítem, hogy ráérek és maradhatok, azt sugallva; rajta áll, hogy kell-e neki az a bizonyos segítség, noha a döntés a látszat ellenére a legkisebb mértékben sem az ő kezeiben van.
A mutatott irányba szintén egyetlen lélegzetvételnyi időre nézek, érdeklődést színlelve, hogy merre is van a pasas, holott a legnagyobb ívben teszek arra, merre is látták legutoljára. Valójában ugye nem miatta vagyok itt.
- Értem. – bólogatok aprókat a kapott válasz kapcsán.
- Nem akarom megzavarni, ha ennyire nagy munkában van. Lehetséges lenne, hogy odaadjam valakinek, aki visszaszolgáltatja neki, amikor megint erre jár? – tétovának tűnően helyezem a testsúlyom előbb az egyik majd pedig a másik lábamra, körül is nézve, azonban a látszat csaló, mert eszemben sincs szem elől téveszteni a banyát.
Hogy mennyire régi az ismeretségünk a birtok tulajdonosával, egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Nem tartozik ide, nem fontos.
- Maga esetleg? Átadná neki, ha megkérem rá? – újabb lépést közelítek felé, a tárcát is nyújtva egy finom mozdulattal és szélesebbre feszítem a megnyerőnek ható vigyort a képemen.
A kézfogás miatti érintés számomra is meglepő, ám a vonásaimra nem engedem kiülni a zsigeri reakcióm, amelyet a bőr bőrhöz érése okoz. Megmagyarázhatatlan az egész, szavakkal le sem írható azaz erő, ami gyakorlatilag letaroló és magával rántó, lelkem háborgó lángjaira pedig hűvös nyugalmat erőszakoló… Egyáltalán nem bánom, amikor elrántja a kezét, a nem kívánt érzés abban a minutumban csökken.
- Én is hasonlóan, Belisama. – ízlelgetve ejtem ki a nevét, töretlen kedvességgel, noha számomra is érthetetlen az iménti tapasztalás emléke.
- Persze, rendben. Sajnálom, hogy feltartottam. – védekezőn emelem magasba mindkét tenyerem, továbbra is fenntartva az eddigi látszatot. Sarkon fordulni azonban nincs szándékomban, így a direkt vagy indirekt akciója, amikor a ládák közé zúg, kifejezetten jól jön. Azt már nem tudom megakadályozni, hogy elessen, de utána lépek és a kezem nyújtom felé.
- Jól van? – nem várom meg, míg elfogadja a ki nem mondott segítségnyújtást, elkapom a kezét és felsegítem. Az érzés ez alkalommal is ugyanolyan bizarr és nem kívánt, így amikor már talpon van, el is eresztem.
- Nem esett baja? – fonom össze a mellkasom előtt mindkét karom, ahogy tetőtől talpig végigmérem.
A kérdésére felszaladnak a szemöldökeim a homlokomon, holott pontosan értem miért is bukott ki ajkai között.
- Tomlyn. Miért érdekli? – akár a vízfolyás, olyan könnyedén hazudok. Nem adom meg azt az előnyt neki, amit a magaménak tudok.
- Biztos nem sérült meg? Hívhatok valakit, ha gondolja vagy arrébb vihetem a ládáit, nehogy nekem még egyszer keresztül bucskázzon rajtuk. – egy apró félvigyorba gördülnek ajkaim, miközben eszemben sincs elvonni róla íriszeimet.
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Pént. Márc. 10, 2017 9:20 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Wade & Belisama
...Tomlyn…
Ide-oda görgettem magamban a nevét, és egy részem megkönnyebbült, egy részem viszont csalódott. Nem is tudom, miért, talán csak a zavarodottság volt amit okozott és amely felett nem tértem napirendre, és talán reménykedtem, hogy majd magyarázat érkezik rá. Persze túl egyszerű lett volna, ilyen régimódian és valamiféle ponyva lapjaira illő romantikus módon szembetalálkozni a végzettel. Én sem gondolhattam ezt komolyan, és talán mégis. De ne rohanjak ennyire előre, hiszen ezt a fajta belső reményvesztést még megelőzte néhány furcsa pillanat, vagy jobban mondva olyan dolgok, amelyek miatt úgy vélhettem tán az általam vágyott nevet mondja majd ki. Volt bennem esetleg félelem? Csak az volt. Mióta az eszemet tudom, rettegem a találkozást, mert fogalmam sincs miképpen fog végbemenni, ahogyan a fáma arról sem szól, hogy mikor. Éppen ezért az idegen férfiakkal való találkozásnak az első pillanatokban a szokásosnál is nagyobb jelentőséget tulajdonítottam. Okkal, úgy vélem. Az életem eddig éveit így éltem le, és nem állítom, hogy egyszerű volt, sőt ami azt illeti egyáltalán nem volt az. Meglehet ezt a különös zavart éppen ez okozza, és persze az, hogy mint minden alkalommal az utóbbi időkben tán úgy gondoltam, hogy a következő ilyen találkozás majd elhozza nekem azt a férfit kivel az átkot beteljesíthetjük. Furcsa belegondolni is, hogy a jövőm egy része már megíródott, hogy egy eddig ismeretlen embernek fogok majd gyermeket szülni, és végzetes módon, és fájdalmasan szeretni. Merthogy ennek is így kell lennie. Ezért éreztem tán mindig a szívem mélyén azt a mérhetetlenül kegyetlen, és szinte tapintható ürességet, melyből hiányzott valaki. Minden elhagyott kedvesből, minden búcsúcsókból, minden napból amelyben valakivel elváltak egymástól az útjaink. Minden azért történt, hogy hozzá majd eljussak. Hozzá, akiről azt sem tudom mi a neve, hogyan néz ki vagy éppen jelenleg éppen hol jár. Meglehet velem szemben áll, zavarodott mosoly csücsül az ajkai szegletében, néha a tarkóját vakarja meg, vagy rejti zsebébe a kézfejét, esetleg kiderül, hogy nem is hozzám jött. Várom, hogy ajkain megszületik majd valami mondat, valami árulkodó szó, amiből tudni fogom, hogy ő az. De mindez e helyzetben úgy vélem túl kézenfekvő és túl egyszerű lenne. Használnom kellene az erőt, hogy súgja meg nekem, csak egy kicsi titkát fedje fel, hogy ő lenne az? De bennem csak a vihar az amely kitörni vágyva tombol, a szívverésem ezerszeres dobbanása  a mellkasomban, az ostoba viselkedésem, vagy az a különös és korábban nem tapasztalt zsibbasztó érzet amely az első érintést kiséri. Mégis mindennek ellent mond a név….
Ám amikor mindez még nem történik meg, amikor nem vagyok még annak tudatában, hogy a végzet ezúttal is elkerül, még várat kicsit, addig csak ostobán viselkedem, nem találom a szavakat, és ujjaim végén megakad az erő, nem érzem, hogy képes lennék bármiféle bűbájra azon kívül, hogy szinte öntudatlan engedem útjára a kacagó szellőt kézfejemből, mi körülöttünk kavarog nevetve. Szeretném én irányítani, de erre is képtelen vagyok. Mintha a mágiám csapdába esett volna, amit az idegen férfi felbukkanása okozott.
-  Én nem is tudom…- sóhajtok egy aprót, és megvonom finoman a vállam, szinte tökéletesen közé húzva a nyakam.
- Rakott már valaha össze állványt? Mármint elhiszem, hogy a két keze tökéletesen alkalmas mindenféle munkára, csak nekem olyan kell, aki tudja is mit csinál. Ott a magasban biztosan akarom érezni magam, és nem szeretnék idő előtt lepotyogni.- pillantok a magasba egy másodpercre, jelezve, hogy a távolság nem nagy ugyan, legalábbis az égbolthoz képest, de azért nem szándékozom a varázserőmet megmutatni senkinek csak azért, hogy ne törjem ki a nyakam. Volt már rá példa, hogy élnem kellett vele, és nem örültem annak, amikor a szájukat tátó, szinte sokkosan pislogó munkások egész csapatával néztem farkas szemet, amidőn megkapaszkodva a levegőben, ott lebegtem az állványok és a föld között. Akkor, számukra nyilvánvalóvá vált kilétem, melyet alapvetően én mindig igyekeztem titkolni. Nem azért mert szégyelltem volna, sokkal inkább azért, mert a magyarázkodás, vagy éppen annak felfedése, hogy ki is vagyok, sosem volt az erősségem. Amiről pedig nem tudnak, az nem okoz gondot ugyebár. Ezért is állapodtam meg a tulajdonossal is, hogy kilétem mindenki előtt titokban marad, mindaddig amíg én magam fel nem akarom azt fedni. Én pedig nem akarom.
- Nem is tudom...lehet mégis jobb lenne ha megkeresné…- csak nézem a felém nyújtott tárcát, és nem merem felé nyújtani a kezem. Az előbbi érintés hatása még mindig ott ég a bőrömön, és nem tudok tőle megszabadulni. Mint egy tüzes pecsét nyomta bele magát érzékeimbe ujjainak érzékelése. Határozottan kellemetlen érzés fog el annak okán, hogy olyan idegtépően kellemes volt. Fájt, de akartam még. Nem veszem el végül a holmit és megrázva a fejem szavaimmal is nyomatékosítom ezt benne.
- Mr Dorremont a jelenlegi megbízóm, de ettől semmiképpen sem több, az ilyen felelősséget pedig nem szeretem magamra venni, kérem ne haragudjon!- bocsánatot kérek, noha nem is lenne miért, mégis egy pici lelkiismeret furdalást okoz bennem, hogy visszautasítom a kérését Miért érzem ezt? Mondanám, hogy nem tartott fel, de az igazság az, hogy feltartott, ugyanakkor szeretném, hogy maradjon. Különös, mert folyamatos kétkedésben tart, és a gondolataim egymásnak mondanak ellent a közelében. Jobb lesz valóban ha hagyom elmenni, és én is teszem tovább a dolgomat.
- Igazán szóra sem érdemes.- legyintek egy aprót, és hagynám, hogy végül távozzon ő is tovább a dolgára, szinte el is feledkezem az állványokról, ahogyan arról a sok ládáról, ami ott tornyosul mögöttem, és amik közé sikerül be is zuhannom. Az esést vissza akarnám fogni, ám különös módon az erőm nem működik, szinte abban a másodpercben cserben hagy, amikor megérezve az esést bele akarok kapaszkodni a levegőbe. Öntudatlanul cselekszem még tán az sem érdekelne, ha szemtanúja lenne a férfi az egésznek. Mégis végül úgy esem el, ahogyan bárki más elesne hasonló helyzetben.
- Persze….azt hiszem.- bizonytalan éllel csendül a hangom és már éppen állnék fel, amikor megint hozzáér a kezemhez és az előbbi érzés ezerszeresére fokozódik bennem. Akárha tűzbe mártanám a karom, melyet mégis a kegyetlen hideg csíp és mar bele a húsomba. Tűzben születő jég. Felpillantok rá, sötét íriszeimben csodálkozva születő kérdésekkel tekintek rá, és egy másodpercre meg mernék esküdni, hogy ő is érezte ugyanezt. Végül úgy engedi el ő is a kezem abban a másodpercben amikor én is visszarántom. És ugyanabban a másodpercben valami ismeretlen és láthatatlan eddig sosem érzékelt erő újra mozdítaná a végtagomat, az egymás mellett idegesen mozduló ujjaimat, hogy megint érintsem meg. Sosem vágytam még semmire ilyen eszement módon mint erre az érintésre. Mindezeket az érzéseket azonban agyoncsapja, amikor végül kiejti a családnevét, és bennem felfoghatatlan csalódást, bizonytalan tipródást és ugyanakkor egy apró kis megkönnyebbülést okoz ezzel.
- Nem is tudom.- felelem a kérdésére egy hazugsággal, hiszen nagyon is tudom miért érdekelt.
- Csak furcsa volt, hogy kizárólag a keresztnevén mutatkozott be.- nem mintha én ennek ellenére a teljes nevemet ejtettem volna ki számára, holott alapvetően nem volt szokásom az első másodpercekben a bizalmaskodó hangnem megütése.
- Nem….biztosan nem- pillantok végig magamon, és leporolom a combjaimnál a kissé földes farmerem, ami a térd résznél ráadásul még saras is lett, köszönhetően annak, hogy a reggelről itt maradt pára egy része itt bújkált a levelek között.
- De nem kell aggódni. A nap végére, itt valahol majd óriási kék pacni fog díszelegni - mutatok a pólóm aljára, aztán felvezetem a kezem annak nyakrészéhez.
- És ha nem vagyok elég ügyes ez majd rozsdaszínű lesz a rápergő téglaportól. A nadrágomról már ne is tegyünk említést. Nagyjából olyan leszek majd mint egy félkész impresszionista festmény.- mosolyodom el immáron én is, az előbbi ostoba esésemet kompenzálandó némi sajátos humorral. Nyelek egy nagyot, próbálom az egész dolgot csupán egy szerencsétlenül sikerült első találkozásnak betudni.
- Tudja mit? Legyen.- nem nem akarom, hogy legyen, azt akarom, hogy menjen el, mert az erő teljesen megkergül a közelében. Mégis a szavaim erőszakosan dacolva, ellentmondanak a gondolataimnak. Mást mondok, mint ami valójában legbelül van bennem, ugyanakkor ha őszinte akarok lenni, egy részem azt akarja, hogy maradjon….különös és továbbra is bolond dolog ez. Felnézek rá, határozottan, és most tudatosul bennem, hogy folyamatosan engem fürkész. Nem jövök zavarba, inkább csak bizonytalanul pislogok. Hogy oldjam némiképp a helyzetet és végre én is képes legyek máshova nézni, hirtelen pördülök meg a ládák felé, és megint sikerül majdnem ügyesen az egyiken átesnem, de az utolsó pillanatban megtartom az egyensúlyom. Nevetve rázom meg a fejem.
- Azt hiszem tényleg az lesz a legjobb ha biztonságba helyezzük őket. Még a végén addig fogok itt szerencsétlenkedni, hogy összetöröm őket. Különleges és gyönyörű festékek vannak bennük.- emelem meg végül az egyiket, mert a súlya nem olyan nehéz mint amilyennek elsőre tűnhet.Azért rakják őket ilyen ládákba, hogy az üvegek kellően körül legyenek bélelve. Wade kezébe nyomom a ládát, majd még egyet ráhelyezek.
- Nem nehéz ugye?- pillantok el a fadoboz mellett, és egy kissé közelebbről pillantok rá. Sikeresen úgy is maradok, mint akit tökéletesen megbabonáztak. Fél másodperc soha nem volt még ilyen hosszú, amidőn megrázva magam végül magam is megfordulok és az egyik ládát megemelve, elindulok előtte a kápolna irányába.
- Kövessen! Egyelőre berakjuk az épületbe, reménykedve abban, hogy amíg teljes biztonságba nem helyezem mindet nem akad munkás aki éppen ezen akarná elkölteni a reggelijét. Néha rémesek...mint az elefánt a porcelán boltban.- előtte haladok, néha pillantva hátra, hogy vajon jön utánam még? Tudom mit kellett volna tennem, ahogyan azt is tudom, hogy jelenleg nincsen magyarázat erre az egészre. Talán nem is kell mindig minden mögött logikát keresnem. De a paranoia valahogyan nem akar szűnni bennem továbbra sem.


■ ■ TSFH- Casablanca ■ ■Megjegyzés: Még bele kell jönnöm  doboz  ■ ■credit

avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Szomb. Márc. 11, 2017 6:34 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

A vigyor a képemen egyre szélesebb ívbe szalad és apró bólintások is kísérik, ahogy a dzsekim zsebébe csúsztatom vissza mindkét mancsomat.
- A kérdés és az aggodalom jogos. Önéletrajz és referencia momentán nincs nálam, de építettem már állványt korábban. Igaz nem restauráláshoz, hanem építkezéshez, de ez a metóduson nem változtat. – magabiztosan szélesre vált a megjátszott mosoly a lépemen. A valóságot ugyan fedi, amit mondok, de az most igazság szerint teljesen mellékes, hogy mit hazudok és mit nem. A lényeg, hogy elhiggye, hogy szimpatikusnak találjon és a legkevésbé sem nyugtalanítónak vagy veszélynek. Mind ismerjük a mondást arról, hogy az ellenségeinket mennyire kell közel tartanunk… nos úgy vélem, hogy ez nagyon is helyénvaló egyetemes megállapítás; minél közelebb, annál jobb.
- Ugyan, nem haragszom. Ebben az esetben akkor tényleg kénytelen leszek megzavarni az elfoglaltságában. – szusszanok egyet némi csalódottságot csempészve a hangszínembe – szándékosan –, ahogyan az idegen tárcát visszarejtem abba a zsebembe, ahonnan korábban előhalásztam.
Logikus volna a távozás mezejére lépnem, azonban a szerencse mellém áll, ahogy bezúg a ládák közé.
Felsegítem, újra megérintem és megint különös érzéssel párosul, amit a muszájnál egyetlen pillanatig sem vágyok tovább átélni. A kapkodástól azért messze állok, nem áll szándékomban felfedni előtte, hogy akármilyen hatást is gyakorolna rám, de nem is tartom fent az érintés kontaktusát tovább, mint azt a talpra segítés mozdulatsora megkövetelné.
Biccentek egyet, amikor azt állítja jól van, a nevemet pedig megjátszott kíváncsisággal mellékelve árulom el. Mármint az álvezetéknevemet.
- Nem szeretnék kötekedőnek tűnni, de maga is csak a keresztnevét árulta el. – a legkevésbé sem engedem, hogy piszkálásnak hassanak a szavaim, inkább csak játékos húzásféléhez tudnám hasonlítani, amelyet szándékosan alakítok így. Egy újabb, ez alkalommal már csibészesre vett, de még mindig kedves és megnyerő mosoly kísérettel megtoldva.
Csendben hallgatom végig, ahogy festményként prezentálja önmagát és bizonyos testrészeit a nap folyamán előre látható pacák kapcsán. Eszemben sincs megtörni a csacsogását. Egyrészről az mindig jobb, ha megfigyelőként vehetek részt a társalgásban és tekintve, hogy mire is készülök vele kapcsolatban, minél inkább szeretném a mozdulatait górcső alá venni, másfelől pedig… érzem valahol legbelül, háborgó lelkem parázsló mételyén át az a lebilincselést, amely odaadó figyelmet szentel neki. Az elképzelés is abszurd, ezért a gondolatot olyan gyorsan tova hessentem, amilyen gyorsan megszületett, az árnyéklenyomata azonban ott marad lelkemen.
- ..és így kel életre a művészet? – kissé oldalra billenő fejjel nézek végig rajta, alaposan megmustrálva tetőtől talpig. Ő vezette a tekintetem ide-oda saját magán, azt ecsetelve, hogy hová milyen szín fog kerülni rá az eljövendő órákban.
- Helyes. – újabb bólintást tudhat a magáénak, amikor elfogadja a felajánlott segédkezést és készséggel tartom meg a ládákat, amiket a kezembe pakol.
- Egyáltalán nem azok. Mutassa, hová vigyem őket. – biccentek egyet, hogy akkor nosza, haladjon és megyek utána. Amint pedig elfordul, hogy iránytűként szolgáljon, úgy mászik egy roppant elégedett, noha nem túl látványos félvigyor ajkaim szegletébe. Egész alakján futtatom végig kék íriszeimet a ládák mögül szemlélve. Ha így haladunk, sötétedés után meglesz, amiért idejöttem. Ennél jobban nem is alakulhatna ez a kiruccanás…
- Ide jók lesznek? – kérdezek mielőtt lepakolnám a kezembe nyomott ládákat. Ha nem megfelelő, majd megmondja hová akarja őket és akkor oda kerülnek, pár lépés arrébb vitel már semmit nem oszt, nem szoroz.
- Van olyan, aki meg merné tenni, hogy a maga ládáin költse el a reggelijét? – újabb széles és kedveskedőnek szánt, megnyerő vigyorral a fejemen fordulok felé, felvéve a beszélgetés fonalát. Elég határozott természet, gondolom ezt ő is tudja magáról, nem könnyű elképzelni, hogy hagyja magát, meg a cuccait félvállról venni. Ez persze nekem is figyelmeztetés, a könnyedség és a dolgok jól alakulása ellenére ne vegyek készpénznek semmit. Nem mintha egyébként szokásom volna az ilyesmi. Amikor az ember élete a tét, akkor jobb, ha kétszer is meggondolja mit tesz és nem kockáztat többet a kelleténél.
- Gondolom akkor a többit is hozzuk. – ezeket lepakolva a következő logikus lépésnek tűnik, így, ha nem más az elképzelése, akkor jól nevelten engedem magam elé az épületből kifelé.
- Hogy döntött, maradjak akkor állványt építeni, vagy megvárja a munkásokat?
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Vas. Márc. 12, 2017 12:12 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Wade & Belisama
Egész életemben a végzet ellen küzdöttem, még akkor is amikor annak pontos mibenlétével nem is voltam igazán tisztában. Ahogyan azzal sem, hogy milyen érzés lesz majd szembe találkozni vele. Fel fogom vajon ismerni? És milyen érzés lesz, amikor majd azt gondolom, hogy megérkezett, holott percekkel később arcul csap a valóság, és a felismerés: csak egy kósza tévedés volt. Ettől függetlenül az egész helyzet, amely a kápolna oldalában, a vadszőlő bokrokkal felfuttatott, törött falak mellett történik több mint bizarr számomra. Csak néhány eset fordult eddig velem elő, amelyben erőmet veszítettem, vagy éppen képtelen voltam azt szabályozni. Mintha megkergült volna bennem minden, én pedig azt sem tudtam miképpen is legyek úrrá rajta. Mostanában ezek a dolgok elkerültek, noha a rémálmok megjelenése kellő bizonyítékkal szolgált számomra arra nézvést, hogy a Sors bizony nem felejtette mivel tartozom neki, és be is fogja rajtam hajtani,csak előtte még kínoz amennyire csak tud. Érzékeimen bolondozik, figyelmemet teszteli, vagy éppen a reakcióimat olyan helyzetekre amelyekkel vajmi keveset találkoztam eddig, és amelyekkel nem is igen tudok mit kezdeni. Alapvetően szerettem volna azt hinni, hogy egy napon majd olyanná válok mint a bátyám, hogy egészen emberi lehetek, hogy az erőt, mint egy elhalt bőrt levetkezhetem, és nem kell kétszer is meggondolnom mit cselekszem pontosan és kinek a közelében. Néha az egyszerű emberek számára nem voltam több, mint egy máglyára való boszorkány, vagy éppen féltek velem még szóba állni is, nehogy végzetes bűbájt bocsássak rájuk. Pedig semmi sem áll távolabb a valóságtól, mint hogy egy könyv lapjairól lelépő,mágikus elfajzásnak gondoljanak. Ahogyan nem tehet arról az ember milyen családba születik, vagy éppen élete első éveiben kik veszik körül,úgy én sem tehetek arról, hogy ezen világ részesévé kellett váljak, akár akartam, akár nem. Mióta azonban az eszemet tudom, én próbáltam, annyira próbáltam megfelelni, alkalmazkodni, a részesévé válni, de úgy tűnik az emberek többsége ha el is fogadja azt ami vagyok, legalábbis a szavai által, a tetteik egészen mást tükröznek. Szinte kitapintom az elméjükben azt a zsigeri elutasítást, azt a mélyről jövő undort amelyet felém viseltetnek, sokszor még ismeretlenül is, miközben arcukon őszintének szánt ragyogó mosollyal biztosítanak arról, hogy nem gondolnak rosszabbnak senki másnál. Gyermekkoromban még őszinte voltam. Őszintén használtam az erőmet, sokszor oly helyzetekben, amikor segíteni kellett valakin. Az alapvető gonoszság,a mágiára jellemző sötétség hiányzott belőlem. Mintha csupán a fénybe forduló energiákat szívtam volna magamba és alakítottam volna át valamivé, ami épít a világban, és nem rombol. Aztán ahogyan idősödtem úgy gyűjtöttem magamba a feketeséget is, és kavarodott bennem az eredendő tisztasággal. Ma már nem akarom, hogy lássák mivé váltam legbelül, és nem akarom, hogy ismerjék azt, mire is vagyok képes anyám erejével telítődve. Éppen ezért játszom a szerepem ebben az életben, és teszek úgy mintha egy egyszerű művész lennék a sok közül. Mert ez nem csupán a lelkemet szabadítja fel, de egy kis időre, még ha oly rövidre is, elhiteti velem, hogy nincs semmiféle átok, nincs semmiféle végzet amit be kell teljesíteni. Hogy nincs a világban valaki akihez tartozom, és nincs senki aki felé minden egyes szempillarezdülés, minden levegővétel, minden kimondatlan gondolat mindegyre közelebb húz, szinte öntudatlan. Anyám a halála előtt azt mondta nekem, hogy az a nap különleges lesz majd, ahogyan az ő nagyanyja egykor elmesélte találkozását a Ryan vadásszal. Különleges, mert semmiben sem különbözik majd a többitől, mégis alapvetően mindenben. Az lesz a szépsége, hogy egy átlagos nap benyomását fogja kelteni, melynek a végén a rádöbbenés és a felismerés fájóbb lesz, mintha forró szurokba mártott pengét mélyesztenének a szívünkbe. Azt is mesélte, hogy az erő képlékeny és finom lesz, akárha egy könnyed, légies szövet lenne, melyen át tört fényeivel süt át a nap sugara. A szél úgy csókolja majd a bőrt, hogy az utolsó idegszál is reszketve adja meg magát neki. Az idő előre haladtával ez az érzés erősödni fog, míg aztán az eddig visszafogott szavak kibuknak belőlünk, és csak arra tudnak gondolni, hogy vele akar menni, még akkor is ha tudja ez egyben tán a halálos ítélete is lesz. A legenda szerint minden boszorkány megpróbálja elpusztítani a végzetét, ahogyan a vadászok is a boszorkányok pusztulását akarják, de az a hatalom, mely felettük áll sokkal magasztosabb, sokkal erőteljesebb, és úgy borítja be őket, hogy a lelküket rabláncra verve vonszolja közel egymáshoz akiket egymásnak szánt. Nem lehet lerombolni azt, amit egykor a Sors összekovácsolt. Nem működik az erő és kihull a kézben tartott penge, legyen bármily erős a kar amely tartja azt.
Egy kis ideig, egy pár percig én azt gondoltam, amikor az ismeretlen a hátam mögött felbukkant, hogy ez az a nap, hogy elérkezett...de a neve ismeretében rá kellett döbbennem, hogy pusztán csalóka, és szinte már a végtelenségig pattanó idegzetem az amely ezt a furcsa és kissé talán bosszantó tréfát űzte velem.Az ismeretlen férfiak felbukkanására, kivált ha azok a semmiből érkeznek, mindig is érzékenyen reagáltam. És lássuk be mindezt még fokozta az a különös érzés, ami minden érintést követett. Talán ezért erősödött bennem a gyanú folyamatosan, végül aztán a kétkedés rombolta le azt. Nem az a név...és alapvetően is inkább gondolnám valami vándor munkásnak, semmint olyannak aki a fajtámat űzi és pusztítja el. Hiszen azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Ryan-ek csak a nekik szánt boszorkányt képtelenek elpusztítani, mindenki mással kíméletlenül végeznek. Az öröktől létező gyűlöletük okát azonban sem én, sem egyetlen korábbi ősöm sem ismerte, még csak utalás sem szerepelt arra, hogy az átok előtti időkben mégis mi okozhatta náluk ezt a különleges, és szinte már öröktől fogva létező utálatot a Walsh boszorkányok iránt. És végül mi volt az, amely egyiküket gyengeségében a boszorkány karjaiba űzte. Ha igazak a korabeli krónikák bűbájt sosem alkalmazott rajta, magától akarta. Ahogyan velem is lennie kellene, és ahogyan én próbáltam, mégsem sikerült...eddig soha.
Most is többször nyelem vissza a szavaimat, mintha félnék attól, hogy akaratom ellentmondana annak, amit legbelül valójában akarok. Kétkedés lesz úrrá rajtam, és nem tudom már, hogy elküldeni vágyom, vagy azt, hogy a nap végéig maradjon velem, vagy még azután is. Nem kellene, hogy így legyen...lehet mégis megtörhető az átok? Lehet van egy kiskapu, amiről eddig nem tudtunk. És amit egy Tomlyn nevű férfi képvisel? Abszurd, de akár igaz is lehet. Nem kerüli el a figyelmem ahogyan az apró kis humorosnak szánt megjegyzést követően végigmér. Én pedig felszegett fejjel állom a tekintetét. Nem vagyok zavarba hozható….illetve de, csak nem attól, ha egy férfi tetőtől talpig végig mustrál.
- Hát ez egy sajátos művészeti ág, amit elsősorban maszatolásnak hívnak, és az ember többnyire kinövi. Láthatóan nekem még van mit tanulnom ebben. De hát ez olyan mintha a vájár nem lenne szénporos a műszak végén, vagy az ácsnak nem menne minden alkalommal szálka a kezébe. Szóval ha élek is az ajánlatával az állványozást illetően kapni fog egy kesztyűt. Nem venném a lelkemre, ha tele menne a tenyere szálkákkal.- fogalmam sincs ezt a mondatot honnan szedtem, vagy egyáltalán miért mondtam ki. Zavarodottságom legbiztosabb jele, ahogyan a homlokomat ráncolom, és megrázom a fejem. Mindegy. A ládákat felpakolom a kezére, és én magam is megemelek egyet. Meggyőződve arról, hogy valóban nem nehéz, indulok meg előtte. Keveset pislogok hátra, tényleg csak néhány szót követően, mert nem szándékozom még egyszer orra bukni a saját lábamban. A kinti lassan ébredező tavaszi langyos melegnek még csak a híre sem jutott el az ódon falak közé. Úgy őrzi magában a dohos hűvöst, mint valami féltett kincset. Óvatosan helyezem le a kezemben tartott ládát, majd pillantok Wade irányába sűrű bólogatások közepette.
- Igen, ott jó lesz. A lényeg, hogy ne közlekedő részre rakjuk le.Igaz nem sokáig maradnak majd itt, mert keresek számukra megfelelőbb helyet. De addig is egyszerűbb ha szem előtt vannak.- bólintok még párat határozottan, és összeszorított ajkaim az érzést erősítik meg bennem: talán jobb lesz ha mihamarabb a társaságomon kívül tudom őt. Mindkét kezem a csípőmön pihentetve elégedett szusszantással veszem tudomásul, hogy a a faanyagok, amelyek az állványhoz kellene megérkeztek, és a szerszámok is katonás rendben sorakoznak, egy régi, valószínű áldozati oltárnak használt márványlapon.
- Nos….az igazság az, hogy némelyikük megpróbálkozott vele. Reggelizni, telefonálni, vagy csak láblógatni rajtuk, de nem probléma. Rövid időn belül békává változtattam őket.- legyintek a kezemmel, és igen intenzíven próbálok komolyságot erőltetni az arcomra, de a nevetéstől remegő ajkaim elég hamar elárulják mennyire nem gondolom komolyan az előbbi kijelentésem. Bár a mágia használat azért erősen jelen volt, amikor valamelyik szemtelenebb, vagy felvágottabb nyelvű munkást móresre kellett tanítani. Egyenesen a kék íriszekbe pillantok, végül nem tudom megállni, hogy egy apró kacagással ne vegyem élét, az előbbi kijelentésnek.
- Csak tréfálok! Komolyan ne vegyen!- annak részletezésébe, miképpen tettem némává órákra a telefonálót, vagy miképpen vettem étvágyát a jóízűen falatozgatónak, már nem megyek bele. Úgy vagyok ezzel a kérdéssel, hogy nem fogom feszegetni.
- Igen, a többit is át kellene hozni ide. Mit gondol, három ládával is megbirkózik?- nem akarom túlterhelni alapvetően, és így is hálás vagyok a  segítségért, de őszintén megvallom, szeretnék mihamarabb ezen az egészen túl lenni. Elindulunk, végül az ajtóban, mielőtt épp csak kilépnék a küszöbön, hirtelen megpördülve és két kezemet az ajtófélfán, vállmagasságban támasztva. Mondani akarom neki, hogy zavaró az egész személyisége, hogy nem tudom ki a pokol lehet, de egyre kevésbé tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a bennem kavargó energia hovatovább nem lesz más csak amit az emberek belső sóhajnak hívnak: gyakorlatilag semmire nem jó. Ez pedig a legkevésbé sem hat rám nyugtatólag. A szemeibe nézek, ajkaim elnyílnak egymástól, a szavak már ott táncolnak a végén, végül egy finom és alig érzékelhető szusszanást követően kicsit talán nyugtalanító lemondással ingatom meg a fejem.
- Egyébként...Walsh. Mármint Walsh a családnevem….ha már…- ha már micsoda? Nem is ezt akartam mondani, igazából ez az egyetlen amit nem akartam kimondani és mégis megtettem. Gyűjtöm magamban az erőt, végül mint akinek a gyomrát és a szívét egyszerre markolják vasalt kesztyűkbe bujtatott kézzel ejtem ki a szavakat.
- Nézze….maga tényleg nagyon kedves, és hálás vagyok, hogy a dobozokat segített...segít elhozni, de nem tartanám fel tovább….- akadozva jönnek a szavak, mintha minden másodpercben egyre erősödne az az akaratlan érzés, ami egészen máshol születik meg. Oly helyen miről eddig nem is tudtam.
- Maradjon, kérem!- hadarom öntudatlan és elkerekedő szemeim sötét pillantásából világosan látszik mennyire ellentmondott egymásnak mindaz ami megfogalmazódott bennem. Elvonom róla a tekintem, és igen komolyan törekeszem arra, hogy ne is nézzek hátra amíg a ládákhoz nem érünk ismételten. Ott pedig arra figyelek, hogy ne érjek hozzá. Ám bármennyire is ezt akarom nem tudom elkerülni, hogy midőn a második dobozt a kezébe adom a kézfejéhez érek. Ezúttal sokkal erősebb és sokkal bántóbban és félelmetesebben vágyódó az érintés. Visszarántom a kezemet…..
- Ezt….ezt...bocsánat.- összefüggéstelenül makogva nyúlok le a ládáért. Kiszámíthatatlanul kaotikus vagyok és ez egyre inkább így van ahogyan itt van és múlik az idő.

■ ■ TSFH- Casablanca ■ ■Megjegyzés: Alakulok  ír ■ ■credit

avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Hétf. Márc. 13, 2017 10:09 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Történt már néhány szálkánál rosszabb is, de persze hálásan veszem, ha esetleg kapnék, előre is köszönöm. – biccentek egyet a fejemmel a kesztyűk kapcsán, miközben megjátszott félvigyorral a képemen figyelem tovább.
A ládák valóban nem nehezek, így gyorsan és zökkenőmentesen kerülnek az épületbe. A megbeszélt helyen pakolom le egyszerre őket.
A békává változtatás kapcsán elejtett, általam kissé sem viccesnek talált megjegyzésére néhány izom megfeszül az államban, de szinte azonnal a képemre kényszerítem a kötelező mosolyt, mint, aki értékeli az elhangzottakat. Szavakkal kimondhatatlan mennyire gyűlöletes, annyira semmibe nézni az embereket, hogy viccet csinál belőlük. Szégyen…
- Pedig már épp kezdtem azt hinni, megtette és csókkal változtatta őket vissza. Szerencsés flótások lehettek volna. – újabb megnyerő vigyorral pillantok rá, szándékosan elejtve közbeszúrt bókot. - ...de, ha nem, hát nem. – hiszen csak tréfált… na persze. Eszemben sincs feltételezni, hogy soha nem élt vissza az erejével, hogy vélt vagy valós sérelmekért büntessen, mintha csak Isten volna. Erősen lobban fel bennem a gyűlölet parázsló lángja és bár nem esik nehezemre mézes-mázos maszk mögé rejteni, attól még nem várom kevésbé az alkalmat, amikor végre beteljesíthetem, amiért jöttem.
- Persze, meg. Hozzuk őket. – több apró bólintással engedem ki magam előtt a hűvös falak közül, vissza a maradék ládákhoz, azonban messzire nem jutok, gyakorlatilag az utolsó pillanatban fékezek le, amiért ő is, hogy ne ütközzünk össze. A kivitelezés sajnos csak majdnem tökéletes, mert még így jócskán sikerül egymás személyes terébe állni és ahogy lefelé pillantok rá, az orrunk nincs valami nagy távolságra egymástól.
A húzóerő pedig elemi, de annál kellemetlenebb módon csap le rám és von bűvkörébe. Egyszerre idegen, taszító és vonzó egy időben. Érthetetlen és végképp logikátlan az egész…
Tekintetéről elnyíló ajkaira vándorolnak íriszeim és csak akkor figyelem újra barna lélektükreit, amikor megszólal.
- Igen, tudom. – egészen halkan szalad ki a számon a megjegyzés és bár elszólásnak tűnhet, a legkevésbé sem az.
- Örvendek, Ms Walsh. – ugyanolyan finomra hangolt módon toldom hozzá az előzőekhez, a pillanat megtörését pedig magára veszi, a kissé zavaros hála nyilvánítással, burkolt búcsúzással, majd a maradásra kéréssel. Enyhe ívben szaladnak feljebb a szemöldökeim a homlokomon, ahogy őt figyelve hallgatom.
Olyan fürgén iszkol el, hogy időm sincs válaszolni, nemhogy akármiképpen reagálni, ezért végül csak fejcsóválva lépek utána, hogy újabb adag dobozt fogjak át.
Az érintés megint kellemetlen és zavaró egyszerre, de elrántani nem tudom a kezem. Illetve tudnám, de arra nincs szükség, hogy jelenetet rendezzünk és ráborítsam, ami a kezem ügyében van, ezért inkább visszafojtott lélegzettel tűröm, amíg magától el nem ereszt.
- Szívesen maradok és nincs miért bocsánatot kérjen. – addig szuggerálom, míg el nem érem, hogy rám nézzen, akkor pedig egy mosolyt is kap még a szavak mellé.
- Azt viszont mindenképpen meg kell kérdezzem; minden férfit szeret jó alaposan összezavarni vagy ezt csak én érdemeltem ki? – kisfiúsan szemtelen éllel a hangomban, de nevetős jókedvvel átszőve kutatok a tekintete után.
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Kedd Márc. 14, 2017 2:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Wade & Belisama
Egész életünkben menekülhetünk akár: vélt vagy valós ellenségek elől, olyanok elől akikkel nem szeretnénk többé találkozni, helyek ahova nem akarunk visszatérni, rémálmok, miket nem akarunk többé álmodni. De vannak dolgok, melyeket minél inkább hátra akarunk hagyni, minél inkább távol akarjuk magunkat tőlük érezni, annál közelebb kerülünk hozzájuk. Csalfa utak, melyeknek a végén nem a megkönnyebbülés vár majd, hanem azzal kell szembesülni, akivel sosem akartunk volna találkozni.Évek óta kutatom a módját hogyan lehet elkerülni, de minél inkább azt hiszem, hogy megtaláltam, annál biztosabban érzem, hogy újabb zsákutcába futottam, és a megoldás ha létezik is, csak csúnya és kiszámíthatatlanul gonosz játékot űz velem. Kifejezetten örülök annak, amikor nem kell a lakásom csendjében múlatnom az időt, mert ilyenkor döbbenek rá, hogy egykor volt családom miképpen hullott darabjaira, és magányosabb vagyok egy kávéscsészétől eltartott kisujjnál. Apám a világot járja. Az én imádott édesapám, akire mindig úgy tekintettem mint egy istenségre, és csodálattal figyeltem azt is ahogyan csak a levegőt veszi.Egy időben csak az számított amit ő mondott, vagy amit ő kért tőlem. Rajongásom szinte már határokat sem ismert, és nem vettem észre anyám mennyire erőteljesen vágyik a figyelmemre, vagy inkább csak nem akartam észrevenni. Én mindeközben a bátyám egyre odaadóbb szeretetéért ácsingóztam, és sosem voltam képes beletörődni, hogy oly rideg és fájdalmas módon eltaszított magától. Dühömet, gyermeki dacos bánatomat pedig többnyire az erdő mélyén kavart személyes kis viharomban vezettem le. A fák lombjait tépáztam meg ujjaim végén keletkezett orkánnal, vagy éppen kaptam fel egy maroknyi madarat és sepertem odább a felhők fergetegének feketéje által. Nem vagyok gonosz...mantráztam ilyenkor magamnak könnyeimet nyeldesve, és azt akartam, hogy ezt mások is elismerjék. Később megtanultam, mert meg kellett tanulnom, hogy az erő birtoklása tesz ilyenné: egyszerre jóságossá és gonosszá, és az erő amely szüntelen átjárja egész lényemet ott rezeg körülöttem,még akkor is ha mások ezt nem érzékelik. Találkozásom Wade-el arra döbbentett rá, hogy ezt a rezgő, pulzáló erőt valamilyen módon nem csak az átkom egy bizonyos személye képes megérinteni, és kellőképpen összezavarni, hanem valaki más is, akinek tán köze sincs az egészhez. Mihamarabb ki kell vonnom őt a bennem dúló vihar kellős közepéből, mielőtt az általam egyre kevésbé uralni képes energiák ki nem szabadulnak, és olyan dolgokra nem ragadtatom el magam,amelyeket leginkább elkerülni vágynék. Ez okozza hezitálásomat annak okán, hogy elfogadjam vagy sem a segítségét, ez okozza a zavaros, és sokszor összefüggéstelen beszédemet, vagy éppen azt, hogy mondandóm ellene megy a fejemben lejátszódó gondolatoknak is akár. Az érintés okozta zavart, vagy a bensőmben végbemenő eszement kémiai változásokat pedig még inkább nem tudom megmagyarázni. Ha itt lenne anyám, ha a tanácsait meghallgathatnám most, akkor minden bizonnyal bölcsebben és megfontoltabban tudnám a helyzetet kezelni, és nem viselkednék úgy, mint aki nem csupán a mágiáját nem képes kezelni, de a józan eszének sincs tökéletesen birtokában. Elég hamar ő is észreveszi azt az ámokfutást, amelyet a találkozásunk óta véghezviszek és amelyben egyik cselekedetem üti a másikkal, vagy éppen a szavaim nem azt mondják, amiről a testbeszédem árulkodik, vagy amit éppen valójában mondani készülnék neki. Nem tudom ezt az egészet megmagyarázni, de már odakint, az első ládáknál történtek is tökéletes bizonyítékul szolgáltak arra nézvést, hogy ha nem teszek valamit, ha nem küldöm el magam mellől, ami úgy tűnik a szavak által egyre nehezebb,akkor fogalmam sincs, hogy mi fog történni. Megfejteni próbálnám, hogy miért éppen egy olyan férfi váltja ezt ki akinek az egészhez semmi köze sem lehetne, egy munkás a sok közül, vagy éppen Mr Dorremont valami régi cimborája, esetleg csak a birtokra tart, és éppen beugrott mert úgy vélte itt találja a tulajdonost. Annyi fejben legyártott teória játszódik le bennem, de jól tudom mindegyik csak félremagyarázás, vagy éppen ostoba és igaztalan okolása valaminek aminek meg sem kellett volna itt és most történnie. A kápolna hűvösében megpróbálom kissé eltréfálni a dolgot, amely láthatóan hasonló mosolyt vált ki belőle, és bennem meg valamiféle megkönnyebbülést is, hogy talán oldottam a közöttünk feszülő furcsa és megmagyarázhatatlan feszültséget. Honnan jön, és miért hagy maga után ennyi kétkedést, és miért vet fel annyi kérdést, amelyet eddig még soha? Ha nem lennék egyre biztosabb abban, hogy Wade nem az a férfi akinek érkezésére számítottam tán ezidő szerint, akkor logikus és végre tökéletes magyarázatot kaphatna ez az egész: utolért a sorsom. A sorsom mely elől még mindig és egyre fogyó reménnyel menekültem, amelyet azt hittem kicselezhetek, és lám egy erdőben,egy omladozó falú kápolna tövében ím rám talál. Miközben kifelé tartunk még bensőmet hideg tűz járja át, mely végül megtorpanásra késztet, és amikor a családnevemet említem neki, valami furcsa és eddig sosem tapasztalt lökést érzek a mellkasomnál, amikor szinte öntudatlan mondja ki azt a pár szót. Szinte titokként súgja, de nem marad el a hatása. Döbbenetem kerek egy percig tart, és további mozdulatlanságra kényszerít. Nem csupán őt zavarom össze láthatóan azzal amit mondok, hanem saját magamat, is, így aztán mielőtt mindezt esetleg számonkérné rajtam, vagy magyarázatot követelne rá, sietősen pördülök meg, és hagyom magam mögött. A megrezzenő ágak, a suttogva lesimuló fűszálak úgyis elárulják, hogy utánam indult. Megint szelet kavar az erő körülöttünk, ám ezúttal erősebbet és amikor a ládákat átadva neki hozzáérek, arcomon a riadalom ver tanyát, tekintetem pedig inkább a távolban rázkódó kökénybokrokat figyeli. Úgy próbálok bocsánatot kérni, ám magyarázatot nem adni a történtekre. Egyre győzködöm magam, hogy a továbbiakra el kellene küldenem, hogy nem kellett volna oly ostobán maradásra bírnom, és erről fütyül a szél is körülöttem mit megzabolázni nem tudok, hiába igyekszem elmémmel nyugalomra inteni. A mágiám szövete felhasadt, melyen át ha kitekintek, semmi mást nem látok csak azt a kék szempárt, mely most is arra törekszik, aprókat mozdítva a fejét, hogy végre ránézzek. El akarom kerülni a szemkontaktust, de képtelen vagyok. Így aztán a szelíd erőszaknak engedve nézek rá. A kérdése, kivált annak ki nem számított volta egészen meglep. Sóhajom szökik ki ajkaim közül, mit szinte abban a másodpercben összeakaszkodik a széllel, és újra körbecsiklandozza az arcomat, majd az ő haját, végül a vállán siklik le, és a lábai között tekeredik által. Érzem ahogyan körülöttünk van, érzem azt a semmihez sem fogható vibrálást, melyet már azóta nem tudok irányítani, hogy a közelembe került. Ökölbe szorulnak a kezeim, mielőtt lehajolnék az újabb dobozokért.
- Fogalmam sincs mire céloz, Mr Tomlyn.- rezzenéstelenül és szinte már magamat is megszégyenítően hazudok, majd fejemmel a kápolna irányába bökök.
- Induljunk, szeretnék mihamarabb végezni!- csak úgy vagyok képes valamennyire megőrizni a lélekjelenlétem, ha egy minimális közömbösséget erőszakolok magamra, és amely által tán elhitetem vele, hogy nem érintett jól a kérdése. Egyszerűbb mint magyarázkodni. Hiszen elküldeném, de képtelen vagyok. Maradásra bírom, holott nem is akarom, hogy a közelemben legyen. Oly dolgok ezek, amelyeket sokkal egyszerűbb ezzel a leplezett közönnyel eltakarni, semmint hagyni, hogy bármelyik véglet is kiteljesedjen. Félek már így is késő. Mire újfent a kápolnához érünk újra és a ládák a többi mellé kerülnek, már tudom, nem csupán érzem, hogy valóban túl késő….itt van és nem ereszt. A gyomorom tájékán egy kisebb erejű ütést érzek, valami belülről felszakadó erő által, ami abban a pillanatban kap el, mikor lerakom a kezemben eddig tartott ládákat. Ahogyan arcomon a torz fájdalom érzésével felpillantok, összetalálkozik pillantásunk, és ajkaim hangtalan mozdulatából is jól érthető, hogy arról faggatom, miért nem ment el, amikor még lehetett volna, illetőleg én miért voltam képtelen elküldeni őt? Hatalmas robajjal csapja be a szél a kápolna ódon ajtaját maga körül szürke, csillogó ősi port kavarva fel. A doh kíméletlenül orromba tekeredik. A múlt egy szelete éled újra, és nem tudom még, hogy ez az egész ami elindult milyen következménnyel járhat. A szél egyre erősödik, míg aztán a következő másodpercben az erő arra kényszerít, hogy széttárjam két oldalt a kezeimet, akárha fel akarnék szállni. Ellen állok neki, nem akarom megtenni, noha egyre erősebben érzem Wade felől a húzóerőt. Egy nagyobb széllökés durván csapja neki a férfit a falnak, engem pedig ránt magával egyenesen elé, oly közel, hogy mozdulatlanná teszem az erő által. Próbálom visszatartani  szelet, de egyre kevésbé vagyok képes. Sikolt, haragosan bömböl körülöttünk, ám odakint mintha az élet semmit nem érzékelne abból ami a kápolna falai között történik. Nekifeszülök újfent ennek az erőteljes lökésnek, ami elér bennünket, és láthatatlan fonalával a gondolataimnak, egyetlen másodpercre sikerül megfognom. Tartom, akárha egy egész ménes megvadul lovat tartanék vissza. Szemeim sötét obszidiánja felragyog és Wade felé rántom a fejemet.
- Menjen innen el! És ne jöjjön vissza! - semmi magyarázatot nem adok arra amit éppen teszek, vagy amit éppen kérek. Két oldalon széttárt kezeim ujjai egyre csak mozognak, egyre csak szorítanak, de érzem, hogy a szél amely életre kelt a sajátom, az enyém, mégsem tudom őt megtartani túl sokáig. Addig legalábbis biztosan nem ameddig ő itt van.  Fejem hátravetem, eddig összefogott hajam fürtjei szabadon esnek és omolnak alá, mint egy üvegből frissen kiöntött karamell.
- Eressz!- sikoltom szinte öntudatlan, és könyörögve is egyúttal, megadva magam, hogy bármi is volt a célja ezzel az erőnek, nem fogok tiltakozni, tegyen amit akar. Még egy utolsó ígéret számonkérés zörög a festett, bár kissé már megkopott üvegeken, majd az egész jelenség, éppen úgy a semmiben veszik el, ahogyan keletkezett. Zihálva tántorodom hátra és felemelve kissé csapzottá vált arcomat, Wade-t fürkészem.
- Azt hiszem….jobb lesz ha elmegy innen amíg nem késő. Mindkettőnknek.- halkan beszélek, és nem fenyegetés ez részemről, sokkal inkább valamiféle értetlenség, ami hasonlóan hozzá engem is zavarba ejtett.    

■ ■ TSFH- Casablanca ■ ■Megjegyzés: Alakulok  ír ■ ■credit

avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Vas. Márc. 26, 2017 7:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

[Only admins are allowed to see this image]
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1223
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Nora & Sunshine •• Vas. Május 21, 2017 7:04 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Fázósan húzom össze magamon a vékony kardigánt, ahogy elhelyezkedem a fa göcsörtös, föld fölé türemkedő gyökere mellett az előre eltervezett pózban. Térdharisnyámat az imént szaggattam fel, még arra is fordítottam figyelmet, hogy némi művérrel közepesen mély vágást imitáljak a lábszáramon. Szeretem művészi szintre fejleszteni az áldozatok becserkészését. Vagy talán csak gyermeki kreativitásom igyekszik ily módon felvenni a harcot a túl korai felnőtté válás ellen, amit a munkám hoz magával?
Az erdő mélyén, de népszerű turistaútvonal mentén várom az ártó szellem által megszállt fiatal férfit. Minden vasárnap erre viszi az útja, ha szép az idő, ezt már kiderítettük az elmúlt hetek folyamán. Nem lesz kár érte, ahogy Mr. Westwood, a közösség egyik kémje mondta. Maga a megszállt fickó is egy erőszakos, pitiáner alak, nem beszélve a gonosz lélekről, aki uralkodik rajta mostanában.
Igen gyanakvó a célpont, senkit nem enged közel magához, ezért kellek én, meg a kis jelenetem. Egy tizennégy éves, kötött szoknyás kislánytól azért még a legfelkészültebbek sem tartanak.
Elég hülyék…” – gondolom magamban, ahogy érzem, a szívem hevesebben kezd verni, mint akció előtt általában.
Közeledik. Már hallom a távolból, ahogy léptei nyomán hangosan ropog az aljnövényzet. Röpke arctorna után felveszem a kétségbeesett kislány arckifejezést, ami olyannyira nem jellemző rám a való életben. Tudom, hogy két megtermett fickó les minket biztos távolból, ha bármi gond lenne. Hiába mondtam nekik, hogy nem lesz, értem a dolgom. Azt a bizonyos tizennégy éves, kötött szoknyás kislányt még a vadásztársai sem veszik egész komolyan.
Ők is elég hülyék…” – állapítom meg, és könyökömmel a talajra támaszkodva, két kövér könnycseppel az arcomon, mérgezett tüskével felszerelkezve várom a pasast.
A következő pillanatban már fel is bukkan. Nem túl magas, kopasz alak, hevenyészett túrafelszerelésben, feltűrt ujjú pulóvere láttatni engedi igényes tetoválásait, amik legnagyobbrészt jobb sorsra érdemes egykori szeretők keresztneveit örökítik meg. Fújj.
Amikor észrevesz, két méterre tőlem megtorpan. Bociszemekkel nézek fel rá, ahogy megszólítom.
- Jajj, kérem, uram, legyen szíves segíteni! Megbotlottam a fa gyökerében és asszem kibicsaklott a bokám. Használhatnám a mobilját, hogy felhívjam apukámat? Esetleg nincs egy sebtapasza, eléggé vérzik is, látja?
Elcsukló hangon küszködöm őszintétlen könnyeimmel. Beletelik pár másodperc, mire a tag hozzám lép, mellém guggol és egy sebtapaszt bányászik elő a hátizsákjából.
- Tyhű, ez tényleg nem néz ki jól, hallod-e. Ragaszd le a sebet, aztán felhívjuk apádat.
Köszönöm nagylelkűségedet, seggfej. Ahogy a telefonját kutatja valamelyik zsebe mélyén, felteszem a tapaszt, majd az üres papír közé rejtek két halálos mérgű tüskét és úgy nyújtom felé.
- El tudná tenni a papírt? Ne szemeteljünk az erdőben! – kérem jólnevelten.

Egy pillanat műve volt. A pasas gyanútlanul nyújtotta a kezét, hogy elvegye tőlem az apró, de halálos fegyvert rejtő papírgalacsint, mikor egyszer csak, szinte a semmiből, égzengető ugatás közepette ugrik közénk a két hatalmas farkaskutya.
Ijedtemben sikoly hagyja el a számat. Az állatok hangosan morogva állnak közöttünk, egy pillanatra elgondolkodom, vajon engem védenek a férfitól, vagy fordítva is áll a dolog…?
A papír a földre hull, a szellem pedig gyanút fogva, kihasználva képességeit, olyan emberfeletti gyorsasággal old kereket, hogy hiába hallom, hogy őrzőim a nyomába eredtek, tudom, semmi esélyük utolérni. Többet ez se járkál erre, az tuti. Ennyit erről…

A kutyák még mindig rám merednek, de mivel már nem morognak, vagy ugatnak, csdak vészjóslóan néznek, feltápászkodom a földről, és óvatosan felszedem és becsomagolom a mérges tüskékkel teli gombócot. Nem akarom, hogy valamilyen állat belelépjen, vagy megegye.
Éppen leporolom bájosan ártatlan benyomást keltő ruhámat, mikor csinos, barna hajú csajszi fut be a képbe és magához szólítja az elkóborolt ebeket. Szóval ő az, akinek a kedvencei miatt meghiúsult első bevetésem az új társaimmal.
Nagyon szeretem a kutyákat, de egyrészt ez a kettő a frászt hozza rám, másrészt nemigen tudok másra gondolni, mint az utolsó pillanatban elszenvedett kudarcra, ezért időbe telik, mire rendezni tudom a soraimat és a szám már nem rángatózik a haragtól.
- Ha nem vigyáz, még széttépnek valakit. – szólok oda neki, csalódott dühömet ezúttal nem tudván tökéletesen leplezni.
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Kedd Május 23, 2017 1:21 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

[Only admins are allowed to see this image]


Abnormálisan sok frisslevegőre van szükségem az utóbbi napokba. Valószínűleg ezzel próbálom csillapítani mindazt ami bennem zajlik, és mert a kutyáimmal való sétálgatás az egyetlen ami képes elterelni a gondolataimat. A bűntudattól viszont még így sem tudtam menekülni. Az, hogy Perséphone-t és egész Dublin ilyen hálátlanul itt hagyom azért mert nem tudok megbirkózni a saját önző döntésem következményeivel, több mint gonoszság. Az a lány jó volt hozzám, a bizalmába fogadott és hagyta, hogy beköltözzek hozzá, én meg az első problémánál kereket oldok és elmenekülök. Szép, mondhatom. Ennek ellenére már összepakoltam, a cuccom ott állt abban a gyönyörű kis vendégszobában amit úgy megkedveltem. A finom fa burkolatok, a kiáltás a vízpartra...

Egy percig még ülök az autóban ahogy megállunk az erdő mellett, majd kiveszem a kulcsot, kiszállok és kiengedem a kutyáimat is.  Bezárom a járgányt és elindulok a rengetegbe. Az erdő hihetetlen megnyugtató csendjénél nincs jobb terápia. Alice és Axel ügyet sem vetve rám rohan be a zöldbe, egymást kergetve, ugrálva. Zsebre dugom a kezeim, lassan sétálok utánuk. A levegő hűvös és tiszta, a nemrég esett eső még ott pihent pici gyöngyszínű cseppekben a leveleken. Halk madárdalt vitt a szél a fák ágai között és a nap csak bársonyos aranycsíkokkal hatolt át a lombkoronákon.

- Hééé! Ide hozzám! - szólok rájuk amikor messzebb szaladnak, de nem mozdulnak. Mindketten mereven egyfelé néznek a távolba, valami olyasmit vettek észre amit én nem hallok és nem látok. Szóra nyitom a számat, hogy behívjam őket de ekkor mindkét kutyám futásnak ered. Bennem meghűl a vér ahogy nézem őket de egy pillanat múlva rohanni kezdek én is.  Hamar eltűnnek a szemeim elől, én pedig magamban átkozódom és fogadkozom, hogy mit fognak kapni tőlem ha elkapom őket.  Vad csaholás szakítja ketté az erdő csendjét. Majd egy sikoly. Rémülten próbálok gyorsabban szaladni de már így is hálát adok az égnek, hogy nem csúsztam el a nedves mohán és leveleken.
- Axel! Alice! - kiáltom el magam ijedten. Mi történhetett?! A szemeim előtt megannyi borzasztó forgatókönyv pereg le ám minden gondolatom szétrebben ahogy valaki hatalmas erővel belém jön szó szerint a semmiből. Csak egy tetovált kar és egy haj nélkül csillogó kopasz koponya suhan át a szemem előtt. Mielőtt felfognám, hogy mi történik elsodor ahogy hihetetlen gyorsan elrohan. Az ütközéstől én mind az 50 kilómmal hatalmasat esek az ellenkező irányba, magam alá gyűrve a bal karom majd tovább esve a hátamra s végül sikerül megállnom még mielőtt végig gurulnék egy kisebb lejtőn. A fickónak nyoma sincs ahogy felpillantok és nyögve feltápászkodom. Bal vállamba éles fájdalom hasít, hogy mozgatni próbálom. Reflexszerűen odakapok. Két kutyám ugatása visszarángat a döbbenetből a jelenbe. Lassabban futva végre elérem őket és egy lányt. A két négylábú mereven áll vele szemben,  tekintetük rászegeződik.
- Ide hozzám! - szólok hirtelen rájuk mire mindketten végre észbe kapnak és a lábam mellé baktatnak.  Szótlanul még mindig bal karomat szorítva végignézek a lányon. Nem lehet idősebb 17-nél, kötött szoknyája széle kissé gyűrött, kardigánja vékony és nagyon nem túraöltözet. Felpaprikázott hangjára rákapom a dühös pillantásom.
- Ne izgulj, nem fognak bántani! - szólok vissza csípősen. Megfordul a fejemben, hogy az a fickó aki engem is ledózerolt bánthatta ezt a kiscsajt így óvatosan fürkésző pillantásom kíséretében megkérdezem.
- Bántott valaki? A kutyáim nem szoktak csak úgy rárontani valakire... főleg nem lányra... volt itt veled valaki? - egyenlőre nem mozdulok csak várom a válaszát. Egy perc múlva végül ismét megszólalok.
- Idefelé láttam egy fickót, eléggé sietett mert szinte elgázolt fellökött de csak rohant tovább. Ő volt veled? - szegezem neki nyersen a kérdést, mert eléggé dühít a tudat, hogy a kutyáimat valami vérszomjas dögöknek nézi, holott valószínűleg a pasi miattuk lépett le.  - Bántott téged? - a hangom most már nyugodtam, inkább puhatolózó és kissé aggódó. Belegondolva, hogy ez a lány idekint volt az erdőben azzal a férfival és fogalmam sincs mi történt vagy történhetett volna ha én és a kutyáim nem jövünk.
- Megsérültél? - pillantok végig rajta gyorsan. Remélem, hogy a kezdeti ellenszenve elpárolog. - Ne haragudj, hogy így rákérdezek. De mit keresel egyedül, kardigánban és kisszoknyában az erdőben? - húzom fel a szemöldököm. Ahogy persze az lenni szokott, Alice az első aki nyit a lány felé. Lassan óvatosan lépkedve orrát messzire előre nyújtva szimatolgat fel.
- Tényleg, nem fognak bántani. Ő Alice, igazán barátságos! - mondom miközben figyelem ahogy Alice egyre közelebb és közelebb megy a lányhoz. Axel továbbra is mellettem állva feszülten figyel.
- A kocsim az út mellett van, elvigyelek valahová? - kérdezem fejemmel az erdő széle felé bökve.  Bár lehet, hogy szegény ezek után már senkinek nem kér a segítségéből, de hátha.


Sunshine & Nora


[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
100
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Kedd Május 23, 2017 10:04 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Nem mondja, tényleg rohant? Vajon hová siethetett olyan nagyon? – horkanok fel cinikusan, mikor elmondja, hogy fellökte a szellem által megszállt fickó. Aztán, ahogy hallom, hogy aggódik értem, normális hangszínre váltok, bár nem szeretem, ha gyengének néznek. Holott, ha belegondolok, ez az egyik legfőbb fegyverem. – Nem, nem bántott. A baj az, hogy én se őt. – teszem hozzá az orrom alatt mormogva, feltételezve, hogy a nő nem hallja meg.
A kisebbik, de így is hatalmas kutya kíváncsi léptekkel közeledik felém, én pedig hagyom, hogy megszaglásszon. Mindig is jobban szerettem az állatokat, mint az embereket. Főleg az értelmes állatokat, mint amilyen a kutya is. De ellenállok a kísértésnek, hogy megsimogassam, mert ahogy a csaj rám néz, a végén még fagyival is megkínál.
- Tényleg semmi bajom, mondtam már. – sóhajtok, mikor megkérdi, megsérültem-e. Aztán leesik, hogy valószínűleg élethűen vörösre pingált lábam miatt kérdezi. – Csak egy karcolás.
Feltűnik, ahogy az arca megrándul a fájdalomtól.
- A maga karja jól van? – odalépek hozzá, és kérdés nélkül, értőn megtapogatom a vállát. Bár sosem érdekelt különösebben, otthon, Corkban, a vadászközösségünkben apám legjobb barátja gyógyító volt, és akaratlanul is ellestem tőle ezt-azt. – Csak megrándult, nem ugrott ki, nem repedt meg semmi. Majd borogassa valami jegessel.
A nagyobbik kutya még mindig gyanakodva méreget. Eléggé jellemző rám az a kettőség, ahogy ezek ketten is állnak hozzám. Az egyik, valószínűleg a nőstény érzi, hogy mélyen belül csak egy magányos, bizonytalan, szeretetéhes gyerek vagyok, míg a másik arra érzékeny, hogy a látszat ellenére valószínűleg veszélyesebb vagyok, mint a fickó, akitől féltenek.

Halk motoszkálást hallok a közelből és szemem sarkából megpillantom egyik vadásztársam, azt a medvealkatú, agyatlan barmot. Perry, vagy mi a neve. Egy perc nyugtom sincs tőlük. Mintha annyira felügyeletre szorulnék. Tény, hogy szükségem van arra, hogy tanuljak és még tovább fejlődjek, de arra nincs, hogy ezek a gorillák mindenhová kísérgessenek.
- Tudja, mit? – mosolyodom el. – Valójában mégis fáj a lábam. Sőt, járni alig bírok. Éppen eldobhatna valahová.
Meg sem kérdem, merre megy, elindulok arra, amerről felbukkant és amerre a kocsiját is sejtem. Remélve, hogy valóban velem tart, csevegni kezdek.
- És maga itt él a városban? Tudja, én még új vagyok itt. Ide fogok középsuliba járni szeptembertől. Gondolom, eléggé uncsi lesz, de apám ragaszkodik hozzá. Én szívesebben járnám a világot és tanulnék hasznos dolgokat tapasztalás útján. Tudja, amiknek tényleg hasznát is veszi az ember az életben. Önvédelem, túlélő-trükkök, ilyesmi. Mondjuk az állatok is érdekelnek. Asszem bírom a természetet. Kivéve a bogarakat.
Ahogy pár perc múlva felbukkan előttünk a piros terepjáró, elkerekedik a szemem.
- Maga ilyen hippi világutazó, vagy mi? Klassz járgány. Első ránézésre nem ilyet képzelnék el magához.
Ez a kocsi, meg ahogy egyetlen szavával parancsol ezeknek az óriási kutyáknak, akik most felpattannak a platóra... határozott, erős jellemnek tűnik. Lehet, hogy szimpibb lesz ez a nő, mint gondoltam.
- Na, akkor elvisz? Maga hová megy?
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Szer. Május 24, 2017 10:33 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

[Only admins are allowed to see this image]


-Hogy mondod?! - emelem fel a hangom a lánnyal szemben, mert ha egy valamit nagyon nem bírok az az amikor egy fiatalabb flegmázni kezd amikor én szépen kérdeztem tőle valamit. Szúrósan nézek rá ahogy tovább beszél de a végét már nem értem és komolyan mondom, kezd kihozni a sodromból. Mérgemben nem tudom megállni, hogy hirtelen oda ne szúrjak neki.
- Anyukád nem mondta, hogy ne dünnyögj az orrod alatt? - ripakodok rá amikor magában motyog valamit. A feszültségre mindkét kutyám idegesen reagál. testtartásuk merev, füleik az ég felé állnak, bár Alice finoman barátkozna. A szemeimet kezdem el forgatni amikor megint megszólal. Felforr tőle az agyvizem.
- Jó, figyelj csak - kezdem fenyegető hangszínnel. - Felőlem maradhatsz itt tovább egyedül, játszhatsz Pocahontas-osat az erdőben, ha ennyire zavarlak már megyek is, itt sem vagyok! - integetően széttárom a kezeim de ekkor ismét éles fájdalom hasít a vállamba. Grimaszt vágok, de folytatom.
- Én csak segíteni akarok, ha nem kérsz belőle akkor mond meg. De jobban örülnék neki ha nem duzzognál és hagynád, hogy legalább egy benzinkútig elvigyelek! - mire a mondat végére érek kissé lecsillapodom, plusz az is kizökkent, hogy mellém lép és olyan szakértelemmel fogja meg a sajgó vállam, hogy leesik az állam. Elkerekedett szemekkel bámulok rá ahogy felállítja a diagnózist, majd furcsával sandítok rá de nem mondok semmit. Egyre furább ez a kislány, itt egyedül a susnyásban, minden más hozzá hasonló korú rémült lenne és már a kezemet szorongatná erre ő szurkálódik, majd doktorosát játszik. Egy kurta "köszi, úgy lesz" után végül hátra lépek. Mielőtt bármit is mondhatnék újra, Axel vad csaholásba kezd az erdő egy mély pontját bámulva. Gerince mentén feláll a szőr, torkából agresszív mély morgás tör fel. Ez semmi jót nem jelent. Nem intem nyugalomra, hiszen semmi rosszat nem tett, mindössze valami olyasmit lát vagy hall amit mi nem és ez nem kicsit aggasztó. Alice pillanatokon belül csatlakozik hozzá, majd a lány hangulata is azonnal megváltozik. Hirtelen már menni akar, és igen sietősen. Na, nekem ez most kezd el nagyon bűzleni, és ezt egy csúnya pillantással tudatom is vele. Szívesen segítek neki, nem is tudnék tükörbe nézni ha most itt hagyok egy gyereket az erdőben, de ne nézzen palimadárnak. Mosolyogva közli velem, hogy gyakorlatilag lábra sem tud állni, de azért könnyedén elindul az út felé. A fejemet csóválva baktatok utána, miután kétszer is rászóltam a kutyáimra, hogy kövessenek. Nagyon nagyon feszült mind a kettő. A szemöldököm körülbelül a homlokom közepére szalad fel amikor hallom, hogy csak úgy ömlik belőle a szó.
- De megeredt az a kis csípős nyelved! - jegyzem meg s ugyan még a fejemet egy kissé csóválom azért a szám sarkában egy mosoly bujkál. A felét fel sem fogom annak amit mond, egyrészt csevegően hadar másrészt fél szemmel Axelt és Alicet figyelem.
- Nem én nem élek itt, csak átutazóban vagyok. Oroszországból jöttem és fogalmam sincs merre tartok. - felelem az egyetlen kérdésre amit a kis monológjában feltett. Az izgatottan felcsendülő hangjára rákapom a tekintetem és látom rajta a meglepettséget. Nevetve a csípőmre teszem a kezem és úgy szólok hozzá ismét.
- Miért szerinted milyen autó illene hozzám? Csak azt ne mond, hogy olyan kis bogárhátú kabrió amiben a plázacicák járnak! - forgatom meg a szemeim egy grimasz kíséretében. Kis megnyugvással tölt el a tudat, hogy mindketten oldódunk a másik irányába.
- Hippi kevésbe, de világutazó annál inkább, bár még csak Európában jártam! - bólogatok a szavaira hevesen. Szólok a kutyáimnak, hogy pattanjanak be az autóba, a lánynak pedig, hogy nyugodtan üljön előre.

Csak az úton a város felé szólalok meg újra. Halkra veszem a rádiót, sűrűn pillantok a visszapillantóba és a fűtést is kicsit feljebb csavarom.
Kösd be magad kérlek! - szólok rá kedvesen de határozottan. - Hogy hívnak? - kérdezem továbbra is az utat figyelve, majd kissé felszisszenek ahogy váltok, mert közben a bal kezemmel erősebben kell fognom a kormányt. Az aszfalt kissé nedves így picit lassítok, bár amúgy sem szoktam száguldozni. Aztán a következő kanyarban tövig rátaposok a fékre. Az egész mellkasom előre lendül majd nagy lendülettel visszacsapódik az ülésre. Bal vállam ismét éles fájdalom hasít mire halkan és fojtottan felkiáltok. Mindkét kutyám az első ülésnek dől, de egy rövid kis nyüsszentés után úgy néz ki semmi bajuk. A lány felé fordulok, remélve, hogy hallgatott rám induláskor és bekötötte magát.
- Jól vagy? Ne haragudj... de te is láttad? - nézek vissza döbbenten az útra és esküszöm, hogy az alig fél órája látott tetovált fószert láttam átrohanni az úton. Ujjaim erősebben szorítják a kormányt, egy pillanatig tanácstalanul nézem előttünk az utat. Aztán lassan újra rálépek a gázra. Mégsem állhatunk az út közepén egyhelyben.
Sunshine & Nora


[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
100
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Május 25, 2017 12:20 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Tátott szájjal nézem a tűzpiros kocsit.
- Nagyon menő. – dícsérem meg. – Hát, ha nem is plázacicásat, de valami amolyan „csajos” kocsit képzelne magához az ember, hülye rágógumiszínben. Tudja, olyan „látjátok, csak egy farmeros-pólós egyszerű csaj vagyok, de azért remélem, feltűnt, milyen rohadt jól nézek ki, ti koszos kis senkik” típusú nőnek tűnik. Persze, lehet, hogy maga tényleg egyszerűen csak szép, és közben egyáltalán nem is egy picsa.
Mire felocsúdok az autó iránti rajongásomból, felfogom, mit hordtam össze az előbb, és akaratlanul összerezzenek, ahogy ránézek. A vadászok, akikkel kislánykorom óta együtt edzettem, mind idősebbek voltak nálam, és majdnem mind fiúk, nem meglepő, hogy nem sok jómodort szedtem magamra.
- Nahát, Oroszországból? – próbálom elterelni a témát. – Ott tényleg szembesétálnak az emberrel a medvék az utcán? Az nagyon durva lehet! Apának volt egy orosz csoporttársa az egyetemen, és azt mondta, hogy a négy év alatt összesen nem látta huszonnégy óráig józannak.
Utóbbi butaságaimat fel sem fogva bepattanok az anyósülésre, és nevetve fintorítom el az orrom, ahogy Alice kíváncsian előrenyomja a fejét és az arcomba liheg. Amikor úgy gondolom, hogy a gazdája nem veszi észre, megsimogatom a fülénél. Axel megtartja a két lépés távolságot, és kitartóan figyel.
Amikor elindulunk, és arra kér, hogy kössem be magam, szemtelenül forgatom a szemem, de olyan finoman, mégis határozottan parancsoló a hangja, hogy ösztönösen engedelmeskedem.
- McCreery. A nevem McCreery. – válaszolom neki, mikor a nevemet kérdezi, és nagyon menőnek érzem magam. Sokszor álmodozom arról, hogy egy nap, mikor nagyobb leszek, úgy emlegetnek majd a csapatban, mint McCreery fejvadász, vagy, egy közösség vezetőjeként, McCreery parancsnok... – És a magáé?
Kellemes meleg tölti meg az utasteret, ahogy feltekeri a fűtést. Hálás vagyok érte, nem vagyok éppen túlöltözve.
- Nyugodtan feltekerheti a hangerőt – célzok a rádióra. – Biztos nem hallgat gáz zenéket, nem olyan öreg még...

Ebben a pillanatban éleset fékez, a terepjáró fülsiketítő fékcsikorgás kíséretében hirtelen megáll. Az öv elég lazán fogja át pálcika testemet, így nem vág nagyon belém, viszont annál nagyobbat lendülök előre, majd csapódok vissza az ülésre.
- Maga megőrült? Majdnem lefejeltem a szélvédőt. – hiába szemtelenkedek, eléggé megrémültem, hogy mi lelte, amiért ilyen hirtelen a fékbe taposott. – Hé, jól van?
Ahogy elmondja, mit látott, rögtön megértem, miért ijedt meg. Ha tényleg a szellemet látta elsuhanni előttünk, akkor valószínűleg nehezen tudja megmagyarázni a normális emberi sebesség többszörösét, amivel száguldhatott.
- Talán agyrázkódása is van? – próbálom elterelni a figyelmét újabb szemtelenséggel. – Vagy mit gondol, az a fickó az X-Menből kelt életre? – látom, hogy nehezen emészti meg a látottakat, és remélem, hogy lazaságom nem kelt benne gyanút, hanem inkább gyermeki gondtalanságnak tekinti és megnyugtatja.
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ki kéne szállnom, és valahogy magamhoz csalogatnom a pasast, de annyi eszem még nekem is van, hogy tudjam, ez nagyon veszélyes lenne. Talán Perryék beérik. Végülis a szellemek egy megszállt testben naponta maximum fél órát képesek emberfeletti képességeiket használni. Habár ezalatt hetedhét-határon túljut ez a szemétláda…
- Mégis hová visz, ha szabad kérdeznem? – fordulok felé, mintha erőszakkal ültetett volna be a kocsijába. – Azt mondta, fogalma sincs merre tart. Pedig maga nem hülye. Szóval igazam volt, és mégiscsak hippi… Tudja, nem kell aggódnia amiatt, hogy egyedül vagyok. Én önálló vagyok, a szüleim megbíznak bennem.
Ez részben igaz is. Apám persze jobban félt, minthogy valóban engedjen hosszú távon egyedül mászkálni, de tudja, hogy meg tudom védeni magam. Anyámat meg nem érdeklem annyira, hogy aggódjon, és valószínűleg csak mélységes csalódottságot érezne, ha egyáltalán felmerülne a kérdés, hogy meg tudom-e magam védeni.
- És mit dolgozik? A munkahelyén nem fogják hiányolni? Vagy a családja?
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Május 25, 2017 1:37 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

[Only admins are allowed to see this image]


Félmosolyra húzom a számat ahogy hallom rácsodálkozni az autómra. Azért jó látni, hogy egy fiatal szőke tinilányt lázba hoz egy terepjáró. Viszont ez a mosoly először az arcomra fagy, majd eltűnik és helyét átveszi a hitetlenkedő megbotránkozás. Meg kell ráznom kissé a fejem, hogy magamhoz térjek. Nem tudom eldönteni, hogy ezt most bóknak vegyem vagy egy nagyon csúnya beszólásnak. Megmukkanni sem tudok lány stílusától.  Hogy lehet valaki külsőre ilyen kis törékeny és tipikus hercegnő, szőke haj kék szem és közben meg olyan pokróc módon viselkedik, hogy az agyam eldobom.
- Fiatal nő létedre elég rondán beszélsz! - sandítok rá végül miközben az utat nézem. Szándékosan használom a fiatal nő kifejezést, hátha picit bóknak veszi és ezzel képes vagyok hatni rá. Viszont az önérzetemet bántja, hogy így kioszt egy kis tini, ezért a válasz megállíthatatlanul tör fel belőlem.
- Viszont amíg ebben a kocsiban vagy leszel szíves moderálni magad, mert ha még egyszer kifejted, hogy mennyire tartasz... - nyelek egyet és jól megnyomom a szót, hogy érezze egyébként amúgy eléggé rosszul esik, hogy ezek után még pláza picsának is gondol.  - elkényeztetett picsának, akkor mehetsz gyalog a városba! - csattanok fel a végén kissé hangosabban, csak hogy kicsit helyre tegyem végre. Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy csak úgy mellékesen ő viselkedik így. A kamu terelés kérdésre elsőre csak megforgatom a szemem és picit beletaposok a gázba. Ha ideges vagyok gyorsabban és agresszívabban vezetek, mondhatni az aszfalton kiadom a dühömet. Pechemre nem tudok rá sokáig haragudni mert a következő két mondatára halk nevetés bukik fel belőle.
- Hát a városban azért nem járkál medve, de kisebb városokban falvakban megesik. Gondold csak el, kiviszed a szemetet és Maci Laci épp felborogatja a kukáidat hátha talál valami finomat... - poénkodom végül én is kicsit, miközben picit lassítok és beveszek egy élesebb kanyart.  Ismét rásandítok amikor az apjáról beszél.
- Az orosz vodka elég ütős. - fűzőm hozzá. Tompán sajgó vállam miatt felszisszenek amikor megint váltok.
- McCreery? - kérdezek vissza meglepetten. - Tipikus ír név, akár a Cleary vagy az O'Nellie. Van keresztneved is?  Vagy megköveteled, hogy a vezetékneveden szólítsanak, ahogy a srácok szokták egymás között, vagy mint a börtönben a nagymenő rosszfiúk? - szúrok oda kicsit csipkelődve.
- Nora. Nem igazán oroszos név, de hát apám angol, anyám orosz, úgyhogy egy semleges nemzetközi névben kiegyeztek.- kezdek csacsogni én is kicsit. - És itt be is fejezhetjük a magázódást, ugyanis tényleg nem vagyok annyira öreg! - nézek rá cinkosan egy mosollyal. Az, hogy még egy kicsit piszkálódom vele nem azt jelenti, hogy még haragszom rá.  Többet már nincs időm mondani, mert a kocsitól alig fél méterre egy hihetetlenül gyors alak suhan át az úton. Tövig taposom a gázt mire mindketten előre majd hátra vetődünk az ülésnek. Riadtan körbenézek a kocsiban de látszólag senki nem sérült és mivel Dulifuli hangosan rám ripakodik, semmi kétségem afelől, hogy minden porcikája ép.
- De csak majdnem! -vágok vissza. - Látod, ezért jó ha mindig bekötöd magad! - szólok megint, mert óh igen láttam ám a kis grimaszát amikor még az út mellett beszálláskor rászóltam, hogy kösse be magát. Ugye ugye! Most koccant volna a buksija a kesztyűtartómmal ha nem hallgat rám! Óvatosan indulok ismét tovább, szemem idegesen pásztázza az út két oldalát. A szememet forgatom csak a további pimaszságára, de a gondolataim az előbbi majdnem ütközés körül forognak. Ugyan ráhagyom a témát, de akkor is tudom, hogy mit láttam. Csak akkor nézek rá ismét, meglepetten amikor fennhangon számon kér, hogy mégis hová viszem. Gonoszan elvigyorodom mielőtt válaszolok.
- Albániába! - ujjaimmal elgondolkodva dobolok a kormányon miközben beszélek. - Eladlak rabszolgának, bár amilyen természeted van sírva hoznának vissza! - kuncogok tovább magamban és remélem veszi a lapot és tudja, hogy csak szívatom. Ilyen szempontból bírom a kiscsajt, van esze és humora is nálam már elég nyerő párosítás és, hogy őszinte legyek talán kicsit a gyerekkori önmagam látom benne. Pontosan ugyanígy feleseltem és legalább ennyire szemtelen voltam én is az ő korában. Őszinte nevetés az ami a következő pillanatban betölti az egész autót. Hihetetlen ez a kis szöszke.
- Nem úgy értettem! Folyamatosan utazom, így fogalmam sincs, hogy holnap vagy épp holnapután melyik városban, országban leszek! De hidd el nem vagyok hippi, elég hamar kijövök a béketűrésemből mint látod, nincs virágokból font hajpántom sem óriási szöcske napszemüveg és füvezni sem füvezek, úgyhogy egyik kritériumnak sem felelek meg. Utazó vagyok. Vándor. - magyarázom mosolyogva. Azonban ahogy a szüleiről beszél megint fürkészve végigmérem. Van valami hihetetlenül kettős ebben a lányban. Azok az ártatlanul csillogó kék tündéri szemek, de hozzá ez a csípős szúrós modor és a tetejébe ez a határozott talpraesett jellem ahogy viselkedik. Felmerül bennem, hogy talán rettentően el volt hanyagolva ezért aztán hozzászokott az egyedülléthez és ahhoz, hogy mindent neki kell elintéznie és megoldania. Ettől lenne ilyen kemény és szemtelen a természete? Ugyanakkor nagyon eszes, gyorsan reagál mindenre.
- Hát, most már nem vagy egyedül és amíg velünk vagy, - pillantok hátra a két ebre a hátsóülésen. - remélem nem is kerülsz bajba, de azért ha anyukád helyében lennék biztosan leforrna bennem a víz... - ekkor a sebességváltó előtt a kacatok között heverő mobilomra pillantok. - Erről jut eszembe ha akarod hívd fel őket nyugodtan! - váltás közben mutatóujjammal a telefonra bökök. Elismerően bólogatok az önállóságát illetően, dicséretes és egyben meglepő is, hogy ennyi idősen ennyire megbíznak már benne.
- Író vagyok. Az utamról írok folyamatosan és képeket is készítek, ezzel és itt ott vállalt alkalmi munkákkal keresek annyit, hogy folyton úton tudjak lenni. Nincs helyhez kötött munkahelyem és főnököm sem. - jegyzem meg hálásan elmosolyodva. - A családom? Hibbantnak tart, de én is vagyok annyira önálló mint te úgyhogy nem tudtak visszatartani. Van egy bátyám aki két perccel idősebb mint én, Mark, tőle tanultam fotózni, ő támogatott és bátorított. Rajta kívül nem hiszem, hogy bárki hiányolna. - nagy nehezen sikerül eljutnom az utolsó mondat végére. Fáj kimondani és rettegek tőle, hogy talán így van.
- Te mi akarsz majd lenni? - passzolom gyorsan vissza a kérdést. mielőtt a komor gondolataim teljesen rám telepednének. Útközben kiértünk az erdő sűrűjéből, több a napfény szárazabb az út. Egy kereszteződésnél balra fordulok egy halk nyögés kíséretében. Az az átkozott húzódás. Idefelé láttam egy nagyon klassz teraszos helyet az út mentén. Aprócska étterem amely egy faházban kap helyet, nagy ablakokkal, és kerti résszel ahol pluszban elfér még néhány kinti asztal. Alig térid érő kicsit kerítés keríti körbe a helyet és a parkolót ahová befordulok.
- Nem vagy éhes? Harapjunk valamit, meghívlak!- egy laza mozdulattal leállítom a motort és kicsatolom az övem, aztán remélve, hogy velem tart kiszállok és kiengedem a két kutyát hátulról. - Ha nem bánod üljünk kint a teraszon, hogy ők tudjanak mozogni. Ha fázol a hátsó ülésen vagy egy sporttáskám van benne három pulóver is! - szólok át a kocsi túloldalára miközben megpaskolom az éppen hozzám dörgölőző Alice oldalát. A dzsekim zsebébe süllyesztem a kezeim és lassan fellépkedem azon a pár kis lépcsőn a bejáratig. Alig érek fel azonnal egy magas vékony kötényes fiatal lány rohan ki az ajtón és hellyel kínál minket. Elmondom neki, hogy kint szeretnénk lenni mivel kutyákkal vagyunk így kapunk egy félreeső asztalt a terasz sarkában. Odabent látok egy két vendéget de idekint csak mi ülünk. Elveszek két étlapot és az egyiket DuliFuli elé tolom. Alice és Axel miután kíváncsian körbe szimatolta a helyet éhenkórászok módjára odatelepednek mellénk. A pincérnőnk hamar visszatér és elsőként az italok iránt érdeklődik. Kérnék én bort, de hát vezetek na meg kiskorú van velem.... milyen példát mutatnék, úgyhogy maradok az almalénél, előételnek hozzácsapok egy sajtkrémlevest és egy nagy nagy adag sültkrumplit. Kérdőn és várakozóan a kis szöszkére pillantok  s megvárom, hogy ő is elmondja mit szeretne. Mikor a nő lelép a rendeléseinkkel kíméletlenül neki szegezem a kérdést ami már a kezdetektől foglalkoztat.
- Nos, Dulifuli, mond mit csináltál az erdőben egyedül? - állam a tenyerembe támasztom és az asztalra könyökölök amíg várom a válaszát. - Jobban van a lábad? - pillantok lefelé de a hangsúlyomból kihallatszik, hogy nem veszem be ezt a csak egy karcolás de hopp mégsem tudok járni, aztán meg mégis, szöveget. Viszont felőlem játszhatjuk ezt, én nem fogom az arcába mondani, hogy kis hamis tudom, hogy hantázol. Egyrészt nem áll szándékomban kínos helyzetbe hozni őt, kettő meg valami indoka csak van, hogy végül is velem akart jönni és gyanítom, hogy ezért hazudott ott az erdőben. Akárhogy is de örülök, hogy nem maradt ott egyedül és inkább itt ebédel velem.

Sunshine & Nora


[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
100
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Május 25, 2017 9:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ahogy kimondtam keresetlenül megfogalmazott bókomat, miszerint talán nem is egy picsa, rögtön meg is bántam, és most látom is rajta, hogy nem tudja hová tenni. Bűntudatom enyhül, mikor kioszt, amit nehezen viselek bárkitől is, de azért tisztázásképpen felmordulok.
- Úgy értettem, hogy olyan szép, hogy nyugodtan lehetne nagyképű picsa is, de szerintem nem az.
A fülem kicsit elvörösödik, aztán, mikor beletapos a gázba, a fejem is. Ez a nő egy ámokfutó.
- Sunshine McCreery a teljes nevem, az Isten áldja meg magát, és a sírkövömön is ez fog virítani hamarosan, ha nem lassít egy kicsit...
Illik hozzá a Nora név. Egyszerű, letisztult, erőteljes, de mégis nagyon nőies. Örülök, hogy felajánlja, hogy tegezzem, bár megszoktam a magázódást a közösségben, de pont ezért esik jól, hogy ő nem várja el tőlem.
Ahogy azzal viccelődik, hogy Albániába visz, nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy mosolyomból ne fakadjon nevetés. Valahogy nem szoktam hozzá, hogy nevetgéljek, és nem szeretem, ha mások érzelmeket látnak rajtam. Semmilyet. Egyébként pedig nem is hangzik olyan rosszul. Bejárni a világot, kiszabadulni és lazítani egy kicsit. Talán az életet élvezni is lehet, nem mindig csak vetélkedni másokkal edzeni, edzeni és edzeni. De persze ez a dolgom, hiszen én a legjobb akarok lenni.
Félek, hogy meglátja a szememben a magányt, ezért próbálok erőt venni magamon, ám ekkor felajánlja, hogy hívjam fel a szüleimet. Eszem ágában nem lenne magamtól ilyet tenni, de tartok tőle, hogy ha visszautasítom, az gyanús lenne számára és rögtön vissza akarna vinni a városba. Ezért egy halk köszönömöt motyogva a mobilért nyúlok és beütöm apám számát. Egyértelmű, hogy ha már muszáj valakit hívnom, az nem anyám lesz.
- Szia apa! – szólok bele néhány kicsöngés után. – Csak gondoltam, megkérdem, hogy vagy. Én rendben megérkeztem, minden oké. – Hallom a hangján, hogy meg van döbbenve, amiért felhívtam. Tudja, hogy ő számomra a legfontosabb, de nem az első kamaszgyerek vagyok, akit nevel, és ez a gesztus meglepi.
Pár nem túl tartalmas mondat után hirtelen elhadarom, hogy mennem kell és rárakom a telefont. Nem mondom neki, hogy szeretem. Nagyon szeretném, de nem Nora előtt. Nagyot kell nyelnem, mert gombóc van a torkomban, és ahogy az ő hangja is megrendül egy pillanatra, ahogy a bátyjáról beszél, mint egyetlen emberről, akinek hiányozhat, csak egyféleképpen tudom elkerülni, hogy sírni lásson. Kötözködöm.
- Tudod, tévedtem veled kapcsolatban. Mégis borzasztó zenéket hallgatsz. – kutatok egy kicsit apró hátizsákomban, és előbányászom az örökké nálam lévő cd-t, amin a kedvenc számaim vannak, ha valahol útközben szeretnék edzeni, vagy szükségem van egy kis kikapcsra. Betolom a lejátszóba, és egy perc múlva már a My Chemical Romance-tól üvölt a Teenagers. Imádok erre a számra lőgyakorlatozni.
Ahogy meghallom, mi a munkája, tátva marad a szám.
- Meg lehet élni abból, hogy utazgatsz a világban a kutyáiddal, és néha az arcába tolod az embereknek, hogy milyen klassz helyeken jársz? Imádnék így élni… - a kérdésére, hogy mivel szeretnék majd foglalkozni, majdnem rávágom, hogy a legjobb vadász akarok lenni a világon, és bizonyítani a szüleimnek, aztán észbe kapok. Csak az a gond, hogy nem igazán tudom, ezen kívül mi is érdekel. Sosem gondolkodtam tovább a következő edzésnél... – Hát, én még csak most kezdem a gimit. De szeretnék majd valami nyomot hagyni. Szeretném, ha látnák, mennyi minden van bennem, érted. Szeretném, ha látnának engem.

Örülök neki, hogy oldja a hangulatot azzal, hogy lekanyarodik a hangulatos kis kajáldához.
- Jó ötlet, de köszönöm, fizetek én magamnak. És nem, nem fázom. – utasítom vissza, miközben libabőrös lesz a karom, mihelyt kilépek a fűtött kocsiból. De nem baj, nem szeretek elfogadni senkitől semmit.
Ahogy a teraszon üldögélve rendelek egy sajtburgert sült krumplival, Sprite-ot, megtoldva egy tejcsokis fánkkal, elnézem a játszadozó kutyákat, és valami fura nyugalom száll meg. Utoljára öt-hat évvel ezelőtt éreztem ilyet, mikor Tristan, a bátyám még velünk volt, és nagy ritkán félretettük a kemény munkát és elmentünk egy-egy családi kirándulásra. Persze anyánk ott is beiktatta a napirendbe az edzéseket, de hála apának jutott pár felhőtlenül boldog, felszabadult pillanat is emlékül.
Álmodozásomból az zökkent ki, ahogy Nora nekem szegezi a kérdést, hogy mit csináltam az erdőben.
- Kirándultam. – Arcomon újra megszokott, gunyoros mosolyom. - Tudod, a friss erdei levegő csodákra képes. – Ahogy lepillantok a lábamra, látom, hogy a művér már teljesen elkenődött, elég nyilvánvalóvá téve, hogy nincs alatta seb. – Köszi, a lábam okés. Csak egy kis karcolás lehetett, aminek nagyobb a füstje, mint a lángja. Tizennégy éves lány vagyok, jogom van egy sérülést túlreagálni.
Szórakozottan dobolok ujjammal a faasztalon, várva a kaját. Ahogy lenyugodtak a kedélyek, és itt üldögélünk, elkezdem érezni egyéb szükségleteimet is.
- Bocsi, kiugrom a mosdóba. – pattanok fel, és beügetek a házba.

Az asztaloknál elszórva ül csupán néhány ember. Nem figyelek rájuk különösebben, fejemben apám, bátyám és újdonsült ismerősöm jár.
Egy perc múlva, mikor a kézszárítót próbálom működésre bírni, hallom, hogy nyílik az ajtó.
- Kérlek, mondd, hogy kihozták már a kaját, farkaséhes va…
Ebben a pillanatban két kéz ragad meg hátulról, egyik a számra tapad, a másik kést ránt elő. A tükörbe nézve először az igénytelen tetoválásokat pillantom meg, aztán a kopasz fószer aranyfogas mosolyra húzódó száját.
- Lehet, hogy mára már nem maradt az erőmből, de ha meglepnek, akkor sima emberként sem olyan nehéz elbánni veled, ugye, te kis vadászribanc?
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Nora Wellner tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Csüt. Május 25, 2017 11:22 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

[Only admins are allowed to see this image]

Hiába szóltam az előbb csak kiejti még egyszer az a szót de már meg sem lepődőm, hogy amúgy egy bóknak szánt mondatban káromkodik. Milyen szép, kettős csengésű neve van. Sunshine, puha, vidám és mögötte a McCreery, kemény és pattogós. Akárcsak ő. Csak elvigyorodom amikor ijedten az ülésbe kapaszkodik amiért gyorsan vezetek, pedig ez még nem is az igazi idegbeteg Nora féle vezetési stílus. Mivel nem akarom még jobban ráhozni a frászt kicsit visszaveszek, így a motor hangja is kellemesebb lesz.  A társalgásunk egyre oldottabb lesz, de még mindig úgy érzem mintha kicsit visszafogná magát. Látom ahogy némán rázza a nevetés amikor azzal viccelődöm, hogy eladom őt Albániában mégsem adja át magát az érzésnek. Talán feszélyezve érzi magát még velem, mondjuk meg tudom érteni. Tisztában vagyok vele, hogy az én harsány őrült természetem néha ijesztő lehet másoknak, hát még egy tininek.  Szó nélkül hallgatom ahogy az apjával beszél telefonon, feltűnik a kissé hivatalos, tőmondatban beszélgetős stílusa de eszem ágában sincs szóvá tenni. Akkor sem reagálok túlzottan amikor beteszi a saját c-djét a lejátszómba, a számra viszont mosoly húzódik amikor meghallom a zenét. A már jól ismert melegség tekergőzik újra a mellkasomban amikor a munkámra terelődik a szó.
- Meggazdagodni nem fogok belőle, ez tény! - javítom ki mielőtt még azt hinné, hogy halálra keresem magam. - Sok kompromisszumot igényel ez az életstílus és kitartást. Lehet, hogy hónapokig nem jön be a dolog aztán bum, szerencséd lesz. Nagyon kitartóan kell keresni, kutatni és megragadni minden lehetőséget és nem feladni ha valami nem sikerül. Bár ez nagyjából az élet minden területére igaz. - mélyedek bele egy kicsit a témába de egy pillanatra sem veszem le a szemem az útról. - Az igaz, hogy csodálatos helyeken jártam, de ezekből az emberek csak azt látják, hogy épp hol milyen italt iszom az egyik csini tengerparti rucimban. Arról fogalmuk sincs, hogy amúgy több mint ezer kilométert vezettem, hogy ott legyek és előtte egy birkafarmon dolgoztam három hétig, hogy a tengerparton kitudjak venni egy szobát arra a három napra. - most sandítok rá oldalról s remélem sikerült vele éreztetnem mennyire kétoldalú ez a dolog. Utolsó szavaira ismét összeszűkülnek a szemeim. Szavai mögött mérhetetlen bizonyítási vágyat és akaratok hallok. Egyszeriben valamiért sajnálni kezdem, magam sem tudom miért és rögtön el is hessegetem a gondolatot, hiszen a sajnálatommal nem megy semmire és nincs is szüksége rá. Okos , szép és makacs lány, amit el akar azt úgy érzem el is fogja érni.

A kis teraszos étkezde asztalánál ülve már védekezően emelem magam elé a kezem. Ügyesen kivágta magát meg kell hagyni, nem is tervezem tovább bolygatni a témát.
- Ahogy akarod, vegyük úgy, hogy elhittem! - vetem még oda vállat vonva és belekortyolok az üdítőmbe.
- Okés, - pillantok fel rá ahogy felpattan és befelé igyekszik. - itt leszünk. - ezt már inkább csak magamnak mondom és Alice-nek aki kíváncsian szimatolgat felfelé az asztalra. Ujjaim a poharam szélével játszanak amíg várok. Ez a lány csupa ellentmondás. Pimasz és feleselős de zárkózott, okos és a korához képest túl érett mégis érezni rajta, hogy szívesen lenne még gyerek. Gondolataim kusza forgatagából Axel morgolódása zökkent ki. Eddig fekvő helyzetéből hirtelen ülésbe tornásza fel magát, hegyes fülei az ég felé néznek, tekintete mereven az étterem bejáratára mered. Testévre követi a példáját. Axel torkából halk morgás tör fel, nekem pedig valamiért görcsbe rándul a gyomrom. Ez soha nem jelent jót. Az órámra nézek, a hirtelen libabőrössé vált karomon. Sunshine már vagy öt perce elment. Nem akarok paranoiás lenni és talán várnék is még megalább tíz percet de a kutyái megérzéseit soha de soha nem vonom kétségbe. Felállok az asztaltól éppen akkor amikor a pincérnő meghozza a rendelésünket. Furcsa pillantást vet ránk ám amikor megkérdezem, hogy merre van a mosdó és hogy a kutyáim bejöhetnek e az épületbe gyorsan válaszol és hevesen bólogat. Átlépek az ajtón sietős léptekkel átszelem az éttermet. Alig van bent valaki, a konyha is csendes, a két kutyám izgatottan és kíváncsian szimatolnak körbe, Alice jó szokáshoz híven odamegy egy-egy vendéghez óvatosan barátkozni. Ujjaim a mosdóajtó fém kilincsére fonódnak. Lenyomom, ám az nem nyílik. Ezernyi abszurd gondolat suhan át az agyamon.. Megszökik, hazudott végig, átvert talán még ki is zsebelt. Bezárkózott, rosszul van, annyira ráhoztam a frászt, hogy most fél tőlem és még egy rakás hülyébbnél hülyébb lehetőség. Jobb tenyeremmel ütemesen dörömbölni kezdek. Egy ismeretlen fojtogató félelem szorítja el a torkom. Megérzem Axel súlyát a lábamon ahogy az ajtóhoz simul és vadul nyüszítve kaparja az alját. Jobb fülem az ajtóra tapasztom és hallgatózok. A konyhából kiszűrődő tompa csörömpölés és a pár vendég halk beszélgetése miatt csak pár pillanattal később hallom meg a dulakodás hangját odabentről. Azonnal vadul ütlegelni kezdem az ajtót, mire egy másik pincér rohan oda hozzánk. Szinte ráordítok, hogy valahogy nyissa ki az ajtót vagy hívja a rendőrséget. Teljes súlyommal nekifeszülök az ajtónak, egyszer kétszer s harmadszor is. Mindannyiszor olyan fájdalom hasít a bal vállamba, hogy könny szökik a szemembe ám az agyam most ezt képtelen felfogni. Hirtelen kicsapódik az ajtó én pedig szinte beesek rajta. Axel azonnal átbújik a lábam mellett. Ő már érzi és tudja amit én csak most fogok fel igazán. A mosdóban életem egyik leborzasztóbb képe tárul elém. Az a törékeny csillogó szemű kislány egy magas tetovált férfi karjai között vergődik. Vékony lábai alig érik a földet, arcán dermedt rémület. A szívem elviselhetetlenül ver a mellkasomban, sikítani volna kedvem, de az agyam csendre int mivel a hisztérikus ordibálással nem megyek semmire. A szemem villámgyorsan körbejárja a helységet. Bármilyen használható fegyvert keresek, de semmi, ugyan mégis mi lenne egy női mosdóban? Vágja hozzá talán egy szappant? A pillanat törtrésze alatt annyi dolog történik, hogy szinte képtelen vagyok felfogni. Axel hörögve ront rá a férfira, éles fehér fogait azonnal a lábszárába mélyeszti, mire annak torkából velőt rázó fájdalmas üvöltés tör fel. Szorítása enyhül a lányon s így neki most esélye van a szabadulásra. A férfi szemeim elkerekedve állapodnak meg rajtam és a kutyámon, aki még mindig vadul rázza vértől maszatos pofáját. A félelemtől alig mozogva próbálok erőt venni magamhoz, hogy odamenjek Sunshine-hoz. A wc fülkékhez simulva nézem a kutyám és a férfi borzasztó küzdelmét miközben kezem a lánynak nyújtom s ahogy elérem valamiféle ösztön hatására a hátam mögé húzom miközben tekintetem egy pillanatra sem veszem le a férfiről.
- Axel! Axel! Engedd el! - kiáltok rá de már késő. Hisztérikus hangom nem elég parancsoló, és a kutya elvesztette már minden önuralmát. Az étterem belesejéből halk sikoltások szűrődnek be. Amikor megpillantom a kést és én felkiáltok. A  penge fénye vészjóslóan villan meg a mosdó vakító fehér fényében, de mielőtt lecsapna egy jól irányzott rúgást mér a kutyámra. A testem reflexszerűen mozdul előre amikor a kés Axel felé közeledik. Nem, ezt nem. Őket soha! Minden erőmmel igyekszem visszatartani a kezét fel sem fogva, hogy ezzel esetleg azt érem el, hogy belém állítja. Émelyítő izzadság szaga, tetovált bőre és kopasz feje hirtelen ismerőssé teszi. Belém hasít a felismerés, hogy ez az a férfi az erdőből, s mire ez a felismerés átfut az agyamon szabad kezének ujjai úgy fonódnak rá a torkomra akár egy vaskapocs. A mosdó fehér csempepadlója hirtelen eltűnik a lábam alól. Olyan könnyedén elem fel mintha csak egy pihe lennék. Gonosz élvezkedő mosolyától elfog a hányinger. Csak a kis szőke rohanna már ki innen. Kiáltanék de már nem tudok, mondanám neki, hogy rohanjon innen, fusson. De csak némán kapkodok levegő után.

Alice soha nem látott vadsággal robban be a mosdóba, szélesre tátott szája alig pár centire csapódik össze a férfi arcától. Négyen, négyen vagyunk egy ellen és mégis olyan elemi félelem rázza minden sejtem, hogy meg sem tudok mozdulni. Fél kézzel tud akkorát lökni rajtam, hogy háttal a falnak csapódom, a vállamba érzem ahogy a csont halkan reccsen, egy századmásodperccel később eljut a tudatomig a fájdalom. Szinte kívülről hallom a saját elgyötört sikolyomat. Az émelytő fájdalomtól ami szétterjed a testemben szédülni kezdek majd térdre rogyok. Elvesztem a szemem elől a lányt, rengeteg dolog történik egyszerre, nem tudom követni. Egyetlen egy hang az amit felismerek, egyetlen borzasztó hang ami minden fájdalmat , rettegést és félelmet messze űz egy pillanatra. Egy kutya hosszú fájó üvöltése...


Sunshine & Nora


[Only admins are allowed to see this image] [Only admins are allowed to see this image]
No past, no future ... just the moment.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
100
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lily Collins
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész •• Vas. Május 28, 2017 3:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Életemben először vagyok ennyire reménytelenül kiszolgáltatott helyzetben. Ahogy a minden mai napra maradt természetfeletti erejét összeszedő szörnyeteg magához ragad, és olyan erővel szorít, hogy vadul kapkodok levegő után, rövidke életem minden fontosabb pillanata átfut az agyamon.
Bevillan, amikor nyolcévesen elbuktam egy tizenhárom-tizennégy éveseknek szánt állóképesség-felmérésen és anyám napokig rám sem nézett, akkora csalódást okoztam neki. Eszembe jut, mikor tízéves korom körül először mondtam ki egy veszekedés alkalmával, hogy talán én nem is akarom azt, amire születésem óta nevelnek. Talán nem akarom minden időmet kiképzéseken tölteni, csak úgy élni, mint egy átlagos tinilány. Emlékszem, ahogy pofon csattan az arcomon, és miközben apám és bátyám, Tristan csitítgatni próbálja, anyám a képembe vágja, hogy én eleve csak azért születtem meg, mert megfelelő fegyverre volt szükség. Egy kezdetektől fogva a célra idomított eszközre, aki bosszút áll kisebbik bátyja haláláért és hatékonyan tisztítja meg a környéket a mágikus lényektől.
Visszaemlékszem, ahogy pár évvel ezelőtt Tristan őrült veszekedés közepette fogja a cuccait és elhagyja a családot. Ismét anyám eszelős kiabálását hallom, és apám szenvedő, megbánó, összetört tekintetét látom.
Egyre fogy a levegőm. Nem bírom tovább… mindjárt vége, és én úgy halok meg, hogy nem tudtam beváltani a hozzám fűzött reményeket, nem lettem a legeredményesebb fejvadász, de ami még inkább zavar, hogy nem tudtam meg, mi az a felhőtlen boldogság, milyen érzés igazán szeretve és elfogadva lenni…

Félkába merengésemből a beszakadó ajtó robaja és hangos kutyaugatás riaszt fel. Mire észbe kapok, és megpillantom Norát, Axel a fickó lábába harap, s én levegőhöz jutok. Ahogy zihálva próbálom összeszedni magam, a nő maga mögé ránt.
Minden egyszerre történik, és teljesen összemosódik. Penge élén csillanó fény vakít el, hallom Axel vonyítását, ahogy az a szemét belerúg. Nora sikoltva veti rá magát, ám hamarosan könyörtelen ujjak fonódnak a nyaka köré és hasonló helyzetben találja magát, mint amiben én voltam az imént.
Ekkor Alice ugrik előre, rémisztő vicsorral fenyegetve védi gazdáját és társát. Holtra válva látom, ahogy Nora a falnak repül; biztos vagyok benne, hogy csontja törött.
Látva elkeseredett küzdelmüket, rögtön észhez térek, zsebembe nyúlva előhalászok néhány maradék mérgezett tüskét, és hangos sikoltással előrelendülve a pasas felkarjába és nyakába mélyesztem az összeset. Artikulálatlanul felüvölt, pontosan tudja, hogy immár méreg kering az ereiben.
Haragját a két állaton akarja kitölteni. Bal karjával a nekiugró nőstény felé vág, miközben lábával a kiterült Axel felé rúg. Mivel utóbbi nem képes megvédeni magát, gondolkodás nélkül felé ugrok, és elkapom a lábát, miközben Nora is a testével védi a kutyát, így kettőnknek köszönhetően elkerüli a súlyos sérülés, mi azonban így még egyet kapunk és újra földre kerülünk.
Ez az utolsó csepp Alice-nál. Nem törődve azzal, hogy miközben társát védjük, ő bekapja a hatalmas ütést a rémisztően erős szellemtől, gondolkodás nélkül ugrik neki újra a méreg hatására egyensúlyát vesztő és már a földön térdelő gonosznak.
- Ha én megdöglök, téged is magammal viszlek te átkozott korcs! – ordítja az, és legutolsó erejét összeszedve a kutya oldalába mélyeszti a pengét.
Vérfagyasztó vonyítás tölti meg a kis helyiséget, miközben ellenfelünk holtan csuklik össze.
- Alice!! – sikoltjuk együtt Norával, aki megpróbál felállni, de törött kulcscsontja megakadályozza ebben. A sérült, kimerült Axel is Alice felé mozdul, és keserves nyüszögést hallat.
Ahogy a rendőrséget tárcsázom, és gyorsan felvázolom, mi a helyzet, hiába biztosítanak, hogy közel vannak, és pár percen belül szakszerű segítséget hoznak.
Érzem, hogy nagy a baj…



Alig egy óra múlva, már szakszerűen ellátva, a kórház folyosóján ülve meredek magam elé. Alice-t a város legjobb állatkórházba szállították, miután a helyszínre érkező mentős próbálta a vérzést csillapítani.
Norába muszáj volt beleerőltetni egy nyugtató-injekciót, mert nem akarta hagyni, hogy őt magát ellássák. Egy pillanatra sem akarta magára hagyni a kutyáját. Így is azonnal az állatkórházba hajtott, mihelyt végeztek, habár azt hiszem, megtiltották neki, hogy fél kezét használni képtelenül vezessen. Vele szerettem volna menni, de megtiltotta. Rám nézett és azt mondta, „- Mára már eleget tettél.” Tudom, hogy nem gondolta komolyan, és nem is vettem volna magamra az indulatos kiszólást, ha nem lenne magamtól is óriási bűntudatom.
Az a lény engem üldözött. Rám fájt a foga, főleg miután rájött, hogy miben mesterkedtünk ellene. Eszembe juthatott volna, hogy követhet, habár nem számítottam személyes bosszúra tőle. De én elvitettem magam Norával és hagytam, hogy a társaságomban legyenek Alice-szal és Axellel. Nem gondoltam, hogy veszély leselkedhet ránk. Ha nem vágyom társaságra, és lekoptatom őket, akkor nincs szükség rá, hogy megmentsenek, és Alice nem sérül meg…
Könnyek szöknek a szemembe. Fogalmam sincs, mi lehet velük, nem merek utánuk menni. Éppen arra gondolok, hogy felhívom az állatkórházat, mikor csörögni kezd a telefonom. Vezetékes szám. Összeszorul a torkom, ahogy beleszólok, és hallom, hogy Nora az. A rendőrség felvette az adataimat, gondolom, tőlük tudja a számom.
- Mi… mi van Alice-szal? – csak ennyit tudok kinyögni a könnyeimet nyelve, úgy rettegve a választól, mint még soha semmitől az elmúlt tizennégy évemben.
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Erdős rész ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Tell me your secrets

Erdős rész
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Erdőségek
» Erdőségek
» Fenyőerdők
» Fumiyuubo erdőség
» Erdőségek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Külváros-