Kettes számú kórterem
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 9:57 pm ✥

✥ Yesterday at 3:20 pm ✥

✥ Yesterday at 11:09 am ✥


✥ Csüt. Júl. 19, 2018 10:50 pm ✥

✥ Csüt. Júl. 19, 2018 5:29 pm ✥

✥ Csüt. Júl. 19, 2018 12:05 pm ✥

✥ Szer. Júl. 18, 2018 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

Párizs lakói

Kettes számú kórterem



Témanyitás ✥ Kettes számú kórterem •• Hétf. Júl. 17, 2017 9:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Kedd Aug. 22, 2017 9:40 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Gale - Armand

A kórlapról felpillantva megáll bennem az ütő. Az hogy lehet, hogy csak így beengedik azt hozzá, aki majdnem a túlvilágra küldte?! Nem számolom, hány órát görnyedtem a műtőasztal felett, s masszíroztam legalább kétszer kézzel a férje szívét, hogy legyen szíves, és ne patkoljon el. Mi az isten haragját csinálhattak ezek, hogy ez lett a vége? Ez a része igazából már nem rám tartozott, de a beutaló mellé, amely a párterapeutának szólt végül, miután mégis megtudtam, mi okozta azt, hogy képes legyen szögbelövővel nekiesni a férjének, kapott tőlem egy fejmosást, miszerint a szeretetet általában máshogy szokták kifejezni.
Én biztosan nem engedtem volna be ezt a némbert, de én csak egy szív- és mellkas sebész vagyok, így csak ennyit mondhattam neki – természetesen kedvesen hűvös hangon:
- Kérem, rövid ideig zavarja, sokat kell pihennie és ne zaklassa fel – fú, de ordítanék volna a kórházi biztonságiaknak legszívesebben, hogy ezt a nőszemélyt szó szerint dobják ki, ne csak a szobából, de a kórházból is!
Nyomogatom szórakozottan a lift gombját, aztán rájövök, hogy egyszerűbb felrobognom az emeletre, edzek is, meg mire le, meg föl után odaérkeznék, ahova akarok, addigra már rég a kávémat szürcsölném boldogan.
Felfelé rohanva viszont nem számolok a súly tehetetlenségi törvényével és nekiütközök valakinek, neki hátulról.
- Hejj, bocs, nem éppen a hátsóddal próbáltam szorosabb kapcsolatba kerülni. Tudod, nagy errefelé a huzat – s robognék felfelé tovább, ezért igyekszem megkerülni azt, akinek nekiütköztem.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szomb. Aug. 26, 2017 5:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Armand


A kórházban konkrét praxisom nincsen, magánjellegű kérésekre, vagy konzultációra szoktak behívni, és most is emiatt vagyok jelen. A kocsimat egy-két perce hagytam a parkolóban, mert egy sürgős eset miatt szólítottak el az egyik betegem mellől, akinek identitási problémái akadtak. Az asszisztensemet megkértem, hogy tegye át az időpontját holnapra, és ingyen látom el, de ez halaszthatatlannak tűnt. Az ügyeletes diszpécser nem írta le az esetet, csak annyit mondott, hogy a sértett fél a műtőben van, és nekem azonnal beszélnem kellene a házastárssal, többek között, mert a rendőrség is úton van, és kikérik a szakmai véleményemet. A fehér ing, és a nyakkendő most nem segítenek, de útközben megkapom a felakasztós kitűzőmet is, és már rohanok, hogy még elérjem a mostani felvonót. A kórházban őrület van, még magam is új vagyok a városban, és a felkérésnek hála lett jó pár betegem is. Az átállás nem könnyű, a családom zűrös háttere azonban nem zavarhatja meg a munkámat. Egy pácienst tolnak fel éppen az intenzívre. A vele tartózkodó fiatal ápolónőre rá is mosolygok, aztán kilépek oldalasan a kardiológia szárnyára, ahol az említett betegem hozzátartozója van. A rendfenntartók még nem érkeztek meg, így odaandalgok a pulthoz.
- Helló…dr. Thompson vagyok, és Mrs. Hamilton miatt vagyok jelen. Esetleg megmutatná, hogy merre találom? – a pult mögött ülő hölgyemény útbaigazítást ad, és megköszönve a kiterjedt információhadat, nem vagyok rest a folyosó ama szakaszára fordulni, de legnagyobb szerencsétlenségemre valaki belém jön, és majdnem fel is lök a lendületnek hála.
- Szia…a huzat nem akkora, mint a vakságod, öreg… - porolom le az ingemet, és utána tekintek fel a munkatársamra, aki az osztályvezető főorvos is.
- Nocsak…Assante ez aztán a kellemes meglepetés. – nyomom meg az utolsó két szót, mert már régen láttam a nagy hírben álló doktor urat.
- Kávéelvonáson vagy? – szélesedik ki a mosolyom, és egy kicsit félrelépek, hogy ne tartsuk fel a többieket, akik itt szeretnének közlekedni.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Gale Thompson összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 03, 2017 11:58 am-kor.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
86
● ● Reag szám :
74
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szomb. Aug. 26, 2017 9:01 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Galet jelöltem meg konzultánsnak, mert tudom, hogy ehhez érteni fog. Én máshoz értenék most legszívesebben, de inkább visszatolom magamba a kikívánkozó káromkodást, és intézkedek, ahogy meglátom, ez a nő még mindig itt flangál. A rendőrség hol a fenében marad? Így három nővért, akik egyenként NDK úszóbajnokok is lehetnének, beengedek a nővel.
A pultos profi, csak az után esik ki a szeme Gale után, hogy az elfordult, megkapva a szükséges információkat.
- Ha csigák baktatnak sugárhajtású előtt, ne csodálkozzon, ha dimenziót vá... helló – a hang ismerős, aztán megfordulok, mert a válasz kedvemre való, s felismerem Galet, egyből szélesre vált a mosolyom.
- Szintén! – a fene egye meg, ha most csaj lennék, bevágódhatnék a nyakába, kifejezve, mennyire is király, hogy ismét látom. Így csak a vállát lapogathatom meg. Pfff....
- Fene régen találkoztunk, Gale! Jó látni!
Hátsó, korántsem titkolt szándékkal jelöltem meg őt szakértőként. Megtudva, hogy itt lézeng, rácsaptam a lepkehálót.
- Még ha más kifejezést használtál volna, rávágtam volna, hogy igen – utalok a foglalkozására. És ahh, már vagy tíz éve hiányolom azt, hogy Violetként az én Armandom... úúúhh, nincs az a mennyei érzés, ami felérne a vele töltött pillanatokkal.
- Amint látom, ketten osztozunk a hiányban– nézek a karórámra, témát váltva, legalábbis rólam le. – Elmondhatom, hogy te jöttél szuperszónikussal. S ha már itt vagy – lépek ki vele a folyosóra, végül is felérve, ahová tartottam. -, személyesen is tájékoztatnálak, amiért iderendelődtél.
Kinyitom az irodám ajtaját, s betessékelem.
- Kávét? Ígérem, csak pár percre tartanálak fel, hogy szaladhass a pácienshez. Cserébe, ha ráérsz utána, jó lenne folytatni ezt a csevejt – a naptáramba lapozok, elméletileg frissen van vezetve. Ráérek, jól emlékszem.
- Szóval – térek a munkára, azután is ráérünk egymást ugratni. – ahogy hozzám került a páciens, szerintem mind a kettőre ráfér némi terápia, de ez a te területed – mentem fel egyből magam, lévén, nem vagyok szakértő a témában. Kisgyereket előbb pelenkázok be egy kézzel, mint hogy én bárkinek párkapcsolati tanácsot adjak. Elég ehhez a válópapírom. Pasiként megbuktam, de csak, mert Violetként mindig is fogok létezni belül.
- A sérülés hirtelen felindulásra utal, s ahogy a nő elhaladt mellettem, a vállán zúzódásokat láttam, már szóltam az egyik nővérnek, hogy őt is vizsgálják meg. Nem hiszem, hogy az elméje elborult lenne, nem a nővérre gondolok most, ő biztos nem. De ezt is rád bízom – mert jobban el tudja ezt dönteni, kell-e elmeorvosi szakértő.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szer. Aug. 30, 2017 9:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Armand


Megszoktam, hogy nagy a hajtás idebent a kórházban, de most én is egyike vagyok azon személyeknek, akik a szakmaibelieket erősítik, és nem hozzátartozó, vagy ismerősként vagyok jelen. A nővérpultnál útba igazítanak Mrs. Hamiltont illetőleg, és már fordulnék is a folyosó felé, de a lépcsőn felfelé igyekvő orvos simán belém jön, és be nem áll a szája. Máskor biztosan csípősebb megjegyzést tennék, de egyből felismerem Armandot, és vele együtt a kedvem is egy fokkal jobb lesz, a szorult helyzet ellenére is.
- A csigáknak is kijár a tisztelet, teeee…örülök neked. – a mosolyom jó pár árnyalattal lesz szélesebb, és mi tagadás, de kedvelem a kitűnő mellkas sebészt, akinek megvan a híre a kórház berkein belül, megosztó személyiség, de én a pozitív oldalt erősítem vele kapcsolatban. A szokásos pacsizás helyett a jobb vállamat lapogatja meg, én is megérintem, és az udvarias körökön kívül megérdeklődném, hogy mi szél hozta erre, vagy éppen hova siet ennyire, de beelőz.
- Mindig csak akkor jövök, ha baj van, és mostanában egyre több. A praxisomat is félbe kellett hagynom. Szerintem az emberek kezdenek megőrülni, vagy hasonló. – kacsintok rá, mert ez részben igaz is. Közeledik az ősz, és a nyár utolsó szele meglegyinti a párizsiakat is.
- Tudod, hogy megy ez… - vakarom meg a tarkómat, és a másik irányba lesek, de aztán fel is lépünk a feljebb lévő lépcsőfokra, mert igencsak nagy a forgalom, és csak útban vagyunk.
- Ó, szóval te hívtál? Azt nem mondták meg a telefonban, hogy ki az értesítő, sőt igazából az esetről sem tudok oly sokat még. Egy Mrs. Hamilton nevezetű hölgyeményt keresek még a rendőrök érkezése előtt, mert akkor aztán csak rosszabb lesz a helyzet…megijed, és a hazugságra is elszánhatja magát. – sóhajtok, de amennyiben meginvitál valamerre, akkor követem Armandot. Az irodája lesz az ideiglenes menedékünk ebben az őrületben, és ha már elhalkul minden, akkor belépek, és körültekintek.
- Ez a helyiség nem változott semmit. Egy kávé jöhet… - vágom rá, és megállok az asztala mellett, a székfoglalással még nem próbálkozom, és kíváncsian vezetem rá a tekintetemet.
- Benne vagyok, igazából kicsit jobb lenne a nagyobb szünet, mert ma leszívtak a betegeim. – mondom ki végül, de ha elkezdi a mondandóját, akkor nem szakítom félbe.
- Pontosan milyen sérüléseket szenvedett el a férj? – térek rá a lényegre, hogy beavasson orvosilag is, aztán a nőre tett megjegyzésén csak felhúzom a szemöldökömet.
- Szerinted megvédte magát? Nem lenne kirívó eset, ha önvédelem lett volna, és családon belüli erőszak a háttér. – megfogom az egyik képkeretet, és elmosolyodom.
- Szépek a kölykök. Hány évesek? – nézek rá, és felé tartom a képet.
- Mindjárt beszélek egyébként a nővel. Tudnál szerezni egy elkülönített termet? – hozakodom elő a kérésemmel.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
86
● ● Reag szám :
74
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Pént. Szept. 01, 2017 7:03 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ah, tényleg nagyon hiányzott Gale. A szaktekintélye mellett a humora, ahogy veszi a lapot, üdítő színfolt a számomra.
- Elmúlik a tavaszi turbékolás, jönnek a repülő csészealjak – vonogatom a szemöldököm. Nálunk nem repülő csészealjak voltak. Csak egy papírt tolt elém, hogy írjam alá. Megegyeztünk bíróságra járkálás nélkül, s voltaképpen akkor szerettem bele még jobban a most már volt feleségembe. Ő is szeret, csak rohadtul nem tud velem élni, mert vannak vonásaim – Violet vagyok, az isten szerelmére! – amit nem akar elfogadni. Hagytam elmenni, nem akartam gyötörni.
- A válásom óta annyira nem – jegyzem meg mosollyal. Párkapcsolatban sem voltam, futókalandok megestek, de az nem kapcsolat. Az izé.
- Én bizony – vágom rá egyből. – Nem kerülsz ki a radarom alól, te vagy a legjobb szakember és hozzákapcsolva még a baráti kapcsolatot, tarolsz a mezőnyben. Nem szeretném, ha unatkozni kezdenél – de azért megütötte a fülem, hogy a praxist abbahagyta, s hogy akkor jön, amikor gondok vannak. Ez vajon a magánéletére is vonatkozott? Mivel most dolgozunk, felvésem a fejembe az információt, s majd előhozakodok vele a munka után.
- Biztos valami telihold lehet, de a zsaruk még nem interjúvolták meg, az egyik megfigyelőbe fektettem be, őt is megvizsgáltattam, miután kihajítottam a férje szobájából. Igen, bement hozzá a műtét után – ami nem tudom, hogy jó vagy rossz-e, de mindenestre nem engedem őket össze még. – Szólhatok, hogy még nincs kihallgatható állapotban, hogy te legyél az első – nézek rá komolyan. Csak egy szavába kerül.
- Máris – megnyomom a konzolt, az asszisztens jelentkezik be. – Kérnénk... kérek két kávét és kérem, Mrs. Hamiltonhoz ne engedjenek be senkit, míg Dr. Thompson meg nem vizsgálta.
Még mindig nehéz a női, állandó elnézést kérek, hogy létezem és ki merem nyitni a számat szlengeket, pedig szerintem tartottak karakánnak, aki a serpenyővel és a nyújtófával előbb vág fejbe, ha rosszat tettél, mint bocsit kérne. De a női beszéd más, mint a férfi, s még mindig van kihallás belőlem.
- A volt nejem rendezte be. Pedig akkor már jó pár éve nem voltunk együtt – teljesen nem zárkóztunk el egymástól, s nyomon követjük a másik életének alakulását. S azzal, hogy nem rendezgetem át a szobámat, pedig Armandom mindig megőrült attól, hogy évente máshogy lett berendezve a ház, jelzi, mennyire is fontos ő nekem.
- Akkor mondd le a mai melóidat, elrabollak – na, ez az igazi Armand. Violet.
Kedvelem Galet, s nem csak, mert a legjobbnak tartom a szakmájában, hanem ahogy viselkedik, bánik a betegeivel. Taníthatná a többi dokinak, szerintem az egyik legagyafúrtabb ember, s a kérdezései, hát, az egekbe tudnám őt dicsérni. Nem véletlen segítek a háttérből, ha arról van szó.
A kávék megérkeznek, egy-egy üveg ásványvíz kíséretében.
- Szögbelövőt használt – teszem elé a mappát. Mivel érinti a feleséget, ezért mutatom meg neki. – Fél centivel arrébb, vagy öt centivel előrébb áll, akkor a temetésre készülhetne. A szív károsodott, de még menthető volt, a tüdőt is érte a lövés, a kettő együtt terhelte meg a testet.
Elgondolkodom a válaszán. Nőként tisztábban vettem ezeket a jeleket, de néha jól jön, hogy belül azért remélem, még maradt ebből is egy kis Violet.
- Inzultus lehetett, a tartásából ítélve, a sebei pedig kérdést vetettek fel, előtte is verekedtek-e. Pár napos sérülés is volt rajta, de az történhetett valós balesetből is. Ezért is kértem sokrétű megvizsgálást nála.
Nem vagyok bíró, orvosként mindenkinek joga van ellátásban részesülnie.
- Veronica most kezdi az iskolát – meleg mosoly költözik az arcomra. Szeretem a családom, ezen a válás sem változtatott. – Gaspar már nyolc éves, igazi nagyfiú – ami a verekedésben jelenik meg, de szerintem csak a család, mint olyan hiányzik neki. Nagyon apás.
- Persze – nyúlok a telefon után, hogy vagy átszállítsák egy másik szobába, vagy a többieket el onnan. – Öt perc és mehetsz.
- S nálad? Család, barátnő? Fene régen találkoztunk már.
Nem leégetem a nyelvem? Iszok rá pár kortyot a hidegebb vízből. Szeretem egy húzásra felhajtani a rövid kávét, de most ízlelgetni akartam.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Csüt. Szept. 07, 2017 10:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



karakterleadás miatt játék lezárva
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szer. Nov. 15, 2017 9:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Dr. Deveraux számára


Vannak emberek, akik néha rossz döntéseket hoznak, mások kicsit gyakrabban, pedig ismerős mindenkinek az a hang, ugye, amelyik figyelmeztet arra, hogy hahó, hülyeség a láthatáron? No, hát nekem nincs ilyen. Az én életemet csakis a rossz döntések jellemzik, azoka is csak két csoportba sorolom: borzasztó és túlélhetetlen. Túlélhetetlen egy rossz szépség-korrekció, munkavesztés vagy az apám beszédei, minden más csak borzasztó lehet. Azt hiszem, jelenlegi helyzetem gyors előléptetéssel igyekezett utóbbi kategória felé.
Szia, Panda! Figyelj, tudom, hogy épp dolgozol, ezért nem tudod felvenni, de muszáj szólnom, hgy valószínűleg nem fogok odaérni a megbeszélt időpontra. Semmi különös, mármint, ne aggódj... Nehogy kiakadj nekem! Szóval épp a kórházban vagyok.
A hordágy kerekei ritmusos ütemben gurultak végig a csempézett folyosón, neonlámpák suhantak el fölöttünk. Az egyik mentős rosszallóan ráncolta bozontos szemöldökét.
Hölgyem, eltenné végre a...
Cö-cö-cö-cö! – emelem fel a szabad kezem mutatóujját, megállítva a mancsát, amivel a mobilomért nyúlt. – A kést állítottam a lábamba, nem haldoklom! Szóval, Pandamaci; ne aggódj, csak egy kis baleset, semmi komoly, tudod, hogy a síbalesetem óta amúgy sem érzek semmit a lábfejemen, mint egy darab sonka, de hát tudod, milyenek ezek az orvosok, nem hagyják, hogy kihordd lábon... Nem kell ide jönnöd, mire ezt meghallgatod, talán már rég kint is leszek.
Azt azért kétlem – morogja Morcos Mentős, és szerintem direkt nem kerüli ki azt a hiányzó csempe okozta huppanót. Ismét furcsa érzés nyilallt a lábamba, bár valószínűleg inkább csak tudom, hogy fájnia kéne; a mentősök rögzítették a kést, aminek vége a talpamon kandikált ki, de így is éreztem, ahogy megmozdul. Talán komikus is lehetett volna, ha nem velem történik. A szememet forgatva hajítom a telefont az ölemben fekvő táskába, eltúlzott mozdulattal, hogy a mentős is jól láthassa. Nem látok teljesen jól a perifériámon, de szerintem grimaszol.
Az egyik sarkon aztán ápolók tűnnek fel, így rövid, ám szerencsére véges barátságunk külön utakon folytatódik tovább. Vérzik a szívem. És a lábam. Jobb szombat délelőttöt is el tudnék képzelni, mint késjárta lábfejjel látogatni az ügyeletet, pedig csak almát akartam pucolni a kompótnak.
Egy terembe tolnak, gépek csipognak, ápolók nyüzsögnek a függönnyel elválasztott tíz betegágy körül, ám fehér köpeny nem sejlik ki. A hordágyról némi rásegítéssel az ágyra kerülök, félig ülő helyzetbe tolják a háttámlát, a kezembe nyomják a kapcsolóját, a másikba pedig egy infúziós csövet. Nem értem, minek; jól vagyok.
Elnézést a fejetlenségért, hölgyem, sokan mentek most szabadságra, ráadásul épp most történt egy tömegkarambol, egymás után érkeznek a sérültek, kisbuszok, tudja... Amint elérhető lesz egy orvos, nyomban ide küljdük. Addig, ha bármiben tudunk segíteni, csak szóljon! – Megértően mosolygom a zilált nővérre; kedves arca van, nagy barna szemei, alattuk pedig hatalmas karikák hirdetik: túl sokat dolgozik. Talán egyedülálló anyuka, akinek kell a sok plusz műszak a gyerekei ellátására, talán csak elhivatott. Kihallok egy csepp kelet-európai akcentust a hangjából, de bizonyára régóta élhet itt, mert nem gondolkodik a szavak helyes megválasztásán vagy sorrendjén. A névtábláján vastag fekete betűk hirdetik: Maria. Talán román.
Kérek ugyan egy pohár vizet, ám türelmesen várok. A táskámból előhúzom a Marie Claire legújabb számát (míg a mentők érkezésére vártam, elvonszoltam magam a nappaliig, mint valami srült vietnami katona, összeszedve némi olvasnivalót meg müzliszeletet), és szinte meg is feledkezem arról, hol vagyok, míg hirtelen el nem húzódik a függöny. – Itt is vagyunk, Madam Fournier! Doktor Deveraux ellátja, és...
A többit nem hallom, a név után sípolni kezd a fülem, és ha addig elkerült a hányinger, hát most kamatostól kapom vissza. – Nem, nem, nem, ő nem jó! – kezdek tiltakozni, hangom elcsuklik a kapkodó pániktól. – Nincs valaki más?
Maria láthatóan nem érti a tiltakozásom mibenlétét. Neki nem is volt egy gázos félrandija az említettel. – Hölgyem, biztosítom, hogy a doktor több, mint megfelelő, ráadásul nincs is elég sebész bent...
Egy rezidens? Fogorvos? Házaló ügynök? Dilettáns gondnok? Akárki? Csak ki kell rántani. Tudja mit? Adjon egy tűt, cérnát, meg egy adag ragtapaszt, és seperc alatt megoldom magamnak!
Ám nem csak értetlen visszakérdezésre, válaszra sincs igen ideje, feltűnik ugyanis a szeparéként működő, ronda kék függöny ezen oldalán egy kellemetlenül ismerős arc. Elkínzott mosolyom feszíti az arcom. – Léon! Szia! Hogy s mint? Nem is tudtam, hogy itt dolgozol, jéé...

i've had a perfectly wonderful evening
but this wasn't it


A hozzászólást Barbara Fournier összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 17, 2017 11:57 am-kor.
Igazságügy
avatar
● ● Posztok száma :
50
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Jennifer Aniston


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Csüt. Nov. 16, 2017 1:41 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ms. Fournier &&  Dr. Deveraux
Manapság ritka, hogy szabadnapom legyen. Épp ezért ma sincs. Rezidensként nem engedhetem meg magamnak, hogy keveset dolgozzak. Ha már itt tartunk, nem is akarok. Szívesen vállalok be ha kell pluszműszakot, ügyeletet, túlórát is. És ezért csak elismerés jár minden oldalról, hogy milyen céltudatos és elkötelezett is vagyok. Na persze. Ha tudná a családom, a menyasszonyom, a főnököm, úgy általában bárki, hogy csak azért csinálom, mert addig is elszakadok a gondjaimtól… Amit a menyasszonyom és az ő húga jelentenek… Minél kevesebbet látom, annál jobb. Az a gond, hogy ezt arra a nőre jobban értem, aki életem szerelme, mint a testvérére. Tőle inkább a ráció, a józanész tart távol. Hisz könyörgöm, csak egy egyetemista, vagy tíz év van közöttünk! Meg úgy egyáltalán. Nem egészséges ez. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem, ahogy visszatérek az irodámba egy pillanatra, hogy szusszanjak. Még van néhány órám a műszakom végéig, de még mindig nem vágyom haza. Haza… a menyasszonyoméknál, de már lassan azt tekintem otthonnak. Nem mintha kevésbé lenne merev, álszent a légkör, mint a szüleim házában. De legalább Lily, a sógornőm ott van. Na jó, ebből tényleg elég!
A gondolataimat szerencsére úgyis eltereli az, hogy meg kell szakítanom az akták rendezgetését, mert egy ellátandó beteghez hívnak. Hétvége van, nem vagyunk bent sokan, ráadásul épp az előbb hozták be egy szerencsétlen tömegbaleset sérültjeit, ezért kérnek meg engem is, hogy nézzek rá a balesetin egy nőre, aki belelépett egy késbe vagy valami ilyesmi. Háztartási baleset, bár nem sebésznek tanulok, de szerintük, az orvoshiányra tekintettel biztos meg tudom oldani.
Nem aggódom különösebben, határozott léptekkel indulok meg a kettes kórterem felé, ahol elhelyezték a nőt. Az ápolónő épp nála van, mikor elhúzom a függönyt, de nem ez okoz kellemetlen meglepetést a számomra, hanem a beteg személye.
- Szia… Mi történt? Miben segíthetek? – csak egy pillanatra akadok meg, aztán jobbnak látom, ha visszazökkenek a hivatásos formákhoz. Az ápolónő is érzi a feszültséget, így gyorsan valami halaszthatatlan dolgára hivatkozva magunkra is hagy a térelválasztó függöny mögött, miután odakészíti nekem a szükséges eszközöket. Na igen, az a bizonyos találkozásunk Barbarával, amit nem is biztos, hogy illik randevúnak nevezni úgy egy jó évvel ezelőtt, elég kellemetlenné teszi ezt a helyzetet. De hát régen volt, tudni kell kezelni. Legalábbis kellene. Felnőtt emberek vagyunk, vagy mi.
- A tömegkarambol miatt sajnos minden vizsgáló tele van, így itt leszek kénytelen ellátni a sérülésed. Így legalább gyorsabban túlleszünk az egészen. Remélem, megfelel. Úgy hiszem, ez mindkettőnknek közös érdeke… – ezt éppúgy értem szakmailag, mint magánemberként. Bízom benne, hogy nem fog reklamálni, végtére is nincs most más, aki ráérne ellátni, és aligha akarunk a szükségesnél több időt eltölteni egymással. Nekem legalábbis ez a határozott véleményem, de bízom benne, ezt osztja ő is, és könnyen kezelhető lesz. Remélem, ez nemcsak hiú ábránd a részemről.
■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit


A hozzászólást Léon Deveraux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 19, 2017 9:52 pm-kor.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Pént. Nov. 17, 2017 1:02 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Dr. Deveraux számára



Sosem követem el ugyanazt a hibát kétszer. Legalább ötször vagy hatszor megteszem, hogy biztosra menjek. Így lehet az, hogy sem az első, sem a második, de még a negyedik próbálkozás sem riasztott el a netes és mások által szervezett vakrandiktól. Pedig kellett volna. Összefutottam ott már mindennel, és az csak a legkisebb gond volt, hogy sokan húsz évvel korábbi képpel regisztráltak, vagy kiderült, hogy csak gépen keresztül nagy a szájuk, mert ott van fél órájuk kigondolni, mit is mondjanak. Akadt, aki korombeli volt, de még mindig a szüleivel élt, bár saját bevallása szerint a szülei éltek vele; volt, aki már a második szavával lenézően kezelte a pincért, én pedig azonnal ott hagytam, mert ezzel előttem ne akarjon felvágni. Volt unalmas, volt botrányos, és akkor itt volt Léon. Egy közös ismerősünk erősködött, hogy nagyon jól kijönnénk egymással, mesélt a munkájáról, hogy orvos, és hogy milyen megbízható fickó. Épp csak azt az egy apróságot felejtette el megemlíteni neki és nekem is, hogy van köztünk tíz év, és nem a jobbik irányba.
Talán felszínes dolog, de ha nálamnál fiatalabb pasasra nézek, csak egy kisfiút látok benne, és sokszor még akkor is, ha idősebb; Léonba valószínűleg halálosan szerelmes lettem volna az első pillanatban, ha mondjuk tizenöt évvel fiatalabb volnék, olyan édes mosolya van, nagy, barna szemei, és kócos haja. Elragadó, tényleg; csak nem nekem.
Azt hiszem, egyikünk sem erre számított, és az étterem leghosszabb csendes randevúját tartottuk meg, még a máskor annyira imádott szűzérmék is nehezen csúsztak le a torkomon, aztán hallgatólagosan megegyeztünk, hogy soha többé. Tényleg nem számítottam arra, hogy újra összefuthatunk, pláne nem ilyen helyen; pláne nem úgy, hogy igazából a legrosszabb trükköt vetettem be, mikor már túl hosszúra nyúlt a kínos csend, és a mosdóba kéredzkedtem, aztán leléptem. Forró szégyen önti el az arcom, ha rágondolok.
Á, tudod, csak lazulok a kórházban… Egy késsel a lábamban. Szokásos szombatok – legyintek elkínzottan, és szinte azonnal visszasírom Mariát. Él még bennem a remény, hogy talán tényleg micimackós ragtapaszt ment szerezni nekem, de valahol már érzem, hogy amint kettesben maradunk a függöny ezen oldalán, kínosságra lettünk ítélve. – Kezdek azon is elgondolkodni, hogy talán bent hagyhatnánk az egészet. Ad egyfajta veszély-érzetet, kemény leszek tőle, ennél jobb pórustágítást sem nagyon találsz, és biztos vagyok benne, hogy ha rá tudnám venni Eva Longoriát, hogy viseljen ilyen mű-kést, tudod, mint amit a jelmezboltokban kapni, tutira elterjedne, a Dior meg külön kiadhatna rá cipőt…
Ha nem tudom, mit tegyek, és most még csak el sem tudok menekülni, akkor beszélek, és csak úgy dőlnek belőlem a nagyobbnál nagyobb baromságok. Néha én is meglepődök rajta, mennyire másként kezelem ezeket a személyes szituációkat, mint mikor a bíróságon állok; lehet, hogy nem is normális dolog ennyire pánikolni? Egy pszichológus bizonyára sokat tudna mesélni nekem arról, hogy miből fakadhat a kényes szituációk ilyen szintű kerülése nálam;talán megérne felkeresnem egyet.
Te vagy a szaki, Doki – mutatok rá egy csettintést követően, és még valamiféle kacsintást is hozzádobok, bár az talán inkább önkéntelen rángásnak tűnhet. Sosem tudtam rendesen kacsintani. Bizonyára ez is valami betegség, mint a lúdtalp vagy az az O-láb. – Bár nem is tudom… Doki vagy már egyáltalán? Egy csomó doktort ismerek, de fogalmam sincs, hogy megy ez a fokozatos dolog. Még az ügyvédek között sem nagyon érdekelt. De egyébként elvagyok én itt ezen a kis ágyacskán, ha hozzám vágsz egy limonádét egy automatából, nyugodtan mehetsz, nem tudom, gyógyítani a póliót vagy öreg bácsikat veregetni hátba, miközben köhögnek… Pontosan mi is a te szakterületed? Értesz egyáltalán az ilyesmihez? Nem mintha panaszkodni akarnék, érted, csak kíváncsiság.
Én is érzem, hogy nem sokat segítek a tereléssel egyikünk ügyén sem. Kényelmetlenül fészkelődöm ugyan a pöttyökkel díszített ágytakarón, és a Marie Claire is a kisasztalon landol, mégis kell még néhány másodperc, hogy felsóhajtsak, ezzel kiengedve a rossz energiákat. – Főztem – mutatok a kötésre, mintha ezzel minden meg lenne magyarázva. Bár nem hiszem, hogy túl sok lábjegyzetet igényelne az, amit szemmel is nyilvánvalóan láthatsz. – Nem fáj, még tíz éve kiöltem onnan minden fájdalomreceptort, miután kitörtem a bokám síelés alatt. De talán mégis jobb volna kiszedni onnan... Lehetőleg komolyabb roncsolódás nélkül. Néha gondom van a lábammal, de mégiscsak jobban szeretem, ahol van; a helyén.

i've had a perfectly wonderful evening
but this wasn't it
Igazságügy
avatar
● ● Posztok száma :
50
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Jennifer Aniston


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Hétf. Nov. 20, 2017 3:53 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ms. Fournier &&  Dr. Deveraux
Ezt a délutánt finoman szólva sem így terveztem. Ennél kínosabb talán már nem is lehetne. Valóban nem a legkellemesebb szájízt hagyta az a találkozónk Barbarával egyikünkben sem. Nekem alapvetően semmi bajom az idősebb nőkkel és ő egyébként abszolút jól néz ki a korához képest, mindössze nem egészen erre számítottam, mikor odaállítottam az étteremhez egy szál rózsával és megjelent ő. Megjegyzem, a virágot otthagyta az asztalon, mikor kiment mosdóba és nem is jött vissza többet. Elég kínos volt. Azt gondolná az ember, egy érett nő ilyet már nem csinál. Még akkor sem, ha feszeng egész vacsora alatt. Azóta sem hagytam, hogy mindenféle jó szándékú ismerősök vaktában leszervezzenek nekem randikat. Anélkül legalábbis semmiképp, hogy ne kérdezzek rá előbb a hölgy megközelítőleges életkorára. Valahol még szerencsés is, hogy azóta már menyasszonyom van, így ezeknek a feszengős első randiknak, ha minden jól megy, immár egy életre búcsút mondhatok. Hogy a véletlen összehozott minket Barbarával ismét egy kórteremben, már kevésbé a szerencsés kategória. Mindegy, ha már így alakult, igyekszem megmaradni a szakmaiság talaján, miután az ápolónő magunkra hagy minket. Csak tudnom kell kezelni egy ilyen helyzetet is! Bár sejtem, csak zavarában beszél, nem igazán tudok közbevágni, csak kényszeredetten mosolygok, várva arra, hogy befejezze a szóáradatot.
- Rezidens orvos vagyok, doktornak doktor, bár még nem teljes értékű, ha úgy tetszik. A fő szakirányom a belgyógyászat, de egy ilyen sérüléssel elboldogulok, ne aggódj bátorítóan mosolygok rá, amennyire tőlem telik ebben a helyzetben. Nem tudom, mennyi értelme van magyarázkodnom egyáltalán, valójában aligha érdekli az orvosi hierarchia, jobbat most úgysem kap a túlterheltségre és a szabadságolásokra tekintettel, akkor pedig jobb, ha nem pánikol be azon, hogy ehhez nem is értek annyira. Ez nem egy bonyolult sérülés, megoldom. Különben is, minél előbb nekiállunk beszélgetés helyett, annál előbb szabadulunk mindketten ebből a kínos szituációból. Ami szerintem mindkettőnk érdeke.
- Én magam is azt javaslom, szedjük ki, ha nem akarod, hogy elfertőződjön és esetleg egy lábbal kevesebbel kelljen élned a továbbiakban és ez nem teljesen vicc, akárhogy is fogalmazom meg. Természetesen, ha tiltakozna, se hagynám benne a lábában azt a kést, de nem vallana ép elmére, ha így tenne. Noha természetes, hogy szabadulna ebből a helyzetből. Megjegyzem én is, de akkor már ne is húzzuk el feleslegesen.
- De mozgatni tudod? A végtagot magát érzed, tudod használni, csak fájdalmat nem érzékelsz, egyáltalán? Mert ez normál esetben elég fájdalmas dolog és én legfeljebb a te beleegyezéseddel tekinthetek el az érzéstelenítő injekciótól. Szóval kéred, vagy sem? kérdőn nézek rá, miközben az ágyra teszem az előzetesen odakészített műanyag alátámasztást, amire egy törölközőt terítek és felteszem rá a lábát, egyrészt, hogy magasabban legyen és jobban lássam, másrészt, hogy stabilabban álljon, mint a kissé süppedős ágyon, addig azonban nem kezdek neki semminek, míg a kérdésemre választ nem ad. Az előírásokat be kell tartanom.
■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szer. Nov. 22, 2017 5:24 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Dr. Deveraux számára



Minduntalan egyre jobban feszélyezett a kettősség érzése, hogy valahogy mikor a személyes életemben a legnagyobb szükségem volna a tárgyalótermekben és bíróságokon, vagy épp a nyomozóirodák üvegfalai között dirigálva megszálló határozottság, nyugodtság és hűvös elegancia elhagy. Messzire száll. Azt mondja, Sayonara!, és öngyilkos zuhanórepülésbe kezd egy cirkáló felé. Talán el kellene mennem pszichológushoz, bár én nem igen hiszek bennük (ne haragudjon egy ismerősöm se), inkább talán egy életviteli tanácsadóval… Talán felborult a hormonháztartásom, vagy soha nem is állt egyenesen. Mindenesetre, egyre többször kell szégyenkeznem a nyomás alatt hirtelen meghozott döntéseim miatt; ilyen volt az is, hogy csak úgy kiosonok a randevúról, aztán mégis merem azt mondani magamról, hogy kifinomult, érett nő vagyok. Ahogy elképzelem az egyedül ücsörgő Léont, valahogy markolva szorul a szívem, mint mikor egy ázott, elhagyott kiskutyát lát az ember az út szélén.
A tény, hogy úgy tűnik, senki más nincs errefelé, aki össze tudna varrni (vagy hagyná, hogy megcsináljam magamnak), csak súlyosbítja égő arcom helyzetét.
Belgyógyász, aha! – bólogatok, és érzem, hogy ennek olyan információnak kellene lennie, ami mond is valamit, biztosan említette a kínos csendeket megszakító még kínosabb kérdés-válasz beszélgetésfoszlányaink között. Miért nem emlékszem? – Hát, belül nincsen semmi gond. Bár ha úgy vesszük, a penge egy része a testemen belül van, szóval érted… – nevetek fel zavartan, mintha ez bármin segítene. Remélem, annyira talán nem néz teljesen idiótának, hogy ne értené a vicc részét, vagy hogy azt hinné, nem tudom, milyen részeket is takar a belgyógyászat.
Nos, az lehet, hogy úgy legalább biztosan soha nem húznék felemás cipőt… De a fél párat mindig ki kéne dobnom. Úgyhogy tényleg ki kéne eszkábálni onnét – értek egyet, olyan megfontoló hangsúllyal, mintha tényleg volna bármilyen másik opcióm. Jobb szeretem, ha döntési lehetőségem van az engem érintő kérdésekben; úgy legalább egy kicsit abba az illúzióba tudom csavarni magam,hogy befolyásolni tudom életem folyamát.
Érdeklődve, izgalom helyett azonban némi fenntartással figyelem, ahogy pakolászik. Lehet, hogy nem érzek semmint a lábamnál, de attól függetlenül előre az izmaimba feszül egyfajta kelletlenség;mégiscsak bennem turkál majd valamivel, hogy kiszedjen egy másik dolgot, aminek semmi keresnivalója sincs ott. Mikor még nem tudtuk, hogy meddő vagyok, sokat beszélgettem kismamákkal a szülési formáktól; a császármetszésnél sokan mondták azt, hogy mérhetetlenül kellemetlen, ahogy nem érzel fájdalmat vagy egyéb stimulációt, de érzed, hogy felvágják a hasad, turkálnak benned, mintha egy darab hús lennél. Nem a legkellemesebb gondolat, ha már gyors műtéteknél járunk.
Gond nélkül mozog, csak néha, ha rosszul lépek, zsibbad… De egyébként nem érzek benne semmit. Na jó, ha a csontjaimat kocogtatnád, lehet, hogy egy kicsit megharagudnék rád, de… Azért lehet, hogy jobb lenne, ha mégis csak megszurkálnál kicsit. A bizonyosság kedvéért. Meg hogy hátha csak a sokk miatt teljesen érzéketlen az egész. – Rá bízom magam, akkor is, ha minden oka megvolna haragudni, és ha nem is elrontani a dolgot, de kevésbé készségesen kezelni az esetet, mint egy teljesen ismeretlennél, aki nem hagyta olyan cudarul az étterem kellős közepén. Félrenézek, míg a lábammal bíbelődik, vágyódva pillantok a Marie Claire felé, majd végül nagyot sóhajtok. Kemény nő vagy, Bobbie, vagy nyálkahal?!
Senki sem akar nyálkahal lenni.
Nézd, Léon – túrok a hajamba, potenciálisan szándék nélkül mozgatva meg a lábam. – Tudom, hogy ez nem sokat jelent, de… Szóval annyira meg voltam döbbenve akkor. Aztán pánikoltam, vagy nem is tudom, és utólag már olyan ciki lett volna azzal felhívni, hogy helló, szia, igen, én vagyok az, aki ott hagyott az étterem közepén… Tudom, hogy ez nem mentség. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon, nagyon sajnálom, nem tudom, mi ütött belém akkor, de megbántam. És remélem, hogy meg tudsz bocsájtani – Hangom bűnbánóan cseng, és végre arra is ráveszem magam, hogy ránézzek. Ha megtalálom a tekintetét, halványan elmosolyodom. – Jól megérdemelném, hogy velem is eljátsszák ezt, és ne aggódj, sokszorosan kaptam vissza azóta. Remélem, veled azért kegyesebb volt az élet.

i've had a perfectly wonderful evening
but this wasn't it
Igazságügy
avatar
● ● Posztok száma :
50
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Jennifer Aniston


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Pént. Nov. 24, 2017 10:13 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ms. Fournier &&  Dr. Deveraux
Úgy érzem, nem ez életem legjobb napja. Bár az a bizonyos sem az volt, mikor együtt vacsoráztam Barbarával egy közös ismerősünknek hála. Illetve csakúgy a feléig ettünk együtt nagyjából. Persze a desszertet még volt olyan rendes, hogy kikérje, mielőtt távozott a mosdóba, aztán gondolom az étteremből is, csak hogy még azt is kifizethessem. Nem mintha az anyagi helyzetem miatt ez annyira fájt volna. Nem a számla érdekelt, inkább az volt kínos, ahogy ott hagyott és ücsöröghettem ott két tányér desszerttel, szemben egy üres székkel, mint egy idióta. Na az nem esett jól. Egy ideig nem is nagyon volt kedvem randevúra hívni senkit utána. Persze aztán túlléptem rajta. Inkább csak egy kevésbé kellemes emlék, ami azonban ritkán jut eszembe. Most is csak az idézi fel bennem ezeket, hogy viszontlátom egykori randipartneremet egy késsel a lábában, a kórházi ágyon fekve. Igyekszem persze felnőttesen állni a dologhoz, végtére is nem gyerekek vagyunk, akik sértődötten otthagyhatják a másikat. Próbálok inkább orvosként, mint magánemberként viselkedni vele, talán ez a legegyszerűbb. Bár ahogy látom, neki is kicsit nehéz kezelnie a helyzetet. Rámosolygok csak, ahogy próbálja viccel oldani a légkört. Értem én a humort, de most nemigen tudok mit hozzáfűzni. Legalább nem akadékoskodik, hogy miért is én foglalkozom vele. Persze nyilván neki is érdeke egyrészt megszabadulni attól a késtől, másrészt minél gyorsabban az én közelemből is. Az együttműködés pedig mindkettőre a legjobb megoldás talán. Neki is látok hát az előkészületeknek és inkább mint orvos teszek fel neki a folyamattal kapcsolatban lényeges kérdéseket.
- Szóval zsibbadni szokott. Akkor valóban én is javasolnám az érzéstelenítőt bólintok a szavaira és már nyúlok is a fecskendőért, hogy beletöltsem a szükséges folyadékot, majd a felpolcolt lábára hajolok.
- Lazítsd el a lábad, amennyire tudod, kérlek szólok hozzá és mikor érzem, hogy valamelyest elernyednek az izmai, a tűt a kés tövénél a lábfejébe szúrom és belenyomom az érzéstelenítő oldatot. Ez még talán annyira nem fájdalmas egyébként sem, bár kétségtelenül nem a kellemes kategória, de bízom benne, hogy kibírható számára is. Pláne, ha nem is igazán érez fájdalmat ebben a végtagjában.
- Kell egy kis idő, míg biztosan hat az érzéstelenítő, de tényleg csak néhány perc pillantok fel rá, majd a fertőtlenítő oldattal kezdek foglalatoskodni. Csak akkor állok meg egy pillanatra, hogy ránézzek, mikor ismét megszólal.
- Semmi gond, felejtsük el. Mindenkivel előfordul, hogy rosszul reagál le egy helyzetet. Nem volt épp kellemes szituáció, de túl vagyok rajta. Én igazán nem kívánok rosszat neked, pláne nem egy kést a lábadba rámosolygok, gyenge ugyan a poén, de remélem old valamit a hangulaton.
- Ami pedig azt illeti, épp az esküvőmre készülök, szóval úgy hiszem, ezen a téren nem panaszkodhatok. Na persze, ha ez ennyire egyszerű lenne… De kívülről annak tűnhet. Hogy a menyasszonyom húga milyen érzelmeket ébreszt bennem, arról jobb nem beszélni senkinek. Még magának az érintettnek sem. De a fene vinné el, hogy már munkaidőben is ide lyukadnak ki a gondolataim! Jobb, ha visszatérek inkább a fertőtlenítő oldathoz, meg a késhez, amit kell szednem Barbara lábából. Azzal mindenki jobban jár.
■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Csüt. Dec. 21, 2017 6:01 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Dr. Deveraux számára



Mi vesz rá egy felnőtt, értelmes nőt arra, hogy csak úgy kiosonjon a randevúról, legyen az bármilyen kellemetlen is, mint holmi csitri? Nem tudom. Hogy kerül kés a lábamba? Azt sem. Az életem már csak ilyen nem tudomokból áll, meg fejfájásból, meg Versace-ről. Eszembe jut, hogy talán felajánlhatnék valamiféle kompenzációt; elvégre, tényleg nem azért mentem el, hogy ne kelljen fizetnem, ahogy sok garasoskodó szokta. De valószínű, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. A férfiak amúgy sem szeretik, ha egy nő pénzére szorulnak, és rezidensként valószínűleg Léonnak sincsenek anyagi problémái, pedig tényleg az volna a legkevesebb, hogy ha úgy lenne, segítsek… Valahogy. Bár ha jól rémlik, azt hiszem, pénzes családból való, majdnem olyan pénzesből, mint az enyém, de nem rajtuk akar élősködni;ezt a részét nagyon meg tudom érteni, és büszkén hátba is veregetném, ha, nos. Nem nyársaltam volna fel a lábam. A lényeg, hogy más pénzének szaga van, a tiédnek illata. Verejték illata, de akkor is.
De azt hiszem, ez már nem is annyira róla szól, mint a saját önzőségemről, hogy még a bűntudattal sem akarok megbirkózni. Szánalmas, ugye? Szedd össze magad, Bobbie!
Abban viszont biztos vagyok, hogy erről soha, egyetlen szót sem fogok ejteni Richardnak. Enélkül is épp eleget tud nevetni rajtam.
Maradéktalanul eleget teszek a kérésének; az injekciók számomra mindig is kicsit másmilyenek voltak, soha nem éreztem a fájdalmat, de emberi mivoltomra valamiféle groteszk módon emlékeztetett, ahogy éreztem, hogy a húsomba hatol a tű. Kissé talán beteges, de mindig érdekelt az emberi test valója, a hús és vér és inak, van benne valami lenyűgöző, ahogy ez a sok valami egy egészet alkot… Persze, ügyészként sajnos azt is látom, milyen könnyedén sebesíthetőek és elpusztíthatóak is vagyunk.
Talán volt valami abban az érzéstelenítőben? Máskor nem szoktam ilyen könnyedén randikról hullákra ugrálni, esküszöm.
Hát ilyen szépet még senki sem mondott nekem! – nevetek fel, nem kevés megkönnyebbüléssel a hangomban. Szóval nem haragszik. Utólag visszagondolva annyira egyértelműnek kellene lennie, egyszerűen nem olyan típus, és mégis. – Én sem kívánom, hogy műhibaperbe fogjanak – kacsintok rá. Tudva, hogy nem a lábam amputációjára hajt, már kicsit könnyebb elengedni magam. Vagy ez is az érzéstelenítő?
Arra a hírre mondjuk nem számítok, hogy ennyire jól ityeg neki mostanában. Ilyenkor elönt talán egy kissé az irigység érzése, de ugyanakkor örülök, akkor is, ha tulajdonképpen idegen. – Tényleg? Ez remek hír! Gratulálok! – Ha nem inteném magam időben rendre, a végén még megpróbálnék felállni is az ágyból, hogy kellően hátba veregethessem. – Mikor lesz az esküvő? Nem azért, hogy, érted, kövesselek, mint valami bolond, csak tudod, ez mindig olyan izgalmas, Vilmos hercegnél is jobban örültem, mikor megláttam Kate-et a ruhájában! Téli esküvő? Vagy tavaszi? Esetleg tengerparti? Az kicsit elcsépelt, de a szabadtéri mindenképpen fantasztikus, egy szép sátor, égősorok, tudod, kicsit olyan csináld magadnak ható stílus…
Belelkesedtem, pedig tényleg semmi közöm hozzá. Kénytelen vagyok külön erőszakkal rávenni magam, hogy szálljak le a témáról, mert mindegy, mennyire igaza van Pandának arról, hogy az esküvő nem létszükséglet, kiskorom óta terveztem az enyémet, de nagyjából hetven sem volna elég arra, hogy minden ötletemet megvalósítsam. Nme mintha azt tervezném, én leszek az új Elizabeth Taylor. Bár azok a szemek…!
Türelmesen várom, hogy Léon végezze a dolgát. Nem vagyok rinyáló fajta (kivéve, ha az új cipőm másnap tönkremegy, mert akkor minden eladó mentse az irháját), úgyhogy aligha hall tőlem egyetlen mukkot is. Leszámítva a folyamatos csacsogást, persze. – Nos, mi a véleménye, ideiglenes Doktor úr? Megmarad a végtag?

i've had a perfectly wonderful evening
but this wasn't it
Igazságügy
avatar
● ● Posztok száma :
50
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Jennifer Aniston


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szer. Dec. 27, 2017 9:44 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ms. Fournier &&  Dr. Deveraux
Nagy szükségem van arra, hogy megőrizzem a szakmaiságomat és ne a múltban történtek alapján ítéljem meg ezt a nőt. Bár belegondolva haragudni nem haragszom rá. Inkább csak kínos ez az egész helyzet. Nem számítottam rá, hogy az életben valaha viszontlátom, pláne nem így. De hát kicsit a világ, sokszor kisebb, mint gondolnánk és a sors útjai ugye kifürkészhetetlenek. Vajon hány közhely fér bele egyetlen gondolatmenetbe? Mindegy, jobb, ha a késre koncentrálok. Azzal mindenki jobban jár. Viszont míg én igyekszem a szakmaiság mögé bújva kezelni ezt a helyzetet, Barbarának be sem áll a szája. Vannak emberek, akik idegességükben hajlamosak össze-vissza beszélni, valószínűleg ő is ezek közé tartozik. Ha jól emlékszem anno az étteremben is ezt tette. Idegesen nevetgélt, mint egy tinilány. Amivel önmagában nem lett volna baj, én is éppúgy feszengtem, mint ő. Pedig lehet, hogy nem is lett volna annyira vészes az a randi, talán még meg is érthettük volna egymást, ha jobban tudjuk előre, mire, kire is számítsunk. Tulajdonképpen az információs technológia korában nem is értem, miért nem kerestem rá legalább a közösségi médiában, mielőtt találkoztunk. De hát mindig tanul valamit az ember, nem igaz? Nem mintha nekem már lenne gondom az ilyesmivel a jövőben. Legalábbis terveim szerint nem kell már párt keresnem, hiszen megtaláltam. Azt hiszem…  Rámosolygok Barbarára, majd beadom neki az érzéstelenítő injekciót és míg várok arra, hogy hasson, a szükséges eszközöket kezdem rendezgetni az ágy mellett lévő asztalkán. Közben persze a magánéletem is szóba kerül.
- Köszönöm udvariasan megköszönöm a szokásos gratulációt, ahogy azonban talán még nálam is lelkesebbé válik az esküvőm említésére, az nem annyira megszokott. Mi van az esküvőkben, ami ennyire beindítja a nőket? A menyasszonyom is totál rá van állva a témára. Gondolom kell nekik, hogy egy napra hercegnők legyenek, vagy ilyesmi. Egy nap, ami csak róluk szól. Mert hiába az én esküvőm is, a főszereplő aligha én leszek. És ez talán így is van jól. Épp elég, hogy Eva túlpörgi a dolgot és mindennek tökéletesnek kell lennie, ahogy azt ő elképzeli (és őt ismerve biztosan az is lesz, efelől szemernyi kétségem sincs), csak még több gondot eredményezne, ha én is így tennék. Ha ő boldog, én is az vagyok. Talán az egész házasságunk is épp erről fog szólni. De ez rendben is van így, nem?
- Május végén. Sátras szabadtéri esküvő egy hotel kertjében. Sok virágkölteménnyel, meg tudom is én mikkel. Őszintén a felét nem is értem, amit a menyasszonyom egyeztet róla  jegyzem meg szórakozott mosollyal az arcomon. Mert amúgy ez az igazság. Közben vattát veszek elő, belemártom az odakészített oldatba és nekilátok lefertőtleníteni a sebet és a bőrt körülötte.
- Érzel bármit? Csíp esetleg?  kérdezgetem, visszakanyarodva a szakmaisághoz. Az érzéstelenítőnek lassan hatnia kell, ezért is teszem fel ezeket a kérdéseket. Ha még érez, várok egy kicsit, ha nem, lassan a kezem ügyébe veszem a kés eltávolításához szükséges eszközöket.
- Teszek róla, hogy megmaradjon, emiatt ne aggódj  még egy kacsintást is megeresztek felé, talán a valamivel oldottabbá váló hangulatra való tekintettel.
- Ideje, hogy megszabadítsalak ettől a késtől. Készen állsz?  nézek rá még egyszer, mielőtt nekiállnék a műveletnek.
- Hogy viszonyulsz  a vérhez? Érezni nem fogsz semmit, de viszonylag véres látvány lesz. Ha szeretnéd, kérhetek a nővérektől egy kis függönyös paravánt az arcod elé, hogy ne lásd  ezt még fontos megkérdeznem tőle. Mert igen, ha azt a kést kihúzom a lábából, garantált, hogy itt masszívan folyni fog a vér, míg el nem szorítom egy kötéssel, ezért is terítettem a lába alá a törölközőt. Arra pedig semmi szükség, hogy még el is ájuljon a látványtól esetleg. Ezért is tartom fontosnak a kérdést, mielőtt ténylegesen a tárgyra térnék.

■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Kedd Jan. 02, 2018 5:28 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Dr. Deveraux számára



Őszinte érdeklődés veszi át az uralmat az érzelmeim fölött, ahogy szóba kerül az esküvő. Tudom, klisés, és hú, de nem illik az erős nőkről alkotott általános és amúgy teljesen téves képbe, de rajongok értük. Nem csak a cicomáért és pompáért, a szervezkedésért, de azért is, amit jelképez, vagyis, amit ideális esetben jelképezne, ha nem ebben a materialista, elkorcsosult világban élnénk, ahol mindent mindenki gyorsan akar meg azonnal, sőt, lehetőleg tegnapra, és senki sem tesz azért, hogy a működő dolgokat életben is tartsa. Mert attól még, hogy elsőre bebikázunk egy kocsit, azt még szervízeltetni is kell, meg vezetni, meg óvni… A kapcsolat is valami ilyen. Mint egy kocsi. Vagy egy nagyon szép gyémánt fülbevaló.
Az ex-férjemmel rengeteget vitáztunk az esküvő alatt, annak ellenére, hogy viszonylag kiegyensúlyozott párnak mondhattuk magunkat. Őt semmi sem érdekelte, ami meg igen, abban nem volt ízlése, úgyhogy nem volt könnyű időszak, mert hiába a gondos szervezés és rengeteg ráfordítás, mindig akad valami, ami borul, és ha az ember nem figyel, az egészet tönkreteheti. Ettől függetlenül a végén elégedett voltam az eredménnyel; templomi esküvőnk is volt, annak minden formalitásával, és persze polgári is, amit a Fournier-birtokon tartottunk, annak ellenére, hogy a bátyám nem volt oda Samért, aki csak tűzöltó volt. Igen, Sam, a tűzoltó; mint a rajzfilm. Mentségemre legyen mondva, hogy akkoriban még nem volt közismert mese, úgyhogy csak később nevettem rajta oltári nagyokat.
Hidd el, jobb is, ha nem akarod megérteni – legyintek könnyedén. – Nem bántásból, de a férfiak agyát nem arra tervezték, hogy értsenek az ilyesmihez… A végén még kisülne valami áromkörötök. Vagy hamar válás lenne a vége. Nem, nem, az esküvőszervezést hagyjátok nőkre. Vagy melegekre. Néha még meleg nőkre is, de attól függ, melyik vonalat képviselik… Azért egy bőrmotoros szerkós tetovált Brünhildára, azért, érted… – Tényleg sokat beszéltem. De ez már nem a kétségbeesett, kínos beszéd volt, hanem a megkönnyebbült, ami hallgatósági szempontból nem volt sokban más, ellenben az én részemről sokkal kellemesebb. Ellentétben a lábas-dologgal; semmi személyes, egyszerűen undorodom a lábaktól, még a sajátomtól is, úgyhogy olyan furcsa érzés, ha valaki ott matat. A legrosszabb rémálmom sem egy gyilkos bohóc, mint sokaknak; nem, hanem egy lábfetisiszta gyilkos bohóc.
Nem, semmit. Szerencsére még csak nem is csikiz, mert elég kellemetlen lenne, ha most folyton elkapkodnám – próbálkozom meg egy igen gyenge poénnal, de a rövid közös múltunkat tekintve, valószínűleg nem is várt ennél sokkal többet.
Határozott bólintással adom tudtára, mennyire készen vagyok. A szívem, hát az már nagyon készen van, de azért akaratlanul is felnevetek, mikor a vér kerül szóba. – Lehet, hogy ez a része anno kimaradt, de… ügyészként dolgozom,, főként gyilkossági ügyekben. Ha rosszul lennék a vértől, azt hiszem, kénytelen lennék hetente egy-egy helyszínen elájulni és veszélyességi pótlékért folyamodni a folytonos csattanás miatt. – Persze, attól még, hogy ügyészként dolgozom, éppenséggel foglalkozhatnék rablási ügyekkel is; és még a jelenlegi jogkörömben is akad olyan elődöm, aki például sohasem ájult el a vér látványától, kivéve, ha az az övé. Szerencsétlenségére ráadásul vérzékeny is volt, és sokat fojt az orra… Kész feszültség lehetett az élete. Azóta nyugdíjba vonult, az iroda legnagyobb megkönnyebbülésére, ám néhány ki nem szedhető foltja a mai napig a kanapén virít, bár már halványan. – Kiskoromban orvos is szerettem volna lenni. Hát, tudod, mint a gyerekek jelentős része, de kicsit konkrétabb terveim is voltak, a patológia például egészen vonzott, de a szüleim nem igen pártolták… Képzeld csak el, egy Fournier a boncteremben, hullákban matat! – felnevetek, akaratlanul is eszembe jut, édesanyám mennyire elsápadt volna, ha bejelentem eme szándékaim. Nem, mindegy, mennyire nem foglalkozom a családi vagyonnal, azért van némi méltányosságom a névvel szemben, igyekszem mindent megtenni, hogy ne okozzak kényelmetlenséget. És azt hiszem, nem is lettem volna jó patológus, ahhoz túl izgága vagyok. – Szerencsédre nem lettem az, pedig a végén még munkatársak is lehetnénk… Viszont gyakran járok le Kathryn Jenningshez, tudod, egyrészt munka, másrészt… Nem tudom. Van valami egészen bizarr mód vonzó az emberi testben, nem? Olyan lenyűgöző, hogy ez az egész – mutatok végig magamon – csak úgy… mozog. Él. Létezik. Mint valami isteni szikra által… Vagy ilyesmi.
Nem akarok senkit megsérteni, úgyhogy a vallási témát igyekszem kerülni. Most is inkább más téma után nézek, már ha nem zavarja így a nagy kés-húzás közben. – Te mindig orvos akartál lenni? Vagy valami külső nyomás volt?

i've had a perfectly wonderful evening
but this wasn't it
Igazságügy
avatar
● ● Posztok száma :
50
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Jennifer Aniston


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Kedd Feb. 06, 2018 7:10 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


karaktereltűnés miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szomb. Feb. 24, 2018 6:50 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Veronique && Jérome
I'm sorry for the blood in your mouth; I wish it was mine...

Az igazságügyi szakértők megállapították és megerősítették, hogy a központi irányítórendszerben keletkezett meghibásodás okozta azoknak a problémáknak a dominó mintára alapuló tünetegyüttesét, ami annak irányíthatatlanságához vezetett az adott pillanatban és a balesetet eredményezte. Információk soha véget nem érőnek érzett lajstromát zúdították rám a kihallgató szoba falai között, hol a szemben helyet foglaló nyomozó, hol a képviseletemként jelen levő ügyvédem és biztos vagyok benne más esetben, ha nem ezek a történések zajlottak volna le, akkor megértettem volna minden szavukat, megjegyeztem volna őket, de… szinte semmi nem maradt meg vagy tudatosult bennem. Janes utólag elismételte büntetőeljárás nem fog indulni, a statisztika alapján a gyártó nem vette figyelembe a feléjük jelzett hibákat, nem javították ki a széria hibáit, amik már több balesetben jelentve lettek a részükre. Most ismét… A másfél hónappal ezelőtt szervizelésen nem találtak problémát, akkor még nem állt fenn, egyik pillanatról a másikra bukkant fel. Elismételte tehát, elismételtette velem mit mondott, de a szavakat tükörképként lemásolásával sem ivódott be a szürkeállományba a tudás.
Napokig képtelen voltam álomra hajtani a fejem, az ágy közelébe sem mentem – nem fordul meg a fejemben sem az ötlet –, nem volt és azóta sincs étvágyam, egyedül a megszokás, a többszöri rám szólás okán nyúltam ételhez, ami vagy hozott volt vagy a hűtőmből származott és épp a lejárat előtt volt. A rendszeres kávéfogyasztásaim száma megnövekedett, az alkoholhoz is – mértéket tartva, de – többször nyúltam. Az üzletvezető-helyettesem önkéntesen átvállalt egy halomnyi munkát azt látva, ha bent is vagyok, a megszokott lendület csak hírből köszön neki. …mert mentem. Folytattam mindent, ahogy azelőtt és igyekeztem mindennek, mindenkinek megfelelni, mert tisztában voltam és vagyok vele nem panaszkodhatok, egy szavam sem lehet, fáradt végképp nem lehetek. Velem mi történt? Meghúzódott az ízületem és kaptam egy csuklószorítót, bevertem a fejem, mindösszesen ennyi. Az utóbbiról tanúskodó véraláfutásos folt nyomtalanul eltűnt. Szerencsés voltam. Ezekkel és más, hasonló szavakkal illettek nyugtatásként. Ezt kívánták elérni és meghagytam nekik azt a hitet, hogy sikerült. A legkevésbé sem éreztem megérdemeltnek az elhangzó frázisaikat és a gyomrom minden másodperccel, ami megtoldotta az erre irányuló beszélgetést csak még jobban befeszült. Igen, én megúsztam, jól voltam és ezt nem vitatom.
A tűrőképességeimnek azonban van határa. Olykor-olykor hosszabban lehunytam a szemem, tudattalan pótolva az elmaradt alvásórákat és egyszer csak azon kaptam magam a kórház telefonszámát hívom, a túloldalon, pedig készséggel jelentik be a kórház nevét, ajánlják fel a szolgálataikat az ügyben mit tehetnek értem. Nem egyszer, sem kétszer vagy háromszor ismételtem meg napok elteltével a cselekménysort anélkül, hogy beleszóltam volna a készülékbe. A helyszínhez legközelebbi létesítmény hívószámát használtam, később felvettem a kapcsolatot az egyik ismerősömmel, akin keresztül megtudtam melyik kórházi intézménybe szállították a nőt és jelenleg hogy van, milyen állapotban. Fogalmam sincs hányszor kíséreltem meg az elindulást, bemenni az épületbe vagy akár a recepcióig. Az útba igazítást követően még most is meg kell álljam a megfelelő emeletre felérve a lift előtt, hogy valóban tovább akarok, szabad-e egyáltalán mennem. A kérdést már sokszor megválaszoltam magam. Ezerszer is helyesen, de… nem tudom miét mentem ezúttal tovább, egészen a kórterem nyitott ajtajáig. A torkom száraz, nem lennék képes megmondani a pontos idejét annak, mikor ittam utoljára vizet. A kézfejezem is automatikusan koppant az ajtófélfán és a szám előbb nyílik, minthogy gondolkodnék.
- Elnézést… – ekkorra realizálódik a szituáció a fejemben és a bent lévő nőről félrevezetem a karikás tekintetemet. Ezt nagyon-nagyon elszúrtam, tudom itt sem kellene lennem, képzelem hova kívánna, ha tudná vagy felismerné ki vagyok.

■ ■ zene ■ ■ ő.ő ■ ■credit



« That’s the thing about him: he makes you care... »
Attitude ▬ is a choice. Happiness is a choice. Optimism is a choice. Kindness is a choice. Giving is a choice. Respect is a choice. Whatever choice you make makes you. Choose wisely.
   

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
49
● ● Reag szám :
38
● ● Keresem :
dear sissy'
● ● karakter arca :
Chris Wood


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Szomb. Feb. 24, 2018 10:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Veronique && Jérome

Hiányzott a családom. Lányom, hogy magamhoz ölelhessem, a férjemet hazavárjam és meghallgassam, hogy milyen napja volt. Hiányzott az, hogy együtt legyünk. Az orvosok szerint a gyógyulásom szépen halad, de még rövid ideig maradnom kell és élvezni az itteni vendégszeretet. Edmund sokszor jött, ahogyan a lányunkat is magával hozta a legtöbb esetben, olykor csak egyedül jött. Mosolyogva és aggódva hallgattam azt, amit mesél. Emlékszem, amikor azt mesélte, hogy a lányunk alig akart megnyugodni, de amikor odaadta neki az én egyik pólómat, akkor máris abbahagyta a sírást és miként bújt a pólóhoz. Hiányzom nekik, ahogyan ők is nekem. Próbáltam erős maradni, előle elrejteni azt, hogy olykor mennyire is fáj minden mozdulat. Idővel jobb lesz, de egyelőre ne akarjak ficánkolni. Könnyedén mondják ezt az orvosok és ápolok, amikor vár otthon már a családom. Vágyom rájuk és velük akarok lenni, nem pedig itt feküdni egy ágyban. Kicsit rossz volt, hogy nem volt szobatársam, de amikor a családom betoppant, akkor viszont hálás voltam ezért.
Eljutott hozzám is a hír, hogy a kocsi hibásodott meg és ezért történhetett meg a majdnem tragédia, de szerencsére mindenki megúszta és nem lett senkinek se komolyabb baja. A lányom jól van és csak ez számít, hogy neki nem esett baja, én pedig majd meggyógyulok és utána újra le se lehet majd állítani, mert beindul a búgócsiga. Egy kis pihenő mindenkinek kell, nekem pedig ez kényszerpihenőként jött el.  Orvosok és a nővérek is egészen segítőkészek voltak, mindig kérdezték, hogy szükségem van-e valamire, vagy tudnak-e valamiben segíteni, amire mindig ugyanaz volt a válaszom „Haza szeretnék már menni”, de ők csak mosolyogtak és mindig mondták, hogy majd hamarosan. Legyek türelmes.
Nem számítottam egyáltalán látogatóra, inkább csak unalmasan kapcsolgattam a tévét a szobámban. Fogalmam sincs már, hogy milyen szappanoperák mennek, de egészen sok van. Sose néztem otthon se, most viszont néha megesett. Főleg akkoriban, amikor még könyvemet nem hozta be a férjem. Ami viszont még engem is meglepett, hogy olykor már én vártam, hogy némelyik kezdődjön, hogy vajon lekever-e neki egyet a nő, végre megcsókolják-e egymást. Jesszus, ez a betegség teljesen megárt nekem, mert sose szerettem az ilyen műsorokat. Inkább most is sietve nyomtam ki a tévét, hogy olvassak picit. Telefonról alig hallhatóan szólt a zene. Semmi szöveg, inkább csak zongorajáték volt az egész. Olyan 5 oldalt sikerülhetett elolvasnom, amikor nyílt az ajtó. Kíváncsian fordultam a megfelelő irányba, hiszen Edmund azt mondta, hogy csak később fog tudni bejönni.
Nem volt ismerős a férfi arca, nem tudtam hova tenni. Kíváncsian vártam, hogy mit is szeretne. Nem értettem, hogy miért néz félre. Netán valami nincs rendben velem, vagy maszatos az arcom. Sietve pillantottam végig magamon, de most még a tejem se áztatta el a hálóingemet, az arcomat se éreztem maszatosnak.
- Semmi baj! – szólaltam meg végül sietve. Könyvjelzőmet beraktam a megfelelő oldalnál a könyvbe, majd becsukva az éjjeliszekrényre raktam le. – Segíthetek valamiben? Netán keres valakit és eltévedt? – szavak könnyedén hagyták el ajkaimat, hiszen mindig is kedves voltam még az idegenekkel. Nem is egyszer kaptam meg, hogy lehetnék kicsit óvatosabba is. Csak nem egy kórházban akarnak ártani nekem, vagy elrabolni, így hagyjuk is ezt a szamárságot. – Jól van? Nem ülne le inkább? – pillantottam az ágyam mellett lévő székre, amit Edmund hagyott ott a reggeli látogatásakor.  Nem festett túlzottan jól. Inkább olyannak tűnt, mint aki napok óta nem alszik és alig áll a lábán. Türelmesen vártam a válaszaira, hiszen nagyon mást úgyse tudnék tenni.

■ ■ zene ■ ■ edi  ■ ■credit



A hozzászólást Veronique S. Rimbaud összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 11:59 am-kor.
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
181
● ● Reag szám :
145
● ● Keresem :
neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem •• Hétf. Márc. 05, 2018 9:15 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Veronique && Jérome
I'm sorry for the blood in your mouth; I wish it was mine...

Három, egymással így vagy úgy, de szemben álló dologgal voltam tisztában. A nő megsérült. Az autó meghibásodott. Semmit nem tudtam tenni a döntő pillanatban. Van egy negyedik is, de az agyam, ha fel is fogta a felsorolt tényeket, annak egyértelműsítésével együtt, hogy nem tudtam volna mit tenni az adott szituációban, ez érzésre teljesen máshogyan csapódik le és emiatt nem tudok vele számolni. Hatással van a teljesítményemre a csapongó, rendre az incidens körül kavargó gondolataim és csak néha jut eszembe, hogy a megrándult csuklómat az orvos előírása szerint a pihentetés mellett minimum fáslizni is kellene. Apró részletként könnyen elsiklok felette, legtöbbször a kávés bögre vagy pohár felemelésekor nyilall az ízületi részbe a fájdalom konok emlékeztetőként a jó szándékú, egyben parancsként kiadott szavakra és ez a mementó elmaradt közvetlenül az indulás előtt vagy a sofőr által vezetett járműbe történő beszálláskor. A liftből kiszállva sem éreztem a figyelmeztető sajgást, amit az általános fáradtság okoz ahogy mérhetetlen mennyiségű koffeinnel igyekszem kordában tartani, anélkül, hogy belegondolnék talán pont ez okozza az olykor előforduló kézremegésemet is.
A feleszmélésem nagy momentuma az ajtóban megállva, egy koppantást követően következik be, amikor a számon már óhatatlanul kicsúszott a nő figyelmét felébresztő szó. Nagyon jól tudom, hogy az utolsó lehetőségem arra, hogy mindkettőnk érdekében jól ki tudjak jönni a felbukkanásomból az lett volna, ha a tekintetem félrevonása után magyarázattal folytattam volna a mondatot arra irányulóan, hogy biztosan rosszul emlékeztem a megadott kórterem számára. A hangjára mégis visszanézek rá és elmondhatatlan ingert érzek a szám benedvesítésére, mert a torkommal együtt rendkívül száraznak érzem. Segíthet-e? Az egyetemi drámaóráknak köszönhetően legalább annyi reakciót időben ki tudok préselni magamból, hogy a terem számát jelző táblára kitekintsek, másfelől viszont megelőz a beszédben. Fizikailag nem, de ahhoz tudnám legjobban hasonlítani az érzést, mintha gyomorszájon vágtak volna.
- Nem, kedves Öntől köszönöm, de nem. Csak hallottam a folyosón, ahogy arról beszélt két nővér mi történt… – Fejben egészen megvan a kiegészítés. Hogy vele. A baleset, ami végül idejuttatta. - A hírekben láttam és most, hogy tudom Önnel történt, csak érdeklődnék. Jól van? – A könyvet nem sokkal ezután veszem észre és a meglévő mellé egy további, jókora adag zavarral lát el. Nyitott tenyérrel mutatnék a könyv felé, csak kellemetlenül jövök ki a mozdulatból és még azelőtt elvetem az ötletet, hogy grimaszt festene az arcvonásaimra. Helyette kicsit sietősebben dugom a nadrágzsebembe a kezemet, hogy legalább az tartsa egy kicsit és addig se mozgassam.
- Sajnálom, nem akartam megzavarni az olvasásban. – Hosszan fújom ki a levegőt, ami kis híján sóhajtásba hajlik át és lehunyom a szemem, miközben megcsóválom a fejemet. Ezt még most be kellene fejeznem. - Egyáltalán nem akartam megzavarni. Biztos nagy szüksége van a pihenésre. Még egyszer elnézést kérek! – Azon vagyok tényleg elinduljak, de ha az olyan könnyen menne és ha valahol nem érezném azt az utálatos késztetést… Nem strázsálok le az ajtajában, nem áll szándékomban, hogy pontos legyek, de egy hajszálnyit még várok a reakciójára. A beállítással már önmagában is udvariatlan voltam – és akkor még nem a megfelelő kifejezéssel élek –, nem kívánom megismételni, ahhoz túl kedves volt annak ellenére biztosan nem kissé furcsállta miért álltam meg a küszöbénél. Meg akarom hagyni neki a pihenést a felgyógyulásához, elvégre arról meggyőződtem, hogy a műtét sikerült és él. Én, pedig ezért jöttem, ugye?!

■ ■ zene ■ ■ ő.ő ■ ■credit



« That’s the thing about him: he makes you care... »
Attitude ▬ is a choice. Happiness is a choice. Optimism is a choice. Kindness is a choice. Giving is a choice. Respect is a choice. Whatever choice you make makes you. Choose wisely.
   

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
49
● ● Reag szám :
38
● ● Keresem :
dear sissy'
● ● karakter arca :
Chris Wood


Témanyitás ✥ Re: Kettes számú kórterem ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Kettes számú kórterem
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-