Parkos terület
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:10 pm ✥
✥ Today at 8:54 pm ✥
✥ Today at 8:30 pm ✥
✥ Today at 4:50 pm ✥
✥ Today at 4:46 pm ✥
✥ Today at 4:42 pm ✥
✥ Today at 4:34 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Parkos terület •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:01 pm

****
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1404
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Joséphine d’Anglemont tollából
Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Szomb. Nov. 18, 2017 12:59 pm

To Andreas

A délelőtt folyamán újabb randevúm volt a neurológus dokival, aki a CT eredményeit és a fennálló „állapotomat” vázolta fel, ismertette a további kezelési lehetőségeket, a másoknál egész jó sikeraránnyal rendelkező módszereket az emlékeim visszaszerzésére. Visszafogott, tanítói mosollyal az arcomon hallgattam a szakzsargonnal tűzdelt szövegét és nem tehet róla, de teljességgel hidegen hagyott annak minden egyes pontja. Nem az előadás módjával volt bajom vagy a személyével, ami azt illeti utóbbi nagyon is felkeltette az érdeklődésemet, a tekintetem el-elkalandozott a kivételesen köpeny által nem takart hátsó felének ívelésére… fogja nyugodtan a memóriazavaromra, ahogy jelenleg mindent arra fognak, ami az eddigi „viselkedésemtől” eltérőnek volt megállapítva a látogatóim által. Nem szakítottam félbe, hagytam minden egyes pontját kifejteni a mondani valójának és olykor-olykor egyetértő bólogatással igyekeztem oldani a zavarát, ami felteszem abból fakadhatott, hogy az ébrenlétem harmadik napja óta nem igazán illeszkedek be a hasonló esetként kezelt betegeinek sorába. Bájosak voltak, amikor az apámnak megnevezett férfival, pár méterre tőlem osztotta meg a szakmai véleményét, mintha nem tartózkodtam volna egy légtérben velük és hallhattam volna kristálytisztán a száján kiejtett szavakat. Nyájasan fel is hívtam a figyelmüket a halkabb vételű eszmecseréjük kapcsán felmerülő problémák lajstromára… Itt vagyok. Az elmondásuk alapján az emlékező képességemmel van baj, nem a hallásommal vagy az értelmi képességeimmel. Nyugodtan beszélgethetnek normál hangerőn, mielőtt az előbbiek fényében még jobban lejáratják magukat az ostobaságukkal, mert hármunk közül, bevert orcával is én vagyok a legkevésbé porcukorból idebent. …nem volt nehéz kiszúrni a frusztrációját a látogatások alkalmával.
A leleteim rendben vannak, nincs okuk bent tartani, ami folyamatos megfigyelést igényelne. A bordatörés és a zúzódások miatt nyugodt környezetben kell pihennem, az eredmények elérése miatt lehetőleg ismert, nem idegen helyen… már majdnem megörültem megszabadulok a családtagként kezelő idegenektől, amikor a tájékoztatás kiegészült azzal; nem lehetek egyedül. A szemforgatás ingerét elnyomtam magamban, nem hiányzott volna senkinek a teremben, hogy feszültséget keltsek és általa még több figyelmet kapjak tőlük. Éppen elég kényelmetlenséget, feszültséget okoznak a közeledésükkel és azzal, hogy nem kezelhetem mindezt zsigerből jövően… mert igen, az a nevetséges szituáció áll fent, hogy ők ismernek. Már a testemet. Az előző tulajt vagy nevezzem akárhogyan is, nem értem még mindig mi történt, hogyan lehetséges ez egyáltalán, hogy minden kétséget kizáróan én emelem fel a jobb kezemet a tükör előtt, abba tekintve viszont egy számomra ismeretlen nő tesz hasonképpen. Ha oldalra döntöm a fejemet, ő is… Ha érzem a furcsállást ráhúzódni az arcvonásaimra, az ő mimikájára gyűrődik rá… Ha az orrnyergemhez nyúlok valójában az övét érintem… Őszintén, ez túl sok ahhoz, hogy egyáltalán felfogjam miről van szó, úgyhogy amíg nem pesztrálnak, akaszkodnak rám kémlelő tekintetek nagyon is könnyelműen kezelem, mert mit tudok kezdeni az egésszel? Mit tudok tenni azért, hogy kiderítsem mi a fene történt? A Google-nek erre kifejezetten idióta válaszai lehetnek… és egyébként sem férek hozzá, mert ezt kapd ki, nem emlékszem a telefonom képernyőzárához társított kódra. Sokkoló, tudom. A doki, pedig nem javasolta, hogy a bent tartózkodásom idejére hozzák be a laptopomat, vagyis az övét, Joséphine-ét, röviden Jo-ét. A kórtermemben lévő tévé híradásain cseppfolyósodhatott az agyam órák hosszát a napokban, mert amikor a folyosóra kimentem, néha fájdalmas felkelési mozdulatok árán is, a nővér a család kérésére visszaterelt az ágyamhoz, elvágta előlem a lehetőséget valami technológia becserkészésére… csodálatos.
Mindennek tetejében az értem érkezőnek sem tudtam utána nézni. Rengeteg név hangzott el, mióta magamhoz tértem, most egy újabb, akihez nem tudtam arcot kötni és az elmondottak alapján elég érdekesnek vélem, hogy a bolond nővér exférje lesz a fuvarozóm. Alig bírtam megállni ne nevessem ki ezt az egészet. …és még azt hittem az én életem volt bonyolult.

■ ■ world gone mad ■ ■   visit   ■ ■ credit

avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
6
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Katie Cassidy
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Parkos terület •• Szomb. Nov. 18, 2017 8:14 pm

once sister-in-law


A motor konstans, modoros zümmögésének leállásával csend telepszik az autó belső terére, csupán a borostám sercegésének hangja töri meg, ahogy megdörzsölöm az állam és az arcom. Érezhető némi hezitálás abban, ahogy a kórház magasztos épülete felé nézek, némi kétkedés, bizonytalanság, hogy mi vár odabent. Sokan már eleve azt különösnek tartanák, hogy az ember egyszerű köszönő-viszonyt tartson fenn a volt nejének családjával, ha közös unokák, a nyílt közönség előtt, nem kötik őket össze, hát még, ha a nő és te zsigeri módon gyűlölitek egymást a kapott és vélt sérelmek végett. Engem mégsem ez a része aggasztott a látogatásnak.
Jo még kisgyermek volt, mikor Sophie először mutatott be a családjának, tíz éves, hiányzott az első metszőfoga, és nem tudta rendesen kiejteni az r-betűt. Bár a házasságunkban meghozott döntések a mai napig megkérdőjelezhetőek szerintem is, és csupán azért nem vonom őket vissza a jelen fénysugarába, mert épp elég nehéz enélkül is, sógornőség ide vagy oda, Jo nem igazán tudott… hatni a dolgokra. Bölcs lány volt, kora ellenére, az egyetlen abban az átkozott családban, aki megpróbált rábeszélni, hogy nekem és Sanne-nak is jót tenne, ha a válásunk után visszavenném magamhoz. Nem tettem, ezért pedig jogosan haragudott meg rám. Az a törés a későbbiekben is megmaradt köztünk, bár kiöntöttük purhabbal és ragasztóval; sikerült annyira rendbe hoznunk a kapcsolatot, hogy a végén még a második esküvőmön is ott volt, és valós lelkesedéssel kívánt sok boldogságot. Futhatott az a házasság is hamar zátonyra, nem bántam meg; sem azt, hogy megtörtént, hiszen Corával még mindig jó viszonyt ápolunk, sem azt, hogy meghívtam a volt sógornőmet.
A bűnüldözői pálya veszélyes, és még ha egyszerű tolvajlási ügyekkel foglalkozik is az ember, mindig ott az esély arra, hogy visszaüssön, mocskosan és kiszámíthatatlanul. Sophie és Joséphine apja hívott fel a hírrel, hogy megtámadták, és olyan súlyosan bántalmazták, hogy kómába került. Szerettem volna meglátogatni, még miután kikerült az intenzívről, hiszen nem lehetett tudni, hogy mikor fordulnak rosszabbra a dolgok, ám csak és kizárólag a közeli hozzátartozókat engedték hozzá, egy ex-sógor pedig legjobb indulattal sem mondható közelinek. Azután is korlátozták a napi látogatók számát, fokozott lelki állapotára való tekintettel. Amnéziás, azt mondják; az ütések érték olyan szerencsétlenül, hogy elvesztette az emlékezetét, és nem tudni, mikor térnek vissza az emlékei, ha egyáltalán.
Az apósom alapvetően az az orrát magasan hordó, elegánsan rideg üzletember fajta, mégis éreztem a kétségbeesést a hangján, ahogy megkérdezte, mekkora változásokat okozhatnak a sérülései, ami a személyiségét illeti. Az orvosok és a kórházi pszichológus természetesen már beavatta őket, de olyantól akarta hallani, akit ismer; igyekeztem óvatosan megfogalmazni a keserves valóságot. Pszichopata bűnözők is kerültek már ki teljesen normális emberekből, mert fejbe vágták őket egy csavarkulccsal vagy beverték a fejüket a kád szélébe. Ez azonban nem olyan hír, amelyet egy aggódó apa akar hallani, akinek már így is van egy beteg lánya.
Megígértem, hogy, bár nem ez a szakterületem, segítek. Odafigyelek, számíthatnak rám, és ha már itt vagyunk, akár haza is vihetem; meglepett, hogy ennyi ideig hajlandóak voltak Párizsban tartózkodni.
A kórháznak mindig van egyfajta egyedi szaga; egy kicsit fertőtlenítő, egy kicsit gyógyszer, egy kicsit szimplán az emberi gyarlóság, a betegség és szenvedés és halál szaga, legyen ez bármilyen kiábrándító. Az átlagos kórtermekbe nem visznek életet, mert a betegek nem tartózkodnak ott sokáig, nincs kinek személyessé tenni; csak ágyak, csövek, műszerek és a fémes íz a szádban. Még az egyetemi éveim alatt töltöttem gyakorlati időt gyerekosztályokon; soha többet. A gond persze nem múlik el, attól még, mert nem látod, mégis, valahogy túl mélyen érintett az ott látott, gaz betegségekkel küzdő kis testek látványa ahhoz, hogy hosszabb távon munkahelyemmé válasszam. Minden tiszteletem a rendszeres kórházi dolgozóknak, orvostól ápolóig.
Kedvesen, bár kissé fáradtan mosolyog rám a recepciónál ülő ötvenes ápolónő, ne igazán érdeklődik, kije vagyok Joséphine d’Anglemont-nak, ami felvet némi biztonságtechnikai rést, ám nem az én feladatom erre felhívni a figyelmüket, pláne nem a saját dolgomat nehezíteni. A megadott kórterem felé indulok, szinte kívülállónak érzem magam a köpenyek és kórházi pizsamák között egyszerű bőrkabát-póló-farmer-edzőcipő négyesemben, és tekinteteket érzek magamon, ahogy elsuhanok a folyosókon. Szinte megkönnyebbülök, mikor a megfelelő ajtóhoz érek, és kopogással jelzem belépési szándékom, bár az ajtó résnyire nyitva van.
Jo? – szólítom meg, tekintetem kíváncsian siklik végig rajta, bármilyen tevékenység közben zavartam is meg. Kétség kívül ő az; néhány már gyógyuló seb, a kórházi sminkmentesség és sötét karikák ide vagy oda. Valami mégis másnak tűnik rajta, a tekintetében; lát, de nem ismer fel. Nem lepődök meg rajta. Mosolyogva, de nem tolakodva lépek közelebb hozzá. – Szia. Bevallom, sokkal jobban nézel ki, mint vártam! Bár valószínűleg fogalmad sincs, ki vagyok… Andreas, a volt sógorod, időszakos sofőröd. Remélem, a szüleid azért megemlítették, hogy jövök…? – Azon sem igen döbbennék meg, ha nem így volna. Körbenézek a kórteremben, másokat keresve. – Már megkaptad a szabadulási papírokat, vagy beszélnem kell még az orvossal? Jelenleg bárkit lefizetek, ha kell. Bizonyára neked is eleged van már a folyamatos fertőtlenítő-szagból… Segítsek összepakolni? Vagy már végeztél?

Hey girl, open the walls, play with your dolls
We'll be a perfect family
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
59
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Parkos terület ••

Tell me your secrets

Parkos terület
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Tisztás terület
» Magashegységi területek
» Lápos terület
» Az Új Ellenállás területei
» Ausztrália

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-