Hármas számú kórterem
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 2:00 am ✥
✥ Today at 1:00 am ✥
✥ Today at 12:17 am ✥
✥ Yesterday at 10:32 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
✥ Yesterday at 8:20 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Hármas számú kórterem



✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Hármas számú kórterem •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:57 pm

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sebastien Ellwode tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Aug. 13, 2017 8:06 pm


Seb && Mae

Tényleg nehéz elhinnem, hogy ez most megtörténik. Mégiscsak volt annyi bátorságom, hogy feltegyem neki a kérdést. De...ami a legmeglepőbb, hogy igen lett a válasza. Mindazok után amiken keresztülmentünk, mindazok után, hogy felad mindent értem, igent mond. Hát kívánhatnék csodálatosabb nőt magam mellé? Boldogan ölelem őt magamhoz és átengedem magam annak a hatalmas boldogságnak amit ő okozott. Végre tervezhetjük együtt a jövőt, nincsenek többé kimondatlan kérdések, kérések vagy éppen álmok. Csak mi ketten létezünk, egy újjászületett és erősebb kapcsolatban. Ez pedig minden bizonytalanság ellenére boldogsággal és erővel tölt el. Anyám ki fog ugrani a bőréből, ha hazaérve bejelentem majd neki a nagy hírt. Már egy ideje azzal tömi a fejem, hogy vegyem el Maet, bizonyítsam a szerelmem és egyébként is, örülni egy fiú unokának.
A forróság lassan elviselhetetlen, érzem ahogy egyre csak melegedik az autó, ráadásul még a forgalom is beállt. Nem kétséges, hamarabb kellett volna elindulnunk, ha így folytatódik akkor bizony lekéssük a vonatot és várnunk kell még két órát a következőre. Ahhoz pedig most nem igazán lenne kedvem, minél hamarabb haza akarok érni, hogy megünnepelhessem végre ezt a gyönyörű pillanatot. Csak ő és én. Letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról és kissé aggodalmas pillantásokat vetek az előttünk kígyózó autósorra. Maelys sikítása rángat vissza a valóságba, ijedten fordulok felé és támogatóan simítok végig a hátán.
- Mi történik? Mi a baj? persze, hogy aggódom. Soha nem láttam még őt ennyire szenvedni, szívem vadabbul zakatol a mellkasomban és lassan eluralkodik rajtam a kétségbeesés és tehetetlenség. Mi a fene folyik itt? Mi történik a szépségemmel? A taxis szinte ugyanabban a pillanatban húz félre ahogy Mae felsikít. Nagyon úgy tűnik, hogy félti az autóját, vagy az állását. Esetleg mindkettőt. Ahogy lefékezünk a járgánnyal, azonnal kipattanok belőle és sietek kedvesem mellé, hogy támogathassam őt. Kétségbeesett pillantásokat küldök felé, igyekszem támogatni őt. Észre kellett volna vennem, hogy valami baja van, hogy nem úgy viselkedik mint szokott, vagy azt, hogy sápadt. Miért nem mondd el nekem soha semmit? Miért várja el, hogy kitaláljam mi az bántja?
- Tarts ki kicsim. Hívom a mentőket. suttogom a fülébe és máris tárcsázom a hívószámot. Gyorsan hadarom el a recepciós hölgynek a problémámat, de közben egyetlen másodpercig sem mozdulok el mellőle. Hallom ahogy saját hangom remeg, zavartan és össze-vissza magyarázok. Úgy érzem, hogy az a maradék francia tudásom is elhagyott ami volt.
- Hamarosan itt vannak. Tarts ki addig. suttogom és húzom közelebb magamhoz. Éreznie kell, hogy itt vagyok neki, egy másodpercig sem engedem el.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el a hívás és szirénázva megérkező mentősök között. Aggódva engedem el kedvesem, hogy szakszerű ellátásban részesülhessen és a mentősök dolgozni tudjanak.
- Van valami allergiája a kisasszonynak? Van sejtése, hogy mi okozhatta neki a rosszullétet? Volt ilyenre példa korábban is?
- Nincs allergiája. És nem én vagyok az orvos, honnan a fenéből kellene tudjam,hogy mi okozta a rosszullétet? Azért hívtam ki, hogy önök mondják meg. Mi a faszomat várnak tőlem?
- Uram...ha nem nyugszik le, akkor nem fogjuk engedni, hogy elkísérje őt a kórházba. Tehát még egyszer. Volt azelőtt még ilyen rohama? Igaza van. Muszáj lenyugodnom, nem engedhetem, hogy pont most törjön elő belőlem az állat. Szüksége van rám.
- Elnézést. Nem....soha nem volt még azelőtt ilyen rohama. Sőt...én igazából betegnek sem láttam még őt igazán. Nagyon erős nő. Minden rendben lesz igaz?
- Mindent megteszünk amit tudunk. Persze, gondolom mindenkinek mindig ezt mondják. Figyelem ahogy betaszítják a mentőautóba és már pattanok is utána, megfogom a kezét és halkan suttogok a füleibe.
- Minden rendben lesz kicsim. Megígérem.

Idegesen ülök a váróteremben, ahonnan már nem engedtek tovább. Maelyst elvitték a vizsgálóba, nekem pedig itt kell maradnom. Rémesen lassan telik az idő. Minden percben az órára sandítok. Mi történt vele? Miért tart ennyi ideig? Rosszul vagyok ha csak arra gondolok, hogy valami komoly baja van. Nem akarom. Az én hibám, annyira el voltam foglalva magammal, hogy észre sem vettem, hogy szenved. Látnom kellett volna rajta, hogy nincs rendben. El kellett volna mondania.
- Mr. Ellwode. Bemehet hozzá. A 3-as teremben fekszik. Néhány perc múlva a doktor úr is ott van önökkel. se szó se beszéd rohanok abba az irányba amerre a recepciós mutatott és berontok az említett kórterembe. Odarohanok az ágya mellé és magamhoz szorítom törékeny kacsóját.
- Nagyon sajnálom szépségem. Az én hibám...hogy érzed magad? Én... nem tudom befejezni a mondatot, mert egy őszülő fehér köpenyt viselő férfi lép oda hozzánk.
- Jól van?
- Jól vannak. A hölgy meg a baba is...a terhesség ezen korai szakaszában sajnos elég gyakran előfordul a vetélés...de még idejében sikerült stabilizálnunk az állapotát. A világ hirtelen forog kezd velem, és egyfolytában csak a doktor szavai ismétlődnek a fejemben. Baba. Terhesség. Vetélés?
- Elnézést? Milyen baba? Milyen terhesség? Az nem lehet...
■ ■ ■ ■kicsit megszaladt a kezem Embarassed ■ ■credit



I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
Civilek
Tell me your secrets
73
● ● Posztok száma :
Chris Hemsworth
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Aug. 13, 2017 8:51 pm


Seb && Mae
Nem tudok válaszolni, pedig szeretnék, de akkor se megy, inkább csak egy újabb fájdalmas sikítás hagyja el az ajkaimat, hiszen nagyon is fáj, mintha belülről nyúznának, vagy valami olyasmi. Igazából nem tudom, hogy mihez kellene ezt az érzést hasonlítani, de egyre inkább érzem, hogy tévedtem és ez biztosan nem amiatt van, mert rosszat ettem, ennek más miatt kell történnie, de mégis mi van velem? Érzem, ahogyan újabb hányinger kíséretében szép lassan a reggelinek búcsút mondhatok és az is a fűben landol. Az emberek elkerülnek minket, látom azt, hogy valaki jönne és segítene, de hallva, ahogyan Seb is beszél a telefonban inkább meggondolja magát. Végül a taxis jön oda, hogy egy kis vizet adjon. Ez legalább rendes tőle. Iszom pár kortyot, de úgy érzem, hogy ettől csak rosszabb lesz, így erőm sincs ellenkezni az ellen, hogy ne hívjon mentőket, majd elmúlik. Elmúlik, ha már sírba vitt ez a fájdalom, legalábbis úgy érzem.
- Nem…. nem lesz semmi baj, ne aggódj…. – nyöszörgöm két fájdalomhullám között Sebnek, de egyre inkább úgy érzem, hogy el fogom veszíteni az eszméletemet. Fájt, mintha minden porcikámat nyúztak volna és a többi dolog se segített igazán. Éreztem, hogy mintha valami belém szúrtak volna, míg végül el nem jött a boldog tudatlanság.


Vizsgálatok már tartottak, már éppen az utolsónak a végén voltunk, amikor is kezdtem hallani a gépek csipogását, majd pedig szép lassan hozzászoktam újra a fényekhez. Egy kedves nővér pislantott rám és próbált megnyugtatni, hogy nincs semmi baj. Azt is elmondta, hogy merre vagyok és mi történt, utána pedig az infúziót nézte meg, majd megigazította az ágyneműt, hogy utána magamra hagyjon. Hol van Seb? És mi történt? Miért nem mondta el, hogy mi a baj?
- Kábán, de most jobb… - suttogom alig hallhatóan, hiszen még nem teljesen jöttem ki én se a szerek hatása alól, majd óvatosan megrázom a fejemet, hiszen nem ő tehet róla. Én nem mondta el, hogy rosszul érzem magam, mert azt hittem csak gyomorrontásom van, vagy napszúrást kaptam a városban mászkálás közben, de arra álmaimban se gondoltam volna, ami következett.
-Baba? Milyen babáról beszél? Én nem várok semmilyen babát se… - szólaltam meg eléggé sokkos állapotban, mert nem. Nem lehetek anya, én? Én biztosan nem! Egyszerűen az képtelenség. Nem lennék jó anya és még fiatal is vagyok. – Biztosan összekeverte valakivel a leleteimet, csak elrontottam a gyomromat és semmi több. Vagy maximum vesekövem van és ezért fáj, de az nem lehet!! – túrok idegesen a hajamba, majd sietve mozdulok, mire felszisszenek kicsit, így inkább vissza is dőlök az ágyba. Ez tuti valami rossz vicc.
-  Nem kevertük el a leleteit, tényleg babájuk lesz, viszont sok mindent meg kell még beszélnem Önökkel, mert fennáll a veszélye annak, hogy elveszítse a babát az elkövetkező időszakban. Adok maguknak egy kis időt, hogy megemésszék a dolgokat, aztán majd újra beszélünk. Elsőként Önnel beszélnék majd uram, rendben? – kérdezi meg az orvos, majd egy nővér sietve fut be, hogy valahova elhívja az orvost, mire sietve távozik.
- Énn… én sajnálom… - mondom könnyes íriszeikkel, hiszen azt hiszem a mai napban bőven akadt meglepetés, majd az ujjamon pihenő gyűrűre siklik a pillantásom, majd a kezem a hasamra, de még mindig nem akarom elhinni azt, hogy babát várnék, vagy azt, hogy ha már megtörtént, akkor igazából még semmi se biztos, mert elvetélhetek…

■ ■ Csak mert ez szólt írás közben. ■ ■ Remélem tetszeni fog. edi   ■ ■credit


You put a smile on my face. I want that for everymorning
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
97
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sebastien Ellwode tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Aug. 15, 2017 8:36 pm


Seb && Mae

Forog velem a világ. Le kell ülnöm az ágy mellett pihenő székre, mert úgy érzem bármelyik pillanatban elhagyhatja a lábaimat az erő. Erre nem voltam felkészülve. Aggódtam Maelys miatt természetesen, ahogy most is féltem őt....de én....azt hittem, hogy ételmérgezése van vagy valami. De az, hogy terhes...hogy gyereke lesz. Hogy nekünk lesz gyerekünk az ebben a pillanatban még felfoghatatlan. Nem lehetek apa. Nem most....és nem így. Nem ilyen hirtelen, tervezés nélkül. Túl sok ez nekem egyszerre. Mintha csak egy rossz álomba lennék, minél hamarabb fel akarok ébredni. Különben is...milyen apa lenne belőlem? Belőlem, aki fél a változásoktól, aki nem tudja még mit is kezdjen az életével...akinek annyi terve van a jövőre nézve...amiben egyenlőre még nem szerepel egy gyerek. Még csak most kértem meg Mae kezét...még csak most szántam rá magam arra, hogy változtassak a kapcsolatunkon. Nekem ez túl gyors...túl felfoghatatlan. Arcom elfehéredik és tágra nyílt szemekkel nézek hol a doktornőre, hol pedig kedvesemre.
- Ez....ez biztos? kérdezem, de választ már nem kapok, mert a fehér köpenyes kisétál az ajtón. Próbálom összerakni a fejemben a történteket, visszaemlékezni minden apró részletre. Észre kellett volna vennem....látnom kellett volna, hogy valami nem stimmel. Hogy nem érzi jól magát.
- Baba... formálom ajkaimmal a szót, miközben hosszú percek óta először rápillantok a lányra. Megfogom a kezét és apró puszit nyomok az ujjaira.
- Túl leszünk ezen is....megoldjuk...majd együtt... nem tudom kimondani az "elvetetjük" szót.  Ennyire szívtelen és könyörtelen még én sem vagyok. Elhamarkodni sem akarom a döntést, semmi olyat nem akarok tenni, amit esetleg később megbánnék...vagy amivel őt bántanám meg. Nem fogok helyette dönteni...nem lehetek önző. Most nem. Hiszen, ő mindent feladott volna értem, hátrahagyta volna az álmait. Próbálom leolvasni arcáról, hogy mit gondolhat, mit érezhet, mi járhat a fejében, mi játszódhat le ebben a  pillanatban benne. Szeretnék teljes vállszélességgel kiállni mellette, támogatni bárhogyan is dönt.
- Most mihez kezdünk? Mi lesz velünk? Vele? érintem meg óvatosan a hasát, de néhány másodpercnél tovább nem bírom rajta tartani a kezem. Üvölteni akarok, törni és zúzni, ki kiáltani a szélbe a kétségbeesésem és a félelmem.
- Mi történik velünk Maelys? nem akarom, hogy azt higgye elmenekülök, vagy, hogy őt hibáztatom. Csak szeretném látni a fényt az alagút végén, a kiutat a kétségbeesésből. Pillantásom tovasiklik rajta, a fehér falat pásztázom tekintetemmel. Meg szeretném nyugtatni, biztatni, de nem találom a szavakat. Az ujjaival játszadozom némán...arra várva, hogy végre felébredjek. Hogy visszajöjjön a doktor és elmondja, hogy tévedett. Hogy szó sincs semmilyen gyerekről, hogy Mae is rendben van és hazamehetünk.
- Jól érzed magad? Mire gondolsz? Mi jár a fejedben? Nem tudom... el tudsz képzelni engem mint apát? El tudod képzelni magadat, mint édesanyát? Minket mint felelősségteljes szülőket? Az egész hátralévő fiatalságunkat elkötelezve egy kisbaba irányába? Attól félek, hogy a leendő gyerekem majd nem fog tisztelni, rossz útra térhet, mi van nem fogja szeretni az apját? Mi van akkor, ha gyűlölni fog? Ha az egész élete abból fog állni, hogy harcoljon az apjával? Én nem lennék képes folyton háborúzni a saját véremmel. Belegondolni abba, hogy egy új élet növekszik, a szerelmünk gyümölcse, egy apró kislány, vagy egy erős kisfiú...egyszerre ijeszt meg és tölt el büszkeséggel. Egy csillogó szemű kislány, olyan szép és ragyogó mint az édesanyja, akaratos, és vakmerő. Tehetséges és boldog. Vagy....vagy egy erős kisfiú, aki majd egyszer a nyomdokaimba szeretne lépni, akinek én lehetnék a példaképes és a legjobb barátja is. Lehunyom a szemem. Nem szabad ilyenekre gondolnom, erősnek kell maradnom, hogy támogathassam szerelmem bárhogy is dönt.
■ ■ ■ ■bocsi, fos lett Embarassed ■ ■credit



I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
Civilek
Tell me your secrets
73
● ● Posztok száma :
Chris Hemsworth
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Aug. 21, 2017 9:17 am


Seb && Mae
Aggódva pillantok Seb-re, hiszen pontosan sejtem azt, hogy ez azt jelenti, hogy én nem fogok tudni utazni. Hogy valami baj van, hogy nincs mindenrendben és elveszíthetem… Magam sem tudom, hogy mit szeretnék, hogy örülök-e ennek a hírnek, vagy nem. Talán mind a kettő egyszerre, de sose hittem volna, hogy ennyire korán be fog köszönteni a dolog és mellé tudom azt is, hogy megannyi álmomról le kell majd mondanom. Ugyanakkor azt is tudom, hogy bármiként is dönt majd Seb, akkor se lennék képes megölni a teremtést. Még abban se vagyok biztos, hogy könnyedén viselném-e azt, ha elvetélnék és úgy tűnne el ez az aprócska csoda, mert az…. Nem terveztük és annyi káosz van az életünkben, hogy…
Nem húzom el a kezemet, elmosolyodom haloványan, amikor apró csókokkal halmozza el az ujjaimat, de nem tudok mit mondani, ahogyan azt se, hogy nem lesz semmi baj se. Emiatt voltam már napok óta rosszul? Vajon, ha hamarabb rájövök, akkor most nem lenne veszélyben? Vagy már akkor is abban volt?
- Megoldjuk? Mégis hogyan akarod megoldani? Én nem utazhatok, de te menni akarsz! – csúszik ki ajkaim között, mert én tényleg nem látom azt, hogy ezt mégis miként lehetne megoldani. Nem, erre nincs épeszű magyarázat és egyre inkább kétségbeesem. Anyát akarnám, de még se lehet itt velem, egyedül kell megbirkóznom ezzel, vagyis Seb-el, de akkor is túl ijesztő és zavaros az egész.
Kérdései fájnak, pedig lehet nem kellene, de leginkább talán az fáj, hogy a kezét se bírja a hasamon tartani. Ott, ahol elméletileg a szerelmünk gyümölcse növekszik. Mert ő az, nem? Az elmúlt napok arra szolgáltak, hogy rájöttük még inkább arra, hogy szeretjük egymást és nem tudjuk elviselni a másik nélkül az életet, legalábbis nem akarjuk.
- Nem tudom mi lesz… - vallom be és óvatosan pillantok rá, majd a kezem hasamra siklik, a pillantásom is oda téved. Nagyot nyelek és haloványan elmosolyodom. – Megtartom, bárhogyan is döntesz. Nem kötelezhetlek semmire se, még akkor se, ha nem olyan régen azt kérdezted, hogy hozzád mennék-e. – keresem meg végül ismét ő a pillantásommal és érezheti, ha nem akar maradni, akkor nem kell maradnia. Egyedül is meg fogok állni a lábamon. Sok mindent veszítettem már el életemben, de azt tudom, hogy egy babát sose lennék képes, még akkor se, ha az álmaim most törtek derékba, mert ezek után biztosan nem táncolhatok majd jó darabig. Utána meg talán már túl vén is leszek ahhoz, hogy befussak.
Amikor meghallom az aggodalmait, akkor elhúzom aprócska kezemet a kezéből és arcára siklik a kezem. – Jobb apja nem is lehetne a gyermekemnek, mint te. Fiatalok vagyunk, akik hibáznak, de olyanok is, akik tudják, hogy milyen érzés nem éppen békés családban felnőni, akik ismerik a szeretet erejét és tudják, hogy milyen szülők nem akarnak sose lenni. – próbálom őt megnyugtatni és talán kicsit magamat is, majd megrázom a fejemet. – Nem, nem tudom, hogy jó anya leszek-e. Talán sose leszek az, de veled kapcsolatban is azt hittem, hogy nem érdemellek meg és mégis velem maradtál. Félünk, de legtöbbször tévedünk magunkkal kapcsolatban. Minden rendben lesz. – pillantok rá komolyan, majd picit közelebb hajolok és egy puszit nyomok a homlokára, majd ha engedi, akkor odabújok amennyire lehetséges ez a jelenlegi helyzetet tekintve. Szükségem van rá, túlzottan is. Szeretem őt, de ha menni szeretne, akkor is elengedném bármennyire is fájna. Egyikünk se kérte a gyermeket, de ő jött magától és talán pontosan így kellett lennie. Ennek kellett történnie.

■ ■ Csak mert ez szólt írás közben. ■ ■ Remélem tetszeni fog. edi   ■ ■credit


You put a smile on my face. I want that for everymorning
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
97
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sebastien Ellwode tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Aug. 27, 2017 2:37 pm


Seb && Mae

Nem szabadna engednem, hogy a félelem és bizonytalanság uralkodjon rajtam, hiszen az én kisegérkémnek szüksége van rám. Teljességgel felfoghatatlan mindez, nem csak maga a terhesség, hanem a tudat is, hogy majdnem elveszítettük. Azt hiszem én még túllépnék rajta valahogy, főleg, hogy igazából még fel sem fogtam mi történt, de Maelys nem lenne többé önmaga. Olyan kis érzékeny, szinte biztos vagyok benne, hogy nem tudná elviselni, ha valami katasztrófa történne a babával. Szerettem volna gyereket, nem zárkóztam el soha a családalapítás gondolatától, de nem ilyen hirtelen, elkészületlenül. Pont most, amikor hosszú idő óta először tényleg jól mentek a dolgaink...boldogságban. És igent mondott. Az egyik meglepetésből még fel sem ébredtem és máris letaglózott a második. Lehunyom a szemem, hogy nyugalmat erőltessek magamra, most az a legfontosabb, hogy megmutassam neki számíthat rám, bármilyen helyzetben és nem csak akkor amikor minden tökéletesen működik. Ő feladta volna értem az álmait...
Kisimítok egy kósza tincset a hajából mielőtt bármit is mondanék neki. Igazából fogalmam sincs hogyan oldjuk meg, mit csinálunk, mit kellene csinálnunk. Bárcsak egy picit jobban láthatnám, hogy mi vár majd ránk...bárcsak meg tudnám nyugtatni, biztosítani arról, hogy nem lesz baj, hiszen amíg itt vagyunk egymásnak nem is lehet.
- Nem tudom. bukik ki végül belőlem ez a teljes elkeseredettséget sugalló szó. - Bárcsak tudnám, de igazából fogalmam sincs arról, hogy mi lesz. Erre nem számítottam, nem készültem fel rá, a váratlan dolgok kezelései pedig nem tartoznak az erősségeim közé. Szavai még sokáig ismétlődnek a gondolataim között. Tekintetemmel őt méregetem, az arcát, hasán nyugvó kezét, a gyűrűt amit nemrég adtam neki. Ennél elcseszettebb nem is lehetne ez a szituáció...miért pont most....és miért ennyire szerencsétlen körülmények között? Nem akarom, hogy bármi bántódása essen, sem Mae-nek sem pedig a szíve alatt növekvő magzatnak.
- Nem akarom, hogy olyan döntést hozz amit később megbánnál. Ha...ha...úgy érzed, hogy meg szeretnéd tartani...akkor itt vagyok. Nem tudom hogyan, de nem foglak magadra hagyni. hajolok közelebb, hogy apró de annál édesebb csókot nyomjak az ajkaira. Megragadom az arcomat végigsimító kezét és összekulcsolom az ujjainkat, majd az ölemben pihentetem kezeinket. Szavai mosolyt csalnak az arcomra, még a legrosszabb pillanatokban is tudja, hogy mit kell mondani nekem, tudja, hogy éppen mire van szükségem, mit szeretnék hallani vagy éppen mi kell ahhoz, hogy megnyugodjak. Túlságosan jól ismer. Végighallgatom minden egyes szavát, nem vágok közbe, csak azután szólalok meg egy sóhaj kíséretében miután befejezte a mondandóját.
- Kevés dologban vagyok biztos, de abban sosem kételkedtem, hogy veled akarok lenni. Nem azért harcoltam a kapcsolatunkért, nem azért jöttem el egészen idáig, hogy most hátat fordítsak neked. Félek, nem tudom hogyan fogunk boldogulni, de abban biztos vagyok, hogy nem hagylak el. Az a gyűrű egy ígéret erre. Ahányszor csak ránézel jusson eszedbe. Nem tudnék megbirkózni a lelkiismeretemmel, ha egy ilyen helyzetben magára hagynám. Nem tudnék belenézni a tükörbe azzal a tudattal, hogy magára hagytam Őt és a meg nem született gyermekem. Magamhoz ölelem ahogy közelebb bújik hozzám, és csendben simogatom a hátát. Remélem tudja, hogy számíthat rám.
- Khm..elnézést. Van egy percük? Szeretnék beszélni önökkel. lép be az ajtón az orvos és közelebb araszol hozzánk.
- Három hónapos nyugalmat kell elrendelnem önnek kisasszony. Nem stresszelhet, nem dolgozhat, nem utazhat...semmi megterhelő feladatot nem végezhet, ha azt szeretné, hogy a gyerek túlélje. Három hónapos ágynyugalom. A tágabb értelmében, természetesen mozoghat, de nagyon figyelni kell arra, hogy mit csinál, mit eszik és tulajdonképpen mindenre. A következő 3 hónap kritikus időszak. Ne felejtsék el, hogy a legapróbb dolog is elősegítheti a vetélést. Azt tanácsolom, hogy menjenek haza, és a minimálisra csökkentsék a külvilággal való érintkezést. Van kérdés?
A hideg futkos a hátamon ahogy hallgatom a doki szavait. Menjünk haza? De mégis hova? Nincs otthonunk...tényleg egy hotelben akarunk gyereket nevelni?
- Meddig kell bent maradnia? nézek rá a doktorra, de közben nem engedem el kedvesem egy másodpercre sem.
■ ■ ■ ■imádlak love ■ ■credit



I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
Civilek
Tell me your secrets
73
● ● Posztok száma :
Chris Hemsworth
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Aug. 27, 2017 3:40 pm


Seb && Mae
- Hazamész? – teszem fel a legfontosabb kérdést, miközben őt fürkészem. Elhiszem, hogy ő se tudja, hogy mi legyen, vagy mit kéne csinálni, de ő menni akart vissza Londonba. Vajon képes lesz így is visszamenni? Még akkor is, ha csak pár napról van szó, hogy elrendezze a dolgokat? Nem akarok egyedül maradni, de az öcsémet még se kérhetném meg arra, hogy töltsön velem pár napot, mert mi van akkor, ha újabb baj történik és telefonálni se tudok? Nem, ebbe belegondolni se tudok, ahogyan abba se, hogy talán ez a tény mindent megváltoztat, hogy inkább Sebastien is elmenekül és hátat fordít ennek az egésznek. Manapság nem ritka az ilyen, de utánam jött, így ebbe se akarok belegondolni. Biztosan nem fog elfutni.
- Sose lennék képes ártani egy ártatlan személynek, mármint még akkor se, ha még csak magzat, így ez a végső döntésem. Akkor is ha túl kockázatos. – jelentem ki eléggé határozottan, ami még engem is meglep. Félek, reszketek legbelül, de valójában mégis érzem, hogy tényleg így gondolom. Nem fogom elvetetni, hanem vigyázni fogok rá és aggódni, mert úgy érzem ez a helyes, még akkor se, ha igazából azt se tudom, hogy mi fog történni pár óra múlva, vagy miként is lehetnék jó szülő. – Nem tudod, hogy hogyan? Szeretsz Sebastien? – kérdezem meg kíváncsian, még akkor is, ha tudom rá a választ, amennyiben pedig megkapom azt, akkor folytatom tovább. – Nos, pontosan így fogsz helytállni, ahogyan engem szeretsz, úgy őt is szeretni fogod. Jönni fog magától és csak arra kapsz észbe, hogy mennyire is aggódsz érte, pedig még a kezedben se tartottad őt. – mondom neki kicsit megenyhülve, mert nem csak ő volt az a fél, aki hirtelen kiborult, de igyekeztem magamat tartani. Pedig legszívesebben sírtam voltam és világgá mentem volna, hogy ez tényleg velem történik meg. Mert ha jól következtetek, akkor jó darabig sok mindenről le kell mondanom. Én pedig sose voltam olyan, aki képes ágyban feküdni egész nap, csak tévedjek, kérlek…
- Szeretlek, remélem tudod. – mondom neki teljesen őszintén, hogy egy apró csókkal ajándékozzam meg, miközben odabújok hozzá. Szükségem van rá, még akkor is, ha szeretem magam erősnek mutatni és olyannak, akinek senkire sincs szüksége. – Van félretett pénzem nekem is, abból is tudunk gazdálkodni, meg majd itt is feltaláljuk magunkat. Neked is tetszett a város, minden rendben lesz, ha nem is könnyedén, de úgy lesz. – próbálom megnyugtatni egyszerre őt és magamat is. Nem tudom, hogy mennyire jön be, de ha legalább ő neki sikerül még inkább megnyugodnia, akkor fél siker. A beszélgetésünket pedig az orvos zavarja meg, kár lenne tagadni, hogy örömmel fogadom amit hallok, de nem is tudom, hogy mi is sokkol valójában jobban. Az, hogy ágyba kényszerülők az első három hónapra biztosan, vagy inkább az, hogy ennyire életveszélyben van a babánk élete. Még erre se lennék jó, hogy kihordjak egy babát? Ez lenne a büntetésem, amiért részben a fivérem miattam halt meg?
- Körülbelül egy vagy két óra, meg kellene várni, hogy az infúzió kiürüljön, de utána mehetnek. Ha gondolják, akkor az egyik nővér adhat ezzel kapcsolatos olvasnivalókat, de tényleg jobb lesz, ha a kisasszony pihenni fog főként. – mondja az orvos komolyan, majd azzal a lendülettel távozik is, mire én csak visszafekszem az ágyra és magzatpózba húzom össze magamat, miközben a könnyeim elerednek. Nem tudom magamban tartani, egyszerűen nem megy.
- Sajnálom, sajnálom, hogy ennyi gondod van velem és még erre is képtelen vagyok… - motyogom sírva, miközben nem nézek rá, hiszen hátat fordítottam neki. Tényleg jobbat is találhatna, nem olyat, aki bármelyik pillanatban akár elveszítheti a fiát vagy a lányát. A lehető legapróbbra próbálom összehúzni magam, miközben a könnyeim egyre inkább csorognak végig az arcomon eláztatva így a párnát.

■ ■ Csak mert ez szólt írás közben. ■ ■ Én is téged. love   ■ ■credit


You put a smile on my face. I want that for everymorning
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
97
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sebastien Ellwode tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Aug. 28, 2017 11:42 am


Seb && Mae

- Nem. Nem hagylak itt. Most biztosan nem. vágom rá szinte azonnal a választ kérdésére. Az igaz, hogy a szívem hazahúz, hogy lelkem legmélyén London az én igazi otthonom, de nem fogom itt hagyni őket. Nem fogok megfutamodni minden felelősség elől, ahogy mindig is csináltam. Biztos vagyok benne, hogy együtt majd megoldjuk, mindre lesz megoldás, a legfontosabb most az, hogy neki ne essen bántódása. Minden mást majd együtt megoldunk. Tudom, hogy túl sok változás ez most egyszerre, mindkettőnknek. Túl nagy lépés, túlságosan váratlan fordulat. Viszont, együtt kell megfelelő megoldást találnunk, mert külön-külön elveszünk, a másik nélkül biztosan.
Olyan esetlennek érzem magam, szeretnék mondani neki valamit, mégiscsak én vagyok a férfi, nekem kellene megnyugtatnom őt és biztosítanom arról, hogy minden rendben lesz. Mégsem tudok semmi olyasmit kinyögni amitől talán neki jobb lenne. Nem akarom, hogy szenvedjen, nem akarom ilyen kétségbeesettnek látni. Szavai hallatán nyelek egy nagyot, mielőtt végigsimítok az arcán.
- Nem kell tenned semmi olyat amit nem akarsz. Szülők leszünk. És... remélem, hogy ebben nem fogok csődöt mondani. Fejezem be gondolatban a mondatot, de jobbnak látom hangosan nem kimondani, így is van elég dolog amin gondolkodhat, nem kell még az én hülyeségeimen is agyalnia. Miért nem megy soha semmi könnyedén az én életemben? Miért történnek velem ezek a dolgok? Valahol nagyon keresztbe tehettem a sorsnak, ha azzal a büntet, hogy alig fogom fel, hogy apa lehetek és egy rossz pillanattól akár el is veszíthetem. Képtelen vagyok felfogni mindazt ami most körülöttünk zajlik.
- Mindennél jobban válaszolom azonnal a kérdésére, még akkor is ha tudnia kellene rá a választ. Szavai mosolyt csalnak az arcomra, hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is ő az aki tudja mit kell mondjon, aki képes még egy ilyen kilátástalan helyzetben is látni a dolgok jó oldalát. Lenyűgöző, ha lehet ilyet mondani, akkor percről percre jobban szeretem, pontosan azért, amiért ennyire kitartó, lelkes és jó ember.
- Szeretlek...és ezt a pici ember palántát is szeretni fogom. Mindent megteszek majd értetek...mindent amire képes vagyok. Egyenlőre még nem látom a fényt az alagút végén, fogalmam sincs mit kellene csinálnom, hogy mindenkinek jó legyen. Megrémiszt a gondolat, hogy teljesen új életet kell kezdenem, egy idegen városban, munka nélkül, lakás nélkül, egy kis jövevénnyel a háttérben. Jól akarom csinálni, nem szeretnék csalódást okozni Mae-nek, azt akarom, hogy büszke legyen rám, hogy olyan életet tudjak biztosítani a leendő gyerekemnek, a családomnak amit tényleg megérdemelnek.
- Vissza kell mennünk a szállodába. Néhány napra. Felhívom anyát, megkérem, hogy adja el a londoni lakást, szerzek valamit itt. Aztán beállok munkába. Visszamegyek edzeni, vagy visszaállok a ringbe. Az jobban fizet, és talán már a balhém is el van felejtve. Új életet kezdhetek, bokszolóként, vőlegényként és leendő apaként. bármennyire félek, azért izgatottság söpör végig rajtam. Nem vártuk, mégis jött, minket választott magának én pedig be fogom bizonyítani, hogy képes vagyok apának lenni. Jó apa és családfő leszek. Megígérem neked pici élet. Érintem meg kisegerem pocakját és néhány hosszú percig elfelejtem minden aggodalmam és engedem, hogy a boldogság uralkodjon bennem.
- Köszönöm. mondom az orvosnak, aki azzal a lendülettel távozik is a kórteremből ahogy megérkezett. Remélem igaza van, és tényleg rendben lesznek, nem akarom, hogy bármelyiküknek is baja essen, éppen ezért azt fogjuk csinálni amit a doki előírt. Nincs idegeskedés, nincs munka, nincs utazás, csak harmónia és pihenés. Az én dolgom lesz, hogy mindezt megteremtsem számára és nem fog bennem csalódni. Most nem.
Szívem mákszemméretűre zsugorodik minden alkalommal amikor sírni látom őt. Aggódva figyelem őt néhány másodpercig, majd az ágy szélére ülök és ha engedi a fejét az ölembe fektetem, hogy puszit nyomhassak arcára, és letörölhessem a könnyeit.
- Ssss... ne sírj kérlek. Nem a te hibád...nem lesz semmi baj. Meglátod. Minden rendben lesz vele, vigyázunk rá. Közösen. Nem fogom engedni, hogy bántódása essen, néhány hónap múlva már a kezedben fogod tartani és mindez csak egy rossz emlék lesz. Ne sírj, hallod? Megígérem, hogy nem lesz semmi baja. Bízz bennem rendben? próbálom a tőlem telhető legjobb módon nyugtatni őt. Még gondolnia sem szabad arra, hogy az ő hibája lenne.
- Nagyon szerencsés ez a kis lurkó, hogy ilyen édesanyja lesz mint te. Nyugodj meg kedvesem rendben? Hallottad mit mondott a doki, nem szabad felzaklatnod magad. Rendben? lehelek puszit a feje búbjára.
- Visszamegyünk a szállodába, még néhány napra. Éhes vagy? Kérsz vizet? Valamit? Bármit?
■ ■ ■ ■imádlak love ■ ■credit



I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
Civilek
Tell me your secrets
73
● ● Posztok száma :
Chris Hemsworth
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Aug. 29, 2017 7:01 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Okt. 09, 2017 6:37 pm

Nyuszifül && "family"

[Helyszín: Iskola]

Felhívtak, hogy a kampány még se fog megjelenni, a megrendelő inkább másik vonalon akart elindulni, így újra fotózták az egészet, de persze, hogy mi se búslakodjunk – amiről szó se volt-, ezért behívtak egy másikra. Először kicsit vonakodtam, de aztán támadt egy ötletem arra is, ha már ott vagyok, akkor talán bevállalnak egy-két magán képet is, hiszen anyáék tuti örülnének legalább azoknak a képeknek, ha már a kampánynak biztosan nem fognak. Kötött a szerződés, meg már a pénzt is megkaptuk, így sok mindent az ellen már nem tehettem. Inkább próbáltam kivételesen előnyömre fordítani az egészet. Senki se tudott róla, még Samuel se.
Már október is pár napja tartott, miközben az ősz egyre inkább kezdett beköszönteni. Egyesek inkább az udvaron játszottak, mások a teremben maradtak, míg a lázadok kiszöktek a folyósora, amíg nem volt tanár. Persze, hogy inkább én is az utóbbiak közé tartoztam és addig nem is volt baj, amíg a nagyok el nem kezdtek minket heccelni, hogy mi úgyse tudunk lecsúszni a korláton, ami a lépcső mellett található meg. Még szép, hogy csak azért is be akartam bizonyítani, mi se vagyunk már olyan kicsik és egyébként is ne piszkáljanak minket. Az első csúszással nem is volt gond, de természetesen itt nem maradt abba az ugratás, helyette inkább kicsit feljebb másztunk. Sietve pillantottam le a „szakadékra”, majd a többiekre. Nem lesz semmi baj, csak egy kicsit magasabb. Óvatosan másztam fel a korlátra és alig, hogy elindultam egy idióta futott lefelé a lépcsőn a társa elől, ahogyan menekült. Thiffanyt kikerülte, de ennek az lett a következménye, hogy engem meglökött. Kibillentem az egyensúlyomból, a kezemmel pedig elengedtem a korlátott.
- Thiiiffff – de a nevét már nem tudtam befejezni, csak egy sikításba torkollott, ahogyan zuhanni kezdtem. Hirtelen úgy éreztem, hogy sose fogok talajt fogni, hogy örökké zuhanni fogok, miért nincs itt apa, hogy elkapjon, amikor leestem majdnem a mászókáról a játszótéren? Aztán hirtelen erős fájdalom járta át a testemet. Miért nincs itt anya, hogy begyógyítsa a sebeket? Most miért ilyen hideg minden? Miért fáj szinte minden porcikám? Sötét van, túlzottan is sötét. Fázom, vagy talán még se? Ki akarom nyitni a szememet, de nem megy.
- Rosie! Rosie, hallasz? – hallom meg a nevemet, de mozdulni nem tudok, mintha csak a sötétségbe rekedtem volna, miközben a testem minden porcikája fáj. A hangok egyre inkább elhalnak, kíváncsian pillantok körbe. Hol vagyok? Anya? Apa? De csak némaság vesz körbe és sötétség. Hirtelen nem érzem, hogy fájna bármi is, de nem is hallok semmit se, mintha csak a világ megszűnt volna létezni itt. Fura ez a sötétség, hiszen mindig is féltem tőle, de ez mégis egy fajta békességet hordozna magában. Gondolatok megszűntek létezni, mintha szép lassan minden megszűnne, ahogyan lekuporodom és álomba szenderülnék, hiszen hirtelen olyan fáradtnak érzem magam. Mintha csak hónapok óta nem aludtam volna, így egy kicsit pihenhetek, abból nem lesz baj, nem?

** két hívás egyszerre történik **

- Léonie Deschamps? – idegesen szólal meg a hang, hosszabb csörgéseket követően, hiszen ő se tudja, hogy miként közölhetné a hírt. – A lányát, Rosaliet baleset érte. Kórházba kellett szállítani, az igazgatónő már ott várja Önöket. – hadar, mert ő nem volt erre felkészülve. Sose hitte volna azt, hogy egyszer így talál rá az egyik diákra. Öntudatlanul, véresen és összetörve, mintha csak egy kegyetlen film egyik kockáját látta volna, ahol egy gyereket túlzottan bántottak. A hangzavar nagyobb lett, majd elhalt a folyóson, mintha csak megfagyott volna a levegő és egyedül a tanárok hada lett volna képes még zajt csapni, ahogyan telefonáltak a szülőket értesítve, vagy éppen a mentőket hívva. Ki ki a maga dolgát tette, miközben ott maradtak.


- Raphaël Deschamps? – szól bele egy másik ideges hang, aki nem más, mint az osztályfőnököm. Idegesen pillant össze a két tanár, akik a szülőkkel beszélnek és próbálnak válaszokat adni, de még se tudnak. Nem tudnak ők semmit se. Egyszerűen csak tanácstalanok, ahogyan a mentősök összeszedik a kis nebulót és idegesen beszélnek a kórházzal, vagy éppen egymással, hogy sietniük kell. -  A lányát, Rosiet kórházba szállítják, súlyos baleset érte. Az igazgatónő vele megy, ott tudnak beszélni vele, hogy mi történt. – hadar, ahogyan a másik is, mintha csak menekülni szeretnének a feladat alól, hogy ilyen rossz hírt kelljen közölni velük, pedig még dél sincs. Szülők ők is és tudják, vagy még se, hogy milyen érzés lehet a félelem.  

Kérdések, amelyekre nem tudnak választ adni, csak azt, hogy siessenek be a kórházba.



[Pár órával később - Kórház]

Fáradtan lép ki a műtőből az orvos, hiszen tudja, hogy mi vár rá. Reményt kellene adnia, de vajon mindig könnyű, vagy olykor nehezebb, mint hinnénk? A nővér sietve mutat a megtört és ideges szülők felé, egy kisebb sóhaj szökik ki a férfi ajkai között, majd elindul feléjük.
- A lányuk feje betört, súlyos sérülés érte, de sikerült elállítanunk a vérzést, ahogyan a karját és lábát gipszelni kellett, illetve egy-két helyen kisebb zúzódásokat szerzett. – kezd bele, de nem tudja miként kellene folytatnia, de érzi, hogy ezzel még nem lehet vége és a többi rossz hírt is szép lassan közölnie kell. Ez már egy kidolgozott taktika, mondjuk egy súlyos sérülést, majd kevésbé, majd még kevésbé annak tűnőt, hogy utána visszatérjünk az elejére és újra ez a sorrend megjelenjen. Főleg, amikor a szülők pillantását elkapja, vagy éppen azt, ahogyan a hordágyon át kitolják a műtőből a lányukat. Hirtelen úgy érzi, hogy ez most számára is túl nehéz – Erős, van benne élni akarás, de nem tudjuk még azt, hogy mekkora kár érhette az agyát. Jelenleg kómában fekszik, ha az első 24 órában nem lép fel semmi komplikáció, akkor kevesebb okunk van aggódni, de… - nyel egy nagyot, habozik. Van olyan esett, amikor ezt könnyen lehet közölni a szülőkkel? Nem, ez sose könnyű része a munkának és utálja is. Ő életeket akar menteni, nem pedig rossz híreket adni a szülőknek. – Lányuk kómában van, nem tudjuk megmondani, hogy mikor fog magához térni, de ha kicsit stabilizálódott a helyzet, akkor talán többet mondhatunk. Főleg, ha esetleg reagálni fog dolgokra olykor, de ez se biztos. Ha szeretnék, akkor segíthetek abba, hogy külön kórterembe kerüljön és vele lehessenek végig. Most nagy szüksége van arra, hogy érezze van miért küzdenie, hogy szeretik és a családja várja őt. – orvos hangja komolyan csendül, de nem könnyű neki. Ha kell, akkor válaszol kérdésekre, elmondja szép lassan azt is, hogy azért több sérülése van a lányuknak, hiszen egy emeletet, vagy még többet zuhant, de amit tudtak, azt most megtették. Nem kizárt, hogy később is szükség lesz még kisebb beavatkozásokra, de a lényeg az, hogy az első 24 óra minden gond nélkül teljen el. Megtörtséget lát, félelmet, szeretne vigasztalószavakat mondani, de megéri hiúábrándot ébreszteni bennük? Nem, mert ez nem csak rajtuk múlik, hogy a lány életben marad, hanem a betegen is, hogy mennyire fog küzdeni. Sok múlik azon, hogy feladja-e, vagy nem a kislány. Főleg, hogy tudja nem lesz szívmelengető látvány, ha megpillantják a lányukat a sok gép martalékában, vagy éppen infúzió között.

Kocka: Kóma: 27 nap || Amnézia: 2-3 nap
P.S., de fontos.: A következő 27 napban semmi reakciót nem mutatok, így ha bárki is jönne látogatóba, akkor ne írjon olyat, hogy reagáltam az érintésére, vagy a hangjára.


You're Gonna Be OK ■ ■ Remélem jó lesz. doboz  ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Okt. 10, 2017 5:52 pm

Rosie && Raph

Azt hinné az ember, hogy idővel könnyebb lesz, de nem. Tudom, hogy csak tegnap történt a baleset, ez nem nagy idő, mégis... mint ha valami félelmetes sebességgel vánszorognának a percek. Ma csak azért mentem be dolgozni, mert az orvosok szerint az első huszonnégy órában úgy sem lehetünk mellette, akármennyire is szeretnénk – jobb híján hát bementem az állatkertbe, de csak azért, hogy elintézzem a dolgaimat az előttünk álló időszakra... Vagy előttem álló?
Akárhogy is, lehet, hogy válunk, de attól még kettőnk lánya Rosie, az is marad örökre, ettől függetlenül félelmetes arra gondolni, hogy mi vár ránk... Tudom, hogy Rosie mennyire nem akarta, hogy elváljunk, de őszintén szólva, ha a dolgok a lehető legrosszabb fordulatot vennék - amire akármilyen kegyetlen gondolni, mégis túlságosan is egyszerű, látva, milyen törékenyen fekszik a kórházi gépek között – nem hiszem, hogy utána képes lennék egy légtérben tartózkodni az anyjával.
Amint lehetett, jöttem ma is, ahogy valószínűleg az elkövetkező napokban is jönni fogok, minden nap... még akkor is, ha hiába. Hiába faggattam az orvosokat, még mindig nem tudtak semmi pontosat mondani annak kapcsán, hogy mikor fog felébredni, vagy arra, fel fog-e egyáltalán valaha? És ha igen, mire emlékszik majd a történtekből? Vagy mennyire lesznek maradandóak a sérülései? A gerince csodával határos módon nem tört el, az már most biztosra vehető, de elég csekély vígasz a megannyi „de” között.
Szinte még mindig képtelen vagyok elhinni, felfogni, hogy ez történt vele... velünk. És mégis, ahogy az ágya mellett ülve a gépek pittyegését hallgatom, vagy az infúzió cseppjeit számolgatom, ideje lenne már. Biztosra veszem, hogy hamarosan Léonie is itt lesz, olyannyira, mint hogy reggel felkel, vagy épp este lenyugszik a nap, a kérdés csak az, hogy hány percen belül esik be? Azt tudom tükör nélkül is, hogy mennyire siralmas látványt nyújthatok, de nem meglepő azok után, hogy szinte egész éjszaka álmatlanul forgolódtam... Vajon nála is hasonló a helyzet? Milyen lehetett úgy egyedül maradnia az új lakásában, hogy a válás óta Rosie még így is több időt töltött nála, mint nálam?
Magam sem tudom, mikor éreztem magam ennyire fáradtnak... vagy éppen a jövőt ennyire bizonytalannak, mert bár a válás is sok fejfájást okozott, de Rosie balesete... ha mondhatok ilyet, minden eddigi eltörpül mellette. Az érzés mellett, hogy az egyik szerettedet csak a gépek tartják életben, és semmi sem biztos... Pláne, ha az a valaki az egyetlen lányod.
Miért pont ő? Nem mint ha másnak kívánnék ilyen sorsot, de ha tehetném, mégis gondolkozás nélkül cserélnék vele. Hisz még olyan fiatal... alig tapasztalt meg valamit az élettől, és egyszerűen túl kegyetlen a sorstól, hogy pont egy ilyen fiatal élet végére tegyen pontot. Már szóltam a szüleimnek és a nővéremnek is arról, hogy mi történt, tudjanak róla, ám innen hogyan tovább? Szeretnék reménykedni, hinni abban, hogy ennek az egésznek jó vége, lesz, mégis, időről időre befurakodnak a legsötétebb gondolatok is a fejembe... ahogy a rosszabbnál rosszabb kimenetelű jövőképek között is próbálok abba kapaszkodni, hogy legalább még életben van. Ettől rosszabb már nem történhet vele... és mégis, ez is megtörtént. Miért?

■ ■  Sleep, sweety 2. nap ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Samuel Cloud tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Okt. 10, 2017 6:39 pm



Brother & Sister

Mikor meghallottam mi is történt Rosie-vel… egy világ omlott össze bennem. Az okokat nem tudtam, először azt hittem, ez a tervének a része, akkor baromi mérges lennék rá… de nem az volt. Baleset volt csupán, lezúdult a mélybe… amikor mondták… le kellett hogy üljek. És ezt még apának is hallani…és most ott van bent nála…kitudja miket élhet meg Léonival.
Az első nap nem mentem be…csak fel alá járkáltam a szobámba, olykor bementem a  lány szobájába is, megemeltem és magamhoz öleltem az egyik plüssét. Úgy ücsörögtem az ágya szélén és rá gondoltam…
Látnom kell, eddig eljutottam… de nem bírom a kórházakat, ez meg most ebben a helyzetben mit sem számított. Csak az, hogy a húgom, féltestvérség ide, vagy oda, hogy ő jól legyen… ez nem volt benne a terveinek részében. Ezt még ő sem akarta. Ennyire tönkre tenni minket. A szüleit.  Ugye nem?
Végül a harmadik napon voltam csak képes erőt venni magamon és bemenni a kórházba, a recepción érdeklődtem a hollétéről, apát és a családot nem akartam ezzel zaklatni… A család barátjaként jelentettem be magam, másként nem igazán tudtam bemenni, nyilván apa mondta, hogy nincs másik gyermeke, tehát Rosie-nak sincs testvére, ekkora helyzetnél én is elfelejteném a második gyerekem.
A kórterem előtt senki sem volt, nyilván kávéznak, vagy ledőltek pihenni, én viszont bementem hozzá. A látvány sokkolt, az ajtóban ragadtam. Csak rákellett néznem a csövekre, a pityegő gépekre és sírhatnékom támadt. De a húgom. Beljebb sétáltam, az arcára pillantottam, megnyaltam az ajkam, majd óvatosan megfogtam a kezét.
- Szia Rosie… - elhalt a hangom egy pillanatra. Nem találtam a szavakat. Fogalmam sincs, mit kell egy ilyen helyzetben tenni...kómában van.
- Mondtad múltkor… emlékszel még, amikor mondtad, hogy kistestvért akartál mindig is? - elmosolyodva pillantottam a kezéről újra az arcára.
- Emlékszel a fogadott testvér esküre? Az mennyire él akkor, ha épp nemrég derült ki kettőnkről, hogy vérbeli a kötelékünk? - megremeg a hangom, nyeltem egyet, majd közel hajoltam kis kezéhez, egy hosszú csókot nyomtam le rá.
- Ne hagyj cserben, oké? Szükségem van rád. - töröltem le szabad kezemmel a könnyeimet, miközben felegyenesedtem, majd kihátráltam a szobából. Mára ennyi voltam Rosie…ne haragudj, oké? Holnap...megint jövök, megígérem, itt leszek. Tényleg!



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
94
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Cohl Mohr
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Léonie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Csüt. Nov. 02, 2017 10:14 pm

Rosie && mommy
Perc perc után, óra óra után, nap nap után szaladt, míg már számolni sem tudtam, mennyi ideje, hogy a kórház steril falai közé szorultunk. Kétségbeesésem minden egyes nappal csak nőtt, minden egyes reggel reménykedve keltem fel, bízva abban, hogy igen, a mai nap biztosan más lesz, mint az előző, hogy ma talán változik valami. Szeretném azt mondani, hogy a hosszúra nyúlt napok után még mindig képes voltam hinni abban, hogy valami megváltozhat, hogy magához tér, de a rengeteg csalódás, a várakozás szépen lassan emésztett fel engem is. Egy idő után már aludni is képtelen voltam, sápadt lettem, beesett szemeim alatt pedig párnák ücsörögtek, minden velem szembejövő arcába üvöltve, hogy nem alszom túl sokat mostanság. Enni sem sokat ettem, egyszerűen képtelen voltam rá, tudtam jól, hogy nem jó, amit csinálok, hogy nem ücsöröghetek állandóan az ágya mellett, lesve, vajon mikor nyitja ki a szemeit, de szinte képtelen voltam elszakadni tőle.
Elegem volt az egész helyből, a kórházból, a nővérek sajnálkozó pillantásaiból, az orvosok klisés megnyilvánulásaiból, a szagból, a bizonytalanságból. Csak azt akartam, hogy legyen vége, akár így, akár úgy, de minden jobb lenne ennél a bizonytalan, kétes helyzetnél, amikor egyszerűen fogalmunk sincsen, mit hoz majd a holnap, hoz-e egyáltalán valamit.
Eleinte lelkesen meséltem neki, behoztam a kedvenc könyveit és abból olvastam fel, meséltem neki arról, hogy apával újra megpróbáljuk, hogy jöjjön, mert látnia kell, mit ügyetlenkedünk majd össze, mert segíteni kell nem csak az apjának, de nekem is. Örömmel újságoltam el neki, hogy Rafival hazaköltöztettünk mindent a belvárosi kis lakásból, hogy oda fogunk majd hazamenni. Énekeltem, a kedvenc dalait, a közös dalainkat, amiket együtt énekeltünk az autóban ülve. Aztán idővel, ahogyan az egész egyre jobban és jobban felemésztett, ahogyan egyre inkább előtérbe nyomult mindaz, amit Rafi az első nap mondott, hogy lehet szánt szándékkal okozott kárt magában, hogy felhívja magára a figyelmet. Minden egyes nappal csak jobban ostoroztam magamat emiatt, mert mi van, ha tényleg így van, ha miattunk csinálta mindezt és most emiatt jutott ide? Ebbe a kétes állapotba, amikor azt sem tudjuk, egyáltalán magához tér-e még valaha? Sosem leszek képes megbocsátani magamnak, ha valami komolyabb baja lesz. Próbáltam nem erre gondolni, próbáltam erős maradni és hinni abban, hogy fel fog ébredni, de ahogyan ott ültem az ágya mellett, szorítottam a kezét és az arcát bámultam, egyre nehezebbé vált mindez. Egyre csak azt láttam magam előtt, mennyi mindent veszíthetek és a várakozó, reményteli hozzáállásom szépen lassan fordult át abba a kétségbeesett, önhibáztató keserűségbe, ami a földbe nyomott, ami ellen már képtelen voltam küzdeni. Itt volt Rafi, megbeszéltük, hogy együtt birkózunk majd meg mindezzel, de nem tudtam még úgy támaszkodni rá, mint régen, hiszen semmi sem volt ugyanolyan, mint régen, bármennyire is szerettem volna.
- Sajnálom - simítottam tenyeremet sápadt arcára és próbáltam nem itt helyben elbőgni magamat. Feladtam volna? Ó, te jó ég, valaki nagyon gyorsan pofozzon fel, mert ha így folytatom, beleőrülök ebbe az egészbe! Rosie, kelj fel, kérlek, mert várunk rád, mert szükségünk van rád.

for you ■ ■ 20. nap ■ ■ credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
55
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Mandy Moore
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Szomb. Nov. 04, 2017 9:33 am

mom && dad

[Idő: Szombat éjszaka / vasárnap hajnal]

Emlékszem, hogy mennyiszer játszottam csip-csip csókát anyáékkal, vagy mennyiszer adott ki csipogó hangot Maci egyik játéka, de ez teljesen másabb volt. Nem, még a madarak ismert dallamára se emlékeztetett. Nem értettem, hogy mi lehet ez a zaj, netán valami új dolgot vettek anyáék és ez ad ki ennyire furcsahangot ki? Én még aludni szeretnék, fáradt vagyok, kapcsoljátok ki. Megszólalnék legszívesebben, de mégse tudok. Olykor erősebben hallom, míg máskor egészen halkan ezt a zajt. Nem értem egyszerűen, főleg, hogy mozdítanám a karomat, de nem tudom. Talán még mindig alszom?
Ujjam megmozdul, kicsit hangosabbá válik csipogó hang, nem lehetne kikapcsolni? De válasz nem érkezik. Sötétség az van, de szép lassan felállok, legalábbis a képzeletemben biztosan. Ásítok egy nagyot, majd a szemeimet dörgölöm. Legszívesebben fülemre tapasztanám a kezeimet, de nem tudom. Legyen már csend! Hogy nem zavar másokat ez az idegesítő csipogás? Fogalmam sem volt arról, hogy valójában másokat inkább megnyugtat, mert még tudják, hogy ott vagyok velük. Az ujjam újra megmozdul, mintha valaki megérintené. Újabb nesz, másabb, mint a másik volt. A szemem lassan nyílna ki, de még se megy. Résnyire nyílik, de aztán újra becsukódik. Szerintem ezt milliószor eljátszom, miközben szép lassan sikerül végül magamhoz térni, mármint legalább kicsit annyira kinyitni, hogy a fény miatt se akarjam becsukni újra és újra.
Ennyi ideig aludtam volna?
Kizárt, csak pár órácskára dőltem le, mert elfáradtam, nem többre. Minek kell égnie a lámpának is, pláne, ha az ember aludna! Morgolódtam magamban, hiszen annyira csábító volt még mindig az alvás gondolata, de mintha valaki beszélne, azt hiszem. Nem, nem igazán értettem, hogy mit beszél, vagy beszélnek, mert mintha két különböző hangerő és hangszín csatlakozott volna be az idegesítő csipogás mellé. Csak csendet szeretnék, hagyjatok még egy kicsit aludni, de persze nem ölel már magához a sötétség, ami oly néma volt, oly békés, mintha a világ kicsit megszűnt volna, a gondok elillantak volna, mármint milyen gondok? Ugh, magam sem tudom, de végül szép lassan két arc rajzolódik ki a szemeim előtt. Ahh, szóval ők ébresztettek fel, mégis minek? Szeretném mondani, hogy hallgassanak, ne verjenek már lármát, valaki aludna, de nem tudok megszólalni, inkább csak a hely kezd még inkább letisztulni, szép lassan a homályos kép élessé válik, a pacák eltűnnek és mindennek lesz körvonala, ahogyan lenni kellene, vagyis gondolom. Zavaros minden. Ők néznek, én nézek, de nem értek semmit se.
Kábelek? Gépek? Megvagy te…te csipogsz és nem hagytál aludni, galád! De a bosszúságot vélhetően hamar felváltja a rémület, ahogyan meglátom a dolgokat, amik „belőlem állnak ki”. Egyáltalán lehetséges az, hogy belőlem álljon ki bármi is? Miért nem mozdul igazán az egyik karom, vagy a lábam?
Segítsééééééééééééééég!
De még se jön ki egyetlen egy hang se, mi történt? Miért nem hallom a saját hangomat, miért nem hallok semmi ismerőset se. Ők kik? Mit akarnak? Nem, nem akarok kísérlet alanya lenni. Én…én csak Macit akarom és… kiket? Anya és apa? De ők hogyan is néztek ki?
- Kik vagytok? – vékony, de mégis alig hallható hang csendül. Oly idegen csendül, mintha ősidők óta nem hallottam volna. Ez volnék én? Tényleg ilyen lenne a hangom? – Ne…ne bántsatok, csak a szüleimet akarom és Macit, meg a bátyámat. – nyöszörgés, mint aki mindjárt sírni fog. Fel kell ébrednem, fel akarok ébredni, inkább ez az álom, nem pedig a sötétség volt, vagy a kettő együtt az? Riadtan pillantok az engem fürkésző arcokra, a gépekre, és úgy mindenre. Nem értek semmit se, míg végül rémültem csukom be a szemem és kutatok. Kutatok dolgok után, de hirtelen nem rémlik semmi se. Ki vagyok? Mi történt velem? Miért nem ugrik be semmi se igazán? És egyáltalán hol vagyok?


Heal ■ ■ Remélem jó lesz. doboz  ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Nov. 20, 2017 8:39 pm

Les Deschamps

Mondhatni, szinte már fel sem tűnt a gépek, állandó, monoton pittyegése, annyit ücsörögtünk Rosie ágya mellett. Sőt... már-már hiányzott is, zavaró volt a csend, ha épp máshol voltam. Nap napot, hét hetet követett, és bár eleinte nem akartam elhinni, amikor mindenki azzal jött, hogy idővel jobb lesz, hozzá lehet szokni, de mostanra valahol mégis igazat adtam nekik. Hisz igaz, hogy még mindig semmi jele annak, hogy felébred-e valaha is a lányunk, és minden alkalommal egy világ omlott össze bennem, amikor megmozdult - s utólag kiderült, csak valami reflexszerű izomrándulás volt, nem több... Így, ha javulni nem is javult a helyzet, de legalább nem rosszabbodott. Ami pedig azt illeti, hogy mennyivel lenne könnyebb, nos, szinte semmivel sem, bénító, idegőrlő ez a bizonytalanság, amiben összefolynak a napok, a tehetetlenség, hogy bármit megtennék érte, amit csak tudok, még sem tehetek semmit... már azon túl, hogy az anyjával együtt mellette vagyok.
Csodálom Léát, hogy honnan van ilyen ereje, kitartóan, szinte minden nap mesélni, vagy felolvasni a lányunknak - engem szinte minden alkalommal úgy lehangol a látvány, hogy csak csendben ücsörgök az ágya mellett, az infúzióból csöpögő cseppeket számlálva, csak elvétve szólalva meg, amikor rajta kívül senki sem hallja... ő hall minket egyáltalán?
Érzékeli, hogy szinte állandó jelleggel mellette van valamelyikünk? Hogy úgy kell Léának könyörögni, hogy néha menjen haza, pihenjen egy kicsit, mert ő is teljesen kikészíti magát? És azt hallotta, hogy ha felébred, már abba a házba fog hazajönni, ahol felnőtt, nem ahová nyáron költöztek az anyjával? Vagy hogy azok után, mennyire szeretett volna mindig is egy testvért, kapott egyet, még ha nem is fiatalabbat, hanem idősebbet? Hogy sajnáljuk, hogy tönkretettük a nyarát? Hogy Léával úgy döntöttünk, újra megpróbáljuk? Hogy mennyire hiányzik nekünk?
Eleinte még számoltam a napokat, de rájöttem, hogy semmit sem segít... sem Rosie nem fog tőle előbb felébredni, sem a mi lelkünk nem lesz könnyebb tőle, így talán lehangoló ilyet mondani, de már megszokásból sétálok végig a jól ismert folyosón, aminek az itt töltött idő alatt szinte már minden négyzetcentiméterét megismertem, és ha megpróbálnám, szerintem már csukott szemmel is eltalálnék a lányom szobájáig, a szokásos kis székemig...
- Szia, Rosie! - köszönök belépve az ajtón, akár hallja, akár nem, már-már megszokás számomra, könnyebb így... Reggel még be kellett ugranom az állatkertbe, így némi késéssel jöttem a feleségem után, de mielőtt még helyet foglalnék a szokásos helyemen, odalépek hozzá egy gyors csókkal köszönteni. A tekintetemből is kiolvashatja a kérdést, "van valami változás?", de elég egy pillantást vetnem a lányomat övező képre, hogy lássam, nem igazán... Akárcsak az összes, mögöttünk tudott napon, mióta csak hívtak az iskolából...
Jobb híján egy könyv után nyúlok, mégis csak gyorsabban telik az idő és elviselhetőbb a várakozás úgy, ha van mivel elterelni a figyelmünket, ám még a következő fejezet végét sem sikerül elérnem, amikor valami furcsaságra leszek figyelmes, mégpedig az egyik gép kezd más tempóban és hangerőn csipogni.
Riadt, de reménykedő pillantást váltok a feleségemmel, miközben szinte levegőt sem merek venni, csak várok, vajon ez mit jelent? Jót, vagy rosszat? Amikor pedig a következő pillanatban megmozdul, majd óvatosan a szemét kezdi nyitogatni, úgy pattanok fel a helyemről, az ágyához lépve, mint ha tűbe ültem volna.
- Rosie? - boldogságtól reményteli hangon szólítom, és el sem hiszem, hogy végre megtörtént... hirtelen mázsás súly esik le a szívemről, és sietve nyomom meg a gombot is, mely a nővéreknek, orvosoknak jelez, hogy jöjjenek! Ha eddig nem érzékelték volna. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ekkora örömöt és megkönnyebbülést, még ha nem is tart sokáig az érzés, néhány perccel később, ahogy a lányunk megszólal, egyenesen szíven ütnek a szavai.
- Nyuszifül, de hisz mi vagyunk azok... anya és apa. Nem... nem emlékszel ránk? - préselem ki magamból a szavakat, miközben előre félek a választól, amit kapni fogunk... könyörgöm istenem, add, hogy csak az ébredés miatt legyen ilyen zavart, és néhány perc múlva ismét minden a régi lesz!

■ ■ I loved her first ■ ■ credit


A hozzászólást Raphaël Deschamps összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 26, 2017 7:56 pm-kor.
avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Léonie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Szer. Nov. 22, 2017 12:04 pm

Les Deschamps
Nap nap után telt, fásult lettem, mégis, minden nap úgy keltem fel, hogy a mai talán más lesz, ma talán történik valami, kapunk egy aprócska jelet, akármit, ami tudatja velünk, hogy igen, nem szabad feladnunk. Akkor sem lennénk képesek feladni, ha már semmi remény nem lenne, hiszen ő a kislányunk és tudom jól, hogy Rafi is ugyanúgy képes lenne érte bármire, mint én. Ezen egy pillanatig sem kell gondolkodnom.
Szomorú voltam és elkeseredett, mégis, az ágya mellől is úgy kellett elráncigálni és Rafinak komoly győzködésre volt szüksége, hogy rávegyen, legalább egy kicsit menjek haza, legalább egy kicsit szabaduljak el innen. Jót fog tenni. Jelen helyzetben nem igazán hittem, hogy van olyan dolog, ami képes lenne jót tenni, hiszen ha minden egyes pillanatban azért izgulok, hogy a lányom vajon mikor nyitja ki a szemét - mert ki fogja! -, akkor minden más eltörpül mellette. Összemosódnak a tévé képkockái, egybefolynak a könyvek sorai, elhalkul a környezet és nincs semmi, csak a csendes kórházi szoba, a bőrödbe ivódott sterilség szaga és a pittyegés, mely egyetlen biztosítéka annak, a kislányod még él.
Egyre kevesebbet olvastam neki, egyre fásultabbá vált a hangom és egyre többször kellett megállnom a mesében, hogy összeszedjem magamat. Iszonyatosan nehéz volt és a helyzeten csak az könnyített valamennyit, hogy tudtam, Rafi is itt van, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem kell külön megküzdenünk ezzel az egésszel. Nem tudtam még, miként csináljuk majd, szépen, apránként visszahordtuk a cuccainkat a belvárosi lakásból, de egyelőre idegenként éreztem magam abban a hatalmas lakásban, mely olyan kihalt volt Rosie nélkül. Nem is igazán tudtam erre gondolni egyszerre csak egy probléma, nem igaz? Aztán majd foglalkozunk ezzel is, mindent a maga idejében.
Ugyanolyan nap volt ez is, mint a többi. Ugyanolyan sápadt arc köszöntött vissza reggel a tükörben, ugyanolyan beesett tekintettel találtam szemközt magam. Már fel sem tűnt, hogy az övemet is szorosabbra kell húznom, hogy a pulcsi a szokásosnál is jobban lóg rajtam. Szépen lassan felemészt ez az egész és nem tudok mit tenni ellene. Csak ülni az ágya mellett, nézni a nyugodt kis arcát és arra gondolni, mennyire, de mennyire szeretném, hogy kinyissa a szemeit.
Az ajtó nyílására egyből felkaptam a fejem, férjem röpke csókját követően pedig tarkójára martam, nem erősen, csak marasztalóan, homlokom az övének döntve néhány pillanatig, mintha csak így szeretnék erőt meríteni. Nincs semmi változás, szavak nélkül is ott a válasz a gesztusban, a megtört tekintetben, a gépek ugyanolyan monoton pittyegésében, a lányunk mozdulatlanságában.
Könyvet veszek én is a kezembe, de összemosódnak a sorok, újra és újra el kell olvassam a mondatokat, hogy jelentésük eljusson a tudatomig. Néhány oldalon sikerül csak keresztülverekednem magam, amikor Rafival egyidőben kapom fel én is a fejem, a beálló furcsaságot hallgatva. Kell néhány másodperc, mire rájövök, mégis mi az, ami olyan szokatlan, abban a pillanatban viszont, hogy Rosie megmozdul, az ujjaim közül kicsúszó könyv tompa puffanással ér földet. Pillanatnyi a feszültség, mégis úgy érzem, szétfeszít, ez vajon most más lesz? Most már szabad reménykedni? Most már hagyhatom, hogy a megkönnyebbülés elárasszon?
A kinyíló szemek adják meg a választ, érzem, ahogyan egy pillanatra elgyengülök, ahogyan a megkönnyebbülés végigszánkázik rajtam, hogy a kislányunk első szavai szinte egyből belém vájjanak. Micsoda? Ez mégis hogy lehet? A helyzetben pedig sokkal elkeserítőbb, hogy Macira és arra a fiúra emlékszik, ránk viszont nem... Ez hogyan lehetséges? Csak a kezét vagyok képes tenyereim közé fogni, ha engedi és csak bólogatok férjem szavaira, mi vagyunk azok, anya és apa.
Néhány pillanat telik el csupán, mire megérkezik Rosie orvosa és megkér minket, lépjünk kicsit hátrébb, amíg megvizsgálja. Rafi mellé húzódom, megfogva a kezét, észre sem véve, hogy talán jóval erősebben szorítom, mint az kellemes volna.
- Szervusz. Dr. Blunt vagyok - mutatkozik be a lányunknak és vázolja röviden a helyzetet. - Súlyos baleset ért, de ne aggódj, most már tényleg minden rendben lesz. Szeretnék feltenni neked néhány kérdést, jó? - kedvesen mosolyog a kislányunkra és csak akkor folytatja, ha Rosie bólint, vagy bármilyen módon belegyezését adja. - Meg tudod mondani nekem a nevedet? A szüleid nevét? - vár egy picit, türelmesen a válaszokra. - Emlékszel bármire abból, ami történt? - érdeklődik tovább, semmi sürgetés nincsen a szavaiban. Mi pedig csak állunk ott, várakozva, hiszen mást nem tehetünk, az orvost addig lerohanni sem akarom, amíg nem végez a kislányunk megvizsgálásával, bízom benne, ha lesznek válaszai, úgyis elmondja őket.

you ■ ■ just live, sweetheart ■ ■ credit
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
55
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Mandy Moore
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Szer. Nov. 22, 2017 1:18 pm

mom && dad

A fény eleinte túlzottan is zavart és nem mondanám azt, hogy máris megszoktam, miközben a két idegen arcot fürkésztem. Féltem, nem is kicsit, hiszen hirtelen azt se tudtam, hogy merre vagyok, vagy éppen ha tudnám, akkor se rémlik, hogy miként keveredhettem olyan helyre, ahol ennyi cső áll ki belőlem. Minden zavaros volt és olykor még a kép is homályos volt, amit láttam. Nem értettem semmit se, csak figyeltem a két engem fürkésző szempárhoz tartozó alakot, de moccanni nem bírtam. Úgy éreztem magam, mint aki kicsit kővé dermedt volna, vagy csak amikor elestem gyerekként és utána nem tudtam futni, mert fájt a lábam. Most is ilyen volt, csak most nem a térdem, a bokám fájt, hanem minden porcikám.
A nőre pillantok, aki kezemet szorongatja és valami fura melegség árad szét a testemben, ahogyan megérzem a közelségét. Mintha csak a világnyugalma áradna belőle és szeretet, ennek köszönhetően pedig idővel kicsit kevésbé riadtabb a tekintetem, de még mindig túlzottan zavaros minden. A férfira pillantok, majd vissza a nőre, aki helyeselve bólogat a szavakra, de nem szólalok meg, hiszen nem rémlik, hogy kik ők, csak azt tudom, hogy nem akarom távolabb kerüljön a kezemet szorongató személy, vagy a másik személy, aki ott ácsorog mellette. Túl jó, túl gyengéd és ez az érzés annyira jó. Hiányzott, de mi is hiányzott pontosan vagy mit érzek? Magam sem tudom, csak azt, hogy amennyire megijedtem első pillanatban tőlük, most inkább kezdek nem félni, de mielőtt még igazán a káosz magával ránthatna, azelőtt egy fehérköpenyes férfi is csatlakozik hozzájuk.
A nő elenged, hogy a harmadik idegen odaférjen hozzám, mire kisebb szomorúság csillan talán íriszeimben, hiszen hirtelen újra mindent ridegnek érzek, ahogyan a nő is távolabb lép a férfival együtt. A későn jövő beszél. Orvos lenne, ugye? Azt hiszem, de hirtelen már semmiben se vagyok biztos. Minden annyira lassú odabent és sötét hirtelen. Mintha csak óvni akarna elmém, vagy éppen csak nehezíteni a dolgokat, pedig szeretném érteni a helyzetet, de nem megy. Kérdést? Mi féle kérdéseket, ha még én se lelem meg a saját kérdéseimre a választ? Aggódva pillantok azokra, akiket először pillantottam meg, majd vélhetően biztatást látva egy aprót bólintok, de nem szólalok meg még mindig.
Hallgatok, gondolkozom, de végül megrázom a fejemet. – Nem. – mondom alig hallhatóan, majd becsukom rövid időre a szemeimet. Próbálok emlékezni bármire is, de annyira nagy a sötétség, annyira nem találok kapaszkodókat. – Bogárka? – kérdezem meg óvatosan, alig hallhatóan. Ez rémlik, meg az is, amit a férfi mondott, de azt csalás lenne mondani? – Nyuszifül? – ki tudja, de több tényleg nem rémlik, így inkább ki is nyitom a szemeimet, hogy láthassam, hogy vajon bármi változott-e az elmúlt percek alatt. -  Azt hiszem, hogy ők a szüleim. – pillantok a nőre és férfira, de ebből könnyedén rájöhet az orvos, hogy az ő nevük se rémlik.
- Miből gondolod? – pillant rám barátságosan az orvos. – Mondták? Netán más miatt? – faggat kicsit tovább, amikor nem érkezik válasz. Elsőre kap egy bólintást, de aztán talán percekre is újra némaságot fogadok.
- Meg…meg azt hiszem, azt érzem, hogy fontosak számomra… - motyogom alig hallhatóan, mint aki attól fél, hogy még több csalódást okoz a szobában lévőknek.  Aztán jön a balesetes kérdés, hogy emlékszem-e valamire. Igazából nem, csak arra… mire is? Az előbb itt volt a nyelvem hegyén…
- Hmm, az iskolában voltam, de ebben se vagyok biztos. – sütöm le a szemeimet, mire ő csak bátorítóan megszorítja a kezem.
- Nincs semmi baj, minden rendben lesz. Gyere, elvégzek egy-két vizsgálatot, jó? – ha pedig anyáék nem árulták el a nevemet, akkor ő megtette, hogy kapaszkodott kapjak, majd jött anyáék neve is hasonlóan. Hátha ez segít egy-két dologban, de igazából nem jutott eszembe több minden. Szemembe is világított kezdetnek, meghallgatta a szívemet és jött a többi dolog, egészen el is fáradtam a végére.
Míg a nővérekkel voltam, addig ő anyáékkal beszélt, láttam, ahogyan a folyosón elhaladtunk mellettük, vissza a szobába.
- A reakciói még kicsit lassúak voltak, de tekintve, hogy mennyi ideig is feküdt kómában nem meglepő és aggodalomra se ad okot. A vizsgálatok során se találtunk semmi olyat se, ami miatt aggódniuk kellene. Elhiszem, hogy nem könnyű most maguknak, visszakapták, de mégse igazán a lányukat, de trauma érte őt, sokszor az agy eleve próbálja óvni az embert attól, hogy a traumát újra át kelljen élnie. – kezd bele az orvos és egy megnyugtatásnak szánt mosollyal pillant rájuk. – Véleményem szerint pár nap után a test, az agy is alkalmazkodni fog ahhoz, hogy visszatért közénk – próbált a lehető legegyszerűbben fogalmazni és nem orvosi szakszavakkal élni – és szép lassan elkezd emlékezni. Lehet, hogy lassú lesz, időbe telik, mire bármi eszébe jut, de az se kizárt, hogy egyszerre több minden fog eszébe jutni, aztán kicsit stagnál. Ilyen téren az emberi agy eléggé kiszámíthatatlan. Tartsanak ki, ne most adják fel. – szorítja meg apa, és anya kezét is, ha engedik, hogy utána tovább menjen, miután válaszolt a kérdésekre, de aztán két lépés után megtorpan. – Ha tehetik, akkor elevenítsenek fel boldog pillanatokat, vagy ha netán azóta történt valami jó dolog a családban, akkor mondják el azt is neki. Ezek az aprónak tűnő dolgok is sokat segíthetnek ahhoz, hogy visszatérjenek az emlékek. – mosolyodik el, majd vissza is sétál a szobámba.
- Én mára el is köszönök tőled, Rosalie. Holnap majd jövök és újra játszunk nyomozósat, jó? – kérdezi mosolyogva, mire én csak bólintok.
- Ők maradhatnak? – pillantok az utána belépőkre.
- Szeretnéd? – mosolyodik el, mire most először haloványan elmosolyodok és egy aprót bólintok. – Akkor igen. – ő távozik is, én pedig az ép kezemet alig láthatóan mozdítom meg, mintha így szeretném jelezni azt, hogy szeretném, ha újra megfogná(k). Fáradt voltam-e? Nem is kicsit, az se kizárt, ha meséltek, akkor olykor kicsit el is bóbiskoltam, de próbáltam emlékezni arra, amit mondanak és olykor én is közbe szólni, még akkor is, ha nem sok minden rémlett.

Heal ■ ■ Remélem jó lesz. doboz  ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Nov. 26, 2017 7:54 pm

Les Deschamps

El sem tudom mondani, hogy mennyire vártam ezt a pillanatot, hogy a gépek monoton csipogáa megváltozzon, hogy végre magához térjen a lányunk! És félve, de akaratlanul is hányszor peregtek le lelki szemeim előtt a gépek, hogy mi lesz, ha...? Ha hiába jövünk be minden nap hozzá, és ücsörgünk órákat az ágya mellett, az sem fog semmit sem használni, és az sem biztos, hogy használ bármit is, csupán saját magunkat próbáljuk nyugtatni vele, kevés sikerrel. Mondhatni, hogy két rossz közül a kisebbik?
De azzal, hogy Rosie mocorogni kezd, egy szempillantás alatt seprem félre az összes sötét hangulatú gondolatot, hogy összenézzek Léával, majd már pattanjak is a helyemről, az ágya mellé sietve, miközben még mindig alig tudom elhinni...
És túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, mert igaz, a lányunk végre majd' egy hónapnyi várakozás után igaz, kinyitotta a szemeit, és újra hallhatjuk a hangját, de ami utána következik, ismét nem sok jóra ad okot. A kibukkanó kérdése felél egy övön aluli ütéssel, és miután válaszolok neki, hogy de hisz mi vagyunk a szülei, aggódó tekintettel tekintek a feleségem felé, várva, hogy megérkezzen az orvos és megmagyarázza, mégis, mi ez az egész?
Igaz, eddig akárhányszor beszéltünk, valahogy sosem hozta el a várt megnyugvást a szavaival, ettől függetlenül most mégis reménykedek - mint ahogy abban is reménykedtünk, hogy eljön egyszer az ébredés pillanata. És el is jött, csak a folytatás is döcögősebb kicsit, mint amire számítottunk. Ahogy befut Dr. Blunt, Rosie orvosa, már lépek is hátrébb, közelebb engedve, miközben csak lélegzetvisszafojtva figyelem, hallgatom őket. Eljött az igazság pillanata és végre kiderül, hogy mi is történt? Nem úgy néz ki, a szavaiból...
Igaz, ahogy elismétli a beceneveket, ahogy szólítani szoktam, némi remény még pislákol bennem, de azok után, hogy az egyiket épp most mondtam előtte, és ilyen riadtan amúgy sem hiszem, hogy ilyenekkel állna neki viccelődni, az a kevéske remény is elpárolog. Hát, ha azt hittem, semmi sem lesz rosszabb, mint a lányunkat gépekre kötve látni, hogy csak azok tartják életben... nos, az sem sokkal marad el utána, amikor felébred, de pont ránk, a saját szüleire nem emlékszik, miközben más, kevésbé fontosakra, vagy meghatározóakra úgy tűnik, igen. Újabb, kegyetlen fordulat az élettől. Elkalandoznak a gondolataim, mint mostanában oly sokszor, és ismét csak az ránt vissza a valóság talajára, hogy az orvos hozzánk fordul, válthatnánk-e néhány szót a folyosón?
- Akkor ezek szerint nem lesz tartós ez az állapot? Van még rá remény, hogy visszatérjenek az emlékei? - kérdezek vissza, miközben megpróbálom leszűrni a lényeget a doktor szavaiból. Hiába beszél egészen érthető nyelvezettel, nehéz úgy koncentrálni, hogy szívem szerint csak visszamennék Rosie ágya mellé, reménykedve, hogy ezúttal emlékezni fog ránk? a lányunk, valahogy semminek sem tudtam úgy örülni, mint egyébként, minden eltörpült mellette.
Az orvos csak bólint, és folytatja is tovább, hogy aztán a végére érve én legyek az, aki egy kézfogást követően bólint a szavaira. Feladni? Ugyan... ha még rólam lenne szó, előbb megtenném, de így, hogy a lányunkról van szó? Nem lesz könnyű, de hozzászokhattunk már, hisz mi megy könnyen a mi életünkben? Legszívesebben felnevetnék kínomban, ahogy meghallom a doki tanácsát, hisz lehet, hogy történtek jó dolgok is, akár csak az, hogy Léával ismét megpróbáljuk, vagy megtudtam, hogy van egy fiam, de... őszintén? Annak árnyékában, hogy talán sosem ébred fel többé.
- Viszontlátásra, doktor úr! - búcsúzok magam is, mielőtt közelebb tolnám a székeinket Rosie ágyához, egyet Léának, egyet nekem, mert bár legszívesebben magamhoz ölelném és odahuppannék mellé az ágyra, annak fényében, hogy minden porcikája sajoghat a sérüléseitől és fel se ismer... jobb ez így egyelőre.
- Ha tudnád, mióta vártuk már, hogy felébredj, Rosie... A baleseted óta nem telt el úgy nap, hogy ne jöttünk volna be hozzád. Akkor... azokra sem emlékszel, amiket közben meséltünk neked? - kérdezem óvatosan, bár nem tartom valószínűnek, de ha mégis... legalább képbe kerülünk kicsit, mennyi minden számít újdonságnak számára.
- Az jutott eszembe, hogy délután hazaugorhatnék a családi fotóalbumokért. - szólalok meg, hisz sejtem, kelleni fog több minden is otthonról, de igazából ez az emlékezetkiesés volt az, ami igazán váratlanul ért minket. És ki tudja? Lehet, hogy az emlékezni is jobban segítene, ha egy rakás közös képünket láthatná viszont.

■ ■ I loved her first ■ ■ credit
avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Léonie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Dec. 11, 2017 6:44 pm

Les Deschamps
Furcsa és igencsak kegyetlen a sors, azt kell mondjam, hiszen újra és újra képes megmutatni, hogy bármikor lehet rosszabb a helyzet. Persze, tisztában voltunk vele, hogy a mi esetünkben rendkívül sokféle kimenete lehet ennek a dolognak, egyik szörnyűbb, mint a másik, abban a pillanatban viszont, ahogyan Rosie kinyitotta a szemét, mind egy pillantás alatt semmivé foszlott. Hiszen ha magához tér, már nem lehet baj, igaz? Pont ezért ér fel egy hatalmas pofonnal az első kérdése, a riadalma, mert hirtelenjében mélyebbre süllyedek, mint ahol tíz perce voltam. Visszakaptuk, itt van, mégsem tudja, kik vagyunk, mégsem tehetünk érte semmit, nem csettinthetek, hogy akkor most térjenek vissza az emlékei? Mi van, ha így marad? Ha sosem fog már ránk emlékezni? Remélek és bízok, talán jobban, mint az elmúlt hetekben, de a negatív gondolatok akkor is beúsznak a képbe és bárhogy próbálkozom, nem tudom teljes mértékben kiírtani őket. Mi van, ha ez a "büntetésünk" azért, mert olyan csúnyán viselkedtünk egymással az elmúlt hónapokban?
Csak csendben, Rafi kezét szorongatva figyeltem, ahogyan az orvos belekezd a vizsgálatokba és bőszen imádkoztam azért, hogy ne legyen semmi probléma, hogy ez csak valami átmeneti dolog legyen és visszakapjuk a kislányunkat. Az orvos szavai habár hoztak némi megnyugvást, feszültségem képtelen volt teljesen elűzni. Értékeltem a tanácsait, éppen ezért nem is pirítottam oda a kitartásunk kapcsán. Miért adnánk pont most fel? Hirtelen lobbanó haragom nem tartott tovább egyetlen pillanatnál, fogaim koccantak csupán össze, ahogyan összepréseltem számat, visszafogva a kéretlen megjegyzéseimet. Nincs rá szükség és amennyit kapott tőlem ez a szerencsétlen doktor, kijár már neki is a pihenő.
- Azt mondja, nem kell aggódnunk? - toldom meg Rafi kérdését a sajátommal. Nem szeretném, hogy elültesse a remény magjait, amik aztán elsorvadnak, nem szeretnék előre inni a medve bőrére, de ha ő azt mondja, nem kell aggódnunk, akkor talán könnyebb lesz a helyzet.
A doktor távozásával még egy röpke pillanatra Rafi karjai közé bújok, lehunyja picit a szemeimet.
- Minden rendben lesz, ugye? - suttogva érkeznek csupán a szavaim, mert hiába tűnik javulásnak a helyzet, félek és aggódom továbbra is és talán ha kimondjuk, hogy hiszünk a dolgok pozitív alakulásában, akkor az nem csak ránk, de a helyzetre is jótékony hatással lesz. Túl szentimentális lettem? Meglehet, de egy ilyen szituációban merje bárki is a fejemre olvasni.
Röpke, hálás pillantással köszönöm meg a széket, mielőtt letelepednék Rosie ágya mellé és "kérnie" sem kell, egyből nyúlok a kezéért, óvatosan simítva tenyereim közé a kicsiny kis mancsot.
- Nagyon hiányoztál - szólalok meg halkan Rafi után, mosolyra húzva ajkaimat, ahogyan a kislányunkra nézek. Nem hiszem én sem, hogy emlékszik bármire is abból, amit meséltünk neki, de egy próbát megér, hátha. Ha meg nem, akkor elmesélünk majd mindent.
- Szerintem ez jó ötlet. Úgyis jó sok album van otthon. Te mit szólnál hozzá? - először Rafira, majd Rosie-re siklott a pillantásom, hiszen az elsődleges az volna, hogy olyat csináljunk, amihez volna kedve, amit szívesen csinálna és ha nem akarja látni a fényképeket, akkor lehet alapból rossz ötlet behozni őket. - Talán még néhány családi videót is meg tudnánk nézni - csak egy laptop kell hozzá, azt meg nem nagy kunszt becipelni. - Van bármi, amire esetleg szükséged volna még? - ha Macira és a "bátyjára" emlékszik, akkor talán más is megvan még az emlékei között, kedvenc plüss, pizsama, mesekönyv, akármi, bármi, amit szívesen látna és amivel segíthetünk a közérzete javulásán. - Vagy szeretnéd, ha szólnánk a bátyádnak? - egyszerűbb talán így, mint a nevén nevezni és ha Rosie szívesen látná, akkor felőlem jöjjön, a kislányunk érdekei most is jóval előrébb valóak, mint a sajátjaink.

you ■ ■ just live, sweetheart ■ ■ credit
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
55
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Mandy Moore
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Dec. 11, 2017 8:46 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem ••

Tell me your secrets

Hármas számú kórterem
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-