Folyosók - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 8:16 am ✥

✥ Today at 2:00 am ✥

✥ Yesterday at 11:25 pm ✥

✥ Yesterday at 11:18 pm ✥

✥ Yesterday at 9:31 pm ✥

✥ Yesterday at 9:24 pm ✥

✥ Yesterday at 8:54 pm ✥

✥ Yesterday at 8:32 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Folyosók •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

*****
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


SzerzőÜzenet

✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Okt. 11, 2017 12:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Apolline && Raphaël

Ahogy a nő elismétli a modandóját, ami az előbb totális teljességgel kerülte el a figyelmemet, már elő is varázsolok sietve az egyik zsebemből egy kis csomaggal, amit át is nyújtok neki, mielőtt némi hezitálás kivetően kibukna belőlem a kérdésem is.
- Elég finom kifejezés lenne rá, de... igen. – bólintok végül, mondhatni, életem eddigi legrosszabb híre, mert bár eddig is voltak nehézségek az életben, ahhoz képest, amikor Rosie osztályfőnöke elmesélte, hogy mi történt, minden más eltörpül.
- Hát nem tudom, lehet... bár az élet tartogat bőven megtörtséget ezeken a fehér falakon kívül is. Igaz, össze sem lehet hasonlítani ezzel. – adok igazat a nőnek, azzal pedig abszolút egyet értek, hogy teljesen más megvilágításba helyez mindent az, ha egy szeretted fekszik valamelyik ágyban. Életed minden eddigi gondja, problémája egy szempillantás alatt törpül semmivé, miközben magadbam átértékeled a dolgokat.
- Ami azt illeti, közelibb nem is lehetne. A lányom. – felelem csendesen, majd mielőtt meg mégszólalhatna, némi kiegészítés gyanánt folytatom is – Pár napja, valami hülye iskolai balesetben átesett a korláton, azóta kómában fekszik. – ami pedig az egyéb sérüléseket illeti, inkább bele sem megyek a részletekbe, hisz elég ha csak az ember a lelki szemei előtt pörgeti végig, sejtheti, hány töréssel, zúzódással járhat még mellé az egész.
- Nem is tudom, van-e rosszabb ennél a bizonytalan, tehetetlen várakozásnál. Amikor hiába tennél meg bármit a másikért, még sem tudsz semmivel sem javítani az állapotán. – szorul el a torkom, és magam sem értem, hogy miért beszélek ennyit... úgy, hogy még a saját feleségemmel is nehezemre esik erről az egészről. Talán azért, mert ismeretlen, az is lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást... Ki tudja? Vagy csak egyszerűen hasonló csónakban evezünk?
- És ön? Szintén látogató, vagy... – azt hiszem be sem kell fejeznem a mondatot ahhoz, hogy sejtse, mi hiányzik onnan. Aki nem látogatóként van itt, az azért, mert nála diagnosztizáltak valamit, ami szintén teljesen más történet, de attól ugyanolyan nehéz... ha nem még nehezebb. Inkább nem akarok azon agyalni, melyik lenne a rosszabb.

■ ■  Given and denied  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
446
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


✥ Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Okt. 11, 2017 2:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Raphaël && Apolline
- Ezt nem tagadom, hiszen az élet szereti megkavarni a dolgokat és megtörtséget csempészni az emberek életébe. – szólalok meg egy kisebb habozás után, miközben a fejemet a térdemre hajtom, hiszen még mindig felhúzva ülök a kényelmesnek csöppet se mondható székek egyikén. Sietve törlöm meg a könnyeimet, majd egy aprót sóhajtok. – De talán azért rosszabb minden ezen falak között, mert itt jövünk csak rá arra igazán, hogy az élet mennyire mulandó, hogy mennyire fontos számunkra valaki és mennyi mindent megtennénk érte. – lehet hülyeség amit mondok, nem ért velem egyet, de én így láttam jelenleg a kórházakat. Nem tudtam másra gondolni, hogy miért tette ezt az élet, hogy mit is keresek itt. Ahogyan azt se tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideig leszek még képes itt ülni, vagy csak becsukni a fülemet, a szememet és becsapni az összes többi érzékemet is a tagadással. Vajon mivel ártok magamnak többet, ha bevallanám és elfogadnám a tényt, hogy rákos vagyok, vagy inkább azzal, hogy tagadok, s úgy próbálok talpon maradni ezen a lápos talajon, hogy védjem azokat, akik fontosak még számomra.
- Sajnálom. – szólalok meg sietve, hiszen borzalmas lehet szülőként átélni bármi hasonlót, elég csak ránézni. Ez pedig még inkább visszatart attól, hogy otthon elmondja a betegségemet. Nem akarom ilyen megtörtnek és kicsavartnak látni az édesanyámat. Inkább legyen boldog és álljon a húgom mellett. Én pedig? Majd valahogy megoldom ezt, azt hiszem. – Nem vagyok orvos, de ha jól rémlik, akkor olykor a kóma jótékony is lehet, mármint segít a testnek jobban a gyógyulásban. Csekély vigasz, de ha ez igaz, akkor talán magához fog térni, amint a teste is úgy érzi, hogy képes lenne több hatást elviselni. – vigaszt nyújtani egy idegennek hülyeség, tudom. De attól mégis természetesen jöttek a szavak, s ha nem hisz nekem, akkor úgyis meg tudja kérdezni a lánya orvosát. Ő biztosan jobban tudja ezt.
- Hmm, mindig azt hisszük, hogy nincsen rosszabb, de aztán kiderül, hogy van. – pontosan azt mondja, amit én is érzek. Amiért nem avatok be senkit se. Mert ha én nem is tudom elhinni, hogy lenne még esélyem, akkor ne pont a családom higgye el, hogy aztán tehetetlenül figyeljék, ahogyan szép lassan végül a halál magával ránt. Még nem állok készen arra, hogy lássam a pillantásukat abban a helyzetben. – De ha jól gondolom, akkor nem egyedül kell megbirkóznia vele. Talán a párjával együtt képesek jobban átvészelni ezt a helyzetet és reményt adni a lányunknak, hogy még van hova visszatérnie, így küzdjön. Olykor egy-egy nagyobb „tragédia” kell ahhoz, hogy felülértékeljük a korábbi döntéseinket és ráébredjünk arra, hogy még nincs minden veszve. – pillantok a férfira. Nem tudom a nevét és nem is akarom. Ez a tudatlanság teljesen megfelel most nekem. Mintha hirtelen csak azért ülnénk itt, hogy a mási kiönthessük azt, ami emészt minket, hiszen többé talán nem is látjuk egymást.
- Is-is? Ez kicsit bonyolultabb, talán inkább utóbbi lennék, de elsőnek érzem magam. – sütöm le a pillantásomat, ebből pedig sejtheti, ha bármi miatt is érkeztem a kórházba, akkor azt nem tettem meg, vagy nem mentem el a megfelelő helyre. Inkább csak ülök itt és időt akarok nyerni, amiből talán nincs is már sok.

■ ■  hug ■ ■credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
81
● ● Keresem :
⊂ So there's this boy...
● ● karakter arca :
⊂ Stella Maeve


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Dec. 02, 2017 11:17 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Kedd Jan. 16, 2018 7:26 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak


A világ tele van tévhitekkel. Az egyik ilyen, hogy a halálod pillanatában lepereg előtted az életed; arra sincs időd, hogy úgy rendesen összecsináld magad, és bumm! Egyszer csak… Vége. Nincs alagút meg fény a végén, amit nem szabad követned, nincs isteni sugallat, nincs se fent, se lent, se most vagy később. Csak a nagy semmi, egy feketelyuk, ahol még az idő kósza gondolata sem ver visszhangot. Emlékszem, az első ép gondolataim egyike az volt, hogy úristen és szent pocakos buddha, a házból kijövet áthajtottam egy csigán, nem akarok csigaként újjászületni!. Mérhetetlen megnyugvás töltött el, mikor a színes foltok kavalkádján túl ki tudtam venni a kezem formáját, ami a napokkal egyre kontúrsabb lett, míg el nem érte a maximális tisztaságot. Kicsit meglepett, milyen sápadt vagyok, de biztos a halál ijesztette ki azt a szép karamella színemet.
A kómával kapcsolatban talán az a legnagyobb tévhit, hogy olyan, mintha aludnál, és életed legjobb moziját éled át. Alvásnak alvás, de az az álomtalan fajta, egy mély kút, amelynek alját már jótékony homály fedi, és csak néha villan fel valamicske a kinti világból. Egyetlen álmom volt, nem sokkal az ébredésem előtt; egy dobozban voltam, olyan vörös posztóval béleltben, mint az ékszeres ládikók, teljes sötétben, míg valaki le nem emelte a doboz fedelét, hogy ezüstös fénycsík zúgjon át az árnyakon, és mintha láttam volna egy tarka kövekkel díszített aranygyíkot bemászni… Aztán ennek is vége szakadt.
A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy az ágyamban fürdetnek. Egy meglehetősen csinos nővérke… Abban sem voltam biztos, hogy nem csak hallucináltam-e; mindenesetre, bármennyire voltak is puhák a vonásai (egy kicsit az én Virágomra emlékeztetett), meglehetően durván és meglepő könnyedséggel forgatott ide-oda.
Emlékszem emberekre is, vagyis, formákra. A hangokat rendszerint valami földöntúli zúgás nyelte el, de emlékszem, hogy egy fehér köpenyes alak arra kért, pislogjak kettő gyorsat, ha hallom. Hallottam, úgyhogy pislogtam. Erre valaki zokogni kezdett mellettem, de nem láttam az arcát, csak azt, hogy utcai ruhát visel, olyan kosztümöt, amiből anyámnak csak egy volt, és azt is csak esküvőkre vette fel. Tudni kell, hogy az indiaiaknak annyi az unokatestvérük, hogy tulajdonképpen hetente jártunk lagzira, így a végére annyira nem is bulis már a dolog.
Gyengeség uralkodott a tagjaimon, mintha életem leghosszabb edzésén vettem volna részt, és a kimerültség egyszerűen nem akarta volna elhagyni a testem. Aztán az élettel és érzékeléssel együtt a fájdalom is elkezdett visszaszivárogni belém, annyira, hogy az orvosok végül fájdalomcsillapítók közé dugtak kaját a végén, nem fordítva. Apropó, kaja: tuti nem onnan rendelik, ahol én dolgoztam. Ez valami pempősített szar. És ha már ürülék…
Ha azt hiszitek, bármi kellemes is van abban, hogy egy szexi vagy nem szexi nővér végignézi, hogy megpróbálsz magadtól végezni a dolgod, mert ügyelnie kell, hogy bele ne ájulj a vécébe… Tévedtek. Azt hiszem, egy hete lehettem többé-kevésbé magamnál, mire úgy gondolták, eléggé jól vagyok ahhoz, hogy felkelhessek, és magam botorkáljak a mosdóig. Időközben áttoltak a csövekkel, gépekkel és izzasztó, folyamatos csipogással teli kórteremből valahová máshová; meglepődtem azon, hogy egyedül voltam, sőt, a falak a szokásos ronda csempével fedés helyett szép bézsre voltak festve, és nem csak, hogy volt tévém, még fodros-bodros párnákat is kaptam. Meg gyümölcstálat. Igazi gyümikkel! Megpróbáltam, egyik sem műanyagból készült. Olyan volt, mint valami hotelszoba, és elgondolkodtam azon is, hogy vajon ideköltözhetnék-e örökre; természetesen azért kezdett gyanús lenni, hogy miből tellett ennyire a szüleimnek… De aztán elintéztem a dolgot annyival, hogy lehet, azt sem tudják, itt vagyok. Legalábbis, azóta senki sem volt itt nálam, hogy magamhoz tértem, olyan nem, akit ismerem. Mert ismeretlen, az jött egy csomó! Keveset beszéltek, és nem sokáig maradtak, mert az orvos szerint nem tesz jót, ha sokáig foglalnak le, meg amúgy is, egy csomó terápiás kezelést kell még elkezdeni. Biztosan beteglátogatók voltak. Vagy orvos-tanoncok. Az öregebbek is. Biztos van ilyen is, nem? Mint a siratók.
Igazából, egyszer azt sem vették észre, hogy két hétre elmentem egy iskolai táborba, úgyhogy nem lepődtem meg annyira a dolgon.
Azon inkább, mikor végre megmostam az arcom, és nem csak, hogy szakállat tapintottam, ott, ahol addig egy fél-szakáll halvány árnyéka volt csak (talán a gyógyszerek hatása!), hanem… Valami egyszerűen nem volt rendben. Nagyon nem. Aztán a tükörbe nézek. És megint. És megint. Kicsit hátrébb is, aztán közelebb hajolok, látom a pórusokat a szépmetszésű arcon, ami totál nem az enyém, pislogok, de csak az az arc van ott, még látszódnak a berepedt száj és felrepedt szemöldök gyógyuló hegei, és épp úgy mozog, mint én. De engem nem basz át. Ilyet láttam már, egy olyan kifestett bohóc trükközött ezzel a téren, és tökre beparáztatott, de most nem! Meghaltam, ideje új emberré válni!
Úgyhogy isteneset húzok be a tükörnek. Megremeg a falon, félek, hogy leesik, de nem, ott marad, az öklöm viszont fáj, és az arc nem tágul.
Ez így nincs rendben. Nagyon nincs! Mi a fene folyik itt?
A tükörképem szemei döbbenten kerekednek el, ahogy botladozva hátrálni kezdek, és az ajtó felé sietek, a fájdalommal nem törődve. Valami nem jó. Keresnem kell egy dokit, aki elmondja, mi a fene folyik itt!
Szó szerint nem jutok azonban tovább a küszöbnél, mert amint kifordulnék az ajtókereten kívülre, a folyosóról valaki, aki pedig befelé igyekezett volna, ugyanis nekem sétál. Ez az ütközés persze semmi ahhoz, amire többé-kevésbé emlékszem a balesetről.
Állj! Te ki vagy? – bököm meg a bongyor hajú kispajtás mellkasát. Az orvosi köpeny mondjuk elég árulkodó. – És én ki vagyok?!
Karma has no menu
you get served what you deserve
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
38
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Benjamin Peverell tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Jan. 17, 2018 2:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Vic

Csobog a víz, kézfertőtlenítő szappant nyomok a kezemre nem is egyet, hanem mindjárt hármat is. Kicsit fáradt vagyok, vagyis inkább dekoncentrált, jól esik a bő hideg víz az arcomnak. Az elmúlt négy óra kimerítő volt az események szempontjából – a pici farfekvéses volt, az anya pedig nem akarta, hogy megcsászározzam. Azt szajkózta egyre csak, hogy ezzel nem is lesz igazi a kapcsolata a babájával, pedig semmivel sem lenne másabb. Nem ezen fog múlni, hogy milyen lesz a kapcsolatuk, mennyire lesz meg az anya-baba kötődés és mennyire jön elő az ösztönös óvó anyai viselkedés. Végül két óra hiábavaló várakozás után minden ellenkezése ellenére a császár mellett döntöttem. Egyszerűen tudtam, ha tovább várok, akkor azzal az anya életét teszem kockára, hisz az ő szervezete sem fáradhatatlan. A műtét már rutinból ment, a gyerek pillanatok alatt kint volt és fél órán belül a kórtermükben szundikálhattak mindketten. Rájuk fér. Nap mint nap érnek meglepetések, olyan teóriák és tévhitek, amelyek engem is megrökönyödésre késztetnek. Hogy honnét vehetett ekkora sületlenséget, nem értem. Egy császárral még könnyebb is szülni. Persze nem ajánlom élből senkinek, nem vagyok a kényelmes szülés híve. De amennyiben szükséges, meglépem. Egy anya nem csak vérrel és verítékkel lehet jó anya, hanem attól, ahogy viszonyul majd az anyasághoz, az egész lényéhez, a csöppséghez.
Vetek egy pillantást rájuk a folyosóról a résnyire nyitott ajtón át, kezeimben mappák halmaza, tétován ácsorgok egy helyben csupán. Talán csak elmerengek, minden rendben lesz, másnap viziten minden kiderül, a többi a nővérek dolga. Egy jön is, tájékoztat a nagy betegről. Victor barátomat súlyos sérülésekkel szállították be, az őt műtő sebészek semmi jót nem mondtak az állapotáról. A családja noha sokszor jött be hozzá megnézni, egy jó darabig kómában volt, csak stagnáló életjeleket mutatott. Aztán megtörtént a csoda, először tért magához igen használhatatlan állapotban. Az orvosok azon is tanakodtak, tartsák-e őt éberkómában, amíg semmit nem tudnak határozottan. De a jelek napról napra javultak és már csak a magatehetetlensége miatt tartották bent. Folyamatos megfigyelésre és ápolásra szorult, én pedig sokszor jártam bent nála. Most is tervezem, azért szóltam az ügyeletes nővérnek, tájékoztasson, ha netán felébred. Akarok beszélni vele, nem egészen úgy mint a családja, hanem kissé szakmaibb oldalról. Csak meg akarok győződni arról, minden rendben van-e, nem sérült-e esetleg az agya, a családja mégis csak felzaklatná. Ismerem őket, olyanok mint a tulajdon nagyapám. Vagyis a nem vér szerinti… arrogáns arisztokrata és nem feltétlenül tudná biztosítani a nyugalmat. Pedig sok mindent köszönhetek annak az embernek, a kamaszkorom nagy részét vele lógva töltöttem, amikor még csak ismerkedtem ezzel a közeggel. Sok őrültségbe vitt bele és később is bármit megkaphattam tőle, amit csak akartam. Amikor úgy döntöttem, megpusztulok a szerelemtől és a kételyektől, amikor csak egy olyan helyre vágytam, ami a kíváncsi szemek elől láthatatlan, hozzá fordultam. Azt a vidéki házat is neki köszönhetem, ahová a „konferenciákra” jártam el havonta, majd havi kétszer, majd havi sokszor. De ez csak egy, számtalan helyzetben számíthattam rá ezen kívül, ahogy hajdanán a házasságom mellett való kiállásom egyik fő pillérét is képezte. Ha ő nem spannol akkor nagyon fel, nem fogok ellent mondani az öregnek. Egyszóval én őt jó barátomnak tekintem, fontos személy az életemben és bűntudatom lenne, ha nem néznék be minden alkalommal hozzá, ahányszor csak megtehetem. Hisz itt dolgozom reggel, hol délután, hol éjszakában. Eddig még ugyan sosem hívott, talán nincs minden meg fejben nála…
Hamarosan az osztályra érek, a folyosó ilyenkor már kihalt, a látogatók mind készülnek haza, vagy már el is mentek. A szobaszámot megpillantva a kilincsre fognék, hogy befordulva lenyomjam azt, amikor szabályosan nagy lendülettel nekem jönnek. Magatehetetlenül, az egyensúlyomat vesztve lépek hátra néhányat, megütközve meredek a férfira. Előbb végigmérem, majd tekintetem követi mozduló kezét, ahogy a mellkasomra bök. Szavam nincsen, annyira váratlanul ér a helyzet. Végül csak körbepillantok a folyosón, megragadom őt a karjánál fogva és visszafordítom a szobába. Az ajtót sietősen csukom be magam után, fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Megkaptam azt a fene nagy beszélgetést, amit akartam, tessék, most válaszoljak is.
- Benji… Ben… Benjamin… - válaszolok az első kérdésére készségesen, de egyre kevésbé lelkesen, ahogy látom, az értetlenséget az arcán, ami nem akar sehogy sem eltűnni. Valami itt nem kerek, rossz érzésem támad. Bárhogy nézem is őt, olyan érzésem lesz, mint ha nem is ő lenne amúgy. A válasz helyett immár én kérdezek vissza neki.
- És téged hogy hívnak?
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
104
● ● karakter arca :
Kit Harington


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Jan. 20, 2018 4:13 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak

Zúg a fejem, fájnak a nem eléggé átmelegedet izmaim, és ahogy kifelé rohantam, elhagytam azt a kabáttartót, amiről kiderült, hogy nem is az, hanem az infúziót tartja, vagy hasonló. Éreztem, hogy a tű kirántódik a kezemhez tapasztott ragasztó-pólyából, az állvány pedig feldől, a csattanást mégis elnyelte a szívem dübörgése, melyet egyszerre éreztem a halántékomban és a torkomban. Valami nem volt rendben, valami nagyon nem volt rendben… Miféle szerekkel tömhettek ezek engem, hogy mást látok az arcom helyén?!
Jó, hát nézhetnék ki rosszabbul is, mondjuk mint Trump, vagy Steven Segal, de akkor is! Kérem vissza a karamellaszínű bőrömet meg a bozontos szemöldököm! Most!
A pasas, akibe belefutok, majdnem olyan meglepettnek tűnik, mint amilyen én vagyok. Sosem szeretjük, ha az orvos is meg van ijedve. Az sosem jó jel. Akkor is így nézett a doki, mikor kiderült, hogy Maya nagynéném nem rohadtul kövér, hanem terhes, csak az volt a bibi, hogy a férje elköttette magát, szóval nem örültek túlzottan a dolognak. Meg akkor is, mikor márpedig erősködtem, hogy mentsék meg Röfit, a tengerimalacom, amin apám átment a robogójával. Kómába esett szegény, azt mondták, hogy beszéljek hozzá, az biztos segít, én pofáztam neki, de így is megdöglött.
Volt valami ismerős a fickóban, mintha már láttam volna bent… Sokan járkáltam a kórterembe, biztos nagyon egyedi esetnek kellett lennem, amit az összes rezidensnek meg kell mutatni, mert többet pályafutásuk során aligha találkoznak vele. Lehet, hogy valami fura orvosi kísérleti eljárás áldozata volnék? Amivel girnyó indiaiakból szőrös fehéreket varázsolnak?
Van valami az arcomon? – kerekednek el a szemeim, aztán úgy pofáncsapom magam mindkét kezemmel, hogy attól koldulok, és még csak a falnak sem kellett adnia a másikat. Maró fájdalom önt el, ahogy sikerül felpofoznom pár alvó sebet-heget a pofámon, és hirtelen a szám is olyan kövérnek érződik, mint egy megtermett harcsáé. De nem érdekel. – Ben! Ben! Oké. Az jó. Te itt dolgozol, ugye? Vagy csak szervet lopsz, azért van rajtad köpeny? Láttam a tévében, komolyan csinálják!
Hirtelen nem tudom, mit válaszoljak a kérdésére. Ha megmondom, hogy ki vagyok, a végén még szólnak anyámnak, ide jön, és a baleset mellé még jól el is ver, hogy gondot okoztam egy csomó embernek. – ha itt dolgozol, tudod, mi a nevem! Na, mi a nevem? – Hirtelen teljesen indokolatlanul jut eszembe Loki, amint a Bosszúállók comic-conon elkezd kiabálni a tömegnek, és rájövök, hogy teljesen zagyva a fejem. Nem emlékszem semmi értelmesre. Például arra, hogy pontosan mi történt az elmúlt időszakban… Te jó ég, lehet, hogy már évek óta kómában vagyok, és már rájöttek valami arccserés technológiára, és ellopták az enyémet, mert most már az indiaiakra buknak? – Milyen évet írunk? Elértük már a szingularitást? Te jó ég, mondd, hogy még nem a majmok irányítanak!
Lényegi válasza sincs ideje, mert ekkor fordul be a sarkon egy orvos, aki egy csiptetős mappán olvasgat valami papírt. Aztán felpillant, a sasorrán ülő szemüvege mögül felismerő csillanást vet felém. – Monsieur Delacroix! Mit keres idekint? Felébredt? Ágynyugalomra van szüksége!
És felém indul. Ekkor már kistányér méretűek a szemeim, vetek egy pillantást Benjaminra, a szervlopóra, és olyan iramban fordulok sarkon és rohanok vissza a kórterembe, hogy majdnem beleszédülök. Aztán rájövök, hogy itt nincs másik ajtó. Kétségbeesetten túrok a hajamba, aztán megcsillan a fény az ablakon, én pedig oda rohanok, hogy kinyissam… És megállapítsam, hogy itt sem fogok kijutni. Legalább öt emelet magasan vagyunk.
Azt hiszem, erre mondják, hogy fordítva megülni egy félőrült, sánta szamarat.

Karma has no menu
you get served what you deserve
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
38
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Benjamin Peverell tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Feb. 10, 2018 8:16 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Vic

Ha valaki azt mondaná nekem, létezik a reinkarnáció, csak azt mondanám neki, bizonyítsa. Én lennék a legjobban meglepve, valóban ilyennel találkoznék szembe. Márpedig most átfut a fejemen akaratlanul is a gondolat. A velem szemben álló férfi tekintete annyira idegennek hat, annyira másképp csillog és nem az ijedtségtől, ami odabent lakozik. Íriszei megrettentenek még engem is. Homlokomon izzadtságcsepp gyöngyöződik, ahogy újra és újra végigmérem Victort. Ő vajon önmaga még? Mit okozhatott benne ez a baleset? Biztosan csak az lehet, az orvosai azt mondják, nem tudják megmondani, miféle károkat okozhatott az agyában a becsapódás és az, hogy sokáig kellett kómában tartani. De nem maradhatunk idekint ennyire sokáig, nem láthatja más, hogy valami nincs rendben. Szólnom kellene, mégis valami azt súgja, előbb vele kell beszélnem.
- Nem, nincs. Teljesen átlagos. - a kezei után nyúlok, de olyan hirtelen csattannak a pofonok, hogy esélytelen mégis utolérnem. Igazából még mindig nem térek magamhoz a kábulatból és az sem segít a helyzeten, hogy a nevemet említi. De komolyan, mint ha csak gyakorolná a kiejtését valaki kicseszett akcentussal!
- Szervet lopok? Neem, mégis honnét veszed ezt a szedett-vedett marhaságot? - annyira ironikus a helyzet, kínomban felröhögök. Könyörgöm, jöjjön már elé egy kamerás, vagy bárki, mondja valaki azt, hogy ez egy viccműsor, én pedig a gyanútlan alany vagyok, aki könnyedén belesétált. Kérlek csak ne használd ennyire rondán a szavakat! Tanácstalanul állok továbbra is vele szemben, szinte hallani, ahogy azok a fogaskerekek lázasan nyikorognak, válasz után keresve.
- Victor Delacroix. - hullajtom el a szavakat, mint holmi jelentéktelen választ. Nem érdekel, ha nem hallja meg, hisz tudja. Ugye tudja? Ugye emlékszik mindenre? Ugye csak pillanatnyi a zavar vagy csak szórakozik velem? Mert ő ilyen, ha ezerszer nem tréfált meg, akkor egyszer sem. Eszembe jut ahogy azzal szórakozott valami rendezvényen, hogy koszos az orrom. Folyamatosan az övét piszkálta és rám nézett, hogy én is ugyanott elkezdjem ujjbegyemmel megtörölgetni. Irritáló volt, aztán a mosdóban tűnt fel, hogy semmi nincs ott az ég adta világon. Könyörgöm, csak viccelj meg így. Most csak ez minden vágyam.
- Hány éves vagy? Tudod mi történt veled? Hogy érzed magad? - egymás után buknak ki a kérdéseim, melyek elmémet kínozzák és tudom, hogy ki kell mondjam. Rosszat sejtek, az előérzetem nem szokott csalni. Sajnos.
Hirtelen megzavarnak minket, így egy pillanat alatt kell összeszednem magam és nyugalmat erőltetni az arcomra. Minden rendben, ez itt csak... hé! Nehogy az ablakba mássz, te szerencsétlen! Úgy lendülök utána, hogy Flash is megirigyelne. Ujjaim a karjára fonódnak, nem eresztenek, majd' kifehérednek olyan erővel szorítom meg és húzom őt vissza az ablakból.
- Megőrültél? Csak... engedelmeskedj, bízz bennem. - szűröm ki alig hallhatóan a fogaim között, miközben kérlelően pillantok rá. Csak feküdjön le, takarózzon be, maradjunk ismét kettesben.
- Felriadt. - az ágy felé taszítom finoman, már ha lehet ezt egyáltalán finomnak nevezni és ha ellenkezik, ha nem, már rá is lököm. Nem érdekel, hogy ezt most mennyire nehezményezi, miképp is bánok vele.
- És pihennie kell. Javaslom, később nézzenek be rá. - nem vagyok jó kedvemben az iménti után, mégis hangom mézesmázosan csendül. Egy halovány mosolyt is az arcomra erőltetek. Alig várom, hogy a kolléga kis hezitálás és rosszalló, már-már gyanakvó pillantás után tényleg elfogadja ezt és sarkon forduljon. Nincs semmi szükségünk rá jelen pillanatban. Csak elhiszi, hogy minden rendben, ha én mondom és nem jön vissza többedmagával.

- Bocsáss meg a durvaságomért. 2018-at írunk. Te pedig már egy ideje itt vagy, balesetet szenvedtél. - hangom higgadt, bár nem annak kellene lennie. Nem tudom, szólnom kellene az orvosának a helyzetéről később. De ha már ilyen agyament hülyeségekkel jön, akkor biztosan emlékszik. Mikor nézett meg ő egy Majmok bolygóját vagy más hozzá egyáltalán nem illő filmet? Mióta van ideje csak úgy benyomni egy filmet, neki, aki folyamatosan arról panaszkodik, magára ideje sincs, mert mindenféle fontos dolga elrabolja őt. Nem avatott mindig be a dolgaiba, de tudom, hogy olykor szörnyen elfoglalt ember tud lenni. Na jó, veselkedjünk neki még egyszer.
- Mire emlékszel?
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
104
● ● karakter arca :
Kit Harington


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Csüt. Feb. 15, 2018 9:37 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak


Nagyjából minden második akciófilmből, amiben szerepelnek kórházak! – pislogok rá nagyokat, hiszen ugyan, ki ne hallott volna a szervkereskedelemről?! Még én is elgondolkodtam néhány anyagilag nyüsszösebb napomon, hogy talán el kéne adni az egyik vesémet, tulajdonképpen úgyis tök felesleges a kettő, meg azon egyszeri alkalommal, mikor elég rosszra ittam magam, szívesen megszabadultam volna a májamtól is. Tudom, hogy nem az felelős a másnaposságért, de ha a májam nem lenne, nincs, ami méregtelenítsen, hadd vigyen el az alkohol!
Victor Dekacroix, a név felébreszt valami halovány emlék-szerűséget az elmém mélyén, visszhangot ver, aztán azzal az erővel ki is esik a bal fülemen, amit nem takar kötés. Jóformán fel sem fogom, minek hív, mert hogy lehet felfogni, hogy valaki teljesen egyértelműen valami más nevet mond, mint aki vagy? Hogy totál más arcot látsz veled szinkronban mozogni a tükörben? Nem, a paranoiásan rettegő Ravi nem érzi, hogy ő Victor volna, ez biztos olyan, mint valami faj, egy Victor Delacroix, vadonban ritkán látni ezt az állatfajtát, jellemzően mirelitpizzán él, esetleg friss meleg kajáldás kaján, szemei között szőr nő, tisztázatlan okokból, a nőstények pedig nem találják vonzónak, így fajának fennmaradása igencsak ingatag lábakon áll…
Öreg, neked aztán végképp, fullra, tökre semmi fogalmad sincs arról, hogy érzem magam! – vetem a szemére, mert hát lássuk be, lehet, hogy  hozzá van szokva ezekhez a dolgokhoz, mint az arccserés gép kezelője vagy tudom is én, de én nem. Nem, nem, Ravi szeretne visszajutni az elnyűtt kanapéjára, lehetőleg most, még mielőtt a Szívek és Szerelmek új része lemegy a tévében, és nem tudja megnézni!
Te jó ég, lehet, hogy arról is lekéstem már?!
Ez a gondolat majdnem megrémítőbb, mint a pápaszemes orvos, aki utánam indul, Bongyorkával egyetemben. Majdnem biztos vagyok benne, hogy halk, és férfiasnak semmi esetre sem mondható sikkantás csúszik ki a számon, mikor hirtelen visszarántanak. Ugye nem most jönnek rá, hogy igazából nem is ezt az arcot akarták rám varrni, következőre meg már Axl Rose pofájával ébredek? Mármint, nem a szexi, nyolcvanas évekbeli, prime-jában lévő Axl Rose, hanem a harminc év piálással, drogozással és cigizéssel létrejött Axl! – Hogy bízzak benned? Öreg, már bocs, de baszottul arab terrorista fejed van. – Nem túl okos terrorista, de érted, az azért nem számít túlzottan, és kezdek majdnem biztos lenni abban, hogy a köpenyt is csak lopta, nem létezik, hogy ilyen kölyök pofával már orvos.
Felettébb unortodox módon taszít előre, majdnem megbotlom egy zsinórban, és neki esek az ágynak az eséstől, nem nagyon, épp csak annyira, hogy jól gyomorszájon tudjam vágni saját magam. De a célját elérte, mert nem tudok annyi levegőt hirtelen összepréselődő tüdőmbe juttatni, hogy esetleg panaszkodhassak.
Az orvos gyanakvóan méregeti az ipsét. – Monsieur, valóban jól érzi magát…?
Csak ne hagyja, hogy megvizsgálja a prosztatámat! – vinnyogok. Közben rájövök, hogy nem csak a gyomorszájamat sikerült bevágni, hanem valami sokkal fájdalmasabb testrészt is, ami a belém pumpált fájdalomcsillapítók miatt csak késleltetve jelzi fájdalmát.
Remélem, hogy a doki talán megkönyörül rajtam, de néhány sunyi pillantást követen valami halovány mosolyszerűség ül ráncos arcára, és legyint a kezében fogott mappával. – Maga mindig is olyan mókázós volt…!
És ezzel kisétál. Ott hagyva engem, a ritkán kamerára vehető Victor Delacroix-t, a lopott köpenyben flangáló arab terrorista szervtolvajjal, aki talán még a vezlint is mindjárt megkeresi. A pánik kezdi nem kifejezni azt az eszeveszett kuszaságot, amit érzek. – Balesetet? Miféle… Ah. Hogy az a baleset…! – Eszembe villan valami, képek, azoknak is csak egy része, és teljesen összefüggetlenek, ráadásul még csak nem is a balesethez kötődnek. Emlékszem például, hogy az egyik kutyának, ami a szemeten marakodott a másikkal, kajla volt az egyik füle. Meg hogy valaki kint hagyta az építkezéses táblát, pedig már napok óta befedték a felásott vízvezetéket. Gyanakodva vetek oldalpillantást a fickóra. – Ha elmondom, nem vizsgálsz meg semmilyen testnyílásomban…?
Igazából már az is elég volna, hogy ha a hátsóbbikra nemet mondana. A többi szabad préda, de némi férfiúi becsületem nekem is van, még a félelem tavának közepén egy ócska, lyukas, toldott-foldott „józan ész” nevű ladikban sodródva is. Leülök az ágyra, mert kezd kicsit sok lenni… minden. – Nem t’om, nem sokra. Vizes volt a macskakő, a Szajna meg épp rohadt büdös, valamit beleönthettek a közelben. Meg hogy izé, nem működtek a lámpák a rossz idő miatt. Aztán hirtelen ott termett előttem, és… Fogalmam sincs, öreg. Képszakadás. Itt ébredtem fel. Volt egy csomó alak, aki beszélt hozzám, biztos fontos egészségügyi példa lehettem az orvostan hallgatóknak, vagy tudom is én. Aztán kislattyogtam a slozira, eddig mindig nem túl kedves nővérkék vittek oda, de most tökre egyedül, mint a nagyfiúk, és… Abban totál biztos vagyok, hogy ez az arc nem az az arc, amim volt! – mutatok tüntetőleg a pofámra, aminek a felét amúgy is mindenféle kötések meg sebtapaszok borítanak.
A karomra nézek, megkarcolhattam valamivel, vagy kicsit megtéphettem a kanült, mert vékony vércsík szánkázik le az alkaromon. A lehetetlenül fehér alkaromon. És fú, azok tényleg az ereim…? Megizmosodtam így a kómában, hallod-e!
Szóval ha még mindig ragaszkodsz ahhoz, hogy itt dolgozol, nem csak lopni jöttél… Meg tudod mondani, a családom volt-e itt…? Már érted, tudom én, hogy sok dolguk van, meg minden, meg ha kell, van belőlem másik, de nem lenne rossz tudni, hogy még nekem kell közölnöm velük a dolgot, vagy már rájöttek maguktól, és nem ver el anyám, mert hülye voltam.
Karma has no menu
you get served what you deserve
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
38
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Benjamin Peverell tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Hétf. Feb. 19, 2018 5:33 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Vic

Nem tudom mikor hallottam utoljára ennyi zagyvaságot, mint ami az elmúlt kerek öt percben hagyta el Victor cimborám száját. És ezt már nem lehet pusztán a kábaságra, a gyógyszerekre, a stresszre, a traumára, a kórházba és bármi másra fogni. Itt valami nagyon nincs képben és nem segít azzal, hogy szervkereskedőnek titulál - amelyek legvadabb gondolataimban sem jelennének meg soha - habog mindenféle filmről, amiket meg sem nézne, mert közel sem az ő stílusa. Mégis milyen sorozatokat néz? És még ki is akar az ablakon mászni. Utána vetődök habozás nélkül, vele szédülök vissza ebben az őrült tempóban és próbálom kizárni az egyetlen zavaró tényezőt, aki lassan elmezavart állapít meg mindkettőnknél, ha egy percnél is tovább időzik itt.
Én lassan tényleg úgy érzem, hogy becsavarodok, hogy ez az egész egy rémálom és nekem fel kellene ébrednem. Igyekszem megőrizni a hidegvérem, de így nagyon nehéz, ha nem tudom mit gondoljak a helyzetről. De hallgat rám, vagyis mégsem, vinnyog, de a kolléga inkább rám hallgat, vajon ő mit gondol erről az egész helyzetről? Biztosan félrement a szuri, amit neki akartam beadni, ettől pedig én is illumináltabb állapotú lettem, mint kellene.
Én próbálok tényleg udvarias lenni, úriember már kevésbé, mert úgy fújtatok még mindig, mint egy gép. Igazán elvetemült fejet vágva közben. Vagy inkább csak megrökönyödöttet, nem is tudom. Csak azt tudom, hogy az a fickó nagyon fura, aki ott feszít előttem és a barátom képében tetszeleg. És kezd elfogyni a türelmem is, úgy érzem.
- Nem vagyok arab terrorista, nem tudom honnét veszed ezt a hülyeséget. Angol vagyok, vagyis most már francia, és te is francia vagy, Victor Delacroixnak hívnak, baleseteztél sok-sok nappal ezelőtt egy pizzafutárral. Őt nem tudták megmenteni, téged behoztak, kómában voltál. És most nem vagy önmagad. Ha nem szeretnél újabb nyugtatókat bevenni, akkor csillapodj le és figyelj rám. Én itt dolgozom. Ezek szerint nincs meg neked, hogy ki vagyok én, sőt minden kiesett. Oké... - egy szuszra hadarom el, a végére már zihálok. Őt is nyugtatni próbálom, vagy inkább csak magamat? Annyira nem kerek ez a történet.
- Jól van, semmi baj, olyan előfordult már, hogy egy agyrázkódás azt okozta, más nyelven is tud az illető. De... ez nonszensz. Olyan mintha te nem is te lennél. Egyáltalán ki termett előtted? Hova indultál? Mit akartál csinálni? Nincs meg semmi részlet a baleset előttről valamivel korábban? - én tényleg csak próbálkozom, de nem vagyok pszichológus és ez a helyzet jócskán meghaladja a képességeimet. Mégis mit csináljak?
- Egy húgod van, Victor. A szüleid pedig nem viselkednek ilyen alpárian, ahogy te most elmondtad. - furcsálló és egyben kérdő pillantást kap válaszul tőlem. Még szép, hogy itt volt mindenkije, azt vártuk, hogy felébredjen. Vajon érdemes lenne-e őt ilyen állapotban látniuk? Igazából már fogalmam sincs, hogy ez hová vezet. Mit kellene tennem, mit ne tegyek. Nyugtatózzam csak be és dugjam vissza az ágyba, mintha mi sem történt volna, remélve hogy egy alapos alvás majd helyre billenti az elméjét? Mert meg van zavarodva, annyi szent. Így nem láthatja senki, mert annak nem lesz jó vége. Én pedig most baromira aggódok érte.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
104
● ● karakter arca :
Kit Harington


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Pént. Márc. 09, 2018 10:38 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak


Ezt mondanák a terroristák is – forgatom meg a szemem, már amennyire tudom; azt hiszem, az egyik szemhéjam fel lehet dagadva, legalábbis érzek valami fájdalmat. Már azon az egész testemet (nem is az én testem!) átjáró, bénító, borzongató kíntól eltekintve, na. Mindenesetre, abban már biztos vagyok, hogy nem néz elég akciófilmet, közelről sem. Ez minden alapja. Ne higyj el semmit senkinek. És miért is tennéd? Ezek itt be akarják magyarázni nekem, hogy én valami Victor vagyok! Meg hogy nincs semmi baj! Már hogy ne lenne baj! Fehérebb vagyok, mint a Tadzs Mahal télen! – Baleseteztem…? Ez valami új trend, mint a planking? – Nem emlékszem semmire. Pontosabban, a semmire emlékszem, arra a nagy feketeségre, amiben lebegtem, mielőtt jöttek volna a vakító kórházi fények. Ha jobban megerőltetem magam, felsejlik valami, talán ahogy egy ágyban tolnak végig a folyosón. A gépek pittyegése, mint a régi rossz hűtőnk duruzsolása, folytonos háttérzaj. És egy pillanat, nem is tudom. Azt mondják, az emberi agy összetett egy szerkezet, hogy még a tudósok sem nagyon értik, legalábbis ezt hajtogatta folyton a Virágom, mert olyan sok okosságot gyűjtött össze azokból a dokumentumfilmekből, amiket a hosszú műszakok után nézett. Hogy képzeteket társítunk, képeket és emlékeket, olyan dolgokhoz, amiket át sem éltünk. Nem vagyok biztos abban, mit éltem át. Abban sem vagyok biztos, most mit élek át.
Kistányér méretűre kerekedett szemekkel meredek a szőrös kis fickóra, aki továbbra sem tudott meggyőzni arról, hogy itt dolgozik, mert nézz rá, hát úgy néz ki, mint egy doki? Nem azok, akikhez én jártam, az biztos. Ilyen szakállal…! Jó, bevallom, irigylem a szakállát, nekem sosem jött össze két szálnál több, az viszont kitartóan visszajött, úgyhogy azért a két szálért kellett minden reggel összevagdosnom magam. Ha legalább ilyenem nőtt volna…!
Akaratlanul az arcélemre simul a kezem. Más a forma, mint megszoktam. És szőrösebb. Jó, legalább ez stimmel, ez egy előrelépés. – Hát a… fickó! – mutogatok össze-vissza, mint egy félkegyelmű- És annak is érzem magam, főleg ennek az ismeretlen fickó tekintetének kereszttüzébe. Nyelvem hegyére tolul a válasz, hogy a fickót, aki a méregdrága kocsi volánja mögött ült, cuftra zselézett hajjal, de valami meggátol abban, hogy kimondjam. Ez egy idegen. Mi van, ha a másik fickó meghalt (te jó ég, tényleg azt mondta, hogy meghalt, ugye?!), és most akarják rám kenni? Na nem, nincs az az isten, amúgy sem egy leányálom a börtön, de ezzel az új arccal egy napig sem bírnám, valaki a kurvájává tenne, nekem meg ahhoz nincs kedvem. Nem, nem, megtartom magamnak. Egyelőre. Amíg rá nem jövök, mi folyik itt. – Nem tudom, nem emlékszem. Semmire. Csak a szagra, meg a bummra…
Hevesebben kezd verni a szívem a mellkasomban, szinte érzem, hogy bordáim ketrecének nyomul, elkeseredetten és szökni vágyóan. Mint az a pillanat, mikor jössz lefelé a lépcsőn, és érzed, hogy az egyik fokot ki fogod hagyni, érzed, ahogy átbillen az egyensúlyod… Az a mellkasba markoló fájdalom, hogy nem tudod megakadályozni a bili borulását. Mi az, hogy egy húgom van? És a szüleim? Honnan ismerné ez a hobbit a szüleimet…? – Lehet, hogy egy kicsit keverem a dolgokat. Az apám nem Darth Vader…? – nevetek fel félőrült módjára, hogy a hajamba túrva forogjak egyet a tengelyem körül. Oké. Oké. Szóval, én tudok mindent, de engem néznek hülyének… Ez valami olyan cucc lehet vajon, mint az a vígjáték, mikor kiderült, hogy a fickó élete valójában egy valóságshow, és mindenki csak színészkedik körülötte? Ha így van, vajon mennyire kerültem totál pácba?
Csak egy módja van, hogy megtudjam.
Oké, oké, hmpf, nyugi… – ezt magamnak motyogom félhangosan, remegő szélű mosolyt erőltetve a számra. Két nagy lépéssel átszelem a szobát, és lecsücsülök az ágy szélére. – Oké, szóval… Mizu van, öreg tesó, aki totál nem arab terrorista? Mit hagytam ki az elmúlt, ööö… hetekben? És amúgy úgy, érted… Mi az, amit nem tudok? Mármint, magamról. Kábé.
Karma has no menu
you get served what you deserve
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
38
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Benjamin Peverell tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Vas. Márc. 11, 2018 9:32 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Vic

Bizisten egyszer nyakon vágom! De nem, ilyet nem szabad, nem etikus és különösen nem egy orvoshoz méltó viselkedés. De azért zavar, hogy terroristának gondol. Miért? Hófehér vagyok, még a napnál is világosabb, talán a hajam miatt gondolja ezt? Vagy csak össze van zavarodva? Pokolba a filmekkel most, másról sem karattyol, csak ezekről. De most mit mondjak hozzájuk? A zömét nem láttam, mert nem érdekelnek. Annyit emlegeti, valamelyiket biztos meg is nézném. Csak nem most. Most más dolgom van, úgy fest Victor nem tudja merre van az arra.
- Hát persze, balesetekkel csak úgy viccelni szokás, nem? - kínomban nevetem el magam, nem tudom mit tegyek hozzá. Vannak korrupt orvosok, de azok nem itt, akkor nem is lenne már itt, hanem a szerveit eladták volna valamelyik maffiának. Nem is foglalkozok ezzel inkább, tudom, hogy valami illegálisban mindig benne lógott a keze. Csak egyszerűbb erről nem tudomást venni, végtére is attól még a barátom magad, bármit is csináljon. Tudja ő egyáltalán, hogy mi a helyzet? Felfogta valaha is? Vagy épp azt, amit mond, mert a szavak csak úgy ömlenek belőle, mint a Danielle Steel regények a kiadóktól. Annál is nagyobb mocskot ritkán olvastam, mint amik a kezei közül kerülnek ki nyálas maszlagként - megvezeti a női társadalmat és mint a Disney mesék, sztereotípiát alkot, ha nem vagy olyan, nem is vagy nő!
Már feldereng a remény, amilyen elánnal nekikezdi a mesélést, de minduntalan ott lyukadunk ki - nem tud semmit. Talán ha kicsit többet mesélnék, vagy mást, de minden megkezdett kör kudarc, ezt máshonnét kellene megközelítenünk. Talán a családja! Hát persze, a családjára csak emlékszik, valakire, bárkire. Mert elfogadom, rám emlékezhet a legkevésbé, kamaszként csöppentem mellé a dúsgazdagok közé. Lassan én kezdem elveszíteni a fonalat ahogy megint egy filmmel jön. Csak Star Wars ne, gyűlölöm velejéig a szériát. Nem is értem mit vannak úgy oda, csak bepróbálkoztak valami újjal akkor a filmiparban és bejött. A többit pedig megoldja az idő és a rossz rendezés. A rajongókat nem lehet beetetni holmi újított sztárocskákkal.
De talán most magába száll és képes nem pánikszerűen menekülni, filmekről hadoválni. Mély levegőt veszek, átgondolom mégis mit és hogy mondjak. De csak bólogatok. Hát persze, hogy nem olyan egyszerű, amikor arra gyanakszom, hogy semmire nem emlékszik. Mi van, ha teljesen más embernek hiszi magát? Olyan létezhet? Bűn ezt kiejtenie is egy orvosnak a száján, annyira irreális és ellenkezik minden megszerzett tudásommal. Egyszerűbb eljátszani csupán a gondolattal...
- Tegyük fel, hogy mindennel tökéletesen tudatában vagy. Ha így lenne, most folyékonyan mondanod kellene, te Victor Delacroix vagy, apád Lucian Delacroix, akinek nagyot kaszáló vállalkozása van. Tényleg nagyot kaszál, nálatok csak úgy dől a lóvé. Ha te azt tudnád, mennyi sportkocsit meg is vehetnék, amiket csak a filmekben látsz. - igen, ezaz, menni fog talán így, kicsit az ő nyelvén. Mert tényleg úgy érzem, mintha neki beszélnék, az én Victor cimborámnak és valahol mégsem. Egy vadidegen néz rám, olyan érzésem van.
- Te pedig az örököse vagy. Anyád, húgod a családod még, akik majdnem napi rendszerességgel be is jöttek. Már amikor tudtak. - napi rendszerességgel mégis én néztem be rá, mert aggódtam a szaros segge miatt. Hogy már megint mibe keveredett...
- Szereted az életet habzsolni és nem aggódni semmi miatt, huszonhét éves létedre pedig sokszor fittyet hánysz mindenre, ami törvény. Mindegy, nem is lényeges. A mi ismertségünk... baráti, jóban vagyunk cirka kamaszkorunk óta. Én a szülészosztályon dolgozok, de minden nap benézek rád, hogy mi van veled. A baleset, igen... annyit tudok, amit a rendőrök is megosztottak, hogy egy szűkös utcából jöttél ki kocsival, amikor frontálisan ütköztél egy indiai sráccal. Valamit szállított, robogóval jött, ennyit tudok róla és hogy ő nem élte túl a balesetet. De te itt vagy és most magadhoz tértél.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
104
● ● karakter arca :
Kit Harington


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Pént. Márc. 16, 2018 6:06 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak
Fel lehet dolgozni azt, ha ilyenekkel kell szembesülnöd rögtön ébredés után? Mármint, rendes esetben egy kávé nélkül még azt sem szoktam tudni, lány vagyok-e vagy elefánt, most meg… Hát, most meg aztán tényleg nem tudom, mi vagyok. Egy Victor. Biztos valami ritka faj, mint a pápuai éneklő kutya, vagy nem tudom. Ritkán gondolunk bele abba, hogy mennyire meggondolás nélkül tudjuk mozgatni a végtagjainkat, nem is beszélve mondjuk a légzésről. Ha viszont egy másik testbe kerülünk, ez az egész kap valami pikírt pikantériát; felemelem a kezem, tudom, érzem, de nem a sajátom. Nincs ez így rendjén. Nagyon nincs. Ránézek a totál nem arab terrorista szervlopóra, tudom, és el tudom képzelni azt is, mi néz vele szembe, vagyis, inkább ki, de nem érzem, hogy én volnék. Mekkora poén már ez? Mint egy ilyen végtelen loop, kereshetem a kezdetét, amíg csak állni tudok a lábamon, belebasztak a mátrixba, mint anyám apát az utcára, ha épp túl sok misebort ivott meg. Mármint, nem jártunk misére, buddhisták vagyunk. De pont ezért rakta ki.
Honnét tudjam, mi a szokás?, kerekednek el a szemeim. Úgy nézek ki, mint aki tud bármit is? Mint aki érti ennek egyetlen darabját is? Biztos nem. Az ötödikes történelemtanárnőm szerint híresen ostoba ábrázatom van, leolvasható róla a totális pancserség. Ő fogalmazott így! Persze, akkor nem ezzel az arccal látott. Lássuk be, a szép embereknek marha sok mindent elnéznek, a hülyeséget is, sőt, én is kifejezetten szerettem, ha egy szép ember buta vagy fordítva, mert egyszerűen nem fair, hogy mindened meglegyen. Valamit a csóróknak is kell hagyni, mint én!
Oké, elképzeltem – bólintok, mintha valami bűvésztrükk lenne, vagy elmejáték, amit épp be készül mutatni nekem. Már azt sem bánnám. Csak azt remélem, valami nagy őrültség történik, mondjuk megjelenik a semmiből egy Chewbaccának öltözött törpe és előbb tökön, aztán halántékon ver egy palacsintasütővel, mert ezt már nem lehet máshogy megoldani, csakis totál resettel. – Szeretem a kocsikat – szúrom közbe egy öt éves szellemi eltökéltségével. Hallom, amit mond, mégis, olyan idegennek hangzik, mintha valami színházi darab próbáján volnánk, vagy épp a főelőadáson, én meg tök véletlen a slozi helyett a színpadra sétálok a főhős helyett, a többiek meg a dramaturg meg próbál bemesélni valami jó fedősztorit, csak azért, hogy gyorsan eltűnhessek a színről. True story.
Az… örököse? – vonom fel a szemöldököm. – Hát ez baromira nagy melónak hangzik…!Kösz, nem, akarnám mondani, mégsem jönnek ajkaimra a szavak. Félek. Fogalmam sincs, honnét és miért, a semmiből önt el a félelem jeges érzése, mintha egyetlen rossz szót szólok, és bongyorka riadóztatja a nagy díszőrséget, aztán halomra lőnek, mert öntudatra ébredtem, mint a SkyNet. Viszonylag csendben, a hisztérikus nevetés utójával mellkasomban hallgatom, amit mond. Mintha egy új kiszállítandó termék adatait magolnám be; Victor Delacroix, huszonhét, szereti habzsolni az életet, ha szimpatikus vagyok, húzz jobbra…
Egy indiai sráccal.
Hatalmasat nyelek, mintha egy valós almacsutka akadt volna a torkomra, az alma összes többi részével együtt. Fel akarom tenni a kérdést. De valóban tudni akarom? Muszáj lesz. – És… Mi lett vele? Mármint… érted. Mennyi idő telt el? El…? Őt… Mármint, hogy el…? Érted. – Könnyek gyűlnek a szemembe. Fogalmam sincs, mikor sírtam utoljára. Jóóó, bevallom, Meryl utolsó filmjén. Mert az a nő egy csoda. Mit egy csoda! Rögtön nyolc, legalább, de ki számolja? Most mégis érzem, hogy elhomályosul a látásom, sűrűn pislogok, hogy elűzzem az érzést, nem is beszélve a torkomat fojtogató, bánat-kezekről. Elképzelem anyát, apát, meg a tucatszor tucatnyi rokont, be sem engedik őket egyszerre a kórterembe. De volt egyáltalán esélyem a kórterembe jutni? Biztosan. Akkorát csak nem bukhattam, és… Nem, nem is tudom. Ez túl sok. A kötés alatt megfájdul a fejem. – És… Mi van akkor, ha semmire sem emlékszem? – pillantok fel rá, ekkor tűnik csak fel, hogy fogom a fejem kétkézzel, mintha attól tartanék, leesik, és ezernyi szilánkra törik a padlón. Remegni kezdek, de nem tudnám megmondani, pontosan miért. Kicsit olyan, mint mikor túltelítődik egy rendszer, vagy a mesékben, ha túl nagy fokozatra kapcsolják a gépeket, azok pedig pöfékelve és rázkódva gyorsulnak, egyre jobban és jobban, míg egyszer csak fel nem robbannak.
Karma has no menu
you get served what you deserve
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
38
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Benjamin Peverell tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Márc. 21, 2018 11:31 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Vic

Bizakodnom kellene, mert felébredt és most itt van, mégis olyan érzésem van, hogy a látszat ellenére nem Victor ül velem szemben. Annyira irreális a szájából, mikor azt mondja, oké, elképzeli. Mintha valami nagy mesébe kezdenék, ő pedig roppant mód figyel és készül inni a szavakat. A tekintete elveszetten csillan, arcára pedig a tanácstalanság ül. Tán fél? Tart attól vajon, amit mondok? Sokkolni fogja? Annyira gyerekcipőben jár még sok mindenben az orvostudomány, sokszor csak találgatásokat hallok, tanácstalan kórképelemzéseket, bizonytalan tekinteteket. Ha ezt egy páciens látná, ha belelátna a dolgok mögé, vajon akkor is hagyná, hogy megműtsék? És most nem a rutineljárásokról beszélek, hanem a kockázatokról, amikor a doki hozzányúl valaki agyához, igyekszik egy áttétet megfékezni, vagy akár csak egy szívproblémákkal küzdő vérnyomását beállítani, hogy a megfelelő legyen. Mert gyógyszerek ide, szakirodalom oda, mindenki más és mindenkinek egyedi eljárást kellene alkalmazni, de ki tudna ekkora tapasztalatot felhalmozni? Ki ér rá kísérletezni, mi a megfelelő és mit kell kizárni? Ki mondja meg azt, hogy egy három hónapja kómában fekvő beteg, aki csak életjelet mutatott magáról a gépeken keresztül nem sérült-e meg józan tudatában? Mert a psziché más, azt a szakirodalom nem kutatja, nincsenek kísérletek arról, hogy mi van akkor, ha valakinek erős az öntudata? Mit tesz vele egy baleset? Mit hall, lát, lélegzik, él meg amíg nincs tudatánál? Mi van akkor, ha már ő igazából feladta?
Egy pillanatra felcsillan a remény a szemeimben, amikor felemlíti, szereti a kocsikat. Mintha csak Victor mondaná, de mégis annyira fájdalmasan hasít belém a tudat, hogy igazából ezt bárki mondhatná? A férfiak kilencven százaléka biztosan szereti a kocsikat, én magam is rajongok az elegáns kinézetű de erős járgányokért. Mi több, már egyre több nő is vallja ezt. Zsákutca. Első lelkesedésem kútba dobom, helyette folytatnám a tényekkel. Kezd a megérzésem gyanút fogni, miszerint vagy nem emlékszik semmire, vagy egyszerűen csak egy teljesen más emberként tért vissza. Olyanról már hallottam, hogy valaki megrögzött punk huligán volt, fejbe verték, sikeresen felépült, azóta pedig azt vallja, hogy a béke nagykövete. Vajon itt is csak ennyiről lenne szó? Még az akcentus is stimmel. Mert egyszerűen nem tudok elmenni amellett, hogy kihallom a nem tiszta kiejtését. Szinte bántja a fülem, ahogy ejti a szavakat. Ez eddig hogy-hogy nem tűnt fel?
- Igen, az örököse. Bár... a meló nagy részét úgysem te viszed még. - tegyük fel, úgy csinálok, mintha csak egy egyszerű kérdezz-feleleket játszanék. Igyekszem nem meglepődni azon, mennyire nincs képben semmivel. De egy ponton valahogy nem megy. Én magam is nyelek egyet, a kezem megremeg. Érdeklődik a fickóról, én pedig nem tudom, elmondjam-e neki. Sokkolni fogja? Jobb ha esetleg más mondja el neki? Én... elbizonytalanodtam. De úgy érzem utána kell járjak valaminek. Valami olyan dolognak, ami az orrom előtt van és igazából elhinni sem merem. Vagy nem akarom, a tudatom tagadja meg.
- Három hónapja kómában fekszel. A robogós, akivel ütköztél a kanyarban nem élte túl az esetet. A családja már elhamvasztotta. Legalábbis én ennyit tudok róla. - nem tudom milyen szokásaik vannak, azt hiszem elégetik a halottaikat és a Gangeszbe szórják a hamvakat. De itt Párizsban ilyen szertartás szigorú szabályokhoz van kötve. Nem is tudom mit tettek vele, ezt is a kollégától hallottam. - ahogy látom a reakcióját, rögtön megbánom, hogy elmondtam. A könnyeit nem tudom nem észrevenni, ahogy közben páni félelemmel kap a fejére. Mintha csak a saját halálát meséltem volna el, mintha most kétségbeesne, mégis mit keres itt, mintha... a világát veszítené el maga körül. Nem gondolnám azt, hogy megőrült, nem kezd el rohangászni, óbégatni, nem kell lefogni, csak ül egy helyben. A kezem ismét megremeg, meg kell fogjam, mert frusztrál csupán.
De egy kérdés merül fel bennem csupán. Tudom a zárójelentést, hisz olvastam. Lassan sétálok mellé, majd ülök is le. Neki a kocsiban kellett ülnie, a srác a robogón. Ő tősgyökeres francia, a srác indiai. Ő hiánytalanul mellőzi az olyan hobbikat, mint a filmek töménytelen mennyiségű megnézése, a srácról fogalmam sincs. Victornak nincs akcentusa, a srác... könyörgöm, indiai! Tekintetem rá emelem, még bizonytalan vagyok önmagamban is, hogy ez létező legyen, de könyörgöm, semmi sincs meg neki, mégis a balesetről olyan dolgok villannak be neki, hogy büdös volt a környéken és... Kezem a vállára csúsztatom csak óvatosan, rászorítok.
- Akkor emlékezz, Victor... a kocsiban ültél, vagy a robogón?
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
104
● ● karakter arca :
Kit Harington


✥ Szeretettel Victor Delacroix tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Május 02, 2018 8:32 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Bendzsónak
Haza akarok menni. Ez a gondolat elég élesen pang az elmémben, mint mikor még Indiában a május elsejei ünnepség alatti megemlékezés során véletlenül böfögtem egyet, és az egész tömeg engem nézett, vélhetően nem azért, mert megzavartma a transzukat meg a megvilágosodás útjára ejtettem a tehénlepényt, hanem mert burzsoá módon volt pénzem kajára, azért böfögök jobbra-balra. Na, nem mintha a többiek akkora dzsentlemanusok lettek volna, amint jól seggberúgtak, mentek tüntetni a főtérre meg kirakatokat betörni, ehhez képest egy böfi szinte semmi, de máig megvagyok győződve arról, hogy emiatt kellett elhagynunk Indiát. Akkor is, ha apának erről teljesen más véleménye van. Sokszor nem értettünk egyet, na, de azért mégis a Papus.
Azt hiszem. Ugye az?
Figyelem az ismeretlen fickót, és azért oké, elismerem, hogy nem tűnik túlzottan veszéyesnek, de a jó filmekben is mindig az lesz az áruló rosszfiú, akiről sosem gondolnád. Plottwist. Pont úgy, ahogy plottwist az is, hogy most itt vagyok, ebben a szituációban. Képek villannak, de nem leszek okosabb; és fogalmam sincs, mi a fene folyik itt. – A nagy részét – szajkózom. Nehéz felfognom, és nevetséges, de a leginkább az ragadja meg a figyelmem, hogy nem csak én melózom. Ez új. Na nem mintha ebből az egészből bármi megszokott volna; még ebben a random ürgében sem találok semmi ismerőset, pedig látom, hogy ő nagyon kutakodik valami után. Mondhatni, hogy bámul. Erősen. Intimen. Ugye nem lehet, hogy esetleg bele van zúgva ebbe a testbe, és ez valami fura szexbaba gyár, a japánok által szponzorálva…? Hízelgő a figyelem, de a kevésbé szőröset szeretem. Általában.
Nem tudom, mi az, ami végül arra késztet, hogy a totális kétségbeesésemet végül is elrejtsem valami közepes pánik mögé. Egyszerűen… Kattan valami, mint a villanykapcsoló. Fogalmam sincs, hol vagyok, és enyhe szó lenne, hogy beszarok a félelemtől; és talán csak azért nem teszem, mert amúgy kint van a seggem ebből a hülye kórházi pongyolából. Most komolyan, ha már el akarják hitetni velem, hogy gazdag vagyok, nem telne popótakarásra is? Még akkor is, ha formás. Ez emberi jog! Anyagot a popóra!
És lehetőleg anyagot, valami durvát, ami visszazökkent a normális életembe, de legalábbis visszaállítja a pulzusom normálisra. Hiába kerül hirtelen valamiféle erőltetett nyugalom az arcomra (valaki más arcára, chodela!), a szívem úgy dübörög a mellkasomban (meg amúgy egyszerre a torkomban és a fülemben is), hogy félek, a végén látszani fog a köpenyen át.
Olyan, mintha tegnap lett volna, mármint… Nem telhetett el sok idő. Ugye? Elégették a testem. A mondat visszhangot ver a fejemben, ahol jobb híján már ördögszekerek gurulnak jobbra-balra, mielőtt öngyilkosok lennének. Bevillan valami, erről a szóról, öngyilkosság… Egy rántás a kormányon. Csak ennyi. De tényleg megtörtént? A fickó kérdez valamit, és ránézek. Ijedtemben pislogok. Talán tudja…? Nem, ostobaság. Honnan tudhatná? És mit tudhatna egyáltalán? Mi a fene ez az egész? Mi lesz, ha rossz választ adok, berobban oldalról egy android és puszta kézzel letépi a fejem? Válaszra nyílik a szám, de végül becsukom. – Én… Nem emékszem. Izé, ja. Rosszul vagyok. Doki! DOKI! – szólongatom, na nem ezt a szőrmókot itt előttem, hanem valakit a folyosóról. Nem tudom, miért hiszem, hogy rosszat akar nekem, egyszerűen… Nem tudok neki válaszolni. Képtelen vagyok.
Már azon gondolkodom, hogy talán jó volna ájulást színlelnem, az mindig bejött (meg esetenként a skarlát behazudása is, bár a vérhassal, oké, kicsit túllőttem a célon a fizika doga előtt), ám nincs rá lehetőségem. Ugyanis hirtelen felpattanok, remélve, hogy talán sikerül kifutnom az ajtón, és keresni legalább egyetlen ismerős arcot (kimegy a fejemből, hogy már halottnak hisznek, és nem vár rám kint senki a kórterem előtt, vagy az automatáknál), és ekkor csengeni kezd a fülem. De nem úgy, mintha kicsit hangosan szólna az ébreszti csilingelése, hanem mintha kicsit hangosan szólna az ébresztőnek használt teherautó kibaszott tülke.
Összefolynak előttem a dolgok, már megint, mosódnak valami paca-kakofóniába, aztán egyszer csak a közepén csattan az arcom, mert hiába tűnik hirtelen minden unikornishányás-vattacukornak, a padló cseppet sem olyan kellemes. Aztán sötét.
Épp csak a belépő nővér hirtelen sikkantását hallom, mikor tekintete elsőként rögtön meztelen hátsómra vetül.
Karma has no menu
you get served what you deserve


//Köszönöm, élveztem! nyelves //
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
38
● ● karakter arca :
Richard Madden


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Május 02, 2018 9:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Veronique S. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Hétf. Jún. 11, 2018 8:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

family above all
A legtöbb feleség nem kizárt, hogy a férjét hívta volna ilyen helyzetben, de amilyen állapotok uralkodnak mostanság otthon nem meglepő, hogy inkább egy másik férfit tárcsáztam ijedtemben. Óvónő vagyok, nem egy balesetet láttam már gyerekterén se, de amikor a sajátjáról van szó, akkor még inkább képes megijedni a szülő. Még csak most kezdett el álldogálni, próbál totyogni, hiszen kb. 7 hónapos a tündérkém. Már képes fogni is, és lassan a foga is kezd kibújni. Volt már emiatt egy-két álmatlan esténk, de szerencsére a nagyi praktikáinak egészen jól átvészeltük a kezdeti időszakokat. Később meg remélhetőleg nem lesz nagyobb gond. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, de egy óvatlan pillanatban sajnos a lábai megcsúsztak, ahogyan a dohányzóasztalba kapaszkodott és nézelődött, ennek meg az lett a következménye, hogy állal telibe kapta az asztal szélét. Nem csak sírás lett a vége, de még sérülést is szerzett. Álla nem is kicsit vérzett, idegesen és riadtan kerestem a kocsi kulcsot, majd pedig nyomás a kórház.  
Az se érdekelt, hogy véres lett a felsőm, ideiglenesen pedig még le is ragasztottam neki, hogy nehogy valami a sebbe kerüljön, meg ő se legyen koszosabb annál, mint amilyen eddig lett. Szerencsére mindig akadt váltóruha a kocsiban. A városon áthaladva pedig nem volt kérdés, hogy fel kell hívnom valakit, mert mi van akkor, ha valami nagyobb baj történt, mert egy pillanatra magára hagytam, míg felszaladtam a tiszta ruháival a szobájába? Riadtan rohantam be a kórházba és most még a félelem is elillant, ami a kocsikhoz fűzött a balesetem óta. Nővérek segítőkészek voltak és próbáltak megnyugtatni, azt pedig csak remélni mertem, hogy Jean-Philippe hamarosan itt lesz. Szükségem volt az unokatestvéremre, még akkor is, ha az elmúlt hónapokban nem is nagyon láttuk egymást. A balesete előtt egészen szorossá vált a kapcsolatunk, amikor mi is Párizsba költöztünk, még ha nem is a vagyonosabbik feléből származtam a családnak. Aztán történt a baleset, mi pedig egyre ritkábban láttuk egymást, vagy beszéltünk miután visszatért a városba. Hiányzott és nem is ilyen körülmények között akartam újra felkeresni, de olykor a helyzet szüli a találkozásokat, nem mehet minden a tervek szerint.
- Szia! – sietve szólaltam meg, amikor megláttam közeledni a folyóson. Ha pedig közelebb ért, akkor automatikusan öleltem meg, majd puszit nyomtam az arcára. Régebben is úgy tekintettem rá, mint egy testvérre és ezen az idő se változtatott.
- Köszönöm, hogy eljöttél. Sajnálom, hogy ilyen miatt zargattalak, de szükségem volt valakire. Még mindig bent van az orvosokkal. Ugye nem lesz semmi baja? – nem tudnám elviselni, ha igen. Akkor se, ha olykor még mindig nehezen tudtam a kezembe venni a lányomat. Nem felejtettem el azt, hogy miként ütötte el majdnem egy autó valami meghibásodás miatt. Félelem könnyedén szánkázott végig a testemen.
- Elnézést, nem akarok zavarni. – szólalt meg egyszer csak egy nővér mellettem, mire meglepetten fordultam abba az irányba, miközben letöröltem a könnyeimet, amit az aggódásnak volt köszönhető. – Tényleg nem szeretnék zavarni, de azt mondta az egyik nővér, aki az elvonón dolgozik, de néha itt is besegít, hogy Ön ismeri Athenat. Szokta látogatni, múltkor találtuk, de sajnos Esme most szabadságon van, így nem volt aki elvigye az intézetbe neki... – bizonytalanul csendült a hangja. - Ezt múltkor hagyta itt, esetleg odaadná neki? - felé nyújtott egy művészkönyvet és egy pulcsit is, amit még inkább nem értettem. Ki az a lány? Meg milyen elvonó? Jean-Philippe nem keveredett ugye megint rossz társaságba? És az aggódás még nagyobb lett, miközben próbáltam leplezni, hogy most már nem egy, hanem kettő ember miatt aggódok.

■ ■credit

avatar
Civilek
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
167
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


✥ Szeretettel Jean-Philippe Quinault tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szer. Jún. 13, 2018 10:35 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

pour ma petite cousine

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg Veronique hívásán. Egyrészt, mert az odáig rendben van, hogy nekem nagyjából a kőkorszak óta ugyanaz a telefonszámom, mióta az első mobilomat megkaptam, és valahogy mindig túl lusta volna kiszelektálni a felesleges neveket a névjegyzékből... de hogy még neki is ugyanúgy megvolt az én számom a telefonjában! Amikor megláttam a nevét a kijelzőn, először azt hittem, hogy rosszul látok, a következő gondolatom pedig az volt, "Kell ez nekem...?" De végül csak felvettem, győzött a kíváncsiság, hamarosan pedig a kórház folyosóin kóvályogtam. Miért is nem kérdeztem meg, hogy pontosan melyik részen vannak? A gyermekosztályon, vagy a balesetin...? Azt lesz a szép, ha pont bent lesznek, én meg elsétálok mellettük...
- Hm? Szia Vero. - köszöntöm én is zsebre vágott kézzel, ahogy meglátom, de amikor köszöntés gyanánt szó nélkül meg is ölel, sőt mi több, a puszi is röppen, szinte már akaratlanul, reflexből viszonzom én is a gesztust.
Azok után, hogy a balesetem után alig láttuk egymást... igaz, az esküvőjükre még elmentem, elvégre addigra kiengedtek az elvonóról, de amíg nem telefonált, azt sem tudtam például, hogy idő közben anya lett. Mondjuk nem lep meg, amilyen elcseszettül alakult az én életem, olyan tündérmesébe illőnek találtam mindig is az övét. Rátalált élete nagy párjára, egymásba szerettek, összeköltöztek, esküvő, gyerek... Mint valami romantikus film, főszerepben a bájos unokahúgommal, akit ráadásul mindenki imád. Azt hiszem, kicsit irigykedtem is rá valahol a lelkem mélyén.
- Ezt természetes. Semmi baj, de... mondd csak, hol van a férjed? Nem Ednek kéne inkább itt lenni így, hogy gyereketek... ? - intek a kezemmel a vizsgáló felé kérdő tekintettel, félbe hagyva a mondatot, de valószínűleg ennyiből is sejteni fogja, hogy mire gondolok - Azt hittem, hogy te is bent leszel vele. Hogy van a kiskrapek? Vagy kiscsaj, bocsi, a nevét nem jegyeztem meg... Ugye nem kell műteni vagy ilyesmi? - kérdezek vissza, mert bár eldarálta Vero a telefonban, hogy mi a szitu, de annyira váratlanul ért a hívása, hogy nagyjából leragadtam, ott, hogy "jé... az unokatesóm még tudja a telefonszámom? " Aztán feleszmélve pedig, hogy jah, tipli a kórház.
Amikor odajön az egyik nővér, már szó nélkül lépnék hátrébb, hogy nyugodtan beszélhessen az unokatestvéremmel, elvégre az ő lánya van kórházban, számomra egyértelmű, hogy vele akarnak beszélni - ellenben amikor a nő továbbra is felém fordulva magyaráz, majd szóba kerül nem csak az elvonó, de Athena is, akaratlanul is lefagyok egy kissé. Hiába, nem szeretek a magánéletemről mesélni másoknak, és sejtem, ezzel a kevés információval is nagyjából ezer kérdés merült fel Vero fejében a dolgok kapcsán.
- Igen, persze. Holnapután úgy is megyek hozzá, majd odaadom neki. Nekem nem probléma. - biztosítom róla a nővért, azzal el is veszem a kis csomagot, majd ha nincs több mondandója a másiknak, és távozott, úgy fordultam ismét az unokatesóm felé, mint ha mi sem történt volna, és nem egy idegen lány cuccait szorongatnám a kezemben.
- Hol is tartottunk? Áh, igen! Csak nem lesz semmi gond, te is tudod, hogy a gyerekek sokkal szívósabbak bizonyos szempontból, mint a felnőttek. Próbálj csak meg felnőttként annyi homokot meg újságpapírt megkajálni, mint totyisként! - próbálom terelni a témát némi hülyéskedéssel, hátha azzal őt is sikerül jobb kedvre deríteni. Bár valahol már eleve ez is komikus... pont én próbálok mást felvidítani?

■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
89
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


✥ Szeretettel Veronique S. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Csüt. Jún. 14, 2018 12:42 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

family above all
Ha nem hajolt le a két méter magas melák, akkor én pattantam fel a folyosón található székek egyikére, hogy megtudjam őt ölelni és puszival köszönteni, ahogyan testvérek között is szokás. Nem voltam abban se biztos, hogy tényleg el fog-e jönni, de reméltem, hogy igen és nem egyedül kell kitartanom. Férjemet nem akartam felhívni, elég lesz, ha netán otthon üvölti le a fejemet, Mason meg esélyesen suliban van és őt se terhelhetem állandóan.
Sejtettem, hogy a kérdést nem kerülhetem el, de reméltem, hogy nem egyből ezzel fog indítani. Hazudjak, vagyis akkora hazugság nem is lenne, hogy dolgozik. – Dolgozik és nem akartam zavarni. Nyáron nagyobb a pörgés az éttermekben is, a fesztiválok miatt is, meg olyankor több sztár látogat el szerény városunkba is… - adtam elő úgy, mintha ez lenne a teljes igazság. Ha elhiszi, akkor jól jártam, ha nem, akkor meg majd megtudja azt, hogy a tündérmesék még az én életemben se léteznek. Még akkor se, ha eddig úgy tűnt. Nem véletlen gondolkozom azon egyre gyakrabban, hogy talán ideje lenne elköltöznöm. Aztán meg lesz, ami lesz, nem mintha jelenleg pontosan tudnám, hogy mit hoz a következő nap, vagy akár óra a mi megtört és félresiklott életünkbe, kapcsolatunkba a férjemmel. – Eleinte bent voltam, de aztán kiküldtek, miután az altatót is megkapta, meg a fájdalom csillapítót, hogy ne mocorogjon. Azt mondták, hogy semmi komoly. Felrepedt az álla, meg beverte a fejét, de elméletben nyoma se lesz. – legalábbis eddig ennyit mondtak. – Kislány, Lily-Rose a neve. Néha meglátogathatnád, nem eszik embert és szerintem kedvelnétek egymást. – pillantottam fel az óratoronyra, hiszen őt is létre magassággal áldotta meg a sors, míg én? Beállhatok a törpék közé, ami a magasságomat illeti. S valahol itt szakad meg a beszélgetés is a váratlan harmadik féltől. Türelmesen várom a dolog végét, figyelem a rezdüléseket is, de nem szólalok meg. Majd később, hiszen nagyon is érdekel, hogy ki lehet ez a lány. Biztosan fontos, ha még egy elvonóra is bemegy érte, vagy teljesen félreértem a dolgokat és mindjárt kiderül, hogy abbahagyta a festészetet és ilyen helyen kezdett el dolgozni.
- Inkább kihagynám, ha nem gond. Eszem elég szennyet így is, már ha éppen egyáltalán eszem valamit és nem marad el szinte egész napra az étkezés. – mondtam egy kisebb sóhaj keretében, majd sietve pillantottam hátra, amikor megláttam az ajtót nyitódni, de nem abból a vizsgálóból sétált ki az illető, amiben a lányom volt. – Egyébként is, pont nekem akarod bemutatni őket, amikor óvónő vagyok? Egyszerűen ez csak másabb, most a sajátomról van szó és aggódom érte. – kisebb sóhaj követte a szavaimat, miközben összefontam a karomat és neki dőltem a falnak.
- És veled mi van? Rég hallottam felőled, vagy én is azon személyek közé tartozom, akiket el akarsz lökni? – bár akkor esélyesen nem lenne itt vagy ki tudja. Kíváncsian fürkésztem őt, mintha csak szeretném tudni, hogy mi jár a fejében és ki is lehet az a lány, aki egy intézetben van.

■ ■credit

avatar
Civilek
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
167
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


✥ Szeretettel Ajánlott tartalom tollából
Témanyitás ✥ Re: Folyosók ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Tell me your secrets

Folyosók
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Similar topics

-
» Folyosók
» Mosdók és fülledt folyosók környéke...

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-