Folyosók - Page 3
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 1:03 pm ✥

✥ Pént. Okt. 19, 2018 4:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 6:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Folyosók •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

First topic message reminder :

*****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Júl. 28, 2018 6:51 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

pour ma petite cousine

- Jól van, akkor megnyugodtam. - nagy volt a kísértés, hogy kapjon egy buksisimit is mindezek után, de esélyes, hogy nem díjazta volna túlzottan a dolgot. Másfelől meg,milyen balesetről hadovál? A sajátomon kívül nem rémlik, hogy másnak is lett volna a rokonságban - Viszont attól tartok, elveszítettem a fonalat. Milyen baleset? Neked? A telefonban nem arról volt szó, hogy a kiscsaj miatt jöttetek kórházba? - kérdeztem vissza értetlenül, mert ha erről volt szó, akkor valamit nagyon félrehallottam, ha meg valami másról, akkor te jó ég, mibe keveredett? Pont ő?
- Valószínűleg de... de nem igazán szoktam látogatóba járni a kórházba, szóval... - egy vállvonással le is tudtam a dolgot. A balesetemnél magamon kívül már nem igazán volt kiért aggódni, ami meg Athenát illeti, az teljesen más történet, inkább áll a saját elhatározásán a gyógyulása, mintsem az orvosaién.
- Aha. - feleltem tömören, és próbáltam nem totál idiótának tűnni, de az igazat megvallva, az az információ sem sokat segített, hogy belőjem, mekkora, vagy miket csinál, hogy megtudtam, hány hónapos. Akinek van gyereke, vagy más pici a közelében, azok számára biztos egyértelműek ezek a dolgok, de nekem? Mindenesetre úgy tűnik, ahhoz már most is elég nagy, hogy kórházba juttassa magát, korán kezdi a kiscsaj - Oké, akkor még nem képes nagy rosszcsontságokra. Majd lesz. - mert ami késik, nem múlik, ebben viszont biztos vagyok - Te, figyelj már, Vero, nincs esetleg valami fényképed róla? - egyrészt, mert kíváncsi voltam rá, másrészt, mert így talán kevesebb ökörséget kérdezek róla.
- Hogy én? Nem. - vágtam rá gondolkozás nélkül, amikor meg meghallom a második kérdését, csak meglepetten vontam fel a szemöldökömet - Olyan biztos vagy ebben? Vagy valamelyik okos könyvedben olvastad? - kérdezek vissza inkább én is, mert nem tudom, létezik-e ilyen valójában, de ha igen, eddig jól elkerült, és azt sem tartom valószínűbbnek, hogy egyhamar rám törne az a nagy családalapítási vágy.
- Tudom, neked ez volt életed nagy vágya, de... hidd el Vero, ha a te családodban is olyan kötelességként gondoltak volna az esküvőre meg a gyerekvállalásra mint nálunk, akár valami jól ütemezett terv, ahol még abba se sok beleszólásod van, hogy kivel akarod leélni életed hátralevő részét... valószínűleg te se rajonganál egyik gondolatáért se. - vagy tévedek, és akkor is ugyanúgy imádná a gyerekeket meg szeretné a férjét, mint most, mert ő ilyen jellem. Az én gyomrom mindenesetre nem igazán akarta bevenni ezt az egészet, és azt sem hiszem, hogy változna a jövőre nézve a téma.
- Azzal meg gondolom tisztában vagy, hogy a baba-projekt két emberes elfoglaltság. - lévén, hogy neki is van sajátja... annak meg esélyesen ő se örülne, ha valami egyéjszakás kalandjának következményeként válna szülő belőle, így kár is tovább boncolgatni a témát, esélyesen már így is kellően elvettem a kedvét attól, hogy megpróbálja megértetni velem, hogy ez a világ legjobb dolga valójában.
- Ha szeretnéd, akkor majd ellátogatok hozzátok valamikor... - vakargattam meg a tarkómat, azt meg csak magamban tettem inkább hozzá, hogy nagy csodát azért ettől se várjon. Nem akartam megsérteni, elhiszem, hogy imádja a lányát, az anyaságot, a gyerekeket, meg mindent, de... én nem ő vagyok.
- Pedig az nem jó. Pláne, hogy még egy kis energiabomba is leszívja az összes energiádat, jobban oda kéne figyelned arra, hogy mit eszel. - emlékeztetem, mint ha nem lenne tisztában vele ő maga is, de valahol furcsa az egész, ez valahogy nem rá vall, ez pedig rossz érzéssel tölt el, hogy valószínűleg komolyabb oka van, csak még nem tudok róla.
Megadóan sóhajtok, amikor nem engedi tovaúszni a témát, érzem, hogy ezt már buktam, nem úszom meg ilyen könnyen azt, hogy többet meséljek arról, mik történtek velem.
- Festő vagyok, elég színes az életem, szó szerint. Most vagyok olyan, mint ha önmagam árnyéka lennék? Mint ha nem láttál volna az esküvőtökön... - teszem hozzá, mert lehet, most sem vagyok olyan, mint mondjuk a balesetem előtt voltam, de olyan úgy sem leszek már soha. Ahhoz képest egész jól talpra álltam már, úgy érzem. Vagy lehet, csak én? A látvány másról beszél?
- Vero... sokan vannak, akik sokkal jobb életet érdemelnek, mint ami jut nekik, ahogy fordítva is. De ilyen az élet, kegyetlen. - pont egy olyan téma, amiről a végtelenségig bírnék veszekedni, és pont olyan, amiről nem is szeretek beszélni. A húgom is azt érdemelte volna, hogy éljen, inkább nekem kellett volna ott maradnom a balesetben, nem neki, de hát ahogy az életben sok mindenről, így erről sem mi döntünk.
- Unalmas hát. Sőt, olyan unalmas, ha te azt tudnád... ha elkezdenék mesélni róla a lurkódnak, tuti, hogy öt perc alatt bealudna rajta. - túloztam el szándékosan a dolgot, miközben vigyorogva a falnak dőltem, úgy, hogy egymással szemben legyünk. Majd azzal a lendülettel már passzolom is vissza a témát, beszéljen inkább ő magáról, bár abból kiindulva, hogy hogyan reagál a hallottakra, sejtem, hogy megint sikerült valami kényes témába tenyerelnem. De még milyenbe...
- Te jó ég, Vero, sajnálom. Ezek külön is eléggé megviselnék az embert, nem hogy így együtt. Ha esetleg tudok valamiben segíteni, akkor szólj nyugodtan, bármikor. - ajánlom fel neki, mert lehet, hogy sokra nem megy vele élete nagy gondjaival, de ki tudja, másban még talán a hasznára lehetek, ha másban nem, hát meghallgatom. Vagy segítek a költözésnél...
- Addig úgy sem szabadulok, amíg nem mesélek róla, igaz? - sóhajtottam ismét, majd hogy meneküljek az ádázul bevetett őzike szemek kérlelése elől, a tekintetemet a kezemben tartott pulcsira és könyvre szegeztem, legalábbis néhány pillanat erejéig, amíg beszélni nem kezdek.
- Athenának hívják, véletlenül találkoztunk nem olyan rég. Valamivel fiatalabb mint te, amerikai, de most itt tanul Párizsban, grafikusként. Azt meg már úgy is tudod, hogy épp egy elvonón van ő is... - foglaltam össze a legfontosabbakat, szándékosan eleresztve a fülem mellett azt a kérdést, amire talán a leginkább kíváncsi volt az unokatestvérem. Részben, hogy bosszantsam, részben, mert már ennyiből is kiszűrhette, hogy mi lehet a válasz, ha ilyen rövid ismeretség után már látogatóba járok hozzá. Végül pedig, akaratlanul is, de úgy éreztem, mint ha anyám faggatna tizenéves koromban, csak talán egy fokkal kevésbé zavarba ejtő. Mit ne mondjak, valahol félelmetes az unokatesóm ezzel a határozott, anyukás habitussal, meg azzal, hogy milyen jól működik...

■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Júl. 28, 2018 7:43 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

family above all
- De most miatta jöttem és nem jöttünk. – javítottam ki, hiszen csak én voltam itt, Edmund erről semmit se tudott. Nem akartam zavarni, meg nem hiányzott az, hogy a kórházban folytassuk le a következő veszekedésünk megannyi fültanú előtt. Nem tartozik senkire se a romokban heverő házasságom, a veszekedéseink. A balesetet pedig direkt nem emlegettem megint, mert jelenleg jobbnak láttam, ha nem tud erről még egy ember. Egyébként is, egészen régóta nem láttuk egymást, nem pont az én bajaimról kellene neki regényt mesélnem.
- Vagy rendes lesz, mint az anyja. – hiszen nem  minden gyerek számít nagy rosszcsontnak. Igazából azt se bánnám, ha az válna belőle, mert jelenleg csak úgy éreztem, hogy ő maradt nekem. Ott volt a nagymamám, a szüleim elméletben, meg most PJ is, de hirtelen mégis egyedül éreztem magam a viharral szemben, ami egyre inkább kezdett otthon felerősödni. Emiatt is döntöttem a költözés mellett. Reméltem, hogy netán jót tehet nekünk, de lehet tévedek, fogalmam sincs.
- Mindjárt láthatod őt. – pillantottam rá érthetetlenül, de végül a táskámból előhalásztam a telefonomat, majd pedig párnapos képet mutattam neki. Csak a végén nem egy kép lett belőle, hanem legalább szerintem ötöt is mutattam a kislányomról. Imádnivaló volt, főleg azokkal a nagy szemekkel, amikkel tudta fürkészni a világot és figyelni az embereket. A mosolyától pedig mindenki elolvadt szinte egyből. – Nem könyvben olvastam, de sok embert ismerek. Felejtsd el inkább. – rántottam meg a vállaimat, mert nem volt kedvem se most, se máskor pont erről vitát nyitni. Lehet ő nem gondol erre, de ha netán egyszer úgy hozná az élet, akkor lehet a kezdeti aggályok elmúlnának és ráébredne arra, hogy ez volt az, ami hiányzott neki is. Nem ő lenne az első, se az utolsó ebben a sorban szerintem, aki későn ébred rá a dolgokra, vagy amikor sok választása már nincs is.  
- Ezt teljesen megértem, nem is erre gondolod, de egyszer talán lesz olyan nő az életedben, aki miatt megváltozik az egész és anélkül szeretsz bele, hogy tudnád, vagy amikor felismerd már késő, mert ő jelent mindent neked. – komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Tudom, hogy kicsit remeteszerű életet él, de attól még reméltem, hogy egyszer ráébredhet arra, hogy a szerelem és a szeretet általi kötödés lehet csodálatos is. Még akkor is, ha netán nem tart mindig örökké. – Tisztában vagyok, de léteznek egyéb megoldások is. – világítottam rá egy másik tényre, hiszen ott van az örökbefogadás.
- Nem kényszer, ha továbbra se inkább távol akarsz maradni minden családtagtól, akkor ez van. – közben pedig idegesen a táskám pántjával babráltam. Nem akartam azt, hogy úgy jöjjön át hozzánk, mintha foghúzásra menne. Akkor is az unokatestvérem marad, ha nem jön, ha meg jönne netán, akkor meg mindig örömmel fogom látni őt bárhol is lakjak éppen.
- Csak ne kezd te is, vagy elmehetsz arra, amerről jöttél. – nem csendült kedvesen a hangom és nem is rá voltam dühös, de akaratlanul is a férjemre emlékeztettek a szavai és nem volt kedvem mással is emiatt csatározni. Akkor inkább maradok egyedül és maximum beleőrülök az idegeskedésbe.
- Nem így értettem, ezt te is tudod. Festő vagy, remek ember, aki mégis inkább mindenkit kívül akar tartani. – csóváltam meg a fejemet, majd az újabb kijelentésére elnevettem magam keserűen. – Persze, én vagyok a család kicsihercegnője, akinek az élete mindig olyan volt, mint egy tündérmese, így fogalmam sem lehet arról, hogy nem mindig fenékig tejfel. Komolyan ennyire naivnak nézel, hogy nem látom a sötétséget is a világban? – csatantam fel kicsit erőteljesebben mint illett volna, de most lett elegem. Utáltam azt, hogy mindig mindenki azt hitte, hogy az én életemben minden tökéletes, hiszen van férjem, gyerekem, vagyis családom, de minden volt az életem csak nem tökéletes. Még akkor se, ha legtöbb esetben igyekeztem mindenki előtt ezt a látszatott fenntartani.
- Akkor majd ha nem akar aludni tudom kit kell hívni. – nem hittem el, hogy tényleg unalmas lenne az élete, főleg nem az előző közjáték után, de egyelőre még hagytam neki egérutat és nem kezdtem el direktbe faggatni őt. Helyette inkább jöhetett a hadarás és a színvallás, hogy miért is vagyok még inkább feszültebb, miért vannak olyan dolgok, amik ártatlannak tűnnek, de mégis elérik azt, hogy kihozzanak a híres béketűrésemből.
- Köszönöm, de nem sokra megyek a sajnálatokkal. Nem hiszem, hogy sokban tudnál segíteni, de azért köszi. Meg mint mondtam korábban is nem akarok a teher lenni, az a családtag lenni, aki újra csak a nyakadon lógna, miközben te ezt nem akarod. – emeltem rá a pillantásomat, hiszen ismertem annyira, hogy tudjam az, hogy jön majd látogatni… Az se volt igazán őszinte, nagyobb esély volt inkább arra, hogy továbbra se fogom látni őt. Végül inkább a hajamat söpörtem ki az arcomból és a táskámat babráltam az ujjaimmal, miközben vártunk arra, hogy legyen valami hír.
- Ez nem középkori kínzás, vagy ennyire baj, hogy akad még olyan, aki őszintén még mindig szeret és aggódik érted, aki szeretne tudni rólad? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, mert hallottam hírét, hogy a családjával azóta se beszél. Pletykák is eljutottak nagyi miatt hozzám, hogy hajdanán mik is történhettek ott. Megértem, hogy miért nem kíváncsi rájuk, de arról fogalmam sem volt, hogy én mit követhettem el, amiért engem is a körön kívülre pakolt. Már éppen mondani akartam, hogy inkább hagyjuk, amikor beszélni kezdett.
- Szereted őt, vagy legalábbis kedveled igaz? – kérdeztem meg minden kertélés nélkül. Lehettem volna burkoltabb is, de a fenébe is családtagok vagyunk és most volt jobb dolgom is, mint mindig arra ügyelni, hogy miként is fogalmazok. Ahhoz azt hiszem már én is túlzottan széthullottam ennyi viharos hónap alatt. – És már nagykorúnak számít, vagy ennyire friss a városunkban? Nem hittem volna, hogy pont egy amerikai fogja felkelteni a figyelmedet, pláne miután mindig is annyira franciás voltál a szemléleteidben. – gondolkodtam hangosan, miközben a pillantásommal is utaltam arra, hogy gyerünk meséljen még többet. Szeretném tudni most a részleteket is és egyre inkább olyan érzésem támadt, hogy legalább akkor mégse mondhattam hülyeséget korábban azzal, hogy egyszer netán akad majd az ő életében is olyan, aki felkelti a figyelmét, akár akarja, akár nem, mert megtörténik magától. Nem uralhatunk mindig mindent, főleg nem az érzéseket. Jönnek és elillannak maguktól.


■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Vas. Aug. 05, 2018 7:59 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

pour ma petite cousine

- Oké, oké, felfogtam! - emeltem fel védekezően a kezem, mielőtt még kedve támadna leharapni, mert olyat mondtam, amit nehezebben vett. Oké, értem én, hogy a lánya kórházban van, aggódik, meg minden, de na...
- Igen, az is egy opció. Egy fokkal unalmasabb, de... komolyan, Vero, ne mondd már, hogy te gyerekként semmi hülyeséget nem csináltál! - nézek rá értetlenül, mert létezik ilyen? Mondjuk... az unokahúgomat elnézve, belőle mondjuk pont kinézném, ha kicsinek is már kész angyalka lett volna.
- Tudom, de úgy is ráérünk, nem? Vagy azt akarod mondani, hogy egy képet se hordasz magadnál? - vontam fel a szemöldökömet, mert inkább ez, mint hogy nekiálljak bizonygatni, hogy attól, hogy az orvosok azt mondják, hogy mindjárt, az akár még fél óra is lehet, vagy több, sose lehet tudni ezeknél...  De úgy látszik, a kedvemért csak előtúrt néhány fényképet, én pedig a kislány képeit nézve akaratlanul is elméláztam azon, hogy milyen rég nem láttam már Verot. Pontosabban az esküvője óta, de furcsa volt elképzelni, hogy milyen lehetett gömbölyödő pocakkal, vagy épp úgy, hogy a kisbabáját ringatja. És már a kicsi is milyen "nagy". Félelmetes, hogy rohan az idő.
- Hát jó. - rajtam aztán ne múljon, ő kérdezte, vagy inkább nem értette, én csak felvilágosítottam, hogy miért nem nekem találták ki az apaságot.
- Nem is tudom, Vero... legyen igazad, de nem hiszem, hogy a szerelem automatikusan együtt járna azzal, hogy gyereket is akarna az ember. - jegyeztem meg némi hallgatás után, amikor pedig előhozakodik az egyéb megoldásokkal, hirtelen nem is tudom, hogy inkább sírjak, vagy nevessek. Saját gyereket sem szeretnék különösebben, de hogy valaki másét neveljem? Köszi, kihagynám... ha nagyon rám jönne a babázhatnék, akkor meg maximum átugrok hozzájuk látogatóba, biztos nem hadakozna ellene, legalább neki is lenne 1-2 óra nyugta.
- Nem erről van szó, egyszerűen csak... - akadtam meg a mondandómban, mert nem tudom, hogy lehetett volna leginkább összefoglalni azt, amit éreztem, vagy mondani akartam - Figyelj, a családom a baleset óta nem beszélt velem, vagy keresett... és igen, örültem, hogy meghívtál az esküvődre, de azt hittem, hogy utólag már azt is megbántad. Láttam, hogyan néztek többen is, amikor megtudták, hogy én vagyok az elvonóról szabadult unokatestvér... Másrészt meg képzelem, mennyire lenne nyugodt a férjed, ha a lányotok közelében lennék. - húztam el a számat, mert mit szépítsünk? Az, hogy azóta is tiszta voltam, mondhatni, senkit sem érdekelt, mindenki egyből elakadt annál a résznél, hogy éveken át drogoztam.
- Ilyen könnyen nem rázol le, ha pedig nem én vagyok az első, aki ezt mondja, nem gondolod, hogy nem ártana megfontolni a dolgot? - kérdeztem vissza, mert ha valamivel, hát az ilyesmivel velem aztán végképp nem ment semmire, sőt... sokkalta rutinosabb is voltam benne, mint ő.
- Régen meg pont az ellenkezője voltam, és látod, hova vezetett. - emeltem a tekintetemet az ég felé, mondhatni, hogy ha az nem vált be, most ezzel próbálkozom, talán kevesebb embernek ártok vele.
A következő kirohanásával azonban igenis sikerül meglepnie, nem is nagyon reagálok rá, mert azt hiszem, ez esetben jobb hallgatni. A gyanúm viszont beigazolódott, hogy igenis volt valami más, valami komolyabb, súlyosabb az ő életében is, ami árnyékot vet a hangulatára. Csak bólintottam, hogy nyugodtan hívjon, bár titkon reménykedtem benne, hogy nem fog élni az ajánlattal, és a kicsi az én önéletrajzom nélkül is bevágja neki a szunyát.
- Lehet, de semmit se reagálni rá meg elég paraszt dolog lenne. És Vero, nem vagy teher... inkább én tekintek magamra akként, hisz ha a saját családom sem kíváncsi rám, akkor mégis miért hiányoznék bárki másnak? - tártam szét a kezeimet, úgy voltam vele, hogy nélkülem jobb mindenkinek, ezért nem kerestem én se senkit. Inkább a festésre koncentráltam, próbáltam jutni valamire, bizonyítani, legalább abban, amiben még volt lehetőségem.
- Nem baj, csak... elszoktam tőle. - vallottam be, miközben tekintetemmel a cipőm orrát bámultam, mert akármennyire is hittem abban, hogy senki sem kíváncsi rám, így utólag azért nem kevés lelkiismeretfurdalással tölt el, hogy mekkorát tévedtem, és lett volna olyan, akihez mehettem volna, vagy meghallgatott volna, ha arról van szó. És ennyit a hallgatásról, mire észbe kapnék, már javában Athenáról mesélek, amikor pedig azt hiszem, ügyesen elhallgathatok előle dolgokat... nos, nem nyert.
- Igaz. - felelek végül némi hezitálást követően, miközben azon morfondíroztam, mégis, mit válaszoljak egy ilyen nekem szegezett kérdésre? Azt hiszem? Nem, attól több... Talán? Az sem az igazi, így végül marad az igazság Ha már Vero sem köntörfalazik, akkor én sem látom sok értelmét, úgy is átlát rajtam.
- Igen, már nagykorúnak számít, nem csak nálunk, de Amerikában is... - néztem rá rosszalló tekintettel, mert a fenébe is, egy fiatalkorúval csak nem kezdenék! Bár az igazat megvallva, ha mondjuk csak húsz éves lenne, nem tudom, változtatna-e bármit is a dolgokon.
- Azt nem tudom, hogy pontosan mióta él itt, de nem tegnap fújta erre a szél, meg nem is évek óta lakik erre. - kettő talán? Ha jól rémlik, vagy valami hasonló dereng, de úgy sem hiszem, hogy ez most olyan sokat számítana.
- Őszintén, Vero? Én sem... - vallottam be, mert... Franciaország az Franciaország, nincs is mivel összehasonlítani, és alap, hogy mindenben mi vagyunk a legjobbak. Az élet iróniája, hogy pont egy olyannal sikerült legkönnyebben megtalálni a közös hangot, akinek azelőtt köze sem volt az országhoz.
- Oké, lássuk... hárman vannak testvérek, de ő sem igazán jön ki a családjával, szóval a közös pont az megvan, most meg az unokatesójáéknál lakik. Van egy macskája, egy rakás tetoválása, helyes kis szeplői, kék szemei, gyakorta változó hajszíne... Nem is tudom, mit meséljek. Mire vagy kíváncsi egyáltalán? Azon kívül, hogy mindenre? - mert mindent, azt azért nem fogok elmesélni, pláne, mert sok olyan dolgot is megosztott velem, amit eszem ágában sincs tovább adni bárki másnak. Majd ha ő úgy dönt, majd elmondja.

■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Vas. Aug. 05, 2018 8:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

family above all
- Nem, legalábbis nem rémlik, de lehet az annak számít, hogy 15 évesen szerelembe estem egy jóval idősebb férfival. – rántottam meg a vállaimat, mert nem rémlik, ahogyan nagy sztorizgatásokat se hallottam arról, hogy milyen rosszcsont lettem volna. Esélyesen nagyszerepet játszott az is az életemben, hogy teljesen másabb környezetben nőttem fel, mint ő és én inkább hálás voltam a nagymamámnak, mintsem megpróbáltam volna lázadni a dolgok ellen. Rám csak ő figyelt és ő volt az, aki felnevelt is, ha már a szüleim idejébe nem fértem bele.
Kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat, utána pedig megadóan kezdtem el kutakodni a táskámban, hiszen szerintem minden anyánál vannak fényképet. Volt egy-kettő valódi fénykép is a pénztárcámban, de gondoltam a telefon jobb. Ott láthat róla kisebb képeket is, meg mostanit is. Nem akartam ezzel terhelni se, így igazából rábíztam, hogy mennyire is nézelődik, mert semmi olyan nem volt a készülékemen, ami miatt féltenem kellene a telefonomat bárkitől is.
- Nem is ezt állítottam, de sok mindenre képes. Ahogyan nem is mindig oda vagy akkor érkezik, ahol szeretnék. – pillantottam rá komolyan, hiszen ennyire már ő is esélyesen tisztában volt a dolgokkal. Nem akartam mindenáron gyerekre rábeszélni, hiszen én láttam az előnyét és hátrányát is. Megannyi álmatlan éjszaka, vagy éppen aggódással járt, miközben annyi szeretetben is nem igazán volt részem, amennyit a lányom adott nekem. A mosolya, az édes bababeszéde és a többi dolog, amitől a világ legszerencsésebb anyájának éreztem magam kárpótolt minden nehezebb pillanatért. Még akkor is, ha megannyi félelem továbbra is élt bennem.
- Mióta érdekel mások véleménye, vagy mióta gondolod úgy, hogy engem érdekel mások véleménye ilyen téren? Soha nem érdekelt a puccos közeg, vagy mások minősíthetetlen hozzáállása. Tudom, vagyis részben sejtem, hogy min mehettél keresztül, de én nem ők vagyok. – pillantottam rá komolyan, miközben a ruhámmal bíbelődtem, legalább addig is lefoglaltam magam. – Nem érdekel, hogy ők mik gondolnak, attól még az unokatestvérem vagy, a bátyám és ezen semmi se változtathat. Maximum te dönthetsz úgy, hogy a falakon kívül tartasz, de attól még ugyanúgy foglak szeretni. – pillantottam rá komolyan, mert ez volt az igazság. Számomra a család mindig is fontos volt, ezért is fájt annyira és viseltem egyre nehezebben, hogy kezdett széthullani a saját családom és úgy éreztem, hogy ez csak még rosszabb lehet. Nem véletlen volt a költözés dolog se… Szeretnék hinni abban, hogy van még remény számomra és Edmundnak, de minden egyes újabb veszekedéssel csak még nehezebb az egész.
- Nem érdekel, hogy mit gondoltok. Nem fogok éhen halni. – morogtam az orrom alatt és én ezzel le is zártam ezt az egész vitát. Nem láttam értelmét folytatni, nagyon nem. Túl sokszor zongoráztam már végig ezt az elmúlt hónapok alatt.
- Mert a testvérem vagy és a testvérek mindig kitartanak egymás mellett? – igaz, csak az unokatestvérem, de lévén soha nem volt testvérem inkább tekintettem őket a testvéremnek. Mármint azokat, akik egyáltalán kíváncsiak voltak rám, mert annyira felhőtlen nem volt a két családnak a viszonya. Nem tudom, hogy mi történhetett a múltban.
Megadóan emeltem a magasba a kezemet mosolyogva, amikor morcosan nézett rám. – Csak vicceltem, de ezek szerint tényleg fiatal. – mosolyodtam el, hiszen mégis pont nekem lenne bármi ellenvetésem ilyen téren? Ő se gondolhatja komolyan, hiszen én se éppen egy velem egykorúval kötöttem össze az életemet. Főleg, ha azt is nézzük, hogy még nagykorú se voltam, amikor összejöttünk. Szóval ő még mindig jobban áll ilyen téren. – Elhiheted, hogy pont nekem nem lenne ilyen téren egy szavam se. – tettem hozzá barátságos mosollyal az arcomon, ha hirtelen nem ugrott volna be az én esetem ilyen téren.
- Erre mondják azt, hogy a szerelem vak és nem ismer határokat, nemde? – billentettem kicsit oldalra a fejemet, miközben a mosolyomat el se lehetett tűntetni. Örültem annak, hogy boldog és úgy néz ki tényleg rátalált a szerlem. Ezt pedig könnyedén leolvashatta az arcomról, ahogyan az őszinteséget is. Ideje volt már annak, hogy jó dolog is történjen vele és végre ő is visszataláljon a világba. Talán az a lány segíteni fog ilyen téren.
- Te fülig belezúgtál, remélem tudod, vagy csak túl sok lányregényt olvastál mostanság? – kérdeztem meg még szélesebb mosollyal. Ha meg nem értette, hogy miért mondom ezt, akkor idéztem őt, főleg ezt a részt nyomtam meg „helyes kis szeplői”. Más csak azt mondaná, hogy szeplős. – Remélem, hogy egyszer megismerhetem, vagy van róla fényképed? Legalább láthassam a szírént, aki áttörte a falaidat? – cukkoltam kicsit őt. – Ő is művész? Gondolom azért több közöspont is akad, nem? – faggatóztam tovább gyéren, hiszen soha nem kellett még ilyet tennem, így igazán jó se tudtam lenni benne. Pár pillanattal később nyílt is az ajtó, mire sietve pattantam fel. Barátságos volt mind az orvos, mind a nővér. Megnyugtattak újra, hogy nincs semmi baj, a duzzanat is elfog tűnni és fájdalomcsillapítót is írtak fel, de esélyesen a jegelés is elég lesz. Aztán még jött az is, hogy milyen bátran viselkedett, utána magunkra is hagytak.
- Gyere bemutatlak valakinek. Ő a szellemet játszó Jean-Philippe, vagyis a torony. – kuncogtam el magam, mert nem csak nekem kellett kitörnöm a nyakam, hogy felnézzen rá, de a kislányom is tátott szájjal nézett fel rá, miközben a feje már a vállamon pihent. – Megfogod, amíg elpakolom a papírokat? – kérdeztem meg bátorító mosollyal, mert reméltem, hogy nem most fogja összecsinálni magát, hogy ő aztán ehhez és ahhoz nem ért. Már annyira nem törékeny, meg itt vagyok én is. Tudok segíteni neki, hogy miként is fogja.


■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Szomb. Aug. 25, 2018 10:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

pour ma petite cousine

- Nem, az már nem számít annak, mert egy 15 évest is aligha lehet kisgyereknek tekinteni. - lehet gyerekes viselkedésű, de egy gyerek maximum a kedvenc énekesébe, színészébe, vagy valami rajzfilmfigurába szerelmes, nem olyanokba, akik elérhetőek...
Kíváncsian vártam, hogy Vero előtúrjon valami használható képet a lurkójáról, és jól sejtettem, hogy akad azért több is róla, így hiába a "hamarosan úgy is találkozol vele" hozzáállás, azért lelkileg csak trenírozhattam magam, kire is készüljek majd.
- Jó, nyilván, tisztában vagyok vele, de inkább hagyjuk most ezeket szappanoperába illő fordulatokat. - vagy a romantikus könyvek lapjaira, már ha olvas ilyesvalamiket, mert elhiszem, hogy ott ütős kis fordulat egy nem várt gyerek, de az életben a mai technológiák mellett azért szerencsére már nem kell túl gyakran rettegni az ilyesmitől.
- Valamilyen szinten mindenkit érdekel más, vagy mások véleménye. - közöltem a véleményemet, mert lehet, hogy a nagy átlagéra, vagy egy rakás idegenére én se sokat adtam, de azért valamiből meg kell élni festőként, így nem árt, ha megpróbálok a képeimmel az ügyfeleim kedvében járni.
- Oké, bocs, igaz. - fintorogtam egyet, mert kötve hiszem, hogy tudja, min mentem keresztül, maximum akkor tudná, ha ebbe a családba született volna, vagy velünk élte volna le az életét, egy fedél alatt. Mindegy, nem is akarok ilyesmikről vitázni, pláne, hogy nem ezért vagyok itt, és mondhatni, mára ő maradt az egyetlen hozzátartozóm, akit egyáltalán még érdekli az, hogy mi van velem.
- Jól van, jól van, nem kell puffogni! - próbáltam csitítani, amikor egészen belelendült a mondandójába, mert azt hiszem, bőven megbeszéltük már a témát, és nem is akartam tovább kattogni rajta feleslegesen. És mondhatjuk, hogy ő is hasonlóan közel áll hozzám, mint egy húg, de mindazok fényében, ami az igazi húgommal történt, valahogy nem volt erőm hangosan is kimondani. Én ezt a témát hanyagolnám, ő az étkezéssel kapcsolatosat, így azt hiszem kiegyezhetünk egy döntetlenben, ha ő is jónak látja.
- Nem is tudom, Vero... ne értsd félre, örülök, hogy így gondolod, de valahol azért vicces, hogy valójában nincs testvéred, nekem, meg akinek igen, hiába, mert nem hasonló elveket vallanak mint te. - tudom, nem csak a vér szerinti hozzátartozók jelenthetik a családot valaki számára, számomra legalábbis már rég nem jelentik, de attól függetlenül még valahol szomorú és fájó gondolat.
Én ökör, hogy dőlhettem be ilyen könnyen neki! Amikor jót mosolyog a sikerén, csak a plafon felé emelem a tekintetemet, és inkább nem mondok semmit, pláne az eddigiek után. Elég, ha megmarad abban a tudatban az unokatestvérem, hogy fiatal, mintsem túlságosan a részletekbe merüljünk. Remélem, csak viccnek szánta amúgy a kérdést, és nem gondolta komolyan, hogy tényleg kikezdenék valami fiatalkorúval...
- Oké, nálatok sem egy-két év korkülönbség van, de mi kis híján még a tiétekre is ráduplázunk. - közöltem, s csak azután esett le, hogy ezzel tulajdonképpen a korát is elárultam, miután kimondtam. Nem is tudom, mi ütött belém, hogy néhány másodpercen belül már másodszor dőlök a saját kardomba úgy, hogy Athenáról van szó.
- Passz, nem értek az ilyesmihez. - vontam vállat, mert végképp nem éreztem magam szakértőnek a témába, még csak azt se mondhatnám, hogy ilyen filmeket néztem volna, vagy könyveket olvastam volna, úgyhogy ha Vero azt mondja... én elhiszem. Mondjuk igaz, nem hittem volna, hogy pont egy ilyen szemtelen, fiatal amerikai lesz az, aki miatt másképp kezdem nézni a világot.
- Hogy mi?! Nem olvasok ilyeneket! - kértem ki magamnak, még csak azt kéne, azt meghagyom neki - Mégis, miért feltételezel ilyesmit? - kérdeztem azért vissza, de amikor közölte, hogy mért, inkább már meg sem szólaltam, csak kissé vöröslő fejjel a hallgatásba burkolóztam.
- Most, hogy mondod... - kaptam észbe, elgondolkozva - Nincs is róla fényképem. - vallottam be, se közös, se szóló, se telefonos, se előhívott... igaz, néhány skicc és vázlat volt otthon a műtermemben, de azok mégse ugyanolyanok. Mindenesetre ezt majd pótolni kell!
- Mondanám, hogy firkantok valami gyors képet róla, de gondolom, az mégse lenne ugyanolyan, szóval... majd máskor. - vontam vállat jobb híján, mert nálam se papír, se toll vagy ceruza nem volt, és kétlem, hogy Vero ezekkel indult volna a kórházba.
- Valami olyasmi, még tanul, de ő nem festés, hanem grafika szakon. - osztottam meg vele, ami meg a közös témákat illeti - Az annak számít, hogy mindketten ugyanolyan tömegkerülő, magunknak való, otthon, a műteremben ülő típusok vagyunk? - kérdeztem vissza, ám mielőtt még választ kaphattam volna, már nyílt is az ajtó, hogy felbukkanjanak Vero lányával. Hagytam is, hadd intézze a dolgát, legalábbis addig a háttérbe húzódva figyeltem, amíg a kis törpével oda nem masírozott hozzám.
- Hát... ööö... szia. - köszöntem vissza a kiscsajnak, bár lövésem sem volt róla, hogy ért belőle valamit? Vagy hogy szokás az ilyesmi? Mielőtt azonban még jobban beégethettem volna magam, bizonyítva, mennyire nem értek én ezekhez a kis haramiákhoz, már a kezemben is landolt a gyerek, hogy aztán indulhasson a verseny, melyikünk vizsgálja kerekebb, megszeppentebb tekintettel a másikat.
- De... de... Vero, azt se tudom, egyáltalán hogy kell fogni egy gyereket. - szóltam utána kétségbeesett hangon, miközben a kicsi továbbra is ugyanúgy dekkolt a kezemben, ahogy az anyja oda nyomta. Nem mint ha olyan kényelmes lenne így, és tuti, hogy néhány perc múlva a karom is elkezd majd fáradni, de a francba... használati utasítást miért nem hagyott mellé?!

■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Pént. Aug. 31, 2018 7:56 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

family above all
- Hogy is szokták mondani? A családját nem választhatja meg az ember. Sajnálom, hogy így alakult nálatok a helyzet, de nagyi is mindig örömmel látna téged is. Ahogyan én is. Nem hiszem, hogy én tudnék azon segíteni, hiszen anno se igazán álltak velem szóba. – rántom meg a vállaimat, mert valamilyen szinten azért szomorú, hogy mennyire ketté szakadt a család, az meg még inkább, hogy náluk a balesetnek köszönhetően még inkább. Nem érdekelt ilyen téren a véleményük, főleg nem az övékké érdekelne helyesebben mondva. Jean-Philippe mindig is az unokatestvérem lesz és számíthat rám.
Felvonom a szemöldökömet, amikor akaratlanul is elszólja magát a lánnyal kapcsolatban és máris beindul a matektudásom fejben, hiszen már pörgetem is, hogy mennyi lehet. – 11-12 év? – saccolom meg a dolgot, ha már annyira az enyémet hozza fel. De még mindig kicsit olyan fejem van, hogy hol a gond, vagy ennek miért kell ekkora államtitoknak lenni, mert tényleg nem értettem. – Ha jól számoltam, akkor 21-22 körül van, nem? Mindegy is, nem értem, hogy ezt miért ennyire félve mondod ki. Nem hiszem, hogy a kortól függene az, hogy két ember szereti e egymást vagy nem. Vagy átaludtam volna valamit ilyen téren és változtak volna az idők? – nem tagadom, akadnak olyanok, akinél túlzottan is nagy hangsúlyt kap a kor, de attól még. – Szerintem az a fontos, hogy két ember boldog együtt, a kor és szintkülönbség mellékes. – utaltam itt a magasságra, hiszen én mindenkihez képest egy Minion vagyok, de főleg a férjemhez képest, mert ő nem csak magas, de azért nagydarab is minden értelemben. Tök simán ki tud takarni, ha éppen úgy állunk. De ez engem soha nem zavart. Boldogok voltunk együtt, még ha jelenleg nem is éppen, de attól még mindig szeretjük a másikat és remélhetőleg ezt is meg fogjuk oldani.
Sietve haraptam az ajkamba, hogy megpróbáljam valamennyire leplezni a mosolyomat. Igazán édes volt, hogy ahogyan visszakérdezett, én pedig nem voltam rest beavatni, hogy miért is gondolom azt, hogy már veszettfejsze az egész és menthetetlen az unokatestvérem, mert már totálisan elrabolták a szívét és lehet az eszét is? Ki tudja! Ha a mosolyomat nem is sikerült elrejtenem a vörösfejét látva, a kuncogásomat még idejében fojtottam el.
- Téged ismerve? Lehet élethűbb lenne, mintha egy fényképet mutatnál róla, de jó. – mosolyodom el, mert meg se lepődők igazán róla, hogy nincs róla képe. Gondolom úgy volt vele, hogy minek, hiszen látják egymást egészen sűrűn? Meg a műtermében gondolom akadnak rajzok, vagy festmény is róla, de ez mind-mind csak feltételezés volt. Régóta nem láttuk egymást, hogy biztosra állíthassak bármit is. – De legközelebb mindenképpen legyen nálad! – dorgálom meg kicsit, mert tényleg szeretném látni azt a lányt, aki képes volt ekkora hatással lenni rá. Őszintén szólva soha nem voltam biztos abban, hogy egyszer megadatik-e neki az, ami nekem egészen korán megadatott, hogy megtaláljam a társamat. A másik felemet, hangozzék bármennyire is nyálasan.
Elnevettem magam és megráztam a fejemet is. – Azért nehogy a végén vámpírrá váljatok. Kicsit kimozdulhatnátok is, ha már nem francia, akkor mutasd meg neki a várost, a kedvenc helyeidet.  – adtam neki kéretlenül is a tippeket, hogy utána kicsit magára hagyjam, amíg beszélek az orvossal, majd pedig máris magamhoz vettem újra a lányomat, akinek az állán ott díszelgett tegy állatos ragtapasz is. Hamarosan pedig máris a testvérem kezébe nyomtam a lányomat, hogy én el tudjak pakolni nyugodtan és közben ne veszítsek el még több tincset, ahogyan a kezével belemarkol.
- Nem olyan bonyolult, ne üsd neki semminek, ne ejtsd le és a fejét még kicsit meg kell támasztani. – hadartam el a dolgot, majd sietve kaptam a papírokat a számba, hogy kicsit segítsek neki, ha már annyira elveszetten és kétségbeesetten nézett rám. A lányom viszont maradt továbbra is nála, miközben próbáltam elpakolni a kapott recepteket, papírokat, leleteket és minden nyavalyát a táskámba. Ennyit arról, hogy a női táskák képesek mindent elnyelni. Közben pedig a lányom máris az öklét próbálta a szájába gyömöszölni, hogy utána a kicsit nyálas kezével az ismeretlen férfi arcát kezdje el fogdosni. Mellé pedig még gügyögött is, majd végül egészen hozzásimult és neki dőlt.
- Na látod annyira nem is vészes és kedvel téged. – mosolyodtam el, majd mielőtt még tiltakozásba kezdhetett volna máris sietve lekaptam őket a telefonommal. – Hova rohansz tovább, vagy van kedved beülni velünk valahova, esetleg felugrani hozzánk? – kérdeztem kíváncsian, miközben lassú léptekkel elindultam a kijárat felé, de nem zavartam meg őket. Lily túlzottan is hozzábújt, ő meg remélhetőleg nem akar már annyira menekülni tőle.


■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Vas. Szept. 02, 2018 10:35 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

pour ma petite cousine

- Úgy, ahogy mondod, vagy valami olyasmi. - értettem egyet vele. Jó esetben a párját meg a barátait legalább megválaszthatja az ember, már ha olyan szerencsés helyzetben van, ha meg nem, akkor cseszheti, megválogatják azt is neki.
- Köszi, tényleg. A családom meg nem érdekes, már beletörődtem, hogy ennyi volt, az igazat megvallva, különösebben nem is hiányoznak. - na jó, azért részben érdekel, hogy mi a helyzet, vajon van már családja azóta a bátyámnak? A szüleimnél még mindig ugyanolyan hangulatban telnek a szombat esti vacsorák? A húgom szobája azóta is érintetlenül áll a házban? Meg megannyi hasonló apróság, ami az újságok lapjairól sosem derülne ki. Néha nehéz, talán még hiányoznak is, de úgy sem fog semmi sem változni.
- Igen, valami olyasmi. - vallom be, ha már ilyen ügyesen sikerült elszólnom magam, sok értelme nem lenne tagadni, pláne, hogy azon jó eséllyel csak Vero szórakozna még jobban rajta.
- Igen, pont annyi. És... tudod mit? Inkább hagyjuk. - legyintek a szavaira, mert nehéz lenne megmagyarázni, lehet, hogy nem is menne igazán. Személy szerint engem nem zavar, s ahogy eddig tapasztaltam, őt sem, de tudva, hogy milyenek az emberek, biztos, hogy idővel úgy is kapjuk majd a megjegyzéseket a köztünk lévő korkülönbségre. Ez a fajta piszkálódás pedig végképp nem hiányzik, sem nekem, sem úgy, hogy esetleg Athena kedvét rontsák el vele, vagy bántsák meg. Tudom, hogy senkinek semmi köze hozzá, de ettől függetlenül szeretnek az emberek minden ilyesmibe belepofázni.
- A magasságbeli különbség nem nagyon van, talán egy fél fejnyi, nem olyan kis kerti törpe, mint te. - piszkáltam mosolyogva az unokatestvéremet. Nem mint ha zavart volna a magassága, vagy bántani akartam volna miatta, de egyszerűen nem lehetett kihagyni. Másfelől meg valahol megértem Edet is, miért nem zavartatja magát a magasságbeli különbségek miatt, elég ránéznie  a pöttöm kis Verora, aztán akaratlanul is beindulnak a pátyolgatós, védelmezni akarós ösztönei.
- Tudod mit? Inkább meg se szólalj! - emeltem fel az ujjamat, ahogy megláttam, hogy somolyog itt mellettem, igyekezve visszatartani a mosolygást, nem sok sikerrel. Meg én is befoghatnám már, mert amennyire próbálok szűkszavú lenni, olyan óvatlanul szólom el magam már nem először.
- Lehet, nem tudom. - vonok vállat, amikor pedig közli, hogy legközelebb szeretne fényképet is látni, csak igenlően bólogatok, miszerint értettem az utasítást. Mondjuk azt még nem tudom, hogyan, vagy milyen képet kéne, azt se tudom, hogy Athena mennyire szereti az ilyesmit, de kinézem belőle, hogy amint érzékeli, hogy lefényképeztem, egyből azon fog tüsténkedni, hogyan kaparintsa meg a telefonomat, hogy törölhesse a képet... De valahogy majd megoldom, mást nem akkor, amikor alszik.
- Jesszus, Vero, ez most komoly? Randitippek? Remélem, felvilágosítós órát nem fogsz lenyomni mellé. - vontam fel a szemöldökömet, mert... na, azért mégis! Ő még a homokozóban ette a homokot, amikor én már a suliban kisiskolásként csaptam a szelet a lányoknak, akkor meg miről beszélünk? Oké, ő már azóta férjhez ment, anya is lett, én meg azóta is ugyanott tartok, de ez most részlet kérdés.
- Köszi, ez most majdnem olyan hasznos volt, mint ha azt közölted volna, hogy ne szárítsam a macskát a mikróban. - igaz, macskám sincs, de amúgy sem terveztem semminek se nekiütni a gyereket, úgyhogy valami hasznosabbat is megoszthatna, mint mondjuk ez a fejtámasztós izé. Vagy úgy is jó, ha ő rendezgeti a kezem, csak nagyobb a rutinja az ilyesmiben. Hát, úgy néz ki ez a max, amit sikerült kihozni belőle, csak nem veszi vissza a lányát tőlem, úgyhogy csak gyanakodva figyelem, hogy majszolja a saját ujjait... meg aztán nyálaz össze engem is, hiába grimaszolok, hogy fejezze be, mint ha csak még jobban szórakozna rajta.
- Hát ha nála ez a szeretet, előre sajnálom a leendő pasijait. - szólaltam meg, miközben a kis peluskirálynő hozzám bújt. Sejtem, felnőtt korára csak kinövi eme jó tulajdonságát és nem nyálazza össze mindenki fejét, de akkor is!
- Vero, az meg eszedbe se... - kezdtem volna bele, amikor meglátom, hogy ott a telefon a kezében, és sejtem mire is készül, de a végére se értem, mire meghallottam azt a bizonyos hangot, mely jelzi, késő - ...jusson. Mindegy. Töröld ki. - közlöm vele, bár tudom, úgy sem fogja, pláne, mert ki tudja, mikor láthat megint így, gyerekkel a kezemben? Élvezze ki, az élet ritka pillanatai! Valószínűleg fehér hollót is gyakrabban lát majd.
- Nem rohanok én sehová, max. ide rohantam amikor felhívtál. Hmm, mi lenne, ha hozzátok mennénk? Mást nem út közben megállhatunk valami cukrászdánál venni néhány szelet sütit, vagy valami italt elvitelre, ha útba esik. Mit szólsz hozzá? - vetettem fel ötletnek, mert megkockáztatni, hogy mások is meglássanak, gyerekkel a kezemben... félelmetes gondolat. Másrészt meg úgy is kíváncsi voltam, hogy hol éldegélnek mostanság. Mondanám, hogy hozzám is mehetnénk, de attól biztos színvonalasabb és kulturáltabb hely az ő kuckójuk.


coming soon...


■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Folyosók •• Hétf. Szept. 03, 2018 4:58 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Folyosók ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Folyosók
Second Chance frpg
3 / 3 oldal

Similar topics

-
» Folyosók
» Mosdók és fülledt folyosók környéke...

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-