Kettes számú kórterem
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:10 pm ✥
✥ Today at 8:54 pm ✥
✥ Today at 8:30 pm ✥
✥ Today at 4:50 pm ✥
✥ Today at 4:46 pm ✥
✥ Today at 4:42 pm ✥
✥ Today at 4:34 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Kettes számú kórterem •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:59 pm

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1404
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Kedd Aug. 22, 2017 9:40 pm

Gale - Armand

A kórlapról felpillantva megáll bennem az ütő. Az hogy lehet, hogy csak így beengedik azt hozzá, aki majdnem a túlvilágra küldte?! Nem számolom, hány órát görnyedtem a műtőasztal felett, s masszíroztam legalább kétszer kézzel a férje szívét, hogy legyen szíves, és ne patkoljon el. Mi az isten haragját csinálhattak ezek, hogy ez lett a vége? Ez a része igazából már nem rám tartozott, de a beutaló mellé, amely a párterapeutának szólt végül, miután mégis megtudtam, mi okozta azt, hogy képes legyen szögbelövővel nekiesni a férjének, kapott tőlem egy fejmosást, miszerint a szeretetet általában máshogy szokták kifejezni.
Én biztosan nem engedtem volna be ezt a némbert, de én csak egy szív- és mellkas sebész vagyok, így csak ennyit mondhattam neki – természetesen kedvesen hűvös hangon:
- Kérem, rövid ideig zavarja, sokat kell pihennie és ne zaklassa fel – fú, de ordítanék volna a kórházi biztonságiaknak legszívesebben, hogy ezt a nőszemélyt szó szerint dobják ki, ne csak a szobából, de a kórházból is!
Nyomogatom szórakozottan a lift gombját, aztán rájövök, hogy egyszerűbb felrobognom az emeletre, edzek is, meg mire le, meg föl után odaérkeznék, ahova akarok, addigra már rég a kávémat szürcsölném boldogan.
Felfelé rohanva viszont nem számolok a súly tehetetlenségi törvényével és nekiütközök valakinek, neki hátulról.
- Hejj, bocs, nem éppen a hátsóddal próbáltam szorosabb kapcsolatba kerülni. Tudod, nagy errefelé a huzat – s robognék felfelé tovább, ezért igyekszem megkerülni azt, akinek nekiütköztem.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szomb. Aug. 26, 2017 5:13 pm

to Armand


A kórházban konkrét praxisom nincsen, magánjellegű kérésekre, vagy konzultációra szoktak behívni, és most is emiatt vagyok jelen. A kocsimat egy-két perce hagytam a parkolóban, mert egy sürgős eset miatt szólítottak el az egyik betegem mellől, akinek identitási problémái akadtak. Az asszisztensemet megkértem, hogy tegye át az időpontját holnapra, és ingyen látom el, de ez halaszthatatlannak tűnt. Az ügyeletes diszpécser nem írta le az esetet, csak annyit mondott, hogy a sértett fél a műtőben van, és nekem azonnal beszélnem kellene a házastárssal, többek között, mert a rendőrség is úton van, és kikérik a szakmai véleményemet. A fehér ing, és a nyakkendő most nem segítenek, de útközben megkapom a felakasztós kitűzőmet is, és már rohanok, hogy még elérjem a mostani felvonót. A kórházban őrület van, még magam is új vagyok a városban, és a felkérésnek hála lett jó pár betegem is. Az átállás nem könnyű, a családom zűrös háttere azonban nem zavarhatja meg a munkámat. Egy pácienst tolnak fel éppen az intenzívre. A vele tartózkodó fiatal ápolónőre rá is mosolygok, aztán kilépek oldalasan a kardiológia szárnyára, ahol az említett betegem hozzátartozója van. A rendfenntartók még nem érkeztek meg, így odaandalgok a pulthoz.
- Helló…dr. Thompson vagyok, és Mrs. Hamilton miatt vagyok jelen. Esetleg megmutatná, hogy merre találom? – a pult mögött ülő hölgyemény útbaigazítást ad, és megköszönve a kiterjedt információhadat, nem vagyok rest a folyosó ama szakaszára fordulni, de legnagyobb szerencsétlenségemre valaki belém jön, és majdnem fel is lök a lendületnek hála.
- Szia…a huzat nem akkora, mint a vakságod, öreg… - porolom le az ingemet, és utána tekintek fel a munkatársamra, aki az osztályvezető főorvos is.
- Nocsak…Assante ez aztán a kellemes meglepetés. – nyomom meg az utolsó két szót, mert már régen láttam a nagy hírben álló doktor urat.
- Kávéelvonáson vagy? – szélesedik ki a mosolyom, és egy kicsit félrelépek, hogy ne tartsuk fel a többieket, akik itt szeretnének közlekedni.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Gale Thompson összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 03, 2017 11:58 am-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
31
● ● Posztok száma :
Ryan Reynolds
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szomb. Aug. 26, 2017 9:01 pm

Galet jelöltem meg konzultánsnak, mert tudom, hogy ehhez érteni fog. Én máshoz értenék most legszívesebben, de inkább visszatolom magamba a kikívánkozó káromkodást, és intézkedek, ahogy meglátom, ez a nő még mindig itt flangál. A rendőrség hol a fenében marad? Így három nővért, akik egyenként NDK úszóbajnokok is lehetnének, beengedek a nővel.
A pultos profi, csak az után esik ki a szeme Gale után, hogy az elfordult, megkapva a szükséges információkat.
- Ha csigák baktatnak sugárhajtású előtt, ne csodálkozzon, ha dimenziót vá... helló – a hang ismerős, aztán megfordulok, mert a válasz kedvemre való, s felismerem Galet, egyből szélesre vált a mosolyom.
- Szintén! – a fene egye meg, ha most csaj lennék, bevágódhatnék a nyakába, kifejezve, mennyire is király, hogy ismét látom. Így csak a vállát lapogathatom meg. Pfff....
- Fene régen találkoztunk, Gale! Jó látni!
Hátsó, korántsem titkolt szándékkal jelöltem meg őt szakértőként. Megtudva, hogy itt lézeng, rácsaptam a lepkehálót.
- Még ha más kifejezést használtál volna, rávágtam volna, hogy igen – utalok a foglalkozására. És ahh, már vagy tíz éve hiányolom azt, hogy Violetként az én Armandom... úúúhh, nincs az a mennyei érzés, ami felérne a vele töltött pillanatokkal.
- Amint látom, ketten osztozunk a hiányban– nézek a karórámra, témát váltva, legalábbis rólam le. – Elmondhatom, hogy te jöttél szuperszónikussal. S ha már itt vagy – lépek ki vele a folyosóra, végül is felérve, ahová tartottam. -, személyesen is tájékoztatnálak, amiért iderendelődtél.
Kinyitom az irodám ajtaját, s betessékelem.
- Kávét? Ígérem, csak pár percre tartanálak fel, hogy szaladhass a pácienshez. Cserébe, ha ráérsz utána, jó lenne folytatni ezt a csevejt – a naptáramba lapozok, elméletileg frissen van vezetve. Ráérek, jól emlékszem.
- Szóval – térek a munkára, azután is ráérünk egymást ugratni. – ahogy hozzám került a páciens, szerintem mind a kettőre ráfér némi terápia, de ez a te területed – mentem fel egyből magam, lévén, nem vagyok szakértő a témában. Kisgyereket előbb pelenkázok be egy kézzel, mint hogy én bárkinek párkapcsolati tanácsot adjak. Elég ehhez a válópapírom. Pasiként megbuktam, de csak, mert Violetként mindig is fogok létezni belül.
- A sérülés hirtelen felindulásra utal, s ahogy a nő elhaladt mellettem, a vállán zúzódásokat láttam, már szóltam az egyik nővérnek, hogy őt is vizsgálják meg. Nem hiszem, hogy az elméje elborult lenne, nem a nővérre gondolok most, ő biztos nem. De ezt is rád bízom – mert jobban el tudja ezt dönteni, kell-e elmeorvosi szakértő.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szer. Aug. 30, 2017 9:45 pm

to Armand


Megszoktam, hogy nagy a hajtás idebent a kórházban, de most én is egyike vagyok azon személyeknek, akik a szakmaibelieket erősítik, és nem hozzátartozó, vagy ismerősként vagyok jelen. A nővérpultnál útba igazítanak Mrs. Hamiltont illetőleg, és már fordulnék is a folyosó felé, de a lépcsőn felfelé igyekvő orvos simán belém jön, és be nem áll a szája. Máskor biztosan csípősebb megjegyzést tennék, de egyből felismerem Armandot, és vele együtt a kedvem is egy fokkal jobb lesz, a szorult helyzet ellenére is.
- A csigáknak is kijár a tisztelet, teeee…örülök neked. – a mosolyom jó pár árnyalattal lesz szélesebb, és mi tagadás, de kedvelem a kitűnő mellkas sebészt, akinek megvan a híre a kórház berkein belül, megosztó személyiség, de én a pozitív oldalt erősítem vele kapcsolatban. A szokásos pacsizás helyett a jobb vállamat lapogatja meg, én is megérintem, és az udvarias körökön kívül megérdeklődném, hogy mi szél hozta erre, vagy éppen hova siet ennyire, de beelőz.
- Mindig csak akkor jövök, ha baj van, és mostanában egyre több. A praxisomat is félbe kellett hagynom. Szerintem az emberek kezdenek megőrülni, vagy hasonló. – kacsintok rá, mert ez részben igaz is. Közeledik az ősz, és a nyár utolsó szele meglegyinti a párizsiakat is.
- Tudod, hogy megy ez… - vakarom meg a tarkómat, és a másik irányba lesek, de aztán fel is lépünk a feljebb lévő lépcsőfokra, mert igencsak nagy a forgalom, és csak útban vagyunk.
- Ó, szóval te hívtál? Azt nem mondták meg a telefonban, hogy ki az értesítő, sőt igazából az esetről sem tudok oly sokat még. Egy Mrs. Hamilton nevezetű hölgyeményt keresek még a rendőrök érkezése előtt, mert akkor aztán csak rosszabb lesz a helyzet…megijed, és a hazugságra is elszánhatja magát. – sóhajtok, de amennyiben meginvitál valamerre, akkor követem Armandot. Az irodája lesz az ideiglenes menedékünk ebben az őrületben, és ha már elhalkul minden, akkor belépek, és körültekintek.
- Ez a helyiség nem változott semmit. Egy kávé jöhet… - vágom rá, és megállok az asztala mellett, a székfoglalással még nem próbálkozom, és kíváncsian vezetem rá a tekintetemet.
- Benne vagyok, igazából kicsit jobb lenne a nagyobb szünet, mert ma leszívtak a betegeim. – mondom ki végül, de ha elkezdi a mondandóját, akkor nem szakítom félbe.
- Pontosan milyen sérüléseket szenvedett el a férj? – térek rá a lényegre, hogy beavasson orvosilag is, aztán a nőre tett megjegyzésén csak felhúzom a szemöldökömet.
- Szerinted megvédte magát? Nem lenne kirívó eset, ha önvédelem lett volna, és családon belüli erőszak a háttér. – megfogom az egyik képkeretet, és elmosolyodom.
- Szépek a kölykök. Hány évesek? – nézek rá, és felé tartom a képet.
- Mindjárt beszélek egyébként a nővel. Tudnál szerezni egy elkülönített termet? – hozakodom elő a kérésemmel.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
31
● ● Posztok száma :
Ryan Reynolds
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Pént. Szept. 01, 2017 7:03 pm

Ah, tényleg nagyon hiányzott Gale. A szaktekintélye mellett a humora, ahogy veszi a lapot, üdítő színfolt a számomra.
- Elmúlik a tavaszi turbékolás, jönnek a repülő csészealjak – vonogatom a szemöldököm. Nálunk nem repülő csészealjak voltak. Csak egy papírt tolt elém, hogy írjam alá. Megegyeztünk bíróságra járkálás nélkül, s voltaképpen akkor szerettem bele még jobban a most már volt feleségembe. Ő is szeret, csak rohadtul nem tud velem élni, mert vannak vonásaim – Violet vagyok, az isten szerelmére! – amit nem akar elfogadni. Hagytam elmenni, nem akartam gyötörni.
- A válásom óta annyira nem – jegyzem meg mosollyal. Párkapcsolatban sem voltam, futókalandok megestek, de az nem kapcsolat. Az izé.
- Én bizony – vágom rá egyből. – Nem kerülsz ki a radarom alól, te vagy a legjobb szakember és hozzákapcsolva még a baráti kapcsolatot, tarolsz a mezőnyben. Nem szeretném, ha unatkozni kezdenél – de azért megütötte a fülem, hogy a praxist abbahagyta, s hogy akkor jön, amikor gondok vannak. Ez vajon a magánéletére is vonatkozott? Mivel most dolgozunk, felvésem a fejembe az információt, s majd előhozakodok vele a munka után.
- Biztos valami telihold lehet, de a zsaruk még nem interjúvolták meg, az egyik megfigyelőbe fektettem be, őt is megvizsgáltattam, miután kihajítottam a férje szobájából. Igen, bement hozzá a műtét után – ami nem tudom, hogy jó vagy rossz-e, de mindenestre nem engedem őket össze még. – Szólhatok, hogy még nincs kihallgatható állapotban, hogy te legyél az első – nézek rá komolyan. Csak egy szavába kerül.
- Máris – megnyomom a konzolt, az asszisztens jelentkezik be. – Kérnénk... kérek két kávét és kérem, Mrs. Hamiltonhoz ne engedjenek be senkit, míg Dr. Thompson meg nem vizsgálta.
Még mindig nehéz a női, állandó elnézést kérek, hogy létezem és ki merem nyitni a számat szlengeket, pedig szerintem tartottak karakánnak, aki a serpenyővel és a nyújtófával előbb vág fejbe, ha rosszat tettél, mint bocsit kérne. De a női beszéd más, mint a férfi, s még mindig van kihallás belőlem.
- A volt nejem rendezte be. Pedig akkor már jó pár éve nem voltunk együtt – teljesen nem zárkóztunk el egymástól, s nyomon követjük a másik életének alakulását. S azzal, hogy nem rendezgetem át a szobámat, pedig Armandom mindig megőrült attól, hogy évente máshogy lett berendezve a ház, jelzi, mennyire is fontos ő nekem.
- Akkor mondd le a mai melóidat, elrabollak – na, ez az igazi Armand. Violet.
Kedvelem Galet, s nem csak, mert a legjobbnak tartom a szakmájában, hanem ahogy viselkedik, bánik a betegeivel. Taníthatná a többi dokinak, szerintem az egyik legagyafúrtabb ember, s a kérdezései, hát, az egekbe tudnám őt dicsérni. Nem véletlen segítek a háttérből, ha arról van szó.
A kávék megérkeznek, egy-egy üveg ásványvíz kíséretében.
- Szögbelövőt használt – teszem elé a mappát. Mivel érinti a feleséget, ezért mutatom meg neki. – Fél centivel arrébb, vagy öt centivel előrébb áll, akkor a temetésre készülhetne. A szív károsodott, de még menthető volt, a tüdőt is érte a lövés, a kettő együtt terhelte meg a testet.
Elgondolkodom a válaszán. Nőként tisztábban vettem ezeket a jeleket, de néha jól jön, hogy belül azért remélem, még maradt ebből is egy kis Violet.
- Inzultus lehetett, a tartásából ítélve, a sebei pedig kérdést vetettek fel, előtte is verekedtek-e. Pár napos sérülés is volt rajta, de az történhetett valós balesetből is. Ezért is kértem sokrétű megvizsgálást nála.
Nem vagyok bíró, orvosként mindenkinek joga van ellátásban részesülnie.
- Veronica most kezdi az iskolát – meleg mosoly költözik az arcomra. Szeretem a családom, ezen a válás sem változtatott. – Gaspar már nyolc éves, igazi nagyfiú – ami a verekedésben jelenik meg, de szerintem csak a család, mint olyan hiányzik neki. Nagyon apás.
- Persze – nyúlok a telefon után, hogy vagy átszállítsák egy másik szobába, vagy a többieket el onnan. – Öt perc és mehetsz.
- S nálad? Család, barátnő? Fene régen találkoztunk már.
Nem leégetem a nyelvem? Iszok rá pár kortyot a hidegebb vízből. Szeretem egy húzásra felhajtani a rövid kávét, de most ízlelgetni akartam.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Csüt. Szept. 07, 2017 10:05 pm



karakterleadás miatt játék lezárva
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1404
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Barbara Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szer. Nov. 15, 2017 9:06 pm

Dr. Deveraux számára


Vannak emberek, akik néha rossz döntéseket hoznak, mások kicsit gyakrabban, pedig ismerős mindenkinek az a hang, ugye, amelyik figyelmeztet arra, hogy hahó, hülyeség a láthatáron? No, hát nekem nincs ilyen. Az én életemet csakis a rossz döntések jellemzik, azoka is csak két csoportba sorolom: borzasztó és túlélhetetlen. Túlélhetetlen egy rossz szépség-korrekció, munkavesztés vagy az apám beszédei, minden más csak borzasztó lehet. Azt hiszem, jelenlegi helyzetem gyors előléptetéssel igyekezett utóbbi kategória felé.
Szia, Panda! Figyelj, tudom, hogy épp dolgozol, ezért nem tudod felvenni, de muszáj szólnom, hgy valószínűleg nem fogok odaérni a megbeszélt időpontra. Semmi különös, mármint, ne aggódj... Nehogy kiakadj nekem! Szóval épp a kórházban vagyok.
A hordágy kerekei ritmusos ütemben gurultak végig a csempézett folyosón, neonlámpák suhantak el fölöttünk. Az egyik mentős rosszallóan ráncolta bozontos szemöldökét.
Hölgyem, eltenné végre a...
Cö-cö-cö-cö! – emelem fel a szabad kezem mutatóujját, megállítva a mancsát, amivel a mobilomért nyúlt. – A kést állítottam a lábamba, nem haldoklom! Szóval, Pandamaci; ne aggódj, csak egy kis baleset, semmi komoly, tudod, hogy a síbalesetem óta amúgy sem érzek semmit a lábfejemen, mint egy darab sonka, de hát tudod, milyenek ezek az orvosok, nem hagyják, hogy kihordd lábon... Nem kell ide jönnöd, mire ezt meghallgatod, talán már rég kint is leszek.
Azt azért kétlem – morogja Morcos Mentős, és szerintem direkt nem kerüli ki azt a hiányzó csempe okozta huppanót. Ismét furcsa érzés nyilallt a lábamba, bár valószínűleg inkább csak tudom, hogy fájnia kéne; a mentősök rögzítették a kést, aminek vége a talpamon kandikált ki, de így is éreztem, ahogy megmozdul. Talán komikus is lehetett volna, ha nem velem történik. A szememet forgatva hajítom a telefont az ölemben fekvő táskába, eltúlzott mozdulattal, hogy a mentős is jól láthassa. Nem látok teljesen jól a perifériámon, de szerintem grimaszol.
Az egyik sarkon aztán ápolók tűnnek fel, így rövid, ám szerencsére véges barátságunk külön utakon folytatódik tovább. Vérzik a szívem. És a lábam. Jobb szombat délelőttöt is el tudnék képzelni, mint késjárta lábfejjel látogatni az ügyeletet, pedig csak almát akartam pucolni a kompótnak.
Egy terembe tolnak, gépek csipognak, ápolók nyüzsögnek a függönnyel elválasztott tíz betegágy körül, ám fehér köpeny nem sejlik ki. A hordágyról némi rásegítéssel az ágyra kerülök, félig ülő helyzetbe tolják a háttámlát, a kezembe nyomják a kapcsolóját, a másikba pedig egy infúziós csövet. Nem értem, minek; jól vagyok.
Elnézést a fejetlenségért, hölgyem, sokan mentek most szabadságra, ráadásul épp most történt egy tömegkarambol, egymás után érkeznek a sérültek, kisbuszok, tudja... Amint elérhető lesz egy orvos, nyomban ide küljdük. Addig, ha bármiben tudunk segíteni, csak szóljon! – Megértően mosolygom a zilált nővérre; kedves arca van, nagy barna szemei, alattuk pedig hatalmas karikák hirdetik: túl sokat dolgozik. Talán egyedülálló anyuka, akinek kell a sok plusz műszak a gyerekei ellátására, talán csak elhivatott. Kihallok egy csepp kelet-európai akcentust a hangjából, de bizonyára régóta élhet itt, mert nem gondolkodik a szavak helyes megválasztásán vagy sorrendjén. A névtábláján vastag fekete betűk hirdetik: Maria. Talán román.
Kérek ugyan egy pohár vizet, ám türelmesen várok. A táskámból előhúzom a Marie Claire legújabb számát (míg a mentők érkezésére vártam, elvonszoltam magam a nappaliig, mint valami srült vietnami katona, összeszedve némi olvasnivalót meg müzliszeletet), és szinte meg is feledkezem arról, hol vagyok, míg hirtelen el nem húzódik a függöny. – Itt is vagyunk, Madam Fournier! Doktor Deveraux ellátja, és...
A többit nem hallom, a név után sípolni kezd a fülem, és ha addig elkerült a hányinger, hát most kamatostól kapom vissza. – Nem, nem, nem, ő nem jó! – kezdek tiltakozni, hangom elcsuklik a kapkodó pániktól. – Nincs valaki más?
Maria láthatóan nem érti a tiltakozásom mibenlétét. Neki nem is volt egy gázos félrandija az említettel. – Hölgyem, biztosítom, hogy a doktor több, mint megfelelő, ráadásul nincs is elég sebész bent...
Egy rezidens? Fogorvos? Házaló ügynök? Dilettáns gondnok? Akárki? Csak ki kell rántani. Tudja mit? Adjon egy tűt, cérnát, meg egy adag ragtapaszt, és seperc alatt megoldom magamnak!
Ám nem csak értetlen visszakérdezésre, válaszra sincs igen ideje, feltűnik ugyanis a szeparéként működő, ronda kék függöny ezen oldalán egy kellemetlenül ismerős arc. Elkínzott mosolyom feszíti az arcom. – Léon! Szia! Hogy s mint? Nem is tudtam, hogy itt dolgozol, jéé...

i've had a perfectly wonderful evening
but this wasn't it


A hozzászólást Barbara Fournier összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 17, 2017 11:57 am-kor.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Jennifer Aniston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Léon Deveraux tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Csüt. Nov. 16, 2017 1:41 pm


Ms. Fournier &&  Dr. Deveraux
Manapság ritka, hogy szabadnapom legyen. Épp ezért ma sincs. Rezidensként nem engedhetem meg magamnak, hogy keveset dolgozzak. Ha már itt tartunk, nem is akarok. Szívesen vállalok be ha kell pluszműszakot, ügyeletet, túlórát is. És ezért csak elismerés jár minden oldalról, hogy milyen céltudatos és elkötelezett is vagyok. Na persze. Ha tudná a családom, a menyasszonyom, a főnököm, úgy általában bárki, hogy csak azért csinálom, mert addig is elszakadok a gondjaimtól… Amit a menyasszonyom és az ő húga jelentenek… Minél kevesebbet látom, annál jobb. Az a gond, hogy ezt arra a nőre jobban értem, aki életem szerelme, mint a testvérére. Tőle inkább a ráció, a józanész tart távol. Hisz könyörgöm, csak egy egyetemista, vagy tíz év van közöttünk! Meg úgy egyáltalán. Nem egészséges ez. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem, ahogy visszatérek az irodámba egy pillanatra, hogy szusszanjak. Még van néhány órám a műszakom végéig, de még mindig nem vágyom haza. Haza… a menyasszonyoméknál, de már lassan azt tekintem otthonnak. Nem mintha kevésbé lenne merev, álszent a légkör, mint a szüleim házában. De legalább Lily, a sógornőm ott van. Na jó, ebből tényleg elég!
A gondolataimat szerencsére úgyis eltereli az, hogy meg kell szakítanom az akták rendezgetését, mert egy ellátandó beteghez hívnak. Hétvége van, nem vagyunk bent sokan, ráadásul épp az előbb hozták be egy szerencsétlen tömegbaleset sérültjeit, ezért kérnek meg engem is, hogy nézzek rá a balesetin egy nőre, aki belelépett egy késbe vagy valami ilyesmi. Háztartási baleset, bár nem sebésznek tanulok, de szerintük, az orvoshiányra tekintettel biztos meg tudom oldani.
Nem aggódom különösebben, határozott léptekkel indulok meg a kettes kórterem felé, ahol elhelyezték a nőt. Az ápolónő épp nála van, mikor elhúzom a függönyt, de nem ez okoz kellemetlen meglepetést a számomra, hanem a beteg személye.
- Szia… Mi történt? Miben segíthetek? – csak egy pillanatra akadok meg, aztán jobbnak látom, ha visszazökkenek a hivatásos formákhoz. Az ápolónő is érzi a feszültséget, így gyorsan valami halaszthatatlan dolgára hivatkozva magunkra is hagy a térelválasztó függöny mögött, miután odakészíti nekem a szükséges eszközöket. Na igen, az a bizonyos találkozásunk Barbarával, amit nem is biztos, hogy illik randevúnak nevezni úgy egy jó évvel ezelőtt, elég kellemetlenné teszi ezt a helyzetet. De hát régen volt, tudni kell kezelni. Legalábbis kellene. Felnőtt emberek vagyunk, vagy mi.
- A tömegkarambol miatt sajnos minden vizsgáló tele van, így itt leszek kénytelen ellátni a sérülésed. Így legalább gyorsabban túlleszünk az egészen. Remélem, megfelel. Úgy hiszem, ez mindkettőnknek közös érdeke… – ezt éppúgy értem szakmailag, mint magánemberként. Bízom benne, hogy nem fog reklamálni, végtére is nincs most más, aki ráérne ellátni, és aligha akarunk a szükségesnél több időt eltölteni egymással. Nekem legalábbis ez a határozott véleményem, de bízom benne, ezt osztja ő is, és könnyen kezelhető lesz. Remélem, ez nemcsak hiú ábránd a részemről.
■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit



To have a loving relationship with a sister is not simply to have a buddy or a confident -- it is to have a soulmate for life



A hozzászólást Léon Deveraux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 19, 2017 9:52 pm-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
33
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Julian Morris
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Barbara Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Pént. Nov. 17, 2017 1:02 pm

Dr. Deveraux számára



Sosem követem el ugyanazt a hibát kétszer. Legalább ötször vagy hatszor megteszem, hogy biztosra menjek. Így lehet az, hogy sem az első, sem a második, de még a negyedik próbálkozás sem riasztott el a netes és mások által szervezett vakrandiktól. Pedig kellett volna. Összefutottam ott már mindennel, és az csak a legkisebb gond volt, hogy sokan húsz évvel korábbi képpel regisztráltak, vagy kiderült, hogy csak gépen keresztül nagy a szájuk, mert ott van fél órájuk kigondolni, mit is mondjanak. Akadt, aki korombeli volt, de még mindig a szüleivel élt, bár saját bevallása szerint a szülei éltek vele; volt, aki már a második szavával lenézően kezelte a pincért, én pedig azonnal ott hagytam, mert ezzel előttem ne akarjon felvágni. Volt unalmas, volt botrányos, és akkor itt volt Léon. Egy közös ismerősünk erősködött, hogy nagyon jól kijönnénk egymással, mesélt a munkájáról, hogy orvos, és hogy milyen megbízható fickó. Épp csak azt az egy apróságot felejtette el megemlíteni neki és nekem is, hogy van köztünk tíz év, és nem a jobbik irányba.
Talán felszínes dolog, de ha nálamnál fiatalabb pasasra nézek, csak egy kisfiút látok benne, és sokszor még akkor is, ha idősebb; Léonba valószínűleg halálosan szerelmes lettem volna az első pillanatban, ha mondjuk tizenöt évvel fiatalabb volnék, olyan édes mosolya van, nagy, barna szemei, és kócos haja. Elragadó, tényleg; csak nem nekem.
Azt hiszem, egyikünk sem erre számított, és az étterem leghosszabb csendes randevúját tartottuk meg, még a máskor annyira imádott szűzérmék is nehezen csúsztak le a torkomon, aztán hallgatólagosan megegyeztünk, hogy soha többé. Tényleg nem számítottam arra, hogy újra összefuthatunk, pláne nem ilyen helyen; pláne nem úgy, hogy igazából a legrosszabb trükköt vetettem be, mikor már túl hosszúra nyúlt a kínos csend, és a mosdóba kéredzkedtem, aztán leléptem. Forró szégyen önti el az arcom, ha rágondolok.
Á, tudod, csak lazulok a kórházban… Egy késsel a lábamban. Szokásos szombatok – legyintek elkínzottan, és szinte azonnal visszasírom Mariát. Él még bennem a remény, hogy talán tényleg micimackós ragtapaszt ment szerezni nekem, de valahol már érzem, hogy amint kettesben maradunk a függöny ezen oldalán, kínosságra lettünk ítélve. – Kezdek azon is elgondolkodni, hogy talán bent hagyhatnánk az egészet. Ad egyfajta veszély-érzetet, kemény leszek tőle, ennél jobb pórustágítást sem nagyon találsz, és biztos vagyok benne, hogy ha rá tudnám venni Eva Longoriát, hogy viseljen ilyen mű-kést, tudod, mint amit a jelmezboltokban kapni, tutira elterjedne, a Dior meg külön kiadhatna rá cipőt…
Ha nem tudom, mit tegyek, és most még csak el sem tudok menekülni, akkor beszélek, és csak úgy dőlnek belőlem a nagyobbnál nagyobb baromságok. Néha én is meglepődök rajta, mennyire másként kezelem ezeket a személyes szituációkat, mint mikor a bíróságon állok; lehet, hogy nem is normális dolog ennyire pánikolni? Egy pszichológus bizonyára sokat tudna mesélni nekem arról, hogy miből fakadhat a kényes szituációk ilyen szintű kerülése nálam;talán megérne felkeresnem egyet.
Te vagy a szaki, Doki – mutatok rá egy csettintést követően, és még valamiféle kacsintást is hozzádobok, bár az talán inkább önkéntelen rángásnak tűnhet. Sosem tudtam rendesen kacsintani. Bizonyára ez is valami betegség, mint a lúdtalp vagy az az O-láb. – Bár nem is tudom… Doki vagy már egyáltalán? Egy csomó doktort ismerek, de fogalmam sincs, hogy megy ez a fokozatos dolog. Még az ügyvédek között sem nagyon érdekelt. De egyébként elvagyok én itt ezen a kis ágyacskán, ha hozzám vágsz egy limonádét egy automatából, nyugodtan mehetsz, nem tudom, gyógyítani a póliót vagy öreg bácsikat veregetni hátba, miközben köhögnek… Pontosan mi is a te szakterületed? Értesz egyáltalán az ilyesmihez? Nem mintha panaszkodni akarnék, érted, csak kíváncsiság.
Én is érzem, hogy nem sokat segítek a tereléssel egyikünk ügyén sem. Kényelmetlenül fészkelődöm ugyan a pöttyökkel díszített ágytakarón, és a Marie Claire is a kisasztalon landol, mégis kell még néhány másodperc, hogy felsóhajtsak, ezzel kiengedve a rossz energiákat. – Főztem – mutatok a kötésre, mintha ezzel minden meg lenne magyarázva. Bár nem hiszem, hogy túl sok lábjegyzetet igényelne az, amit szemmel is nyilvánvalóan láthatsz. – Nem fáj, még tíz éve kiöltem onnan minden fájdalomreceptort, miután kitörtem a bokám síelés alatt. De talán mégis jobb volna kiszedni onnan... Lehetőleg komolyabb roncsolódás nélkül. Néha gondom van a lábammal, de mégiscsak jobban szeretem, ahol van; a helyén.

i've had a perfectly wonderful evening
but this wasn't it
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Jennifer Aniston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Léon Deveraux tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Hétf. Nov. 20, 2017 3:53 pm


Ms. Fournier &&  Dr. Deveraux
Ezt a délutánt finoman szólva sem így terveztem. Ennél kínosabb talán már nem is lehetne. Valóban nem a legkellemesebb szájízt hagyta az a találkozónk Barbarával egyikünkben sem. Nekem alapvetően semmi bajom az idősebb nőkkel és ő egyébként abszolút jól néz ki a korához képest, mindössze nem egészen erre számítottam, mikor odaállítottam az étteremhez egy szál rózsával és megjelent ő. Megjegyzem, a virágot otthagyta az asztalon, mikor kiment mosdóba és nem is jött vissza többet. Elég kínos volt. Azt gondolná az ember, egy érett nő ilyet már nem csinál. Még akkor sem, ha feszeng egész vacsora alatt. Azóta sem hagytam, hogy mindenféle jó szándékú ismerősök vaktában leszervezzenek nekem randikat. Anélkül legalábbis semmiképp, hogy ne kérdezzek rá előbb a hölgy megközelítőleges életkorára. Valahol még szerencsés is, hogy azóta már menyasszonyom van, így ezeknek a feszengős első randiknak, ha minden jól megy, immár egy életre búcsút mondhatok. Hogy a véletlen összehozott minket Barbarával ismét egy kórteremben, már kevésbé a szerencsés kategória. Mindegy, ha már így alakult, igyekszem megmaradni a szakmaiság talaján, miután az ápolónő magunkra hagy minket. Csak tudnom kell kezelni egy ilyen helyzetet is! Bár sejtem, csak zavarában beszél, nem igazán tudok közbevágni, csak kényszeredetten mosolygok, várva arra, hogy befejezze a szóáradatot.
- Rezidens orvos vagyok, doktornak doktor, bár még nem teljes értékű, ha úgy tetszik. A fő szakirányom a belgyógyászat, de egy ilyen sérüléssel elboldogulok, ne aggódj bátorítóan mosolygok rá, amennyire tőlem telik ebben a helyzetben. Nem tudom, mennyi értelme van magyarázkodnom egyáltalán, valójában aligha érdekli az orvosi hierarchia, jobbat most úgysem kap a túlterheltségre és a szabadságolásokra tekintettel, akkor pedig jobb, ha nem pánikol be azon, hogy ehhez nem is értek annyira. Ez nem egy bonyolult sérülés, megoldom. Különben is, minél előbb nekiállunk beszélgetés helyett, annál előbb szabadulunk mindketten ebből a kínos szituációból. Ami szerintem mindkettőnk érdeke.
- Én magam is azt javaslom, szedjük ki, ha nem akarod, hogy elfertőződjön és esetleg egy lábbal kevesebbel kelljen élned a továbbiakban és ez nem teljesen vicc, akárhogy is fogalmazom meg. Természetesen, ha tiltakozna, se hagynám benne a lábában azt a kést, de nem vallana ép elmére, ha így tenne. Noha természetes, hogy szabadulna ebből a helyzetből. Megjegyzem én is, de akkor már ne is húzzuk el feleslegesen.
- De mozgatni tudod? A végtagot magát érzed, tudod használni, csak fájdalmat nem érzékelsz, egyáltalán? Mert ez normál esetben elég fájdalmas dolog és én legfeljebb a te beleegyezéseddel tekinthetek el az érzéstelenítő injekciótól. Szóval kéred, vagy sem? kérdőn nézek rá, miközben az ágyra teszem az előzetesen odakészített műanyag alátámasztást, amire egy törölközőt terítek és felteszem rá a lábát, egyrészt, hogy magasabban legyen és jobban lássam, másrészt, hogy stabilabban álljon, mint a kissé süppedős ágyon, addig azonban nem kezdek neki semminek, míg a kérdésemre választ nem ad. Az előírásokat be kell tartanom.
■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit



To have a loving relationship with a sister is not simply to have a buddy or a confident -- it is to have a soulmate for life

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
33
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Julian Morris
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Barbara Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szer. Nov. 22, 2017 5:24 pm

Dr. Deveraux számára



Minduntalan egyre jobban feszélyezett a kettősség érzése, hogy valahogy mikor a személyes életemben a legnagyobb szükségem volna a tárgyalótermekben és bíróságokon, vagy épp a nyomozóirodák üvegfalai között dirigálva megszálló határozottság, nyugodtság és hűvös elegancia elhagy. Messzire száll. Azt mondja, Sayonara!, és öngyilkos zuhanórepülésbe kezd egy cirkáló felé. Talán el kellene mennem pszichológushoz, bár én nem igen hiszek bennük (ne haragudjon egy ismerősöm se), inkább talán egy életviteli tanácsadóval… Talán felborult a hormonháztartásom, vagy soha nem is állt egyenesen. Mindenesetre, egyre többször kell szégyenkeznem a nyomás alatt hirtelen meghozott döntéseim miatt; ilyen volt az is, hogy csak úgy kiosonok a randevúról, aztán mégis merem azt mondani magamról, hogy kifinomult, érett nő vagyok. Ahogy elképzelem az egyedül ücsörgő Léont, valahogy markolva szorul a szívem, mint mikor egy ázott, elhagyott kiskutyát lát az ember az út szélén.
A tény, hogy úgy tűnik, senki más nincs errefelé, aki össze tudna varrni (vagy hagyná, hogy megcsináljam magamnak), csak súlyosbítja égő arcom helyzetét.
Belgyógyász, aha! – bólogatok, és érzem, hogy ennek olyan információnak kellene lennie, ami mond is valamit, biztosan említette a kínos csendeket megszakító még kínosabb kérdés-válasz beszélgetésfoszlányaink között. Miért nem emlékszem? – Hát, belül nincsen semmi gond. Bár ha úgy vesszük, a penge egy része a testemen belül van, szóval érted… – nevetek fel zavartan, mintha ez bármin segítene. Remélem, annyira talán nem néz teljesen idiótának, hogy ne értené a vicc részét, vagy hogy azt hinné, nem tudom, milyen részeket is takar a belgyógyászat.
Nos, az lehet, hogy úgy legalább biztosan soha nem húznék felemás cipőt… De a fél párat mindig ki kéne dobnom. Úgyhogy tényleg ki kéne eszkábálni onnét – értek egyet, olyan megfontoló hangsúllyal, mintha tényleg volna bármilyen másik opcióm. Jobb szeretem, ha döntési lehetőségem van az engem érintő kérdésekben; úgy legalább egy kicsit abba az illúzióba tudom csavarni magam,hogy befolyásolni tudom életem folyamát.
Érdeklődve, izgalom helyett azonban némi fenntartással figyelem, ahogy pakolászik. Lehet, hogy nem érzek semmint a lábamnál, de attól függetlenül előre az izmaimba feszül egyfajta kelletlenség;mégiscsak bennem turkál majd valamivel, hogy kiszedjen egy másik dolgot, aminek semmi keresnivalója sincs ott. Mikor még nem tudtuk, hogy meddő vagyok, sokat beszélgettem kismamákkal a szülési formáktól; a császármetszésnél sokan mondták azt, hogy mérhetetlenül kellemetlen, ahogy nem érzel fájdalmat vagy egyéb stimulációt, de érzed, hogy felvágják a hasad, turkálnak benned, mintha egy darab hús lennél. Nem a legkellemesebb gondolat, ha már gyors műtéteknél járunk.
Gond nélkül mozog, csak néha, ha rosszul lépek, zsibbad… De egyébként nem érzek benne semmit. Na jó, ha a csontjaimat kocogtatnád, lehet, hogy egy kicsit megharagudnék rád, de… Azért lehet, hogy jobb lenne, ha mégis csak megszurkálnál kicsit. A bizonyosság kedvéért. Meg hogy hátha csak a sokk miatt teljesen érzéketlen az egész. – Rá bízom magam, akkor is, ha minden oka megvolna haragudni, és ha nem is elrontani a dolgot, de kevésbé készségesen kezelni az esetet, mint egy teljesen ismeretlennél, aki nem hagyta olyan cudarul az étterem kellős közepén. Félrenézek, míg a lábammal bíbelődik, vágyódva pillantok a Marie Claire felé, majd végül nagyot sóhajtok. Kemény nő vagy, Bobbie, vagy nyálkahal?!
Senki sem akar nyálkahal lenni.
Nézd, Léon – túrok a hajamba, potenciálisan szándék nélkül mozgatva meg a lábam. – Tudom, hogy ez nem sokat jelent, de… Szóval annyira meg voltam döbbenve akkor. Aztán pánikoltam, vagy nem is tudom, és utólag már olyan ciki lett volna azzal felhívni, hogy helló, szia, igen, én vagyok az, aki ott hagyott az étterem közepén… Tudom, hogy ez nem mentség. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon, nagyon sajnálom, nem tudom, mi ütött belém akkor, de megbántam. És remélem, hogy meg tudsz bocsájtani – Hangom bűnbánóan cseng, és végre arra is ráveszem magam, hogy ránézzek. Ha megtalálom a tekintetét, halványan elmosolyodom. – Jól megérdemelném, hogy velem is eljátsszák ezt, és ne aggódj, sokszorosan kaptam vissza azóta. Remélem, veled azért kegyesebb volt az élet.

i've had a perfectly wonderful evening
but this wasn't it
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Jennifer Aniston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Léon Deveraux tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Pént. Nov. 24, 2017 10:13 am


Ms. Fournier &&  Dr. Deveraux
Úgy érzem, nem ez életem legjobb napja. Bár az a bizonyos sem az volt, mikor együtt vacsoráztam Barbarával egy közös ismerősünknek hála. Illetve csakúgy a feléig ettünk együtt nagyjából. Persze a desszertet még volt olyan rendes, hogy kikérje, mielőtt távozott a mosdóba, aztán gondolom az étteremből is, csak hogy még azt is kifizethessem. Nem mintha az anyagi helyzetem miatt ez annyira fájt volna. Nem a számla érdekelt, inkább az volt kínos, ahogy ott hagyott és ücsöröghettem ott két tányér desszerttel, szemben egy üres székkel, mint egy idióta. Na az nem esett jól. Egy ideig nem is nagyon volt kedvem randevúra hívni senkit utána. Persze aztán túlléptem rajta. Inkább csak egy kevésbé kellemes emlék, ami azonban ritkán jut eszembe. Most is csak az idézi fel bennem ezeket, hogy viszontlátom egykori randipartneremet egy késsel a lábában, a kórházi ágyon fekve. Igyekszem persze felnőttesen állni a dologhoz, végtére is nem gyerekek vagyunk, akik sértődötten otthagyhatják a másikat. Próbálok inkább orvosként, mint magánemberként viselkedni vele, talán ez a legegyszerűbb. Bár ahogy látom, neki is kicsit nehéz kezelnie a helyzetet. Rámosolygok csak, ahogy próbálja viccel oldani a légkört. Értem én a humort, de most nemigen tudok mit hozzáfűzni. Legalább nem akadékoskodik, hogy miért is én foglalkozom vele. Persze nyilván neki is érdeke egyrészt megszabadulni attól a késtől, másrészt minél gyorsabban az én közelemből is. Az együttműködés pedig mindkettőre a legjobb megoldás talán. Neki is látok hát az előkészületeknek és inkább mint orvos teszek fel neki a folyamattal kapcsolatban lényeges kérdéseket.
- Szóval zsibbadni szokott. Akkor valóban én is javasolnám az érzéstelenítőt bólintok a szavaira és már nyúlok is a fecskendőért, hogy beletöltsem a szükséges folyadékot, majd a felpolcolt lábára hajolok.
- Lazítsd el a lábad, amennyire tudod, kérlek szólok hozzá és mikor érzem, hogy valamelyest elernyednek az izmai, a tűt a kés tövénél a lábfejébe szúrom és belenyomom az érzéstelenítő oldatot. Ez még talán annyira nem fájdalmas egyébként sem, bár kétségtelenül nem a kellemes kategória, de bízom benne, hogy kibírható számára is. Pláne, ha nem is igazán érez fájdalmat ebben a végtagjában.
- Kell egy kis idő, míg biztosan hat az érzéstelenítő, de tényleg csak néhány perc pillantok fel rá, majd a fertőtlenítő oldattal kezdek foglalatoskodni. Csak akkor állok meg egy pillanatra, hogy ránézzek, mikor ismét megszólal.
- Semmi gond, felejtsük el. Mindenkivel előfordul, hogy rosszul reagál le egy helyzetet. Nem volt épp kellemes szituáció, de túl vagyok rajta. Én igazán nem kívánok rosszat neked, pláne nem egy kést a lábadba rámosolygok, gyenge ugyan a poén, de remélem old valamit a hangulaton.
- Ami pedig azt illeti, épp az esküvőmre készülök, szóval úgy hiszem, ezen a téren nem panaszkodhatok. Na persze, ha ez ennyire egyszerű lenne… De kívülről annak tűnhet. Hogy a menyasszonyom húga milyen érzelmeket ébreszt bennem, arról jobb nem beszélni senkinek. Még magának az érintettnek sem. De a fene vinné el, hogy már munkaidőben is ide lyukadnak ki a gondolataim! Jobb, ha visszatérek inkább a fertőtlenítő oldathoz, meg a késhez, amit kell szednem Barbara lábából. Azzal mindenki jobban jár.
■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit



To have a loving relationship with a sister is not simply to have a buddy or a confident -- it is to have a soulmate for life

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
33
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Julian Morris
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem ••

Tell me your secrets

Kettes számú kórterem
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-