Intenzív osztály - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Intenzív osztály •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:58 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

*******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Szomb. Dec. 16, 2017 4:43 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Gyorsan behúzza azt a kávét, ahogy elnézem. Na nem mintha ez valami hatalmas nagy újdonság lenne. Ebből is tudom, hogy inkább rövidre kellene zárni ezt a beszélgetést és vetem fel az ötletet, hogy majd később folytassuk. Mikor már mindketten szabadok vagyunk. Nekem holnap nem kell bejönnöm, szóval akárhova is elmehetünk ez után. Legalábbis részemről teljesen mindegy.
Figyelem a rémült rezidens arcát, majd pedig ahogy Léa felpattan. Már kezdtem azt hinni, hogy kérdésre sem fog méltatni, de válaszol. Csak bólintok egyet, de ezt már nem láthatja. A kávés csészéjét gyorsan megtisztítom, majd pedig elmegyek átöltözni. Azt követően még megnézem a beosztást is, hogy mikor fog végezni. Elraktározom az agyamban, majd pedig már indulok is haza.

Alszok egy pár órát, amit követően lezuhanyzok, még egy filmet is megnézek, végül úgy vélem, ideje lesz megindulnom. A kocsival befordulok végül a kórház parkolójába, és írok Leának egy üzenetet, hogy itt várom őt egy fekete Nissan Qashqai előtt. A száma legalábbis remélem, hogy nem változott. Az ajtó közelében álltam meg, és kocsiból kiszállva dőlök neki a motorháztetőnek. Mikor végül meglátom, ellököm magam tőle. – Nem tudtam kérdezni, de mivel jöttél? Mert ha nem kocsival, akkor huppanj csak be – amennyiben pedig beül, úgy én is így teszek. - Hova legyen? Akarsz menni valahova, vagy inkább haza vigyelek? Azon esetben pedig navigálj – fordulok felé, majd beröffentem a motort.



 
   
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
69
● ● Reag szám :
61
● ● Keresem :
Hugi és bátyó
● ● karakter arca :
Matt Bomer


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Szomb. Dec. 16, 2017 4:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Hétf. Jan. 29, 2018 7:18 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Edmund

Még javában télnek kellett volna lennie, hiszen amikor én voltam kisgyerek, akkor ilyenkor még a legtöbb vidéket itt is hó borította, de most? Szerintem örülünk, ha olykor akad egy-két nap, amíg megmarad a hó is. Sayfinak haza kellett mennie pár napra, mert volt valami dolga, én pedig mondtam, hogy nyugodtan, hiszen megleszünk mi addig hármasban is, ha úgyis történne valami, akkor meg hívom kapásból őt, vagy a férjemet. Edmund egészen korán végez ma a munkahelyén és lévén, hogy a nap is egyre erősebben kezdett sütni, így írtam neki, hogy elébe megyünk a lányunkkal, aztán sétálhatunk kicsit, beülhetünk egyet kávézni, vagy sütizni. Jót fog tenni nekünk is egy kis friss levegő. Szép lassan minden készen is állt az indulásra, mind a ketten jól felöltöztünk, hiszen süthet a nap, de attól még tél van és hideg.
Lassan haladtunk az utcán, olykor rövid időre meg is álltam, amikor valaki meg akarta csodálni a hercegnőnket. Szívesen beszélgettem mindig is emberekkel, ahogyan imádtam a gyerekeket is. Nem csoda, hiszen nem véletlenül lett belőlem óvónő, vagy éppen gyerekkönyvillusztrátor. Kíváncsian pillantottam a telefonomra, hogy jött-e valami üzenet, majd betakargattam a babakocsiban pihenő kislányunkat, amikor is hirtelen kiabálásra lettem figyelmes, dudálásra. Nem értettem, hogy mi történik, sietve és érthetetlen arckifejezéssel pillantottam körbe, amikor megláttam egy autót felénk közeledni. Nem gondolkoztam, automatikusan cselekedtem, hogy a babakocsit meglöktem, hogy arrébb guruljon, de arra már nem volt időm, hogy én is szaladni kezdjek, vagy éppen elugorjak. Talán meg se fordult hirtelen az a fejemben, hogy magamat is menteni kéne, egyedül a lányom érdekelt és őt mentettem elsődlegesen, amikor is csattanást hallottam, majd a fájdalom járt át, ahogyan a földön koppantan.
- Lily-Rose… - csak ennyit bírtam mondani, mielőtt a fájdalom túlzott erővel lecsapott volna rám, hogy utána a sötétség jelentsen menedéket számomra. Ő ugye jól van? Csak erre tudtam gondolni, hogy ő jól legyen, miközben azt is tudtam, hogy Edmundot ez mennyire megviselheti, hiszen a hajdani balesetet sose tudta igazán feldolgozni. Miként nem vettem észre korábban? Hogy történhetett ez. Olykor hallottam még kicsit a zajokat, hogy beszélnek hozzám, a kép olykor pár másodpercre tiszta volt, láttam a lányomat valakinek a karjában, ahogyan próbálta megnyugtatni. Valaki mintha a mentőket említette volna, de ahogyan a fájdalom egyre erősebb lett, úgy kezdett egyre inkább a kép sötétedni, míg végül szép lassan meg nem szűnt a világ és csend ölelt körbe. Nem éreztem a fájdalmat, nem éreztem a vér fémesízét.

*****

A nő sietve próbálta utolérni az éppen érkező férfit, akit nem régen értesítettek telefonon, hogy a felesége és a gyereke itt van a kórházban.
- Kérem uram, nyugodjon meg. Az orvos hamarosan itt lesz, amint vége a műtétnek. – próbálta a nővér csitítani a nő férjét. – A felesége jól lesz, de oda nem mehet be. A lányát is megvizsgálták. Ő jól van, ha szeretné látni, akkor erre jöjjön, kérem. – nem volt könnyű neki ezt végigcsinálni, hiszen sose egyszerű egy aggódó felnőttet megnyugtatni, kordában tartani, de a műtőbe tényleg nem mehet be, majd az orvos tájékoztatja arról, hogy mi is történt és mennyire is rossz a helyzet. Most egyelőre talán az képes lesz a férfinak kisebb békességet okozni, hogy a pár hónapos pici jól van, még szerencse, hogy nem borult fel a babakocsi, vagy legalább az nem volt ott az autó előtt, amikor felhajtott a járdára.
Talán a férfi követte is őt, ha így volt, akkor a picit elvette az orvostól, hogy a férfi karjába adja, aki úgy bújt az édesapjához, mintha csak érezné, hogy valami baj van. Szerencsére már nem sírt, sikerült megnyugtatni.

Orvos lassan sétált oda a férfihoz, hiszen hirtelen ő se tudta, hogy miként kellene kezdeni ezt az egészet. Mindenki azt hinné, hogy idővel hozzászoknak, de nem. Ezt sose lehet megszokni.
- Jó napot, Dr. Tremond vagyok. – nyújtotta a férfinak a kezét a bemutatkozáshoz. – Én műtöttem a feleségét. Hamarosan bemehet hozzá, de előtte szeretném tájékoztatni. – türelmesen vár, s ha a férfi bólint, akkor folytatja, miközben haloványan elmosolyodik, ahogyan a másik félnek a kezében pihenő aprócsöppségre siklik a pillantása. – A lábát gipszelni kellett, a kezén és a fején egy kisebb sérülést varrni, de nem ezek miatt volt szükséges a műtét. – megköszörüli a torkát. – Belsővérzése volt, de szerencsére idejében sikerült megállítani a dolgot, viszont emiatt a műtét miatt hosszabb lehet a felépülési ideje és az első 24 órában megfigyelés alatt tartanánk, hogy nehogy komplikáció lépjen fel, de az életjelei erősek. Igazi küzdőszellem Veronique, nincs miért aggódnia. Ha szeretné, akkor megmutatom, hogy merre találja. Vitetek be a kicsinek is egy ágyat, hogy le tudja rakni, ha szeretné. Szeretne estére is mellette maradni? – próbált előzékeny lenni, megoldást találni arra, hogy együtt maradhasson a család. Miközben pedig haladtak elmondta azt is, hogy az altatásból legalább egy óra mire fel fog ébredni, de lehet még több idő lesz, hiszen már a mentő kiérkezése előtt elájult a beteg.

*****

Nem tudom, hogy mennyi időt is tölthettem el abban a békés, mégis kicsit talán ijesztő sötétségben, amikor is gépek csipogására lettem figyelmes. Az ujjamat megmozdítottam, de ahogyan egyre inkább kezdett tisztulni a külvilág körülöttem, legalábbis ami a zajokat illeti, úgy kezdett a fájdalom is átjárni. Lassan nyitottam ki a szemeimet és hirtelen nem értettem azt se, hogy hol vagyok. Lázasan kutakodtam az emlékek után, hogy mi is történt, de most is elsőre csak egyetlen egy név csúszott ki ajkaim között.
- Lily-Rose… Lily-Rose Yaelle Rimbaud? – alig hallhatóan csendült a hangom, miközben próbáltam kivenni azt, hogy pontosan ki is van itt velem, hiszen a kép még homályos volt és elmém is kicsit kába volt. Ha fogta valaki a kezemet, akkor idővel elkezdtem érzékelni azt is, ahogyan a kép is egyre tisztább lett a percek múlásával, de akkor is a lányom állapota érdekelt leginkább, nem pedig az, hogy velem mi történt, vagy éppen miért is fáj ennyire a hasam tájéka is…




A hozzászólást Veronique S. Rimbaud összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 11:58 am-kor.
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Kedd Jan. 30, 2018 5:05 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Veronique & Edmund

Az SMS-t megkaptam a feladatok kiosztása közben, el is olvastam, választ nem kapott rá, hiszen mit mondhatnék? Hogy ne jöjjön? Jó idő van, mozduljanak csak ki. Én is sietek ahogy csak tudok ide bent. Ma nem sok vendég érkezett a délelőtti órákban, csak akik alapból jönni szoktak mindennap. Szóval mi is tudtunk pihenni, hiszen tavaly nagy nyüzsgés volt, most meg lecsendesedtek a népek. Mindegy is, a lényeg, hogy eltudtam intézni minden melómat és még besegíteni is tudtam. De aztán csörgött a telefonom.
A feleségem és a gyerekem a kórházban… mi van? Döbbentem álltam a konyha közepén, mindenki engem figyelt. Hamar elhadartam a lényeget, már ideges voltam és rettegtem. Újra előtört belőlem a Michael féle érzés. Elveszítek egy fontos embert magam mellől, vagy kettőt. Úgy éreztem megint kicsúszik alólam a talaj. Hogy megint elveszítem a kontrolt. Hogy megint ezen kattogok majd. Kocsiba pattantam és padlógázzal mentem, hiába mondták a srácok, hogy bevisznek, elengedtem a fülem mellett.
A folyosón trappoltam, aggódó tekintettel fürkésztem az embereket. A megadott szintre mentem, ahol már vártak rám és próbáltak megállítani, félsikerrel. Dühös voltam és előtört a paranoiám. Előfurakodott a mélyből, az agyamba fészkelte magát és ragacsosan összekuszált mindent.
A műtét szóra a hang irányába pillantottam, akkor még magyarázatot is adott. Grimaszba vágtam a képem, nem sokon múlott, hogy szerencsétlent a falra mázoljam. Nem vagyok dühöngő vadállat, egészbékés jószág vagyok, de egy ilyen helyzetben, ne mondják meg nekem mit tegyek.
- Hol a lányom?! - a dühöngésem jelenleg itt tartott, megakartam nyugodni, noha a paranoia nem tűnik el teljesen. Utat mutatott, majd átadta a gyerekemet, aki az öklét fúrta be a szájába, magamhoz öleltem, hogy megnyugodjon, noha nem sírt, de ez az öklös dolog azt jelentette nála, hogy közel van a síráshoz.
- Jól van, semmi baj Roselle, apa itt van. - suttogtam neki, miközben egy kisebb mosolyt is megeresztettem. Végül az orvos is odaért hozzám, aki aggódó szemekkel pillantott rám. És meg is értettem az aggodalma lényegét, hiszen szavai még nekem is sokat elárultak. Ám előtte még kezet nyújtottam, mint bemutatkozás.
- Edmund Rimbaud.
szavai újra félelmet keltettek bennem, mi az, hogy belső sérülés és mi az hogy megfigyelés alatt tartani? Ekkora baj történt… és ha…? annyi minden átszaladt egy pillanat alatt a tudatomon, hogy az félelmetes, szóval le kellett, hogy üljek. Bárhová, még a fal töve is megtette.
- Mégis mi történt? - persze, hallottam a dolgot, amikor közölték velem, deez a sokk ez mindent törölt, előrébb mászott bennem. De Lilly - Rose mosolya ismét az én képemre is kedvességet varázsolt, szóval a dokira tudtam koncentrálni.
- Igen, mellette szeretnénk maradni. - rövid és tömör válasz, felkeltem a földről, hogy meg mutassa hol van az életem nője.
Talán egy órája ücsöröghetek itt, talán már több is eltelt. A kislánynak tejet adtam, a nővérek hozták cumisüvegben. Itt alszik az ölemben, ha le tenném, felsírna. Veronique arcát fürkészem, de egyelőre semmi változás nincs. De aztán a hangjára már fel is pattantam és a mellette lévő székre telepedtem.
- Szia édesem. Lily-Rose jól van. Jól lakott, alszik. - kisebb mosolyt varázsoltam magamra, hogy megnyugtassam a feleségemet. Szabad kezemmel a kézfejére simítottam, végig néztem sérülésein és hát egész megrettentem ettől a helyzettől. Autóbaleset…
- Tudod mi történt veled? - érdeklődőm, bár nem igazán tudom, mit tegyek. Beszéljek én vele, vagy hívjak hozzá egy nővért.






Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Kedd Jan. 30, 2018 8:17 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Edmund

Minden annyira zavaros volt. A fejem is hasogatott, a gépek ütemes csipogása is inkább vált eléggé hamar idegesítővé és zavaróvá, mintsem megnyugtatóvá. Nem értettem első pillanatokban semmit se. Hol vagyok? Miként kerültem ide? Arra emlékeztem, hogy a lányommal voltam. Ő ugye jól van, nem esett baja? Zavarodottan pillantok körbe, miközben a kép még mindig kicsit homályos, mintha csak a kontúrok kicsit elmosódtak volna és mellé minden kicsit homályossá is vált. Egyetlen egy név képes elhagyni az ajkaimat. Az, akiért jelenleg a leginkább aggódom, mert tudom, hogy ő velem volt. Miért fáj ennyire minden? Szinte mozdulni se bírok a fájdalomnak köszönhetően, pedig ha kórházban vagyok, akkor biztosan arra is adtak valamit, hogy ne legyen teljesen elviselhetetlen.
Ismerős hang csapja meg a fülemet, kíváncsian fordítom el a fejemet a hang irányába, de egy fájdalmas grimasz arcomra szökik. Pislogok párat, mint aki nem jól lát. Talán a gyógyszerek hatása, vagy túl sokáig lettem volna öntudatlanállapotban? Nem tudom, de amikor meglátom a férjem arcát, akkor halovány mosoly kúszik arcomra, mert túlzottan is jó érzés őt látni. Ha ő itt van, akkor nem lehet baj, igaz?
- Örülök, hogy jól van. – mondtam alig hallhatóan, mint aki kiszáradt és alig bír beszélni. Megköszörültem a torkomat. Abban pedig biztos voltam, hogy Edmundnak nem lehetett könnyű így látnia engem, mert ha feleannyira is festek szarul, mint amennyire érzem magam, akkor már se lehet éppen fényes látvány. Gyengéd érintése, simogatása pedig megnyugtatott.
A férjem kérdésére némaságba burkolództam, talán hosszú percek is elteltek így, miközben gondolkoztam, próbáltam emlékezni.
- Sétálni indultunk, eléd akartunk menni. Aztán megálltam, hogy megigazítsam a takarót rajta. Kiabálás, duda, minden annyira gyorsan történt. A babakocsit még ellöktem, de én…. – hangom többször elcsuklik, megremeg, mint akinek nem könnyű beszélnie, pláne nem erről. A végére pedig még a szavak is elapadnak, egy-két könnycsepp viszont megjelenik, hogy arcomon gördüljenek végig. – Sajnálom, én nem akartam… - motyogom sírva, hiszen tudom, hogy mennyire borzalmas lehet neki is ez a helyzet. Egyszer már valakit elveszített autóbalesetben, aki fontos volt számára. – Én csak sétálni akartam, veled lenni kicsit többet…együtt hárman. – és egyre inkább elerednek a könnyeim, aminek köszönhetően kicsit a testem is rázkódni kezd, ez pedig azt eredményezi, hogy fájdalmas grimasz ül ki az arcomra ismét és a fájdalom túl nagy erővel csap le ismét rám. – Ugye rendben lesz minden? – pillantok félve a férjemre, hiszen fogalmam sincs, hogy mennyire is súlyos a helyzet, mi történt velem. A csattanás még rémlik, az ahogyan repülök, a földön kötök ki. A káosz, a hideg, a véríze, majd pedig jött a sötétség, amivel a fájdalom is megszűnt, hogy utána itt térjek magamhoz.

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Szer. Jan. 31, 2018 11:47 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Veronique & Edmund

A nő mellett maradok, míg ki nem józanodik, míg tisztán nem kezd el látni, nem akarom, hogy megrémüljön, hogy nincs mellette senki sem. Jobb ez így. Főleg hogy a történtek és a kinézete ellenére jól van. Hála a magasságosnak. Még egy csapást már nem élnék túl. Hát ha még a gyereknek is valami baja esne…  
Az meg hogy mi történt… görcsbe rándult gyomorral hallgattam és figyeltem minden apró rezdülését. Figyeltem a kötéseit, a gipszet, az arcát, a pihenő gyermeket. És nem tudtam elhinni.
Amit mondott, azon egy pillanatra megrándult arcom, amolyan befagyott mosolyként. Egyszerre akartam felhívni a figyelmét arra, hogy óvatosabbnak kell lennie, és szóvá tenni azt, hogy tulajdonképpen örültem annak, hogy legalább ennyire jól van. Hogy élve megúszta és nem kell a kislányt egyedül felnevelnem. Mert igazság szerint nem menne. Vero-ra emlékeztetne és keserűvé változtatná a nevelést. Imádom a kislányom, de Vero mégis csak még közelebb áll hozzám, az ő elvesztését már tényleg nem tudnám elfogadni, meg felfogni sem.
Ahogy bocsánatot kér, én úgy nyúlok arcához, hogy megnyugtassam, hogy ne okozzon magának még nagyobb fájdalmat. Az arcához nyomom az én arcomat, s mikor meghallom, hogy többet akartak velem lenni, hát az én könnyeim is szabad útra találtak. Miattam történt.
Ha otthon maradok, mindez nem történik meg. Nem indulnak útra egyedül, nem azon az útvonalon mentünk volna és nem velük történik meg mindez. Miért pont vele? Miért Őt? A sors ennyire nem cseszhet ki velem, hogy akik közel állnak hozzám, azokat sorban elveszítsem….mert nem hagyhatom. Nem én.
A haját simítom el az útból, hogy teljesen rá lássak arcára, a könnyeit figyelem, az enyéim hirtelen elapadtak, nem folytak. Kérdésére hamar szélesen elvigyorodom, az arcára puszikat hintek gyorsan egymás után.
- Igen. Minden rendben lesz. Hamar felépülsz, hogy haza mehessünk. Ha pedig teljes lesz a felépülésed, akkor elmegyünk sétálni, beülünk valahová. Hárman. Rendben? - alig hallhatóan motyogtam, a kislány a másik karomban szunyókált békésen, jóllakottan.
Azt biztosan tudom, hogy Veronique az ágyból még pár napig nem fog tudni felkelni, a fájdalmai sem épp apróságok, amiket figyelmen kívül kellene hagyni. Ráadásul mire teljesen felépül… Éss még a pici is.
- Mit hozzak be? Szeretnél inni? - tettem fel a kérdést, miközben körülnéztem a szobában, hogy van-e valami inni való, de ha nincs, majd kérek a nővérektől szívószállal, de mivel innia kell, már fel is keltem mellőle. A kicsivel a kezemben a folyosóra igyekeztem, hogy az ismerős arcúval ejtsek két szót. Vero felkelt és kellene valami szívószálas folyadék.
Nem akartam sokáig magára hagyni a feleségemet, szóval vissza is fordultam, de mivel a kicsi is nyöszörögni kezdett, szóval lefektettem a neki hozott kiságyszerűségbe. Végül a nővér is bejött, átadta a löttyöt, majd megnézte Vero-t is, míg én segítettem inni neki. Végül a babakocsihoz igyekeztem, hogy átpelenkázzam a gyereket hamar. Nagyjából két percet vett igénybe, majd vissza is altattam. Ami a szemétbe való az ott is kötött ki. Végül visszaültem Vero mellé, hogy újra a kezét fogjam. Később úgyis megyek majd haza és körül telefonálok mindenkit, hogy mi a helyzet.
De addig még vele akarok lenni, meg várom míg elalszik, aztán hazamegyünk a hercegnővel. De sietünk vissza, nem hagyom rá most senkire se Lily-Rose-t.



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Szer. Jan. 31, 2018 6:51 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Edmund

Látom, hogy miként rándul meg az arca, aminek köszönhetően még inkább pocsékabbul érzem. Talán az lenne a legjobb, ha ők ketten hazamennének és nem itt lennének. Akkor legalább nem kellene ilyen állapotban lenni, akkor talán kisebb eséllyel kellene átélnie ugyanazt, amit már egyszer átélt. Miközben a kezemet fogja lassan fonom köré az ujjaimat, mintha csak meg akarnám fogni a kezét. Erősnek kéne lennem, mint oly sokszor már, de most még se ment. Nem tudtam azt mondani, hogy minden rendben lesz, ahhoz túlzottan is erős volt a  félelem és a fájdalom is amit éreztem.
Nem akarok arra gondolni, hogy vajon mi történt volna akkor, ha nem térek magamhoz. Vajon akkor képes lett volna elég erős maradni a lányunkért és a családunkért? Szeretnék hinni abban, hogy igen, de azt is tudom, hogy egykoron mennyire megviselte őt a barátja elvesztése ez pedig még több félelmet kelt bennem.
Szemeimet lehunyom, amikor arcát arcomhoz nyomja, amikor homlokunk egymáshoz ér. Legszívesebben magamhoz ölelném, de szinte mozogni alig bírok annyira fáj minden porcikám. Így pedig még kevésbé tudom kizárni azt, hogy ne éljem át újra és újra azt, hogy mi történt. Mennyire megriadtam, hogy a lányunknak valami baja eshet. Nem gondoltam a saját testiépségére, csak rá. Azt akartam, hogy ő jól legyen.
Fürkészem őt, amikor meglátom a mosolyát, amikor pedig puszikkal halmoz el, akkor alig hallhatóan elkuncogom magam és széles mosoly kúszik az arcomra. Még az se fáj, hogy a kuncogásnak köszönhetően netán valami jobban fájna. Játékosság most túlzottan is jól jön.
- Rendben van, de akár előtte is elmehetünk. Majd tolsz engem is, vagy majd megyek mankóval. – próbálom kicsit kifacsarni a helyzetet, hiszen azóta láttam én is a begipszelt lábamat, még ha teljesen nincs is fogalmam arról, hogy még milyen sérüléseim vannak, vagy miért fáj annyira a hasamnál is. – Látod, nem tudsz tőlem olyan könnyedén megszabadulni. – húzom el a számat, mert fanyarhumor, de most csak erre telik és most csak így megy az, hogy kifejezzem nem akarom őket magukra hagyni. Szeretem őket és értük megérte eddig is és ezután is küzdeni.
- Igen, innivaló jól esne. – mondom egyetértően, miközben őt fürkészem. Figyelem a rezdüléseit, a szemében lappangó aggodalmat. Mielőtt viszont kimehetne, azelőtt megszólalok. – Edmund? – nem gyakran hívtam a teljesnevén, de most bíztam abban, még ha erőtlen is a hangom, de ez képes lesz megállítani. – Mennyire komoly a baj? – fordítom felé kicsit a fejemet, mert tényleg tudni szeretném és nem mástól, hanem tőle. Tudnom kell, hogy elmondaná-e, vagy inkább terelne, vagy lenne olyan, amit még ő se tud netán elmondani, mert fél vele szembe nézni akárcsak a múltban történtek miatt.
Ő szerez innivalót és egy nővért is. Ő engem néz meg, majd pedig feltesz pár kérdést is, mielőtt az orvosnak szólna, mert még neki is meg kell néznie engem. Addig pedig a férjem tisztába teszi a lányunkat, aki könnyedén alszik vissza az apja karjában.
- Jól leszek, ne nézz így rám. Lehet csak hosszabb szabira akartam menni, ha már a wellness nem jött össze. – sokkal nyugodtabb a hangom, hiszen a nővér is sok mindenbe beavatott, a többit pedig az orvos el fogja mondani. – Talán beszélhetnél a testvéreddel. Jobban örülnék, ha nem maradnál egyedül. – csak remélni tudtam, hogy a szavaim nem fogjál felbosszantani őt, de ha igen, akkor majd megoldjuk, ahogyan általában mindent. Őszinte ember voltam mindig is, pláne vele, így pont nem most tartanám a véleményemet magamban, amikor nem túl rózsás a helyzet.


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Vas. Feb. 04, 2018 9:28 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Veronique & Edmund

Szavai ezúttal nem csalnak mosolyt képemre, ahhoz most más a helyzet. Tologatni, vagy épp mankóval járni… nem mintha szégyelleném, hogy balesete volt, inkább…túlaggódom a helyzetet abban a pillanatban is.
- Nem is akarok. Semmiféleképp! - kicsit morcosabb lettem, hiszen ne dobálózzon ezekkel a szavakkal. Nem akarok se megszabadulni tőle se semmi ilyesmi. Elég nekem ez a helyzet is, eléggé közel vagyok a pánikrohamhoz, még ha nem is látszik rajtam. Túl vagyok egy haláleseten, még egy temetésen nem akarok részt venni. Küzdjön! Ez a legfontosabb most. Meg az, hogy igyon és pihenjen, mennék is, hogy hozzak valami folyadékot, de megakaszt benne, rápillantok, majd lesütöm a tekintetem. De végül rápillantok.
- Hát… nem két napig leszel kórház közelben, ez már biztos. - csak ennyit mondok, többre nem futja, valahogy nem tudom kinyögni, hogy mennyi minden került a kórlapra, hiszen ha látnám, megint Mich-re emlékeznék és csak még jobban feldühítene. még jobban pánikolnék és az nem nagyon kéne most ide. Az kell most, hogy tartsam benne a lelket, hogy minden rendben lesz. Ezért vagyok jó férje.
A doki és a nővér magyaráznak neki, addig én is megdolgoztatom a hercegnőt, átpelenkázom és meg masszírozom a húsos combjait.
Jó az alvókája, szóval tovább nem is zavarom, csak amennyire szükséges, még a kapott ágyba is beleteszem, kezd zsibbadni a kezem.
Visszaülök Vero mellé, ám szavai némiképp megnyugtatnak még el is kuncogom magam röviden, hiszen egy kis szabi neki sem ártott már. Régóta kijár neki, de nem ilyen mód. A kezére csúszik újfent a tenyerem, nyugtatom, hogy semmi baj lesz, csak legyen erős. Ám az, hogy hívjam át a nővéremet, hogy ne legyek egyedül…
Nekem másvalakire lenne szükségem ebben a helyzetben, csak hát az illető már halott. Igen, igen Michael-re gondoltam, ő már nem lehet közöttünk. Jó persze, a nővérem is simán jöhet, ha úgy van, de hosszú távon nem épp elviselhető társaság.
- Ühüm, hát persze… - forgatom meg szemeimet, majd ránézek.
- Majd szólok Gale-nek ugorjon át kicsit. - jó persze nem egész éjszakára, csak hogy ne maradjak egyedül órák hosszat, de ha más nincs akkor az öcsiket is felhívhatom.
Vagy valami, de az anyjuk…ő az utolsó személy ilyen esetben. Jó persze, ha vele vagy velem történne valami, azonnal ugranánk, de így?



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Vas. Feb. 04, 2018 2:36 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Edmund

- Ne legyél már ennyire morgós medve. Jól leszek és szeretlek. – mondom neki komolyan, majd hiába fáj a kezem, azért mégis megemelem és arcán simítok végig, majd ha közelebb hajol, mert érti a célzást, akkor nyomok egy gyengéd puszit ajkaira. Szeretem őt és sose akarnám magára hagyni. És nem pont egy autó fog elválasztani tőle. Akkor ki vigyázna rá? Meg ki rugdosná néha fenéken, ha nem bír magával?
Figyelem a reakcióit és minden szónál beszédesebbek, hogy ez még nehezebb lehet számára, mint hittem. Hogy nem akar talán teljesen szembenézni a dolgokkal, mert túlzottan a múltra emlékeztetik őt. Miért pont egy autónak kellett elcsapnia? Nem lehetett volna inkább biciklis, vagy motor? Talán még azok is kevesebb dolgot idéztek volna fel benne, mint így az egész történet.
- Jól leszek, ne aggódj. – csendül kicsit erőteljesebben már a hangom, mint amióta magamhoz tértem. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy felül kell kerekednem a fájdalmamon és minden egyéb érzésemen, mert most se lehetek gyenge. Muszáj lesz összekapnom rettentő hamar, mielőtt esetleg túl mélyre süllyedne a férjem a múlt démonjainak köszönhetően.
Orvos megvizsgál, miközben a nővérke is visszajön a szobába. Hallgatom azt, hogy milyen sérüléseim vannak, amikor viszont a műtétet említi, akkor kicsit gyomorszájon vág a dolog, mert még inkább megértem, hogy miért is habozott választ adni a férjem. Lopva rájuk pillantok, aztán vissza az orvosra. Felelek a kérdésekre, néha pedig bólintok, amikor az állapotomat ismerteti velem. Ők távoznak, a kislányom közben újra álomba szenderült, Edmund pedig újra az ágyam mellé telepszik vissza.
Ujjaink egymásba fonódnak, amikor kezét ismét kezembe helyezi. Aggódva fürkészem őt, pedig vélhetően mások úgy gondolnák, hogy értem jobban kellene. Az én sebeim be fognak gyógyulni, de vajon övé valaha képes lesz rá? Nem mondok semmit se, mert várható volt, hogy nem tetszik neki az, amit mondani fogok.
- Gale-nek? Nem hiszem, hogy sokat tudna segíteni jelenleg. – csúszik ki ajkaim között, mert nem volt semmi ellenvetésem a barátai ellen, de most akkor se éreztem azt, hogy pont rá lenne szüksége. – Kicsim, tudom, hogy te és a nővéred finoman szólva is megölitek egymást, ha hosszabb ideig együtt vagytok, de Sayfi elutazott és szükséged van támaszra. Talán végre jobban megértenétek egymást. Nem akarom, hogy egyedül légy, mert mondhatsz bármit is, akkor is tudom, hogy újra ott jártál és talán még jársz is. Nem fogod tudni sose megbocsájtani magadnak, igaz? Szeretnék segíteni, de én ehhez az ágyhoz lettem kötve per pillanat, így sokat nem tehetek. Jól leszek, ne aggódj miattam és ne hibáztasd magad, kérlek. – pillantok rá szinte könyörögve, miközben arcomra is kisebb fájdalmas grimasz ül ki, amikor felemelem a kezemet, de ez se tarthat vissza, hogy arcára tegyem a bekötözött/foltozott kezemet. – Szeretlek. – suttogom még neki, mert én csak a javát szeretném, mindig is azt akartam, de olykor úgy érzem, hogy talán képtelen vagyok neki mindent megadni, amit érdemelne.



Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Csüt. Feb. 08, 2018 5:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Veronique & Edmund


Tudom, hogy jól lesz. Tudom azt is, mennyire erős nő. De megemészteni a dolgokat és túlélni az emlékeket… az már fájdalmasabb és keserűbb. Túléljük, túlvészeljük ezt az állapotot, de hogy nem egy könnyű menet lesz az is köztudott tény. Idő kell ehhez mindkettőnknek, bár más más dologhoz, de igen, jól leszünk majd idővel.
Hagyom és figyelem az orvosi tevékenységet, biztos a dolgában, bízom a képességeiben. Bár elkeserít a dolog, hogy pont neki kell ott feküdnie és elviselnie mindennemű fájdalmat és kezelést. Hiába tudom, hogy itt vagyok mellette, mégsem segíthetek rajta, pont úgy ahogy Mich-nek sem tudtam 5 évvel ezelőtt.
Egy pozitív dolog azonban akad. Veronique életben van és ez az, ami fellelkesít a keserűség mellett. És ha már át kellene hívni valakit, akkor az először ne a nővérem legyen, valaki más, akivel leihatom magam, akinek kibeszélhetem minden búmat.
Nem hiszem, hogy Zéphyrine-ek kedvére lenne egy kis iszogató nap, egy kis sírással, egy kis prédikációval. Vero szavai mélyre hatnak, még sem nézek szemei mélyébe, összefont kezeink az ami most leköt, ami eltereli a figyelmem az állapotáról. Mindennap kijárok a haverom sírjához, vagy épp a baleset helyére, egyszerűen nem tudok értelmet verni a halálába. Túl korai és túl gyors volt. Oktalan volt. Vero szavai nem nagyon tudnak átpenderíteni a dolgokon, ha öt év kevés volt hozzá, nem most fog megtörténni. De eljátszhatom a nyugalmamat. Azt, hogy minden rendben van, nem kell az állapotában átmásznia az én állapotomba. Elég a saját fájdalma, elég az a kín, ami most verdesi őt belülről. Fontos, hogy felépüljön és lábra álljon, nem akarom, hogy örök életét ágyban töltse. Túlaggódom? Jobb, mintha egy cseppet sem aggódnék.
- Én jól vagyok. A te jobbléted aggaszt és az, hogy lábra állj. És hogy kikerülj innen. Minden sokkal jobb lesz. - mormogom orrom alatt, majd az ujjaihoz hajolva csókot hintek rá. Hosszan tartom ott az arcomat, keze melegsége lenyugtat, elhiszem azt, hogy tényleg jobban lesz napokon belül.
- Szeretlek. - viszonozom szavait egy hálás mosollyal, majd a homlokához hajolok, hogy puszikat nyomjak rá, végül ajkaira is kap egyet- kettőt.
- Szólni fogok ma Zeph-nek, nem kell aggódnod emiatt. - ígérem meg neki, de nem csak a nővéremre lesz szükségem, hanem Gale-re is. Zeph vigyáz a lányomra legalább egy két órára, én meg… én meg nem tudom, mit kezdek magammal. Túl kell esnem ezen az egészen, fel fog emészteni teljesen, de mindig is ilyen voltam. A vállamon viseltem a hozzám közel állók bajait, haláleseteit. De nem változhatok meg, már nm tudnék, akárhogy kérnék tőlem, hát nem menne.



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Csüt. Feb. 08, 2018 6:36 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Edmund

Lehet bárki bármennyire is erős, mert az életben mindig is lesznek olyan pillanatok, amikor a démonjaink kiszabadulnak a palackból és hiába szeretnénk újra bezárni, még se lehet. S ez a helyzet nem csak számára lehetett ilyen pillanat, hanem számomra is. Féltem attól, hogy a múlt még nagyobb bélyeget nyomott a lelkére, mint én azt hittem és netán ez a baleset újra kifordítja őt magából. Féltem attól, hogy újra mélyre fog süllyedni, még ha ezt nem is mutatja ki. Mellette szeretnék lenni, biztos lenni abban, hogy a barátja elvesztését sikerült már valamennyire elfogadnia, de a pillantása, a némasága hirtelen túlzottan is ijesztővé vált számomra. Hmm, nem kizárt, hogy csak a saját félelmeim befolyásoltak abban, amit láttam és éreztem, de akkor se tudtam szabadulni az érzéstől. Nem veszíthetem el és a lányunknak is szüksége van rá, miközben újra erősen mart belülről a bűntudat, a tehetetlenség érzése, hogy sose tudtam igazán segíteni neki abban, hogy feldolgozza a történteket és most miattam talán újra is éli a múltat, azt, ami 5 éve történt.
Próbáltam erős lenni, de mélyen legbelül már patakokban folyt a könnyem, még ha ebből ő nem láthatott semmit se. A férjem, szeretem és mindig is boldognak szeretném látni, de helyette talán minden egyes nap szenved kicsit a barátja elvesztése miatt és én csak támasz lehetek, amikor engedi, ha pedig nem, akkor csak csendesen figyelem és tehetetlennek érzem magam. Ez az érzés pedig még ebben a pocsék és fájdalommal teli helyzetben is túlzottan erős volt, mintha szép lassan végigmarna belülről, hogy örökre nyomot égessen belém is.
- Kicsit pihennek, utána majd már futhatsz utánunk, hogy elkapj engem és Yaelle-t. – mondom mosolyogva, miközben őt fürkészem és az az érzés nem múlik el, ami az iránta érzett aggódást jelenti. Én jól leszek, de vajon ő valaha igazán jól lesz? Képes lesz nem önmagát hibáztatni? Azok után képes lesz rá, hogy minket is azért ért a baj, mert éppen hozzáigyekeztünk? Amikor ujjaimra csókot hint, lehunyom a szemem és egy pillanatra elképzelem azt, hogy még lesz ilyen, még ha tudom, hogy olyan álom ez, ami talán sose fog valóra válni.
Puszikat boldogan fogadom, majd újra őt fürkészem a kapott gyengédséget követően. Aprót sóhajtok szavaira, mert vélhetően nem ugyanarra gondolunk a felhívom alatt. – Aggódom, mert a férjem vagy és jobban ismerlek bárki másnál. – hangom higgadtan csendül, miközben mélyen a szemébe nézek, hogy értse miért is aggódom. Kezét nem engedem el. – Ne aggódj ennyit és ne hibáztasd önmagad. Nem te tehetsz erről, ahogyan arról se. – érzem, amint egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, hogy utána végig guruljon arcomon. Ismerem, nem kellenek szavak is. – Csak ne csinálj ostobaságot. Szüksége van rád és nekem is rád. Nem akarlak elveszíteni. – se amiatt mert történik vele valami, se amiatt, mert netán olyat tesz, ami miatt még inkább marcangolni fogja önmagát.


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Hétf. Feb. 12, 2018 5:14 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Veronique & Edmund

Szaladok utánuk. Mindig szaladni fogok a gyermekem után, no meg a feleségem után is. Most is rohantam, de a jövőben nem akarok pont egy kórházba rohanni, mert történt valami nyomasztó dolog. Nem akarom újra ezt a nyomasztó keserűséget érezni, elég volt egyszer, de akkor is évekig cipeltem. Ellégnek kellene lennie, még sem az. Kikészít. Mosolyom már nem keserves, boldogsággal van tele, megnyugtat a tudat, hogy maradni akar és nem óhajt átlépni a túlvilágba. Mindennel tiltakozik ellene és én ezt értékelem. Én tudom a legjobban, hogy mindennap aggódik értem, mikor Mich sírjához megyek, de ez egy olyan dolog, amit sose felejtek el és mégis olyan érzés mintha tegnap lett volna. Nem tudtam kiheverni, de nem akarom, hogy mindig még itt is aggódjon értem. Legyen jól és akkor én is jól leszek.
- Nem tehetek egyikről sem… tudom. - apró mosoly, miközben a tekintete után kutatok, megnyugvást találok bennük, hiába vagyunk most kórházban, most hogy a közelemben van nyugodt vagyok a helyzethez képest. Csak a mosolyom árulkodik arról, hogy egyet értek vele. Lehet, hogy csak magamnak nehezítem ezt az egészet. El sem tudtam képzelni, hogy vajon mennyi időt fog igénybe venni, amíg ez a bűntudat elmúlik, amit éreztem. A tudat azonban állandóan ott cikázik az elmémben, lassan mérgez, tőrt forgat meg bennem, újabb könnyeket csal elő. Ha lúd, legyen kövér. Nem elég, hogy az emlékek kínoznak, ráteszek még egy lapáttal én is, nézem a bepólyált kezét… Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, egyszerűen nem tudok megszólalni. A torkom száraz. Vele ellentétben, hiszen erősen cseng a hangja. Nyugodt, higgadt... szeretem volna ezt én is, akkor mikor a gyerekünk a kezembe landolt, de megvívtam a magam csatáját, hogy visszanyerjem azt a bizonyos higgadtságot. Csak bámulom meredtem továbbra is.
- Nem szoktam feleslegesen ugrálni, most sem teszek semmit. Csak… inni akarok… a mai nap, vagy holnap. - úgy érzem, szükségem van az italra, mert meg fogok veszni. A lányunkat biztos kezekben hagyom egy napra, miatta nem kell aggódnia. Majd szólok a nővéremnek, hogy utaztassa meg a gyereket az anyjához, meg vigyen be neki ezt azt reggel, aztán majd jövök én is.
- Rendben leszel az éjszakára? Hozzak be valamit? Szükséged van valamire? - érdeklődtem sorjában, mert hát mennem kéne a leánykával, otthon van minden más cucca, szóval indulni kéne. Újabb csókot nyomok kobakjára, majd elmosolyodok.
- Ne nagyon szaladgálj, haza viszem a leányzót, összekészítek pár cuccot és majd érkezünk még, rendben? - suttogtam még mindig közel hajolva hozzá, majd újabb csók következett, de ezúttal már ajkaira. Elléptem tőle, hogy összeszedjem a cuccost, hogy a gyereket is beöltöztessem a kis kabátjába, kissé nyűgösen viselkedett. Újabb csókra odahajoltam a feleségemhez, majd a babakocsiba tettem a lurkót és elmentünk. Megyünk haza, összekészítünk pár cuccot és érkezünk majd később vissza. Meg felhívom a nővéremet. Meg Gale-t is…


//Köszönöm a játékot, a milyensége ellenére is nagyon imádtam //







One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Hétf. Feb. 12, 2018 7:20 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To Edmund

- Csak inni akarsz… - ismételtem meg kissé morcosan a mondandóját, mert nem villanyozott fel a tudat. Szúrósan pillantottam rá, mert sejtettem, hogy most nem egy vagy két pohárra célzott, de végül pillantottam, majd minden fájdalom ellenére kicsit még a mutatóujjammal homlokon is böktem. – Ha arra ébredek fel, hogy itt fekszel mellettem, mert elvesztetted a kontrolt és a barátod nem vigyázott rád, akkor a fájdalom amit érezni fogsz lesz a legkisebb gondod, mert sokkal nagyobb gondod lesz az, hogy nem tudsz előlem elszaladni. – nem akarom azt, hogy neki is baja essen, így ezt jobb, ha nyomatékosítom benne. Tudom, hogy nem lett az alkohol a legjobb barátja, viszont azt is sejtettem, hogy miért is szeretne most inni menni és ennek tudatában jobbnak láttam ezt. S biztosan, ha valami baja esnek a férjemnek, akkor Gale se köszönné meg azt, hogy milyen kedvemben is találna. A zsebtigris tud harapni is, ha kell! Csak vigyázzanak magukra, más kérésem nincs, mert azt is tudom, hogy a lányunkat ebben az esetben biztos kezekben hagyná.
- Igen, rendben leszek. Nem kell aggódni, majd dámázom egy jót. – nevettem el magam, de hamar abba is hagytam, mert túlzottan is fájt a sebem a műtét miatt. Aprót szusszantam. – És igen, szükségem van valamire. Rád, még pedig épségben. – húztam picit közelebb, hogy csókot nyomjak az ajkaira, mert bármennyire is tud morgós medve lenni, én akkor is szeretem. És olykor talán kicsit megessük a másikat szavakkal, de nagyon is szeretjük egymást és általában ezek is pont ebből adódnak, hogy túlzottan aggódunk a másikért.
- Pedig pont azon gondolkoztam, hogy indulok a maratonon. Legyetek jók és szeretlek titeket. – ha pedig a lányunkat is kicsit közelebb hozta, akkor homlokon csókoltam, őt pedig megcsókoltam gyengéden. – Vigyázz magatokra. – suttogtam ajkai felett, majd figyeltem, hogyan távoznak helységből. Aprót sóhajtottam és csöppet se voltam nyugodt. Abban se voltam biztos, hogy fogok-e tudni aludni. Vajon inkább a fájdalom vagy az érte való aggódásom fog ébren tartani? Talán együtt a kettő…


|| Én is köszönöm szépen! iloveu

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Hétf. Feb. 12, 2018 10:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Vas. Júl. 01, 2018 7:07 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Philémon – Julien

Nem elég, hogy komoly depresszióval küzd a páciens, a tetejébe bekapott egy szép balesetet. Mondhatnám, hogy saját magának idézte elő, de az addig jár a korsó a kútra nem mindig érvényes. Környezetváltozásra lenne szüksége, de amíg magától rá nem jön, addig nem fog változni semmi. A baleset talán észhez téríti.
Philémon az orvosa, s a vele való találkozásokat több okból kedvelem. A huzalozása egyedi és tűnjek akármennyire lineárisnak, éppen nem az vagyok és a közös húron pendülés vele már az első pillanatban megvolt.
Megtehetném, hogy belső neten keresztül diskurálom meg vele a teendőket és az infókat, a személyes beszélgetésekkel semmi sem ér fel.
Előtte azonban szeretném Dorotheát is látni. Sosem voltam addig megnyugodva, míg nem láttam az illetőt. Berögzült megszokás és nem is engedek belőle. Itt várom be Philémont, én sem vagyok mindig elérhető azonnal, így addig is a kórlapot kérem el a nővértől, hogy az eddigiek során milyen változások vannak.
- Szia! – Ahogy befut, azonnal leengedem a papírokat, s a kezem ugyan nem nyújtom felé, kórházban nem szoktam megtenni, a szám sarkában lévő mosoly jelzi, hogy örülök neki.
- Most, mintha valahogy nem lenne annyira karikás a szemed – apának lenni nem mindig könnyű. Örömszülőnek lenni sem az. Az amerikai örömszülők meg néha egyenesen kiborítóak tudnak lenni. Nyárra megint eljönnek, végül is nem is volt annyira borzasztó a húsvét számukra. Olyannyira nem, hogy meghívtak Hálaadásra. Előre tartok attól, mi fog történni.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
18
● ● Reag szám :
13
● ● karakter arca :
Keanu Reeves


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Pént. Júl. 06, 2018 7:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

// Julien - Lemon //

A gyerekeknek nemsokára véget az ovi. Monique itt van velünk, neki a kórházi megőrző az ovi, pontosabban már nem az, mióta Mad váltott a rendelőre. Azóta több ideje, többet tud vele lenni. De azért itt is van a kislányunk, mert szereti ezt a helyet. Johnny pedig az óvodát. Népszerű, mert olyan szövege van, mint senki másnak. Büszke vagyok arra, hogy erről én tehetek. A jólneveltségről pedig Mad. Kiegészítjük egymást és ez a gyerekeken is meglátszik, meg fog látszani.
Amikor pedig munka van, akkor véresen komolyan veszem a dolgomat. Ma is mindent elolvastam, mindenből felkészültem. Szegény nő súlyos problémákkal küzd és két oldalról kell őt megközelíteni. Kívülről, belülről. A kolléga is eléggé felkészült, már több páciensen dolgoztunk együtt. Általában sikeresen. Szeretném, ha most sem buknánk el. A beteg érdekében, elsősorban az övében.
- Helló! Az ördög nem alszik, de én nem a patás vagyok. Néha szundikálok egy kicsit. Nálad hogy fityeg az ityeg? Vagy fordítva.
Néha megfordítom ezeket. Én se nyújtok kezet, tudom, Dr. Flamme hogy van ezzel. Munkában nincs barátság. Ezt mutatja, még ha nem is gondolja komolyan.
- Mit kell tudni a delikvensről? És rólad? A te szemeid sem az ötkarikás játékokat játsszák, szerencsére.
Valahogy mindketten megoldjuk, hogy ne kelljen táskákat hordani a szemünk alatt.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
47
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Miles Teller


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály •• Csüt. Aug. 23, 2018 12:11 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

- Az ügyvédeket tartják annak, állítólag. Ó, az helyes, jól teszed, szükséged van rá - bólintok. Hányszor de hányszor vágott kupán a nejem, hogy bundaként alazok a kicsi mellett. Hamar megtanultam a nyúl alvást, s aztán ugyanolyan el is felejtettem, amikor már nem kellett.
- Teljesen jól. Az örömszülök hazautaztak - visszaáll a mosolyom kis időre. Ahhoz jépest, higy amerikaiak, nem idegesítőek. Annyira. Vagy csak győzködöm magam.
Egyet komolyan megtanultam, saját bőrömön. Beteg előtt nem.beszéljük meg az orvosi dolgait. Mérlegelések után, a kellő megfogalmazással szabad csak tájékoztatni. A szavaknak súlyuk van. Így a folyosón lévő kis fülkébe invitálom a kollegát, mappával a kezemben, s helyet foglalok.
- A páciens súlyos depresszióval küzd, ez jelentősen meghosszabbíthatja a felépülési folyamatot, a segítsége hozzá meglesz. Milyen esélyeket látsz?
Az ő oldala felől, jelen esetben. Aztán összetesszük, amink van.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
18
● ● Reag szám :
13
● ● karakter arca :
Keanu Reeves


Témanyitás ✥ Re: Intenzív osztály ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Intenzív osztály
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Similar topics

-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-