Hármas számú kórterem
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Today at 10:41 am
Yesterday at 10:04 pm
Yesterday at 8:54 pm
Yesterday at 8:37 pm
Yesterday at 8:37 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Okt. 17, 2017 9:10 pm-kor volt itt.
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Hármas számú kórterem



Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Hármas számú kórterem •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:57 pm

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Sebastien Ellwode tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Aug. 13, 2017 8:06 pm


Seb && Mae

Tényleg nehéz elhinnem, hogy ez most megtörténik. Mégiscsak volt annyi bátorságom, hogy feltegyem neki a kérdést. De...ami a legmeglepőbb, hogy igen lett a válasza. Mindazok után amiken keresztülmentünk, mindazok után, hogy felad mindent értem, igent mond. Hát kívánhatnék csodálatosabb nőt magam mellé? Boldogan ölelem őt magamhoz és átengedem magam annak a hatalmas boldogságnak amit ő okozott. Végre tervezhetjük együtt a jövőt, nincsenek többé kimondatlan kérdések, kérések vagy éppen álmok. Csak mi ketten létezünk, egy újjászületett és erősebb kapcsolatban. Ez pedig minden bizonytalanság ellenére boldogsággal és erővel tölt el. Anyám ki fog ugrani a bőréből, ha hazaérve bejelentem majd neki a nagy hírt. Már egy ideje azzal tömi a fejem, hogy vegyem el Maet, bizonyítsam a szerelmem és egyébként is, örülni egy fiú unokának.
A forróság lassan elviselhetetlen, érzem ahogy egyre csak melegedik az autó, ráadásul még a forgalom is beállt. Nem kétséges, hamarabb kellett volna elindulnunk, ha így folytatódik akkor bizony lekéssük a vonatot és várnunk kell még két órát a következőre. Ahhoz pedig most nem igazán lenne kedvem, minél hamarabb haza akarok érni, hogy megünnepelhessem végre ezt a gyönyörű pillanatot. Csak ő és én. Letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról és kissé aggodalmas pillantásokat vetek az előttünk kígyózó autósorra. Maelys sikítása rángat vissza a valóságba, ijedten fordulok felé és támogatóan simítok végig a hátán.
- Mi történik? Mi a baj? persze, hogy aggódom. Soha nem láttam még őt ennyire szenvedni, szívem vadabbul zakatol a mellkasomban és lassan eluralkodik rajtam a kétségbeesés és tehetetlenség. Mi a fene folyik itt? Mi történik a szépségemmel? A taxis szinte ugyanabban a pillanatban húz félre ahogy Mae felsikít. Nagyon úgy tűnik, hogy félti az autóját, vagy az állását. Esetleg mindkettőt. Ahogy lefékezünk a járgánnyal, azonnal kipattanok belőle és sietek kedvesem mellé, hogy támogathassam őt. Kétségbeesett pillantásokat küldök felé, igyekszem támogatni őt. Észre kellett volna vennem, hogy valami baja van, hogy nem úgy viselkedik mint szokott, vagy azt, hogy sápadt. Miért nem mondd el nekem soha semmit? Miért várja el, hogy kitaláljam mi az bántja?
- Tarts ki kicsim. Hívom a mentőket. suttogom a fülébe és máris tárcsázom a hívószámot. Gyorsan hadarom el a recepciós hölgynek a problémámat, de közben egyetlen másodpercig sem mozdulok el mellőle. Hallom ahogy saját hangom remeg, zavartan és össze-vissza magyarázok. Úgy érzem, hogy az a maradék francia tudásom is elhagyott ami volt.
- Hamarosan itt vannak. Tarts ki addig. suttogom és húzom közelebb magamhoz. Éreznie kell, hogy itt vagyok neki, egy másodpercig sem engedem el.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el a hívás és szirénázva megérkező mentősök között. Aggódva engedem el kedvesem, hogy szakszerű ellátásban részesülhessen és a mentősök dolgozni tudjanak.
- Van valami allergiája a kisasszonynak? Van sejtése, hogy mi okozhatta neki a rosszullétet? Volt ilyenre példa korábban is?
- Nincs allergiája. És nem én vagyok az orvos, honnan a fenéből kellene tudjam,hogy mi okozta a rosszullétet? Azért hívtam ki, hogy önök mondják meg. Mi a faszomat várnak tőlem?
- Uram...ha nem nyugszik le, akkor nem fogjuk engedni, hogy elkísérje őt a kórházba. Tehát még egyszer. Volt azelőtt még ilyen rohama? Igaza van. Muszáj lenyugodnom, nem engedhetem, hogy pont most törjön elő belőlem az állat. Szüksége van rám.
- Elnézést. Nem....soha nem volt még azelőtt ilyen rohama. Sőt...én igazából betegnek sem láttam még őt igazán. Nagyon erős nő. Minden rendben lesz igaz?
- Mindent megteszünk amit tudunk. Persze, gondolom mindenkinek mindig ezt mondják. Figyelem ahogy betaszítják a mentőautóba és már pattanok is utána, megfogom a kezét és halkan suttogok a füleibe.
- Minden rendben lesz kicsim. Megígérem.

Idegesen ülök a váróteremben, ahonnan már nem engedtek tovább. Maelyst elvitték a vizsgálóba, nekem pedig itt kell maradnom. Rémesen lassan telik az idő. Minden percben az órára sandítok. Mi történt vele? Miért tart ennyi ideig? Rosszul vagyok ha csak arra gondolok, hogy valami komoly baja van. Nem akarom. Az én hibám, annyira el voltam foglalva magammal, hogy észre sem vettem, hogy szenved. Látnom kellett volna rajta, hogy nincs rendben. El kellett volna mondania.
- Mr. Ellwode. Bemehet hozzá. A 3-as teremben fekszik. Néhány perc múlva a doktor úr is ott van önökkel. se szó se beszéd rohanok abba az irányba amerre a recepciós mutatott és berontok az említett kórterembe. Odarohanok az ágya mellé és magamhoz szorítom törékeny kacsóját.
- Nagyon sajnálom szépségem. Az én hibám...hogy érzed magad? Én... nem tudom befejezni a mondatot, mert egy őszülő fehér köpenyt viselő férfi lép oda hozzánk.
- Jól van?
- Jól vannak. A hölgy meg a baba is...a terhesség ezen korai szakaszában sajnos elég gyakran előfordul a vetélés...de még idejében sikerült stabilizálnunk az állapotát. A világ hirtelen forog kezd velem, és egyfolytában csak a doktor szavai ismétlődnek a fejemben. Baba. Terhesség. Vetélés?
- Elnézést? Milyen baba? Milyen terhesség? Az nem lehet...
■ ■ ■ ■kicsit megszaladt a kezem Embarassed ■ ■credit



I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
Civilek
Tell me your secrets

65
● ● Posztok száma :
Chris Hemsworth
● ● karakter arca :


Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Aug. 13, 2017 8:51 pm


Seb && Mae
Nem tudok válaszolni, pedig szeretnék, de akkor se megy, inkább csak egy újabb fájdalmas sikítás hagyja el az ajkaimat, hiszen nagyon is fáj, mintha belülről nyúznának, vagy valami olyasmi. Igazából nem tudom, hogy mihez kellene ezt az érzést hasonlítani, de egyre inkább érzem, hogy tévedtem és ez biztosan nem amiatt van, mert rosszat ettem, ennek más miatt kell történnie, de mégis mi van velem? Érzem, ahogyan újabb hányinger kíséretében szép lassan a reggelinek búcsút mondhatok és az is a fűben landol. Az emberek elkerülnek minket, látom azt, hogy valaki jönne és segítene, de hallva, ahogyan Seb is beszél a telefonban inkább meggondolja magát. Végül a taxis jön oda, hogy egy kis vizet adjon. Ez legalább rendes tőle. Iszom pár kortyot, de úgy érzem, hogy ettől csak rosszabb lesz, így erőm sincs ellenkezni az ellen, hogy ne hívjon mentőket, majd elmúlik. Elmúlik, ha már sírba vitt ez a fájdalom, legalábbis úgy érzem.
- Nem…. nem lesz semmi baj, ne aggódj…. – nyöszörgöm két fájdalomhullám között Sebnek, de egyre inkább úgy érzem, hogy el fogom veszíteni az eszméletemet. Fájt, mintha minden porcikámat nyúztak volna és a többi dolog se segített igazán. Éreztem, hogy mintha valami belém szúrtak volna, míg végül el nem jött a boldog tudatlanság.


Vizsgálatok már tartottak, már éppen az utolsónak a végén voltunk, amikor is kezdtem hallani a gépek csipogását, majd pedig szép lassan hozzászoktam újra a fényekhez. Egy kedves nővér pislantott rám és próbált megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Azt is elmondta, hogy merre vagyok és mi történt, utána pedig az infúziót nézte meg, majd megigazította az ágyneműt, hogy utána magamra hagyjon. Hol van Seb? És mi történt? Miért nem mondta el, hogy mi a baj?
- Kábán, de most jobb… - suttogom alig hallhatóan, hiszen még nem teljesen jöttem ki én se a szerek hatása alól, majd óvatosan megrázom a fejemet, hiszen nem ő tehet róla. Én nem mondta el, hogy rosszul érzem magam, mert azt hittem csak gyomorrontásom van, vagy napszúrást kaptam a városban mászkálás közben, de arra álmaimban se gondoltam volna, ami következett.
-Baba? Milyen babáról beszél? Én nem várok semmilyen babát se… - szólaltam meg eléggé sokkos állapotban, mert nem. Nem lehetek anya, én? Én biztosan nem! Egyszerűen az képtelenség. Nem lennék jó anya és még fiatal is vagyok. – Biztosan összekeverte valakivel a leleteimet, csak elrontottam a gyomromat és semmi több. Vagy maximum vesekövem van és ezért fáj, de az nem lehet!! – túrok idegesen a hajamba, majd sietve mozdulok, mire felszisszenek kicsit, így inkább vissza is dőlök az ágyba. Ez tuti valami rossz vicc.
-  Nem kevertük el a leleteit, tényleg babájuk lesz, viszont sok mindent meg kell még beszélnem Önökkel, mert fennáll a veszélye annak, hogy elveszítse a babát az elkövetkező időszakban. Adok maguknak egy kis időt, hogy megemésszék a dolgokat, aztán majd újra beszélünk. Elsőként Önnel beszélnék majd uram, rendben? – kérdezi meg az orvos, majd egy nővér sietve fut be, hogy valahova elhívja az orvost, mire sietve távozik.
- Énn… én sajnálom… - mondom könnyes íriszeikkel, hiszen azt hiszem a mai napban bőven akadt meglepetés, majd az ujjamon pihenő gyűrűre siklik a pillantásom, majd a kezem a hasamra, de még mindig nem akarom elhinni azt, hogy babát várnék, vagy azt, hogy ha már megtörtént, akkor igazából még semmi se biztos, mert elvetélhetek…

■ ■ Csak mert ez szólt írás közben. ■ ■ Remélem tetszeni fog. edi   ■ ■credit




She's like a butterfly.
It's so pretty to see her,
more hard to catch her.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


Szeretettel Sebastien Ellwode tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Aug. 15, 2017 8:36 pm


Seb && Mae

Forog velem a világ. Le kell ülnöm az ágy mellett pihenő székre, mert úgy érzem bármelyik pillanatban elhagyhatja a lábaimat az erő. Erre nem voltam felkészülve. Aggódtam Maelys miatt természetesen, ahogy most is féltem őt....de én....azt hittem, hogy ételmérgezése van vagy valami. De az, hogy terhes...hogy gyereke lesz. Hogy nekünk lesz gyerekünk az ebben a pillanatban még felfoghatatlan. Nem lehetek apa. Nem most....és nem így. Nem ilyen hirtelen, tervezés nélkül. Túl sok ez nekem egyszerre. Mintha csak egy rossz álomba lennék, minél hamarabb fel akarok ébredni. Különben is...milyen apa lenne belőlem? Belőlem, aki fél a változásoktól, aki nem tudja még mit is kezdjen az életével...akinek annyi terve van a jövőre nézve...amiben egyenlőre még nem szerepel egy gyerek. Még csak most kértem meg Mae kezét...még csak most szántam rá magam arra, hogy változtassak a kapcsolatunkon. Nekem ez túl gyors...túl felfoghatatlan. Arcom elfehéredik és tágra nyílt szemekkel nézek hol a doktornőre, hol pedig kedvesemre.
- Ez....ez biztos? kérdezem, de választ már nem kapok, mert a fehér köpenyes kisétál az ajtón. Próbálom összerakni a fejemben a történteket, visszaemlékezni minden apró részletre. Észre kellett volna vennem....látnom kellett volna, hogy valami nem stimmel. Hogy nem érzi jól magát.
- Baba... formálom ajkaimmal a szót, miközben hosszú percek óta először rápillantok a lányra. Megfogom a kezét és apró puszit nyomok az ujjaira.
- Túl leszünk ezen is....megoldjuk...majd együtt... nem tudom kimondani az "elvetetjük" szót.  Ennyire szívtelen és könyörtelen még én sem vagyok. Elhamarkodni sem akarom a döntést, semmi olyat nem akarok tenni, amit esetleg később megbánnék...vagy amivel őt bántanám meg. Nem fogok helyette dönteni...nem lehetek önző. Most nem. Hiszen, ő mindent feladott volna értem, hátrahagyta volna az álmait. Próbálom leolvasni arcáról, hogy mit gondolhat, mit érezhet, mi járhat a fejében, mi játszódhat le ebben a  pillanatban benne. Szeretnék teljes vállszélességgel kiállni mellette, támogatni bárhogyan is dönt.
- Most mihez kezdünk? Mi lesz velünk? Vele? érintem meg óvatosan a hasát, de néhány másodpercnél tovább nem bírom rajta tartani a kezem. Üvölteni akarok, törni és zúzni, ki kiáltani a szélbe a kétségbeesésem és a félelmem.
- Mi történik velünk Maelys? nem akarom, hogy azt higgye elmenekülök, vagy, hogy őt hibáztatom. Csak szeretném látni a fényt az alagút végén, a kiutat a kétségbeesésből. Pillantásom tovasiklik rajta, a fehér falat pásztázom tekintetemmel. Meg szeretném nyugtatni, biztatni, de nem találom a szavakat. Az ujjaival játszadozom némán...arra várva, hogy végre felébredjek. Hogy visszajöjjön a doktor és elmondja, hogy tévedett. Hogy szó sincs semmilyen gyerekről, hogy Mae is rendben van és hazamehetünk.
- Jól érzed magad? Mire gondolsz? Mi jár a fejedben? Nem tudom... el tudsz képzelni engem mint apát? El tudod képzelni magadat, mint édesanyát? Minket mint felelősségteljes szülőket? Az egész hátralévő fiatalságunkat elkötelezve egy kisbaba irányába? Attól félek, hogy a leendő gyerekem majd nem fog tisztelni, rossz útra térhet, mi van nem fogja szeretni az apját? Mi van akkor, ha gyűlölni fog? Ha az egész élete abból fog állni, hogy harcoljon az apjával? Én nem lennék képes folyton háborúzni a saját véremmel. Belegondolni abba, hogy egy új élet növekszik, a szerelmünk gyümölcse, egy apró kislány, vagy egy erős kisfiú...egyszerre ijeszt meg és tölt el büszkeséggel. Egy csillogó szemű kislány, olyan szép és ragyogó mint az édesanyja, akaratos, és vakmerő. Tehetséges és boldog. Vagy....vagy egy erős kisfiú, aki majd egyszer a nyomdokaimba szeretne lépni, akinek én lehetnék a példaképes és a legjobb barátja is. Lehunyom a szemem. Nem szabad ilyenekre gondolnom, erősnek kell maradnom, hogy támogathassam szerelmem bárhogy is dönt.
■ ■ ■ ■bocsi, fos lett Embarassed ■ ■credit



I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
Civilek
Tell me your secrets

65
● ● Posztok száma :
Chris Hemsworth
● ● karakter arca :


Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Aug. 21, 2017 9:17 am


Seb && Mae
Aggódva pillantok Seb-re, hiszen pontosan sejtem azt, hogy ez azt jelenti, hogy én nem fogok tudni utazni. Hogy valami baj van, hogy nincs mindenrendben és elveszíthetem… Magam sem tudom, hogy mit szeretnék, hogy örülök-e ennek a hírnek, vagy nem. Talán mind a kettő egyszerre, de sose hittem volna, hogy ennyire korán be fog köszönteni a dolog és mellé tudom azt is, hogy megannyi álmomról le kell majd mondanom. Ugyanakkor azt is tudom, hogy bármiként is dönt majd Seb, akkor se lennék képes megölni a teremtést. Még abban se vagyok biztos, hogy könnyedén viselném-e azt, ha elvetélnék és úgy tűnne el ez az aprócska csoda, mert az…. Nem terveztük és annyi káosz van az életünkben, hogy…
Nem húzom el a kezemet, elmosolyodom haloványan, amikor apró csókokkal halmozza el az ujjaimat, de nem tudok mit mondani, ahogyan azt se, hogy nem lesz semmi baj se. Emiatt voltam már napok óta rosszul? Vajon, ha hamarabb rájövök, akkor most nem lenne veszélyben? Vagy már akkor is abban volt?
- Megoldjuk? Mégis hogyan akarod megoldani? Én nem utazhatok, de te menni akarsz! – csúszik ki ajkaim között, mert én tényleg nem látom azt, hogy ezt mégis miként lehetne megoldani. Nem, erre nincs épeszű magyarázat és egyre inkább kétségbeesem. Anyát akarnám, de még se lehet itt velem, egyedül kell megbirkóznom ezzel, vagyis Seb-el, de akkor is túl ijesztő és zavaros az egész.
Kérdései fájnak, pedig lehet nem kellene, de leginkább talán az fáj, hogy a kezét se bírja a hasamon tartani. Ott, ahol elméletileg a szerelmünk gyümölcse növekszik. Mert ő az, nem? Az elmúlt napok arra szolgáltak, hogy rájöttük még inkább arra, hogy szeretjük egymást és nem tudjuk elviselni a másik nélkül az életet, legalábbis nem akarjuk.
- Nem tudom mi lesz… - vallom be és óvatosan pillantok rá, majd a kezem hasamra siklik, a pillantásom is oda téved. Nagyot nyelek és haloványan elmosolyodom. – Megtartom, bárhogyan is döntesz. Nem kötelezhetlek semmire se, még akkor se, ha nem olyan régen azt kérdezted, hogy hozzád mennék-e. – keresem meg végül ismét ő a pillantásommal és érezheti, ha nem akar maradni, akkor nem kell maradnia. Egyedül is meg fogok állni a lábamon. Sok mindent veszítettem már el életemben, de azt tudom, hogy egy babát sose lennék képes, még akkor se, ha az álmaim most törtek derékba, mert ezek után biztosan nem táncolhatok majd jó darabig. Utána meg talán már túl vén is leszek ahhoz, hogy befussak.
Amikor meghallom az aggodalmait, akkor elhúzom aprócska kezemet a kezéből és arcára siklik a kezem. – Jobb apja nem is lehetne a gyermekemnek, mint te. Fiatalok vagyunk, akik hibáznak, de olyanok is, akik tudják, hogy milyen érzés nem éppen békés családban felnőni, akik ismerik a szeretet erejét és tudják, hogy milyen szülők nem akarnak sose lenni. – próbálom őt megnyugtatni és talán kicsit magamat is, majd megrázom a fejemet. – Nem, nem tudom, hogy jó anya leszek-e. Talán sose leszek az, de veled kapcsolatban is azt hittem, hogy nem érdemellek meg és mégis velem maradtál. Félünk, de legtöbbször tévedünk magunkkal kapcsolatban. Minden rendben lesz. – pillantok rá komolyan, majd picit közelebb hajolok és egy puszit nyomok a homlokára, majd ha engedi, akkor odabújok amennyire lehetséges ez a jelenlegi helyzetet tekintve. Szükségem van rá, túlzottan is. Szeretem őt, de ha menni szeretne, akkor is elengedném bármennyire is fájna. Egyikünk se kérte a gyermeket, de ő jött magától és talán pontosan így kellett lennie. Ennek kellett történnie.

■ ■ Csak mert ez szólt írás közben. ■ ■ Remélem tetszeni fog. edi   ■ ■credit




She's like a butterfly.
It's so pretty to see her,
more hard to catch her.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


Szeretettel Sebastien Ellwode tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Aug. 27, 2017 2:37 pm


Seb && Mae

Nem szabadna engednem, hogy a félelem és bizonytalanság uralkodjon rajtam, hiszen az én kisegérkémnek szüksége van rám. Teljességgel felfoghatatlan mindez, nem csak maga a terhesség, hanem a tudat is, hogy majdnem elveszítettük. Azt hiszem én még túllépnék rajta valahogy, főleg, hogy igazából még fel sem fogtam mi történt, de Maelys nem lenne többé önmaga. Olyan kis érzékeny, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudná elviselni, ha valami katasztrófa történne a babával. Szerettem volna gyereket, nem zárkóztam el soha a családalapítás gondolatától, de nem ilyen hirtelen, elkészületlenül. Pont most, amikor hosszú idő óta először tényleg jól mentek a dolgaink...boldogságban. És igent mondott. Az egyik meglepetésből még fel sem ébredtem és máris letaglózott a második. Lehunyom a szemem, hogy nyugalmat erőltessek magamra, most az a legfontosabb, hogy megmutassam neki számíthat rám, bármilyen helyzetben és nem csak akkor amikor minden tökéletesen működik. Ő feladta volna értem az álmait...
Kisimítok egy kósza tincset a hajából mielőtt bármit is mondanék neki. Igazából fogalmam sincs hogyan oldjuk meg, mit csinálunk, mit kellene csinálnunk. Bárcsak egy picit jobban láthatnám, hogy mi vár majd ránk...bárcsak meg tudnám nyugtatni, biztosítani arról, hogy nem lesz baj, hiszen amíg itt vagyunk egymásnak nem is lehet.
- Nem tudom. bukik ki végül belőlem ez a teljes elkeseredettséget sugalló szó. - Bárcsak tudnám, de igazából fogalmam sincs arról, hogy mi lesz. Erre nem számítottam, nem készültem fel rá, a váratlan dolgok kezelései pedig nem tartoznak az erősségeim közé. Szavai még sokáig ismétlődnek a gondolataim között. Tekintetemmel őt méregetem, az arcát, hasán nyugvó kezét, a gyűrűt amit nemrég adtam neki. Ennél elcseszettebb nem is lehetne ez a szituáció...miért pont most....és miért ennyire szerencsétlen körülmények között? Nem akarom, hogy bármi bántódása essen, sem Mae-nek sem pedig a szíve alatt növekvő magzatnak.
- Nem akarom, hogy olyan döntést hozz amit később megbánnál. Ha...ha...úgy érzed, hogy meg szeretnéd tartani...akkor itt vagyok. Nem tudom hogyan, de nem foglak magadra hagyni. hajolok közelebb, hogy apró de annál édesebb csókot nyomjak az ajkaira. Megragadom az arcomat végigsimító kezét és összekulcsolom az ujjainkat, majd az ölemben pihentetem kezeinket. Szavai mosolyt csalnak az arcomra, még a legrosszabb pillanatokban is tudja, hogy mit kell mondani nekem, tudja, hogy éppen mire van szükségem, mit szeretnék hallani vagy éppen mi kell ahhoz, hogy megnyugodjak. Túlságosan jól ismer. Végighallgatom minden egyes szavát, nem vágok közbe, csak azután szólalok meg egy sóhaj kíséretében miután befejezte a mondandóját.
- Kevés dologban vagyok biztos, de abban sosem kételkedtem, hogy veled akarok lenni. Nem azért harcoltam a kapcsolatunkért, nem azért jöttem el egészen idáig, hogy most hátat fordítsak neked. Félek, nem tudom hogyan fogunk boldogulni, de abban biztos vagyok, hogy nem hagylak el. Az a gyűrű egy ígéret erre. Ahányszor csak ránézel jusson eszedbe. Nem tudnék megbirkózni a lelkiismeretemmel, ha egy ilyen helyzetben magára hagynám. Nem tudnék belenézni a tükörbe azzal a tudattal, hogy magára hagytam Őt és a meg nem született gyermekem. Magamhoz ölelem ahogy közelebb bújik hozzám, és csendben simogatom a hátát. Remélem tudja, hogy számíthat rám.
- Khm..elnézést. Van egy percük? Szeretnék beszélni önökkel. lép be az ajtón az orvos és közelebb araszol hozzánk.
- Három hónapos nyugalmat kell elrendelnem önnek kisasszony. Nem stresszelhet, nem dolgozhat, nem utazhat...semmi megterhelő feladatot nem végezhet, ha azt szeretné, hogy a gyerek túlélje. Három hónapos ágynyugalom. A tágabb értelmében, természetesen mozoghat, de nagyon figyelni kell arra, hogy mit csinál, mit eszik és tulajdonképpen mindenre. A következő 3 hónap kritikus időszak. Ne felejtsék el, hogy a legapróbb dolog is elősegítheti a vetélést. Azt tanácsolom, hogy menjenek haza, és a minimálisra csökkentsék a külvilággal való érintkezést. Van kérdés?
A hideg futkos a hátamon ahogy hallgatom a doki szavait. Menjünk haza? De mégis hova? Nincs otthonunk...tényleg egy hotelben akarunk gyereket nevelni?
- Meddig kell bent maradnia? nézek rá a doktorra, de közben nem engedem el kedvesem egy másodpercre sem.
■ ■ ■ ■imádlak love ■ ■credit



I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
Civilek
Tell me your secrets

65
● ● Posztok száma :
Chris Hemsworth
● ● karakter arca :


Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Aug. 27, 2017 3:40 pm


Seb && Mae
- Hazamész? – teszem fel a legfontosabb kérdést, miközben őt fürkészem. Elhiszem, hogy ő se tudja, hogy mi legyen, vagy mit kéne csinálni, de ő menni akart vissza Londonba. Vajon képes lesz így is visszamenni? Még akkor is, ha csak pár napról van szó, hogy elrendezze a dolgokat? Nem akarok egyedül maradni, de az öcsémet még se kérhetném meg arra, hogy töltsön velem pár napot, mert mi van akkor, ha újabb baj történik és telefonálni se tudok? Nem, ebbe belegondolni se tudok, ahogyan abba se, hogy talán ez a tény mindent megváltoztat, hogy inkább Sebastien is elmenekül és hátat fordít ennek az egésznek. Manapság nem ritka az ilyen, de utánam jött, így ebbe se akarok belegondolni. Biztosan nem fog elfutni.
- Sose lennék képes ártani egy ártatlan személynek, mármint még akkor se, ha még csak magzat, így ez a végső döntésem. Akkor is ha túl kockázatos. – jelentem ki eléggé határozottan, ami még engem is meglep. Félek, reszketek legbelül, de valójában mégis érzem, hogy tényleg így gondolom. Nem fogom elvetetni, hanem vigyázni fogok rá és aggódni, mert úgy érzem ez a helyes, még akkor se, ha igazából azt se tudom, hogy mi fog történni pár óra múlva, vagy miként is lehetnék jó szülő. – Nem tudod, hogy hogyan? Szeretsz Sebastien? – kérdezem meg kíváncsian, még akkor is, ha tudom rá a választ, amennyiben pedig megkapom azt, akkor folytatom tovább. – Nos, pontosan így fogsz helytállni, ahogyan engem szeretsz, úgy őt is szeretni fogod. Jönni fog magától és csak arra kapsz észbe, hogy mennyire is aggódsz érte, pedig még a kezedben se tartottad őt. – mondom neki kicsit megenyhülve, mert nem csak ő volt az a fél, aki hirtelen kiborult, de igyekeztem magamat tartani. Pedig legszívesebben sírtam voltam és világgá mentem volna, hogy ez tényleg velem történik meg. Mert ha jól következtetek, akkor jó darabig sok mindenről le kell mondanom. Én pedig sose voltam olyan, aki képes ágyban feküdni egész nap, csak tévedjek, kérlek…
- Szeretlek, remélem tudod. – mondom neki teljesen őszintén, hogy egy apró csókkal ajándékozzam meg, miközben odabújok hozzá. Szükségem van rá, még akkor is, ha szeretem magam erősnek mutatni és olyannak, akinek senkire sincs szüksége. – Van félretett pénzem nekem is, abból is tudunk gazdálkodni, meg majd itt is feltaláljuk magunkat. Neked is tetszett a város, minden rendben lesz, ha nem is könnyedén, de úgy lesz. – próbálom megnyugtatni egyszerre őt és magamat is. Nem tudom, hogy mennyire jön be, de ha legalább ő neki sikerül még inkább megnyugodnia, akkor fél siker. A beszélgetésünket pedig az orvos zavarja meg, kár lenne tagadni, hogy örömmel fogadom amit hallok, de nem is tudom, hogy mi is sokkol valójában jobban. Az, hogy ágyba kényszerülők az első három hónapra biztosan, vagy inkább az, hogy ennyire életveszélyben van a babánk élete. Még erre se lennék jó, hogy kihordjak egy babát? Ez lenne a büntetésem, amiért részben a fivérem miattam halt meg?
- Körülbelül egy vagy két óra, meg kellene várni, hogy az infúzió kiürüljön, de utána mehetnek. Ha gondolják, akkor az egyik nővér adhat ezzel kapcsolatos olvasnivalókat, de tényleg jobb lesz, ha a kisasszony pihenni fog főként. – mondja az orvos komolyan, majd azzal a lendülettel távozik is, mire én csak visszafekszem az ágyra és magzatpózba húzom össze magamat, miközben a könnyeim elerednek. Nem tudom magamban tartani, egyszerűen nem megy.
- Sajnálom, sajnálom, hogy ennyi gondod van velem és még erre is képtelen vagyok… - motyogom sírva, miközben nem nézek rá, hiszen hátat fordítottam neki. Tényleg jobbat is találhatna, nem olyat, aki bármelyik pillanatban akár elveszítheti a fiát vagy a lányát. A lehető legapróbbra próbálom összehúzni magam, miközben a könnyeim egyre inkább csorognak végig az arcomon eláztatva így a párnát.

■ ■ Csak mert ez szólt írás közben. ■ ■ Én is téged. love   ■ ■credit




She's like a butterfly.
It's so pretty to see her,
more hard to catch her.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

92
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


Szeretettel Sebastien Ellwode tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Aug. 28, 2017 11:42 am


Seb && Mae

- Nem. Nem hagylak itt. Most biztosan nem. vágom rá szinte azonnal a választ kérdésére. Az igaz, hogy a szívem hazahúz, hogy lelkem legmélyén London az én igazi otthonom, de nem fogom itt hagyni őket. Nem fogok megfutamodni minden felelősség elől, ahogy mindig is csináltam. Biztos vagyok benne, hogy együtt majd megoldjuk, mindre lesz megoldás, a legfontosabb most az, hogy neki ne essen bántódása. Minden mást majd együtt megoldunk. Tudom, hogy túl sok változás ez most egyszerre, mindkettőnknek. Túl nagy lépés, túlságosan váratlan fordulat. Viszont, együtt kell megfelelő megoldást találnunk, mert külön-külön elveszünk, a másik nélkül biztosan.
Olyan esetlennek érzem magam, szeretnék mondani neki valamit, mégiscsak én vagyok a férfi, nekem kellene megnyugtatnom őt és biztosítanom arról, hogy minden rendben lesz. Mégsem tudok semmi olyasmit kinyögni amitől talán neki jobb lenne. Nem akarom, hogy szenvedjen, nem akarom ilyen kétségbeesettnek látni. Szavai hallatán nyelek egy nagyot, mielőtt végigsimítok az arcán.
- Nem kell tenned semmi olyat amit nem akarsz. Szülők leszünk. És... remélem, hogy ebben nem fogok csődöt mondani. Fejezem be gondolatban a mondatot, de jobbnak látom hangosan nem kimondani, így is van elég dolog amin gondolkodhat, nem kell még az én hülyeségeimen is agyalnia. Miért nem megy soha semmi könnyedén az én életemben? Miért történnek velem ezek a dolgok? Valahol nagyon keresztbe tehettem a sorsnak, ha azzal a büntet, hogy alig fogom fel, hogy apa lehetek és egy rossz pillanattól akár el is veszíthetem. Képtelen vagyok felfogni mindazt ami most körülöttünk zajlik.
- Mindennél jobban válaszolom azonnal a kérdésére, még akkor is ha tudnia kellene rá a választ. Szavai mosolyt csalnak az arcomra, hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is ő az aki tudja mit kell mondjon, aki képes még egy ilyen kilátástalan helyzetben is látni a dolgok jó oldalát. Lenyűgöző, ha lehet ilyet mondani, akkor percről percre jobban szeretem, pontosan azért, amiért ennyire kitartó, lelkes és jó ember.
- Szeretlek...és ezt a pici ember palántát is szeretni fogom. Mindent megteszek majd értetek...mindent amire képes vagyok. Egyenlőre még nem látom a fényt az alagút végén, fogalmam sincs mit kellene csinálnom, hogy mindenkinek jó legyen. Megrémiszt a gondolat, hogy teljesen új életet kell kezdenem, egy idegen városban, munka nélkül, lakás nélkül, egy kis jövevénnyel a háttérben. Jól akarom csinálni, nem szeretnék csalódást okozni Mae-nek, azt akarom, hogy büszke legyen rám, hogy olyan életet tudjak biztosítani a leendő gyerekemnek, a családomnak amit tényleg megérdemelnek.
- Vissza kell mennünk a szállodába. Néhány napra. Felhívom anyát, megkérem, hogy adja el a londoni lakást, szerzek valamit itt. Aztán beállok munkába. Visszamegyek edzeni, vagy visszaállok a ringbe. Az jobban fizet, és talán már a balhém is el van felejtve. Új életet kezdhetek, bokszolóként, vőlegényként és leendő apaként. bármennyire félek, azért izgatottság söpör végig rajtam. Nem vártuk, mégis jött, minket választott magának én pedig be fogom bizonyítani, hogy képes vagyok apának lenni. Jó apa és családfő leszek. Megígérem neked pici élet. Érintem meg kisegerem pocakját és néhány hosszú percig elfelejtem minden aggodalmam és engedem, hogy a boldogság uralkodjon bennem.
- Köszönöm. mondom az orvosnak, aki azzal a lendülettel távozik is a kórteremből ahogy megérkezett. Remélem igaza van, és tényleg rendben lesznek, nem akarom, hogy bármelyiküknek is baja essen, éppen ezért azt fogjuk csinálni amit a doki előírt. Nincs idegeskedés, nincs munka, nincs utazás, csak harmónia és pihenés. Az én dolgom lesz, hogy mindezt megteremtsem számára és nem fog bennem csalódni. Most nem.
Szívem mákszemméretűre zsugorodik minden alkalommal amikor sírni látom őt. Aggódva figyelem őt néhány másodpercig, majd az ágy szélére ülök és ha engedi a fejét az ölembe fektetem, hogy puszit nyomhassak arcára, és letörölhessem a könnyeit.
- Ssss... ne sírj kérlek. Nem a te hibád...nem lesz semmi baj. Meglátod. Minden rendben lesz vele, vigyázunk rá. Közösen. Nem fogom engedni, hogy bántódása essen, néhány hónap múlva már a kezedben fogod tartani és mindez csak egy rossz emlék lesz. Ne sírj, hallod? Megígérem, hogy nem lesz semmi baja. Bízz bennem rendben? próbálom a tőlem telhető legjobb módon nyugtatni őt. Még gondolnia sem szabad arra, hogy az ő hibája lenne.
- Nagyon szerencsés ez a kis lurkó, hogy ilyen édesanyja lesz mint te. Nyugodj meg kedvesem rendben? Hallottad mit mondott a doki, nem szabad felzaklatnod magad. Rendben? lehelek puszit a feje búbjára.
- Visszamegyünk a szállodába, még néhány napra. Éhes vagy? Kérsz vizet? Valamit? Bármit?
■ ■ ■ ■imádlak love ■ ■credit



I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
Civilek
Tell me your secrets

65
● ● Posztok száma :
Chris Hemsworth
● ● karakter arca :


Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Aug. 29, 2017 7:01 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Okt. 09, 2017 6:37 pm

Nyuszifül && "family"

[Helyszín: Iskola]

Felhívtak, hogy a kampány még se fog megjelenni, a megrendelő inkább másik vonalon akart elindulni, így újra fotózták az egészet, de persze, hogy mi se búslakodjunk – amiről szó se volt-, ezért behívtak egy másikra. Először kicsit vonakodtam, de aztán támadt egy ötletem arra is, ha már ott vagyok, akkor talán bevállalnak egy-két magán képet is, hiszen anyáék tuti örülnének legalább azoknak a képeknek, ha már a kampánynak biztosan nem fognak. Kötött a szerződés, meg már a pénzt is megkaptuk, így sok mindent az ellen már nem tehettem. Inkább próbáltam kivételesen előnyömre fordítani az egészet. Senki se tudott róla, még Samuel se.
Már október is pár napja tartott, miközben az ősz egyre inkább kezdett beköszönteni. Egyesek inkább az udvaron játszottak, mások a teremben maradtak, míg a lázadok kiszöktek a folyósora, amíg nem volt tanár. Persze, hogy inkább én is az utóbbiak közé tartoztam és addig nem is volt baj, amíg a nagyok el nem kezdtek minket heccelni, hogy mi úgyse tudunk lecsúszni a korláton, ami a lépcső mellett található meg. Még szép, hogy csak azért is be akartam bizonyítani, mi se vagyunk már olyan kicsik és egyébként is ne piszkáljanak minket. Az első csúszással nem is volt gond, de természetesen itt nem maradt abba az ugratás, helyette inkább kicsit feljebb másztunk. Sietve pillantottam le a „szakadékra”, majd a többiekre. Nem lesz semmi baj, csak egy kicsit magasabb. Óvatosan másztam fel a korlátra és alig, hogy elindultam egy idióta futott lefelé a lépcsőn a társa elől, ahogyan menekült. Thiffanyt kikerülte, de ennek az lett a következménye, hogy engem meglökött. Kibillentem az egyensúlyomból, a kezemmel pedig elengedtem a korlátott.
- Thiiiffff – de a nevét már nem tudtam befejezni, csak egy sikításba torkollott, ahogyan zuhanni kezdtem. Hirtelen úgy éreztem, hogy sose fogok talajt fogni, hogy örökké zuhanni fogok, miért nincs itt apa, hogy elkapjon, amikor leestem majdnem a mászókáról a játszótéren? Aztán hirtelen erős fájdalom járta át a testemet. Miért nincs itt anya, hogy begyógyítsa a sebeket? Most miért ilyen hideg minden? Miért fáj szinte minden porcikám? Sötét van, túlzottan is sötét. Fázom, vagy talán még se? Ki akarom nyitni a szememet, de nem megy.
- Rosie! Rosie, hallasz? – hallom meg a nevemet, de mozdulni nem tudok, mintha csak a sötétségbe rekedtem volna, miközben a testem minden porcikája fáj. A hangok egyre inkább elhalnak, kíváncsian pillantok körbe. Hol vagyok? Anya? Apa? De csak némaság vesz körbe és sötétség. Hirtelen nem érzem, hogy fájna bármi is, de nem is hallok semmit se, mintha csak a világ megszűnt volna létezni itt. Fura ez a sötétség, hiszen mindig is féltem tőle, de ez mégis egy fajta békességet hordozna magában. Gondolatok megszűntek létezni, mintha szép lassan minden megszűnne, ahogyan lekuporodom és álomba szenderülnék, hiszen hirtelen olyan fáradtnak érzem magam. Mintha csak hónapok óta nem aludtam volna, így egy kicsit pihenhetek, abból nem lesz baj, nem?

** két hívás egyszerre történik **

- Léonie Deschamps? – idegesen szólal meg a hang, hosszabb csörgéseket követően, hiszen ő se tudja, hogy miként közölhetné a hírt. – A lányát, Rosaliet baleset érte. Kórházba kellett szállítani, az igazgatónő már ott várja Önöket. – hadar, mert ő nem volt erre felkészülve. Sose hitte volna azt, hogy egyszer így talál rá az egyik diákra. Öntudatlanul, véresen és összetörve, mintha csak egy kegyetlen film egyik kockáját látta volna, ahol egy gyereket túlzottan bántottak. A hangzavar nagyobb lett, majd elhalt a folyóson, mintha csak megfagyott volna a levegő és egyedül a tanárok hada lett volna képes még zajt csapni, ahogyan telefonáltak a szülőket értesítve, vagy éppen a mentőket hívva. Ki ki a maga dolgát tette, miközben ott maradtak.


- Raphaël Deschamps? – szól bele egy másik ideges hang, aki nem más, mint az osztályfőnököm. Idegesen pillant össze a két tanár, akik a szülőkkel beszélnek és próbálnak válaszokat adni, de még se tudnak. Nem tudnak ők semmit se. Egyszerűen csak tanácstalanok, ahogyan a mentősök összeszedik a kis nebulót és idegesen beszélnek a kórházzal, vagy éppen egymással, hogy sietniük kell. -  A lányát, Rosiet kórházba szállítják, súlyos baleset érte. Az igazgatónő vele megy, ott tudnak beszélni vele, hogy mi történt. – hadar, ahogyan a másik is, mintha csak menekülni szeretnének a feladat alól, hogy ilyen rossz hírt kelljen közölni velük, pedig még dél sincs. Szülők ők is és tudják, vagy még se, hogy milyen érzés lehet a félelem.  

Kérdések, amelyekre nem tudnak választ adni, csak azt, hogy siessenek be a kórházba.



[Pár órával később - Kórház]

Fáradtan lép ki a műtőből az orvos, hiszen tudja, hogy mi vár rá. Reményt kellene adnia, de vajon mindig könnyű, vagy olykor nehezebb, mint hinnénk? A nővér sietve mutat a megtört és ideges szülők felé, egy kisebb sóhaj szökik ki a férfi ajkai között, majd elindul feléjük.
- A lányuk feje betört, súlyos sérülés érte, de sikerült elállítanunk a vérzést, ahogyan a karját és lábát gipszelni kellett, illetve egy-két helyen kisebb zúzódásokat szerzett. – kezd bele, de nem tudja miként kellene folytatnia, de érzi, hogy ezzel még nem lehet vége és a többi rossz hírt is szép lassan közölnie kell. Ez már egy kidolgozott taktika, mondjuk egy súlyos sérülést, majd kevésbé, majd még kevésbé annak tűnőt, hogy utána visszatérjünk az elejére és újra ez a sorrend megjelenjen. Főleg, amikor a szülők pillantását elkapja, vagy éppen azt, ahogyan a hordágyon át kitolják a műtőből a lányukat. Hirtelen úgy érzi, hogy ez most számára is túl nehéz – Erős, van benne élni akarás, de nem tudjuk még azt, hogy mekkora kár érhette az agyát. Jelenleg kómában fekszik, ha az első 24 órában nem lép fel semmi komplikáció, akkor kevesebb okunk van aggódni, de… - nyel egy nagyot, habozik. Van olyan esett, amikor ezt könnyen lehet közölni a szülőkkel? Nem, ez sose könnyű része a munkának és utálja is. Ő életeket akar menteni, nem pedig rossz híreket adni a szülőknek. – Lányuk kómában van, nem tudjuk megmondani, hogy mikor fog magához térni, de ha kicsit stabilizálódott a helyzet, akkor talán többet mondhatunk. Főleg, ha esetleg reagálni fog dolgokra olykor, de ez se biztos. Ha szeretnék, akkor segíthetek abba, hogy külön kórterembe kerüljön és vele lehessenek végig. Most nagy szüksége van arra, hogy érezze van miért küzdenie, hogy szeretik és a családja várja őt. – orvos hangja komolyan csendül, de nem könnyű neki. Ha kell, akkor válaszol kérdésekre, elmondja szép lassan azt is, hogy azért több sérülése van a lányuknak, hiszen egy emeletet, vagy még többet zuhant, de amit tudtak, azt most megtették. Nem kizárt, hogy később is szükség lesz még kisebb beavatkozásokra, de a lényeg az, hogy az első 24 óra minden gond nélkül teljen el. Megtörtséget lát, félelmet, szeretne vigasztalószavakat mondani, de megéri hiúábrándot ébreszteni bennük? Nem, mert ez nem csak rajtuk múlik, hogy a lány életben marad, hanem a betegen is, hogy mennyire fog küzdeni. Sok múlik azon, hogy feladja-e, vagy nem a kislány. Főleg, hogy tudja nem lesz szívmelengető látvány, ha megpillantják a lányukat a sok gép martalékában, vagy éppen infúzió között.

Kocka: Kóma: 27 nap || Amnézia: 2-3 nap
P.S., de fontos.: A következő 27 napban semmi reakciót nem mutatok, így ha bárki is jönne látogatóba, akkor ne írjon olyat, hogy reagáltam az érintésére, vagy a hangjára.


You're Gonna Be OK ■ ■ Remélem jó lesz. doboz  ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets

45
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Okt. 10, 2017 5:52 pm

Rosie && Raph

Azt hinné az ember, hogy idővel könnyebb lesz, de nem. Tudom, hogy csak tegnap történt a baleset, ez nem nagy idő, mégis... mint ha valami félelmetes sebességgel vánszorognának a percek. Ma csak azért mentem be dolgozni, mert az orvosok szerint az első huszonnégy órában úgy sem lehetünk mellette, akármennyire is szeretnénk – jobb híján hát bementem az állatkertbe, de csak azért, hogy elintézzem a dolgaimat az előttünk álló időszakra... Vagy előttem álló?
Akárhogy is, lehet, hogy válunk, de attól még kettőnk lánya Rosie, az is marad örökre, ettől függetlenül félelmetes arra gondolni, hogy mi vár ránk... Tudom, hogy Rosie mennyire nem akarta, hogy elváljunk, de őszintén szólva, ha a dolgok a lehető legrosszabb fordulatot vennék - amire akármilyen kegyetlen gondolni, mégis túlságosan is egyszerű, látva, milyen törékenyen fekszik a kórházi gépek között – nem hiszem, hogy utána képes lennék egy légtérben tartózkodni az anyjával.
Amint lehetett, jöttem ma is, ahogy valószínűleg az elkövetkező napokban is jönni fogok, minden nap... még akkor is, ha hiába. Hiába faggattam az orvosokat, még mindig nem tudtak semmi pontosat mondani annak kapcsán, hogy mikor fog felébredni, vagy arra, fel fog-e egyáltalán valaha? És ha igen, mire emlékszik majd a történtekből? Vagy mennyire lesznek maradandóak a sérülései? A gerince csodával határos módon nem tört el, az már most biztosra vehető, de elég csekély vígasz a megannyi „de” között.
Szinte még mindig képtelen vagyok elhinni, felfogni, hogy ez történt vele... velünk. És mégis, ahogy az ágya mellett ülve a gépek pittyegését hallgatom, vagy az infúzió cseppjeit számolgatom, ideje lenne már. Biztosra veszem, hogy hamarosan Léonie is itt lesz, olyannyira, mint hogy reggel felkel, vagy épp este lenyugszik a nap, a kérdés csak az, hogy hány percen belül esik be? Azt tudom tükör nélkül is, hogy mennyire siralmas látványt nyújthatok, de nem meglepő azok után, hogy szinte egész éjszaka álmatlanul forgolódtam... Vajon nála is hasonló a helyzet? Milyen lehetett úgy egyedül maradnia az új lakásában, hogy a válás óta Rosie még így is több időt töltött nála, mint nálam?
Magam sem tudom, mikor éreztem magam ennyire fáradtnak... vagy éppen a jövőt ennyire bizonytalannak, mert bár a válás is sok fejfájást okozott, de Rosie balesete... ha mondhatok ilyet, minden eddigi eltörpül mellette. Az érzés mellett, hogy az egyik szerettedet csak a gépek tartják életben, és semmi sem biztos... Pláne, ha az a valaki az egyetlen lányod.
Miért pont ő? Nem mint ha másnak kívánnék ilyen sorsot, de ha tehetném, mégis gondolkozás nélkül cserélnék vele. Hisz még olyan fiatal... alig tapasztalt meg valamit az élettől, és egyszerűen túl kegyetlen a sorstól, hogy pont egy ilyen fiatal élet végére tegyen pontot. Már szóltam a szüleimnek és a nővéremnek is arról, hogy mi történt, tudjanak róla, ám innen hogyan tovább? Szeretnék reménykedni, hinni abban, hogy ennek az egésznek jó vége, lesz, mégis, időről időre befurakodnak a legsötétebb gondolatok is a fejembe... ahogy a rosszabbnál rosszabb kimenetelű jövőképek között is próbálok abba kapaszkodni, hogy legalább még életben van. Ettől rosszabb már nem történhet vele... és mégis, ez is megtörtént. Miért?

■ ■  Sleep, sweety 2. nap ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets

293
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


Szeretettel Samuel Cloud tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Okt. 10, 2017 6:39 pm



Brother & Sister

Mikor meghallottam mi is történt Rosie-vel… egy világ omlott össze bennem. Az okokat nem tudtam, először azt hittem, ez a tervének a része, akkor baromi mérges lennék rá… de nem az volt. Baleset volt csupán, lezúdult a mélybe… amikor mondták… le kellett hogy üljek. És ezt még apának is hallani…és most ott van bent nála…kitudja miket élhet meg Léonival.
Az első nap nem mentem be…csak fel alá járkáltam a szobámba, olykor bementem a  lány szobájába is, megemeltem és magamhoz öleltem az egyik plüssét. Úgy ücsörögtem az ágya szélén és rá gondoltam…
Látnom kell, eddig eljutottam… de nem bírom a kórházakat, ez meg most ebben a helyzetben mit sem számított. Csak az, hogy a húgom, féltestvérség ide, vagy oda, hogy ő jól legyen… ez nem volt benne a terveinek részében. Ezt még ő sem akarta. Ennyire tönkre tenni minket. A szüleit.  Ugye nem?
Végül a harmadik napon voltam csak képes erőt venni magamon és bemenni a kórházba, a recepción érdeklődtem a hollétéről, apát és a családot nem akartam ezzel zaklatni… A család barátjaként jelentettem be magam, másként nem igazán tudtam bemenni, nyilván apa mondta, hogy nincs másik gyermeke, tehát Rosie-nak sincs testvére, ekkora helyzetnél én is elfelejteném a második gyerekem.
A kórterem előtt senki sem volt, nyilván kávéznak, vagy ledőltek pihenni, én viszont bementem hozzá. A látvány sokkolt, az ajtóban ragadtam. Csak rákellett néznem a csövekre, a pityegő gépekre és sírhatnékom támadt. De a húgom. Beljebb sétáltam, az arcára pillantottam, megnyaltam az ajkam, majd óvatosan megfogtam a kezét.
- Szia Rosie… - elhalt a hangom egy pillanatra. Nem találtam a szavakat. Fogalmam sincs, mit kell egy ilyen helyzetben tenni...kómában van.
- Mondtad múltkor… emlékszel még, amikor mondtad, hogy kistestvért akartál mindig is? - elmosolyodva pillantottam a kezéről újra az arcára.
- Emlékszel a fogadott testvér esküre? Az mennyire él akkor, ha épp nemrég derült ki kettőnkről, hogy vérbeli a kötelékünk? - megremeg a hangom, nyeltem egyet, majd közel hajoltam kis kezéhez, egy hosszú csókot nyomtam le rá.
- Ne hagyj cserben, oké? Szükségem van rád. - töröltem le szabad kezemmel a könnyeimet, miközben felegyenesedtem, majd kihátráltam a szobából. Mára ennyi voltam Rosie…ne haragudj, oké? Holnap...megint jövök, megígérem, itt leszek. Tényleg!



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets

88
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Cohl Mohr
● ● karakter arca :


Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás Re: Hármas számú kórterem ••

Tell me your secrets


Hármas számú kórterem
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-