Recepció és váróterem
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Today at 10:41 am
Yesterday at 10:04 pm
Yesterday at 8:54 pm
Yesterday at 8:37 pm
Yesterday at 8:37 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥




A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Okt. 17, 2017 9:10 pm-kor volt itt.
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Recepció és váróterem



Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Recepció és váróterem •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:04 pm

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Szomb. Aug. 26, 2017 10:35 am

To; Armand

Már harminc perce várakozott az emberekkel zsúfolt recepción. Két héttel ezelőtt kapta az időpontját, mert jó fiú lévén azért előre bejelentette érkezését, és vizsgálati szándékát, azonban hiába szorongatta aprócska cetlin a 123-as számot, a váróterem falára szerelt kivetítőn még mindig csak a 97-es villogott.
Nagyot sóhajtott, hiszen nem kifejezetten tetszett neki ez a várakozás. Nem volt túl türelmes típus, legalább is az ilyen helyzetekben, és most másra sem vágyott jobban, mint hogy túlessen ezen az egészen és végre búcsút mondhasson ennek az egész kórházas nyavalyának.
A balesete után elég sűrűn kellett orvoshoz járkálnia, és mivel sérülés érte a mellkasát hozzáértő  - talán a szakmájában a legjobb - emberre volt szükség, aki előszeretettel becitálta több kontrollra is. A mostani volt az utolsó.
Nagyot sóhajtott, hiszen hónapok hosszú sora  telt már el mióta bekövetkezett jelenlegi testével az a bizonyos sí baleset. Hazudhatna, és mondhatná, hogy van némi fogalma arról, pontosan mi is történt azon a szörnyű napon, ám be kellett vallania, hogy nem igazán érdekelte a dolog, és még azután sem nagyon figyelt az orvosokra, mikor idejének a felét kontroll vizsgálatokon töltötte. Ez nem az ő teste volt, ez csak egy maszk, melyet megnyert magának, és melyért oly nagyon nem aggódott. Nem akart aggódni! Mert azt, ami fontos volt, azt már elvesztette, és hiába ragadt a lelke egy ilyen "ékes mázban" mégsem tudta még ennyi idő után sem a sajátjának érezni. Túl furcsa volt, hogy jobban ment néhány dolog, hogy automatikusan ráérzett például a gördeszkára. Néha viszont kontrollálatlanul nehézkesnek érezte a tagjait, és nem volt képes arra, hogy szerencsétlenkedés nélkül megcsináljon ezt vagy azt.
Most pedig itt ülve a váróteremben, Dr. Assante-re várva kezdett nagyon kiborulni a mellette folyamatosan zajló emberi nemtörődömségtől. Üvöltő gyerekek fárasztották a dobhártyáját, idegenek pedig a sírást túlüvöltve próbáltak egymás feje felet kommunikálni.
A terem lassan kezdett szűkössé válni, és Tristam úgy érezte az aprócska szék szép lassan beszippantja, hacsak nem menekül el innét nagyon gyorsan.


avatar
Egyetemista
Tell me your secrets

34
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Szomb. Aug. 26, 2017 8:56 pm

Tristam – Armand

Az iroda felé tartok az egyik műtéti megbeszélés után, lapozgatva a mappát. Aztán, elsétálok valaki mellett, aki ismerős. Megállok és hátrafelé lépek vissza, az ismerős arc felé, majd becsukom a mappát, amikor rájövök, hogy ki is az. Egy fokkal még mindig jobb a perifériás látásom, mint az átlag férfiaké. Ez milyen jól jön vezetés közben!
- Te mit keresel itt, Tristam? – az órámra nézek, majd vissza rá. – Úgy volt, hogy tíz perc múlva találkozunk az irodámban. Ha jól emlékszem – ha máshova várakozik, akkor tudok lépni az ügyben, aztán mégis hátrébb lépek.
- Gyere velem, mire sorra kerülnél, addigra mi készen is vagyunk.
Az irodám felé irányítom, s előre engedem, majd a kanapéhoz ülök le, mert előbb beszélgetni akarok vele. Közben előveszem a mappáját, ami már az asztalra készítve várakozik.
- Nem akarok jönni a szokásos kérdésekkel, hogy hogyan vagy, hogyan érzed magad és a többi. Amire kíváncsi vagyok, hogy érzékeltél-e változást magadban? Bírod a terhelést? Fizikait és lelkit egyaránt? – hiszen elvégre aki aktív volt előtte, most eléggé vissza kell fognia magát.
- Vizet, kérsz? Teát tudok még ajánlani. Most már lehet koffeineset fogyasztanod, ha azt kérsz.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets

19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Pént. Szept. 01, 2017 10:42 am

To; Armand

Meg sem lepődik azon, hogy mennyire elhalkul minden körülötte, mikor Mr. Assante megjelenik. Mindig is felfigyeltek rá az emberek, és többször is ésrzevette, mikor épp az irodája felé tartottak, hogy a nővérek, vagy épp a betegek összesúgtak a hátuk mögött. Nem, egyáltalán nem volt irigy erre a dologra, hiszen ő nem is kifejezetten vágyott arra a bizonyos figyelemre, azonban biztos hogy jobban jött volna a ki a helyzet, ha kellően jóképűnek születik, és le tudja venni a recepción ülő marhán idegesítő és flegma nőt a lábáról, és képes megértetni vele, hogy lényegében neki nem sorszámot kell húznia, hanem magánbeszélgetésre kell mennie utolsó vizit címszóval az orvosához.
Mikor a férfi megállt felette, Tristam csak ráemelte a tekintetét, majd meglegyintette a céduláját.
- Én próbálkoztam, én mondtam a csajnak, de egyszerűen elzavart sorszámért. Negyed óra könyörgés után, hogy nem jutottam semmire inkább leültem itt és reménykedtem abban, hogy pont itt fog elsétálni és észrevesz, mert általában nem szoktam sorszámmal menni a vizitünkre.  - felelem kissé felháborodva, ugyanis  eddig még egyszer sem kellett ennyit feleslegesen várakoznom és nem is ért még ilyen jellegű attrocitás. Közben elindulunk Mr. Assante irodája felé, én pedig csak egy szemvillanással nézek a recepción ülő lány szemeibe, majd egy jól irányzott mozdulattal hajítom a kezemben szorongatott cetlit a pont mellette elhelyezkedő kukába. Arca vörösre vált, kékre festett körmeivel pedig idegesen kezd kopogni az asztalon. Kellemetlen.
- Nos, mondhatni jól vagyok. Persze, minden megy simán... - mondom, majd mikor felhozza a vizet és a teát, na meg a kávét kissé zavartan megvakarom a fejem...
- Kávét nem lenne szabad innom? - kérdezem, majd fészkelődni kezdek a székben, mely rögtön nem olyan kényelmes mint pár pillanattal ezelőtt még volt.
- Igazából pár napja volt egy apró balesetem, belém jött biciklivel egy lány, és lett egy pukli a fejemen hátul, de ezt leszámítva minden a legnagyobb rendben. Szeretnék már túl lenni ezen az egészen...


avatar
Egyetemista
Tell me your secrets

34
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Pént. Szept. 01, 2017 9:20 pm

A cédulára tapadó tekintetemmel egy időben rándul fel az egyik szemöldököm, érdeklődően. Biztosan új még a recepciós, majd kiismeri magát, de majd beszélek vele négyszemközt, eszem ágában sincs mások előtt megszégyeníteni.
- Adtunk egyet az esőerdőknek – sóhajtok egyet, nem akarva tovább húzni a fiú fejét, mert az idegeskedés és a düh még nem kéne a szívének.
Figyelem a válaszát, mert ezek nem csak szimpla, érdeklődő kérdések. Ha bármiféle gond felmerül, azt orvosolni kell.
- Rendben, az jó hír.
Már megnyomnám a telefont, hogy kérjek teát vagy kávét, amikor a zavarban lévő kérdés elér.
- A kávéval óvatosan, de már szabad. Nem erős, török kávéra gondoltam és nem két decire – az itteni kávék löttyök az olasz vagy török kávékhoz képest.
Felrántom a jobb szemöldököm, ahogy az apró balesetről beszél, de hagyom, hogy végigmondja, amit akar. Legalább elmondta.
- A felépülésen szeretnél túl lenni, vagy a mostani vizsgálaton? – kisebb csend után kérdezek tovább. – Vagy valami máson?
Aztán mégis megnyomom a telefonkonzolt, időt hagyva neki a kérdések mélységén, s kérek két gyümölcsteát, jéggel.
- A fejedet nézesd meg, kapsz beutalót. Ha legközelebb ilyen történik veled, kérlek, jelentkezz. Még úgy egy évig jobb, ha ezekre is odafigyelünk. Sportolni is elkezdhetsz, de azt is csak módjával. Van egy jó rehabilitációs edző, aki segít az aktívabb életmód felé fordulni. Kímélni kell a szívedet, de egyben erősíteni is.
Nem kell ahhoz a mappát kinyitnom, hogy tudjam, mi áll benne, azokat már áttanulmányoztam.

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets

19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


Szeretettel Tristam McFly tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Hétf. Szept. 04, 2017 4:11 pm

To; Armand

Érthetetlen tekintettel bámul az orvosra, és annak felszólalására. Nem igazán érti, hiszen nem ő akart húzni sorszámot, és nem ő tehet az esőerdők rohamos pusztulásáról sem, így tehát akármennyire is felé címezték ezt a beszólást, elhatározta, hogy nem veszi magára, mert ő nem tehetett erről az egészről. Persze azt nem tudja megállni, hogy ne nézzen szúrós tekintettel a recepcióban ücsörgő lányra, mikor elhalad annak asztala előtt. Nem egy bosszúálló természet, az azonban bizonyos, hogy most úgy érzi, a hölgyemény igazán megérdemli azt, hogy így viselkedjen. Hiszen mikor megérkezett még csak végig sem hallgatta, vagy ha megtette, akkor sem méltatta figyelemre. Pedig már egy éve ide jár, sok ápolót ismer, sokan gondozták mikor magatehetetlenül feküdt az egyik szobában. És ha csak annyi hajlandóság lett volna benne, hogy felfogja Tristam mondandóját, most nem kellene tartania a következményektől. És bár a fiú biztos abban, hogy fejmosást fog kapni a leányzó, ennél többet nem is kívánna neki. Már rég leszokott arról, hogy másoknak rosszat akarjon, hiszen hisz a karmában, és abban, hogy egyszer mindent visszakapunk. Talán épp emiatt kapta ezt az idétlen testet is, melyet még mindig nem szokott meg teljesen. Túl sokszor kívánt rosszat, vagy túl sokszor nem viselkedett megfelelően, hogy ez a büntetése.
- Kotyogós kávéfőzőm van, az kábé olyan mint a török kávé, és igaz nem iszom két decit belőle, de azért egy negyed bögrével betolok reggelente, felöntve vagy két deci tejjel... - mondja lehajtott fejjel, mert így igazából egészen szarul hangzott a kávéivási macerája. Mármint ha nem ihatott volna kávét, ő ezt nem tudta, és nem is nagyon tartotta be.
- Őszintén szólva nem emlékszem, hogy a kávé tiltólistás lett volna... - vakarta meg kusza tincseit, majd vöröslő fejjel nézett a dokira.
- Nem igazán volt olyan nap, hogy ne ittam volna meg reggel egy ilyet. - húzta el a száját, majd hajtotta le a fejét szégyenkezve, hiszen távol állt tőle minden szabály megszegése. A gyógyszereire is kifejezetten odafigyelt, mint ahogy a diétákra, és a helyes táplálkozásra is. Nem tudta kiírtani magából, még így másik testbe kerülve se a precizitást és odafigyelést, amit más talán kényszeresnek érezhetett is volna akár, ő azonban egyszerűen csak pedáns volt az ilyen fontos feladatokban.
- Természetesen jó lenne már nem vizitekre járni. Eltelt majdnem egy év, és még így is sokat járok a kórházba. Az Ön társaságával nincs problémám, természetesen, csak a vizsgálatok kicsit sokak a számomra. Mi máson lehetnék még túl? - kérdez vissza zavartan, hiszen nem igazán érti, mire is szeretne célozni Mr. Assante.
- És esetleg megkaphatnám annak az edzőnek az elérhetőségét? - kérdezi lelkesen, hiszen régen mindig sportolni járt most azonban ez teljesen kiesett az életéből. Izmai visszaestek, és tényleg hiányolta az ezzel kapcsolatos jóleső fáradtságot.
- Az mit jelent hogy módjával?


avatar
Egyetemista
Tell me your secrets

34
● ● Posztok száma :
Jacob Morton
● ● karakter arca :


Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Kedd Szept. 05, 2017 6:45 pm

Értetlenül nézek vissza rá, majd a kuka felé bökök.
- A papír – aztán legyintek, elmosolyodva – Vicc vooolt - nem hibás a papírért, az új kolleganővel meg majd beszélek négyszemközt.
Felnézek a telefonról rá, mikor kijelenti a kávézást.
- Mekkora a bögre?
Hagyom egy ideig főni a levében, a kezem is az orvosi köpeny zsebébe dugom, úgy nézek rá az asztal mögül. Aztán kilépek onnan, beletúrok a hajamba, abból is vágatni kéne már, néha szemen szúr szó szerint. Komolyan ülök le a kanapéra, vele szemben, előre dőlve könyökölök a térdemre, összekulcsolt kezekkel nézek rá.
- Nos, – veszek egy nagy levegőt. – nem a legbölcsebb dolog nem figyelni, mikor az orvos elsorolja, hogy mire figyelj. S mivel kihagytad ezt a figyelmeztetést, baromira nem derült volna ki, hogy baromi erős a szíved – az utolsó mondat második felét már mosollyal, sőt, némi kuncogással mondom, majd rácsapok barátian a térdére. Kellett, hogy kicsit ráijesszek a szavaimmal, de ennél nem tovább.
- Mázlid van, hogy a ketyegőd erős. Csökkentsd azért felére az adagot és máshogy fogjuk erősíteni a szívedet, oké?
Nagyot sóhajtok a válaszára.
- Nekem is volt egy balesetem, amitől kómába estem. Hozzá elég szépen összetörtem magam. Egy év volt, mire úgy éreztem, hogy valamennyire rendben van a helyzet, de több, mint két év kellett, mire úgy éreztem, közelítem a régi formám – fogalmam sincs, mi volt a régi formája Armandnak. De ettől függetlenül szükségem volt két évre, hogy nagyjából már egészében uralni tudtam a testem. Basszus, nem gondoltam volna, hogy mindentől képes nekik felállni... vagy, csak az én testem reagál így? Ez a test? Gáz lenne, ha igen...
- Jó válasz, hogy élvezed a társaságom – tartom fel a mutatóujjam. – Feltéve, ha igaz is. Nem tudom, ezt neked jobban kéne tudni, mi máson szeretnél még túl lenni. Úgy feszengtél itt előbb, mint aki becsinált. Már bocs – nézek rá bocsánatkérőn.
- Különben miért mondtam volna – tárom szét a kezem, majd az egyik lapot a tömbből letépem és felírom a szakember nevét, telefonszámát és átadom Tristamnak.
- Engem is ő tett helyre – úgy minden téren, aztán a mélypontom után szintén, még egyszer. Közölte, ha még egyszer oda merem tolni hozzá a képem, akkor széttép. Ez nála a szeretet nyelvén annyit jelentett, hogy nem szeretne megint ilyen szétzuhant állapotban és testben látni, csakis épen és jókedvűen.
- Ehhez ő jobban ért – mutatok a papírlapra, majd elteszem a tollam.
- A vizsgálatokat bírd még ki egy ideig, hasznodra válnak, még ha nem is lesz már olyan sok és annyi, mint eddig. Vagy... volt, amelyik számodra kényelmetlen érzést okozott? – komolyan érdekel, mert ha valahol sérelem érte, vagy érzékenyen reagált magában, jobb utánanézni.
- És voltaképpen ezért is hívtalak ide. Letelt ez az időszak, ideje új fejezetet indítani az életedben. A rehabilitációs szakival majd összeállítjuk a tervezetet, de addig is örömhír, annyi vizsgálat nem lesz, viszont helyette annál több mozgás és rehabilitáció. Újfajta rehab – korrigálom magam, hiszen már korábban is járhatott rehabra, ez ezúttal egy másfajta lesz.
- Mivel viszont azt mondtad, hogy kávézol és így normális a vérnyomásod, ezért két plusz, egyszeri vizsgálatod lesz. Egy terheléses és egy, amely megmutatja, van-e olyan része a szívednek, amely esetleg nem dolgozik megfelelően.
Felírom, milyen beutalókat adjon ki az asszisztens.
- Van hobbid? – kérdezem közben. – Nekem megmaradt a biciklizés, pedig az juttatott kómába. Nem tudok leszokni róla. Káros szenvedély. Nekem legalábbis - újfent elmosolyodom.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets

19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Csüt. Szept. 07, 2017 10:04 pm



karakterleadás miatt játék lezárva
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Léonie Deschamps tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Hétf. Okt. 09, 2017 8:54 pm


Raph &&  Léonie
[előzmény]

A világom mintha megszűnt volna létezni a telefonhívást követően, az újonnan felvett eladólány hiába szólítgatott, nem hallottam meg a kérdő szavait. Kellett néhány másodperc, mire a kótyagossá váló gondolataim között rá tudtam bukkanni egy használhatóra. A lányt szinte kidobtam az üzletből, bezártam és egyből indultam a kórház felé. A tanár, akivel beszéltem, nem tudott sok használhatót mondani azon kívül, hogy leesett a lépcsőről, mentővel vitték kórházba és oda menjek, ott tudnak majd biztosabbat mondani. Mennék én, ha nem totojáznának előttem, hát a dudára tenyerelve próbálom őket gyorsabb mozgásra bírni. Akkor és ott előzök, ahol tudok és bele sem merek gondolni, hány rizikós helyzetet úszok meg csak azért, mert a közlekedés többi résztvevője sokkal higgadtabban és megfontoltabban ül a volán mögött, mint én. Nem érdekel sem ez, sem a feltehetően begyűjtött bírságok, mert jelen pillanatban csak az a fontos, hogy minél hamarabb odaérjek.
Rohanva teszem meg az utat a parkolótól a recepcióig, ahol pánikolva vagyok csak képes felvázolni a helyzetet, a kislányom nevét ismételve újra és újra, mire végre megkapom a további irányt. Mintha a saját életemért futnék, úgy szedem a lépcsőket - fog a fene liftre várni! -, hogy a megfelelő emeleten egy olyan nővérbe ütközzek, aki azt mondja, várnom kell, még a műtőben van.
Idegesen járkálok fel és alá, olyan szinten remeg a kezem, hogy a telefonomat nem volnék képes kézbe venni. A telefonban már megkérdeztem a tanártól, hogy a férjemet is értesítették-e, így szerencsére nem is kell azzal bajlódnom, hogy feloldjam a képernyőzárat, helyette marad a járkálás és a türelmetlen várakozás. Hevesen dobog a szívem, mintha menten ki akarna ugrani a helyéről és Rafi befutása sem hoz megnyugvást, mint régen tette volna. Jó lenne elveszni az ölelésében, hagyni, hogy biztonságot ígérő karjait körém fonja, hogy azt mondja, minden rendben lesz majd, de ebben a hülye helyzetben, amit magunknak okoztunk, már csak az egymás mellett toporgás maradt.
- Még a műtőben van - válaszoltam, ha bármit is kérdezett. Nem tudok többet nála, még nem jött orvos, a nővér is csak arról biztosított, amint vége a műtétnek, felkeresnek majd. Fogalmam sincsen, mennyi idő telik el, mire felbukkan egy orvos, ám szavai pillanatnyi megnyugvást hoznak csupán, az a „de” mindent elsöpör.
- Kómában? - kérdezek vissza, remegő kézzel túrok a hajamba, egyszerűen nem akarom elhinni azt, amit az előbb a saját fülemmel hallottam. Kritikus 24 óra? És mi lesz, ha..? Érzem, ahogyan megroggyannak a lábaim és ha nincs a közelben fal, szék, vagy bármi kapaszkodó, esetleg Rafi nem nyúl értem, akkor itt helyben, a kórház várótermének kellős közepén csuklom össze. - Nem, ez nem lehet… - ennyit vagyok csak képes ismételgetni, mintha valami katatón állapotba kerültem volna és kell néhány hosszúra nyúlt másodperc, mire képes vagyok észhez térni kicsit. Felpattanok a székből - mert feltehetőleg leültettek -, de nem olyan egyszerű, hirtelen szédülök meg, hogy újfent visszahuppanjak az ülőalkalmatosságba.
- Hol van? Láthatjuk? - fordulok a doktor felé, csak ennyit mondjon, hadd lássuk, egyszerűen muszáj vagyok megnézni őt. Tudom, hogy biztosan rossz állapotban van, de akkor is szükségem van rá. Hogy ott üljek az ágya mellett, hogy megszoríthassam a kezét.

Half Light ■ ■ This is us? ■ ■ credit
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

41
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Mandy Moore
● ● karakter arca :


Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Hétf. Okt. 09, 2017 10:47 pm


Léa &&  Raph

Amikor ma megcsörrent a telefonom a munkában, még semmi rosszra nem gondoltam. Épp a legújabb feljegyzéseimet hasonlítottam össze az előző havival, a három kis hiúzkölyök kapcsán, akik még július elején születtek az állatkertben, és azóta is egyre növekvő népszerűségnek örvendtek a látogatók között. Ahogy meghallom az ismerős hangot a vonal végén, hirtelen nem ugrik be, hogy ki is az, ám amikor bemutatkozik, már felüti a fejét az a bizonyos rossz előérzet... hát még amikor folytatja!
Csapot papot félbehagyva pattanok fel az asztalom mögül, felmarkolva a kocsikulcsot az asztalom széléről, hogy miután bezártam az irodát magam mögött, már neki is iramodjak a parkoló felé... A kulcsomat az első szembe jövő kollégám kezébe nyomom, azzal az üzenettel, hogy adja oda Samnek, hogy be tudjon menni a cuccaiért, és mondja meg neki, hogy közbe jött valami, le kellett lépnem... Többet úgy sem tudnék mondani neki, nekem sem tudtak néhány mondatnál, majd este...
Talán negyedik próbálkozásra, ha sikerül a kocsikulcsot jó helyre dugnom ilyen remegő kézzel, de akármennyire is próbálok higgadt maradni, egyszerűen képtelen vagyok. Súlyos baleset? Az iskolában? Semmi mást nem tudnak mondani róla? Mégis, mi történhetett? Elesett? Vagy összeesett? Tesiórán sérült meg? Nagyobb diákokkal verekedett össze? Akárhogy is kattogok rajta, valahogy egyik sem tűnik olyan vészesnek, mint amiről a telefon túlvégén hallott hang árulkodik...
Bőszen szentségelve szitkozódok az autóban ülve, amiért nem haladunk gyorsabban, és minden piros lámpát kifogok. Miért ilyen sok idő bejutni a külvárosból a belvárosba? Ha rögtön az állatkert mellett lenne a kórház, most az sem lenne elég gyors számomra, így miután végtelennek tűnő percekkel később végre sikerül leparkolnom, szinte sprintet futok a recepcióig, onnan pedig az adott emeletig, ahová irányítanak a nővérek.
Nos... ha Rosie osztályfőnökének a hangja nem sejtette volna eléggé, milyen nagy is a baj, akkor elég volt egy pillantást vetnem a feleségem arcára ahhoz, hogy végképp egyértelművé váljon számomra, szó sincs véletlenről, tévedésről, vagy rossz viccről, ez bizony a kőkemény valóság.
- Hogy van? – kérdezem félve, miután odaérek mellé, a tekintetemmel szinte már keresve, ám hiába, akárcsak a születésekor, most sem marad más, mint az idegőrlő, tehetetlen várakozás – akárcsak szűk tizenegy évvel ezelőtt, amikor megszületett. Sőt... talán még rosszabb is, annak fényében, hogy ott milyen bíztatóak voltak az orvosok, szó sem volt életveszélyről, míg most?
Érzem, hogy a rosszullét kerülget, mialatt az orvos szavait hallgatom, hisz ennyi, és ilyen sérülés egy felnőttet is igencsak megviselne, hát még egy ilyen fiatal gyereket? Nem tetszik a hallgatása, a pillanatnyi szünetek, amiket csak azért iktat be, mert valószínűleg mindez csak a jobb hír volt, a rosszabb még ezután következik. És hamar be is igazolódik a félelmem, amikor az agysérülés kerül szóba, a kóma, a komplikációk... s ami ezután következik, szinte már meg sem hallom, csak elszorult torokkal bólogatok, mint aki csak testben van itt, lélekben teljesen máshol jár, azt sem tudom, hogy Léát hogyan sikerül elkapnom, amikor megroggyant a térde... csak azt, hogy néhány perccel később már én is a padon ülök mellette, arcomat a tenyerembe temetve, mert szükségem van egy kis időre, hogy ezt az egészet megemésszem. Lehetséges ez egyáltalán? Amikor az emberrel épp azt közli az orvos, hogy az egy szem gyermeke élet és halál között lebeg? És még ha túl is éli, lehet, hogy akkor sem fog soha teljesen felépülni a sérüléseiből?
- Igen, de most csak egy pár percre. Egyelőre az a legfontosabb, hogy pihenjen. – felel az orvos, majd amikor int, hogy kövessük, némileg félve követem... Másra sem vágyom jobban jelen pillanatban, mint hogy láthassam a lányunkat, mégis, tisztában vagyok azzal, hogy a látvány valószínűleg még megrázótt lesz, mint mindezt hallani. Aggódó pillantással keresem Léa tekintetét, mintegy némán érdeklődve affelől, hogy ő hogy bírja? Sejtem, ő is hasonlóan rosszul, mint én.
Az orvos vezetésével megállunk az egyik szoba ajtaja előtt, amikor pedig kinyitja az ajtót, és meglátom a lányomat, mindenféle gépekre kötve, mint ha csak azok tartanák életben, egy pillanatra a lábam is a földbe gyökerezik, mire erőt tudok venni magamon, és közelebb sétálnék hozzá.
- A tanára nem mondott a telefonban semmit, de... mi történt vele? Az kizárt, hogy szimplán elesett... Kiszökött és elütötte egy autó? Vagy... – tényleg, elképzelésem sincs, és szinte annyira fogva tart a látvány, hogy annyira vagyok képes csak elszakadni, amíg az orvosnak címzem a szavaimat.

Moonlight kissed ■ ■ This is us? ■ ■ credit


A hozzászólást Raphaël Deschamps összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 13, 2017 11:25 pm-kor.
avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets

293
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


Szeretettel Léonie Deschamps tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Hétf. Okt. 09, 2017 11:17 pm


Raph &&  Léonie
Kísértetiesen ismerős a helyzet és akkor, majd’ tizenegy évvel ezelőtt úgy léptem ki a kórház ajtaján, hogy soha többé ilyet és tessék, megint itt vagyunk. Sőt, talán most még rosszabb a helyzet, mert míg akkor az orvos is reménytelien állt az egészhez, addig most nem kapunk mást, csak bizonytalan, keserű szavakat, „de” végezetű, félbehagyott kijelentéseket. Félek, iszonyatosan félek, mert fogalmam sincsen, mi lesz ennek a vége, hogy a kislányunk magához tér-e még egyáltalán és ha igen, nem lesz-e komolyabb sérülése. Annyi éven át óvtuk és aggódtunk érte, erre elég egyetlen rossz pillanat, egyetlen buta döntés és máris nyakunkba zúdul a katasztrófa.
Fel sem fogom talán, hogy mi történik igazán, lélekben én is valahol egészen máshol járok, a kislányom ágya környékén, így fel sem tűnik igazán, hogy Rafi elkap, hogy nem rogyok a földre és hamarosan már a padon ücsörgünk egymás mellett, szinte már-már kérlelőn nézve a doktorra, mondjon valami biztatót is.
- Egy pár percre? És akkor mégis mit csináljunk? Álljunk tétlenül az ajtaja előtt és várjunk, vajon magához tér-e egyáltalán?! - fakadok ki, dühös szavaimat egyenesen az orvosnak címezve. Aztán hirtelen rázom meg a fejem és kapom a szám elé a kezemet. - Te jó ég, elnézést, tudom, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, én csak.. - befejeznem sem kell a mondatot, nem is lennék rá képes, bizonyára a doktor is tudja, hogy ez egyáltalán nem egy egyszerű helyzet. Inkább menjünk, legyen legalább az a pár perc, lassan tápászkodom fel a székből, nehogy megint elfogjon a szédülés. Félve, bizonytalan léptekkel követem a doktort, mert előre rettegek, mi fogad majd minket odabent. Képtelen vagyok Rafira nézni, látom, hogy a tekintetem keresi, de csak meredten bámulok magam elé. Nem akarom látni az ő félelmét is, nem akarom, hogy lássa a megtörtségemet, a tekintetemben ülő rettegést, hiába árulkodik minden mozdulatom az érzéseimről.
- Nem… - megremeg a hangom, újfent a szám elé kapom a kezemet, amint belépve a szobába megpillantom a kislányunkat, gépekhez kötve. Szinte teljesen eltűnik abban a hatalmas ágyban… Könnyfátyolossá válik a tekintetem, ahogyan közelebb lépek, hozzáérni sem merek, mintha csak attól félnék, ha megérintem, tovább törik, kárt okozok benne. Mégis, óvatosan csúsztatom tenyeremet a kézfejére, érzem a szemembe gyűlő könnyeket, másik kezemmel törlöm ki őket, mielőtt még útjukra indulnának.
- A mentősök elmondása szerint valahogyan átesett a lépcső korlátján és elég nagyon zuhant, csúnyán érve földet - kapjuk meg a cseppet sem megnyugtató választ. Idegesen kapom el a tekintetem a doktorról, Rosie arcára pillantva; mi történt veled, kincsem?
- Semmi biztatót nem tud mondani nekünk? - kérlelőn pillantok a férfire, de csak a sablonos, minden tőlünk telhetőt megteszünk kaliberű válaszra futja tőle, ami még inkább fokozza a pánikomat és aggodalmamat. - Tudnak neki olyan szobát biztosítani akkor, ahol egyedül lehet? Ahol mi is bent maradhatunk vele? - én próbálok pozitívan állni hozzá, hogy sikeresen átvészeljük azt a kritikus huszonnégy órát és onnantól minden rendbe jön majd.

Half Light ■ ■ This is us? ■ ■ credit
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

41
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Mandy Moore
● ● karakter arca :


Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Csüt. Okt. 12, 2017 9:08 pm


Léa &&  Raph

- Sajnálom, asszonyom, de meg kell értenie, hogy milyen fontos a gyógyulása szempontjából a következő 24 óra. Ígérem, megteszünk minden tőlünk telhetőt, és ha stabilizálódott az állapota, utána már Önök is mellette maradhatnak. – magyaráz az orvos türelmesen, akármennyire is nem egyszerű a helyzet. Sohasem az, ha egy gyerek az, akinek az életéért küzdenek. Az még a kórházi személyzetet is sokkal inkább megviseli, pláne, akik nem feltétlenül találkoznak napi szinten ilyen fiatal páciensekkel.
Az orvos csak legyint Léa szavaira, mint ha mi sem történt volna, majd int, hogy kövessük. Szeretnék is menni, és nem is, látni akarom a lányomat, ugyanakkor félek a látványtól, ami fogadni fog, ha belépünk a szobájába. És mit ne mondjak, az sem sokat segít, hogy Léa ilyen eltökélten kerüli a tekintetemet, és úgy olyan elszántsággal menetel mellettem, mint valami háborúba induló katona. Holott kettőnk közül nekem volt kötelező bevonulás, nem neki...
Beigazolódott a félelmem, amikor attól tartottam, hogy szíven fog ütni a látvány, így is tett. Szinte moccanni is képtelen vagyok, ahogy földbe gyökerezett lábbal megállok az ajtótól néhány lépésre, nézve, hogy a feleségem hogyan sétál oda Rosie mellé – én inkább csak innen, távolról figyelem őket, megpróbálva az orvosból kihúzni valamit a lányunk állapotáról.
- Átesett a lépcső korlátján? De azt meg hogy? – bukik ki belőlem döbbenten, hisz pont az lenne a lényege, hogy ne essenek át rajta olyan könnyen... nyilván sejtem, hogy valami iskolai csíny állhatott a történtek mögött, ettől függetlenül azonban ugyanolyan fájdalmas a tudat. Sőt... csak még bosszantóbb, hogy így történt, pillanatnyi figyelmetlenségnek, felelőtlenségnek az okán.
- Azt sajnos nem tudták megmondani. Talán az iskolatársai, akik látták, többet tudnak. – szólalt meg az orvos, majd amikor meghallom Léa szavait, én magam is kíváncsian fordítom felé a tekintetemet, hiába... többet sajnos nem tudunk meg, mint eddig.
- Természetesen, Mrs. Deschamps. Amint túl lesz a kritikus 24 órán és sikerül stabilizálni az állapotát. Addig nem ígérhetek ilyesmit. – kapjuk válasz gyanánt, ám látom, hogy közben már a falon függő órát figyeli a fehér köpenyes...
- Nekem most... muszáj levegőznöm egyet. – harapom el a mondat végét, majd mielőtt bárki bármit reagálhatna rá, már sietve távozok is az ajtón keresztül, végighaladva a kórház folyosóján, egyenesen az udvarig. Ott is csak akkor lassítok a lépteimen, majd állok meg végre, amikor sikerül egy kevésbé forgalmas részre érnem a kórház kertjében.
Hátamat a kórház falának döntöm, ahogy becsukom a szemeimet, néhány pillanatra, vagy percre, magam sem vagyok biztos benne, bár érzékelem a közelemben elhaladó lépteket, nem foglalkozok velük különösebben. Össze kéne szednem magam, tudom, és visszamenni a kórházba, de egyszerűen képtelen vagyok rá, akár csak arra, hogy belegondoljak abba, hogy vajon mit hoz a holnap? Vagy a holnapután? Vagy mi lesz akkor, ha Rosie sohasem fog felébredni?



Moonlight kissed ■ ■ This is us? ■ ■ credit


A hozzászólást Raphaël Deschamps összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Okt. 13, 2017 11:24 pm-kor.
avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets

293
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


Szeretettel Léonie Deschamps tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Csüt. Okt. 12, 2017 10:49 pm


Raph &&  Léonie
Már nyitom a számat, hogy valami csípős válasszal álljak elő a doktor válaszát hallva. Meg kell értenem? Azt megértem, hogy ez fontos, csak azt nem, hogy miért az segít, ha kitesznek minket a szobájából és miért nem az, ha ott ülünk mellette és fogjuk a kezét. Ha nem lennék ennyire feldúlva, valószínűleg már az első megjegyzésem sem született volna meg, mert képes vagyok logikusabban és higgadtabb fejjel látni a dolgokat, ehelyett viszont marad a keserűség és a nyelvre harapás. Nem a doktor az, akin a feszültség kellene levezetnem.
Odabent képtelen vagyok az ajtóban ácsorogni, habár legszívesebben hátat fordítanék és csípőből tagadnám, hogy ez nem lehet igaz, az a valaki ott nem lehet a kislányunk! Rosie nem kerülhet ilyen helyzetbe.. Önámítás mindez, a szám elé kapva a kezemet sietek közelebb, hogy saját szememmel győződjek meg róla, ő az és űzzem messzire az ostoba, naiv gondolataimat.
Nem várok választ a férjem kérdésére, legalábbis nem érdekel, hogyan esett át rajta, egyrészt a doktor valószínűleg nem tudhatja, másrészről meg már olyan mindegy, hiszen megtörtént a baj, most már nem tehetünk semmit, mint türelmesen, reménykedve várakozunk. Csakhogy egyáltalán nem vagyok türelmes, kétségbeesett és feldúlt viszont annál inkább.
- Menjen akkor inkább a dolgára, látom siet. Mert kétlem, hogy azért pillantgatna az órára, mert most kezdi számlálni a 24 órát… - ezúttal már képtelen vagyok csomót kötni a nyelvemre és most már bocsánatot sem kérek azért, amit hirtelen felindulásomban mondtam. Bántó, elhiszem és valószínűleg a „rémes szülő” kategóriát testesítem meg, de egy ilyen helyzetben senki ne várja el tőle, hogy kedves és megértő legyek. Egy anyatigris sem becézgeti a vadat, aki kölykére támad, hanem kérdés nélkül mar és védelmez.
Ijedten kapom a fejem Rafi felé, amikor bejelenti a távozását, mert.. mert nem szeretném, hogy itt hagyjon, hogy elmenjen, szükségem van rá. Egyedül képtelen leszek ezt átvészelni és van egy olyan sejtésem és az ő nagy és erős vállai sem feltétlenül bírják majd ezt. Hiába szólnék utána, maradjon, ne menjen el, gyorsan távozik, én pedig ott maradok a gépek pittyegése, a vadul kalapáló szívem és a vágtázó gondolataim közepette. Nem, ez így nekem is sok és igen, szükségem van rá.
Utána indulok, ha kell, az egész kórházat átfésülöm, hogy ráleljek, de mivel levegőt emlegetett, így első utam az udvar felé vezet, ahol hála égnek nem is kell sokat bolyonganom, mire rátalálok. Néhány rövidke méterre állok meg tőle és megszakad a szívem, hogy így kell látnom, ennyire megtörten. Nem tudom érte hibáztatni, valószínűleg remek tükörképe vagyok jelenleg, könnyáztatta arcommal, kétségbeesett, meggyötört vonásaimmal. Letörlöm a könnyeimet a pulcsim ujjával és fogalmam sincsen, mennyit ácsorgok ott mellette, mire képes vagyok megszólalni. Fogalmam sincsen igazándiból, mit mondhatnék, mindketten láttuk és tudjuk, mennyire rossz a helyzet, ha beszélünk róla, csak még inkább valósággá válik. Így valami mást hozok fel, ugyanolyan súlyos téma, de valamikor erről is beszélnünk kell.
- Sajnálom, Raph - kezdek bele rekedt hangom, így halkan köszörülöm meg a torkomat és biztosra veszem, hogy figyel rám, mielőtt folytatnám. - Sajnálom, hogy olyan hirtelen hoztam meg egy komoly döntést, nem hagyva döntési lehetőséget a végén. Sőt, semmilyen lehetőséget - keserű mosoly szalad arcomra, lehajtom a fejem, hangom ismét megremeg. - Ha újrakezdhetném, egészen biztosan máshogyan csinálnám - emelem fel arcomat, könnyfátyolos tekintettel nézve rá. - Szeretném megpróbálni rendbehozni a dolgokat - határozott vagyok, akkor is, ha a meg-megremegő hangomon ez nem is hallatszik. Ingatag talajon járunk, már igazándiból azóta, hogy kerek-perec kijelentettem, válni akarok, most mégis sokkal jobban félek attól, hogy elbukhatunk. Hogy elbukhatok, ha azt mondja, ő nem akarja, ő nem ezt akarja. - Az időzítés nem a legjobb, tudom, de.. én csak.. - húzom fel a vállaimat, enyhén oldalra billentve a fejemet, de a szavakat már nem tudom befejezni a torkomban lévő hatalmas gombóc miatt. Érzem, ahogyan csendben megindulnak a könnyeim, már semmit sem tudok, már semmiben sem vagyok biztos, csak abban, hogy változtatni szeretnék, hogy együtt talán könnyebb lesz kikecmeregni abból a rettentő mély gödörből, amibe belezuhantunk.

Half Light ■ ■ This is us? ■ ■ credit
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

41
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Mandy Moore
● ● karakter arca :


Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Pént. Okt. 13, 2017 9:23 pm


Léa &&  Raph

Az orvos csak feszeng, magyarázni kezd valamit, hogy a protokoll szerint nem hagyhat minket egyedül a lányunkkal, mert... és számomra valahol ez az a pont, amikor úgy döntök, ebből most ennyi elég volt. A gépek pittyegéséből, a fertőtlenítőszagból, a látványból, hogy a lányom szinte elveszik a gépek között, Léa felháborodott szavaiból és az orvos kifogásából, mint ha szép lassan fojtogatna ez az egész. Sietve távozok hát az intenzív osztályról, ki az udvarra, a szabad térbe, friss levegőre, legalább a törékeny illúzióját megadni annak, hogy eltávolodok a problémáimtól. Pedig azoktól úgy sem szabadulok ilyen könnyen, sajnos egyik sem olyan, hogy megoldódna magától, vagy ne várna napokkal később is ugyanúgy.
Ha meg nem is oldódnak, de legalább egy kicsit sikerül megnyugodni, csillapítani a nyüzsgő gondolataimat, kételyeimet, miközben az égen lassan tovakúszó felhőket figyelem. Olyannyira, hogy először fel sem tűnik, hogy társaságom akad, csak amikor meghallom a feleségem hangját, hajtom le a fejemet, és kezdem a felhők helyett inkább a beton repedéseit fixírozni, várva, hogy vajon miért fejezi ki a sajnálatát? A lányunk miatt? Az előbbiekért? Vagy valami teljesen más okból?
- Léa... – szólalok meg fáradtan, amikor végül pont olyan téma kerül terítékre, amire ebben a helyzetben végképp nem számítottam. Csak értetlenül nézek rá, hogy mégis miért akar pont most, pont erről beszélni? Mint ha nem lenne elég bajunk most enélkül is, sőt... a mostani állapotomban szerintem ha kérné, kérdés vagy gondolkozás nélkül írnék alá neki bármit, csak ne kelljen most ezzel is szenvedni. Szerencsére azonban előbb folytatja, mint ahogy hangot adhatnék a gondolataimnak, így aztán csak némi gyanakvó bizonytalansággal emelem rá a tekintetemet.
- Igen, én is... kár, hogy még nem találták fel az időutazást. – húzom el a számat, és akaratlanul is eszembe jut az osztálykirándulás, ahol Rosie-val többet között valami ilyesmiről is szó esett emlékeim szerint. Hát igen...
- Tessék? – kérdezek vissza meglepetten, mint ha abban kételkednék, hogy jól hallottam-e a dolgokat, de azt hiszem, Léa arckifejezése kellően árulkodó ahhoz, hogy tudjam, igen. Mégis képtelen vagyok egyből válaszolni, csak az arcát fürkészen néhány pillanatig, azon töprengve, hogy vajon miért? Miért pont most?
- Figyelj, Léa, ha ez az egész csak azért, mert Rosie ilyen rossz állapotban van és mi is megzuhantunk lelkileg... – bökök a fejemmel az épület irányába, mielőtt folytatnám – Akkor inkább zárjuk rövidre az egészet, vagy szüneteltessük, vagy nem tudom, de képtelen lennék még egyszer előről kezdeni ezt a válós kínlódást. – sejtem, hogy őt is mennyire megviselheti az, hogy a lányunk ilyen súlyosan megsérült, és ha valamit, hát azt végképp nem akarom, hogy csak ezért próbáljuk meg... hogy ha aztán jobbra fordulnának a dolgok, rá egy hónapra rájöjjön, hogy mégis inkább válni akar, ahogy azt eddig is olyan magabiztosan állította. Tudom, furcsa lehet, eddig én ágálltam a válás ellen, most meg amikor szóba kerül az újrakezdés, pont én bizonytalankodok, egyszerűen csak biztosra szeretnék menni abban, hogy nem csak a pillanatnyi kétségbeesés és trauma beszél belőle.
- Ami meg az időzítést illeti... bizonyos szempontból lehet, hogy nem a legjobb, viszont ha komolyan gondolod... akkor azt hiszem, jobbkor nem is jöhetett volna egy ilyen „mentőöv”. – mosolyodok el halványan, a kezemet nyújtva felé, hogy amennyiben elfogadja, úgy végre közelebb lépjek hozzá és a karjaimba zárhassam egy ölelésre, ami már oly régóta váratott magára.

Moonlight kissed ■ ■ This is us? ■ ■ credit
avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets

293
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


Szeretettel Léonie Deschamps tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem •• Kedd Okt. 17, 2017 10:22 pm


Raph &&  Léonie
Érzem a hangján, hogy nem sok kedve van így látatlanban a beszélgetéshez, képes a nevembe belesűríteni mindent. Teljes mértékben megértem, hogy a válás jelenleg az, amiről a legkevésbé szeretne beszélni, fordított esetben én lehet már a bocsánatkérésnél leállítottam volna, még csak esélyt sem adva arra, hogy végigmondhassa, amit szeretne. Milyen mázli, hogy csak egy fáradt megszólalásra futja tőle és bennem is van még annyi lélekjelenlét - bár fogalmam sincsen, honnan -, hogy tova suhanva e fölött folytassam a mondandómat. El akarom mondani. Tudnia kell.
Aprót bólintok csak arra, hogy milyen kár, még nem találták fel az időutazást. Igénybe vettem volna már nem egy alkalommal, de úgy.. túl könnyű lenne, nem igaz? Túl egyszerű, ha mindent egy csettintésre megváltoztathatnánk, ha minden hibánkat, döntésünket egy gondolattal újraírhatnánk.
Képtelen vagyok újra elmondani, amit az előbb és nem azért, mert nem volnék biztos benne. Túl nagy a gombóc a torkomban, hát csak az apró bólogatások maradnak és az arckifejezés, ami talán mindennél világosabb lehet; igen, jól hallotta.
Első szavaira megindulnak a könnyeim és hirtelen szeretnék hátat fordítani és messze rohanni tőle, a kórháztól, a problémáimtól, mert az az egyszerűbb. Mert ha valami nem tetszik, akkor könnyebb az egyszerűbb utat választani és elmenekülni, ahelyett, hogy szembe néznék velük és küzdenék azért, amiért igazán megéri. Hát csak a fejem ráztam, ha már szavakra képtelen voltam, mintegy próbálva ezzel tagadni az állításait. Nem csak azért, mert Rosie ilyen rossz állapotban van és jelenleg a béka segge alatt lehetünk lelkileg. Muszáj mondanom is valamit, nem vagyok holmi idióta bólogatós kutya, úgyhogy nagyot nyelek, próbálva felülkerekedni a könnyeimen és a torkomban lévő hatalmas gombócon.
- Nem.. - mély levegő. - Úgy érzem, kicsúszott a lábam alól a talaj, hogy kétségbe vagyok esve és félek, bármelyik pillanatban rámtörhet egy pánikroham. Ebben az egyben viszont még így is biztos vagyok - emelem rá a tekintetemet, próbálva értelmesen összerakni a mondatokat abból az ezernyi fejemben kavargó gondolatból. - Már az autós baleset estéjén biztos voltam benne, már indultam volna, amikor Rosie felkiáltott, utána pedig egyszerűen.. elszállt a bátorságom - nem ez a legjobb megfogalmazás, de körvonalaiban leírja, mi zajlott le bennem akkor. Minden nap ezen rágódtam, csak valamiért mindig akadt valami fontosabbnak rangsorolt dolog, ami mögé betuszkoltam. Nem olyan egyszerű ám beismerni, hogy rosszul döntöttél és ezzel jócskán felrúgtad a dolgokat. De most itt állok és az „ítéletre” várok, hallgatva a szavait, reménykedve kapva fel a fejem az utolsó szavaknál.
A felém nyújtott kézért nyúlok, közelebb lépve hozzá, belesimulva az ölelésébe, mellkasába temetve az arcomat, hátha így egyszerűbb visszafogni a feltörni kívánkozó könnyeket. Hatalmas megkönnyebbülés, a cipelt terhek nagyobb része úgy szakad le a vállaimról, szívemről, hogy félek, ő is hallja a nagy robajt. Jóleső, meleg érzés tölt el, hosszú idő óta érzem magam ismét biztonságban, mintha egy pillanatra sikerülne kilépni a valóságból, kizárni a rengeteg problémát, ami még így is ránk nehezedik. Nem fog ezzel minden egy csapásra megoldódni, tudom jól, de ezeket talán később is ráérünk megbeszélni. Most csak érezni szeretném a közelségét, az ölelését, az illatát, feloldódni egy picit a megkönnyebbülésben, mielőtt visszatérnék a keserű igazságba, mielőtt újból vállunkra vennénk a súlyos terheinket.

Half Light ■ ■ This is us? ■ ■ credit
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

41
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Mandy Moore
● ● karakter arca :


Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás Re: Recepció és váróterem ••

Tell me your secrets


Recepció és váróterem
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Elhagyatott edzőterem
» Edzőterem
» Meditációs terem
» Volangaard - Királyi csarnok
» Nijinsky Terem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-