Hármas számú kórterem - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

Hármas számú kórterem



Témanyitás ✥ Hármas számú kórterem •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Csüt. Dec. 21, 2017 11:51 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Léon & Lei

Nem sok mindenre emlékszem abból, ami velem történt, leginkább az maradt meg, ahogyan végül a földön kötöttem ki a suli közepén, de fogalmam sem volt arról, hogy hogyan történhetett meg... Na jó, volt némi sejtésem a dologról, de nem ez volt az első eset, amikor reggeli nélkül jöttem el otthonról. Általában fel szoktam hajtani egy kávét, és úgy indulok neki a nagyvilágnak, de most mindez sajnos elmaradt... Aminek úgy néz ki meg is lett a böjtje, ugyanis még az első órám közepén úgy fordultam ki a padból, ahogyan az a nagykönyvben meg volt írva. Nem tudom pontosan mi történt, csak a tanár kiabálására emlékszem, de azt már nem értettem, hogy mit mondott, mert elveszítettem az eszméletemet. Ezután idegen kezek ragadtak meg, és kezdtek el vonszolni ki, a levegőre, ami hűvösen csapta meg az arcomat. Amikor kinyitottam a szemeimet, a mentősök is ott voltak... Tiltakozni akartam az ellen, hogy elvigyenek, mert annyira azért nem volt rossz a helyzetem, de ők nem hagyták... A két nálam jóval nagyobb férfi úgy ragadta meg a vékonyka kis karjaimat, mintha azok papírból lettek volna, és úgy vonszoltak a kocsiig, mintha a súlyom csak egy kis semmiség lenne. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem az, hát negyvenöt kiló vagyok, nem lehet az csak egy kis semmiség! Mégis úgy éreztem, hogy ebben a helyzetben nincs mit mondanom, és jobb is, ha egyszerűen csak csendben maradok. Mert pontosan tudom, hogy mit mondanának a tanárok, az osztálytársaim, és a mentősök is. Nem fog megártani egy kivizsgálás. Nos ez tény és való, de egyszerűen nem érzem szükségét, hiszen minden bizonnyal csak a vércukrom esett le, amiért nem ettem reggelit, de ezt hogyan magyaráznám meg nekik?
Alig volt időm reggel, szó szerint csak magamra kaptam a ruháimat, a hajamat pedig egy kócos kontyban, fésülködés nélkül kötöttem fel a fejem tetejére, ami most még siralmasabban nézett ki, mint amikor elindultam. A szempilláimra kent festék minden bizonnyal a könnycsatornáim beindulása miatt kenődött el, a rózsaszín csík pedig... Fogalmam sincs hogyan került az államra, amikor egyértelműen a számon kellett volna lennie. Mindenesetre szégyenkezve kezdtem el törölgetni a kocsiban, amíg az előbb megjelenő rendőrök megint el nem kapták a karjaimat, és rángattak elő az autó mélyéről. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy rab lennék, akinek nincs más lehetősége, csak börtönbe menni... DE A JÓISTEN SZERELMÉRE, ÉN NEM KÖVETTEM EL SEMMIT, ÉN JÓ KISLÁNY SZOKTAM LENNI!!! Rendben vannak a jegyeim, nem lógok el az órákról – egyetlen alkalommal kivéve – nincs éjszakai életem, mert szinte életem sincs, és nem bántok senkit magam körül!!! Mindenkinek próbálok segíteni annyira, amennyire csak engedi az erőm. Mégis miért bűntet a sors? Iskolába akarok menni, és visszaülni az órára, mert semmi bajom!!
Mindezek persze csak néma segélykiáltások voltak, mert egyáltalán nem lett volna megszólalnom úgy, hogy két hústorony támogatott végig a folyosón, mintha csak egy báb lennék. Amikor odaértünk egy ajtóhoz, már végre elengedtek, és a kedvesebbik arcú férfi a vállamra tette a kezét, miközben hatalmas szemeket meresztve tettem fel neki a kérdéseimet a tekintetemmel. Ő pedig a finom taszigálásával válaszolta meg, miközben most először megszólalt.
- Be kell menned, hogy egy doki meg tudjon vizsgálni – mondta és én már nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de csak mosolyogva megvonta a vállát és behúzta a maga után az ajtót. Duzzogva rogytam le az ágyra, mert megint úgy lettem figyelmen kívül hagyva, mintha semmit sem számítana a véleményem, pedig teljes mértékben rólam volt szó. Nem akartam ezt az egészet, a szüleimnek magyarázkodni, meg felhajtást magam körül, ezerszer elmondani, hogy mi történt... De úgy néz ki, ez az út marad nekem.
Bele se akartam gondolni abba, hogy talán Caleb megtudja majd, akkor mi lesz. Aggódni fog? Vagy nem is érdekli? Iderohan a kórházba? Nem akartam a lehetőségeket latolgatni, de már a gondolatra is vörösség futotta el a bőrömet... Úristen, nem vagyok kész arra, hogy ezek után elé álljak. Minden bizonnyal kiábrándító lesz a találkozásunk akkor is, ha érdekli a dolog meg akkor is, ha nem éppen. Hiszen még mindig tartom magam ahhoz, hogy a hercegeket segítő vándorok, nem fognak hercegnővé változni...
Hatalmas szemeket meresztve néztem a nyíló ajtóra, és szólásra nyitottam ezzel egyidejűleg a számat is, mert szívesen elmeséltem volna a dokinak a történéseket, csak éppen hangok nem jöttek ki a torkomon. Na nem azért, mert annyira meglepett volna az, hogy a kórházban vannak orvosok, inkább arról volt szó, hogy egyszerűen nem tudtam hol kéne kezdenem a dolgot így belém ragadt a szó.
- Jó napot kívánok! – pislogtam rá a lehető legudvariasabban, mert még sem tegezhetem le, viszont ez a köszöntés nagyjából egy csókolommal ért fel... Csodás. A nyelvembe kellett harapnom, nehogy kicsússzon a számon a kérdés, amire teljesen egyértelmű a válasz. Igen Lei, valószínűleg ő fog megvizsgálni, bár inkább egy pszichiáterre lenne szükséged, aki rendet rakhatna a pici fejedben.
- Jól vagyok – nyögtem ki végül – Igazán nem kell velem fáradnia, biztosan vannak nálam fontosabb betegei is.
Tényleg azt éreztem, hogy minden rendben van... Illetve lesz körülöttem, ha végre reggelihez jutok, amit a gyomrom panaszos korgása is jelzett. Szinte azonnal odakaptam a kezem, és szégyenkezve sütöttem le a tekintetem, mert utálom, amikor nyilvános helyen kezdi el ezt... Mások előtt.


843 || ruha ||
 remélem tetszik. Smile


A hozzászólást Yang Shu Lei összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 03, 2018 3:19 pm-kor.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Szer. Dec. 27, 2017 11:39 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Lei &&  Léon
Manapság ritka, hogy szabadnapom legyen. Épp ezért ma sincs. Rezidensként nem engedhetem meg magamnak, hogy keveset dolgozzak. Ha már itt tartunk, nem is akarok. Szívesen vállalok be ha kell pluszműszakot, ügyeletet, túlórát is. És ezért csak elismerés jár minden oldalról, hogy milyen céltudatos és elkötelezett is vagyok. Na persze. Ha tudná a családom, a menyasszonyom, a főnököm, úgy általában bárki, hogy csak azért csinálom, mert addig is elszakadok a gondjaimtól… Amit a menyasszonyom és az ő húga jelentenek… Minél kevesebbet látom, annál jobb. Az a gond, hogy ezt arra a nőre jobban értem, aki életem szerelme, mint a testvérére. Tőle inkább a ráció, a józanész tart távol. Hisz könyörgöm, csak egy egyetemista, vagy tíz év van közöttünk! Meg úgy egyáltalán. Nem egészséges ez. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem, ahogy visszatérek az irodámba egy pillanatra, hogy szusszanjak. Még van néhány órám a műszakom végéig, de még mindig nem vágyom haza. Haza… a menyasszonyomékhoz, de már lassan azt tekintem otthonnak. Nem mintha kevésbé lenne merev, álszent a légkör, mint a szüleim házában. De legalább Lily, a sógornőm ott van. Na jó, ebből tényleg elég!
A gondolataimat szerencsére úgyis eltereli az, hogy meg kell szakítanom az akták rendezgetését, mert egy ellátandó beteghez hívnak.  Egy gimnazista lány, aki rosszul lett az iskolában. Ennyit mondanak. Belgyógyász rezidensként mondhatni szakmába is vághat a dolog. Nem aggódom különösebben, határozott léptekkel indulok meg a hármas kórterem felé, ahol elhelyezték a lányt. Ahogy belépek a kórtermébe az ázsiai származásúnak látszó lány félénken köszönt.
- Szervusz! Léon Deveraux vagyok, téged hogyan szólíthatlak? – barátságos, bátorító mosolyt eresztek meg felé. A bemutatkozás nyilván arra is szolgál, hogy oldani próbáljam benne a szorongást, másrészt, bár látom a kórlapon a nevét, az ázsiai, idegen hangzás miatt nem vagyok biztos benne, hogyan is szólítsam meg, így ez most tényleg lényeges információ számomra, nemcsak úgy kérdezem.
- Ugyan, ne butáskodj, minden beteg egyformán fontos. Te is. Nyilván nem véletlenül hoztak be. El tudod mondani, mi is történt pontosan? Hogy érzed magad? Fáj esetleg valahol? – miközben beszélek hozzá, közelebb húzok egy széket az ágyához és kezemben a kórlapjával leülök mellé. Csak annyi áll benne, hogy elájult. A vércukor szintje kritikusan alacsony volt, a pulzusa is lassú, de ezen felül egyelőre más elváltozást a vizsgálatok nem mutattak ki. Hallom, ahogy megkordul a gyomra, mire szégyenlősen elfordul. Ez lehet egyfajta magyarázat.
- Éhes vagy? Mikor ettél utoljára? Kérsz esetleg egy szendvicset? kedvesen érdeklődöm tőle. Ránézésre igencsak vékonykának tűnik ez a lány, az ő korában nem is lenne meglepő egy esetleges étkezési zavar. Persze nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, ezért egyelőre nem írok fel semmit a lapjára, csak „fejben jegyzetelek”, miközben a viselkedését, reakcióit tanulmányozom. Nem akarom zavarba hozni, ezért igyekszem ezt nem túl feltűnően csinálni, de nekem, mint orvosnak ezt is fontos figyelnem, hogy teljes képet kaphassak egy-egy beteg állapotáról. Az ő esetében sincs ez másként.

■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Feb. 06, 2018 7:10 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


karaktereltűnés miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Feb. 25, 2018 4:53 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



And through all kinds of weather
You'll find, I'll never change
Through the sunshine and the shadows
I'll always be the same

We're together right or wrong
Where you go I'll tag along
Remember me, I'm the one who loves you


Ez a hallgatás jobban elborzaszt, mintha azt mondaná, hogy mindene fáj. Már nem is akarja elárulni? Mindegy neki, úgyse számít? Ezt nem hihetem el. Nem.
Amikor látom, hogy nagyon is érdeklődik az ajándék iránt, akkor érzem, hogy van még remény. Ilyen apróságok felkeltik a figyelmét. Tudja, hogy nem a megváltást hoztam el, mégis kíváncsi. Kis örömet tudok okozni, tisztában vagyok vele. Ez is kell. Mindenbe kapaszkodhatunk és kapaszkodni is kell. A halál nagy úr, de nem minden fölött. Kell, hogy kapjunk időt. Még kell.
- Ne, ne, ne! Maradj még, nem adhatod fel...
Úgy köszön meg mindent, mintha ennyi lett volna. Erre már az én hangom is fátyolossá válik és megindulnak a könnyeim. Pislogok is egyet, hogy legalább tisztán lássak. Megfogom az egyre élettelenebb kezeket, tartom őket, mindkettőt. A macska mellénk hullik, onnan nézi Apo-t. Eskü nem én állítottam be így.
- Beszélek vele, de még te is fogsz. Nem kell bocsánatot kérned tőle. Senkitől...
Beszélt már erről a lányról. Gyerekkori jóbarátja. Azt hiszem, rég nem látták egymást. Mit is tehetnék?
- Apo! Apo...
Az arcát simítgatom és mikor elájul, felmegy a pulzusom. Megnézem a csuklójánál, hogy még dobog-e. Jesszus, ha azt érezném, hogy nem... Nagyon is ver a szíve! Ezt komolyan kell venni. Egy pillanatra nem veszem le a szemem róla, amíg tárcsázok és amíg a mentőszolgálattal beszélek.
~~~~~~~~~~~~~~
Tudom, hogy virágot nem szabad behozni. Koszt csinál, nem fér bele a steril kórházi környezetbe. Művirágot hoztam, szépet, rózsához hasonlót, vidám színekben. A vudumacska oda van készítve az éjjeliszekrényre. Itt gubbasztok már órák óta. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Szóljak a családnak már most? A doki szerint kétséges ennek a kimenetele. Nem lepődött meg, azt mondta, néha a szervezet így reagál a kezelésre. Ezt nem a kór csinálja. Milyen az, amikor az orvoslástól lesz rosszabb az állapot? Megkértem, hogy tegyen meg mindent. Szóval és némi zsebbe csúsztatott pénzzel is kértem. Ő pedig megkért, hogy ne szórakozzak, így is mindent elkövet ezért a fiatal életért. Jó ember.
Nem hívtam fel Cécile-t. Apo telefonjában nem turkálnék csak úgy és mivel van remény, felesleges ráhozni a frászt. Ránk esteledett. Lett volna dolgom, de lemondtam. Várhatnak a sörözés melletti tárgyalások, a világ nagy dolgait nem ma beszélem meg a barátokkal. Apo a világ legnagyobb dolga számomra.
- Édesem, mindig az első találkozásunk jut az eszembe. Mikor megpillantottalak, már láttam a szemedben az életet. Azt, hogy te tiszteled a szabadságot és az embereket. Mikor megszólaltál, csak még biztosabb lettem benne. Sose ismertem még ilyen jó lelket, amilyen te vagy.
Még nincs ébren, de beszélek hozzá. Hiszek abban, hogy valahogy ilyenkor is érzékeli. Az orvos azt mondta, nem tudja, mikor tér magához. Az is lehet, hogy napok múlva. Addig nem bírok csendben maradni. Megfogom a kezét, két markomba veszem.
- Maradj velem! Lesz még holnapunk, szebb, sokkal szebb. Ugye, hiszel benne? Én igen. Látom az isteneket. Figyelnek rád.
A macskára nézek. Arra gondolok, hogy ha képes valamire, ha tényleg elér olyan erőket, amik körülöttünk vannak, akkor dumálja rá őket, hogy vigyék el a kórságot a kedvesem feje fölül! Tűnés, tűnés, halál madarai! Féljetek. Bennünk erős az élet. Az akarat. Együtt vagyunk, egységben. Ez nem is kérdés.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
125
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
Aidan Turner


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Feb. 25, 2018 6:22 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next





- Szeretnék…. – elhal a hangom, mert szeretnék maradni még, nem akarom feladni, de hirtelen úgy érzem, mintha szép lassan az élet elpárologna belőlem. Az erőm elhagy, a testemet fájdalom szakítja szét milliónyi darabra, vagy már csak ez is a képzeletem szüleménye lenne? Valóság és képzelet ennyire összefonódna? Lehetséges ez egyáltalán? Ő igaz, ezt tudom, vagyis inkább érzem a szívemben, ami még inkább darabokra törik annak köszönhetően, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mekkora fájdalmat is okozhatok neki. Sose akartam fájdalmat okozni számára, de most mégis megteszem és semmit se tehetek ellene. Ezért próbáltam hajdanán ellökni.
Sok mindenkitől kellene bocsánatot kérnem, mert ellöktem magamtól és megbántottam őket, mert ezt tartottam helyesnek, pedig talán ennél nagyobbat nem is hibázhattam volna. Hallom, hogy miként szólít még a nevemen, szeretnék felelni rá, megszorítani a kezét, hogy még itt vagyok, de már nem megy. A világzaja egyre inkább elhalkul, mint amikor a zenét is egyre halkabbra nem tekerik, míg végül csak a síricsend marad…


*****


Olykor lépteket hallanék, máskor meg csipogást, mintha valami gép pityegne. Beszélnek, de nem értem mit. A világ túlzottan zavaros, míg túlcsábító, hívogató a halál ölelése. Békés és fájdalommentes ott a világ. Kinyújtja újra és újra a kezét felém, mintha csak egy fura keringőre invitálna meg. Egy keringőre, amibe beleszédülök idővel; aminek köszönhetően a hideg ölel körbe, hogy aztán egyik pördüléskor kicsússzak a kezei közül és újra melegség járja át a lényemet, ahogyan meghallom az ismerős dallamot. Szinte hívogat, ahogyan a párját kereső madár dallama. Szomorúan csendülő, de mégis reménnyel és boldogságot ígérő dallam. Kinyújtanám felé a karomat, aminek köszönhetően talán csak annyit érezhet, hogy megmozdul a kezében pihenő kezem mutatóujja. Mintha csak azt akarnám mondani, hogy fogjon erősen, ne engedjen el, de aztán újra elkap hátulról a halál fagyos keze, hogy magával rántson.
Nem akarok itt lenni, nem akarom ezt a ridegséget érezni, a békesség ellenére se, hiszen itt nincs fájdalom, mintha a világ is sokkal békésebb és jobb lenne, de nem tudom feledni az ismerős dallamot, azt amelyik szinte könyörgően hívogatott. Még akkor is, ha nem értettem minden egyes dallamát. Újra ott akarok lenni, vele táncolni. Magához ránt, húsomba mar a fagyos kéz, aminek köszönhetően talán kicsit gyorsabban ver a szívem. Sietve lököm el magamtól ridegség urát, hogy elrohanjak a csalogatódallam felé…
- Irvin… - alig hallhatóan csendül a hangom, ujjam újra megmozdul. A csipogás túlzottan is ijesztően hat. Szememet lassan próbálom kinyitni, hogy utána riadtan és zavarodottan nézzek körbe, hogy mi is történik körülöttem, hogy merre vagyok… Nem értek hirtelen semmit se, de érzem, hogy csak rövid időre sikerült megszöknöm a kalitkámból, amibe az elmúlásárnya akar bezárni örökre…


I just want... to thank you for being my reason to look forward to the next day
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
85
● ● Reag szám :
73
● ● Keresem :
⊂ So there's this boy...
● ● karakter arca :
⊂ Stella Maeve


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Csüt. Márc. 01, 2018 8:35 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Egy pillanatig hallom csak a hangját, de az elcsuklás mögött is felsejlik a mindent lebíró akarat. Tényleg küzd, nem adta fel. Nagyon erős lány, most kell rájönnöm. A lelke igen erős. A teste meg folyamatos gyötrés alatt áll, nem tudok rá mit mondani. Nem igazság. Már az is megfordul a fejembem, hogy egyáltalán nincs igazság. Ő nem ezt érdemelné. Miért nem engem sújt a kór, engem, aki elhagytam a szüleimet, a barátaimat? Miért? Miért? És mit tennék, ha én lennék az ő helyében? Nehéz kérdések ezek.
Próbálnám visszahozni a világunkba, de már máshol jár. Ide mentő kell. Orvos. Kórház.
~~~~~~~~~~
Azzal nyugtatom magam, hogy Apo-nak számít a beszédem, a hangom, érzi, hogy itt vagyok, érzi a szeretetet. De valójában magamnak is beszélek. Az én terápiám ez, az én lelkem is megnyugvást keres. Amíg egy eszméletlen Apo-t kell néznem, addig nem talál. A saját hangomtól persze nem nyugszom meg, de legalább kimondom, ami bennem van. Egy részét. A legsötétebb dolgokat nem fogom. Azokat meghagyom a macskának, hogy üldözze el, kapja el vagy valami. A vudura is számítok. Már mindenre.
Amikor mozgást érzek, a kéz apró rándulását, megállok. Csendben maradok. Elkezdem ismételgetni a nevét és ujjaimmal simogatom a tenyerét.
- Apo. Apo. Apo, hallasz? Itt vagy? Itt vagy velem, Apo?
Mit meg nem adnék egy igenért! Két kézzel fogom azt a kis gyenge, hideg, de izzadó kacsót. És újra mozdul. Hang! Belekönnyezek.
- Kicsim...
Oda kell hajolnom, hogy megsimítsam az arcát. Közel kell lennem. Látni akarom a szemeit. Eszembe sem jut, hogy megijed, ha engem lát ilyen távolságból. Hirtelen talán nem is fogja tudni, mi ez, ki ez? Pontosan így történik.
- Nincs baj, nyugodj meg! Jó helyen vagy. Vigyázok rád.
Ahogy az orvosok is. Van mindenféle hír. Először a jót mondanám el. De csak mosolygok. Egész eddig beszéltem, ideje hallgatni is egy kicsit. Látni és nézni. Apo megint velem van. Édes istenem!
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
125
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
Aidan Turner


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Csüt. Márc. 01, 2018 9:34 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Sötétség olykor ijesztő és rideg, míg máskor képes békességet hozni. Eleinte békésnek tűnt ez a sötétség és végre nem éreztem azt a pokolian kínzófájdalmat, ami átjárta a testemet. De aztán hirtelen minden túlzottan jegessé vált és mintha csontos ujjak fonódtak volna a karom köré, hogy magával rántson. Hideg, mint amilyennek a halált tartják. Húsomba mart minden egyes érintése, a keringő pedig inkább volt hirtelen émelyítő és nem annyira gyönyörű, magával ragadó, mint amikor Irvinnel táncoltam azon a bizonyos estén, amikor először találkoztunk.
Csalogatódallam ránt magával, kiránt a halál markából, de legbelül érzem, még ha meg is próbálok dacolni vele, akkor se fogok tudni sikerrel járni. Időt talán nyerhetek, de nem futhatok el előle, mint ahogyan a gondok elől se lehet. Mintha a nevemet hallanám, a fény először bánt, hiszen egészen megszoktam már a sötétséget. Hunyorgok, riadtan pillantok körbe, miközben csak egyetlen egy névre futja erőmből. Kapaszkodnék belé, mert úgy érzem, hogy hamarosan magával ránt a halál, pedig én maradni szeretnék. Téliestéken együtt nézni a tűzropogását a kandallóban, nyáron együtt áztatni a lábunkat a vízben, hallgatni a madarak dallamát, eső elől fedezéket keresni. Olykor talán morcosan pillantanánk egymásra, de a szívünk dallama mindig összekötne minket, hogy végül egymás ölelésében hajtsuk álomra a fejünket, hiszen egykoron nagymamám mindig azt mondta, hogy soha ne feküdj le haraggal a szívedben. Én pedig hittem ebben, hogy nem szabad úgy álomra hajtani a fejemet.
Hirtelen kúszik be  látómezőmbe egy arc. Kicsit meg is riadok, de aztán ismerőssé válnak a vonásai. Arcom vonásai ellágyulnak és egy apró mosoly is megjelenik.  Felelnék, de nem tudok. Szavak torkomon akadnak, a hideg pedig újra testembe mar, legalábbis úgy érzem, de talán csak a lelkemet cincálja meg. Már magam sem tudom igazán, hogy mi a valóság és mi a képzelet csak. Kezét nem engedem el, ujjaimat összefonom az övével erőtlenül. Mélyen nézek a szemébe, majd alig hallhatóan szólalok meg. – Szeretlek és mindig is foglak… - utolsó leheletemmel mondom, mielőtt a szemem újra lecsukódna, ahogyan a szívembe mar a halálárnya, hogy magával vigyen, legalábbis megpróbáljon. A szívem még dobban egy utolsót, hogy utána megadja magát, mint akinek tilos már dobbannia és szeretni…

*****

Hangos csipogás tölti meg a szobát. Sietős léptek hangja töri meg a folyosók csendjét, hogy utána berohanjanak a szobába nővérek. Sietve próbálják arrébb tessékelni a férfit az ágytól, de ő mégse mozdul. Ketten máris a lányt kezdik el vizsgálni, magyaráznak, míg végül az ügyeletesorvos is befut. Sietve adja ki az utasításokat és kéri meg az egyik ápolót, hogy kísérje ki a férfit, hiszen újraélesztés szükséges és csak útban lenne. Nem fog lemondani a fiatal  lány életéről. Csak remélni tudja, hogy tényleg elég erős még a lány szervezete ahhoz, hogy visszahozza őt az életbe és tényleg szeretne még élni... Sietve pillant a monitorra, majd újra megpróbálkozik az újraélesztéssel, amikor végre harmadszorra sikerrel is jár. A gépek ütemes csipogása tölti be a teret, ezzel is jelezve, hogy kezd helyreállni a „rend”, mintha még egy megkönnyebbült sóhaj is elhagyná az illetékes orvos ajkait. Aggódva fürkészi, amit a kollégái tesznek, majd kipillant az ajtón túl várakozó férfira. A neheze még csak most jön, hiszen sikerült stabilizálni a beteg állapotát, de attól még a következő 24 óra sorsdöntő lehet és azt se tudja megmondani, hogy vajon mikor tér magához a lány. Egyáltalán tud valami megnyugtatót mondani? Szinte semmit se, maximum annyit, hogy jelenleg életben van a kedvese…


I just want... to thank you for being my reason to look forward to the next day
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
85
● ● Reag szám :
73
● ● Keresem :
⊂ So there's this boy...
● ● karakter arca :
⊂ Stella Maeve


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Pént. Márc. 02, 2018 8:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

- SZERETLEK! - mondom talán a kelleténél hangosabban.
Annyira megragadott, hogy újra észnél van, ébren van és hogy ez az első, amit kimond. Mit jelenthet nála a mindig? Hogy érez még reményt, hisz a gyógyulásban? Vagy az öröklétben, ami a halál után jön. Ha ott fog engem szeretni, ahonnan elvileg még senki nem tért vissza, gyakorlatilag meg lehet, csak kifordított módon, az szörnyű gondolat. Mi történik ott a lélekkel? Mi lesz az én Apo-mmal, ha így jár? Nem akarom elengedni a kezét. Idegesen nézek fel a gépre, ami kezdi megmakacsolni magát.
- Ne, ne. Gyere vissza! Kérlek...
A rohadt életbe! Kiegyenesedett az EKG. Futnék a nővérek után, de valahogy jelzett nekik a gép, figyelték vagy nem tudom. Szinte fel sem fogom, mi történik. Nem vagyok lökdösődős típus, de most az egyik ápolót úgy eltaszítom, hogy seggre ül. Ki akart vinni. Mikor két nővér is jön és az orvos a lelkemre beszél, akkor se vagyok itt, nem értem, mit mondanak. Szívvel fogom fel, ami történik. Apo most nincs itt, elúszott a csónakja, de még vissza tudják húzni a partra. Ha ügyesek, ha lelkesek, ha jó helyre dobják a csáklyát. A fejemet fogom, a hajam már rosszabb egy szétvasvillázott szénaboglyánál. A zakóm nyakát rágom. Tiszta nyál. Legalább lenne egy kukucskálólyuk, amin keresztül látom, hogy mi van. Kint hagytak velem egy jól megtermett ápolót. Inkább hátat fordítok neki.
Sápadtnak érzem magam, le is ülök. Az arcomnak csak az ad színt, hogy vörösre vakarom. Öt ujjal. A másik kezemmel a telefont szorongatom. Legyek én a Holló, aki halálhírt kelt? A remény azt mondatja velem, hogy várjak, a gyomrom összetöpörödöttsége is beszél, hadar, rendezetlenül dobálja a szavakat, nem is értem, mit akar. A józan ész csak néha jut szóhoz. És azt mondja, szóljak a családnak, szóljak a legjobb barátnőnek is. Megkért, hogy mondjam meg Cécile-nek. Az ápolóhoz hiába szólok, nem enged be. Verekedni butaság lenne. Itt fogok ülni a folyosón, amikor ő...
Már kikerestem a telefonból a számot. Úgy nyomok rá, hogy még mindig nem tudom, mit fogok mondani. Amikor felveszi, bágyadt, nyomott hangon szólok bele.
- Üdvözlöm, a nevem Irvin Hibou. Kérem, jöjjön ide a kórházba! Apo...
Elcsuklik a hangom. Nyelek egy nagyot.
- Nem tudom, látjuk-e még valaha. Kérem... Ez nagyon fontos neki. Még amikor jól volt, akkor mondta.
A végébe beleremeg a hangom. Véletlenül kinyomom. Ha visszahív, fel fogom venni. Nem bírom ki! Járkálnom kell. Úgy nézem azt az ajtót, mintha a megváltót várnám, mintha kijönne és bejelentené, hogy nincs többé halál a Földön. Szorongatom a telefont és kilométereket sétálok. Nem megyek messze, kis távot teszek meg oda és vissza. Az ápoló biztos kész van tőlem, de nem érdekel. Már nekem is a kezemben maradt egy pár tincs, pedig nem is én kapom a kezelést. Ideges vagyok, szó szerint tépem a hajamat. Áhh. Ehh.
- Ohhhh - akkorát sóhajtok, hogy megint le kell ülnöm.
Szédülök. Mi lesz, ha? Mi lesz így a folytatás? Nem lehet. Élnie kell. Ott van vele a macska. Szellemek, istenek, bármik, ha vagytok, ha tényleg léteztek! Gyűljetek köré és rángassátok őt vissza az életbe! Tudtam. Mindketten tudtuk, hogy egy nap eljuthatunk idáig. De innen? Fogalmam sincs. Lehunyom a szememet, hátha segít, hogy nem látom a folyosó idegesítő neonfényeit.

I need some time to get it right
Your love gonna see me through.
Can't stop now don't you know
I ain't never gonna let you go, don't go!

Don't go
don't go...
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
125
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
Aidan Turner


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Márc. 04, 2018 12:35 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Apo and Irvin



A munka beszippant, mostanában nagyon elhalmozódtam, így a mai napra semmi mást nem terveztem, csak munkát, munkát és értekezleteket. Még most is nehéz elhinnem, hogy néhány hónap múlva anya leszek, ez az egész olyan, mint egy álom.
A tervrajzokat bújom, számolok, és hiába töltöttem az egész napot munkával, így a nap végéhez közeledve mégis úgy éreztem, hogy csak egy helyben toporgok. A szemem már ég a fáradtságtól, agytekervényeim lassan forognak, és úgy érzem bármelyik pillanatban bealudhatok. Ki kell tartanom, muszáj ezt a munkát megtervezni, a határidő a nyakamon és kénytelen vagyok addig mellőzni minden fáradtság érzetet, kimerültséget vagy unalmat. Belekortyolok a narancslébe és azon gondolkodom, hogy kliens által kért lakást hogyan lehet a legjobban akadálymentesíteni, minél jobban átalakítani, hogy a súlyos beteg férjének ne okozzon gondot semmi, hogy kerekesszékével is könnyen tudjon közlekedni.
Telefonom csengése térít vissza a földre, gondolataim kusza menetéből. A képernyőre pillantok, ismeretlen szám. Tűnődök egy ideig, ahhoz túl késő van, hogy megrendelő hívjon, lehet nem kellene válaszolnom a hívásra. Kíváncsiságom azonban erősebb, ujjamat laza mozdulattal húzom a zöld telefonkagyló irányába.
- Haló? Ismeretlen férfi hang szólal meg a vonal túlsó végén, és bár a neve ismerősen cseng mégsem tudom hirtelen, hogy kivel beszélek. Fel sem fogom szavainak értelmét, túl gyors, túl kusza. Mi történik? Folyamatosan Apo neve ismétlődik elmémben és olyan mértékű félelem tör rám, ami teljesen megbénít. Nem tudok megszólalni, nem tudok mondani vagy kérdezni csak ülök a székemen, kezemben a telefonnal és szinte bénultan meredek magam elé. „Nem tudom látjuk-e még valaha...” A szoba forogni kezd körülöttem, ahogy a szavak értelmet nyernek elmémben. Szívem vadabbul kalapál a mellkasomban és levegő után kell kapkodnom. Mi történik? Az nem lehet, hogy Aponak bármi baja legyen, az egyszerűen lehetetlen. Biztos valaki csak szórakozik, de nem...az kizárt. Irvin hangja tele volt félelemmel, kétségbeeséssel. Mire összeszedem a gondolataimat, hogy mondjak is valamit arra a telefon megsüketül. Letette. Percekig ülök még a forgószékben, a telefon elsötétült képernyőjét bámulva. Lehetetlen. Kérlek, kérlek nem eshet semmi baja szépséges barátnőmnek. Lelki szemeim előtt megjelenik mosolygós arca, nevetése cseng a fülemben. Nem szabad, nem szabad semmi rossz dolognak történnie vele.
Felpattanok ültömből és amilyen gyorsan csak tudok, magamra veszem a kabátomat. Nem érdekel a munka, nem érdekel a hülye tervrajz, a határidő. El kell mennem  a kórházba, látnom kell őt. Remegő ujjakkal tárcsázom újra a számot, miközben minden szó nélkül hagyom el az irodát. Türelmetlenül várom, hogy a férfi válaszoljon a hívásomra.
- Úton vagyok. Húsz perc és ott vagyok. Hol találom meg? rövidre fogom a kérdezősködést, mert időközben már az autóban ülök, és a kórház felé száguldok. Általában óvatosan vezetek, betartva a sebességkorlátozást, de most nem érdekel semmi. Minél előbb ott akarok lenni és megtudni, hogy mi a fene történik. Fogni akarom barátnőm kezét, és el sem engedni addig amíg jobban nem lesz. Hiába gondolkodom, nem jut eszembe semmi ami arra utalt volna, hogy beteg. Vajon emiatt nem találkoztunk már December óta? Bele sem tudok gondolni, hogy mi történhetett, ilyen hirtelen és váratlanul. Könnyeimmel küszködve szaladok végig a kórház folyosóján, követve a férfi utasításait. Az nem lehet, hogy elveszítsem őt, nem lehet, hogy búcsú nélkül hagyjon itt. Nem lehet...nem, nem, nem.
Kétségbeesetten nézek végig a folyosón, köpenyesek és türelmetlen hozzátartozók vannak mindenhol. Pillantásommal a férfit keresem, és bár még soha nem találkoztunk személyesen, mégis ahogy rápillantok a magába roskadt férfira, tudom, hogy Őt keresem.
- Irvin? Cécile vagyok. Mi történik? láthatja rajtam a félelem, harag, kétségbeesés és értetlenség furcsa keveredését. Még mindig fogalmam sincs, hogy mi történik itt, miért vagyunk kórházban és hol van Apo?
- Hol van Apo? Látni akarom? Mi történik vele?  remélem, hogy kérdéseimre választ találok. Egy pillanatra meg kell kapaszkodnom, mert úgy érzem, hogy az erő elhagyta a lábam és menten összeessek. A tudatlanság és a kétségbeesés marcangol belülről.
■ ■ Zene ■ ■ love ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
128
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Pént. Márc. 09, 2018 8:18 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Össze kellett volna szednem magam. Még az öklömet is megrágom kicsit, ahogy arra gondolok, mit is csinálok most. A szüleim halálakor voltam ennyire kész. Akkor a húgommal és a férjével együtt figyeltük a híreket és ostromoltuk a telefonvonalakat. Most egyedül vagyok. Nem kellene ennek így lennie. Apo-nak nem kellett volna mindenkit kizárnia az életéből. De ki vagyok én, hogy megítélje, mit csinált rosszul? Az ő helyzetében mást tennék? Azt se tudom, most mit csinálok.
Szegény nőt...Cécile-t meg is zavartam talán. Eleve nem a sajátomról kellett volna hívnom, hanem Apo-éról. Az ő telefonja is itt van nálam. De mi van bent? Miért nem engednek be? Miért nem láthatom Őt? Odamegyek az ápolóhoz, épp szólni akarok, mikor a telefon közbecseng.
- Tessék! Halló? Jó, várom.
Mondom neki a kórház nevét, az osztályt, az emeletet. Az ajtó számát is lenézem és bediktálom. A végén érzem meg, hogy könnyebb így. Ha nem roskadok magamba, hanem segítek valakin, aki szintén annyira vagy majdnem annyira szereti Apo-t, mint én, az kitisztítja egy kicsit a fejemet. Most esik le, hogy vezetés közben telefonált a lány. Úristen, baja ne essen!
Nem engedem ki a könnyeket. Jönnének. Erős akarok maradni, életet akarok lehelni Apo-ba. Kitépném az ajtót, hogy hagyják a hülyeséget, engedjenek oda engem, mert én kellek. A szívem, a lelkem, a csókom. De az mese. Most készülök ki annyira, hogy le kell ülnöm.
- Hí! Cécile! Üdvözlöm és köszönöm, hogy eljött!
Felpattanok és megölelem a nőt, akit először látok. Totál zakkant vagyok ma. Csak érzem, hogy szereti Apo-t és hogy neki is fontos.
- Bocsánat... Nem akartam. Semmit nem tud? Apo semmit nem mondott, ugye?
Akkorát sóhajtok, hogy azt hiszem, mindjárt beleremegnek a falak. De nem.
- Apo...beteg. Daganata van, kemoterápiára jár már több hónapja. Velem is nehezen osztotta meg. Magával is biztosan azért nem közölte, hogy ne aggódjon és hogy ne...
Hogy ne úgy emlékezzen rá? Ezt nem bírom kimondani. Nagyot pislantok és megtörlöm a szemeimet. Megrázom a fejemet. Ideges vagyok.
- Jöjjön! Üljön le, kérem! Nem eshet baja magának is...
Oda is segítem a székhez, ha kell. Most pedig az ápolóhoz megyek. Lesz, ami lesz.
- Nézze, a barátnőmet, a hölgy legjobb barátját most élesztik újra. Látnunk kell! Nem lehet, hogy ha... Akkor nem lehet, hogy ennyiben hagyjuk az egészet. Higyjen nekem, nem tekerem ki az orvos nyakát, nem csinálok bajt, csak ott akarok lenni! Ott akarunk lenni!
Nagydarab néger fickó. Rázza a fejét, karbatett kézzel álldogál. Visszanézek Cécile-re. Mi legyen most? Hova fussak?
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
125
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
Aidan Turner


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Szer. Márc. 14, 2018 9:50 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Apo and Irvin



Mi történik körülöttünk, miért történik mindez velünk? Fáj a gondolata is, hogy amikor barátnőmnek legnagyobb szüksége volt rám, akkor nem voltam vele, fáj a tudat, hogy nem voltam elég rámenős és hagytam, hogy eltaszítson magától, pont akkor amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, olyan mintha egy rémálomba csöppentem volna, fel akarok ébredni, meg nem történté akarom tenni a mai napot. Idegennek érzem magam a saját életemben, hibásnak, mert annyira lefoglaltak a saját problémáim, hogy észre sem vettem, hogy Apo beteg, hogy bármi baja is lenne.
Idegesen és összezavarodva érkezek meg a kórházba, fejemben megannyi gondolat cikázik, szívem olyan erővel dobban a mellkasomban, hogy attól félek bármelyik pillanatban kiugorhat. A világ forog körülöttem, lábaim elgyengülnek. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, amelyekre választ szeretnék találni, kérdések amik eddig még kimondatlanok és talán soha nem lesznek megválaszolva. Aggódok pillantásokkal mérem végig a férfit, a férfit akiről már sokat hallottam, de személyesen még soha nem találkoztunk, és bevallom nem is ilyen körülmények között szerettem volna megismerni őt. Amikor Apo először mesélt róla örültem, hogy végre van valaki az életében, hogy nincs egyedül, és ez most sincs másképp, csak a körülményeken változtatnék. Kíváncsian fürkészem aggodalmas és meggyötört arckifejezést, kissé félszegen és esetlenül ölelem magamhoz, agyam még mindig nem tudta feldolgozni ami történik, még mindig úgy érzem magam, mintha a saját rémálmomba lennék.
- Daganata? Az nem lehet...arról tudnom kellett volna...lehetetlen... teljesen összefüggéstelenül beszélek, az előbb kapott információ olyan erővel zúdul rám, mintha maga alá temetett volna egy lavina. Nem tudok megmozdulni, alig bírok levegőt venni és lábaimból elszállt minden erő. Nem bírom visszafogni a feltörni vágyó könnyeket, hagyom, hogy a felszínre törjenek és végigfolyjanak arcomon, meg kell kapaszkodnom Irvin vállába, mert nem vagyok képes megállni a lábamon. Szomorú vagyok, félek, haragszom és mérhetetlenül csalódott vagyok. Látnom kellett volna, észrevenni, ott lenni mellette a nehéz pillanataiban. Megbuktam, mint barát és ebben a percben rettegek, hogy elveszíthetem őt, hogy még elbúcsúzni sem volt időm. Szinte önkívületi állapotban követem a férfit, és foglalok helyet a padon. Még mindig sokk hatása alatt vagyok és nem bírom feldolgozni az imént hallottakat.
- Mióta? Mióta beteg? És én miért csak most tudom meg? egyszerre túl sok információ ez és fogalmam sincs hogyan dolgozzam fel, hogyan birkózzak meg mindezzel. Nem akarom elveszíteni őt,folyamatosan csak arra tudok gondolni, hogy mellette kellett volna lennem, hogy minden pillanatában támogatnom kellett, de erre semmi esélyem nem volt. Könnyeim fátylán keresztül nézem ahogy Irvin megpróbálja jobb belátásra bírni az ajtó előtt álló nagydarab fickót, de látszólag az hajthatatlan. Tudom, hogy tennem kellene valamit, próbálkoznom, de fogalmam sincs, hogy mit vagy hogyan, egyszerűen túl sok információt kaptam az elmúlt percekben és nem tudom hogyan dolgozzam fel őket ennyire hirtelen. Erőt veszek magamon és felállok, hogy lassú léptekkel közelítsem meg őket, még mindig forog velem a világ, nem tudok ennél gyorsabban és stabilabban mozogni.
-  Kérem...könyörgök önnek, hogy engedjen be minket a terembe. Ígérem nem fogunk bajt okozni, nem leszünk senkinek az útjában, de látnunk kell őt. Könyörgöm önnek, legyen szíve és engedjen be. Kérem. a sötétbőrű fickó alaposan szemügyre vesz, majd ismét megcsóválja a fejét.
- Amíg az orvosok bent vannak nem engedhetem be, kérem értsék meg. Kétségbeesetten pillantok rá Irvinre, nem érdekel mi fog történni, de nekem muszáj ott lennem vele, muszáj bemennem és az ágya mellett állni, reménykedni, hogy van esély arra, hogy újra láthassam őt.
-  Szívtelen, idióta, barom.... általában nem viselkedem így, de ezekben a fájdalmas percekben, a kétségbeesés kilátástalan helyzetében felszínre bukik az eddig nem ismert énem. Miközben szidom, és szavaimat az ápolónak üvöltöm, öklömmel rendíthetetlenül püfölöm erős vállait. Valószínűleg meg sem érzi, hiszen nincs annyi erő a kezemben, hogy fájdalmat okozzak neki.
■ ■ Zene ■ ■ love ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
128
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Szer. Márc. 14, 2018 10:36 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Nem akart rossz híreket közölni, soha nem szerette a munkájának ezt a részét és még ennyi évvel a háta mögött se tudta soha megszokni a hasonló helyzeteket. Egy életet elveszteni még számára is nehéz volt, pedig sokan azt mondják, hogy belefásulnak a dolgokba, idővel az orvosoknak is könnyebb lesz, pedig nem. Fiatal még a lány, s látta azt, hogy olykor talán feladta, de a férfinak köszönhetően mégis kitartott. Hallotta már nevetni őket és szívből remélte, hogy meg fog gyógyulni. Hogy egy lesz azok közül, akiknek a kezelés segít, hiszen hasonló volt a kora is, mint a lányának. Belegondolni se akart abba, hogy akár most az ő lánya is feküdhetne itt.
Halovány mosoly kúszott arcára és még egy alig hallható megkönnyebbülést kifejező sóhajt is megengedett magának, amikor a gép csipogása alább hagyott és újra mutatta az életfunkciókat. Figyelte a szívritmust a monitoron és nem mozdult meg. Mintha hirtelen odafagyott fagyott volna és válaszok után kutatna, amit nem lelhet meg így. Még jó pár vizsgálat hátra van, de egyelőre be kell érniük azzal, hogy legalább életben van a lány. Nem mondaná megnyugtatónak a kapott eredményeket, amit a monitor mutat, de sikerült stabilizálni és remélhetőleg a következő 24 órában se történik semmi extrém dolog, ami miatt netán kilépve az ajtón tragikus hírt kell közölnie.
Mély levegőt vett, hogy utána kilépve az ajtón megpillantsa a korábban is látott férfit, majd az idegen nőre tévedt a pillantása. Nem hitte, hogy családtag lenne, de most nem is számított. Olykor a barátok inkább számítanak családnak, mintsem a valódiak. Ezt ő maga is túl jól ismerte.  
Sajnálom, de még várniuk kell. Körülbelül még 10 perc és bemehetnek, de előbb a nővéreknek még dolguk van. – hangja mély volt és talán pont ennek köszönhetően volt valami megnyugtató a hangszínében, abban, ahogyan kiejtette a szavakat.
Lafeyette kisasszony állapotát stabilizáltuk, de az elkövetkező 24 óra sorsdöntő lehet még. A szervezete összeomlott valószínűleg a kezeléseknek köszönhetően, de szerencsére ő küzdeni akar még. Nem tudom megmondani, hogy mikor fog magához térni, de most az a lényeg, hogy pihenjen és az életjelei erősödjenek. – borostás állán simított végig, ami ennek köszönhetően karcos hangot hallatott. Sóhajtott egyet, majd a férfira emeli a pillantását, akivel már találkoztak a kezelések miatt is, ritkán, de volt már szerencséjük egymáshoz. – Elhiszem, hogy aggódik és feszült, kérem, próbáljon meg megnyugodni. Azzal nem segít, ha ideges. Hamarosan bemehetnek, amint pedig letelik a 24 óra minden gond nélkül, akkor a vizsgálatokat is elkezdjük. Most pedig ha megbocsájtanak. – kezét a férfi felé nyújtja, a nőnek pedig csak biccent, hogy utána tovább siessen a dolgára, úgy érzi, hogy hosszú lesz ez az este, de remélte, hogy nem kell rendőrt is hívni, mert netán nem bírnak magukkal. Megengedte, hogy bemehessenek, de az ő érdekük is, hogy a lányt ellássák nyugalomban és nehogy hibázzon bárki is. Addig pedig várniuk kell még pár percet.


I just want... to thank you for being my reason to look forward to the next day
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
85
● ● Reag szám :
73
● ● Keresem :
⊂ So there's this boy...
● ● karakter arca :
⊂ Stella Maeve


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Szer. Márc. 14, 2018 6:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ez az ölelés engem is váratlanul ért. Nem szoktam csak úgy keblemre kapni idegeneket, nőket, akiket először látok. Sorstársak vagyunk, ezt érzem. És elsőre nem vallottam be, de nekem is szükségem volt valakire, akire támaszkodhatok. Nem szabad eltúlozni, hamar el is engedem Cécile-t, aki alig tud kezdeni valamit a helyzettel.
- Sajnos igaz...
Érzem, hogy nagyon sovány a vigasz. Nem nyugtatja meg, hogy én is nehezen tudtam meg. Ők a legjobb barátnők, sokéves múlt van mögöttük, nagyon közeli a kapcsolatuk. A nőknél ez tényleg nagyon közelit jelent. Majd megszakad a szívem, hogy Cécile sírva fakad. Ez az, amit Apolline nem akart elérni. Nincs jó megoldás, sose volt. Kínosan érzem magam, szám elé kapom a kezem. Aztán csak eltámogatom a nőt a székig. Mennyire elgyengült! Mit fog szólni a család? Nekik még semmit se mondtam. Most minden az én felelősségem. Utálom ezt. Nem akarom. Apolline-t akarom vissza!
- Több hónapja. Eltűnt egy időre, én egyáltalán nem tudtam elérni. Lehet, hogy te se. Akkor volt az nála, hogy mindenkitől elzárkózott, mert senkit nem akart terhelni.
Arra képtelen vagyok felelni, hogy miért csak most tudja meg. Ha én hívtam volna fel vagy megszerveztem volna egy találkozót és elárultam volna Apo-t... Nem tudom, mi lett volna ebből. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni, mert akkor már ketten lettünk volna vele. Hibásnak érzem magam. Bűnösnek. Cinkosnak, aki néma volt a vétkes mellett. De vétek ez? Apo-t nem tudom hibáztatni.
Tenni akarok valamit! Próbálok az ápoló lelkére beszélni. Már azon gondolkozom, hogy van-e neki. Ilyen fejjel kétséges. Mint egy katona.
Csak rázom a fejemet, egyre idegesebben, a hajamban két kézzel túrva. Amit Cécile-nek mond, az is olyan, hogy szinte nekimennék miatta. Pedig milyen szépen, nőiesen kérte! Megdöbbenek, amikor ütlegeni kezdi az ápolót. A feketét nem érdekli. Én viszont finoman eltolom onnan Cécile-t, a férfit pedig elrántom, hogy ne álljon az utunkba. Van bennem erő, nem szeretem fitogtatni, de most már elegem van. És nyílik az ajtó!
- Doktor úr! - szólítom meg kétségbeesetten.
Befelé nézek, kukucskálok.
- Tíz perc! Nem csinálunk bajt! Hadd menjünk be!
Az ápoló nagyon dühös. Lehet, hogy nekem iramodna, ha nem lenne itt az orvos. Megfogom Cécile kezét. Ha bemegyünk, együtt megyünk. Az orvos próbál nyugtatni. Nekem ez kevés. A szavait viszont iszom, mert arról szólnak, hogy Apo számára még van remény!
- Stabilizálták... - ismétlem meg szinte buta hangon. - Ő nagyon erős. Oroszlánszívű, törhetetlen.
Magamat is győzködöm. Hinnünk kell abban, hogy a testét is visszahozza. Cécile-re nézek. Nagy levegőt veszek, mikor az orvos azt mondja, hogy nyugodjak meg.
- Bízunk a felépülésében. Doktor úr, nagyon köszönjük, amit érte tett!
Most csordul ki néhány könnyem. Szégyellem is magam, gyorsan letörlöm és elfordulok. Tíz perc.
- Fel fogom jelenteni! Magát nem, de magát igen - fenyeget meg az ápoló a mellkasomra bökve.
Nem tud érdekelni. Csak befelé nézek, a csukott ajtón keresztül. Tíz perc. Megint ott áll az "őr".
- Cécile, még egy kicsit tartsunk ki! Ennyit ki fogunk bírni, hidd el! Visszakapjuk őt. Vissza...
Egy egész napot kell várni. Nem megyek haza. Mindent lemondok, minden más várhat. Itt fogok virrasztani vagy aludni. És szerintem a nő is. Nemsokára bent leszünk. Apo, kicsim, tarts ki te is! Mindjárt. Mindjárt.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
125
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
Aidan Turner


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Márc. 18, 2018 11:33 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Apo and Irvin



Nem akarom elhinni, nem vagyok képes feldolgozni a hallottakat, hogy hosszú ideje már ebben a súlyos betegségben szenved a barátnőm és én nem tudtam róla. Mondjuk egyik részről érthető, hogy megpróbálta titokban tartani, talán én sem cselekedtem volna másképp, de azért mégis bánt, hogy nem lehettem ott vele, amikor igazán szüksége volt rám. Haragszom, csalódott vagyok, de mindezek mellett sokkal nagyobb a félelmem. Mi van, ha soha többé nem láthatom, ha nem ölelhetem magamhoz és nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem és, hogy mindig számíthat rám? A világ forog körülöttem, úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek akár egy gyengén felépített kártyavár. Próbálok erősnek lenni, hiszen Irvin-nek sem hiányzik, hiányzik, hogy még engem is ápolgatnia kelljen, éppen elég nehéz a helyzet számára. Kár, hogy ilyen körülmények között találkoztunk először, hogy nem ismerhettük meg egymást, de ugyanakkor örülök, hogy egy ilyen férfi volt Apo mellett, hogy volt akire számítson és volt aki mindig mellette állt.
Mindent el lehet rólam mondani, de azt nem, hogy agresszív lennék, most viszont a tehetetlenség és a félelem annyira elhatalmasodik rajtam, hogy át sem gondolom igazán mit művelek. Csak püfölöm az ápoló karját, közben zokogok, mint egy kisgyerek. Tehetetlen vagyok, pedig annyira szeretnék csinálni valamit, ott lenni mellette, fogni a kezét és csak várni arra, hogy felébredjen, reménykedni és bár nem hiszek, de talán még egy imát is elmondanék érte. Csak állok a férfi mellett, tekintetemmel az orvost figyelem és iszom magamba szavait. Megkönnyebbülök valamennyire, hiszen barátnőm állapota stabil és ez megnyugtat. Erős, élni akar, nem akar itt hagyni minket. Szótlanul állok Irvin mellett, próbálok megnyugodni és csak arra koncentrálni, hogy minden rendben lesz, mert rendben kell lennie, nem lehet az élet annyira kegyetlen, hogy egy fiatal, életerős lányt ragad el közülünk, akiben olyan sok szeretet és élni akarás van, mint Apoban. Nem, az élet nem lehet ennyire könyörtelen.
- Tíz perc...tíz perc...tíz perc... ismételgetem magamban a szavakat, és próbálok felkészülni arra a látványra, ami majd odabent fogad. Próbálom felkészíteni a lelkem a fájdalomra és reményre egyaránt. Most kell igazán erősnek lennem, most kell kitartanom és támogatnom Irvint és a barátnőmet is. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összezuhanjak, nem most és nem itt.
- Ki fogunk tartani. Érte. nézek rá Irvinre és halványan elmosolyodom. Megtörölgetem könnyes szemeimet, már az sem érdekel, ha a szemfesték fekete nyomot hagy az arcomon. Csak egyetlen dolog érdekel, hogy minél hamarabb bent legyek barátnőm mellett. A karórámra pillantok, az idő iszonyatosan lassan vánszorog, olyan érzés, mintha órák óta várnánk, hogy elteljen a tíz perc és még csak kettő telt el. Hátammal a falnak támaszkodom, próbálok a lehető legtürelmesebben várakozni, még akkor is, ha iszonyatosan nehéz, de ez nem az a pillanat, amikor gyenge lehet.
- Örülök annak, hogy ön mellette volt. Sajnálom, hogy én nem lehettem ott, de boldog vagyok, hogy legalább ön mellette volt, és nem volt teljesen egyedül. Köszönöm, hogy vigyázott rá. remélem látja rajtam, hogy tényleg hálás vagyok, hogy örülök amiért minden nehézség ellenére kitartott mellette, pedig valószínűleg neki sem lehetett könnyű. Mindketten megérdemlik, hogy a sok nehézség után végre boldogságban legyenek együtt.
- Bemehetnek. De semmilyen rendbontást nem akarok, különben repülnek innen. áll félre az ajtóból az ápoló, szabad utat engedve nekünk.
- Menjünk! pillantok a férfire, majd minden gondolkodás nékül megfogom a kezét, hogy együtt lépjünk be a terembe. Szívem összeszorul ahogy megpillantom az ágyban fekvő barátnőmet, sápadt arcát, meggyötört vonásait. Nem tudom türtőztetni magam, újra sírva fakadok. Csak állom az ágya mellett és nézem őt.
- Szia! Nagyon erős nő vagy tudod? Büszke vagyok rád, és remélem tudod, hogy nem haragszom. Itt vagyok neked, amikor csak szeretnéd, számíthatsz rám. Mielőbb gyógyulj fel, szükségem van rád. Szeretnélek újra mosolyogni látni. Nagyon szeretlek téged és hiányzol. óvatosan érintem meg a kézfejét, nem tudom, hogy ilyenkor hall-e minket, de egyszerűen ki kellett mondanom amit érzek. Azt akarom, hogy tudja, mellette vagyok.
■ ■ Zene ■ ■ love ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
128
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Szomb. Márc. 24, 2018 2:08 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ez az első találkozás egyáltalán nem olyan, amilyennek lennie kéne. Nem is mondhatjuk, hogy most ismertük meg egymást. Én nem úgy viselkedem, ahogy szoktam és biztos vagyok benne, hogy Cécile sem ilyen. Nem tudnék elképzelni Apo mellett egy elgyengülős, verekedős barátnőt. Ma mindenki kifordul magából. Lehet, hogy még az ápolónak is csak rossz napja van.
A doktor oldja fel a hangulatot, szakmaisággal szól és szerencsére tud jó híreket mondani. Sajnos az a helyzet, hogy már ezt is jó hírnek kell vennünk. Cécile-re nézek, hogy áll-e még a lábán. Nem szeretném, ha összeesne. Látom, mennyire megviselik a történtek, ő is csak hebeg-habog. A fenyegetőző feketével már nem is foglalkozom.
- Ahogy mondod, Cécile...
Már ki tudok préselni egy mosolyt az arcomra. Erőltetett, petyhüdt, de jól esik. És hiszek benne, hogy segíteni is fogok. Most igaznak érzem a mondást, hogy mosolyogj és a világ visszamosolyog rád. Muszáj, hogy igaznak érezzem.
- Kérsz zsebkendőt? - kérdezem a lányt, mert látom, mennyire törölgeti magát.
- Teljesen egyedül akart maradni, de szerencsére nem sikerült neki. Hosszú idő után találkoztunk újra és mikor rosszul lett, kihúztam belőle, mi a baj. Utána pedig nem volt kérdés, hogy vele leszek. Sajnálom, hogy nem avattunk be. Ha én megtettem volna, az árulás lett volna. Próbáltam meggyőzni, de hajthatatlan volt. Kérlek, Apo-ra ne neheztelj, jó? Csak kímélni akart téged.
Én sose tennék így, megmondanám mindenkinek, de tisztelem azt, amit a barátnőm gondol, ezért mondok védőbeszédet. Elcsigázott hangon. Az a tíz perc egy egész hétnek tűnik! És...
- Köszönjük!
Szinte ugrom. Csak bólogatok, hogy úgy lesz, ahogy mondtam, rendesen fogunk viselkedni. Nem akartunk mást, csak ezt. Látni Őt. Végigfut a gerincem mentén a jeges bizsergés. Drága kincsem... Itt nyomkodták a defibrillálóval, megrázták, húzták vissza a csónakját, amit majdnem elvitt a halál mocskos vize. Pupilláim kitágulnak. Mikor Cécile megint elsírja magát, a vállára teszem a kezemet. Egy nővér van még itt velünk, ő rögtön odatol egy széket, hogy a lány le tudjon ülni. Én az ágy másik oldalán állok meg. Kezeimet a szám elé teszem. Aztán megkaparintok egy másik széket. Csendben vagyok. Ők ketten rég látták egymást. Ez az ő pillanatuk, én hallgatok. Megfogom Apo kezét, szeretettel simogatom, hüvelykujjal jelzem, hogy itt van, akit nagyon szeret. És hozott még valakit, akit szintén nagyon szeret. Csak nézem a csukott szemeit. Tudom, hogy órákig kell még várnunk. Nem érdekel. Itt leszek, bármi is történjék, nem megyek haza. Minden más várhat. Apo, ugye visszajössz? Ugye velünk maradsz? Szavak nélkül hívom Őt.

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
125
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
Aidan Turner


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Pént. Márc. 30, 2018 8:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Apo and Irvin



Az emberi agy furcsán működik, pont akkor amikor a legtöbb erő kellene legyen bennem, amikor a legjobban kellene kitartanom érzem azt, hogy teljesen elvesztem és bármennyire is próbálok tisztán gondolkodni, agyam nem engedelmeskedik. Pedig erősnek kellene lennem, hiszen odabent a barátnőm éppen az életéért küzd, ki tudja mióta szenved már, és szemmel láthatóan Irvinnek is szüksége lenne most a támogatásra. Meg vagyok győződve róla, hogy erős férfi, és eddig mindig támasza volt Aponak, de néha a legerősebbeknek is szükségük van támaszra és biztatásra. Én tényleg igyekszem kitartani, csak egyszerre túl sok impulzus ért az eltelt néhány órában, és kicsivel több időre van szükségem ahhoz, hogy képes legyek feldolgozni a történteket.
- Nem neheztelek rá. Megértem, hogy így döntött. Sajnálom ugyan, hogy nem lehettem mellette, de joga van eldönteni, hogy kit szeretne az életébe. Nekem meg el fogadnom, hogy nem tudhattam róla. Szeretem őt és egyáltalán nem gyűlölöm vagy haragszom rá amiatt ahogy döntött. Olyan jó lelke van, még a betegsége alatt is arra gondolt, hogy mások ne szenvedjenek miatta... és most ez a jó lélek szenved, és harcol azért, hogy újra közöttünk legyen. Én a világ legönzőbb embere, ha ebben a helyzetben is csak arra gondolnék, hogy nekem miért nem mesélte el. Ahogy engedélyt kapunk arra, hogy végre bemenjünk hozzá, késlekedés nélkül nyitok be a terembe. Szívem összeszorul ahogy megpillantom őt, nyoma sincs annak az életvidám, mindig mosolygós lánynak aki olyan könnyedén lopta be magát a szívembe és akivel már hosszú évek óta töretlen a barátságunk. Nem érdekel, hogy meddig kell itt ülnöm az ágya mellett, mennyit kell még várnom arra, hogy felébredjen, de itt maradok. Nem mozdulok el mellőle és ha már eddig nem tehettem meg, legalább most támogatom. Egyenlőre csak annyit tehetek, hogy fogom a kezét és beszélek hozzá, a többi rajta múlik, az élni akarásán és az orvosokon.
- Ha majd felépülsz, ha újra jobban leszel, akkor bepótoljuk a kimaradt a hónapokat és meglátod, le sem tudsz majd vakarni magadról. Nem fogom hagyni még egyszer, hogy lerázz, remélem fel vagy rá készülve. Csak mielőbb gyógyulj meg és legyél újra a régi. Majd...majd bevackoljuk magunkat a kanapédra és újra mozi maratont tartunk, mint régen. Emlékszel? Ismét letörölgetem szabad kezemmel a könnyeimet, most már sokkal könnyebnek érzem a lelkem, de teljesen megnyugodni nem tudtam, addig motoszkál bennem a félelem és a kétely amíg ki nem nyitja a szemét és amíg újra nem hallhatom a hangját. Rápillantok a csendben üldögélő férfire.
- Magatokra hagylak egy kicsit. Biztos te is szeretnél mondani neki valamit. Addig hozok kávét. rámosolygok a férfire, majd elengedem Apo törékeny kezét és magukra hagyom. Csak az ajtó előtt eszmélek rá, hogy letegeztem a férfit. Megszokás, nyelvbotlás. Nem szívesen mozdulok el ugyan mellőle, de nem lehetek önző, biztos Irvin is szeretne mondani neki valamit, ami nem tartozik rám, nem sajátíthatom ki a pillanatot. Halkan csukom be magam mögött az ajtót, majd elindulok a hosszú folyosón kávégépet keresve. Előhalászom a telefon a zsebemből és pötyögök egy gyors SMSt a férjemnek, hogy ne aggódjon miattam, de innen még egy darabog biztosan nem fogok hazamenni. Meg sem kérdeztem, hogy Irvin milyen kávét inna, így találom egy dupla espresso-t veszek neki, cukorral és tej nélkül. Ha nem jó, maximum, majd nem issza meg. A saját részemre egy Lattet veszek, kevés cukorral és sok tejjel. Lassan cammogok vissza a kórteremhez és még mielőtt benyitnék néhány percig csak állok az ajtó előtt. Adok nekik még néhány percet, hogy kettesben legyenek. Halkan nyitom meg az ajtót, csak cipőm koppanása töri meg a csendet.
- Nem tudtam, hogy milyet szeret, remélem ez jó lesz. Dupla Espresso. nyújtom át neki a műanyag poharat, majd visszasétálok az ágy másik felére és leülök a székemre.
- Mióta ismeri Apot?

■ ■ Zene ■ ■ love ■ ■credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
128
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Vas. Ápr. 08, 2018 9:18 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Látom a nőn, hogy küzd és egész jól áll. Nem omlott össze, erőt vett magán, még ha nehezen is. Azt hiszem, valamennyit tudtam segíteni. Nagyon jól esik, megnyugtat, hogy nem haragszik Apo-ra. Rám haragudhat, azt el fogom bírni. Én se békültem ki teljesen a helyzettel.
- Szeretne téged az életébe. Csak attól félt, hogy már nem tart sokáig...
Félősen hangzik, amit mondok. Szeretném Cécile tudtára adni, hogy nagyon is fontos Apo-nak. Pont ezért "rázta le". Érthetetlen, nem?
- Nagyon, nagyon jó lelke van.
És végre bemehetünk ehhez a jó lélekhez. Szegény Cécile-t nagyon sajnálom, még most is, mikorra már kicsit máshogy gondolkodik. Jót tett, hogy beszéltünk. Mikor Apo felébred, nagyon fog örülni. Biztos. Az, hogy mi ketten vagyunk itt, megduplázza a gyógyulási esélyeit, úgy érzem. Még a családnak se mondta el...
Először Cécile-t figyelem, mikor beszélni kezd, aztán csak lehajtom a fejemet. Úgy hallgatom, miket mond Apo-nak. Szívből kívánom nekik, hogy megint kéz a kézben rohangáljanak a folyóparton vagy sétáljanak a belvárosban, ahogy a legjobb barátnők szokták. Nem is tudom, ők hogy szokták. Le se fogja vakarni, így van! Cécile beszéde nekem is hitet ad. Szeretnék átmenni a másik oldalra, támogatni őt, de látom, hogy megoldja és nem akarok túlzottan fontoskodni, mindenbe beleavatkozni.
- Nem muszáj kimenned! Amit mondok neki, te is hallhatod. De ha hozol kávét, azt nagyon köszönöm! Én majd hozok utána ennivalót. Még sokáig itt leszünk...
Nagyon kedves nő, látszik, hogy igen közel állnak egymáshoz. Eszemben sem volt elzavarni, de ha már felajánlotta. Apo kezét simogatom és az arcához hajolok.
- Hercegnő, tudom, hogy hallasz. Most talán messze jársz, de hívlak, hívunk. Kérlek, gyere vissza! A doki azt mondta, minden rendben lesz, csak ezt az egy napot éld túl! Hatott a kezelés. Hatni fog. Szükségem van rád, szükségünk van rád, az igazi, életteli Apo-ra, aki vagy! Itt leszel még sokáig és futunk erdőn-mezőn, énekelünk, zenélünk, amit csak szeretnél. Nem tágítok mellőled és Cécile sem. Remek barátnőd van, látom rajta, hogy nagyon szeret. Gyere, gyere...
Már csak csendben nézem őt, mikor nyílik az ajtó. A nőre mosolygok. Egymásban kell tartanunk a lelket és együtt Apo-ban.
- Tökéletes, köszönöm szépen!
Kelleni fog az energia. Nem engedem el Apo kezét. Így beszélgetünk.
- Lassan egy éve. Egy partin találkoztunk először. Remekül kijöttünk, úgyhogy kerestük egymást. Aztán...kicsit eltűnt, de szerencsére újra összefutottunk. Tegeződhetünk? Már mondta, hogy gyermekkori jóbarátok, én meg idősebb vagyok. Könnyebb lenne így, ha nem baj.
Elbeszélgetünk még egy darabig. Órákig. Van miről. És végül a kezemben megmozdul egy ujj. Itt van közöttünk! Vissza fog jönni! A csónak elúszott, de visszahívtuk a révészt. Ennyit számít a szeretet, a lélek, az összetartozás. Az orvos nem fogja elhinni. Nem baj, a lényeg, hogy mi tudjuk.

// Nagyon köszönöm a játékot mindkettőtöknek! iloveu //
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
125
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
Aidan Turner


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Ápr. 09, 2018 8:52 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Nem tudom, hogy mennyi ideig veszíthettem el őt szem elől, mennyi ideig nem hallottam és éreztem semmit se, még a testemet átjáró fájdalmat se. Ahogyan azt se sejtettem, hogy már nincs egyedül, hogy lépett helyettem is és szólt valakinek. Jót akart tenni, bátornak lenni, ami én nem tudtam lenni. Kivéve egyetlen egy alkalmat, amikor beavattam őt a titkomba, amikor előle már nem bírtam titkolni, de mindenki más elől igen. Igazából abban se voltam biztos, hogy valaha látni fogom-e még őt, vagy bárki mást. A legjobb barátnőmet, akit az utóbbi időben nem is kerülhettem volna jobban, vagy a családomat. Lesz-e még lehetőségem az ölelésembe vonni őket és elmondani nekik azt, hogy mennyire is szeretem őket és sajnálom.
Elsőre a gépek csipogására leszek figyelmes, ahogyan tisztulni kezd minden és a némaság megszűnni látszik, ami eddig körbeölelt, mintha védeni akart volna a világtól, annak a zajától. Ujjamat lassan mozdítottam meg, vagyis azt hiszem, hogy sikerült. Olyan volt, mintha valaki hirtelen megfogná a kezemet még inkább és itt akarna tartani. Szerettem volna kinyitni a szememet, de mintha ólomnehézzé vált volna a szemhéjam és esélyem se lenne arra, hogy megnézzem a világot, hogy rájöjjek arra, hogy mi is zajlik körülöttem. Gyengének és tehetetlennek éreztem magam, hiszen minden porcikámba belehasított egyre inkább a fájdalom, ahogyan elmém is egyre inkább tisztult és eljutott a tudatomig a valóság.
Próbáltam megnyugodni, hogy nincs semmi baj, hogy talán még se veszítettem el senkit se, de hirtelen annyira zavaros még mindig minden. Annak ellenére is, hogy egyre inkább éreztem a körülöttem zajló dolgokat, hangokat, érintéseket, míg végül sikerült megküzdenem a „vakság” ellen is. Többszöri próbálkozás után sikerült kinyitnom a szememet is. Először csak foltokat láttam, mintha valami fura elmosódott masszává vált volna az általam ismert világ, míg nem szép lassan a körvonalak kirajzolódtak és egyre inkább sikerült kivennem az ismerős arcokat. Irvin és Cécile. Szerettem volna mondani valamit, de egyszerűen nem bírtam megszólalni, ahogyan sokáig nyitva tartani a szememet se. Könnyedén csukódott le a szemem, hogy utána végre a rideg sötétség helyett inkább az álmok raboljanak el a valóságtól. Annyira fáradt és gyenge voltam, mintha most futottam volna le legalább 20x a maratont, így esélyesem se volt arra, hogy velük maradjak hosszabb időre. Időről időre felébredtem, de az első pár alkalommal mindig könnyedén rántott magával a fáradtság és a fájdalom elől való menekülés…

|| Én is köszönöm nektek!  iloveu  ahwie


I just want... to thank you for being my reason to look forward to the next day
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
85
● ● Reag szám :
73
● ● Keresem :
⊂ So there's this boy...
● ● karakter arca :
⊂ Stella Maeve


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Hétf. Ápr. 09, 2018 11:34 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem •• Kedd Jún. 05, 2018 12:42 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Athena && Maddie

Annyi minden történt mostanában, hogy egy kicsit talán... elsiklottam az unokahúgom mellett. Hiszen ott voltak az ikrek, a néma konfliktus a férjemmel, ez a sok feszültség. Azt hittem tanul a suliban, találkozik a barátaival, talán még jár is valakivel (bár erről őszintén fogalmam sincs). Nem szoktunk beszélgetni, ő is hallgatag, én pedig soha nem akartam faggatni. Abban reménykedtem, hogy talán ha békén hagyom, akkor majd belátja, hogy nem vagyok rossz ember, és megnyílik. De nem így történt. Azt hiszem Jerryvel beszélgettek egyszer-kétszer, de mikor kérdeztem a kedves páromat arról, hogy miről, akkor nem mondott semmit. Mintha csak az orvosi titoktartás kötötte volna például akkor is amikor a kórházba kellett mennie Athena-ért.
És most itt vagyok. A kórházban, az unokahúgomnál látogatóban aki alig néhány napja megpróbálta eldobni magától az életét. Hibásnak érzem magam én is, mert nem figyeltem rá eléggé, mert hagytam, hogy csinálja amit jónak lát, és nem piszkáltam semmivel sem. Miért nem vettem észre, hogy milyen nagy bajban van?! Miért nem segítettem neki?
Összecsomagoltam neki pár holmit otthonról, leginkább ruhákat, fehérneműt, pizsamát, néhány házi kekszet abból, amit nálunk is elmajszolt néha... egy képet Sziamiauról. Nem tudom, hogy mit adnak majd végül oda neki, mivel amikor megérkeztem, egy ápoló, aki ezen az osztályon dolgozik, elvette a táskát, hogy mindent átnézzenek, és majd csak azokat adják oda a lánynak, amikről úgy gondolják, hogy hasznára válhat.  Nehogy becsempésszek neki valamit, amivel árthat magának, vagy ilyesmi. Furcsának éreztem ezt az óvatosságot, de megértem. A fő az, hogy biztonságban legyen Athena és a megfelelő ellátást, segítséget megkapja. Hálás vagyok az égieknek, hogy nem járt sikerrel az öngyilkossági kísérlete, még ha ő most valószínűleg másképp érez is.
Bár a férjem itt a kórházban dolgozik, és gyakran meglátogatom, most mégis úgy érzem, hogy idegen ez a hely, és valahol belül tartok is attól, hogy milyen állapotban találom majd a lányt. Útba igazítanak, én pedig megyek is a kórterem felé. Halkan kopogok, mivel ha esetleg aludna, nem akarom felébreszteni. Aztán, a választ nem várom meg, hanem halkan bemegyek a szobába, és tekintetemmel keresem az ismerős arcot, miközben arra gondolok, hogy nézzen ki akármilyen szarul is, nem fogok sajnálkozni vagy ilyesmi, mert azt hiszem azzal csak felbosszantanám.

■ ■     ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
58
● ● Reag szám :
53
● ● karakter arca :
Freya Mavor


Témanyitás ✥ Re: Hármas számú kórterem ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Hármas számú kórterem
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-