Parkos terület
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 9:57 pm ✥

✥ Yesterday at 3:20 pm ✥

✥ Yesterday at 11:09 am ✥


✥ Csüt. Júl. 19, 2018 10:50 pm ✥

✥ Csüt. Júl. 19, 2018 5:29 pm ✥

✥ Csüt. Júl. 19, 2018 12:05 pm ✥

✥ Szer. Júl. 18, 2018 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Parkos terület •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:01 pm

****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Szomb. Nov. 18, 2017 12:59 pm

To Andreas

A délelőtt folyamán újabb randevúm volt a neurológus dokival, aki a CT eredményeit és a fennálló „állapotomat” vázolta fel, ismertette a további kezelési lehetőségeket, a másoknál egész jó sikeraránnyal rendelkező módszereket az emlékeim visszaszerzésére. Visszafogott, tanítói mosollyal az arcomon hallgattam a szakzsargonnal tűzdelt szövegét és nem tehet róla, de teljességgel hidegen hagyott annak minden egyes pontja. Nem az előadás módjával volt bajom vagy a személyével, ami azt illeti utóbbi nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, a tekintetem el-elkalandozott a kivételesen köpeny által nem takart hátsó felének ívelésére… fogja nyugodtan a memóriazavaromra, ahogy jelenleg mindent arra fognak, ami az eddigi „viselkedésemtől” eltérőnek volt megállapítva a látogatóim által. Nem szakítottam félbe, hagytam minden egyes pontját kifejteni a mondani valójának és olykor-olykor egyetértő bólogatással igyekeztem oldani a zavarát, ami felteszem abból fakadhatott, hogy az ébrenlétem harmadik napja óta nem igazán illeszkedek be a hasonló esetként kezelt betegeinek sorába. Bájosak voltak, amikor az apámnak megnevezett férfival, pár méterre tőlem osztotta meg a szakmai véleményét, mintha nem tartózkodtam volna egy légtérben velük és hallhattam volna kristálytisztán a száján kiejtett szavakat. Nyájasan fel is hívtam a figyelmüket a halkabb vételű eszmecseréjük kapcsán felmerülő problémák lajstromára… Itt vagyok. Az elmondásuk alapján az emlékező képességemmel van baj, nem a hallásommal vagy az értelmi képességeimmel. Nyugodtan beszélgethetnek normál hangerőn, mielőtt az előbbiek fényében még jobban lejáratják magukat az ostobaságukkal, mert hármunk közül, bevert orcával is én vagyok a legkevésbé porcukorból idebent. …nem volt nehéz kiszúrni a frusztrációját a látogatások alkalmával.
A leleteim rendben vannak, nincs okuk bent tartani, ami folyamatos megfigyelést igényelne. A bordatörés és a zúzódások miatt nyugodt környezetben kell pihennem, az eredmények elérése miatt lehetőleg ismert, nem idegen helyen… már majdnem megörültem megszabadulok a családtagként kezelő idegenektől, amikor a tájékoztatás kiegészült azzal; nem lehetek egyedül. A szemforgatás ingerét elnyomtam magamban, nem hiányzott volna senkinek a teremben, hogy feszültséget keltsek és általa még több figyelmet kapjak tőlük. Éppen elég kényelmetlenséget, feszültséget okoznak a közeledésükkel és azzal, hogy nem kezelhetem mindezt zsigerből jövően… mert igen, az a nevetséges szituáció áll fent, hogy ők ismernek. Már a testemet. Az előző tulajt vagy nevezzem akárhogyan is, nem értem még mindig mi történt, hogyan lehetséges ez egyáltalán, hogy minden kétséget kizáróan én emelem fel a jobb kezemet a tükör előtt, abba tekintve viszont egy számomra ismeretlen nő tesz hasonképpen. Ha oldalra döntöm a fejemet, ő is… Ha érzem a furcsállást ráhúzódni az arcvonásaimra, az ő mimikájára gyűrődik rá… Ha az orrnyergemhez nyúlok valójában az övét érintem… Őszintén, ez túl sok ahhoz, hogy egyáltalán felfogjam miről van szó, úgyhogy amíg nem pesztrálnak, akaszkodnak rám kémlelő tekintetek nagyon is könnyelműen kezelem, mert mit tudok kezdeni az egésszel? Mit tudok tenni azért, hogy kiderítsem mi a fene történt? A Google-nek erre kifejezetten idióta válaszai lehetnek… és egyébként sem férek hozzá, mert ezt kapd ki, nem emlékszem a telefonom képernyőzárához társított kódra. Sokkoló, tudom. A doki, pedig nem javasolta, hogy a bent tartózkodásom idejére hozzák be a laptopomat, vagyis az övét, Joséphine-ét, röviden Jo-ét. A kórtermemben lévő tévé híradásain cseppfolyósodhatott az agyam órák hosszát a napokban, mert amikor a folyosóra kimentem, néha fájdalmas felkelési mozdulatok árán is, a nővér a család kérésére visszaterelt az ágyamhoz, elvágta előlem a lehetőséget valami technológia becserkészésére… csodálatos.
Mindennek tetejében az értem érkezőnek sem tudtam utána nézni. Rengeteg név hangzott el, mióta magamhoz tértem, most egy újabb, akihez nem tudtam arcot kötni és az elmondottak alapján elég érdekesnek vélem, hogy a bolond nővér exférje lesz a fuvarozóm. Alig bírtam megállni ne nevessem ki ezt az egészet. …és még azt hittem az én életem volt bonyolult.

■ ■ world gone mad ■ ■   visit   ■ ■ credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Szomb. Nov. 18, 2017 8:14 pm

once sister-in-law


A motor konstans, modoros zümmögésének leállásával csend telepszik az autó belső terére, csupán a borostám sercegésének hangja töri meg, ahogy megdörzsölöm az állam és az arcom. Érezhető némi hezitálás abban, ahogy a kórház magasztos épülete felé nézek, némi kétkedés, bizonytalanság, hogy mi vár odabent. Sokan már eleve azt különösnek tartanák, hogy az ember egyszerű köszönő-viszonyt tartson fenn a volt nejének családjával, ha közös unokák, a nyílt közönség előtt, nem kötik őket össze, hát még, ha a nő és te zsigeri módon gyűlölitek egymást a kapott és vélt sérelmek végett. Engem mégsem ez a része aggasztott a látogatásnak.
Jo még kisgyermek volt, mikor Sophie először mutatott be a családjának, tíz éves, hiányzott az első metszőfoga, és nem tudta rendesen kiejteni az r-betűt. Bár a házasságunkban meghozott döntések a mai napig megkérdőjelezhetőek szerintem is, és csupán azért nem vonom őket vissza a jelen fénysugarába, mert épp elég nehéz enélkül is, sógornőség ide vagy oda, Jo nem igazán tudott… hatni a dolgokra. Bölcs lány volt, kora ellenére, az egyetlen abban az átkozott családban, aki megpróbált rábeszélni, hogy nekem és Sanne-nak is jót tenne, ha a válásunk után visszavenném magamhoz. Nem tettem, ezért pedig jogosan haragudott meg rám. Az a törés a későbbiekben is megmaradt köztünk, bár kiöntöttük purhabbal és ragasztóval; sikerült annyira rendbe hoznunk a kapcsolatot, hogy a végén még a második esküvőmön is ott volt, és valós lelkesedéssel kívánt sok boldogságot. Futhatott az a házasság is hamar zátonyra, nem bántam meg; sem azt, hogy megtörtént, hiszen Corával még mindig jó viszonyt ápolunk, sem azt, hogy meghívtam a volt sógornőmet.
A bűnüldözői pálya veszélyes, és még ha egyszerű tolvajlási ügyekkel foglalkozik is az ember, mindig ott az esély arra, hogy visszaüssön, mocskosan és kiszámíthatatlanul. Sophie és Joséphine apja hívott fel a hírrel, hogy megtámadták, és olyan súlyosan bántalmazták, hogy kómába került. Szerettem volna meglátogatni, még miután kikerült az intenzívről, hiszen nem lehetett tudni, hogy mikor fordulnak rosszabbra a dolgok, ám csak és kizárólag a közeli hozzátartozókat engedték hozzá, egy ex-sógor pedig legjobb indulattal sem mondható közelinek. Azután is korlátozták a napi látogatók számát, fokozott lelki állapotára való tekintettel. Amnéziás, azt mondják; az ütések érték olyan szerencsétlenül, hogy elvesztette az emlékezetét, és nem tudni, mikor térnek vissza az emlékei, ha egyáltalán.
Az apósom alapvetően az az orrát magasan hordó, elegánsan rideg üzletember fajta, mégis éreztem a kétségbeesést a hangján, ahogy megkérdezte, mekkora változásokat okozhatnak a sérülései, ami a személyiségét illeti. Az orvosok és a kórházi pszichológus természetesen már beavatta őket, de olyantól akarta hallani, akit ismer; igyekeztem óvatosan megfogalmazni a keserves valóságot. Pszichopata bűnözők is kerültek már ki teljesen normális emberekből, mert fejbe vágták őket egy csavarkulccsal vagy beverték a fejüket a kád szélébe. Ez azonban nem olyan hír, amelyet egy aggódó apa akar hallani, akinek már így is van egy beteg lánya.
Megígértem, hogy, bár nem ez a szakterületem, segítek. Odafigyelek, számíthatnak rám, és ha már itt vagyunk, akár haza is vihetem; meglepett, hogy ennyi ideig hajlandóak voltak Párizsban tartózkodni.
A kórháznak mindig van egyfajta egyedi szaga; egy kicsit fertőtlenítő, egy kicsit gyógyszer, egy kicsit szimplán az emberi gyarlóság, a betegség és szenvedés és halál szaga, legyen ez bármilyen kiábrándító. Az átlagos kórtermekbe nem visznek életet, mert a betegek nem tartózkodnak ott sokáig, nincs kinek személyessé tenni; csak ágyak, csövek, műszerek és a fémes íz a szádban. Még az egyetemi éveim alatt töltöttem gyakorlati időt gyerekosztályokon; soha többet. A gond persze nem múlik el, attól még, mert nem látod, mégis, valahogy túl mélyen érintett az ott látott, gaz betegségekkel küzdő kis testek látványa ahhoz, hogy hosszabb távon munkahelyemmé válasszam. Minden tiszteletem a rendszeres kórházi dolgozóknak, orvostól ápolóig.
Kedvesen, bár kissé fáradtan mosolyog rám a recepciónál ülő ötvenes ápolónő, ne igazán érdeklődik, kije vagyok Joséphine d’Anglemont-nak, ami felvet némi biztonságtechnikai rést, ám nem az én feladatom erre felhívni a figyelmüket, pláne nem a saját dolgomat nehezíteni. A megadott kórterem felé indulok, szinte kívülállónak érzem magam a köpenyek és kórházi pizsamák között egyszerű bőrkabát-póló-farmer-edzőcipő négyesemben, és tekinteteket érzek magamon, ahogy elsuhanok a folyosókon. Szinte megkönnyebbülök, mikor a megfelelő ajtóhoz érek, és kopogással jelzem belépési szándékom, bár az ajtó résnyire nyitva van.
Jo? – szólítom meg, tekintetem kíváncsian siklik végig rajta, bármilyen tevékenység közben zavartam is meg. Kétség kívül ő az; néhány már gyógyuló seb, a kórházi sminkmentesség és sötét karikák ide vagy oda. Valami mégis másnak tűnik rajta, a tekintetében; lát, de nem ismer fel. Nem lepődök meg rajta. Mosolyogva, de nem tolakodva lépek közelebb hozzá. – Szia. Bevallom, sokkal jobban nézel ki, mint vártam! Bár valószínűleg fogalmad sincs, ki vagyok… Andreas, a volt sógorod, időszakos sofőröd. Remélem, a szüleid azért megemlítették, hogy jövök…? – Azon sem igen döbbennék meg, ha nem így volna. Körbenézek a kórteremben, másokat keresve. – Már megkaptad a szabadulási papírokat, vagy beszélnem kell még az orvossal? Jelenleg bárkit lefizetek, ha kell. Bizonyára neked is eleged van már a folyamatos fertőtlenítő-szagból… Segítsek összepakolni? Vagy már végeztél?

Hey girl, open the walls, play with your dolls
We'll be a perfect family
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
204
● ● Reag szám :
160
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Hétf. Jan. 15, 2018 5:04 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Vas. Jan. 21, 2018 3:01 am

To Mori

Amióta hazajöttem, rá kellett jöjjek, itt bizony nem csak hogy fenekestül felfordult az élet, de a darabjaira is hullott ezek szerint. Semmi nem úgy van, mint volt, semmi és senki nem úgy fogad, mint annak előtte. Szembesültem a ténnyel, hogy Claire nem óhajt többet tőlem semmit és azzal is, hogy van egy fiam. Mindennek tetejében rá kellett arra jöjjek, hogy mennyi mindent titkoltak el előlem, amíg távol voltam. Tudom, nem volt szép tőlem szó nélkül lelépni sem, de ennyire a vakvilágban hagyni engem...
Úgy értesültem, hogy Mori szarba jutott és ennek tetejében még balesetezett is. Mori... az a nő régen dögös és vonzó volt, szó nélkül döntöttem bárminek, ha arról volt szó. Csak felelőtlenül, semmibe bele nem gondolva engedtünk a vágyaknak. Tudtuk mindketten, hogy mit akarunk, nagyjából egymástól semmi komolyabbat. De az ismertségünk maradt, mi jóban maradtunk, tartottuk a kapcsolatot. Tudtuk, hol keressük a másikat, ha úgy alakul.. aztán változtak a dolgok.
Azóta eltelt hat év, ha nem több, leszarom, már nem is számolom igazán. Ebből hármat itt sem töltöttem, Moriról pedig a legutóbb annyit hallottam, hogy ismét a bátyja nélkül van. Mert hát ott ismertem meg, rajta keresztül, igazán zöldfülű kölyökként még. Szép idők voltak, igaz régiek is, bár a mostanit el sem cserélném semmivel. A viszonyunk azzal szakadt meg, hogy elsodródtunk más kapcsolatok felé, én a magam részéről le is horgonyoztam. Aztán már alig beszéltünk.
Most itt az alkalom, úgy érzem meg kellene látogassam. Azt hallottam, kórházban van, még nem engedték ki, talán már magához tért. Talán csak az utolsó vizsgálatokat várja. Kezemben egy doboz cigi, legutóbb még nem szokott le. Egy próbát megér. Lépteim dinamikusak, ahogy megpillantom az épületet még szaporábban kapkodom a lábaimat. Nem szeretek itt lenni egy percig sem - bár ki más? - de most ki fogok bírni egy fél órát, vagy amennyi jól esik. Nem tervezem, nem szaladok látogatás után sehová. Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy jól van-e. Ő is múltam egy részét képezi még, aki talán még nem változott semmit sem az irányomba.
Meglepettség és egy csibészes mosoly ül ki arcomra a színes hajú csaj láttán. Hát én tényleg nem hiszem őt el, kint ácsorog és pöfékel? Ha nem ő lenne, azt mondanám, hogy őrültség és vakmerő döntés. Az ő esetében pedig ez megszokott, ennél nagyobb őrültségeket is csinált már életében. Nagyra tárom a kezeim, gyengéden simítom felkarjára mindkét oldalt és két puszival köszöntöm. Jó látni őt ennyi év után.
- Nem vagyok itt és máris nem vigyázol magadra? - költői a kérdés, zsebembe nyúlok. Előhúzom a cigit, pont olyat amilyet szeretett korábban is.
- Reméltem, hogy még nem szoktál le. És hogy az ízlés is megfelel. Jól vagy?
■ ■ Gangsta's Paradise ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
70
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Don Benjamin


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Kedd Jan. 23, 2018 1:11 pm

Pierre&&Mori
Long time no see!

Amióta felébredtem a kómából az állapotom rohamos gyógyulásnak indult. Még nem vagyok teljesen egészséges, ezért is kell itt rohadnom, de hatalmas változás állt be az állapotomban. Most nem vagyok gépekre szorulva, nem kell minden órában leellenőrizni, hogy vajon élek-e még. A fejem szüntelenül hasogat ugyan, lábamon is ott van még a gipsz, ha túlságosan gyorsan próbálok felállni az ágyból, akkor szédülök, de határozottan jobban vagyok. Mondjuk szívesebben gyógyulnék otthon, Ed, Tiki és a cicám társaságában, mint ezen a nyomorult helyen. Utálom a kórházakat, a mindent átható gyógyszerszagot. A fehér falakat, a sápadt betegeket. Gyűlölöm ezt a tömény betegség és halálszagot, a folyton siető nővéreket, az okoskodó doktorokat. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy Val melyik kórteremben fekszik, vagy, hogy egyáltalán még itt van-e, de ha megtudom, hogy hol találom álmában fogom megfojtani a párnájával. Miatta kerültem ide, egyedül ő az oka annak, hogy nem tudok szabadulni a nyomoronc falak közül, hogy a jobb lábam szétroncsolódott, hogy gipsz nélkül nem tudok menni, és utána is csak hosszú terápiák árán. Az ő hibája, hogy drog és elkohol fogyasztáson kaptam, minden de minden azért van, mert ő egy igazi vadbarom. Türelmesen várok, hogy lejárjon a délelőtti vizit. Ki kell osonnom cigizni, nem bírom tovább ebben a nyamvadt szobában, nem bírom hallgatni a szobatársam folytonos nyavalygását. Friss levegőre van szükségem és egy szál cigire. A nővér kérdő tekintettel néz rám, ahogy az ágyam szélén gubbasztok. Nincs semmi bajom, nem fáj semmi, csak add ide a nyamvadt gyógyszereket és húzz el a picsába. Gyorsnak kell lennem, észrevétlennek, mert ha elkapnak a folyosón, vagy lefelé menet a liftben biztos, hogy visszafordítanak és többé nem tudok lelógni, abba pedig valószínűleg beleőrülnék. Magamhoz képest gyorsan szelem végig a folyosót, már amennyire a gipszem és mankóm engedi. A lehető legcsendesebben és feltűnés mentesen igyekszem a liftek irányába. Ha valaki mégis megállítana, hát a mosdóba igyekszem, az csak nem bűn? De szerencsém van. Bár ápolók és orvosok nyüzsögnek a folyosón, de senki nem foglalkozik velem. Látszólag mindannyian el vannak foglalva a saját nyomorukkal, gondjukkal, nekem ez pedig kapóra jön. Legalább annyi jó dolog legyen ebben az átkozott kórházban, hogy leosonhatok néhány szál cigire. Vacogva húzom össze a cipzárt a kabátomon ahogy leérek a hideg levegőre. Borzalmasan festhetek, utálok ilyen állapotban emberek közé menni, normális körülmények között tuti, hogy elkerülnék minden emberi érintkezést. Most azonban nincs időm és energiám a külsőmmel foglalkozni, azonnal rá kell gyújtanom. A mankómba kapaszkodva igyekszem egy olyan helyet keresni, ahol legalább valamennyire védve vagyok a kíváncsi orvosok szeme elől. Nekitámaszkodom az egyik fa törzsének, és előhalászom az utolsó szál cigimet. Mondtam Tikinek, hogy hozzon nekem egy csomaggal, de fogalmam sincs, hogy miért nem ért még ide vele. Beleszívok a cigibe, és jólesően fújom ki a füstöt. Hogy ez milyen baromira jól esik most. Gondolataimba merülve élvezem a nikotin hatását, az ismerős arc láttán azonban felkapom a fejem. Hirtelen megannyi emlékkép jelenik meg lelki szemeim előtt. Pierre. Valamikor, hosszú évekkel ezelőtt egészen kötel álltunk egymáshoz. Mindketten fiatalabbak voltunk, a korunkra jellemző hevességgel és kíváncsisággal. Szinte bármelyik percben képesek voltunk egymásnak esni, de nagyon jól tudtuk beszélgetni is, megértettük egymást. Mosoly terül szét az arcomon, hány éve is nem láttam már? Hat? Vagy még több? Micsoda véletlen, hogy pont most, ilyen hosszú idő után bukkan fel újra. Mindig is az eltűnés nagymestere volt.
- Pierre. Micsoda meglepetés. Azt hittem soha többé nem látlak majd. a körülményekhez képest megpróbálom magamhoz ölelni, tényleg nem számítottam rá, és jó látni, tudni, hogy jól van, és visszatért.
- Életmentő vagy! Remélem ez mind az enyém! veszem el a cigit a kezéből és csúsztatom a kabátom zsebébe. Remek, most egy darabig nem kell aggódnom, hogy füstülő nélkül maradok.
- A körülményekhez képest jól vagyok. Veled mi van? Inkább te mesélj, nem láttalak ezer éve. Honnan tudtam meg, hogy itt vagyok? Vagy nem is hozzám jöttél? szívok még egy utolsót a cigibe, majd a csikket ledobom a földre, és a mankóm végével nyomom bele a földbe.
- Merre jártál?
■ ■** ■ ■remélem, megfelel Smile:■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
60
● ● Reag szám :
47
● ● karakter arca :
Madeline Rae Mason


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Csüt. Feb. 15, 2018 11:04 am

To Mori

Egy valamiben voltam biztos, amikor úgy döntöttem, meglátogatom őt, hogy meg fog ismerni. Nem tudtam milyen utat járt be miután mindketten más felé fordultunk, nem tudtam milyen tapasztalatokat szerzett, mennyire változott meg, hisz mégis csak eltelt több mint hat év a legutóbbi találkozásunk óta. Azt tudom biztosan, ha én változtam, akkor bizony ő is. Nem is csoda, hisz még mindketten szinte kölykök voltunk a serdülő kor küszöbén, amikor kacérkodtunk a felelőtlenséggel.
De nem váltunk el haraggal, így neheztelni biztosan nem fog már. Egy valamire nem számítottam csupán, hogy majd ennyire odakint lesz. Jobban van talán? Pedig azt hallottam, csúnya kis balesete volt. Nincs jó bőrben, kissé sápatag arcára rávetül az amúgy sem szikrázó téli napsütés, mely nem hoz magával semmi meleget. Csak ridegséget. De legalább nem fázom, a kabát cipzárja lehúzva, ahogy megállok mellette. Nem győzöm végigmérni, annyira másabb és valahogy mégis ugyanaz a régi őrült csajszi, akit annak idején megismertem. Különös.
- Soha többé? Engem ott fogsz megtalálni, ahol nem számítasz rá. - de valahol az ő világa is. Az elmúlt három évben esélytelen lett volna, hogy összefussunk, lévén itthon sem voltam. De jó látni őt még így betegesen is. Régi szép emlékek, melyek eszembe jutnak vele kapcsolatban.
Pimasz mosoly kúszik az arcomra ahogy mohón a doboz után nyúl. Ha most kicsit szórakozni akarnék, elhúznám előle és azt mondanám, csak lassan a testtel. De látom rajta, hogy teljesen kikészül. Mi tagadás, ha nem tudnám levezetni a stresszt legalább azzal, hogy rágyújtok, én is erősen szenvednék a hiányától. Nem vagyok láncdohányos, de sokszor jól esik rágyújtani. Mondjuk szex után.
- Neked hoztam, egy beteghez nem illik üres kézzel menni. - nem rejtem véka alá, hogy amúgy őt kerestem és nem pusztán véletlen, hogy mi most itt összefutottunk. Az már annál inkább, hogy idekint és nem odabent. Egy pillanatra végigfut a fejemben a kérdés, nem fázik ő amúgy? Én kényelmesen elácsorgok a kabátban, de rajta nincs olyan melegebb öltözet a kabát alatt.
- Ismerőstől. Nem mondom meg. - csak egy picit szívózok vele, aztán én is inkább előszedek egy szál cigit, rögvest nyúlok a gyújtóért.
- De, hozzád jöttem. Körülöttem zajlik az élet. Három évig itthon sem tartózkodtam, most pedig arra jöttem haza, hogy van egy fiam. Szerinted mennyire állt a feje tetejére az életem? - gondterhelten emelem fel a szemöldököm, de szemeim büszkén villannak. Azt hiszem ez inkább áldás, mint átok és inkább itt lettem volna az elmúlt három évben is, ha ezt tudom. Mert Alex egy csoda. A maga kis jelenségével, a mosolyával, tündöklően szép szemeivel, melyek az anyjáé. Pont annyira virgonc mint én magam voltam kölyökkoromban. És most már biztos vagyok abban is, hogy meg akarom őt ismerni.
- Te milyen kalamajkába keveredtél hogy baleset lett belőle?
■ ■ Gangsta's Paradise ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
70
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Don Benjamin


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Vas. Márc. 04, 2018 5:54 pm

Pierre&&Mori
Long time no see!

A baleset megváltoztatott, vagyis nem teljesen, de mindenképp felnyitotta a szemem. A halál közelebb volt hozzám, mint bármikor máskor, éreztem hideg leheletét a homlokomon, és ez megrémisztett. Én, a rettenthetetlen Morgane, megijedtem és komolyan azt hittem, hogy itt a vég. Féltem attól, hogy az életem úgy fog véget érni, hogy nem is éltem igazán, hogy befejezetlen ügyeket hagyok hátra, és azt hiszem ez tüskét hagyott bennem. Nem fogom engedni, hogy a félelem  eluralkodjon rajtam, tudom, hogy túllendülök majd a fájdalmamon, csak  idő kérdése, hogy mikor leszek újra az a rettenthetetlen nő, mint néhány hónappal ezelőtt.
Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk Pierre-el, és tényleg azt gondoltam, hogy talán nem is fog összehozni minket a sors a közeljövőben, vagy talán soha. Őszinte megdöbbenés ül ki az arcomra amikor megpillantom. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy ilyen rég nem látott ismerőst sodor felém a szél. Úgy tűnik minden rosszban van valami jó, ha másra nem is volt jó ez a baleset, egy rég nem látott barátot „vissza adott” nekem. Legalábbis bízom benne.
Ahogy itt áll előttem és újra láthatom jóképű vonásait, édes és szenvedélyes emlékek jutnak eszembe róla. Régen volt már, de mai napig tisztán emlékszem minden átfűtött pillanatra, sok közös van bennünk, de mindegyik közül talán a hirtelen természetünk a legszembetűnőbb. Ugyanolyan hévvel voltunk képesek egymás torkának esni valamilyen apró nézeteltérés miatt, mint tíz perccel később amikor a ház valamelyik falára nyomtuk fel egymást. Jó kis időszaka volt az életemnek, akkoriban nem igazán telt el úgy nap, hogy ne láttuk volna egymást. Aztán ahogy lenni szokott, az élet két különböző irányába indultunk meg és messzire sodródtunk egymástól.
- Ez igaz, mindig akkor bukkansz fel, amikor az ember nem is számít rád. Szeretsz meglepetést okozni. nevetek fel és most, ha hiszi ha nem, tényleg örülök, hogy itt van, legalább a mai napomnak is van valamilyen fénypontja, néha úgy érzem kezdek bedilizni ezen az istenverte helyen. Alig várom, hogy a dokik teljesen egészségesnek ítéljenek, hogy végre hazamehessek innen, és ott folytassam az életem ahol abbahagytam. Vagyis...nem teljesen, talán már soha nem lesz olyan az életem, mint a baleset előtt, de mindent megpróbálok majd, hogy visszarázódjak a törvényen kívüliek csodálatos és szabad életébe. Nem tudom miért, de meglep, hogy hozzám jött, ezek szerint a hírek sokkal gyorsabban terjednek odakint, mint azt hittem. Fanyar mosoly jelenik meg az arcomon, majd felnevetek.
- Gyorsan terjednek a hírek. Gondolom most mindenki nagyon szomorú. hangom ironikusan csendül, biztos vagyok benne, hogy Pierre is hallja benne az élt, az iróniát.
- Gondolom mindenki nagyon szomorú, hogy túléltem. Sok ember élete lenne könnyebb, ha a föld alatt lennék, az biztos. De üzenem minden faszkalapnak, hogy jól vagyok és ha innen kimegyek akkor tovább sanyargatom az életüket. Jaaa, és emlékszel Adolphe-ra? Tudod, a mamlasz, szőke óriás. Megtennéd nekem, hogy átadsz egy üzenetet neki? Addig van ideje amíg kimegyek innen, hogy összeszedje a pénzt a cuccra, ha nem teszi égni fog, mint egy máglya halkítom le a hangom, hogy csak a srác hallhassa szavaimat. Nagyon sajnálom, hogy őt kell megkérnem rá, de Tikit mégsem küldhetem az oroszlánok barlangjába, felfalnák elevenen. Egy pillanatra elfelejtek levegőt venni, csak támaszkodom a mankón és Pierre arcát figyelem. Ugy-e most csak szórakozik velem?
- Hogymivan? Van egy fiad? Neked? egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az a Pierre akit én ismertem, aki imádta a szabadságot apa lett. Talán még sincs bennünk annyi közös, mint azt gondoltam.
- Mi a picsa? Hát...izé. Gratulálok? Miatta jöttél vissza? Vagy nem is tudtad, hogy van? És ki az anyja? Ismerem talán? Jó, talán túl sok ez a kérdésáradat így egyszerre, de még mindig nehezen bírom felfogni, hogy ebből a szabad szellemű férfiból apa lett. Bár...el tudom képzelni milyen édes kiskrapek lehet. Hátam a fa törzsének támasztom és úgy figyelem őt, egy kicsit még mindig a szavai hatása alatt vagyok. Megcsóválom a fejem.
- Ha hiszed ha nem, most ártatlan vagyok. Az az anyaszomorító Val a felelős mindenért. A szilveszteri bulit otthon szerettük volna folytatni, de az a barom annyira berúgott és beszívott, hogy az első kanyarban egy buszmegállóba csapódtunk. Két hetet voltam kómába miatta. Most is elkap a düh, ha rá gondolok, Ő sokkal kisebb sérülésekkel úszta meg a balesetet, már otthon is van a kurvájával, nekem meg elvett két egész hetet az életemből. Remélem belefullad a kokainba.
- De térjünk csak egy kicsit vissza hozzád. Hogy fogadtad a hírt, hogy apa vagy? És...örülsz neki? Mármint, ne érts félre, de soha nem gondoltam volna, hogy apa lesz belőled. Azt hittem, hogy te nem vagy az az apatípus. Azt hiszem sokkot kaptam, egy kicsit. Most lecsúszna egy sör.
■ ■** ■ ■remélem, megfelel Smile:■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
60
● ● Reag szám :
47
● ● karakter arca :
Madeline Rae Mason


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Szer. Márc. 21, 2018 2:34 pm

To Mori

Hogy tudnék elfeledkezni arról az időszakról, amikor még minden sokkal ingoványosabb volt, amikor még a stabilitást sem tudtam behozni az életembe? Amikor a szakmát még csak tanultam, mert azt gondoltam, gyorsan és könnyen meggazdagodni így lehet. Mert én csak anyámnak akartam jót, otthagytam a sulit, hogy beszálljak a lakás fenntartásába. Viszonylag korán vált belőlem családfenntartó, kamaszként kellett megtapasztalnom milyen igazán érett férfinek lenni, aki felelősségteljesen kell döntsön a saját vagy mások sorsáról. Annyira könnyű volt csak belemerülni a gondtalanságba, amikor csak megtehettem. Amikor még hülyegyerek módjára azt hittem, a fű jó dolog, azzal semmi hacacáré nem jár, továbbadod és már te tiszta is vagy. Csak nem egészen működtek így a dolgok, nem csak ez volt porondon és viszonylag hamar kellett megtanulni meglépni a zsaruk elől. Morit ebből az időből ismerem, amikor még én is megremegő ujjakkal kapaszkodtam fel a ház peremén, amikor még nekifutásból csúsztam vissza egy megdöntött falon... zöldfülű kis tróger voltam még akkor. Emlékszem a hirtelenségére, vadócságára, bolondosságára és a szenvedélyére. Bírom őt, mert képes volt elszakadni attól, hogy mi kicsit jobban is ismertük egymást, mint kellene, nem bonyolódott bele sohasem érzelmi részletekbe. Minek az? Csak megnehezíti az ember dolgát, amikor forró a talaj. Nem egy vérmesen ragaszkodó liba, csak teszi, ami épp a fejében jár. Valahol én is ilyen vagyok, vagy tán már annyira nem is, de hasonlóan gondolkoztam.
- Sosem tudhatod, mikor kell mozgásban lenni. - jegyzem meg pimasz vigyorral. Ezt csak az értheti, aki benne van, aki minden gyanúsra úgy kapja fel a tekintetét, hogy a következő pillanatban futásra bírja a lábait vagy előkapja a stukkert, ha szükséges. Én előbbit preferálom, lévén az épületek az én barátaim, nem az utca, a stukker pedig hangos és csak még több további seggarcot vonz oda. Kell ez bárkinek is? Hé ember, talpon maradni elég, nem kell a körítés. De ha ilyen egyszerű lenne, most nem itt lennék, most nem látogatni jöttem volna, hanem más dolog után nézek. Max is a talpán maradt, megszedte magát és most semmi dolga nincsen.
- Tudod hogy van ez felénk, ha kiesik egy ember... - borul az egész rendszer is, késik a jatt, ha nincs mit továbbítani. Egészen más egy olyan személy előtt beszélnem erről, aki teljesen belelát a dolgok mögé, mint egy olyannal, aki előtt jó ha vigyázok mit mondok, mert esélyes, hogy felnyom vagy csak nem ért meg. Claire csak nem érti meg, hogy miért nem beszélhetek mindenről nyíltan, miért nem vallhatok színt. Megértene? De őszintén... Max elmondott valaha is neki? Bármit?
- Adolphe? A fickó keze is benne van a balesetben? - nem tudok részleteket, nyíltan rá sem kérdezek igazából. De elmondja, ha meg szeretné osztani velem. A csajszi nem az a fajta, aki a faggatást preferálja, ennyire már ismerem. Tőlem pedig nem fog semmivel sem több kérdést kapni, mint amennyi indokolt. Elpillantok a padok felé, tekintetem végig követi a kikövezett ösvényt.
- Sétáljunk egyet. - nem kérem, még csak nem is kérdezem. Kijelentem, hogy mit szeretnék. De talán belátja, egy helyben toporogni akkor sem egy jó ötlet. Mi van, ha valaki épp hall ezt vagy azt? Amúgy is ezt az egészet felvázolni... idő. Mert igen, még én magam is szokom, hogy van egy kölyköm, akiért felelek és aki miatt sokkal megfontoltabbnak kell lennem.
- Nem tudtam róla. Huh, nem is tudom ismerted-e már te, az anyját évekkel ezelőtt szedtem össze, túllőtte magát. Képzeld csak el mennyire romcsi volt, ahogy ott hánytattam. De szóval tudod... a legabszurdabb helyzetekből születnek a legfurcsább végkimenetelek. Megszerettem a nőt, meg akartam neki mindent adni. De szarul jöttek össze a dolgaim, le kellett lépnem. Nem akartam bajba keverni senkit. - ha valaki, hát ő tudja amikor olajra kell lépni, azt nem akármilyen cécó miatt csináljuk. Annak nyomós oka van, ami ott terjeng a cselekedetek között, a lélegzetben, az elvesztegetett lehetőségekben... Egyszóval mindenben. Mert kibaszottul nem lehet ellene tenni, csak csinálni, akkor is ha beledöglik az ember és elveszíthet mindent. Én elveszítettem egy kicsit azt az életemet.
- De most már minden okés? - hallottam a kóma hírét, több minden szivárog innen ki, mint ami még illő lenne, elvégre ez egy kórház, a dokik pedig magukkal viszik a titkaikat, nem? Leszívom a slukkot, kicsit benntartom. Arcomra némi keménység ül ki, ahogy végiggondolom, mit is mondjak. Nem egy álom a helyzet, annyi szent.
- Nem vagyok egy apatípus. Gondolom az anyja azért sem akarja, hogy eláruljam a gyereknek. Amikor hazajöttem, abban bíztam rendezhetem a dolgaimat. De az anyja rólam hallani sem akar, nem akarja rám bízni a kölyköt. Pedig ha látnád, igazi keverék a kölyök. Már most nagy, eleven, kicsit vad és szeret ismerkedni. Szóval jah, szokom. - kifújom a füstöt lassan, miközben beszélek. Ha szívom a szálat, azzal sokkal könnyebb beszélnem is.
- Tudod... egy valamire rájöttem. Ha azt hiszed, hogy egy gyerek megláncol mint azt sokan mondják, akkor tévedsz. A szerelem láncol meg, de az mocskosul.

■ ■ Gangsta's Paradise ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
70
● ● Reag szám :
62
● ● karakter arca :
Don Benjamin


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Hétf. Ápr. 23, 2018 1:49 pm

Pierre&&Mori
Long time no see!

Őszintén, soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer találkozok Pierre-rel, azt meg pláne legmerészebb álmaimban sem képzeltem, hogy pont itt a kórházban fogom újra látni őt. Amikor egy szó nélkül eltűnt sokáig gondoltam rá, arra, hogy hol lehet, mit csinál, megint milyen bajba keveredett és, hogy éle még egyáltalán. Bárkitől tudakolóztam utána senki nem tudott konkrétumot mondani, így idővel elfogadtam, hogy új életet akar kezdeni valahol. Tudatában vagyok annak, hogy az olyan nem átlagos életet élő emberek, mint mi folyamatosan mozgásban vagyunk, kockázatokat vállalunk, irányítunk és bizony, néha előfordul, hogy köddé válunk. Ezt a jegyet születésünknél megkaptuk és a mi köreinkben mondhatni már teljesen megszokott, hogy az emberek egyik pillanatról a másikra köddé válnak. Ezért nem szabad senkihez túlságosan ragaszkodni, ezért kell határokat húzni és mindenkihez csak olyan szinten ragaszkodni ami még nem billen át azon a bizonyos, igencsak vékony határon. Nem mondom, hogy könnyű, de egy kis gyakorlattal és önkontrollal nem is lehetetlen. Mindezek ellenére, örülök, hogy most itt van, jó látni, hogy minden rendben van vele, és hosszú eltűnésének nem valami halálos betegség vagy csonkítás az oka.
- Neem. Adolphe kezében a pénzem van. A baleset előtt adtam neki egy kis cuccot, de pénzt még nem láttam utána. A balesetem...nos... sóhajtok egy nagyot. Bár ha kikerülök innen Valt valószínűleg élve égetem el, de bizonyos szinten az én hibám is, hiszen túlságosan megbíztam benne, és..hát nos ez lett az eredménye. - Val, túlságosan be volt lőve és piálva, én hülye pedig hittem neki és beszálltam mellé a kocsiba, mondván fuvarozza haza a formás kis seggecském. De az első kanyarban nekicsapódtunk a buszmegállónak. Aztán...nekem kóma...Ő meg már otthon pihenteti a valagát. legyintek egyet. Ha tehetném elfelejtenék mindent ami akkor történt, de sajnos bérmennyire is szeretném ez a hely, a gipsz a lábamon és a néha mindenhol belém hasító fájdalom emlékeztet rá.
- Tudod, hogy engem nem könnyű eltenni láb alól. nevetek fel szárazon. Kérésére csak bólintok, és a tőlem telhető gyorsasággal bicegek mellette a mankómra támaszkodva.
Tényleg érdekel amit mondani akar, kíváncsi vagyok, hogy mi történt vele az elmúlt években. Ugyanakkor próbálom feldolgozni a hirtelen ért sokkot, valahogy nem tudom elképzelni Pierre-t apának. Nem tudom, nem igazán apatípusnak ismertem meg, az is nagy szó, hogy egy nő képes volt ennyire elcsavarni a fejét. Azt hiszem mindketten kezdünk komolyan megbolondulni. Csendeben sétálok mellette, minden szavára figyelek, semmit nem akarok elszalasztani abból amit mond.
- Hmm...soha nem hittem volna, hogy lesz majd egy nő, akiről így beszélsz. Csak egy szó nélkül léptél le? Gondolom most, hogy visszatértél nem ugrott a karjaidba mi? bár az említett hölgyet nem ismerem, de a nők észjárást annál jobban és azt hiszem, ha Pierre vissza akarja szerezni a csajt, akkor lesz még bőven amit rendbe hozzon vele és megértesse vele a helyzetet. Bár, egy kívülállónak, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen a mi életünk elég nehéz lehet bármit is megmagyarázni. A túl sok információ még veszélyes is lehet.
- Ja, megvagyok. Már csak idő kérdése, hogy hazaengedjenek végre. Kezdek becsavarodni. annyira, hogy képes voltam szerelemet vallani valakinek. ÉN. Ez már szinte csoda. Bármennyire is erőlködöm, valahogy nem tudom elképzelni őt ahogy a kisfiával játszik a parkban, ahogy mesét mond esténként, ahogy betakargatja, vagy tudom is én, hogy mit kell csinálni még egy gyerekkel. Nem megy. Az én szememben Ő még mindig az a szabad szellemű, akaratos férfi aki az eltűnése előtt is volt. Nehezen látom benne az apát.
- Nem tilthat el a gyerektől. Egyszerűen jogod van látni és megismerni, ha ahhoz van kedved. De, most komolyan? Biztos, hogy ezt akarod? Gyereket? Nőt? Családot? Mármint...akkor minden meg fog változni az életedben, körülöttük fog forogni minden. Ezt szeretnéd? nem lebeszélni akarom én, egyszerűen csak próbálom megérteni, hogy mi járhat a fejében, hogy mi az amire igazán vágyik.
- A szerelem túl van értékelve. Gyenge emberi érzés, ami a földhöz köt, ami miatt megváltozol, hiába küzdesz ellene, úgyis átváltoztat. Fölösleges gyengeség. sóhajtok egy hatalmasat. Pont emiatt akartam mindig elhatárolódni az ilyen jellegű, haszontalan, gyarló emberi érzésektől és néhány hónappal ezelőttig működött is a dolog. Amíg a Szöszim meg nem jelent az életemben.
- Gondoltad volna valaha, hogy én gyengéd érzelmeket fogok táplálni valaki iránt? Nevetséges, mégis megtörtént. Szeretném azt hinni, hogy a kóma utóhatása, de nem így van....
■ ■** ■ ■remélem, megfelel Smile:■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
60
● ● Reag szám :
47
● ● karakter arca :
Madeline Rae Mason


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Pént. Jún. 15, 2018 7:35 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Szer. Jún. 27, 2018 2:38 pm



To: Léa


Már tegnap sem éreztem jól magam... sőt, talán az előtt sem. Talán túl hűvös volt az a szellő, amikor kikecmeregtem a medencéből hétvégén, vagy talán túl hideg volt a kőpad, amin ücsörögtem a testvérem kertjében. Nem tudom. Az az egy biztos, hogy felfáztam, vagy megfáztam, legalábbis szerintem. Tegnap ágyban maradtam, és Jason a testőri feladatokat kiegészítette számomra a "leves és tea forróság ellenőrző" funkcióval. A teát mindig melegen tartotta, a levesnél ügyelt rá, hogy ne legyen túl forró, meg tudjam enni... Úgy tűnt jobban is lettem, mert még a mamám is befenyített vele, hogy ha nem gyógyulok meg hamar, akkor szól Chrisnek is a betegségemről. Más se hiányozna, pláne úgy, hogy gyakorlatilag szinte nem is látom mostanában. Túl sok a dolga, a család ügyeit is rendeznie kell, meg aztán a könyvét is írnia kell valamikor. Nem igazán tudunk úgy ismerkedni ahogy szeretnék, pedig mát pont kezdtem azt érezni, hogy valami elindult köztünk. Nem szerelemről beszélek, egyszerűen csak elkezdtük megismerni a másikat, én is jobban bízok már benne, és nyitottabb lettem. Már gyakran mondok vicceket, próbálom megnevettetni, elérni, hogy jól szórakozzon a társaságomban. Pont tökjó lenne, ha most ennyi idő kihagyása után betegen kellene látnia. Különben is, ha jól tudom nincs is a városban, valamerre vidéken akadt dolga. Legalábbis ha Lucy a házvezető jól tájékoztatott.
De aztán délelőtt úgy elkezdett fájni a hasam és a derekam, hogy Jason és a másik testőröm úgy döntöttek nem várják meg míg anya hazaér, inkább behoztak a kórházba. Nem ide szoktunk járni, hanem egy kis magánklinikára, de mivel nem tudhatták, hogy mi a bajom, nem hibáztatom őket. Az orvosok kedvesek voltak velem, és mikor látták, hogy szimulálásról szó sincs, azonnal soron kívül akartak megvizsgálni. Kértem, hogy inkább a nénivel kezdjenek, ő amúgy is már előttünk ott volt, mire kábé mindenki meglepődött. Valószínűleg ők is elhiszik amit az újságokban olvasnak, és azt gondolják rólam, amit ezek a hülye lapok sugallnak. Kellenesen kellett csalódniuk, mert nem vagyok se önző, se annyira elkényeztetett. Bár tény, hogy Jason ölben cipelt mindenhová, mert még az otthoni papucsom volt rajtam.
Szerencsére kaptam valami gyógyszert is, és egy injekciót amitől részben megszűnt a fájdalom a derekamban. Jól tippeltem, megfáztam. Nyár közepén csak én lehetek ennyire béna, hogy megfázok, de ez van. Azt mondták, hogy pihenjek sokat, és a biztonság kedvéért holnap menjek el a saját orvosomhoz is, és ha már úgy is ott vagyok, látogassam meg a nőgyógyászt is, mert ők úgy látták az ultrahangon, hogy ez a "kis gyulladás" könnyen kihathat mindenféle más szervekre is. Ettől mondjuk nem vagyok boldog, de bólogattam, ahogy a testőrök is, és indultunk is volna haza, hogy az utasítás szerint pihenjek, de a kijáratnál ott toporgott valamelyik pletykalapnak a fotósa... mióta bejelentettük az eljegyzést, lépni se lehet ezektől!
Jason velem maradt, míg a másik srác elrendezte a dolgot, hogy nyugodtan tudjunk távozni kínos fotók nélkül. Addig is a parkban ültem le, és szorosan összehúztam magamon a kardigánomat is. Egészen békésen nézelődtem körbe, remélve, hogy se fotóst se ismerőst nem látok meg.



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
23
● ● karakter arca :
Bailee Madison


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Szomb. Júl. 14, 2018 2:33 pm


AC miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Parkos terület ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Parkos terület
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Tisztás terület
» Magashegységi területek
» Lápos terület
» Az Új Ellenállás területei
» Ausztrália

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-