Raktár
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 1:04 am ✥

✥ Yesterday at 11:42 pm ✥

✥ Yesterday at 10:41 pm ✥

✥ Yesterday at 10:37 pm ✥

✥ Yesterday at 10:23 pm ✥

✥ Yesterday at 10:05 pm ✥

✥ Yesterday at 9:59 pm ✥

✥ Yesterday at 9:39 pm ✥

✥ Yesterday at 9:21 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Raktár •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:03 pm

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
1784
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Kim Tae Oh tollából
Témanyitás ✥ Re: Raktár •• Vas. Feb. 18, 2018 6:26 pm



Tybalt && Theo


Az idegenek leginkább úgy látnak, ahogy szeretnéd, hogy lássanak

Egyetem... meló... dialízis, gyakornoki feladatok, hülyébbnél hülyébb emberek a kórházban, a diáktársak- és a hozzátartozók piszkosul sokat számláló köreiben... az amúgy élő apám kísértő szelleméről nem is beszélve, aki a napjaim legjelentősebb részében - értsd: kora hajnaltól aznap éjszakáig - mást se csinál, mint a nyakamban liheg a fagyos jelenlétével és szórja a maga negatív kis energiáit, nehogy véletlenül akárcsak egyetlen egy pillanatra letegyem a seggemet egy székre és szusszanjak néhányat. Hogy mikor pihenek? Mikor van lehetőségem szórakozni és az "egészséges" - haha - fiatalok életét élni, inni, bulizni és nem törődni azzal, hogy a huszonötödik kör után mi lesz másnap? Ugyan úgy hódítani a fülledt erotikától fűszeres  szőke, vörös cicákat, mint odahaza tettem? Szórakozni nem sok, pihenni csak nagy ritkán. Első körben amikor egyik helyről a másikra kocsikázok, hiszen az egyetem és a kórház között a dugóban - mert mikor kellene mennem ha nem a legnagyobb forgalomban? - elücsörgök én fél órán át, de van amikor másfelet is igénybe vesz a szöttyögés, én pedig nagy vidáman adhatok hálát a felkészültségemnek és annak a néhány anyósülés előtt hagyott üres flakonnak, amit elő tudok cibálni vészhelyzet esetén, hogy abban végezzem el ügyes bajos dolgomat... most mondd meg egy vesebajosnak, hogy legyen szíves tartogasson, és ne h*gyozza le a bokáját, mint egy pisis kisgyerek. Ezen túl viszont nincs egy szabad pillanatom se, sokszor még a levegővételben is kételkedek... a hét utolsó három napjában abban a mocskos motelben b*szom a rezet ahova az apám beszervezett, miközben a saját tűrőképességeim határait feszegetem azzal, hogy folyamatosan, szinte megállás nélkül csitítom magamban a kitörni készülő, dühödt bikát, mikor valamelyik személyzeti lányka lehetetlenül, fogalmazzunk úgy, hogy illetlenül keveset takaró kis ruhája alá nyúlkálnak az undorító, vén kéjencek. Persze, szó se róla, alapjáraton én magam is ezt csinálom, de mind ezt egy bárban vagy klubban olyan nőegyedek között, akik ugyan azért mentek oda, mint én. D*gni! De legalábbis összeszedni egy arra alkalmas személyt, hogy aztán néhány óra múlva ne emlékezzünk egymás nevére és arcára, csak menjünk tovább a magunk dolgát hajszolva elfogadva a tényét annak, hogy volt aki segítségével kiadhattuk magunkból a feszkót. A maradék négy napból kettőt az egyetemen töltök, másfelet pedig a kórházban, alapjáraton a gyakornoki feladatokra összpontosítva, de mind emellett egy füst alatt a saját kezeléseimet is letudom.  
Most mondja nekem valaki azt, hogy k*rvára semmit nem csinálok a világ túlsó végén és csak lógatom a szőrös valagamat, mert éppen nincs jobb dolgom! Alapjáraton ezért jöttem ide, na mondom hú megnézem azokat a dögös bögyös francia cicákat, elszórakoztatom magamat a hátralévő kis időmben. Erre mi van?! El kell fogadnom a tényét annak, hogy güriznem kell és tele van az ország egy halomra való sznob köcsöggel akik arra se veszik a fáradtságot, hogy egy szót is szóljanak angolul. Már azt csodálom, hogy ebben az ótvaros kórházban van olyan ember a személyzet tagjai között, akik képesek a szájukra venni a mordori nyelvet és megszólalnak rajta mert egy arra tévedő ork suhanc csak és kizárólag azon tud velük közös nevezőre jutni úgy... minden téren, még ha csak a kibek*rt mosdót keresem, akkor is. Pedig haljak meg, még franciában sincs nagy különbség a "toilet" és a "toilettes" között.
De csak, hogy a rövidtávú - mai napi - problémákra kelljen egyedül összpontosítani, mert nem kell ám a társadalmi problémákat alapul venni, elég megemlíteni és egyben megemlékezni a reggeli ébredésről, ami már tökéletesen elég volt ahhoz, hogy megkeserítse az életemet arra a bő tizenakárhány órára, amit ébren fogok tölteni. Erre húzott rá még egy lapáttal közvetlenül utána az apám üzenete és az, hogy a motelban bérelt szobám szomszédjában ismételtem oltári gruppent tartott néhány ufó és olyan mérhetetlen őrjöngő nyögdécselések és sikoltozások sorozatában kellett volna eltennem magam másnapra, amit még egy süket ember se lett volna képes kivitelezni. Erre rátesz, hogy több, mint három óra elteltével komolyan mondom, élethalál harcot kellett vívnom egy "vén" - jóember szerencsétlen alig tűnt negyvennek - faszival, hogy az utolsó parkolóhelyet kiharcoljam magamnak, amit ember találhatott még abban a hangyabolyban odakint. Természetesen nem számított, hogy ki volt ott hamarabb - kvázi egyszerre érkeztünk - se pedig a kor vagy a problémánk mértéke, mi öklünket rázva szórtuk egymásra a szitkainkat és egyéb, Harry Potter filmekből is hiányolt rontásokat csak, hogy tökéletes hitelességgel rühelljük egymást ismeretlenül is. Pasik meg a farok méregetés mi? És, hogy mi lett az eredmény? Egy harmadik személy, egy szőke p*csa begurult a kis porszívó autójával, hogy na akkor neki ott tökéletesen nagyon jó lesz, mi pedig b*sszuk meg magunkat és egymást is ahogy jól esik. Ergo mindenki jobbra el - sértetten és anyázások visszhangjában természetesen - és láss csodát, két utcával lejjebb találtam egy fizetős parkolót. Komolyan, Párizs minden polgára kórházba jár kedd reggel?! Haldokló emberiség... undorító.
Néhány óra, és egy halomra való vizsgálatot követően, hónom alatt a nagy pakk papírral, orvosi jelentésekkel, eredménnyel és egyéb szépséggel - hát kinek mi a szép? Van aki a magazinokat nézegeti naphosszat, én a röntgenképeimet vagy a vérképeimet, hol a probléma? - poroszkálok a kórház labirintusszerű falai között. Lassan harmadik hete járok ide rendszeresen, de a mai napig nem sikerült még megjegyeznem egyes útvonalakat. Hát ez a nap se különb a többinél és sikerül a sebészetnél kis híján átgázolnom korábbi emberünk - hőbörgő vén faszi - lábán, aki még mindig(!) itt ücsörög kezén egy k*rvanagy kötéssel. Nem mondom, hogy felettébb örülök a bágyadt, nyúzott képének, de tény ami tény, bárhonnan is osztok, szorzok még mindig itt ül azóta, hogy három órával korábban összefutottunk.
- Bérlete van, vagy nincs jobb dolga mint itt tölteni a napot?   - érkezik a költői kérdés az irányomból angolul, minek után korábban ezen a nyelven sikerült "megértenünk" egymást.


 Szószám: 943 ;; ruha  



A hozzászólást Kim Tae Oh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 18, 2018 8:36 pm-kor.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
27
● ● karakter arca :
>>Kim Jong In<<


✥ Szeretettel Tybalt Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: Raktár •• Vas. Feb. 18, 2018 8:09 pm

Theo & Tybalt

Azt mondták, hogy csak üljek le ide… azt mondták, hogy perceken belül jön egy orvos, aki vet rá egy pillantást, és a tőle telhető legnagyobb tudományával megszakérti, azt követően megférceli a kezemet, aztán pedig mehetek innen isten hírével. Azt mondták, hogy nem lesz ez több fél óránál, pikk-pakk végzünk vele, és egy szép nagy, szabályosan feltett bumszli kötéssel a kezemen, ami hűen mutatja, hogy mekkora szerencsétlen vagyok, távozhatok is melegebb éghajlatra, hogy ne tartsam fel a sebészeti szakosztály kacifántosan tekeredő sorát.
Csak éppenséggel azt nem mondták, hogy minden ígérgetésük csak amolyan parasztvakítás, aminek az ember gond nélkül bedől, hiszen a medikák olyan lágyan, negédes mosollyal az arcukon közlik ezt a páciensekkel, hogy eszük ágában sincs megkérdőjelezni a szavahihetőségüket. Mostanra viszont látom, hogy ez az ő szakterületükön is hasonló alapokon fekszik, mint a politikusok világában: először tanulj meg hazudni. Nos, kijelenthetem; az itt sürgölődő, éppen csak húszas éveiben lavírozó hölgyemény tökéletesen elsajátította ezt a fajta technikát, és az álarcként felvett bíztató mosoly és a személyeskedő hanglejtés, mellyel a mellettem ülő öregapóval közli, hogy „mindjárt sorra kerül, uram, már csak pár perc” még mindig bizalmat ébreszt a várakozó felebarátokban, akikből egyszeriben megkönnyebbült sóhaj szakad fel. Tán csak én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy módszeresen b*sznak át minket megközelítőleg ötödik órája?
Mert igen… az, amikor a frissiben vásárolt disznóhús kaszabolása közepette a kezemben szorongatott kés pályát tévesztve a tenyerem felét kívánta bejuttatni az ebéd alapanyagai közé, már ide s tova öt és fél órája történt. Fogtam a kis portékámat, bevágódtam a kocsiba egy, a kézfejem köré tekert konyharuhával bíbelődve, hogy az itassa fel a vért, ne pedig a nadrágom szára, melyet követően meg is érkeztem negyed óra múlva a kórházi parkolóba. Igen, betegfelvevés, a kórterem előtti várakozás, hitegetés, minden megvolt, de két órával később továbbra se mutatta senki jelét annak, hogy ott bizony, az ajtóval elkerített kis kórteremben komoly munka folyik, és minimum egy pórul járt bajtárs karját próbálják visszaapplikálni a helyére. Nem, semmi ki-be járás, életjel híján pedig mit tesz a ember? Hát már csak azért is elmegy meginni egy rohadt kávét, mert mit számít az már, ha idő közben elhangzik a neve? Két és fél óra várakozás után már úgy is biztosra vettem, hogy le fog rohadni a kezem, már akkor is, hogyha nyakon locsolják egy üveg fertőtlenítővel. Így egy vértől tocsogó, egykoron fehér, akkorra már vörössé lett konyharuhával a kezemen nem voltam rest kivágtázni az épületből, bevágódni a kocsimba, hogy elugorjak a már bevett szokás alapján a legközelebbi kávézóba, ahol furcsa pillantások kereszttüzében égve bizony kikértem azt a hosszú kávét két cukorral, hab nélkül. Már támadtak olyan gondolataim is, miszerint nem megyek vissza a kórházba, mert minek? Lényegében azzal is többet értem volna el, ha hazamegyek és ott ráaggatok egy ragtapaszt. De én visszamentem… bizisten visszamentem, ahol hirtelen támadt dühkitörésemben, mely magába foglalta a nap összes sérelmét és fájdalmát, kis híján kirángattam azt a bájgúnár, feleselő, „apuci pici fiát” a volán mögül, hogy kimossam szappannal azt a mocskos pofáját… Ez a baj a turistákkal. Azt gondolják, hogy itt bizony „ereszd el a hajamat” van, és felügyelet híján övék a világ. Főleg ezek a kölyökgólyák, akik létezni nem bírnak apuci… pardon, apuci pénze nélkül. Mert lerítt annak az öntelt majomnak a képéről, hogy ő bizony nem saját, kétkezi munka útján szerezte meg azt a fekete BMW-t, amivel olyan nagy lendülettel kívánt befordulni az utolsó szabad parkolóba. Amit aztán elhappoltak előlünk… persze, hogy ne tették volna, amikor már lassan tíz perc „ki a Jani?” játék leművelése során mások is kifejezték igényüket a szabad parkoló iránt?
Így történt meg az, hogy orrom alatt morogva mentem körbe-körbe a parkoló teljes területén, mint egy mérgezett egér, melynek az lett a vége, hogy Isten háta mögött két kilométerrel tudtam letenni a kocsit a közeli park melletti fizetős parkolóban. Mert ugyebár nem úgy van az, hogy az ember szükség esetén talál egy szabad helyet. Nem bizony! De legalább visszaértem. Igen, vissza, és az öregúr, akinek a távozásom előtt öt perccel pedzegették a bejutás lehetőségét, még mindig ott ült magába roskadva a kis székében, és malmozva nézte a falióra váltakozó mutatóját. Újabb három óra várakozás vette kezdetét…
De legalább még mindig itt vagyok. Megkezdődött ugyan a betegfogadás, de én azon szerencsétlen egyedek közé tartozok, akik „új sorszámot” kaptak, mert volt merszem összekötni a kellemetlent a hasznossal, és kellemessé formálva azt egy kávéval. Vétek volt, ahogy az is, hogy nem ordítottam le azt a szépen rendezett szőke loboncot az ápolónő fejéről, aki mindezt sztoikus nyugalommal közölte velem. Csak felröhögtem… kínomban természetesen, mert már kezdtem érezni, hogy a nyers disznó új létformákat összpontosít a kezemben, kifejezve, hogy innen már nincs visszaút: ez a vég.
Ingerülten tárom szét karomat, hallhatóan még dobbantok is egyet, mikor visszakapom az útból a lábamat és szemrevételezem a fordított bőr cipőmre került poros lábnyomot.
- Az egy dolog, hogy léteznek tahó emberek, melynek maga egy kiváló iskolapéldája, de legalább a többségük ismeri az „elnézést” apró kis gesztusát. Bár, gondolom magának derogál, nyilván fontosabb volt a pénzszórásra, mint az illemre nevelni –ezt mintegy magamnak dünnyögve jegyzem meg, míg legörnyedve porolom le a talpnyomot a lábamról. Mély, sértett levegőt véve dőlök végül neki a háttámlának, felpillantva a kölyökre. Gondosan eligazgatom az otthoni „jóvanazúgy” módszer alapján alkalmazott kötést, hogy kevésbé illegesse a jelenlévők számára a túlnyomóan véres oldalát, hiszen nyomokban még tartogat némi fehéret is.
- Jól gondolja, nincs is jobb annál, mint, hogy naphosszat élvezhetem a sebészeti osztály példátlan szolgáltatását és megvétózhatatlan emberségét. Bár… -előrángatom a telefonomat, melyen leellenőrzöm az időt, majd az információ tudatában visszacsúsztatom a mobilt a zsebembe. – ha megbocsájt, tudatában annak, hogy eddig öt órát sikerült itt várakoznom, és jósolok még magamnak legalább hármat, hiszen az itt látható emberek összese elém került, mert voltam olyan bátor, hogy elhagytam a helyemet, hadd jegyezzem meg, hogy ezt az időt szeretném magányomban, nem pedig a maga lenéző magatartásának örömében tölteni. Tehát… a viszont látásra –biccentek egyet, mielőtt az ajtón kikukkantó hölgyemény felé fordulnék, aki félszegen, de elrebeg egy újabb nevet, majd kitessékeli az éppen bent lévő delikvenst. Ki tudja, talán ha ilyen tempóban haladunk még esély is nyílik arra, hogy ebben az évtizedben elhagyhatom a kórház területét!

1010 szó △ ÖltözetZene



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
25
● ● karakter arca :
Tom Hiddleston


✥ Szeretettel Kim Tae Oh tollából
Témanyitás ✥ Re: Raktár •• Vas. Feb. 18, 2018 9:34 pm



Tybalt && Theo


Az idegenek leginkább úgy látnak, ahogy szeretnéd, hogy lássanak

Utálom az embereket. És nem, nem vagyok antiszociális, nem vagyok fajgyűlölő, nem utálom az élőlényeket... nem vagyok én központú és nem hiszem úgy, hogy én vagyok a legtökéletesebb valaki a Földön akinek joga van akárkinek beszólni vagy alárendelni őket saját magamnak. De b*ssza meg az ég, mi a p*csömet csináljak abban az esetben ha annyi köcsöggel és állhatatos barommal vagyok körülvéve, amit egyszerűen képtelen vagyok tolerálni? Kezdve a motelba csődített díszf*szokkal akik minden ágyat, minden nyomorult szobát egy rohadt nagy szaporodó központnak tartanak, és akik után szegény én, a két kicsi kezemmel kell, hogy menjek takarítani a löttyedt seggükből és f*rkukból kifolyó cuccot, az izzadtságukat és minden létező szennyüket, amit maguk után hagynak. Mert nem ám, hogy legalább rendet tartanak abban a nyomorúságos szobában, nem. Épp csak összesz*rva nincsenek a szőnyegek, vagy lebrunyálva a falak. Ezen túl már meg se lep, ha az agyonhasznált óvszereiket szanaszét hagyják, mert azt úgy illik ugyebár. Mondjuk ha az érem másik oldalát nézzük, legalább használnak gumit és odafigyelnek arra, hogy ne szórják el a fertőzött, mocskos kis magjaikat, hogy az ilyen söpredék népesítse be az amúgy is pusztulás küszöbén toporgó bolygónkat. És ugyan ide hozhatjuk tolerálandó emberek közé az apámat, aki annak ellenére küldött Franciába, hogy tudja mi kínom van, és koránt se az lenne ez esetben a feladatom, hogy mások szemetét ganézzam, bár mi tagadás, én magam is ráébredtem már az utóbbi időkben a kórházban eltöltött munka keretein belül, hogy ideje volna értelmet és tartalmat adnom az életemnek. Eddig - szerencsére - csak és kizárólag olyan haldokló emberek mellett asszisztáltam és figyeltem, akik már megtették a maguk dolgát az életben, viszont az idejük már lejárt és nincs más hátra nekik mint a búcsúzás, az elköszönés és a szeretteikkel való elfogadtatása annak, hogy nem lesznek többet, véget ér egy korszak, egy élet. És mindahány történetet végig kellett hallgatnom, mert ugyebár többek vannak akik szeretik egy-egy bizalomgerjesztőbb arcnak, egy ismeretlennek úgy elmesélni gátlástalanul a problémájukat vagy éppen a boldogságukat, akik még bőséggel fognak ilyen esetekkel találkozni. Vagyis nem jelent gondot még egyet meghallgatni azon rengetegből ami még előttük van, vagy ami már mögöttük porosodik az emlékeik között. Azt hiszem én is annak örülnék a legjobban a halálos ágyamon ha tudnám, hogy megtettem minden tőlem telhetőt és teljes értékű életet éltem. Boldog voltam, és mások boldogak voltak mellettem. Hogy hol tartok ennek útján? Azt hiszem háttal állok a cél felé nem, hogy még haladnék is....
Először amúgy nem is igen tudtam mit kezdeni az idős, amúgy olasz néni meséjével aminek több oka is volt, de a legjelentősebb, hogy nem értettem egy büdös szót sem. Bár egy ideig tanultam olaszt odahaza, mélyebben nem sikerült beleásnom magam, nem az én nyelvem ebben biztos voltam már az első órát követően is. De legalább az addig bent tébláboló nővérke elmondhatta, hogy mind addig nem mert senkinek se így megnyílni és mesélni, szóval érezzem magam megtisztelve. Hát köszönöm szépen, messzire nem szaladok vele, ha nem értettem semmit. Az is lehet, hogy elhordott minden szarnak, amiért ázsiai vagyok és mit képzelek, hogy ilyen fizimiskával a kórház területén merek tartózkodni. De hát no problem, ezt követően mindig volt mellettem egy-egy nővérke vagy ápoló, akik később tollba mondták nekem  a francia, vagy általam nem beszélt és értett nyelven haldokló emberek élettörténetét, szóval nem maradtam ki semmiből.
Utálatom ingerküszöbét pedig sikerül ma is átlépnie valakinek pont úgy, ahogy azt nekem nem sikerül kivitelezni, és összemurcizom az ő flancos bőrcipőjét, aminek felületét már-már morogva és pöfékelve veszi kezelésbe, nehogy szó érje a háza elejét, hogy mégis miféle koszos darabokban flangál. Én mondom, már meg se lep, hogy a kinti után megint az utamba sodorja őt a nyavalya, bár ha fordítunk úgy is mondhatjuk, hogy jelen állás szerint én pofátlankodok be az ő intim szférájába, amit kifejezett undorral neheztel is. Hát én kérem elnézését!
- Áhh, el is felejtettem, nyugaton vagyunk - köszörülöm meg a torkomat, s a korábbi apró kis biccentésemet mely ugyebár az ázsiaiak sajátja, erőteljesebb hangon fejezem ki sajnálatom jeleként - őszintén kérem elnézését, nem vettem észre az út közepén felejtett lábát, amiben bárki, talán az a közeledő kis mamóca is felbukott volna. Legközelebb jobban figyelek és kivitelezem az iskolában elsajátított távolugrási képességeimet - határozott elánnal bólogatok nagy, daliás szavalásom közben, hogy ezzel is erősítsem benne, valóban képes leszek megtenni, csak találkozzunk még egyszer hasonlóképen.
- Én a magam idejét számolva, kb hármat saccoltam, de ha korábban itt volt... - vetek egy pillantást a combján lévő sorszámra, amin az idő is meg van jelölve. Sajnálom, szakmai ártalom - a sebészet külön pokla a kórháznak. Az emberek képesek még a legkisebb karcolással is bejönni, mert ugyebár az is szakszerű ellátást igényel, meg nehogymá' őket ne sajnálja senki és különben is... És igen, természetesen megbocsájtom, mi mást tehetnék? Viszont megsúgom, jobban jár ha azzal nem ül itt túl sokáig... szabad? - és ha szabad ha nem szabad, hosszú ujjamat előrelendítve ragadom meg a tenyerére tekert konyharuha szélét, hogy felhajtsam a még mindig erőteljesen vérző sebről az anyagot.
- Lerövidítsük az elkövetkezendő, úgy... - nézek végig a hosszú folyosón és várótermen - körülbelül szintén öt óra várakozást és az elfertőződés lehetőségét? Kihúzom a sz*rból, aztán mondhat nekem viszont látást... mit szól?  


 Szószám: 854 ;; ruha  

avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
27
● ● karakter arca :
>>Kim Jong In<<


✥ Szeretettel Tybalt Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: Raktár •• Vas. Feb. 18, 2018 11:24 pm

Theo & Tybalt

Felettébb megnyugtató a tudat, hogy kerülhet az ember bármilyen helyzetbe, legyen kisebb sérülés, vagy esetleg az életveszély küszöbét súroló szerencsétlenség, mindenekelőtt számíthat arra, hogy a kórházban jó kezekben lesz… már amennyiben a sürgősségi is legalább olyan jól szuperál, mint ahogy teszi azt a sebészet intézménye is. Ki tudja, talán ha Félig-fejnélküli Nick szerepkörében kiteljesedve toppantam volna be eme remek ellátó helyiségbe, szintúgy leültettek volna, mondván, hogy várjam ki a hosszú, tömött sorokba rendeződött embertömeg letudja minden gondját-baját.
Jó, manapság szó érte a ház elejét a túlreagálás terén, de adódik az a roppant egyszerű kérdés: akik bent kávézgatnak, beszélgetnek –hisz természetes, hogy beszélgetnek, ide ki hallani, hogy nem üres rendelő-, vajon nem gondolnak arra, hogy mások idejét rabolják? Hiszen magamból kiindulva tudom azt, hogy az elmúlt öt órát, amit itt rostokolva voltam kénytelen elölteni, bizony sok más dologra tudtam volna fordítani. Például, mivel magam is dolgozó ember vagyok, bementem volna a munkahelyemre, hogy megelőlegezzem a pénzemet… mert ugyebár ahhoz, hogy minél hamarabb kézhez kapjam, nem árt, hogyha meg is jelenek, bizonyítva, hogy igényt tartok a számlámra érkező összegre. Az orvosok természetesen ki tudják védeni az ilyen szituációkat, hiszen materiális értelemben mindenki tisztában lehet azzal, hogy hús-vér emberek adják ki mindazt a nevetést, csörömpölést és beszélgetést, amit szüntelenül hallgatunk hosszú órák óta. És mégis megkapják a pénzt… én mit kapok, hogyha a kelleténél többször kerülöm el a kiadó épületét? Egy hosszas elbeszélgetést Josefine megtisztelő személyével, és azzal a bejáratott klisével, miszerint „ő nem mérges, csak csalódott”. Aztán mi a megveszekedett halálért olyan csalódott, hogyha így is több pénzt húznak le rólam, mint amennyihez az embernek még van bőr a képén?! Örüljön inkább annak, hogy az élhetetlen körülmények között még mindig ott esz engem a fene, és nem mondtam igent a sorjában érkező, jobbnál jobb kínálatokkal kecsegtető lehetőségeknek. Mert megtehettem volna. Mert azok legnevesebb cégek próbáltak meg magukhoz édesgetni, akik egykoron a jelenlegi kiadóm árnyékába se érhettek, mára viszont túl is nőtték azt. Sok mindent megtehettem volna, sok mindent megengedhettem volna magamnak, de mégis, a lelkiismeret szólott belőlem, amikor úgy döntöttem, hogy megvárom, hogy talpra álljanak, és ezt pénzbeli hozzájárulással is támogatom. Viszont a jogot megtartottam magamnak ahhoz -és ezt nyíltan ki is jelentettem-, hogy bármikor szedjem a sátorfámat, jóvátételt kérjek az elszenvedett károkért, és átpártoljak a riválishoz, aki ilyen helyzetbe juttatta őket.
Tehát egy szó, mint száz: dolgoznom kéne. És mégis itt vagyok, grátiszként már azon gondolkozva, hogy magamhoz veszek egy szikét –a szakszerű munkavégzés elkerülése végett nem is okozna problémát, hogy szegényebbé tegyem őket egy darabbal-, és felszabdalom az ereimet. Mert ugyebár olybá tűnik, hogy nincs elég baja az itt ülő embereknek, és ha már ilyen szépen összegyűltünk, hát valakinek meg kéne tolni szekerünket, hogy ne csak egy haszna legyen ittlétünknek: egymás elől elszívni az állott, vegyszerektől és gyógyszerektől büdös levegőt.
Bár momentán van egy személy, aki úgy vélem, leginkább kezeskedik abban, hogy még kevesebb komfortérzetem és magánszférám legyen ebben a zsúfolt leprában. Ideje korán kellett volna leverni neki egy-két atyai pofont… elnézve a külcsínt –jó, tudom, ne ítéld meg a könyvet a borító alapján, de azért… na…-, és némi információt nyerve a belbecsről biztosra vehetem, hogy szerény személyének nem volt túl sok köze az apai kéz dorgáló erejéhez, amely kellően helyrerázta volna az öntelt gondolatokat a fejében.
- Látja milyen szemét ez a nyugati világ? Elvárják, hogy elnézést kérjenek, hát mit meg nem engednek maguknak –drámai éllel toldom meg arrogáns iróniámat. – Maradjunk annyiban, hogy amit maga művel, az tipikus esete annak, hogy hogyan csináljunk a bolhából elefántot, valamint milyen módon kíséreljük meg a másikat rossz fényben feltűntetni. Úgy gondolom, hogyha a maga szavait vennénk alapul és valóban „felbukott volna” az én „út közepén felejtett lábamban”, ami nagyjából öt centivel lóghatott bele a járható útba, akkor most nem én lennék, aki elküldené a francba. De látható nyoma volt annak, hogy ön amolyan istenesen, ahogy a nagykönyvben is meg van írva, rálépett az én lábamra, ezzel engem sodorva kellemetlen helyzetbe –emelkedett hangsúllyal, de a helyviszonyokat figyelembe véve nem magas hangerőn magyarázom a bizonyítványomat, hogy mindenképpen az én oldalamra dőljön a mérleg. De miért is vesződök én azzal, hogy egy jött-ment turista kölyköt próbáljak meg meggyőzni arról, hogy az én szavam szent és sérthetetlen? Talán mert elkerültem annak a lehetőségét, hogy a jogos emberen vezessem le a megváratás feszültségét, így alanyt kell találnom a dühkitörésemnek.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy amíg a kölyök magyaráz nekem, mindezt a mellettem üldögélő öregúr olyan áhítattal kíséri végig, mint ahogy a második világháborúban a szövetséges hatalmak próbálták megfejteni a német Enigma kódolást.
- Persze, szolgálja csak ki magát –szívem szerint két tockos közepette hívnám fel a figyelmét arra, hogy esetleg megvárhatta volna a beleegyezésemet, végtére is ki tudja, hogy honnan szalasztották a kölyköt, de… kit érdekel már, ha orvos nem látja, legalább más bizonyosodjon meg arról, hogy az én gondom-bajom bizony nem ellátható egy ragtapasszal és egy „gyógyító puszival”, tehát töretlen lelkesedésem a sebészet iránt megalapozott.
Összevont szemöldökkel mérem végig a kölyköt, oda majd vissza, megtéve ezt többször is. Nem nyerte meg kellően a szimpátiámat ahhoz, hogy örömujjongásban törjek ki az ötlete nyomán, mi több, jelen állás szerint utat engedve a képzelőerőmnek nagyobb joggal feltételezem azt, hogy egy pszichopata veszett el a kölyökben, aki ily módon kíván bosszút állni, mintsem azt, hogy valóban birtokában van az összefoltozás szakzsargonjának.
- Alanyi jogon tartom fent magamnak a szkeptikusságot, de valljuk be, a jelen helyzetemnél rosszabb már nem lehet, noha jelen állás szerint egyáltalán nem bízok benned -mély sóhajjal túrok a hajamba, mielőtt talpra állnék. – Mondd, kölyök… az egészségügyben való jártasságod egyáltalán túlnő a zs-kategóriás kórházi sorozatokból nyert tudáson? –egyáltalán hány éves lehet a nyomorultja? És én az ő kezébe kívánom helyezni a kilátástalan sorsomat, nélkülözve bárminemű megfontolást, hosszabb folyamatot, melynek során bizalmat szavazhatnék neki. Többek között talán ennek hiányának is köszönhető a formalitások elhagyása, melynek során eszközölöm a tegeződést.

960 szó △ ÖltözetZene



avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
25
● ● karakter arca :
Tom Hiddleston


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Raktár ••

Tell me your secrets

Raktár
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Raktárépület

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-