Recepció és váróterem - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

Recepció és váróterem



Témanyitás ✥ Recepció és váróterem •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:04 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Vas. Nov. 05, 2017 4:58 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

little prince && princess

Legalább nem úgy kezdte a válaszát, hogy „Nem emlékszel?”. Ez már szerintem legalább egy jó pont volt a részéről, hiszen végre nem éreztem úgy, hogy tényleg túl sok minden felejtettem el. Rövidideig őt fürkésztem, hiszen úgy mászott be mellém, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon és nem most osztozkodnánk ketten egy ágyon, netán egy takarón. Hmm, vajon tényleg nem ismerem, vagy csak amíg kómában voltam, addig járt volna itt, hogy ennyire ismerte a járást? Gondolataimból az ajtócsapódása zökkentett ki. Sietve kaptam arra ismét a fejemet, de senki se jött be, csak becsukódott a váratlan vendég után.
- Simo? – mintha csak nem hallottam volna rendesen a nevét, majd egy aprót bólintottam. Ha nem tetszik neki, hogy lecsíptem egy betűt a nevéből, akkor majd kijavít. Egyébként is ő van az én ágyamban és nem fordítva, így szerintem pont nem ilyenen kellene megsértődnie. – Rosalie… Rosalie Deschamps – feleltem sietve és próbáltam eléggé határozottnak tűnni, ami remélhetőleg össze is jött. Igazából nem emlékeztem még a saját nevemre se, de azt mondták, hogy így hívnak. Maci meg a kutyám. Fura, hogy rá emlékszem, de másokra meg nem. Talán ennyire rossz lett volna a viszonyom anyáékkal, vagy éppen önmagammal? Ez hülyeség, gyerek vagyok, teszek őrültségeket, de attól még a saját nevemre csak emlékeznék, nem? – Elméletileg 27 napig aludtam… Várj, te tegnap is itt jártál? – pillantok rá meglepetten, hiszen mégis mit keresett itt? Az eddigiek alapján nem úgy tűnt, hogy ismernénk egymást. Ahh, badarság, olyan csak a mesékben van, hogy egy idegen királyfinak köszönhetően tér magához az ember. Egyébként se hiszem, hogy királyfi lenne… – Nem, vagyis szerintem mások inkább örülnek, hogy magamhoz tértem, annak már kevésbé, hogy kevés olyan dolog van, amire emlékszem is. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, miközben továbbra is őt fürkészem. – Te mit csinálsz itt? – kíváncsiskodom, majd kicsit sóvárgóan pillantok a kancsó és a poharak irányába, de inkább jobb, ha lemondok róla. Amíg egy nővér vagy anya és apa nem jön be, addig magamnak úgyse tudok önteni, hiszen én lettem a félkarú, féllábú kalóz. Na tessék, ilyen idiótaságokra még én is emlékszem, de amire kellene arra nem.

Kids in Love ■ ■ hug iloveu  ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
140
● ● Reag szám :
117
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Szer. Nov. 15, 2017 10:13 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Rosa && Simo

Amikor először megláttam, azt gondoltam biztos csak nagyon mélyen alszik és senki sem tudja ebből az álomból felébreszteni. Ezért se zavartattam magam annyira, hogy elkezdjek olyasmin agyalni, mi lesz akkor ha felébred. Mert szemmel láthatóan ő jobb szeretett volna aludni ahelyett, hogy felébredjen és beszélgetni kezdjen. Pontosabban kérdőre vonni, engem, hogy mégis mit keresek ott mellette, holott nyilván nem is ott lenne a helyem. De ugye semmi sem lehet tökéletes, semmi sem történik meg kétszer ugyanúgy mondhatni egymás után. Tudom. Ezt már régebben is észre kellett volna vennem, csak ugyebár, akkor nem kellett ilyesmivel számolnom. Most meg nagyon is igen, szóval örülhetek annak, hogy nem a sikítás az első reakciója. Nem tudom mit tennék ha ide özönlenének az ápolónők. Azon kívül, hogy egy életre szóló fogócskában lenne részük, aminek a tanulságaként kétszer is megfontolnák a géz kicserélését a fejemen. Persze elhiszem én, hogy nem ellenem vannak, hanem értem. De akkor is jobb a családommal lenni, mint nélkülük. Ezen meg nem változtat a tény, hogy esetleg hamarosan kiengednek. Én otthon akarok lenni, bár most, hogy jobban belegondolok, azt hiszem nem bánom, hogy az alvó lány felkelt.
– Pontosan. Siiii-mooo. – ragozom szegénynek ugyanazzal a helytelen kiejtéssel amiért anyáék folyton leharapják a fejem. Mégse tehetek róla. Kiskorom óta rám ragadt ez a becenév, a maga helytelenségével. Ez is az tükrözi, hogy mennyire nekimegyek a szüleim, a családom elvárásainak. Hogy esetleg ellentétesen cselekszem, mint azt kérnék és elvárnák tőlem. Különben is, végre valaki aki ráérzett a nevem lényegére. Pontosabban arra, hogy oda a végére nem kell az n betű és mennyivel frappánsabban hangzik, ha nincs is ott. Most ugye nem csoda, ha ég a májam a büszkeségtől?
– Szóval Rosa-nak hívnak. Nagyon szép név, találó akárcsak a rózsa amiről elneveztek. – jó tudom lehetett volna valami jobb is a tarsolyomban, mint ez a megjegyzés a nevével kapcsolatban, de hirtelen csak az jutott az eszembe.
Egy pillanatra ledöbbenek amikor közli, hogy ő huszonhét napig aludt. Majd igenlően elkezdek bólintani amikor azt kérdezi, hogy a tegnap is itt voltam-e.
– Igen. Tudod egy búvóhelyet kerestem ahol nem találnak rám és itt nem találtak rám. De csak azért mert véletlenül elaludtam a nagy bújócskában és nem koslattam annyit amennyit szoktam. – magyarázok közben meg egy kicsit felülök, mert ma mégse tudok olyan kényelmesen elaludni mellette mint a tegnap.
– Csöppet se aggódj ilyesmi miatt. Idővel biztos minden eszedbe jut. Ami meg nem, az biztos okkal nem jut az eszedbe. – mosolyogva próbálok rá pillantani, mintegy együttérzően. Holott igazából fogalmam sincs milyen nem emlékezni a rokonaimra. De ha olyan sok galibát okozok nekik mint állítják akkor tényleg jobb valamire nem emlékezni velük kapcsolatban. Mármint ha én is ugyanabban a helyzetben lennék, mint Rosa. De nem vagyok. Ez meg a családom szerencsétlenségére van.
– Bevertem a fejem a betonba. Nem súlyos, túl élem. Csak eltiltottak miatta a labdázástól. De senki se hiheti el, hogy engem ellehet tiltani olyasmitől, amit szeretek. Szeretek kosárlabdázni is, ám focizni még inkább. Az az egyetlen amit még a szüleim se tilthatnak meg nekem. Kivéve itt, mert nincs egy játék vagy könyv sem amivel ellehetek. Nagyon unalmas. Anya megígérte, hogy behoz valamit, de azóta semmi sem történt. Apa is túl elfoglalt, szóval őt egyáltalán nem is kértem ilyesmire. A testvéreim meg… Ők szerintem pont annak örülnek, ha engem szenvedni látnak. – nevetem el a végét kínomban. Hiszen ha a testvéreimről van szó, csak a jó ég tudja, hogy milyen a kedvük éppen ha hozzájuk fordulok.
– Kérsz valamit? – vonom fel a szemöldökömet, mert feltűnt, hogy valamit nagyon les, de nem tudok egyedül rájönni, hogy mi lehet az.

■ ■ When I’m here with you   iloveu  pirulo  ■ ■ credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Szer. Nov. 15, 2017 11:06 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

little prince && princess

Még mindig kicsit zsongott a fejem, hiszen én szerettem volna emlékezni dolgokra, de minél inkább próbáltam annál inkább nagyobb volt a sötétség és annál jobban megfájdult a fejem is. A gépek zúgása se igazán segített a fejfájásomon. Azt is tudtam, hogy csak idő kérdése és biztosan anyáék ismét befutnak, de most, hogy magamhoz tértem és megnyugtattam őket, hogy Csipkerózsika álma véget ért, már anya is szívesebben elment apával, hogy kicsit összekapják magukat. Eléggé nyúzottnak tűntek. Meg valljuk be, azért gondolom amekkora öröm volt a magamhoz térés, akkora pofon is lehetett nekik, lévén még a saját nevemre se emlékeztem, nem hogy rájuk. Maci rémlett, de miért pont ő? Hmm, ez fura, de az orvosok szerint rövidesen biztosan szép lassan az emlékeim is visszatérnek.
Amikor pedig elismétli a nevét, akkor elkuncogom magam és mosolyogva pillantok Simora. Legalább ha talán nem is helyesen értettem a nevét, az már biztos, hogy úgy mondtam, ahogyan ő szereti. Igaz sokáig nem bírtam kuncogni, meg kisebb grimasz jelent meg az arcomon a testembe nyilalló fájdalom miatt, de most mégis képes voltam elfeledkezni pár pillanat erejéig attól a ténytől, hogy még mindig mennyire pocsékul is festhetek. Tudom, adjak hálát azért, hogy nem bénultam le, mert ezt is elmondták nekem, de attól még az se vígasztalt, amikre még fényderült és ki tudja mit nem mondanak el nekem. Szép lassan adagolnak tuti mindent. A felnőttek mindig ezt csinálják. Nem bírják kinyögni egyszerre a rosszat, inkább mindennap elcsepegtetnek valamit, mintha attól minden könnyebb lenne, de nem.
- Rosalienak szoktak becézni, de tetszik a Rosa és még senki se hívott így. – szám szerintem most ért el teljesen a fülemig, úgy mosolyogtam. Nem vágytam korábban társaságra, de amennyire meglepődtem azon, hogy valaki csak úgy bemászott az ágyamba, most annyira örültem. Végre nem aggódó szempárokkal találtam magam szembe. – Köszönöm. – a gyerekek képesek kicsit elpirulni? Remélem nem, hiszen nem szoktam hozzá hasonló bókokhoz, még ha nem is volt olyan nagydolog. Nekem akkor is jól esett, meg az is, hogy nem sikítva menekült el mellőlem, amikor rájött, hogy magamhoz tértem.    
Mosolyogva hallgatom és elgondolkozom egy pillanatra, hiszen láttam rajta, hogy őt is meglepte az, hogy mennyi ideig is aludtam. Engem is eléggé meglepett. Ő tegnap jött először, még el is aludt. Kész csoda, hogy anyáék nem csípték fülön, de vajon? Ahh, biztosan badarság. Olyan csak a mesékben van, hogy a királyfiknak köszönhetően térnek állandóan magukhoz a hercegnők. Meg egyébként is, ő csak aludt és elrejtőzött, gondolom nem nyomott még puszit se az arcomra. Fura lenne vagy ijesztő? Öhmm, magam sem tudom, így inkább sietve hessegetem el eléggé meredek gondolataimat, mert biztosan nem miatta tértem magamhoz, hozta meg anyáék szerencséjét, vagy az enyémet.
- Ezek szerint kényelmes volt az ágyam és jó neked, hogy te el tudsz futni előlük. Én még mozogni is alig tudok. Elgémberedtem, meg eléggé megütöttem magam. Lehet majd újra meg kell tanulnom járni is… - bukik ki belőlem kicsit szomorúan. Nem szoktam panaszkodni, de most hiányzik az, hogy rohanhassak és én is elfuthassak anyáék, a nővérek és az orvosok elől. Sőt, még együtt is kereshetnénk búvóhelyet, ahol nem találnak ránk. Mennyivel jobb lenne, de ez mind csak ábránd marad jó ideig.
Mosolyát viszonozom és reméljük igaza lesz, szeretnék emlékezni, mert azt érzem mélyen legbelül, hogy szeretem a szüleimet is, de rossz, hogy nem nagyon ugrik be semmi hozzájuk köthető emlék.
- Aww sajnálom. Az én szüleim meg szinte el se mozdultak innen, most is úgy kellett hazaküldeni őket, hogy kicsit felfrissüljenek és rendbe szedjék magukat. – közben pedig óvatosan a valamennyire ép kezemmel megfogtam a kezét. Felnőttek is ezt teszik, amikor részvétüket akarják kifejezni, nem? Vagy nem kellett volna ezt tenni? Amikor mocorogni kezd, akkor ijedten húzom vissza, rosszat tettem volna? – És jobbulást, biztosan hamarosan mehetsz haza és focizhatsz is. Focizni jó dolog, de lányokat sokszor nem engednek a fiúk játszani. – forgatom meg a szemeimet kicsit drámázva, de persze érezheti, hogy játszadozom vele.  – Igen, szomjas vagyok, de én nem tudok magamnak tölteni, se nem érem el. – mellé pedig felemelem a másik kezemet is, amit majdnem teljesen még mindig gipsz borít. Sietve ejtem vissza magam mellé, mert emelgetni se egyszerű és fáj is. – Sose akarj csúszkálni az iskolában a lépcsőkorlátján az emeletem. – teszem még hozzá. Lezúgtam egy emeletet, vagy kicsit többet? Az már mindegy is. Ha megkapom a poharat, akkor kicsit bénázva sikerül megfognom fél kézzel, hiszen sokáig nem használtam, meg sose voltam balkezes se. Lassan kortyolok párat, utána meg visszaadom neki, hogy le tudja rakni. – Köszönöm. Maradsz még? – kérdezem meg óvatosan, hiszen nem szeretném, ha máshol keresne inkább menedéket, mert már ébren vagyok. Ahhoz túlzottan is élvezem a társaságát. – Hmm, szerintem nekem hoztak be könyveket, anya is mesélt, azt mondta az egyik nővér. – majd a szekrény felé pillantok, hogy lehet ott talál könyvet, ha szeretne olvasni, akkor kölcsön adom neki.

Kids in Love ■ ■ hug iloveu  ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
140
● ● Reag szám :
117
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Szomb. Nov. 18, 2017 8:04 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Rosa && Simo

Nem szeretem ezt a helyet, szerintem senki sem szereti, egyrészt azért, mert nem tehetek azt amit szeretnék. Amit most meg én legszívesebben tennék az a focizás. Még akkor is ha tudom amiatt kerültem kórházba. Én még mindig azt vallom, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Mert ha máshol állok akkor esetleg semmi bajom nem lesz. Csak ugye, ki gondolta volna, hogy ez fog történni? Mondjuk tény és való, hogy az igazi focisták is műfüves pályán játszanak, nem pedig a betonon, de most nem számít. Ide kerültem, ez az én hibám, nem a labdáé. Miért lenne a labda hibája? Anya és apa lehet, hogy ezt beveszik, meg ráerőltetik a testvéreimre is, hogyha labdát látnak a kezemben akkor még véletlenül se hagyjanak játszani vele. De meg fogom akadályozni. Tudom, hogy képes vagyok rá. Csak ugye, még haza kell érnem valahogy. Én meg mindent el fogok követni, hogy a doktorok, rezidensek, ápolónők meg takarítónők agyára menjek és a végén kitiltsanak innen. Aminek én lehet, hogy nagyon örülnék, csak a szüleim nem. Biztos azt mondanák, hogy a magaviseletemmel szégyent hoztam a fejükre. Ám nem hihetik azt, a kért könyveim nélkül boldog leszek itt. Mert nem. Halálra unom magam, hiába vagyok a gyerekosztályon, de egy izgága gyereket se találtam aki olyan lenne, mint én. Plusz sokkal komolyabb bajuk van, mint esetleg nekem, így érthető, ha néha nagyon kedvetlenek, de őket látogatja legalább valaki.
– Nem? Különös. Nekem a nevedről egyből a Rosa becenév jut eszembe. – persze nem mindenkinek, mert lehet, hogy ez felnőttesnek tűnik, de nem tehetek róla. Nem öregíteni akarom vagy ilyesmi, csak tényleg ez jut legelőször az eszembe. Azt mondta tetszik neki, szóval olyan nagy baklövést nem is követtem el. Mert ha egy nő azt mondja, hogy neki tetszik, akkor az tényleg úgy is van.
Csak széles mosolyra húzom a számat, amikor megköszöni a bókomat. Öhm igazából még senki se köszönt meg ilyesmit, szóval nem tudom mi az amit tennem kellene. De talán nem is baj. Általában a mosoly nem jelent rosszat. Kivéve ha csintalan kedvemben vagyok, most azonban semmiféle ártó szándék nem vezérel, meg különben is, ő ugyanúgy gyerek még mint én. Inkább egy felnőttet akarnék 'felvidítani' nem Rosa-t.
Persze arra már egy kicsit elhúzom a számat amikor a mondanivalója végére ér és közli, hogy újra meg kell majd tanulnia járni. Mégse akarom, hogy azt lássa sajnálni fogom, mert nem. Vagyis de, mert biztos nehéz lesz. Én szerencsémre nem kellett átélnem ilyesmit. Szóval nem tudom milyen a helyében lenni.
– Ne aggódj a járás miatt. Gondolj arra, hogy milyen jó móka lesz újra megtanulni járni. Biztos sokat fogsz esni, mint például a jégkorcsolyázásnál, de ilyenkor fel kell állnod és tovább próbálkoznod. Ha a felnőttek azt látják rajtad, hogy milyen tehetetlen vagy, akkor úgy is fognak kezelni. Nem szabad hagynod nekik, hogy így tegyenek. Biztos nagyon erős vagy, hiszen felébredtél egy kómából. Mit neked az újra tanulás. – legyintettem egyet, mintha valóban olyan félvállról kell vennie ezt az egészet. Mert nem. Biztos nem fog karikacsapásra menni a dolog. Ezért is hoztam fel példának fogalmam sincs miért a jégkorcsolyázást. Hiszen nekem például oda idő kellett, míg végül sikeresen megálltam a saját lábamon és nem a jégen csúszkáltam a fenekemmel.
– Ne sajnáld, egyszerűen ilyenek a szüleim. Túl elfoglaltak. Szeretem őket, csak mindig rohannak valahová és alig van idejük. – ami akkor szokott kedvező lenni, ha épp labdázhatnékom van. Mert nem látják, hogy milyen magasan és vészesen közel kerül a labda az ablakokhoz olykor.
– Szerintem a dadát is ezért fogadták fel, bár nem hiszem, hogy szükségem volna rá. Már tizenkét éves vagyok. – kihúzom magam, büszkén. Mintha azt mondtam volna, hogy már elmúltam tizennyolc és ihatok alkoholt, holott nem érdekel ez még. Persze egy kicsit meglep, hogy megérinti a kézfejem, de csak azért mert én azt hittem, a lányok képtelenek ilyesmire és egyből sikongatni kezdenek. De Rosa nem, szóval ezért is jár neki tisztelet.
– Köszönöm. Te is gyógyulgass! Ám ez nem mindenhol van így! Nekünk például kellenek a lányok is! Úgy értem, hogy csak velük vagyunk képesek normális két-két csapatot alkotni. Tény, hogy nem passzolunk sokszor nekik, de ez azért van, mert féltjük őket. – próbálok jó kifogással előállni, de Rosa ugyebár lány, ezt nem veszi be még akkor se ha tőlem hallja.
– Na jó nem, de a fiúk máshogyan fociznak mint a lányok. Nem egy kategória. A világbajnokságon is teljesen külön ágon játszanak a férfiak és a nők. Még a vízilabdában is! – persze ez szintén nagyon rossz érv, de most így hirtelen felkészületlenül nem tudom mivel kéne jobb belátásra derítenem őt.
– Érthető. – azzal fogom magam és kimászom az ágyból. No nem azért mert nem érezném jól magam mellette, hanem csak addig amíg töltök egy pohár vizet neki.
– Nem akarok. – válaszolok gyorsan a csúszkálós megjegyzésére. Majd visszalépdelek az ágyhoz és átnyújtom neki a poharat.
Mielőtt persze kimondhatnám, hogy nincs mit köszönnie máris feltesz egy kérdést, amire naná, hogy nem fogok nemmel válaszolni. Egyrészt addig se kell menekülnöm. Másrészt nem leszek egyedül se.
– Persze! Addig senkinek sem jut eszébe itt keresni! Mert azt hihetik, hogy valahol máshol vagyok, nem itt. Hiszen miért lennék itt? Teljesen abszurd nem? – nem akarom, hogy válaszoljon a kérdésemre, ezért is inkább fogom magam és visszaülök mellé.
– A kötelezőket kellene letudnom. Nem szeretek az interneten lévő tartalmakból informálódni, mert a tanár nem bolond, a nyakatekert kérdéseivel egyből rájön, hogy nem olvastam el a könyvet. De lássuk csak neked, mit hozott az anyukád! – elveszem a szekrényről a könyvet. Megforgatom a kezemben, mintha sose fogtam még könyvet, de nem, igazából a borítója érdekelt, meg a címe.

■ ■ When I’m here with you   iloveu  pirulo  ■ ■ credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Vas. Nov. 19, 2017 10:39 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

little prince && princess

Talán nem csak én nem tudom, hogy mit kellene mondani, vagy tenni, de hát gyerekek vagyunk. A vállrándítás és a mosoly szinte majdnem mindent megold, ahogyan most is mind a ketten inkább a mosolyt választjuk. Egyébként is, nem kell ezt túlgondolni, mint a felnőttek teszik. Szerintem azért fáj ennyit a fejük is, mert állandóan mindent túlgondolnak, és nem veszik észre az egyszerű dolgokat se. Mindent túl kell bonyolítaniuk, mint anyáéknak is.  
Amikor azt mondja, hogy ne aggódjak, akkor aprót sóhajtok és kíváncsi tekintettel pillantok rá. Reméltem, hogy nem most fog jönni a felnőtteket is megszégyenítő hegyi beszéd, mert abból már kaptam nem is egyet. Minden nővértől, orvostól, de még anyáéktól is, hogy minden rendben lesz. Hogyne, de én szaladni akarok, hógolyózni, hiszen hamarosan itt a tél és hó angyalt csinálni, meg hóembert is. Nem pedig itt gubbasztani, vagy majd otthon a szobámban. Főleg, ha hazakerülök, akkor mit fogok csinálni? Vajon látni fogom még őt? Mármint Simot.
- Nem szeretnél inkább cserélni velem? Én nem akarok ebben az ágyban lenni már. Rohanni szeretnék, futkosni megint. – kicsit csüggedten csendül a hangom, de ez az igazság. Ahogyan ő is imád mozogni, úgy én is. Ebben nagyon is hasonlítunk az eddigiek alapján. – És egyébként is, ha te kikerülsz innen, akkor majd ki fog szórakoztatni? – rántom meg a vállaimat is lemondó sóhajom közepette. Nem, nem akartam ezt túldrámázni és nem is azért csináltam, hanem mert tényleg halálra fogom unni magam. Persze, anyáék itt vannak, de ők nem gyerekek, így totálisan más Simoval elütni az időmet. Ő eltereli a gondolataimat, ő belőle süt a vidámság, a csínytevés. Anyáékból és a többiekből? Maximum az aggódás és szeretet, meg a többi hasonló ízé, ami ilyenkor jellemzi a felnőtteket.
- De akkor kivigyázz rád? – illetődök meg kicsit, mert ha a szülei nem érnek rá, akkor vajon ki az, aki neveli őt, meg vigyázz rá, esetleg számíthat rá.
- Van dadád? Anyuék néha még a nagyiék kezei közé is alig adnak, pláne a nyári szökésemet követően, amikor szegény nagyiékat is, meg úgy mindenkit átvertem. – vágok totálisan ártatlan fejet, de a szemeimben inkább gyermeki csíntalanság csillan meg. Én is tudok ám bajkeverő lenni. Lány létemre is, és egyébként is annyira nagy bajt nem is kavartam. Igaz, apa úgy talált rám az erdőben, de hát istenem, megesik. Túrázni akartam. Nem! – 12? Én most leszek majd 11, engem a Krampuszok hoztak. – mosolyodom el szélesen, hiszen akkor annyira nem is nagy a különbség közöttünk. Lehet emiatt is értjük meg ennyire jól egymást.
Hallgatom, amit mond, és kicsit nevetek is, aztán jön a következő „mentés”, mire csak megforgatom a szemeimet.
- Vagy csak nem tudjátok elviselni, ha egy lány esetleg lecselez titeket, netán kötényt ad, vagy gólt lő. De tudom ez kizárt, mert mi bénák vagyunk, pedig nem is. Egyébként is miből gondoljátok, hogy félteni kell minket? Nem vagyunk porcelánból se, ha meg béna fiúk is focizhatnak, akkor a lányoknak is kellene engedni. – adok hangot kicsit talán túlzottan is erőteljesen a véleményemnek. – De tudod mit? Ha jól leszek, akkor focizhatunk és meglátjuk, hogy kinek is nincs helye a pályán. – arcom komoly, de igazából azt se tudom, hogy mikorra leszek olyan állapotban. Lehet, ha ma kisétál innen, akkor már többet nem is látom. Ez pedig valamiért kicsit szomorúsággal tölt el. Talán amiatt is, mert a barátaim be se jöttek hozzám, ő pedig olyan kedves és barátságos. Mellette jól érzem magam, és még nevettem is! Ez azért nem kis dolog, lévén szinte legszívesebben csak sírnék, amiért ennyire nehéz most minden.
Kicsit elvesztem a fonalat abban, hogy ki miért is itt keresné, vagy éppen miért nem, de végül inkább bólintok, miközben odanyújtom a poharat.
- Azt hiszem de, viszont ha lebuksz, akkor már nem is jössz? – faggatózom tovább. Ezzel pedig kicsit el is szólom magam, hogy annak annyira nem örülnék, ha többet nem jönne abban az esetben se.
- Stréber vagy? Mármint azt hiszem így hívják őket, vagy éppen engem is olykor a hátam mögött. Ezek szerint szeretsz olvasni? – mosolyodom el, miközben figyelem, hogy miként megy a szekrényhez majd jön vissza a könyvekkel. Sietve veszem el az ép kezemmel, hogy az ölembe pakoljam őket, egymás mellé, elém és elé.
- Van Kis herceg, szereted? Meg anya behozta a Fel-t is! Láttad? Imádom azt a filmet, egyszerre szomorú, de annyira édes is. Imádom. – kezdek bele kicsit talán túlzott lelkesedéssel, amikor pedig erre rájövök sietve elhallgatok, mert a végén még elüldözöm. Majd a harmadik könyvre téved a pillantásom.  – És A kis Nicolas kalandjai. Valamelyik szereted, esetleg olvastad őket? – pillantok rá kérdőn, majd ha szeretné valamelyiket, akkor nyugodtan elveheti.

Kids in Love ■ ■ hug iloveu  ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
140
● ● Reag szám :
117
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Kedd Jan. 16, 2018 10:13 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Rosa && Simo

Az elején nagyon el voltam keseredve, amikor behoztak és közölték, hogy bent kell maradnom megfigyelésen. Nem nagyon akaródzott itt maradni. Barátságtalannak és szokatlannak tűnt a hely, néhányszor direkt megnehezítettem az ápoló dolgát, akárcsak most. Nem tetszik, hogy be akarnak kötözni. Egyáltalán nem. Ki fognak röhögni. Lelki szemeim előtt már látom amint Lio készít egy fényképet is rólam és egész életem végéig ezzel heccel, hogy milyen kis bénácska voltam s, miként néztem ki. De szerencsére eddig még nem jutott az eszébe. Ez meg így van rendjén. Szóval nem akarom firtatni a dolgokat, úgy értem elkiabálni. Mert még történhetnek véletlen csodák és béna fényképek rólam.
Ezért szöktem el. Ezért vagyok itt. Hiszen békére és nyugalomra leltem, ahol eddig nem zargatott senki és én se zargattam senkit sem. Eddig. Tényleg. Azt hittem ez továbbra is így marad és ugyanolyan nyugodtan fog pihenni mellettem a kislány, mint eddig. De nem. Felébredt. Az már nézőpont kérdése, hogy szerencsére. Mert én lebuktam. Na jó, igazából nem is olyan baj, hiszen addig sem unatkozom. Most már van némi értelme annak, hogy itt legyek. Hogy ne akarjak haza menni. Még. Hogy egy kicsit hadd aggódjanak értem a rokonaim, míg én… Jól érzem magam itt Rosa mellett.
– Őszintén szólva nem. De ne aggódj. Rendbe fogsz jönni és majd futkoshatsz újra úgy mint régen, mintha mi sem történt volna. – igyekszem együtt érző lenni, meg biztatni is. Bár bizonyára mindenki ezt mondja neki. Torkig lehet vele, mert nem akar várni, ő most akar rohanni. Szaladni, el innen valahová máshová.
– Megfoglak látogatni Rosa. Már csak azért is, mert tudom, hogy milyen unalmas volt itt, amíg nem ébredtél fel. – elmosolyodom, azt persze nem mertem hozzá tenni, hogy csak tanítás után. Így is elég elkeserítő lesz a helyzete, ha nem lesz szintén egy gyerek mellette. A felnőttek se unalmasak, van aki képes lealacsonyodni a mi szintünkre, ehhez semmi kétségem nem fér. De ők már régen elfelejtették milyen is igazán gyerekesen viselkedni. Amikor nem érdekel minket az, hogy éppen… Szóval nincsenek pénz problémáink és még nagyon a barátainkat sem akarjuk megválogatni.
Elnevetem magam amikor elmeséli, hogy nyáron megszökött a szülei és nagyszülei elől. Biztosan nem rosszból tette.
– A testvéreimre nem hallgatok nagyon. A szüleim képesek befolyásolni, de nagyon elfoglaltak és alig vannak otthon s, mivel a testvéreim nem mindig vannak otthon, nem akarnak egyedül hagyni a házban. Mintha magamra gyújtanám vagy nem tudom miért. Pedig én is mondtam nekik, hogy elég nagy vagyok és a Reszkessetek betörök után, szerintem semmi se történne velem, ha egyedül maradnék, mert meg tudnám védeni magam. – vagy legalábbis remélem. Ezt persze nem tettem oda, mert most tényleg nagyon „erősnek” és bátornak akarom mutatni magam. De persze nem vagyok mindig az. Inkább játékosan nevetgélek és szaladgálok mindenhová, ha olyan hangulatom és kedvem van. Mert én nem félek attól ha leszidnak, ahogy a mondás tartja, minden csoda három napig tart, az én esetemben csak három órán át. Utána ismételten a jól ismert nemtörődömséggel tevékenykedek tovább. Mintha le sem szidtak volna. Mintha meg se kértek volna arra, hogy viselkedjek normálisan. De mégis milyen a normális? Olyan karót nyelt se akarok lenni mint ők, hogy a mosoly is csak néha napján kerüljön az arcukra és a nevetés minden szökőévezte egyszer.
– Hmmm. Jó! Ezt majd megvitatjuk akkor ha felépültél rendesen. – még ha hetekbe is telik, nekem van időm. Ha focizásról van szó akkor meg pláne, hogy van. Az már teljesen mindegy, hogy kivel játszom.
– Ugyan! Engem nem tudnak eltiltani semmitől és senkitől. Hiába próbálkoztak eddig, ezután se lesz ez másképp. Szóval jövők akkor is, ha itt találnak egyszer. – csak ne most, mert semmivel se tudnám kimagyarázni, hogy mi a nyavalyát keresek itt és mégis honnan ismerem Rosa-t. Vagy honnan tudtam, hogy ő van itt. Esetleg amit kérdeznének abban az esetben ha most rögvest valaki benyitna azon az ajtón ott.
– Nem, annyira nem. Simán csak szeretek olvasni. Ami megtetszik azt végigolvasom, amire rá köteleznek azt megpróbálom, de ami nem megy azt annyira nem erőltetem. Vagyis de, mert addig szenvedek vele amíg a végére nem érek. A kötelezők közül van ami ilyen nehezen megy. Mert nem érdekel, vagy más köti le a figyelmem és nem figyelek oda eléggé. A nővérem azt mondta, hogy majd elnövöm és nem leszek mindig ilyen az olvasás terén, meg úgy összességében minden terén. – mert ha valaki akkor Sabrine tudja merről fúj a szél.
– Azt hiszem mind közül a Fel a kedvencem. De ott van még a Kung Fu Panda vagy az Így neveld a sárkányodat. Te szereted közülük valamelyiket? – vonom fel egy kicsit a szemöldököm kíváncsian.


■ ■ When I’m here with you   iloveu  pirulo  ■ ■ credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Kedd Jan. 16, 2018 9:24 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

little prince && princess

- Rendben, de akkor hozhatnál majd sütit. Adok a zsebpénzemből is, de az itteni sütik nem finomak, ami viszont a cukrászdákban van, az mennyei. Anya úgyis azt mondaná, hogy most nem tenne jót, de amiről nem tud… - pillantok cinkosan Simora, mert tényleg úgy ennék már valami remek desszertet. Lehet nem mozgok, de nem egy sütitől fogok elhízni. Ennyi legalább járna nekem, hogy kicsivel is jobb legyen a helyzet.
- Lehet inkább a házat féltik tőled, hogy akkor mekkora felfordulást okoznál? – vetek fel egy másik ötletet, mert azért lássuk be azért abban a filmben bőven van felfordulás a kaland mellett is. – Egyébként, ha majd végre kiengednek innen és tudok menni, akkor majd megkereslek és együtt forgatjuk fel a nagyok életét. Mit gondolsz? – kuncogom el magam, hiszen remek érzés lenne együtt lógni valakivel, aki hasonlóan gondolkodik mint én. Kíváncsi és szereti igazán kiélvezni az életet, nem riad vissza attól se, ha éppen borsót kell törni a felnőttek orra alá is. Egyszerűen csak jó lenne már végre kint lenni és újra érezni a szellő simogatását, hógolyócsatában részt venni, már ha egyáltalán idén majd lesz hó. Mosolyogni, felfedezni a világot sokkal jobb, mint állandóan azon aggódni, hogy vajon milyen baj történhet vagy éppen mit nem szabad tenni, mert az túlveszélyes. Komolyan, mintha a felnőttek elfelejtettek volna igazán élni és állandóan aggódással telne minden percük.
- Kisujj eskü? – nyújtom felé a kisujjamat, mert tényleg ne felejtse el, hogy mit ígért. Focizni jó, de az is lehet, hogy végül másik sport fog még inkább magával ragadni. Szeretek táncolni is, de arról azt hiszem letehetek. Itt beszélnek nekem a lóterápiáról is idővel, de magam sem tudom. Egyelőre talán az emlékeimet kellene visszanyernem teljesen, meg végre elindulni a gyógyulásútján még inkább, mint eddig tettem, mert ha sokáig kell még az ágyban feküdnöm, akkor előbb vagy utóbb tuti bedilizem és halálom oka az lesz, hogy túlzottan unatkoztam.
- Melyik osztályba jársz? Ha kiderülne, hogy egy suliba járunk, akkor az mennyire remek lenne. Igaz, nem hiszem, hogy egyhamar visszamehetek, de amikor igen, akkor legalább bandázhatnánk ott is, vagy az már túl fúúúj, mert lányok és fiúk nem barátkoznak? – gondolkozom hangosan, hiszen szokott ilyen felállás lenni a hecckedvéért is, de aztán persze mindenki barátkozik szinte mindenkivel. Mi nem nagyok vagyunk, hogy telelegyünk előítéletekkel. Mi csak partnert akarunk találni az őrültségeinkhez, így nem csoda, hogy gyerekként tényleg annyi pajtija és barátja van az embernek, ami egyre inkább csökken, ahogyan felnővünk. Remélem velem nem így lesz.
- Ughh, kötelezők. Nem értem, hogy miért nem lehet inkább nekünk választani könyvet és arról kellene beszámolót tartani. Mennyivel jobb lenne, mert lehet úgy kedvet csinálnánk másnak is az olvasáshoz. Na, meg akkor legalább a tanárok látóköre is szélesülne, ha már a miénket annyira akarják tágítani. – rázom meg a fejemet kicsit bosszankodva, hiszen mindig azok a fránya kötelezők. Emlékszem arra, amikor annyira nem akartam elolvasni, hogy végül apa úgy döntött inkább felolvassa nekem esténként. Milyen jó is volt az, mármint nem a történet, hanem az, hogy akkor is apával lehettem. Egy újabb közösprogramunk volt.
- Igen, mind a kettőt szeretem. Olyan vicces, a sárkányok meg annyira cukik. Egyszer kaptam is olyan plüsst. Ha gondolod, akkor nézhetnénk együtt is mesét, ha lesz kedved hozzá. – én még innen tuti nem szökök el, de talán anya vagy apa behozná a laptopot, hogy tudjak legalább meséket nézni rajta. Mit fogok én nélküle csinálni? Mármint Simo nélkül, akkor minden még unalmasabb lesz és még egy jó nagyot is sóhajtok. – Nem maradhatnál inkább? Mond azt, hogy még nem vagy jól? – pislogok rá ártatlanul és a lehető legcukibb nézésemmel.


Kids in Love ■ ■ hug iloveu  ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
140
● ● Reag szám :
117
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Pént. Jan. 19, 2018 3:14 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Rosa && Simo

– Jó. Hozok neked sütit. Milyet szeretsz? Csokis, kókuszos vagy diós csiga? Szereted? Tudom. A szülök sokat beszélnek, de van amikor a fele se igaz és csak azért mondják, mert… Nem tudom. A szülök ilyenek. – sóhajtok halkan, azt nem teszem hozzá, hogy a zsebpénzét nem fogom elvenni, biztos most rögtön le akarna beszélni róla és akkor már nem kellene úgy a süti. Ezért is csak bólogatok úgy, mintha helyeselném a gondolatát. Azt már a többiektől is megtanultam, hogy jobb engedni egy nőnek bizonyos esetekben, mint megpróbálni lebeszélni őt arról amit a fejébe vett. Hiszen eltántoríthatatlanok. Látom a családom női tagjain. Ilyen esetekben meg miért ne lehetnék én az úgynevezett okosabb a szamár helyett?
Kérdésére először csak összehúzom a szemem, nem tudom miként reagálhatnék most erre. De persze elnevetem magam. Hiszen lehet, hogy van abban valami amit mond.
– Lehetséges. Néha próbálok rendet tartani a szobámban is, de nem mindig sikerül. Szóval biztos hasonló lenne a helyzet az egész házzal. Akkor meg pláne ha labdázhatok. Igaz olyankor kimegyek az udvarunkra és olyan magasra próbálok meg felrúgni amennyire csak tudok. Dekázni is szeretek a labdával, na de érezni azt az erőt ami fellöki a labdát a magasba… Belebizsereg a lábfejem! – a gondolattól meg szerintem én is lázba jövök, különben nem érezném azt, hogy biztos csillog a szemem, mint a rajzfilmekben a nagyon örömittas figuráknak.
– Tényleg! Elszökhetnénk együtt, megnehezítenénk a dadám életét közösen és szívbajt hozhatnánk a családtagjainkra! Benne vagyok! – ha nem ülnék mellette az ágyon, most biztos örömömben ugrándoznék is egyet-kettőt. De úgy gondolom jobb ha nyugton maradok és nem dicsekszem előtte azzal, hogy én tudok járni ő meg nem, mert itt fekszik.
Igazából elképzelni sem tudom, hogy mennyire lehet most nagyon rossz neki. Nem is tudom mire hasonlítsam. Pláne úgy, hogy alig emlékszik valamire. Bizonyára nagyon elkeseredett lennék ha idegennek látnám a szüleimet vagy a testvéreimet és nem tudnám kik is ők valójában. Erre a gondolatra egy kicsit elhúzom a számat és akaratom ellenére is végignézek Rosa-n. Ha belegondolok, hogy a tegnap még azt gondoltam, milyen sokat alszik és nem baj ha ez így van. Most az egészet bánom. Egy csomó mindenről lemaradtunk.
– Legyen! – a kisujját összeakasztottam az enyémmel.
– Nem hagylak magadra, még a nagyok, az ásó, a kapa s, nagy harang se akadályozhat meg ebben. Csak az alvás. Ha alszol nem tudok beszélni hozzád, felébreszteni meg nem foglak, ha nem muszáj. – mert ha alszik a mondás szerint minden gyerek szebb és jobb. Ezt a nagyszüleim mindig mondják, hogy akkor vagyok jó amikor alszom.
– Hatodikos vagyok a De Belleville-ben. Ugyan? Úgy nézek én ki, mint akit érdekel, hogy mások mit gondolnak róla? – ennél a pontnál végigmutattam magamon a kezemmel. Talán egy kicsit túl sok energia és határozottság szorult most belém, mintha nagyon gonosz gyerek lennék, vagy nagyon elszállt. De nem vagyok az. Ezért jobbnak érzem ha szépen hozzá teszem:
– Persze a tanácsokat meghallgatom, mert véleménye mindenkinek van. Ám csak azt fogadom meg amiről tudom, hogy hasznos is, nem pedig leszidás miatt kapom. – egyszerűen szégyentelen vagyok, ahogy a nagypapám mondta. Mert olyan vagyok, mint már nem emlékszem mit mondott. De bizonyára nagyon nem szeretheti az illetőt, mert mérgesen közölte.
– Az már túl szép lenne ha igaz lenne Rosa. Ezért se hagyják, hogy mi döntsünk. Mert azt szeretnék ha az lenne amit ők akarnak. – meg szerintem mindenki azt szereti ha egy kicsit irányíthat, én is, meglett a következménye, ám cseppet se bánom.
Hirtelen ötlettől vezérelve ledőlök a párnák közé és a plafont figyelem.
– Eljátszhatom azt, hogy beteg vagyok. De a gépeket én se tudom becsapni, ha le akarnák ellenőrizni az állításomat. Bár elbújok megint előlük és a gondunk meg lenne oldva. – ábrándozok, majd újra felülök, mert eszembe jut valami.
– Ha nem lesz szükség ezekre és kapsz egy tolószéket akkor körbevezethetlek! Milyen szuper lenne! Lifteznénk egész nap és hagynánk, hogy keressenek minket!

■ ■ When I’m here with you   iloveu  pirulo  ■ ■ credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Pént. Jan. 19, 2018 7:01 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

little prince && princess

- Minden jöhet, egyedül kávésat nem szeretem, de amúgy mindenevő. Főleg, ha édességről van szó. – nem kell engem ilyen téren félteni. Még akkor se, ha ez nem látszik meg rajtam. Sokat mozgok, így nem csoda, hogy ilyen kis vékonyka vagyok. Szeretek futkosni, játszani, mintsem egész nap a számítógép előtt ülve játsszak különféle játékokkal. Nem is értem, hogy egy-két gyerek miként képes annyi ideig megülni egyhelyben.
Mosolyogva hallgatom azt, amit mond, a végén pedig kicsit még el is kuncogom magam, hiszen annyira beleéli magát. – Amíg én nem focizhatok, addig lőj helyettem is gólokat, de sokat ám. – hangom játékosan csendül, hiszen igazából kicsit tényleg irigy vagyok, hogy ő lassan már mehet, én pedig ki tudja, hogy mennyi ideig még itt leszek, majd pedig otthon is tuti sokáig még ágyban kell majd maradnom. Ugyanakkor reméltem, hogy sok gólt fog lőni, ha nem is miattam, de amúgy is lőhet. Legalább akkor nyelnek, igaz, azt se tudom, hogy milyen poszton játszik, de az mellékes is.
- Rendben van, akkor ha jobban leszek, akkor elszökünk. – és most neki is a kisujjamat nyújtottam esküre, ahogyan másokkal is tenni szoktam. Kisujj esküt nem lehet csakúgy megszegni, így legalább tuti, hogy egyszer frászt hozunk majd mindenkire.
- Pedig nyugodtan felébreszthetsz. Legalább, ha itt vagy, akkor nem lesz minden annyira unalmas. Kár lenne átaludni az egészet, szóval ébressz csak fel, de azért valami édességet hozhatsz, hogy nehogy megegyelek érte. – nehéz megállnom, hogy ne nevessem el magam, de a nagyok is így csinálják nem? Ha felébresztik a másikat, akkor hoznak neki valamit, hogy véletlenül őket egye meg az, akit felkeltettek. Igazán praktikus megoldás, vagyis gondolom.
- Ha most nagyobb lennél, akkor azt mondanák rád, hogy öntelt vagy és beképzelt. Legalábbis a nagyobbak nálunk mindig ilyen szavakkal vagdalódzanak, vagyis sokszor. – hallottam már őket, de szerencsére Samuel nem ilyen. Olyan, mint apa. Hatalmas a szíve és örülök annak, hogy megengedte, hogy a húga lehessek. Kár, hogy nem vagyunk tényleg tesók, az milyen menő lenne már. – Egyébként meg jól teszed. Én se sokszor adok mások véleményére, az vagyok, aki. Nem akarok senki kedvéért se megváltozni. – kicsit olykor sokat dumálós lány, aki nem fél neki vágni a világnak, vagy kimászni akár az ablakon is, hogy elszaladjon.
Arra pedig, hogy milyen tanácsokat fogad meg bólintok egyet határozottan, hiszen hasonló itt is a helyzet.
- Jó is lenne, de örökké mi se bujkálhatunk. Szerintem mindenki kiakadna, amikor ránk találnának, hogy miért tűntünk el. – sóhajtok egyet lemondóan, de aztán az újabb ötletének köszönhetően felcsillan a szemem.
- Komoly? Köszönöm!!! – „ugrok a nyakába”, majd sietve hátrálok meg kicsit. – Megharagszol, ha kicsit pihennék? Túl könnyedén elfáradok még, vagy talán a gyógyszerek hatása. – majd odaadom a mesekönyveket. – Ha gondolod, akkor nyugodtan olvass belőlük, de maradhatsz is, mert örülni fogok neked, ha felébredtem. – mosolyodom el, majd megpróbálom kicsit kényelembe fészkelni, de nem olyan egyszerű, amikor az embernek minden fáj.

Köszönöm a játékot, imádtam! ahwie Nem tudom írsz-e még rá, így nem kértem zárást, illetve szívesen egyeztetek friss játékkal kapcsolatban. edi

Kids in Love ■ ■ hug iloveu  ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
140
● ● Reag szám :
117
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Kedd Feb. 06, 2018 7:11 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Pént. Feb. 09, 2018 1:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Gyűlöltem kórházakba járni. Valahogy mindig is szokatlan volt nekem ez a környezet, ahogyan fehérbe öltözött emberek járkálnak a folyosón, mindenféle idegen nyelveken beszélnek és életekről döntenek egyetlen tollvonással.
Gyűlölöm a kórházakat, mert eddig csak rosszat hoztak az életembe, hiszen amikor réges régen itt volnam, a szüleimet kellett azonosítanom. Pree akkor még nagyon gyerek volt, s Frederico maradt vele kint a váróban, így rám hárult az a nemes feladat, hogy összetört és vérbe fagyott testüket lássam. Hetek, sőt hónapok teltek el úgy, hogy álmomban még fel-felvillant az arcuk egy-egy másodpercre, csatakosan ébresztve engem a párnáim között.
Gyűlölöm a kórházakat, ahogyan az idősebb betegek kihasználják a birka türelmemet és köszönhetően a bizalom gerjesztő arcomnak, olyan részleteket is elárulnak nekem, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Például biztosan valakit érdekel, hogy mi az a sönt és a combnyaktörés, meg a vaszkulitisz, de kérem, hölgyeim és uraim, én csak egy vérvételre vagyok itt, nem akarom tudni mindannyiuk kórtörténetét?
S az utolsó dolog, amiért gyűlölöm a kórházakat, az előbb említett vérvétel. Félreértés ne essék, csapoljanak csak, amennyi jól esik, sőt még a torkomat is elvágom, hogy minél előbb túlessek rajta, de az állítólag szabályellenes. És a szabályokat be kell tartani, így tűt használnak. Tűket... Gyűlölöm a tűket. Rettegek tőlük, már egészen kiskorom óta, és minden egyes alkalommal pokollá teszik a negyedéves orvosi felülvizsgálatomat.
- Maga is a doktor úrra vár? Én időpontra jöttem, de még nem láttam megérkezni.
Nem érdekel, hogy mit mond az öreglány, így csak mosolygok és bólogatok, miközben ujjaim ütemesen járnak a combomon, mely annak ellenére, hogy azt gondolom, egyáltalán nem segít lenyugodni. Csak figyelem az ajtókat, hátha a következő pillanatban engem hívnak, hátha valamelyik fehér köpenyes bányarém kimondja a nevem és akkor következhet húsz perc komédia, amíg levesznek tőlem három fiola vért.
Kezdek éhes lenni, ilyenkor már régen meg szoktam reggelizni, de most a vizsgálatok miatt éhgyomorral kellett érkeznem, s ez annyira nem tetszik. Soha sem szerettem, ha megszabják, hogy mit tehetek és mit nem, főleg akkor nem, ha valami ilyen kellemetlen dologgal kapcsolatos. Szóval ideges voltam, éhes és a mamóka mellettem ismét csak megkérdezte, hogy vajon merre lehet az orvosa, amire egy jól irányzott bal egyenessel válaszolnék neki, de annak a pszichológusom biztosan nem örülne. Szóval marad az ujjdobogtatás, az ütemezett krákogás, némi homloktörölgetés és víz kortyolgatás. Mert az szabad, vizet inni szabad, azt mondták, hogy azt lehet. Mikor kerülök már sorra? Annyira elszívnék most egy szál cigit!
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Csüt. Feb. 15, 2018 11:01 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Sokkal többen voltak ma, mint szerettem volna és a világ legrosszabb helyére kerültem ma.. Utálok másoktól vért venni, nem azért mert nem tudok vagy bizonytalan lennék magamban, hanem a sok feszült emberhez nincs kedvem és energiám. Elég rosszul aludtam és reggelt végighánytam, remélem már lassan vége lesz a reggeli rosszulléteknek. Sosem szerettem hányni és a világ legundorítóbb és legrosszabb dolga. És el is fogok késni, ha nem sietek, mert így is rohadt nagy késében vagyok.. És mikor beérek az öltözőbe megint hánynom kell. Hát ez remek..
Végül felöltözve megyek le a megfelelő helyre, majd felveszek a papírokat, megnézem a névsort.. Bár gonosz vagyok, de nem akarok idős hölgyekkel kezdeni, nem akarom hallgatni a nyomorukat és a bajukat. Elhihetik nekem, hogy nekem is van elég bajom, itt vagyok terhesen, ikreket várok és a férfi, aki "felcsinált".. Jó, ebbe inkább ne menjünk bele, mert nem lesz jó vége. Szóval a lényeg, hogy éppen nekem is van elég gondom, nem kell még mások problémája is a nyakamba, emellett.. Nem akarok nagyon jó pofizni sem, csak jöjjön be, leveszem a vért és már mehetünk is. Hmm.. Tiffany Loumer.. Thomas LaRobe.. Francesco Romily.. igen, ő tökéletes lesz.
Kimegyek az ajtón, mosolyt varázsolok az ajkaimra és körbenézek. - Francesco Romily. - mondom a nevet, bár biztosra veszem, hogy hangosan és tisztán érhetőn mondtam, így elindulok befelé és megvárom, hogy ő is belépjen az ajtón, ha így lesz, akkor becsukom az ajtót és mosolyogva mutatok a székre. - Jó reggelt. Kérem foglaljon helyet. - és már el is indulok a felszerelések felé. - Esetleg van valamilyen ismert allergiája? Van olyan fertőtlenítő, amit nem használhatok? - kérdezem tőle és nagyon reménykedem benne, hogy semmilyen olyan allergiája nincs, ami miatt nem használhatom ezt a fertőtlenítőt, a másikat nem találom, Carla biztosan elrakta..
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Kedd Feb. 20, 2018 1:08 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Amikor meghallom a nevemet, hatalmasat kell nyelnem és még egy sóhaj is dukált a felismerés mellé, hogy bizony itt most helyzet lesz. És ha helyzet van, akkor annak megfelelően kell reagálni, bár az is biztos, hogy nekem ezzel lesznek problémáim. Felállok a helyemről, illedelmesen elköszönök a nénitől, akinek még mindig nem jött meg az orvosa, körbenézek és mint gladiátorok a császárnak, úgy üdvözlöm az ápolónőt. Riadt szemekkel és halálba menő, lomha lépésekkel, hiszen ez az egész nekem bizony eléggé stresszes és traumatikus élmény lesz.
- Köszönöm. - ülök le a kínált helyre, majd elfelejtem megfigyelni a szőkeséget, hiszen most inkább egyféle félelem dolgozik bennem, s nem egy kiéhezett kutya vadászösztöne. Pedig teljességgel lenyűgözne egy másik helyzetben, csodálatosan vékony alakja és azok a szemek. Azok a gyönyörűen vakító, világoskék szemek... Most azonban más dolog munkálkodik bennem.
- Nem, nincs, nem tudok róla. - idegesen válaszolok neki, talán hallja is a hangomban a félelem fokát, én pedig nem tudok másra koncentrálni, mint az előttem lévő kémcsövekre és meg ki tudja milyen orvosi eszközökre. - Annyit viszont tudnia kell, hogy nem viselem túl jól a tűket.
És most még szépítettem a dolgon, hiszen volt már olyan, hogy reflexből ütöttem ki az egyik ápolót, miközben vért akart venni tőlem. Nem is tudom, hogy mi történt akkor, de éreztem a szúrást és már lendült is a kezem, mintha az ösztönök túlságosan is eluralkodtak volna rajtam. Persze most nem szándékozom a lányt megverni, de meg kell vallanom, hogy akkor sem volt bennem ilyetén szándék.
Zakómat leveszem, az ingemet pedig elkezdem kigombolni. - Nem szeretem feltűrni, nem azért vasaltam ki.
Próbálok mosolyogni, de nem megy túl jól, így inkább felejtem is a grimaszt, majd amikor leveszem az ingemet, a zakó mellé teszem. Meztelen felső testtel ülök előtte, s mintha csak fáznék, úgy pattogtatom meg mellizmaimat és kezdem el pumpálni bal kezem tenyerét. Utóbbit csak azért, hogy jobban látszódjék a vénám, mert nemcsak attól szörnyű ez az egész helyzet, hogy félek a tűktől, de a karomban futó ereket is alig lehet megtalálni, általában kell egy második szúrás is a sikerességhez.
Szóval ülök ott, mint egy rakás szerencsétlenség, felső testemen egy szál ruha sincs, s közben figyelem a mozdulatait és a különböző eszközöket, amiket előkészít.
- Zavarja, ha közben dúdolnék? Meg szokott nyugtatni... - válaszától függően kezdek bele a Frère Jacques első taktusaiba, miközben jobb lábam úgy pattog a helyén, mintha legalább is egy varrógépet üzemeltetnék vele. Ettől persze az egész testem feszített tempójú remegésbe tör ki, nem segítve elő az ápolónő minél könnyebb munkáját.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Csüt. Feb. 22, 2018 9:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Nagyon is látszott rajta, hogy mennyire ideges volt és ezt meg tudtam érteni, magam is tudom, hogy milyen egy borzalmas nővérnél a vérvétel, talán ez volt az egyik nyomós ok, hogy most itt állok. Meg annak ellenére, ami velem történt, szerettem az embereket és jó érzés volt nekik segíteni. Emlékszem, hogy mikor kiszedték a manduláimat milyen jól esett, amikor a nővér kedves volt hozzám és gondoskodott rólam, amikor anya nem tudott bejönni, bár... elég nagy feltűnést keltett a hiányos öltözetével és a combcsizmájával, de szép nő volt, nagyon is szép. Sajnálom, hogy így alakult az élete, hogy börtönbe került és elvesztette mindenét, most pedig még beteg is, eléggé beteg. Szerintem egyre közeledik az időpont, amikor elveszítem őt, látszik rajta, hogy kezdi feladni, hogy úgy érzi már eleget élt és eleget szenvedett, nem akar küzdeni, nem akar harcolni, pihenni akar. Sose képzeltem volna, hogy nélküle kell felnőnöm, hogy nem lesz ott a nehéz időkben nekem, hisz mindig ott volt, de... A börtönből, egy francia börtönből nehéz gyereket nevelni, aki Amerikába költözött. Egyedül volt, egyedül volt a sok megvető pillantással szemben és én sem segítettem neki, nem háláltam meg a sok szenvedést, amit miatt viselt el. Éppen ezért vagyok most itt, ezért költöztem haza, hogy minél több időt töltsek el vele. Pedig már csak két év lenne a szabadulásáig.
Majd végül leül a székre én pedig felteszem neki a rutin kérdéseket és tudom, hogy biztosan unhatja, de hét tényleg meg kell tudnom ezeket a dolgokat. Természetesen egészen a végéig kedves vagyok vele, nem azért mert ezt várják el tőlem, hanem azért, mert semmit sem tett ellenem, akkor miért viselkednék vele máshogyan? Mikor pedig a választ is megkapom, megnyugszom, ezek szerint nyugodtan használhatom az előre kikészített fertőtlenítőt. Az a baj, hogy ő most éppen elég feszült és nem akarom megtudni, hogy mire képes egy ilyen testi adottságokkal rendelkező férfi, így valahogy le kell majd nyugtatnom. - Értem, megpróbálom a lehető legtöbbet és a legjobbat kihozni a jelenlegi helyzetből, ehhez azonban próbáljon megnyugodni, tudom, hogy nehéz. - mondom neki. Nem ő az egyetlen ember, aki nem igazán bírja a tűket, régebben én sem bírtam őket, de kinőttem és már nem is számít.
Igazából ötletem sincs, hogy mivel nyugtathatnám meg őt, másoknál egyből beszokott ugrani valami, de nála nem igazán. Nézem őt pár másodpercig, aztán mikor elkezd vetkőzni, elfordulok, nem igazán illik bámulni senkit sem vetkőzés közben, megvárom, míg végez vele. Bár mondhatnám, hogy vak vagyok és nem látom, hogy mennyire kidolgozott a teste, de teljes mértékben tisztában vagyok ezzel, csak annyi a különbség, hogy nem jövök lázba tőlem. Rengeteg kollégám szokott olyanokat mesélni, hogy milyen testű férfiakkal találkozott, de olyanra is volt példa, hogy felvitte magával az öltözőbe és ott... Hát én egyetlen pácienssel sem lennék képes ilyen gátlástalanul lefeküdni, persze... Nem mondom, hogy nem volt rá példa, hogy gátlástalan voltam, hisz még bizonyítékom is van rá, a gyermekek, akik a hasamban növekednek. De egyáltalán nem bánom, hogy így alakult az este, hogy megismertem Lenyt és azt sem bánom, hogy egyre több időt töltünk el együtt.
Végül pedig kérdésére csak bólintok, engem aztán nem zavar, ha elkezd dudorászni, csinálja csak, ha megnyugtatja. Pár másodpercig csak állok ott és hallgatom, majd lerakom a kezembe vett dolgokat. Ráérek, nem sietek és többen is vagyunk, így tehát, ha pár másodpercig beszélgetek vele és próbálom megnyugtatni, baj nem fog történni. Odahúzok egy széket kellő távolságra mellőle. - Ha segítene a helyzeten egy kis beszélgetés, nekem nincs ellenemre. - mondom neki, míg elhelyezkedem a széken kényelmesen. Kissé furcsa helyzet, ilyet még sosem csináltam, de hát egyszer mindent el kell kezdeni, ennek pedig most jött el az ideje. - Szeretne esetleg beszélni valamiről egy idegennel? Kikérni valamiben a véleményét? - mosolygok rá kedvesen.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Pént. Feb. 23, 2018 11:54 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Csak most tudatosult bennem, hogy nem volt túl jó ötlet félpucérra vetkőzni, hiszen a szobában szinte meg lehetett fagyni, olyan hideg volt. Aztán az is lehet, hogy csak az idegesség miatt éreztem a hűvös mardosó csípését, ettől függetlenül testem reagált a vélt vagy valós ingereknek és mellbimbóim apró üvegvágókká váltak.
Lábam még mindig motolla módjára járt fel és alá, de amikor megszólalt, amikor hallottam kellemesen csengő hangját, némileg megnyugszom. Elfelejtem a hümmögést, a dal apró ritmusát és a lányra koncentrálok, fülemben zsongó zöngéin csüngök. - Beszélgethetünk.
Jelentem ki fénytelen hangon, és végignézek az eszközökön, amiket magával hozott. A látvány okozta félelem némiképp elemészt, s ilyenkor nagyon tudom gyűlölni magam, hiszen mégiscsak egy felnőtt férfi vagyok, nem kellene ilyen gyerekes módon rettegnem a tűktől. A letorkolás azonban nem segít, újra elindul a lábam, újra ritmust diktál, ismét csak elönt valamiféle földöntúli félsz és annyira, de annyira ki akarom adni magamból az egészet, hogy arra nem találok szavakat. Kiáltanék szabadságért, mint egy lekötözött elítélt a máglyán, hangomat süvíteném az orkán erejű széllel szemben, ordítanék, mint akinek minden csontja eltört a testében. Azonban semmi ilyet nem teszek, csak szorítom a székem karfáját, próbálok ellenállni, küzdök az ájulással és mélyeket sóhajtva fújtatok levegő után.
- Szeretett már valakit, aki nem lehetett a magáé? - csendesen teszem fel a kérdést, választ sem várok rá igazán, hiszen tényleg idegenek vagyunk egymásnak, két lélek, akiket még sosem sodort egymás felé a gondviselés, két ismeretlen ismerős, akiket a véletlen hozott össze ebbe a szobába. Cécile arca kúszott be emlékeimbe, mosolyát látván apró nyugalom tör rám, hangját fülemben hallva csillapodnak zakatolva rohanó szívem ritmusai. Lelki szemeim előtt a kobaltkék fűzőben lépdel felém, mosolyogva csábít gyönyörű arca, ringó csípője önfeledt táncba hív, lábainak ruganyos mozgása vágyat ébresztően csalogatja érzéseimet. A feltüzelő ábránd azonban egy pillanat alatt esik össze saját súlya alatt, üzenete jelenik meg előttem, az apró, kis papír, a szavak mérhetetlen terhe, a csalódottság, a fájdalom, a düh, a meg nem értés, az elutasítás... Egyetlen kérdés meg tudott annyira zavarni, hogy elfeledjem a félelmet, hogy agyam egyik lezárt zugába tegyem, de tudom, ha elfelejtem őt, ha megszabadulok Cécile látomásától, újra visszatér belém a félsz, a rettegés, a gyámoltalan viszolygás.
- Tudja, a testvérem felesége. Próbáltam küzdeni ellene, eltitkolni, elfelejteni, de öt év után már nem tudtam tovább magamban tartani. Bevallottam neki, hogyan érzek, elmondtam neki, mióta vágyom rá, ő pedig a házasságát választotta, pedig tudom, hogy velem boldogabb lenne, hogy minket egymásnak teremtettek... - sóhajtok az ápolónő felé, rázúdítottam minden kétségem és elkeseredésem, számára érdektelen dolgokkal traktáltam. - Sajnálom, nem kellett volna kifakadnom.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Vas. Márc. 18, 2018 1:34 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Nem szerettem volna addig belekezdeni, míg egy kicsit meg nem nyugszik és látom rajta, hogy mennyire ideges és azt is látom, hogy fázik. Hoztam le magammal egy pokrócot későbbre, mikor már eléggé kihűlnék, de ő... Hát igen, teste mutatja annak a jelét, hogy mennyire hűvös van itt, így tehát gondolkodás nélkül rakom mellkasára az összehajtott pokrócot. - Használja nyugodtan, nem szeretném, ha megfázna. - mondom neki kedvesen és arcomra hasonló kedves mosolyt festek. Nem tudom, hogy mivel tudnám kicsit megnyugtatni őt, nem is ismerem őt és minden csak butaságnak tűnne, amivel próbálkoznék, így elkezdek gondolkodni. Ha én lennék abban a székben, hát biztosan én is félnék, nem kevés rossz tapasztalatom van, amit nővérek okoztak, utáltam is nagyon sokáig az egészségügyet, de volt egy kedves nővér, aki miatt adtam még egy esélyt, talán éppen ez a nővér miatt vagyok most itt.
Csak mosolyogva bólintok egyet, mikor azt mondja, hogy beszélgethetünk. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy pontosan miről is kéne beszélgetnünk, mert egy témát csak úgy feldobni ostobaság lenne a részemről. Figyelem, ahogyan a lába fel-alá járkál, ahogyan egyre jobban mutatja az idegesség és már majdnem pánik jeleit. Ideje lesz tényleg lenyugtatnom, mert ha ez így megy tovább, akkor lehet el is fog ájulni. Legtöbb férfi ilyenkor elszégyelli magát, pedig szerintem ebben nincs mit szégyellni, nekem is vannak még félelmeim, mindenkinek vannak és ez teljesen természetes. Kérdése azonban egy kicsit kizökkent engem. - Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy nem. Sosem voltam igazán szerelmes és próbálom is kerülni az ilyen helyzeteket, de... Elkezdtem vonzódni egy férfi iránt, akit jobb lenne elkerülnöm. - nincs mitől félnem, csak egy idegen és azt sem tudja, hogy ki vagyok, én sem ismerem őt, így tehát nyugodtan válaszolhattam őszintén a kérdésére. Bár ez a kérdés azt jelenti, hogy ő éppen egy olyan nőt szeret, akit nem szerethetne. Tipikus nőnek tűnhetek most, de nagyon érdekel, hogy mi is az ő története. Sokkal érdekesebbnek mutatkozik, mint a nyanyák meséje a múltról.
Csendben meghallgatom őt és mikor elmondja, hogy a testvére feleségéről van szó, akkor csak elmosolyodom halványan. Szegény, biztosan rossz lehet neki és elég kellemetlenül is hangzik a szituáció. - Ugyan. Én nem ítélem önt. - mondom neki nyugtatóan és szemeibe nézek. - Bár jómagam nem keresem és nem is akarom megtudni milyen, de a szerelem az szerelem. És nem mi szabjuk meg, hogy kibe leszünk szerelmesek. - mondom neki, majd sóhajtok egyet.  Bár tényleg sosem lennék senkibe se szerelmes, de tudom, hogy ez lehetetlen, egyszer valaki majd jön, akibe bele fogok szeretni akaratom ellenére is. - Az említett nő tett valamilyen utalást, jelzést, hogy akarná önt? Történt önök közt valami? - teszem fel a kérdéseket, majd mikor belegondolok, hogy mit kérdeztem, csak oldalra pillantok. - Természetesen, ha valamelyik kérdést túl indiszkrétnek találja, akkor ne válaszoljon.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Kedd Márc. 27, 2018 11:15 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Elfogadom a takarót, de nem használom. Nem csak azért, mert én egy szilaj férfi vagyok, aki dacol az elemekkel és némi meztelenség nem gyűri maga alá. Valójában csak a testem reagált az érkező ingerekre, nem tudatosult bennem a metsző hideg, csak a reflexeim dolgoztak bennem.
Furcsállóan néztem rá, amikor azt mondta, hogy még sosem volt szerelmes. Egy gyönyörű, fiatal lány, aki annyi, de annyi férfiszívet törhetett már darabokra, hogy azt elképzelni sem lehet, s még sosem érzett szenvedélyes vágyat valaki iránt a szívében. Talán csak védekezik, mert már annyit csalódott. Vagy jéghideg, de akkor nem lenne ilyen kedves velem.
- Ahogy mondja, nem mi szabjuk meg, hogy kibe leszünk szerelmesek ... s mégis egy olyan férfihoz vonzódik, akihez nem kellene. Ne essen abba a csapdába, amibe én: vagy megéli az érzéseket, vagy temesse el őket örökre. Középút nincsen.
Valóban így gondoltam, hiszen öt éve ebben a húsdarálóban éltem. Minden egyes napja arról szólt, hogy vágyom valaki után, aki nem lehet az enyém, s inkább húztam, halasztottam az elhatározást csak azért, hogy a remény még megmaradjon. S érezzem most magam bármennyire kutyául, egy apró hangocska ott visszhangzik a fülemben, ott súgja a gyönyörű igazságot, hogy egyszer majd, napokkal, hetekkel, hónapokkal később jobb lesz. Újra tudok büszke lenni, ki tudom magam húzni előtte, s nem fájdalommal tekintek majd rá, hanem szeretettel és nem szerelemmel.
- Egyik este megjelent nálam. Bort hozott, egy kicsivel többet ivott a kelleténél, ezért talán foghatjuk az alkoholra is, de ... csókolóztunk Cécile-lel. Olyan szenvedélyesen, olyan vágytól fűtötten, mint még senki mással előtte, de tovább nem jutottunk, időt kért magának, hogy rendezze a gondolatait. Aztán csak egy üzenetet találtam tőle, hogy felejtsem el őt... Azok után, amit átéltünk, visszament a férjéhez... - szipogtam egyet, majd hirtelen felálltam a székről és kezeimet a zsebembe süllyesztve álltam meg a tejüveg ablak előtt, mely arra hivatott, hogy a kíváncsi tekintetek elől elrejtse a kezelőben történő eseményeket.
- Még nem is tudom a nevét. - fordulok vissza, arcomra mosolyt erőltetek, azonban láthatja rajtam, hogy vonásaim nem őszinték, mímeltek, valótlanok, kitaláltak. - Üdvözlöm Roxanne... Francesco, bár ezt már tudja!
Sóhajtok, majd újra elfordulok tőle és becsukom a szemeimet. - Tizenhét voltam, amikor először szerelembe estem, legalábbis akkor azt hittem... Minden reggel láttam őt a buszon, amivel iskolába mentünk. Minden nap könyv volt nála, én pedig alig bírtam vele az iramot, hiszen amit ő elolvasott, azt én is kikölcsönöztem a könyvtárből. A bátyám mindig ugratott, hogy mennyire lányosak azok a történetek, de Jane Austen vagy Charlotte és Emily Brontë novellái férfiaknak is szólnak. Aztán minden bátorságomat összeszedve ültem le mellé, megszólítottam és ... kiderült, hogy neki volt a világon a legidegesítőbb nyerítése, amit valaha hallottam. Azután át kellett szoknom egy másik járatra...
Kinyitom a szemeimet, majd megfordulok.
- Nem haragudjon, nem is tudom, miért meséltem el önnek! - arcomra apró pír költözik. - Azt hiszem, jobb lenne, ha túlesnénk az egészen...
Nézek baljós pillantásokkal a tűkre, majd sóhajtok ismét, de valahogyan nem akaródznak megmozdulni a lábaim, hogy visszaüljek a székbe.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Pént. Ápr. 06, 2018 4:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


karakterleadás miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Csüt. Ápr. 12, 2018 10:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

// Scar & Lemon //

Na ez jó. Felszóltak, hogy megjött a csomagom. Gondolkoztam, hogy milyen csomagot is várok? Aztán rájöttem, hogy azokat a kis helyes játékautókat, amiket Jonathannek rendeltem a netről. Arkansas, USA. Jó messziről jönnek azok az autók. Épp szabad voltam, úgyhogy gyorsan le is lifteztem. Minden emeleten megálltunk, nem is volt ez annyira gyors.
Most viszont idejövök és sehol senki? Egy ember sem ácsorog csomaggal, megkérdezem a szolgálatban lévő hölgyet, ő pedig elmondja, hogy a futár most ment ki az ajtón, mert kapott egy hívást. Csodálkozom, aztán nekikönyökölök a pultnak. Telefonálok én is, visszahívom azon, amin hívott. Nem veszi fel! Remélem, visszajön! A cég számát nem tudom. Ez tényleg ennyire bonyolult? A harmadik után kissé elcsüggedve nézek körül.
És mit ad isten, pont erre bóklászik egy kolléganőm, kolléganőnk. Ott dolgozik, ahol Mad. Intek neki, kínomban igen széles vigyorral, a hátam közepét vakarva.
- Helló, Dr. Gray! Mi újság? Repülnek kint a madarak?
Reggel volt itt egy néni, a galambokat etette a kórház előtt. Ha Scarlett nem látta, komplett idiótának fog nézni a kérdés miatt. Vállalom. Egyik kezem a zsebemben. Ha megszólal a teló, már ugrok is. De csak hallgat.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
47
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Miles Teller


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem •• Szomb. Ápr. 14, 2018 2:30 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Scar és Lemon

Azt se tudom, hol áll a fejem. Egész nap csak rohangáltam egyik betegemtől a másikig. Nagyon szeretem a munkámat és imádom csinálni is. Most valahogy mégis egészen kifáradtam. De ma úgy látom nem csak én voltam így, mindenki rohant valahová. Annyi betegünk volt, amennyit a kórház el se bír. Hihetetlen. Nem tudom, hogy mi van ma, olyan mintha április elseje lenne. Vagy hasonló.
A kincsem is lassan végez az oviban. utána küldtem az egyik ismerősömet, hogy hozza ide.  Szegénykémnek lassan ide kapcsolódik az élete, olyan ritkán van a kórház falain kívül, mint itt. De hál Istennek nem betegként van itt, már csak az hiányozna.
Most akad pár perc időm magamra is, lerohanok a földszinti büfébe egy kávéért,a mit úgy tervezek, hogy felviszek magammal a szobámba. A recepcióhoz érve valaki rám köszön.
- Helló, Dr. Gray! Mi újság? Repülnek kint a madarak? - még szerencse, hogy tudom a reggel madarat etető nénikére gondol, máskülönben felvinné a pszichiátriára.
- Dr. Truffaz - mosolygok rá. - Miféle járatban van idelent? - kérdezek rá kedves kollégámra. Elég ritkán szoktunk összefutni, mindketten rohanunk. Közben belekortyolok a kezemben levő kávémba.
- Hogy vannak a gyerekek? - érdeklődőm a gyerekei felől.  Ha jól hallottam kettő is van neki. Mint tudjuk ez egy kórház, gyorsabban jár a pletyka  a kollégákról, mint egy kis falúban.
Még egy percre se állhatok meg beszélgetni, rögtön lecsap rám egy nővér. Kezembe nyom pár papírt amit át kell néznem. Jellemző. Kávé szünet sincs rendesen, csak ha csinálok magamnak.
- Munka. - jegyzem meg feléje mosolyogva. Garantálom, hogy tudja miről van szó. Hisz ő is ugyanebben van. - Neked is ez megy? - kérdezek rá nevetve. Lassan azt se tudom, mikor volt egy kis időm magamra. Arra se emlékszem mikor tudtam elmenni valahová anélkül, hogy ne kellett volna bejönnöm a kórházba valami miatt.  De nem panaszkodom, mert azt csinálhatom amit szeretek és amit mindig is szerettem. - A gyerekek, hogyan viselik, hogy ennyi időt a kórházban töltesz? - Az én kislányom lassan hozzá szokott, hogy ez így lesz. Elfogadja, hogy ez a munkám és embereket mentek.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
14
● ● Reag szám :
7
● ● karakter arca :
Olivia Wilde


Témanyitás ✥ Re: Recepció és váróterem ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Recepció és váróterem
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Similar topics

-
» Elhagyatott edzőterem
» Edzőterem
» Meditációs terem
» Volangaard - Királyi csarnok
» Nijinsky Terem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-