Folyosók - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 11:39 pm ✥

✥ Yesterday at 10:43 pm ✥

✥ Yesterday at 10:37 pm ✥

✥ Yesterday at 10:24 pm ✥

✥ Yesterday at 9:46 pm ✥

✥ Yesterday at 9:34 pm ✥

✥ Yesterday at 9:28 pm ✥


✥ Yesterday at 9:05 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Folyosók •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

*****
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
1785
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


SzerzőÜzenet

✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Okt. 11, 2017 12:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Apolline && Raphaël

Ahogy a nő elismétli a modandóját, ami az előbb totális teljességgel kerülte el a figyelmemet, már elő is varázsolok sietve az egyik zsebemből egy kis csomaggal, amit át is nyújtok neki, mielőtt némi hezitálás kivetően kibukna belőlem a kérdésem is.
- Elég finom kifejezés lenne rá, de... igen. – bólintok végül, mondhatni, életem eddigi legrosszabb híre, mert bár eddig is voltak nehézségek az életben, ahhoz képest, amikor Rosie osztályfőnöke elmesélte, hogy mi történt, minden más eltörpül.
- Hát nem tudom, lehet... bár az élet tartogat bőven megtörtséget ezeken a fehér falakon kívül is. Igaz, össze sem lehet hasonlítani ezzel. – adok igazat a nőnek, azzal pedig abszolút egyet értek, hogy teljesen más megvilágításba helyez mindent az, ha egy szeretted fekszik valamelyik ágyban. Életed minden eddigi gondja, problémája egy szempillantás alatt törpül semmivé, miközben magadbam átértékeled a dolgokat.
- Ami azt illeti, közelibb nem is lehetne. A lányom. – felelem csendesen, majd mielőtt meg mégszólalhatna, némi kiegészítés gyanánt folytatom is – Pár napja, valami hülye iskolai balesetben átesett a korláton, azóta kómában fekszik. – ami pedig az egyéb sérüléseket illeti, inkább bele sem megyek a részletekbe, hisz elég ha csak az ember a lelki szemei előtt pörgeti végig, sejtheti, hány töréssel, zúzódással járhat még mellé az egész.
- Nem is tudom, van-e rosszabb ennél a bizonytalan, tehetetlen várakozásnál. Amikor hiába tennél meg bármit a másikért, még sem tudsz semmivel sem javítani az állapotán. – szorul el a torkom, és magam sem értem, hogy miért beszélek ennyit... úgy, hogy még a saját feleségemmel is nehezemre esik erről az egészről. Talán azért, mert ismeretlen, az is lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást... Ki tudja? Vagy csak egyszerűen hasonló csónakban evezünk?
- És ön? Szintén látogató, vagy... – azt hiszem be sem kell fejeznem a mondatot ahhoz, hogy sejtse, mi hiányzik onnan. Aki nem látogatóként van itt, az azért, mert nála diagnosztizáltak valamit, ami szintén teljesen más történet, de attól ugyanolyan nehéz... ha nem még nehezebb. Inkább nem akarok azon agyalni, melyik lenne a rosszabb.

■ ■  Given and denied  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
400
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


✥ Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Okt. 11, 2017 2:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Raphaël && Apolline
- Ezt nem tagadom, hiszen az élet szereti megkavarni a dolgokat és megtörtséget csempészni az emberek életébe. – szólalok meg egy kisebb habozás után, miközben a fejemet a térdemre hajtom, hiszen még mindig felhúzva ülök a kényelmesnek csöppet se mondható székek egyikén. Sietve törlöm meg a könnyeimet, majd egy aprót sóhajtok. – De talán azért rosszabb minden ezen falak között, mert itt jövünk csak rá arra igazán, hogy az élet mennyire mulandó, hogy mennyire fontos számunkra valaki és mennyi mindent megtennénk érte. – lehet hülyeség amit mondok, nem ért velem egyet, de én így láttam jelenleg a kórházakat. Nem tudtam másra gondolni, hogy miért tette ezt az élet, hogy mit is keresek itt. Ahogyan azt se tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideig leszek még képes itt ülni, vagy csak becsukni a fülemet, a szememet és becsapni az összes többi érzékemet is a tagadással. Vajon mivel ártok magamnak többet, ha bevallanám és elfogadnám a tényt, hogy rákos vagyok, vagy inkább azzal, hogy tagadok, s úgy próbálok talpon maradni ezen a lápos talajon, hogy védjem azokat, akik fontosak még számomra.
- Sajnálom. – szólalok meg sietve, hiszen borzalmas lehet szülőként átélni bármi hasonlót, elég csak ránézni. Ez pedig még inkább visszatart attól, hogy otthon elmondja a betegségemet. Nem akarom ilyen megtörtnek és kicsavartnak látni az édesanyámat. Inkább legyen boldog és álljon a húgom mellett. Én pedig? Majd valahogy megoldom ezt, azt hiszem. – Nem vagyok orvos, de ha jól rémlik, akkor olykor a kóma jótékony is lehet, mármint segít a testnek jobban a gyógyulásban. Csekély vigasz, de ha ez igaz, akkor talán magához fog térni, amint a teste is úgy érzi, hogy képes lenne több hatást elviselni. – vigaszt nyújtani egy idegennek hülyeség, tudom. De attól mégis természetesen jöttek a szavak, s ha nem hisz nekem, akkor úgyis meg tudja kérdezni a lánya orvosát. Ő biztosan jobban tudja ezt.
- Hmm, mindig azt hisszük, hogy nincsen rosszabb, de aztán kiderül, hogy van. – pontosan azt mondja, amit én is érzek. Amiért nem avatok be senkit se. Mert ha én nem is tudom elhinni, hogy lenne még esélyem, akkor ne pont a családom higgye el, hogy aztán tehetetlenül figyeljék, ahogyan szép lassan végül a halál magával ránt. Még nem állok készen arra, hogy lássam a pillantásukat abban a helyzetben. – De ha jól gondolom, akkor nem egyedül kell megbirkóznia vele. Talán a párjával együtt képesek jobban átvészelni ezt a helyzetet és reményt adni a lányunknak, hogy még van hova visszatérnie, így küzdjön. Olykor egy-egy nagyobb „tragédia” kell ahhoz, hogy felülértékeljük a korábbi döntéseinket és ráébredjünk arra, hogy még nincs minden veszve. – pillantok a férfira. Nem tudom a nevét és nem is akarom. Ez a tudatlanság teljesen megfelel most nekem. Mintha hirtelen csak azért ülnénk itt, hogy a mási kiönthessük azt, ami emészt minket, hiszen többé talán nem is látjuk egymást.
- Is-is? Ez kicsit bonyolultabb, talán inkább utóbbi lennék, de elsőnek érzem magam. – sütöm le a pillantásomat, ebből pedig sejtheti, ha bármi miatt is érkeztem a kórházba, akkor azt nem tettem meg, vagy nem mentem el a megfelelő helyre. Inkább csak ülök itt és időt akarok nyerni, amiből talán nincs is már sok.

■ ■  hug ■ ■credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
55
● ● Keresem :
⊂ So there's this boy...
● ● karakter arca :
⊂ Stella Maeve


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Dec. 02, 2017 11:17 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
1785
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Kedd Jan. 16, 2018 7:26 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak


A világ tele van tévhitekkel. Az egyik ilyen, hogy a halálod pillanatában lepereg előtted az életed; arra sincs időd, hogy úgy rendesen összecsináld magad, és bumm! Egyszer csak… Vége. Nincs alagút meg fény a végén, amit nem szabad követned, nincs isteni sugallat, nincs se fent, se lent, se most vagy később. Csak a nagy semmi, egy feketelyuk, ahol még az idő kósza gondolata sem ver visszhangot. Emlékszem, az első ép gondolataim egyike az volt, hogy úristen és szent pocakos buddha, a házból kijövet áthajtottam egy csigán, nem akarok csigaként újjászületni!. Mérhetetlen megnyugvás töltött el, mikor a színes foltok kavalkádján túl ki tudtam venni a kezem formáját, ami a napokkal egyre kontúrsabb lett, míg el nem érte a maximális tisztaságot. Kicsit meglepett, milyen sápadt vagyok, de biztos a halál ijesztette ki azt a szép karamella színemet.
A kómával kapcsolatban talán az a legnagyobb tévhit, hogy olyan, mintha aludnál, és életed legjobb moziját éled át. Alvásnak alvás, de az az álomtalan fajta, egy mély kút, amelynek alját már jótékony homály fedi, és csak néha villan fel valamicske a kinti világból. Egyetlen álmom volt, nem sokkal az ébredésem előtt; egy dobozban voltam, olyan vörös posztóval béleltben, mint az ékszeres ládikók, teljes sötétben, míg valaki le nem emelte a doboz fedelét, hogy ezüstös fénycsík zúgjon át az árnyakon, és mintha láttam volna egy tarka kövekkel díszített aranygyíkot bemászni… Aztán ennek is vége szakadt.
A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy az ágyamban fürdetnek. Egy meglehetősen csinos nővérke… Abban sem voltam biztos, hogy nem csak hallucináltam-e; mindenesetre, bármennyire voltak is puhák a vonásai (egy kicsit az én Virágomra emlékeztetett), meglehetően durván és meglepő könnyedséggel forgatott ide-oda.
Emlékszem emberekre is, vagyis, formákra. A hangokat rendszerint valami földöntúli zúgás nyelte el, de emlékszem, hogy egy fehér köpenyes alak arra kért, pislogjak kettő gyorsat, ha hallom. Hallottam, úgyhogy pislogtam. Erre valaki zokogni kezdett mellettem, de nem láttam az arcát, csak azt, hogy utcai ruhát visel, olyan kosztümöt, amiből anyámnak csak egy volt, és azt is csak esküvőkre vette fel. Tudni kell, hogy az indiaiaknak annyi az unokatestvérük, hogy tulajdonképpen hetente jártunk lagzira, így a végére annyira nem is bulis már a dolog.
Gyengeség uralkodott a tagjaimon, mintha életem leghosszabb edzésén vettem volna részt, és a kimerültség egyszerűen nem akarta volna elhagyni a testem. Aztán az élettel és érzékeléssel együtt a fájdalom is elkezdett visszaszivárogni belém, annyira, hogy az orvosok végül fájdalomcsillapítók közé dugtak kaját a végén, nem fordítva. Apropó, kaja: tuti nem onnan rendelik, ahol én dolgoztam. Ez valami pempősített szar. És ha már ürülék…
Ha azt hiszitek, bármi kellemes is van abban, hogy egy szexi vagy nem szexi nővér végignézi, hogy megpróbálsz magadtól végezni a dolgod, mert ügyelnie kell, hogy bele ne ájulj a vécébe… Tévedtek. Azt hiszem, egy hete lehettem többé-kevésbé magamnál, mire úgy gondolták, eléggé jól vagyok ahhoz, hogy felkelhessek, és magam botorkáljak a mosdóig. Időközben áttoltak a csövekkel, gépekkel és izzasztó, folyamatos csipogással teli kórteremből valahová máshová; meglepődtem azon, hogy egyedül voltam, sőt, a falak a szokásos ronda csempével fedés helyett szép bézsre voltak festve, és nem csak, hogy volt tévém, még fodros-bodros párnákat is kaptam. Meg gyümölcstálat. Igazi gyümikkel! Megpróbáltam, egyik sem műanyagból készült. Olyan volt, mint valami hotelszoba, és elgondolkodtam azon is, hogy vajon ideköltözhetnék-e örökre; természetesen azért kezdett gyanús lenni, hogy miből tellett ennyire a szüleimnek… De aztán elintéztem a dolgot annyival, hogy lehet, azt sem tudják, itt vagyok. Legalábbis, azóta senki sem volt itt nálam, hogy magamhoz tértem, olyan nem, akit ismerem. Mert ismeretlen, az jött egy csomó! Keveset beszéltek, és nem sokáig maradtak, mert az orvos szerint nem tesz jót, ha sokáig foglalnak le, meg amúgy is, egy csomó terápiás kezelést kell még elkezdeni. Biztosan beteglátogatók voltak. Vagy orvos-tanoncok. Az öregebbek is. Biztos van ilyen is, nem? Mint a siratók.
Igazából, egyszer azt sem vették észre, hogy két hétre elmentem egy iskolai táborba, úgyhogy nem lepődtem meg annyira a dolgon.
Azon inkább, mikor végre megmostam az arcom, és nem csak, hogy szakállat tapintottam, ott, ahol addig egy fél-szakáll halvány árnyéka volt csak (talán a gyógyszerek hatása!), hanem… Valami egyszerűen nem volt rendben. Nagyon nem. Aztán a tükörbe nézek. És megint. És megint. Kicsit hátrébb is, aztán közelebb hajolok, látom a pórusokat a szépmetszésű arcon, ami totál nem az enyém, pislogok, de csak az az arc van ott, még látszódnak a berepedt száj és felrepedt szemöldök gyógyuló hegei, és épp úgy mozog, mint én. De engem nem basz át. Ilyet láttam már, egy olyan kifestett bohóc trükközött ezzel a téren, és tökre beparáztatott, de most nem! Meghaltam, ideje új emberré válni!
Úgyhogy isteneset húzok be a tükörnek. Megremeg a falon, félek, hogy leesik, de nem, ott marad, az öklöm viszont fáj, és az arc nem tágul.
Ez így nincs rendben. Nagyon nincs! Mi a fene folyik itt?
A tükörképem szemei döbbenten kerekednek el, ahogy botladozva hátrálni kezdek, és az ajtó felé sietek, a fájdalommal nem törődve. Valami nem jó. Keresnem kell egy dokit, aki elmondja, mi a fene folyik itt!
Szó szerint nem jutok azonban tovább a küszöbnél, mert amint kifordulnék az ajtókereten kívülre, a folyosóról valaki, aki pedig befelé igyekezett volna, ugyanis nekem sétál. Ez az ütközés persze semmi ahhoz, amire többé-kevésbé emlékszem a balesetről.
Állj! Te ki vagy? – bököm meg a bongyor hajú kispajtás mellkasát. Az orvosi köpeny mondjuk elég árulkodó. – És én ki vagyok?!
Karma has no menu
you get served what you deserve
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
29
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Benjamin Peverell tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Jan. 17, 2018 2:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Vic

Csobog a víz, kézfertőtlenítő szappant nyomok a kezemre nem is egyet, hanem mindjárt hármat is. Kicsit fáradt vagyok, vagyis inkább dekoncentrált, jól esik a bő hideg víz az arcomnak. Az elmúlt négy óra kimerítő volt az események szempontjából – a pici farfekvéses volt, az anya pedig nem akarta, hogy megcsászározzam. Azt szajkózta egyre csak, hogy ezzel nem is lesz igazi a kapcsolata a babájával, pedig semmivel sem lenne másabb. Nem ezen fog múlni, hogy milyen lesz a kapcsolatuk, mennyire lesz meg az anya-baba kötődés és mennyire jön elő az ösztönös óvó anyai viselkedés. Végül két óra hiábavaló várakozás után minden ellenkezése ellenére a császár mellett döntöttem. Egyszerűen tudtam, ha tovább várok, akkor azzal az anya életét teszem kockára, hisz az ő szervezete sem fáradhatatlan. A műtét már rutinból ment, a gyerek pillanatok alatt kint volt és fél órán belül a kórtermükben szundikálhattak mindketten. Rájuk fér. Nap mint nap érnek meglepetések, olyan teóriák és tévhitek, amelyek engem is megrökönyödésre késztetnek. Hogy honnét vehetett ekkora sületlenséget, nem értem. Egy császárral még könnyebb is szülni. Persze nem ajánlom élből senkinek, nem vagyok a kényelmes szülés híve. De amennyiben szükséges, meglépem. Egy anya nem csak vérrel és verítékkel lehet jó anya, hanem attól, ahogy viszonyul majd az anyasághoz, az egész lényéhez, a csöppséghez.
Vetek egy pillantást rájuk a folyosóról a résnyire nyitott ajtón át, kezeimben mappák halmaza, tétován ácsorgok egy helyben csupán. Talán csak elmerengek, minden rendben lesz, másnap viziten minden kiderül, a többi a nővérek dolga. Egy jön is, tájékoztat a nagy betegről. Victor barátomat súlyos sérülésekkel szállították be, az őt műtő sebészek semmi jót nem mondtak az állapotáról. A családja noha sokszor jött be hozzá megnézni, egy jó darabig kómában volt, csak stagnáló életjeleket mutatott. Aztán megtörtént a csoda, először tért magához igen használhatatlan állapotban. Az orvosok azon is tanakodtak, tartsák-e őt éberkómában, amíg semmit nem tudnak határozottan. De a jelek napról napra javultak és már csak a magatehetetlensége miatt tartották bent. Folyamatos megfigyelésre és ápolásra szorult, én pedig sokszor jártam bent nála. Most is tervezem, azért szóltam az ügyeletes nővérnek, tájékoztasson, ha netán felébred. Akarok beszélni vele, nem egészen úgy mint a családja, hanem kissé szakmaibb oldalról. Csak meg akarok győződni arról, minden rendben van-e, nem sérült-e esetleg az agya, a családja mégis csak felzaklatná. Ismerem őket, olyanok mint a tulajdon nagyapám. Vagyis a nem vér szerinti… arrogáns arisztokrata és nem feltétlenül tudná biztosítani a nyugalmat. Pedig sok mindent köszönhetek annak az embernek, a kamaszkorom nagy részét vele lógva töltöttem, amikor még csak ismerkedtem ezzel a közeggel. Sok őrültségbe vitt bele és később is bármit megkaphattam tőle, amit csak akartam. Amikor úgy döntöttem, megpusztulok a szerelemtől és a kételyektől, amikor csak egy olyan helyre vágytam, ami a kíváncsi szemek elől láthatatlan, hozzá fordultam. Azt a vidéki házat is neki köszönhetem, ahová a „konferenciákra” jártam el havonta, majd havi kétszer, majd havi sokszor. De ez csak egy, számtalan helyzetben számíthattam rá ezen kívül, ahogy hajdanán a házasságom mellett való kiállásom egyik fő pillérét is képezte. Ha ő nem spannol akkor nagyon fel, nem fogok ellent mondani az öregnek. Egyszóval én őt jó barátomnak tekintem, fontos személy az életemben és bűntudatom lenne, ha nem néznék be minden alkalommal hozzá, ahányszor csak megtehetem. Hisz itt dolgozom reggel, hol délután, hol éjszakában. Eddig még ugyan sosem hívott, talán nincs minden meg fejben nála…
Hamarosan az osztályra érek, a folyosó ilyenkor már kihalt, a látogatók mind készülnek haza, vagy már el is mentek. A szobaszámot megpillantva a kilincsre fognék, hogy befordulva lenyomjam azt, amikor szabályosan nagy lendülettel nekem jönnek. Magatehetetlenül, az egyensúlyomat vesztve lépek hátra néhányat, megütközve meredek a férfira. Előbb végigmérem, majd tekintetem követi mozduló kezét, ahogy a mellkasomra bök. Szavam nincsen, annyira váratlanul ér a helyzet. Végül csak körbepillantok a folyosón, megragadom őt a karjánál fogva és visszafordítom a szobába. Az ajtót sietősen csukom be magam után, fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Megkaptam azt a fene nagy beszélgetést, amit akartam, tessék, most válaszoljak is.
- Benji… Ben… Benjamin… - válaszolok az első kérdésére készségesen, de egyre kevésbé lelkesen, ahogy látom, az értetlenséget az arcán, ami nem akar sehogy sem eltűnni. Valami itt nem kerek, rossz érzésem támad. Bárhogy nézem is őt, olyan érzésem lesz, mint ha nem is ő lenne amúgy. A válasz helyett immár én kérdezek vissza neki.
- És téged hogy hívnak?
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● karakter arca :
Kit Harington


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Jan. 20, 2018 4:13 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak

Zúg a fejem, fájnak a nem eléggé átmelegedet izmaim, és ahogy kifelé rohantam, elhagytam azt a kabáttartót, amiről kiderült, hogy nem is az, hanem az infúziót tartja, vagy hasonló. Éreztem, hogy a tű kirántódik a kezemhez tapasztott ragasztó-pólyából, az állvány pedig feldől, a csattanást mégis elnyelte a szívem dübörgése, melyet egyszerre éreztem a halántékomban és a torkomban. Valami nem volt rendben, valami nagyon nem volt rendben… Miféle szerekkel tömhettek ezek engem, hogy mást látok az arcom helyén?!
Jó, hát nézhetnék ki rosszabbul is, mondjuk mint Trump, vagy Steven Segal, de akkor is! Kérem vissza a karamellaszínű bőrömet meg a bozontos szemöldököm! Most!
A pasas, akibe belefutok, majdnem olyan meglepettnek tűnik, mint amilyen én vagyok. Sosem szeretjük, ha az orvos is meg van ijedve. Az sosem jó jel. Akkor is így nézett a doki, mikor kiderült, hogy Maya nagynéném nem rohadtul kövér, hanem terhes, csak az volt a bibi, hogy a férje elköttette magát, szóval nem örültek túlzottan a dolognak. Meg akkor is, mikor márpedig erősködtem, hogy mentsék meg Röfit, a tengerimalacom, amin apám átment a robogójával. Kómába esett szegény, azt mondták, hogy beszéljek hozzá, az biztos segít, én pofáztam neki, de így is megdöglött.
Volt valami ismerős a fickóban, mintha már láttam volna bent… Sokan járkáltam a kórterembe, biztos nagyon egyedi esetnek kellett lennem, amit az összes rezidensnek meg kell mutatni, mert többet pályafutásuk során aligha találkoznak vele. Lehet, hogy valami fura orvosi kísérleti eljárás áldozata volnék? Amivel girnyó indiaiakból szőrös fehéreket varázsolnak?
Van valami az arcomon? – kerekednek el a szemeim, aztán úgy pofáncsapom magam mindkét kezemmel, hogy attól koldulok, és még csak a falnak sem kellett adnia a másikat. Maró fájdalom önt el, ahogy sikerül felpofoznom pár alvó sebet-heget a pofámon, és hirtelen a szám is olyan kövérnek érződik, mint egy megtermett harcsáé. De nem érdekel. – Ben! Ben! Oké. Az jó. Te itt dolgozol, ugye? Vagy csak szervet lopsz, azért van rajtad köpeny? Láttam a tévében, komolyan csinálják!
Hirtelen nem tudom, mit válaszoljak a kérdésére. Ha megmondom, hogy ki vagyok, a végén még szólnak anyámnak, ide jön, és a baleset mellé még jól el is ver, hogy gondot okoztam egy csomó embernek. – ha itt dolgozol, tudod, mi a nevem! Na, mi a nevem? – Hirtelen teljesen indokolatlanul jut eszembe Loki, amint a Bosszúállók comic-conon elkezd kiabálni a tömegnek, és rájövök, hogy teljesen zagyva a fejem. Nem emlékszem semmi értelmesre. Például arra, hogy pontosan mi történt az elmúlt időszakban… Te jó ég, lehet, hogy már évek óta kómában vagyok, és már rájöttek valami arccserés technológiára, és ellopták az enyémet, mert most már az indiaiakra buknak? – Milyen évet írunk? Elértük már a szingularitást? Te jó ég, mondd, hogy még nem a majmok irányítanak!
Lényegi válasza sincs ideje, mert ekkor fordul be a sarkon egy orvos, aki egy csiptetős mappán olvasgat valami papírt. Aztán felpillant, a sasorrán ülő szemüvege mögül felismerő csillanást vet felém. – Monsieur Delacroix! Mit keres idekint? Felébredt? Ágynyugalomra van szüksége!
És felém indul. Ekkor már kistányér méretűek a szemeim, vetek egy pillantást Benjaminra, a szervlopóra, és olyan iramban fordulok sarkon és rohanok vissza a kórterembe, hogy majdnem beleszédülök. Aztán rájövök, hogy itt nincs másik ajtó. Kétségbeesetten túrok a hajamba, aztán megcsillan a fény az ablakon, én pedig oda rohanok, hogy kinyissam… És megállapítsam, hogy itt sem fogok kijutni. Legalább öt emelet magasan vagyunk.
Azt hiszem, erre mondják, hogy fordítva megülni egy félőrült, sánta szamarat.

Karma has no menu
you get served what you deserve
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
29
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Benjamin Peverell tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Feb. 10, 2018 8:16 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Vic

Ha valaki azt mondaná nekem, létezik a reinkarnáció, csak azt mondanám neki, bizonyítsa. Én lennék a legjobban meglepve, valóban ilyennel találkoznék szembe. Márpedig most átfut a fejemen akaratlanul is a gondolat. A velem szemben álló férfi tekintete annyira idegennek hat, annyira másképp csillog és nem az ijedtségtől, ami odabent lakozik. Íriszei megrettentenek még engem is. Homlokomon izzadtságcsepp gyöngyöződik, ahogy újra és újra végigmérem Victort. Ő vajon önmaga még? Mit okozhatott benne ez a baleset? Biztosan csak az lehet, az orvosai azt mondják, nem tudják megmondani, miféle károkat okozhatott az agyában a becsapódás és az, hogy sokáig kellett kómában tartani. De nem maradhatunk idekint ennyire sokáig, nem láthatja más, hogy valami nincs rendben. Szólnom kellene, mégis valami azt súgja, előbb vele kell beszélnem.
- Nem, nincs. Teljesen átlagos. - a kezei után nyúlok, de olyan hirtelen csattannak a pofonok, hogy esélytelen mégis utolérnem. Igazából még mindig nem térek magamhoz a kábulatból és az sem segít a helyzeten, hogy a nevemet említi. De komolyan, mint ha csak gyakorolná a kiejtését valaki kicseszett akcentussal!
- Szervet lopok? Neem, mégis honnét veszed ezt a szedett-vedett marhaságot? - annyira ironikus a helyzet, kínomban felröhögök. Könyörgöm, jöjjön már elé egy kamerás, vagy bárki, mondja valaki azt, hogy ez egy viccműsor, én pedig a gyanútlan alany vagyok, aki könnyedén belesétált. Kérlek csak ne használd ennyire rondán a szavakat! Tanácstalanul állok továbbra is vele szemben, szinte hallani, ahogy azok a fogaskerekek lázasan nyikorognak, válasz után keresve.
- Victor Delacroix. - hullajtom el a szavakat, mint holmi jelentéktelen választ. Nem érdekel, ha nem hallja meg, hisz tudja. Ugye tudja? Ugye emlékszik mindenre? Ugye csak pillanatnyi a zavar vagy csak szórakozik velem? Mert ő ilyen, ha ezerszer nem tréfált meg, akkor egyszer sem. Eszembe jut ahogy azzal szórakozott valami rendezvényen, hogy koszos az orrom. Folyamatosan az övét piszkálta és rám nézett, hogy én is ugyanott elkezdjem ujjbegyemmel megtörölgetni. Irritáló volt, aztán a mosdóban tűnt fel, hogy semmi nincs ott az ég adta világon. Könyörgöm, csak viccelj meg így. Most csak ez minden vágyam.
- Hány éves vagy? Tudod mi történt veled? Hogy érzed magad? - egymás után buknak ki a kérdéseim, melyek elmémet kínozzák és tudom, hogy ki kell mondjam. Rosszat sejtek, az előérzetem nem szokott csalni. Sajnos.
Hirtelen megzavarnak minket, így egy pillanat alatt kell összeszednem magam és nyugalmat erőltetni az arcomra. Minden rendben, ez itt csak... hé! Nehogy az ablakba mássz, te szerencsétlen! Úgy lendülök utána, hogy Flash is megirigyelne. Ujjaim a karjára fonódnak, nem eresztenek, majd' kifehérednek olyan erővel szorítom meg és húzom őt vissza az ablakból.
- Megőrültél? Csak... engedelmeskedj, bízz bennem. - szűröm ki alig hallhatóan a fogaim között, miközben kérlelően pillantok rá. Csak feküdjön le, takarózzon be, maradjunk ismét kettesben.
- Felriadt. - az ágy felé taszítom finoman, már ha lehet ezt egyáltalán finomnak nevezni és ha ellenkezik, ha nem, már rá is lököm. Nem érdekel, hogy ezt most mennyire nehezményezi, miképp is bánok vele.
- És pihennie kell. Javaslom, később nézzenek be rá. - nem vagyok jó kedvemben az iménti után, mégis hangom mézesmázosan csendül. Egy halovány mosolyt is az arcomra erőltetek. Alig várom, hogy a kolléga kis hezitálás és rosszalló, már-már gyanakvó pillantás után tényleg elfogadja ezt és sarkon forduljon. Nincs semmi szükségünk rá jelen pillanatban. Csak elhiszi, hogy minden rendben, ha én mondom és nem jön vissza többedmagával.

- Bocsáss meg a durvaságomért. 2018-at írunk. Te pedig már egy ideje itt vagy, balesetet szenvedtél. - hangom higgadt, bár nem annak kellene lennie. Nem tudom, szólnom kellene az orvosának a helyzetéről később. De ha már ilyen agyament hülyeségekkel jön, akkor biztosan emlékszik. Mikor nézett meg ő egy Majmok bolygóját vagy más hozzá egyáltalán nem illő filmet? Mióta van ideje csak úgy benyomni egy filmet, neki, aki folyamatosan arról panaszkodik, magára ideje sincs, mert mindenféle fontos dolga elrabolja őt. Nem avatott mindig be a dolgaiba, de tudom, hogy olykor szörnyen elfoglalt ember tud lenni. Na jó, veselkedjünk neki még egyszer.
- Mire emlékszel?
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● karakter arca :
Kit Harington


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Csüt. Feb. 15, 2018 9:37 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak


Nagyjából minden második akciófilmből, amiben szerepelnek kórházak! – pislogok rá nagyokat, hiszen ugyan, ki ne hallott volna a szervkereskedelemről?! Még én is elgondolkodtam néhány anyagilag nyüsszösebb napomon, hogy talán el kéne adni az egyik vesémet, tulajdonképpen úgyis tök felesleges a kettő, meg azon egyszeri alkalommal, mikor elég rosszra ittam magam, szívesen megszabadultam volna a májamtól is. Tudom, hogy nem az felelős a másnaposságért, de ha a májam nem lenne, nincs, ami méregtelenítsen, hadd vigyen el az alkohol!
Victor Dekacroix, a név felébreszt valami halovány emlék-szerűséget az elmém mélyén, visszhangot ver, aztán azzal az erővel ki is esik a bal fülemen, amit nem takar kötés. Jóformán fel sem fogom, minek hív, mert hogy lehet felfogni, hogy valaki teljesen egyértelműen valami más nevet mond, mint aki vagy? Hogy totál más arcot látsz veled szinkronban mozogni a tükörben? Nem, a paranoiásan rettegő Ravi nem érzi, hogy ő Victor volna, ez biztos olyan, mint valami faj, egy Victor Delacroix, vadonban ritkán látni ezt az állatfajtát, jellemzően mirelitpizzán él, esetleg friss meleg kajáldás kaján, szemei között szőr nő, tisztázatlan okokból, a nőstények pedig nem találják vonzónak, így fajának fennmaradása igencsak ingatag lábakon áll…
Öreg, neked aztán végképp, fullra, tökre semmi fogalmad sincs arról, hogy érzem magam! – vetem a szemére, mert hát lássuk be, lehet, hogy  hozzá van szokva ezekhez a dolgokhoz, mint az arccserés gép kezelője vagy tudom is én, de én nem. Nem, nem, Ravi szeretne visszajutni az elnyűtt kanapéjára, lehetőleg most, még mielőtt a Szívek és Szerelmek új része lemegy a tévében, és nem tudja megnézni!
Te jó ég, lehet, hogy arról is lekéstem már?!
Ez a gondolat majdnem megrémítőbb, mint a pápaszemes orvos, aki utánam indul, Bongyorkával egyetemben. Majdnem biztos vagyok benne, hogy halk, és férfiasnak semmi esetre sem mondható sikkantás csúszik ki a számon, mikor hirtelen visszarántanak. Ugye nem most jönnek rá, hogy igazából nem is ezt az arcot akarták rám varrni, következőre meg már Axl Rose pofájával ébredek? Mármint, nem a szexi, nyolcvanas évekbeli, prime-jában lévő Axl Rose, hanem a harminc év piálással, drogozással és cigizéssel létrejött Axl! – Hogy bízzak benned? Öreg, már bocs, de baszottul arab terrorista fejed van. – Nem túl okos terrorista, de érted, az azért nem számít túlzottan, és kezdek majdnem biztos lenni abban, hogy a köpenyt is csak lopta, nem létezik, hogy ilyen kölyök pofával már orvos.
Felettébb unortodox módon taszít előre, majdnem megbotlom egy zsinórban, és neki esek az ágynak az eséstől, nem nagyon, épp csak annyira, hogy jól gyomorszájon tudjam vágni saját magam. De a célját elérte, mert nem tudok annyi levegőt hirtelen összepréselődő tüdőmbe juttatni, hogy esetleg panaszkodhassak.
Az orvos gyanakvóan méregeti az ipsét. – Monsieur, valóban jól érzi magát…?
Csak ne hagyja, hogy megvizsgálja a prosztatámat! – vinnyogok. Közben rájövök, hogy nem csak a gyomorszájamat sikerült bevágni, hanem valami sokkal fájdalmasabb testrészt is, ami a belém pumpált fájdalomcsillapítók miatt csak késleltetve jelzi fájdalmát.
Remélem, hogy a doki talán megkönyörül rajtam, de néhány sunyi pillantást követen valami halovány mosolyszerűség ül ráncos arcára, és legyint a kezében fogott mappával. – Maga mindig is olyan mókázós volt…!
És ezzel kisétál. Ott hagyva engem, a ritkán kamerára vehető Victor Delacroix-t, a lopott köpenyben flangáló arab terrorista szervtolvajjal, aki talán még a vezlint is mindjárt megkeresi. A pánik kezdi nem kifejezni azt az eszeveszett kuszaságot, amit érzek. – Balesetet? Miféle… Ah. Hogy az a baleset…! – Eszembe villan valami, képek, azoknak is csak egy része, és teljesen összefüggetlenek, ráadásul még csak nem is a balesethez kötődnek. Emlékszem például, hogy az egyik kutyának, ami a szemeten marakodott a másikkal, kajla volt az egyik füle. Meg hogy valaki kint hagyta az építkezéses táblát, pedig már napok óta befedték a felásott vízvezetéket. Gyanakodva vetek oldalpillantást a fickóra. – Ha elmondom, nem vizsgálsz meg semmilyen testnyílásomban…?
Igazából már az is elég volna, hogy ha a hátsóbbikra nemet mondana. A többi szabad préda, de némi férfiúi becsületem nekem is van, még a félelem tavának közepén egy ócska, lyukas, toldott-foldott „józan ész” nevű ladikban sodródva is. Leülök az ágyra, mert kezd kicsit sok lenni… minden. – Nem t’om, nem sokra. Vizes volt a macskakő, a Szajna meg épp rohadt büdös, valamit beleönthettek a közelben. Meg hogy izé, nem működtek a lámpák a rossz idő miatt. Aztán hirtelen ott termett előttem, és… Fogalmam sincs, öreg. Képszakadás. Itt ébredtem fel. Volt egy csomó alak, aki beszélt hozzám, biztos fontos egészségügyi példa lehettem az orvostan hallgatóknak, vagy tudom is én. Aztán kislattyogtam a slozira, eddig mindig nem túl kedves nővérkék vittek oda, de most tökre egyedül, mint a nagyfiúk, és… Abban totál biztos vagyok, hogy ez az arc nem az az arc, amim volt! – mutatok tüntetőleg a pofámra, aminek a felét amúgy is mindenféle kötések meg sebtapaszok borítanak.
A karomra nézek, megkarcolhattam valamivel, vagy kicsit megtéphettem a kanült, mert vékony vércsík szánkázik le az alkaromon. A lehetetlenül fehér alkaromon. És fú, azok tényleg az ereim…? Megizmosodtam így a kómában, hallod-e!
Szóval ha még mindig ragaszkodsz ahhoz, hogy itt dolgozol, nem csak lopni jöttél… Meg tudod mondani, a családom volt-e itt…? Már érted, tudom én, hogy sok dolguk van, meg minden, meg ha kell, van belőlem másik, de nem lenne rossz tudni, hogy még nekem kell közölnöm velük a dolgot, vagy már rájöttek maguktól, és nem ver el anyám, mert hülye voltam.
Karma has no menu
you get served what you deserve
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
29
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Benjamin Peverell tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Hétf. Feb. 19, 2018 5:33 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Vic

Nem tudom mikor hallottam utoljára ennyi zagyvaságot, mint ami az elmúlt kerek öt percben hagyta el Victor cimborám száját. És ezt már nem lehet pusztán a kábaságra, a gyógyszerekre, a stresszre, a traumára, a kórházba és bármi másra fogni. Itt valami nagyon nincs képben és nem segít azzal, hogy szervkereskedőnek titulál - amelyek legvadabb gondolataimban sem jelennének meg soha - habog mindenféle filmről, amiket meg sem nézne, mert közel sem az ő stílusa. Mégis milyen sorozatokat néz? És még ki is akar az ablakon mászni. Utána vetődök habozás nélkül, vele szédülök vissza ebben az őrült tempóban és próbálom kizárni az egyetlen zavaró tényezőt, aki lassan elmezavart állapít meg mindkettőnknél, ha egy percnél is tovább időzik itt.
Én lassan tényleg úgy érzem, hogy becsavarodok, hogy ez az egész egy rémálom és nekem fel kellene ébrednem. Igyekszem megőrizni a hidegvérem, de így nagyon nehéz, ha nem tudom mit gondoljak a helyzetről. De hallgat rám, vagyis mégsem, vinnyog, de a kolléga inkább rám hallgat, vajon ő mit gondol erről az egész helyzetről? Biztosan félrement a szuri, amit neki akartam beadni, ettől pedig én is illumináltabb állapotú lettem, mint kellene.
Én próbálok tényleg udvarias lenni, úriember már kevésbé, mert úgy fújtatok még mindig, mint egy gép. Igazán elvetemült fejet vágva közben. Vagy inkább csak megrökönyödöttet, nem is tudom. Csak azt tudom, hogy az a fickó nagyon fura, aki ott feszít előttem és a barátom képében tetszeleg. És kezd elfogyni a türelmem is, úgy érzem.
- Nem vagyok arab terrorista, nem tudom honnét veszed ezt a hülyeséget. Angol vagyok, vagyis most már francia, és te is francia vagy, Victor Delacroixnak hívnak, baleseteztél sok-sok nappal ezelőtt egy pizzafutárral. Őt nem tudták megmenteni, téged behoztak, kómában voltál. És most nem vagy önmagad. Ha nem szeretnél újabb nyugtatókat bevenni, akkor csillapodj le és figyelj rám. Én itt dolgozom. Ezek szerint nincs meg neked, hogy ki vagyok én, sőt minden kiesett. Oké... - egy szuszra hadarom el, a végére már zihálok. Őt is nyugtatni próbálom, vagy inkább csak magamat? Annyira nem kerek ez a történet.
- Jól van, semmi baj, olyan előfordult már, hogy egy agyrázkódás azt okozta, más nyelven is tud az illető. De... ez nonszensz. Olyan mintha te nem is te lennél. Egyáltalán ki termett előtted? Hova indultál? Mit akartál csinálni? Nincs meg semmi részlet a baleset előttről valamivel korábban? - én tényleg csak próbálkozom, de nem vagyok pszichológus és ez a helyzet jócskán meghaladja a képességeimet. Mégis mit csináljak?
- Egy húgod van, Victor. A szüleid pedig nem viselkednek ilyen alpárian, ahogy te most elmondtad. - furcsálló és egyben kérdő pillantást kap válaszul tőlem. Még szép, hogy itt volt mindenkije, azt vártuk, hogy felébredjen. Vajon érdemes lenne-e őt ilyen állapotban látniuk? Igazából már fogalmam sincs, hogy ez hová vezet. Mit kellene tennem, mit ne tegyek. Nyugtatózzam csak be és dugjam vissza az ágyba, mintha mi sem történt volna, remélve hogy egy alapos alvás majd helyre billenti az elméjét? Mert meg van zavarodva, annyi szent. Így nem láthatja senki, mert annak nem lesz jó vége. Én pedig most baromira aggódok érte.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● karakter arca :
Kit Harington


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Tell me your secrets

Folyosók
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Similar topics

-
» Folyosók
» Mosdók és fülledt folyosók környéke...

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-