REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 2:00 am ✥
✥ Today at 1:00 am ✥
✥ Today at 12:17 am ✥
✥ Yesterday at 10:32 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
✥ Yesterday at 8:20 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY



✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Hétf. Aug. 14, 2017 7:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Pandora – Armand


A hosszú műtét jutalma két dolog (a harmadikon kívül). Hazamehetek, pihenhetek és még túlórapénzt is kapok. Tudom, dög vagyok ezért, de ebből élünk (meg apám tőkéjéből. Mármint, Armand apjának a tőkéjéből). De a siker az, ami inkább hajt előre, a páciens túlélte a műtétet, már csak lábadoznia kell.
Nincs kedvem most az itteni zuhanyzót használni, egy méregerős kávé és péksütemény halmának befalása után a bringámat kaptam a vállamra és tartok kifelé. Eszemben sincs a közösben parkoltatni a cangát, kocsi és motor még oké, a bringámat nem adom. Ez meg a Violet-örökség része. Armand, nem én, skizó még nem vagyok (remélem), sokszor mondogatta, hogy képes leszek harmadiknak a biciklit berakni az ágyba, annyira babusgatom. Mit ne mondjak, igaza volt. Néha nagyon szerettem volna a szobába behozni, hogy rávessek néha egy-egy pillantást.
Zizeg a telefon, fene, hogy a zsebembe tettem, még mindig nem tudom megszokni, hogy NEM tesszük a mobilt a zsebembe, mert ha beindul, akkor én is.
- Hogy b... – inkább elhallgatok és halászom a zsebemből, állva a folyosó közepén, teljesen elfeledkezve arról, hogy ez egy közlekedő folyosó, hiába széles és a vállamon meg egy bicikli van.
Megnézem a kijelzőt, üzenet jött, az nem lényeges, de mire visszatenném a kabát belső zsebébe, mire lendülne a kezem, addigra én lendülök, mert a bicikli hátsó kereke önálló életre indította az egész vázat, magával rántva és megfordítva, így szerencsére a bicikli leesik a vállamról, de én hülye, automatikusan kapok utána, még él bennem az anyareflex, mire állon vág a nyereg.
Á, nem állok ott, az államat fogva, mint egy hatéves, nem törődve azzal, mi vitte el majdnem a biciklit. Valójában nem tudom eldönteni, röhögjek, vagy inkább ordítsak, mert baromira fáj az ütés.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Kedd Aug. 15, 2017 9:21 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Pandora && Armand

Pontosan annyi kedvem volt megint betenni ide a lábamat, mint amennyire kiült az arcomra. Utáltam ezt a helyet, a sok fertőtlenítő szagot, az orvosok fura pillantását, vagy éppen aggódóét. Nem tudom mitől tart ez a kórház. Megmentették az életemet, vagyis valami olyasmi, mert igazából az enyémet senki se mentette meg. Meghaltam, mint az a szerencsétlen lány is, akinek gondolnak engem. Egyszerűen még két év után is tudtam ezen bosszankodni, vagy éppen érthetetlenül állni a dolgok elől, de ahogy mindig úgy most is megtorpantam pár pillanat erejéig a folyóson és vettem egy mélylevegőt. Így próbáltam nyugtatgatni magam és szép lassan sikerült is lenyugodnom, az pedig kész szerencse volt, hogy ezeken a folyósokon nem jártak annyian. Ugyanakkor errefelé is volt egy kijárat, amit jobb szerettem, mint a főbejáratot, hiszen olykor újra és újra megjelennek az idegesítő paparazzik és az se segített igazán, hogy a múltkori balesetem, amikor a szoknyámat elvitte egy biciklis az bekerült a címlapokra. Legszívesebben elégettem volna az összes ilyen szennyújságot, én pedig jó pár napig rejtőztem mindenki elől, hiszen a kollégáim közül is páran furán pillantottak rám. Mintha én tehettem volna arról, hogy elvitték a szoknyámat, mert rossz helyen biciklizett az illető és figyelmetlen volt. A ruhám beakadt és paff, meglett a baj.
Újabb fejrázás, újabb mély levegő, majd egy megszokott idegesítő szokásként végigsimítok a szoknyámon, hogy utána folytassam az utamat, csak arra nem számítok, hogy hamarosan egy kerék akar elütni. Könnyedén csapódik nekem, mire egy kisebb sikítás közepette a földön kötök ki, majd sietve kúszom/ugrom arrébb, amikor is még a bicikli is a földre zuhan. Szerintem ideje lesz kerülnöm eme fajta közlekedési eszközöket. Kell egy kis idő, mire sikerül felfognom, hogy nem egyedül vagyok a folyóson.
- Jól van? – kérdezem meg aggódva, hiszen hirtelen fel se tűnik, hogy ismerem az illetőt. Lassan pedig sikerül lábra tornáznom magam, de az egyik lábam kicsit fáj az ütközésnek köszönhetően. A ruhám… inkább hagyjuk, mint akin átment egy kisebb úthenger. – Armand? – szólalok meg végül ismét meglepetten, majd közelebb sétálok. – Minden rendben van? Nagyon megütött? – bár fogalmam sincs, hogy hol találta el, ha csak nem vérzik az arca, szája. Mert akkor eléggé nyilvánvaló, de mivel éppen azt próbáltam elkerülni, hogy palacsinta legyen belőlem, nem is nagyon figyeltem azt, hogy a másiknak milyen baja esik közben.


■ ■  Bocsi, nyomi lett. Lesz még jobb is. doboz ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Csüt. Aug. 17, 2017 7:38 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

A sikításra a kapkodás gyorsabb lesz, hogy megfogjam a nyamvadt kétkerekűt, s hogy ne mozgassam, hanem csak megtartsam, de a lendület beindult és jól állon töröl. A kormányt fogom, de olyan szerencsétlen, nyaklott helyzetben van a bicikli, hogy aki látná, elröhögné magát, de én csak az állam fogom, ezer szerencse, hogy nem hallottam se reccsenést, se erős nyomást, de azért istenesen fáj. A férfitest tényleg ilyen nyámnyila, Violetként ez meg se nyekkent volna.
Ja, igen, volt egy sikítás. És én férfi vagyok, tehát nem azért ugrok, mert anyatigris vagyok, hanem mert úriember segít bajbajutott hölgyeken. Egészen addig ezt merő ostobaságnak tartottam (az én Armandom bármikor megmenthetett. Azok az erős karok, széles vállak, awww...), míg nem érzékeltem saját magamon azt, hogy bizony kisebb energia befektetéssel, sokkal erősebb vagyok, mint nőkoromban. Új szót fedeztem fel. Nőkoromban. Értelmezi egyáltalán ezt a szótár?
Szóval fordulni és ugrani, hiába fáj veszettül az állam, még a látásom se túl tiszta.
- Ön jól van? – ez nagyjából úgy hangzik, mint amikor a kölköt játékból a dunyha alá tettem és úgy játszottunk medvéset. Fojtottan és raccsoló-selypítősen. Nem érzem a nyelvem sem. Ugye nem haraptam le?
- Igen. Pandora? Neked esett-e bajod? Szerencse, hogy kórházban vagyunk – fordulok felé, megnézve, aztán elmosolyodom, amennyire tudok, de mégsem megy, a kezem vissza kell tenni az államra. Nem ugrott ki, de jól eltalálta baloldalon a nyereg.
- A sikítás egészen frenetikusra sikerült – a falnak döntöm a biciklit, nem érdekel, ki szól meg érte. És azta, még mindig raccsolok és selypítek. Le kell hűtenem az állam, lehet, hogy nem is lesz elég a hideg kóla.

//Még egyszer szabadkozol, összecsomagollak és postára adlak Razz <3 <3 //
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Csüt. Aug. 17, 2017 10:27 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hirtelen tényleg nem akarom elhinni, hogy ennyire elhagyott volna Fortuna. Két éve megöltek, belekerültem ebbe a testbe, aki ráadásul öngyilkos akart lenni. Pedig én sose tennék ilyet, mellé pedig még megnyertem magamnak a mágnás kisasszony címet is, pedig nem kértem. És akkor ott van az az incidens, amikor leszakították a szoknyámat, most meg tényleg egy kerék üt agyon majdnem, hogy utána egy bicikli essen rám majdnem. Ez tényleg Pazar nap, bár azt se értem, hogy mit keres a kórház folyosóján valaki biciklivel, hiszen még futkosni is tilos.  
- Remekül. – mormogom kicsit az orrom alatt, mielőtt sikerülne felállnom és a kisebb ütések ellenére is felmérni azt, hogy komolyabb bajom nem lett. Aztán pedig kapcsolok, hogy vélhetően talán másnak nagyobb baja is van, mint nekem a rosszkedv és mellé ez. Egyébként se szerettem sose bunkó lenni senkivel se. Inkább akkor hallgatásba is képes vagyok menekülni, mintsem megszólaljak, vagy ha igen, akkor inkább jobb menekülni.
- Szerencse? Inkább balszerencse, én megmondtam, hogy ezt a helyet jobb elkerülni és lám, igazam is lett. – ebből pedig tökéletesen érezheti, hogy tényleg nem szívesen teszem be ide a lábamat. Kár, hogy ez nem kívánság műsor és kötelező megjelennem, mert ha nem teszem meg, akkor eljut anyáék fülébe és akkor meg kezdődik a csata, meg a szentbeszéd, ahhoz meg se kedvem nincs, se ingerenciám, mert már rég kinőttem belőle. Főleg, amikor olyan miatt kell hallgatnod, amihez semmi közöd sincs.
- Köszönöm, most már tudom, hogy bátran alkalmazhatom. – mosolyodom el barátságosan, majd végül közelebb lépek és kicsit megrázom a fejemet. – Talán nem kellene beszélned, meg erre egy fagyott borsó se ártana… mármint jég. – pontosítok sietve, majd körbenézek és a biciklire nézek. Még mindig nem értem, hogy miként is hozhatta be, de nem az én dolgom. Én itt csak páciens vagyok, semmi több. – Esetleg van itt is valahol jég? Akkor hozok neked, nem vagyok orvos, de ezt talán még én is el tudom látni. – hogyne tudnám ellátni... Nem törött, így kábé olyan, mint amikor egy bűnöző éppen állon vág, vagy szájon. Nem először látok hasonlót, de szerencsére velem még sose történt ilyen, remélem ez így is marad.

|| Hahha, azt azért megnézném. Razz <33
avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Pént. Aug. 18, 2017 8:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Kórházba senki sem szeret járni. A személyzeten kívül – felnevetnék, de inkább nem kockáztatok.
- Sajnálom, nem akartam senkit sem megsebesíteni – eddig a bicikli nem minősült veszélyes eszköznek, azt hiszem, az igazi Armandnál is a saját hülyesége okozta saját halálát, mint ahogy nálam a saját ügyetlenségem és figyelmetlenségem. A versenyszellememről meg nem is beszélve. Meg is kaptam érte a magamét.
- Az biztos, hogy én elfutnék, elég hangos volt.
A nem kéne beszélnemre legyintek. Már késő, mozgattam az állkapcsom, ha el lenne törve, akkor nem menne.
- Eltörve nincs, a nyelvem viszont szépen szafaládé méretűre fog dagadni, szóval jég is kéne. Igazi. A büfében talán van – indulok meg, amire a bicikli nyaklik egyet és elborul. Felsóhajtok és úgy hagyom. Ha elviszik, nem bánom, még ha méregdrága is volt. Ezért nem hagyom a lenti őrzőben. Most viszont rendesen cserbenhagyott. Aztán három lépés után mégis visszafordulok és megfogom a felső, átvezető száránál a járgányt és úgy viszem.
- Lift? – engedem előre Pandorát. – Neked sem ártana jegelni a csuklódat, vagy a kezedet.
Hohó, kezd dagadni a nyelvem, még viccesebben beszélek, mint fél perccel ezelőtt, fel is függesztem a tekintetem a lift mennyezetére és inkább hallgatok.

|| ||
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Szomb. Aug. 19, 2017 9:42 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Aww valld csak be, hogy ők se mindig. Hallgatni a sok beteget, meg amikor ők jobban tudják mi is a bajuk. Azért az eléggé fárasztó lehet. Bár igaz, te inkább altatva látod őket, így lehet ilyen szemszögből neked könnyebb. – mert azt azért nem mondanám, hogy a munkáját tekintve az könnyű. Nem hiszem, hogy lennék valaha orvos vagy ha igen, akkor ilyen szakirányt választanék. Egyetlen egy rossz lépés és máris valakinek az életébe kerülhetett dolog. Tudom, egykoron a rendőröknél is így volt, de valahogy mégis jobban félném azt csinálni, amit ő, mint attól félni, hogy rendőr legyek újra.
- Semmi baj, megesik. – rántom meg kicsit a vállaimat, hiszen nem történt semmi komolyabb baj szerencsére, meg elnézve őt sokkal rosszabbul van, mint én. Így inkább neki kellene orvost keríteni, mintsem nekem.
- Biztató, akkor lehet lassan valaki megjelenik itt, mert nem tudja mi is történt. – remélem azért annyira hangos nem volt, hogy idecsődítsen valakit. Nincs kedvem még több ember figyelmét elviselni ma. Legszívesebben egész nap otthon maradtam volna, néha vannak ilyen napjaim. Két év, két éve élem valaki más életét, elégé bizarr és még mindig képes olykor eléggé mélyre nyomni.
- Szerintem jobban járunk, ha inkább valami ápolót keresünk és onnan szerzünk jeget. – pillantok rá komolyan. Nem vagyok orvos, de az is tuti, hogy nem a büfébe fogok menni jégért. Végül pedig elindulok lassan a lifthez, hogy megnyomjam a megfelelő gombot, mert pontosan tudom, hogy merre is kell már menni a sürgősségire. Ott biztosan tudnak adni neki valamit, arra meg, hogy továbbra is beszél csak megforgatom a szemeimet. Miért kínozza magát? Biztosan nagyon fájhat neki.
- Jól vagyok, ne aggódj ennyit. – pillantok rá a liftben, majd hamarosan meg is érkezünk a földszintre és ha megpróbálna a büfé felé menni, akkor elkapom a kezét és magammal húzom a sürgősségi irányába, legalábbis megpróbálom. – A sürgősségire megyünk és nem a büfébe! Remélem te se gondoltad komolyan azt, amit fent mondtál! – komolyan orvos és akkor még ő se akarja betartani a szabályokat? Az eszem megáll.
avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Vas. Aug. 20, 2017 8:18 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Az nem zavar – vonok vállat. Az nagyjából olyan, mint amikor a gyerekeim kezdik el mondani a magukét. Vagy valami hasonló. A felnőtt én vagyok, meghallgatom őket, ha igazuk van, akkor igazat adok nekik, ha nem, akkor meg úgyis úgy döntök, ahogy megfelelőnek gondolom. Ez a határozottság van a válaszomban, selypítés-raccsolás ide meg oda. – Nem mindig alszanak – nevetem el magam, de aztán felszisszenve abbahagyom. Áh, ezt az egyet nem bírom a férfitestben! Ilyen nyámnyila testet!
- Mire ideérnének, addigra mi már nem leszünk itt – nem merek most mosolyogni sem.
Csak szusszantok az ápolóra. Ugyan, egy kis jég, az meg minél előbb, utána meg jöhet a többi. Vagy inkább hazamegyek utána és letolok fél üveggel a legjobb whiskyből és holnapra már csak a lila volt marad a képemen. Meg a duzzanat, ha közben lecsúszok a fagyasztott borsóról álmomban.
Csak egy képet vágok arra, hogy ne aggódjak annyit, de lassan a képvágás sem fog menni.
A biciklit nekitámasztom a falnak, nem fogom magam után végighúzni a folyosón.
A rántásra újfent megharapom a nyelvem, s mivel a zsibbadás már kijött belőle, s istentelenül fáj, felnyögök, de fel nem ordítanék. Az olyan... fúúúj. De a másik kezem odakapom az arcomhoz és rosszallóan tekintek Pandorára, miközben hagyom magam rántani a sürgősségire.
Ott viszont egyből az őt tolom előre, és mutatok rá végig, hogy nézzék meg, majd az államra mutatok és a nyelvemre be, mert beszélni azt most éppen nem megy. Jeget basszus, jeget, de rohadt gyorsan!
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Vas. Aug. 20, 2017 8:38 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nem felelek azokra, amit mond, mert nem akarom, hogy többet beszéljen. Nem azért, mert idegesítene vagy bármi, hanem mert egyszerűen nem akarom, hogy komolyabb baja essen. Nem vagyok orvos, Maisie szerintem jobban tudná mi kéne a betegnek, ahogyan Armand is biztosan tudja, de én nem. Nem voltam sose orvos, egy kicsit jobban értek hozzá, mint az átlag, de akkor se mondanám biztosra a dolgokat. Rég volt már az, hogy rendőr voltam én is. Ahogyan még mindig csak messziről voltam képes megnézni a síromat, nem voltam képes odasétálni, mintha csak túl ijesztő lenne szembenézni a halállal, vagy mi is lenne a legjobb szó rá.
- Sajnálom, de ha nem akadékoskodsz, akkor kevésbé fog fájni. – pillantok rá, amikor tudomásomra hozza a rántásom nem volt éppen finom számára. Komolyan, elhiszem, hogy fáj neki, de már rég ott lehetnénk a sürgősségin, ha nem akarná játszani a férfimacsót, hogy neki semmi baja nincs. Elég ránézni és látszik, hogy de van baja.
- Hééé, inkább őt lássák el, mert neki nagyobb baja van. – mondom sietve, mire a nővérek megforgatják a szemüket. Az egyik engem visz magával, a másik pedig Armandot kapja el. Hamarosan pedig kapok sínes kézrögzítőt, mert nagy baj nincs állítólag, de azért megzúztam sikeresen. Már csak ez hiányzott. Sóhajtok egyet, aztán pedig vissza is kísérnek hozzá. Elmosolyodom, amikor meglátom, mert érdekesen fest, de mintha már kicsit lejjebb ment volna a duzzadás. Leülök mellé az ágyra, ha nem feküdt rajta, ha meg feküdt, akkor kicsit arrébb lökdöstem, hogy legalább a szélére le tudjak ülni.
- Szomorú, nem volt rózsaszín nekik. – mutatom meg a rögzített, de csak viccnek szánom, majd elveszem tőle a jeget és inkább én tartom oda az arcához. – Jobb már? – bár abban se vagyok biztos, hogy tud beszélni, de akkor inkább pislogjon párat, vagy valahogyan igazán megpróbálhatna majd jelezni.
avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Kedd Aug. 22, 2017 9:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Ilyen se volt még, hogy elraboljanak – színészkedek, de ezt már alig tudom kipréselni a számon, és a mellett, hogy hihetetlen szinten fáj, annyira tudnék röhögni a saját beszédemen, ezért maradok a pantomimnél.
Hogy aztán rosszallóan nézzek rá a kezem felett. Sosem tudhatja, lehet, hogy nálam a füst nagyobb a lángnál!
Nem haraptam le a nyelvem, s le belőle, de összezúztam, kaptam injekciót, csak úgy sürögtek körülöttem a nővérkék, és a dokinéni, és valahol felmerült bennem a régi tulajdonosa a testnek. Szeretett szoknyák alá nyúlkálni, a csibék csiripelését hallani maga körül. Ha nem lenne rossz, erre most vágnék egy arcot. Nagy kan voltál, Armand, lehet, hogy ezért fizettél azzal, amivel? Nem felejtettem el, ki vagyok, de álmaimban, vagy bevillanásokban felbukkan a valódi Armand és nehéz eldöntenem, hogy jó vagy rossz lélek volt-e. Nem is az én reszortom. De ha adott, azt kézzel és szívből. Talán ezért is akart doki lenni, nem feltétlenül a pénz, vagy a felvágás a szakmájával, volt a hajtóerő.
Aztán kaptam jeget a számba is, és kívülre is, hogy még jobban segítse a duzzanatot lohasztani. Plusz még várni a röntgenre, mert az alapján tudnak még többet mondani. Sóhajtva ülök az ágy szélén, lóbálni sajnos nem tudom, pedig elég magasra teszik ezeket az ágyakat, hogy hozzá lehessen kényelmesen férni a pácienshez. Ezt az újítást kifejezetten szerettem, nem Gizmóként kell görnyednem a beteg fölé a műtőasztalon vagy az ágynál.
Majdnem felnevetek, de abból sziszegés lesz, a fájdalomcsillapító ugyan hat, de ha az ember hülyeséget csinál, akkor azt még érezni. Csodálkozva nézek arra, hogy elveszi a jeget, aztán elégedetten és kissé értetlenül tekintek rá, amikor végül is az arcomra teszi vissza.
Kaptam tollat és füzetet, mert a beszéd egyelőre nem csak, hogy nem megy, de még tiltva is van.
Kicsivel. Neked mit mondtak?„ majdnem odateszem elé, mire rájövök, hogy így félreérthető, mert egyszerre írni és gesztikulálni nem megy, ezért gyorsan visszakapom magam elé a füzetet és még kiegészítem. „ rólad.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Pént. Aug. 25, 2017 9:18 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Mindent egyszer el kell kezdeni nem? Vagy éppen kipróbálni. – rántom meg a vállaimat könnyedén miközben magammal húzom. Az se érdekel, hogy nem örül neki, de nem érdekel. Rosszabbul néz ki, mint az én kezem. Meg egyébként is tudom használni, így akkora baj nem lehet. Maximum zúzódás, az meg nem a világ vége. Pihentetés, kenőcsők és hamar jobban is lesz, legalábbis remélem tényleg ennyi a baj.
- Gondoltam csak segítek, úgy mégis csak könnyebb írni, ha én fogom, vagy kéred vissza? – pillantok rá kérdőn, amikor meglátom a pillantását, amiért elvettem a jeget és én nyomom az arcához. Ezt se hittem volna, hogy itt ragadok a kórházban. Pont azon a helyen, amit ha tehetnék, akkor 7 mérföldes körzetben elkerülnék, de nem tehetem meg. Ha nem jelenek meg, akkor „anyáék” is riasztva vannak, arra meg pláne nem vágyom. Elég elviselnem azt, hogy pszichológushoz kell járnom olyanért, amit nem is én követtem el. Kész vicc ez a második esély és egyáltalán nem jobb. Minden sokkal nehezebb, nem is kicsivel.
- Csak kicsit megzúzódott, de semmi komoly. – felelek sietve, majd kíváncsian pillantok az ajtó irányába, de senki se jön. – Mit mondanak, mekkora a baj? Netán pár napig némaságot kell fogadnod, vagy csak pár óra lesz? – kérdezem kíváncsian, mert fogalmam sincs mekkora lehet a baj nála, nem fest még mindig túl jól. – Mikorra lesz eredmény? – az is lehet, hogy nála még meg sincs a pontos diagnózis. Kicsit meglóbálom a lábamat, mint a kisgyerekek, hiszen az enyém nem ér le a földig, még így se. Magas vagyok, de annyira akkor talán még se. – Hazavigyelek majd? – a biciklije tönkre ment és akkor még ott van az a sérülése is.

Rövid és béna lett, bocsi doboz
avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Szomb. Aug. 26, 2017 8:58 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Sokba fogok kerülni. Kényes ízlésem van – ha ezt egyáltalán lehet hallani, mert a nyelvem az teljesen lebénul, s az állam is beindul.
Meg akarom rázni a fejem, de akkor meg a jégakku nyomná szét az állam, így a kezemet kezdem rázni, jelezve, hogy nem, nem baj. Mosolyognék, de eléggé lebénítottam az arcom, a szemem azonban vigyorog. Amihez a fájdalomcsillapító nagy mértékben hozzájárult.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy nincs nagyobb baja.

„Az jó, örülök, hogy nem esett nagyobb bajod.”
„Holnapra már lohadni fog, de még nagyon nem beszélhetek. Szerencse, hogy több órás műtétem lesz, az asszisztensek meg szavak nélkül is tudják, mit kérek.” A profizmus. Amit szeretek. Armand szeretett, pontosabban.

„Nemsokára hozzák az eredményt a röntgenről, de nem tört el, azt érezném.”
Kimaradt, hogy mi, ismét visszakapom a papírt és hozzátoldom: „ az állam”

Az írásom finom, nőies, olvasható. Még Armand keze sem tudta eldurvítani, főleg, hogy nagyon precíz mozdulatokat tudok vele tenni. Ha én ezzel tudtam volna hímezni és lőni...

Ha nem te vezetsz..” Amikor elolvasta ezt, akkor a keze felé intek.

Megérkezik a doki, megnézi egy pillanatra ugyan Pandorát, de máris mondja az eredményt. Nincs eltörve, csak erősen megzúzódott, így pár napig sötétlila folttal fogok rohangálni. Nem gond, van sminkcuccom, majd letakarom vele.

„Mehetek?” Tartom a doki elé a füzetet, mire szabad utat kapunk.

Pandorára nézek, kérdőn, s felállok, miután a kolléga távozott, de láttam rajta, hogy alig bírja visszatartani a röhögést. De jó, mindenki rajtam fog röhögni.

„Meghívhatlak valamire, fájdalomdíjul?”
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Szomb. Aug. 26, 2017 9:32 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Elkerekedik a szemem, mert nem akarok hinni a fülemnek.
- Megvesztél? Így akarsz műteni? – kérdezem minden hezitálás nélkül. Talán néha túlzottan is őszinte vagyok. – Értem én, hogy nem a kezed sérült meg, de nem tudsz beszélni és mellé még gyógyszert is kell szedned. Te se akarhatsz ekkorát kockáztatni. – mert ha igen, akkor a végén nehogy megint megsérüljön, hogy ne jöhessen be, mert én tuti nem fogom engedni. Tudom, csak ismerősök vagyunk, de akkor is ez totálisan felelőtlenség lenne. Az se érdekel, hogy menny ideje csinálja már ezt, aztán meg ha valami baj történik, akkor őt veszik elő.
Az írása meg egészen nőies, és szép. Oké, tudom egy-két pasi tud így írni és szívsebész, így annyira nem kellene meglepődnöm. De ugyanakkor kisebb mosolyt még az én arcomra is csal vele.
- Semmi bajom, de köthetünk alkut. Én nem vezetek, te meg nem műtesz holnap. – eléggé határozottan csendül a hangom és láthatja, hogy nem viccelek. Rajta áll igazából. Tudom, szeméthúzás a részemről és nem is nagyon szoktam ilyet tenni, de most más lehetőséget nem láttam.
- Meghívni, így? Beszélni nem tudsz, majd legközelebb, amikor már te is jobban leszel? – vetem fel, mert az mégis annyira ízé lenne, ha én eszem vagy iszom valamit, ő meg csak ül és bámul némán. Az annyira nem lenne jó.
- Elvigyelek akkor, vagy fogjunk taxit? Miként döntöttél? – pillantok rá kérdőn, mert tényleg nem igazán fájt a kezem, így simán el is vezetek, de tényleg érdekelt, hogy átgondolta-e azt, amit mondtam. Biztosan más is megtudja műteni azt a beteget, nem ő az egyetlen szívsebész a kórházban.
avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Vas. Aug. 27, 2017 1:03 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Felemelem a kezem megadóan. Higgye csak azt, hogy egyetértek vele, viszont a holnapi műtétet meg tudom oldani, máskülönben, ha nem, akkor beugrasztok majd valakit helyettem. Más nem annyira lenne jobb, még így sem, ahogy most vagyok, így a legjobb megoldás továbbra is én maradtam. Szerényen fogalmazva.

„Átgondolom, köszönöm a tanácsot.”

Áhhh, az ilyet nem szeretem. Alku-alku-alku. Versenyző szellemű vagyok.

„Rendben”

Elvégre a holnap az mindig holnap lesz...

„Elnapolva. Majd egyeztetünk időpontot.”

Becsukom az egyik szemem, a másik oldalon felvonom a szemöldököm. Mééég szerencse, hogy nem ezen az oldalon olyan az állam.

„Abban egyeztünk meg, hogy ha nem műtök holnap, akkor nem te vezetsz. Taxi. Én fizetek”

Összeszedem a holmim, a biciklit a recepcióhoz tolom, ahol egy kedves mosollyal tartom a füzetet a kolléga elé, hogy kérünk egy taxit, a biciklit meg itt hagynám.
Nehéz egyszerre a jeget nyomni az arcomhoz, és biciklit tolni, ezért a jeget odaadom Pandorának.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Vas. Aug. 27, 2017 1:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nem most jöttem le én se a falvédőről, hogy ennyire könnyedén elhiggyem azt, hogy beadta a derekát. Lehet ő az idősebb, de én meg nem vagyok hülye, vagy éppen olyat, akit most engedtek csak ki a világba. Egy részt rendőr voltam, másrészt meg minden egyes napomat hazugsággal töltöm, így érthető, hogy nem dőlök csak úgy be, de egyelőre még nem adom a tudtára, inkább csak bólintok, mint aki tényleg elhiszi azt, amit hallott.
- Rendben van. – egyezek bele, mert így tényleg értelmetlen lenne bárhova is elmenni. A jeget továbbra is magamnál tartom és úgy nyomom az arcára, ha tudom, ha nem, akkor csak fogom a kezemben és úgy haladok mellette. Csak tudnám, hogy miért cibálja még mindig a biciklijét magával. Ott se lopná el senki se, vagy valamelyik kollégája is bezárhatná megfelelő helyre. Mindegy is.
Sietve hívok taxit és 5 percen belül meg is érkezik. – Mi is a cím? – kérdezem meg, és ha megvan, akkor megmondom a taxisnak, hogy hova menjen, aztán pedig a saját címemet is, de mielőtt még kiszállhatna a taxiból elkapom a kezét.
- Ha holnap a kórházban talállak, akkor remélem gyorsabban tudsz futni, mint hogy telefonáljak. – mondom teljesen komolyan, ebből pedig sejtheti, hogy nem vicceltem azzal, hogy meg ne próbáljon így műteni. Lehet bárki bármennyire is profi, akkor se kell feleslegesen kockáztatni. Más is el tudja végezni, ez mégis csak egy kórház.

Ha már semmi olyat nem írsz, akkor köszöntem a játékot!  iloveu
avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Armand Assante tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Kedd Aug. 29, 2017 8:57 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Amikor elsőnek akarja a címemet a taxisnak, megrázva tartom fel a kezem.

„Először téged viszünk haza, ebben nem vitatkozom veled.”

Komolyan nézek rá, miközben a füzetet tartom felé.
Nagyot sóhajtok, ahogy megfenyít, végül féloldalasan elmosolyodom.

„Kedves, hogy így aggódsz a páciensekért. Pihenj sokat a kezeddel!”

Még integetek felé, aztán intek a taxisnak, hogy irány az én házam, majd előveszem a mobilom.

„Szia Amanda! Baleset ért a kórházban, a munkajegyzőkönyvet leadtuk. Holnapra kérek egy helyettesítőt, konzultánsnak még részt tudok venni a műtéten. Megoldható? Armand Assante M.D.”

Nem annyira komoly műtét, de Pandorának igaza van abban, hogy jobb félni az ördögtől.


//Szintén köszönöm a játékot, élveztem! *-* //
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Kedd Aug. 29, 2017 9:27 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Gretel Gressen tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Kedd Nov. 21, 2017 3:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Léon && Gretel

  - Most mi a csudán mosolyogsz?- nem lehetett elsétálni szó nélkül amellett, hogy Guy megállás nélkül engem fixírozott és szája szegletében ott hintázott az a pimasz és nagyon beszédes mosoly. A cukrászdában ültünk és előttem egy óriási adag habos krémes pihent, apró, pipacs mintás porcelán tányéron, a szélén hetykén odahelyezve a kis édesség barlang címerének apró lenyomata. Szigorúan diabetikus adagot kértem, és kétszer is kihangsúlyoztam, hogy erre figyeljenek oda. Bár gyermekkorom óta folytatok küzdelmet a betegségemmel, az édességeknek a mai napig képtelen vagyok ellenállni. Kísértés a köbön, kivált ha az embert a bátyja egy cukrászdába hívja meg találkozóra.
Kezembe vettem a süteményes villát, és már kanyarítottam is le az első falatot, melynek habos gyönyörűsége másodperceken belül elolvadtam a számban, és én lehunyva szemeimet elégedetten hümmögtem.
- Csak azon morfondírozok, hogy mégis hova fér beléd az a rengeteg édesség? Mikor voltál utoljára inzulin beállításon?- na helyben vagyunk. Megint jönni fog a letolás, hogy a legutóbbit is elsikamikáltam, és nemes egyszerűséggel saját magam szabályoztam a továbbiakban. Ami egyébként szigorúan tilos, és nem is nagyon fogom nagy dobra verni, ugyanakkor azóta sincs semmi bajom-lekopogjam- szóval nem hiszem, hogy olyan nagy probléma lenne, ha csupán az ezután következőn vennék majd részt. Legalábbis remélem, addig semmi gond nem lesz.
- Hát, nem volt rá szükség, mert nincs semmi bajom, és különben is. Ebben a süteményben egy deka cukor nincs, semmiféle formában, így aztán sem az alakom, sem a vércukor szintem miatt nem aggódom. Csalánba nem üt a ménykű.- kacsintottam a bátyámra, és a mondandóm tökéletes agyonvágása volt mindaz, ami órákkal később történt velem. A belvárosban sétáltunk már, és az antikvárium felé tartottunk, ahol az időt terveztük elcsapni, hátha megakad a szemünk valami gyógyító könyvecskén. Merthogy a könyvek nem csupán papírlapok, hanem az ember számára egy-egy apró kis pirulaként üzemelnek. De nem a testre hatnak, hanem a lélekre. Megszállott könyvmoly voltam, és tulajdonképpen még a boltok polcain található árucimkéket is képes voltam elolvasni, mindenféle cél nélkül. Olive, a nővérem egyszer megjegyezte, hogy erőteljesen produkálom a grafománia tüneteit, de én ezen csak mosolygom. Szerintem a legcsodálatosabb dolog, hogy a gondolatokat úgy meg lehet jeleníteni, hogy az mások számára is érthető, és átélhető legyen. Ennek jegyében nem egyszer fordultam meg abban a bizonyos antikváriumban, melynek már az illata is rabul ejtett. A galérián lehuppantam egy régi, kissé talán már kopott, kockás babzsákra, és órákra képes voltam kizárni a külvilágot. Most is ezt terveztem, csak éppen Guy társaságában, aki leginkább Shakespeare után érdeklődött, természetesen eredetiben. Mindenkinek kell valami hóbort. Én beértem akármivel, de a kedvencem mégis Maupassant volt. Senki nem tudott úgy írni az emberi lélekről, ahogyan ő.

“Sohase értjük meg a másikat, sohase ismerhetjük meg akaratának, vágyainak minden hullámzását. Sohasem sejthetjük a másik lelkének misztériumát bármily közel érezzük is hozzánk.”

Hogy lehet a közelséget mégis ilyen távolsággal, ilyen leheletnyi finomsággal megfogalmazni? Azt hiszem, ha Maupassant ma élne szerelmes lennék belé. Igaz nálam ez mostanság mindig így van. Vágyakozom az elérhetetlen után, még akkor is ha soha nem kerülhetek közel hozzá. Se így, se úgy.
Az antikvárium osztott üveges ajtaja előtt még egyszer a bátyámra mosolyogtam, noha már ekkor éreztem, hogy a világ szinte kiélesedik körülöttem. A hangok fémesen élessé váltak, a tárgyak, a fák, de még az égbolt fekete kontúrjai szinte a koponyámnak csapódtak. Apró, fekete csillámporok táncoltak a szemeim előtt, és nem éreztem biztosnak a lábaim alatt a talajt. Megkapaszkodtam Guy karjába, körmeim fájdalmasan vájtak bele a fekete szövetkabátba, és szinte némán is segítségért kiáltottam. A szám szinte másodpercek alatt száradt ki, és úgy éreztem mintha homokot forgatnék a nyelvem alatt. Hiába nyeltem nagyokat, az érzés nem csillapodott. Ekkor veszítettem el először a kapcsolatot a külvilággal, és ami utána történt, szinte csak foszlányokban van meg előttem. Hangok jutnak el hozzám. Idegen hangok, melyekben aggodalom, ijedelem csendül. A bátyámat ismerem fel csupán az összes közül, aki mentőt akar hivatni. Tiltakozni akarok, hogy hamarosan jobban leszek, csak a táskámból szükségem van a szőlőcukor adagolóra és egy kevés hideg vízre, de csupán a gondolatok megfogalmazásáig jutok, tettek nem követik. Megszólalni pedig még inkább nem szólalok meg, csak tátogom, mint a partra vetett hal. A levegő hirtelen kevés lesz, az emberekből körülöttem pedig szépen lassan egyetlen egybemosódó massza, színes kelmék közé elnyúló álomfelhő. A pilláim elnehezülnek, a lélegzetvételem belülről is hallom, ahogyan egyre lassul. Még megpróbálok valamiféle kapaszkodót találni, hiszen nem veszem észre, hogy már egy ideje a bátyám ölében fekszem. A szövet kabátnak avar illata van, a levegőben a könyvek finom avitt szaga száll, körbetáncolja körülöttem a teret, és felpillantva meglátom Guy aggodalmas arcát, és a homlokomra simuló tenyerét érezve már biztos vagyok benne, hogy semmi baj nem történhet.
Nem tudom mennyi idő telik el ebben az éteri állapotban. A hangok újra erőteljesebbek lesznek. Egy zökkenést érzek, és amikor egy pillanatra kinyitom a szemeimet már nem látom Guy-t. Egy idegen férfi hajol fölém.
- Pienson vagyok. Hall engem? Mikor adott magának utoljára inzulint? Evett valamit a tiltólistáról?- hallom a kérdéseket, de képtelen vagyok válaszolni. Csak a fejem rázom. Leginkább az utolsó kérdésre. Kérdezem, hogy hol a bátyám, de abból ítélve, hogy nem kapok választ, valószínű el sem hangzott a kérdés. Nem tudok beszélni. Továbbra is úgy érzem, mint aki belehasalt egy nagy adag fűrészporba, és most telement vele a szája. Újabb sötétség következik, melyben egyedül vagyok, fázom és melegem van egyszerre. A kómás állapot, amelyet egy-egy ilyen roham okoz képtelenül magányossá teszi az embert. Nem tud se megszólalni, sem pedig kapcsolatot tartani a külvilággal.
A szemeimet lassan nyitogatom. Minden olyan kék körülöttem. Kék az ágynemű, kékek a falak, kék csempe. Mintha egy nagy, és habos felhőben értem volna földet. Az ablakon át a város álmos őszi ködbe burkolózik, lassan délutánba hajlik az idő, a narancs fényekből ítélve. A kezemre pillantok, és meglátom benne a branült. Egy hatalmas és fájdalmasan lemondó sóhajjal hanyatlom vissza a párnára. Bekómáltam. De mégis mi a csudától? Kórházban vagyok, ez biztos. De hol van Guy? És melyik osztályra hoztak pontosan? És vajon itt van az orvosom? Illetve….az a rezidens, akihez az utóbbi időkben jártam. Nem tudom, valahogyan jobban bíztam benne és különben is az előző orvosom szinte egyetlen szó nélkül állt tovább úgy egy hónapja. Az anyagomat átadva annak akit érdekel. Szép kilátások. Én meg kihasználva ezt nem mentem el a legutóbbi inzulin beállításra. Ha minden igaz, akkor Guy már mindent elmondott a beérkezésem után….de tényleg: hol van Guy? És egyáltalán miért vagyok még itt, és miért nem jön senki? Türelmetlen vehemenciával sepertem odább a másodperceket, és mire idáig eljutottam nyílt az ajtó. De nem a bátyám lépett be rajta, hanem Dr Deveraux, az orvos, akinek nem olyan régen bizalmat szavaztam, és most ezzel a bizalommal éltem vissza. De hát...az diabetikus krémes volt, vagy nem? Bűnbánó nagy őzike szemekkel nézem ahogyan belép, ahogyan közelebb jön az ágyamhoz. Olyan vagyok mint egy gyerek meg sem merek nyikkanni. Illetve ez azért nem teljesen igaz, mert mire odaér mellém egy köszönést csak sikerül kipréselni magamból.
- Hello Monseur Deveraux. Hogy s mint? Gondoltam beugrom magához. Kicsit hatásvadászra sikerült nem?- próbálom elviccelni a dolgot, de tudom, hogy a helyzet koránt sem ilyen mulatságos. Rosszabbul is végződhetett volna.
   
■ ■  Remélem kezdésnek jó lesz  edi  ■ ■credit

   


A szerelem szavai mindig egyformák

csak az adja meg az ízüket,

hogy milyen ajakról hangzanak el.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
8
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Shay Mitchell
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Léon Deveraux tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Szer. Nov. 22, 2017 12:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


to Gretel
Manapság ritka, hogy szabadnapom legyen. Épp ezért ma sincs. Rezidensként nem engedhetem meg magamnak, hogy keveset dolgozzak. Ha már itt tartunk, nem is akarok. Szívesen vállalok be ha kell pluszműszakot, ügyeletet, túlórát is. És ezért csak elismerés jár minden oldalról, hogy milyen céltudatos és elkötelezett is vagyok. Na persze. Ha tudná a családom, a menyasszonyom, a főnököm, úgy általában bárki, hogy csak azért csinálom, mert addig is elszakadok a gondjaimtól… Amit a menyasszonyom és az ő húga jelentenek… Minél kevesebbet látom, annál jobb. Az a gond, hogy ezt arra a nőre jobban értem, aki életem szerelme, mint a testvérére. Tőle inkább a ráció, a józanész tart távol. Hisz könyörgöm, csak egy egyetemista, vagy tíz év van közöttünk! Meg úgy egyáltalán. Nem egészséges ez. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem, ahogy visszatérek az irodámba egy pillanatra, hogy szusszanjak. Még van néhány órám a műszakom végéig, de még mindig nem vágyom haza. Haza… a menyasszonyomékhoz, de már lassan azt tekintem otthonnak. Nem mintha kevésbé lenne merev, álszent a légkör, mint a szüleim házában. De legalább Lily, a sógornőm ott van. Na jó, ebből tényleg elég!
A gondolataimat szerencsére úgyis eltereli az, hogy meg kell szakítanom az akták rendezgetését, mert egy ellátandó beteghez hívnak. Egy állandó betegemről van szó, ezért hívnak engem hozzá. Bár rezidensként ritka, hogy az embernek saját betege legyen, a hölgy esete speciális, az előző orvosa egy hónapja külföldön vállalt munkát és így, a beleegyezésével nekem adták oda a beteg kartotékát „ideiglenesen”. Ahogy aztán megismertem Gretel Gresselt és a kórházi kezelésekhez való, finoman szólva is kriminális viszonyulását, már megértettem, miért. Nem volt ugyan soha modortalan, vagy lekezelő, de tény, hogy előszeretettel sumákolja el a kezeléseit és abban sem vagyok teljesen biztos, hogy mindig betartja az előírásokat, a szigorú diétát, az inzulinozást. Pedig azt gondolná az ember, hogy aki már gyerekkora óta, azaz az ő esetében már több, mint tizenöt éve cukorbeteg, már tudja megfelelően kezelni ezt a betegséget. De nem Miss Gressel. Tipikusan az a fajta beteg, aki amint egy kicsit jobban érzi magát, azt gondolja, minden rendben és elkezdi kicsit lazábban venni az előírások betartását. Aminek állandóan az a vége, hogy rohamot kap. Ezt azonban nem lehet a végtelenségig büntetlenül játszani és ezt végre vele is meg kellene értetnem.
Nem aggódom különösebben, határozott léptekkel indulok meg a rehabilitációs osztály felé, ahol elhelyezték a nőt, miután azt a tájékoztatást kapom, hogy kezd magához térni. Ahogy belépek a kórtermébe, egyből néven szólít, ami jó jel, ezek szerint teljesen tudatánál van. Bár szokásához híven próbálja elbagatellizálni a dolgot, az arcom ezúttal komor marad, ahogy odalépek az ágyához.
- Miss Gressel, mikor érti meg végre, hogy ez nem játék? – komolyan nézek rá, hangom kissé dorgáló, ahogy közelebb húzok egy széket az ágyához és kezemben a kórlapjával leülök mellé.
- Ha már így benézett hozzánk, elvégeztük azokat a vizsgálatokat, amikre a múltkoriban nem volt ideje befáradni,  és azt kell mondanom, sajnos nem tudok jó hírekkel szolgálni. Tudja, nekem is lenne más dolgom ehelyett bőven, nem azért hívjuk be Önt kontrollra, hogy magunkat szórakoztassuk. Az értékei sajnos sokat romlottak, miután az inzulin szintje nincs megfelelően beállítva. Emellett a diétára sem ártana jobban odafigyelnie. A tiltólistás élelmiszerek nem véletlenül azok talán túl kemény vagyok vele, de ennyi idő alatt már rájöttem, a kedves mosolytól, a bűnbánó pillantásoktól és a heves bólogatástól nem szabad hagynom magamat megtéveszteni. Fogadkozik, ígérget, talán egy-két napig, hétig be is tartja az előírásokat, aztán szép fokozatosan elfeledkezik a nagy részükről. Olyan fiatal még ez a lány, ráadásul egy cukorbetegség tényleg nem olyasmi, amivel kellő körültekintéssel ne lehetne együtt élni és még az életminőséget sem rontja különösképpen. Semmiképp sem szeretném pusztán a hanyagsága miatt elveszíteni őt. Vagy hogy maradandó károsodást szenvedjen, ami egyébként egyáltalán nem lenne szükségszerű, ha egy kicsit odafigyelne magára.
- Miikor érti már meg végre, hogy az életével játszik? Eddig szerencséje volt, hogy a rohamai nem okoztak maradandó károsodást, de ha így folytatja, garantálom, hogy ez nem lesz mindig így. És ez nem fog kimerülni annyiban, hogy nem ehet többet habos süteményt. Jó esélye van rá, hogy a következő ilyen rohama után tolószékbe kerül, esetleg megvakul. Vagy szellemi fogyatékossá válik. Esetleg memóriazavarai lesznek és fel sem fogja ismerni mondjuk a bátyját, aki most is kint ül a folyosón és megjegyzem majd halálra aggódja magát Ön miatt. Ezt szeretné, Miss Gressel? – a szavaim talán kemények egy kissé, de vannak betegek, akiknél csak az használ, ha rájuk ijesztenek. Ami az ő esetében nem is csak riogatás. Sokan nem veszik eléggé komolyan ezt a betegséget. Még azok is, akik, mint ő is, már gyerekkoruk óta küzdenek vele és nagyon is tisztában kellene legyenek a következményekkel. Némelyeket azonban nem árt néha emlékeztetni ezekre olykor. Amennyire látom, Miss Gressel is ezek közé az emberek közé tartozik. Remélem, kellően hatásos lesz. Csak egyszer fogadná végre meg a tanácsokat és figyelne csak egy kicsit jobban magára!
[/color]
-------------------------------------------




800 & ruha & Scars & Remélem jó lesz
♥️





To have a loving relationship with a sister is not simply to have a buddy or a confident -- it is to have a soulmate for life



A hozzászólást Léon Deveraux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 22, 2017 6:39 pm-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
32
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Julian Morris
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Gretel Gressen tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Szer. Nov. 22, 2017 2:54 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Léon && Gretel
Azt valahol sejtettem,hogy a mai felelőtlen megmozdulásomtól senki nem lesz boldog, és talán valahol lélekben magamat is felkészítettem arra, már amikor végre magamhoz tértem a kórházban, hogy ezúttal tréfával nem fogom megúszni a dolgot. Mégis ezzel próbálkozom, még akkor is ha sikertelenül. De most tényleg...mit kellene csinálnom? Talán sírva fakadni?
Emlékszem arra, amikor kiderült a betegségem. Nagyjából addigra már túl voltam úgy tíz rohamon, aminek egy része elég súlyos is volt. Vizsgálgattak, az állandó vérvételektől úgy nézett ki a karom, mint egy tűpárna. Először ételallergiára gyanakodtak, de mivel külső tünetei nem voltak, hamar elvetették a lehetőséget. A cukorbetegségre, a fiatal koromnál fogva, úgy nyolc körül voltam, valahogyan senki nem gondolt. Pedig a családban anyai ágon többen is szenvedtek benne. De mégsem. Aztán sosem felejtem el a napot, mert éppen karácsony közeledett, és én majd megbolondultam azokért a habos kis micsodákért, amiből több színben is volt, és elolvadt az ember szájában, mint valami kemény állagú tejszínhab...csók...habcsók….szóval aznap közölte velem apa a hírt. A nappaliban ültük, ő a kényelmes karosszékben, egy otthoni méregzöld kardigánban. Karját ölelésre nyújtotta és én boldogan futottam oda hozzá, hogy felmásszak az ölébe. Szerettem és a mai napig szeretem ha megölelnek. A családom, a barátaim, úgy alapvetően bárki. Ha tehetném én magam is körbeölelném a világot, legalább tízszer egy évben, hogy mindenki érezze a szeretetet. Mert ez jár. Apa egy forró csókot lehelt a homlokomra és arról beszélt, hogy ezentúl jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit eszek, és tulajdonképpen az édességek közül sem lehet úgy alapvetően bármit. El kell felejtenem a mama szilvás lepényeit, vagy éppen a sajttortás parfékat, a lehengerlően zamatos, kézzel készített rumos szaloncukrokat, az isteni belga csokoládékat, a habos capuccino-t vasárnap reggelenként bűnös mennyiségű habbal a tetején, és megszórva habcukor darabkákkal. Lelki szemeim előtt láttam miként tűnnek el ezek a finomságok a semmiben. Innentől fogva lesz egy listám, amelyen olyan dolgok szerepelnek majd amiket nem szabad ennem. Kenyérfélék, édességek, minden amiben az átlagnál több keményítő, cukor vagy éppen édesítő van. Onnantól fogva, bármit enni szeretnék előtte valakivel meg kell beszélnem, vagy éppen elő kell vennem azt a kis piros füzetet, amiben benne vannak a “tilosak”-így hívtam őket- és meg kell vizsgálnom, hogy szabad vagy nem. Úgy éreztem magam mint akit tökéletesen elzárnak a világtól, mintha minden ami finom lett volna, minden ami a világban zamatos, ízletes és ínycsiklandozó az a számomra megszűnt volna létezni. Eleinte nehezen fogadtam el, később szinte már megszoktam, az életem részévé vált, végül megtanultam vele együtt élni. Igaz, ez csupán a felszín volt. Mert azokat a bizonyos szabályokat hajlamos voltam túllépni. Vagy éppen elbagatellizálni a betegségemből adódó kivizsgálásokat, vérvételeket és egyéb olyan alkalmakat amikor szinte csak fehérköpenyesek vettek körül. Ha valaki azt mondja ezt meg lehet szokni, az kéremszépen hazudik. Ezt nem lehet. Meg lehet tanulni együtt élni vele, de azért örökké vágyakozunk az után amit nem szabad, amit tilos. Noha azt hiszem, hogy nálam kevesebben tudják milyen együtt élni a halál örök gondolatával, és tökéletesen tisztában vagyok azzal is, milyen következménnyel jár ha hibázok. Guy szerint roppant felelőtlen vagyok, és mindig attól retteg, hogy éppen akkor leszek rosszul amikor ő velem van. És sajnos, az esetek többségében ez tényleg így is van. Szinte minden alkalommal a bátyám az aki kórházba visz, ő az aki a körmeit lerágja miattam, és bevallom kicsit bánt is a lelkiismeret, hogy tán ez az örökös aggodalom az oka...szóval én vagyok az oka annak, hogy igazából az egyik kapcsolatból a másikba vándorol. Sosem beszéltem még neki erről, de valamilyen szinten mégis koloncnak érzem magam a nyakán. Igaz, ha ezt így nyíltan megemlíteném, akkor alaposan leszúrna. Mondjuk hozzá vagyok szokva a letolásaihoz. Ahogyan hozzá vagyok szokva ahhoz is, hogy az örökös szabályszegésért meg orvosoktól kapok alapos fejmosást. Igaz, az előző kezelőorvosom néha csak megvonta a vállát, és azt mondta, hogy felnőtt vagyok, úgy hazardírozom az életemmel ahogyan az nekem tetszik….de Dr Deveraux ő más volt. Ő komolyan vette az egészet. És még akkor is, ha legutóbb az egyik főnővér közölte velem, hogy csak ideiglenesen vagyok az ő gondjaira bízva, elhatároztam, hogy ha módomban áll meg fogom tőle kérdezni, hogy később is járhatok e majd hozzá. Tekintettel azonban arra amit ma is produkáltam ennek az esélye minden rohammal egyre kevesebb lett. A másik probléma, hogy még kérdéses milyen irányba fog a jó doktor elindulni, ha a rezidensi idejét kitölti, szóval ha csak nem a belgyógyászat vagy esetleg a traumatológia érdekli, akkor még kevesebb az esélye annak, hogy a betege maradhatok. Érdekes lenne ha mondjuk urológus lenne. Megmosolyogtató az elgondolás. Igaz, nem annyira értek ezekhez a dolgokhoz, de ahhoz, hogy veszélybe sodorjam az életem, és kivívjam a doktor haragját, ahhoz mindenképpen.
Amikor belép az ajtón, és én megkísérlem valamilyen módon mégis szempillarezegtetéssel és némi mókával elütni a dolgot, láthatóan nem vevő rá. Csakhamar leolvad az ajkaimról a vigyor, főleg, amikor továbbra is morcosan komor ábrázattal húzza ki a széket és foglal helyet az ágyamnál. Futólag a kezében tartott kórlapra nézek, csak azért, hogy ne kelljen a szemeibe pillantanom, mert akkor tuti, hogy teljes bűnbánatot fogok másodperceken belül gyakorolni. Az első kérdés komolyságát csak az veszi el, legalábbis számomra, hogy a doktor mióta csak ismerem következetesen rontja el a családnevemet. No igaz, nem egyszerű név, és anya a dallamos hangzása miatt döntött mellette, na meg azért mert egy régi balladában olvasta a Gretel nevet és nagyon megtetszett neki. De ez most talán nem is fontos. Komoly maradok, igaz, a továbbiakban valahányszor eltéveszti a nevem, már ott van az ajkaimon a tiltakozás, hogy helyesbítsek, de nem teszem. Még nem,és különben sem ez a legfontosabb most. Bár ezzel talán kitérőt tehetnék, kibúvót a felelősség alól. Ahogyan mindig tettem nála is, és úgy tűnik a türelmének utolsó maradványait is sikeresen felmorzsoltam mostanra. A hírek kapcsán még mindig nem rá nézek. Idegesen babrálom a kezemen lévő branült, és az kék ágyneműn hirtelen őrületes fontossággal bír a kórházi pecsét, meg leltári szám. Kemény a hangja, de minden oka megvan rá, tudom is ezt jól. És talán pontosan erről árulkodik az, hogy mindenhova nézek csak rá nem. Most nem tréfálkozom, nem mondok semmit, csak hümmögök és bólogatok. Az ablak felé nézek, és a kinti tájat figyelem, már legalábbis ami ebből a  magasságból látszik belőle, de hallom amikor ismét hozzám beszél. Hogy minden egyes alkalommal amikor nem vagyok elég körültekintő, az életemmel játszom. Tudom. És korábban annyiszor megígértem neki is, ahogyan mindenkinek, hogy figyelni fogok. És figyelek is,amennyire tőlem telik….csak az élet. Élvezni szeretném az életet és nem bezárkózni.Néha úgy érzem magam, mint akit egy üvegbúra mögé zártak, vagy mint most itt a kórteremben, az üvegablak ezen oldalán, és hiába is akarom, csak emlékezetből tudom felidézni, hogy Párizsnak ilyenkor méltóságteljes avar illata van. Ott hordozva magában a tél igéretét, a hó súlyos felhőillatát.
- Gretel Gressen. Gressen. Mindig elrontja, és ez olyan mulatságos.Gressen vagyok nem Gressel...- kuncogom el magam, amikor végül visszafordulok felé, és látva a komoly arcát, azonnal abbahagyom a tréfálkozást, és magam is elkomorulok.
- Úgy értem...tudom, hogy nem egyszerű a nevem csakhát….- nem erről kellene beszélni, hanem valamit reagálni mindarra amit mondott, csak időt húzok, időt nyerek. Próbálok legalábbis, de látva őt, azt hiszem itt az ideje, hogy tényleg komolyan vegyem az egészet.
- Sajnálom...komolyan. És tudom, ezt már annyiszor mondtam.És annyiszor megígértem, de kééééérem Dr Deveraux, most az egyszer...most az egyetlen picike egyetlenegyszer- arcom előtt összecsippentem a jobb kezem mutató és hüvelykujját, reprezentálandó azt a picikét, végül a két tenyeremet mellmagasságban összeillesztem és fejem oldalra billentve könyörgőre fogom a dolgot.
-...adjon egy utolsó esélyt nekem! Maga figyel rám, és én meg visszaélek ezzel, pedig nem szokásom az ilyesmi. És egyébként...két habos krémest ettem, de a pincérnő megesküdött rá, hogy diabetikus. A sütemény valószínű az volt, csak éppen vagy a hab vagy a krém nem. De a süteményekről nem tudok lemondani, bárcsak tudnék!- no igen, nem lenne rossz. De az továbbra is afféle üvegbúra effekt lenne.
- Amúgy a bátyám nagyon mérges rám? Úgy értem aggódik, vagy szimplán ideges, vagy haragos?- babrálok a paplan sarkával, és végre valahára a doktorra nézek, ajkaim beharapva, bocsánatkérően.
- Ne legyen már velem ilyen komoly, kérem, Dr Deveraux, különben kénytelen leszek további favicceket elsütni, hogy megnevettessem. Élek, és ez a lényeg, nem?- mennyire egyszerű ezt így kimondani, de minden bizonnyal ezt tényleg csak a szakszerű ellátásnak köszönhetem.
- Mennyi volt a roham utáni vércukorszintem és mennyire vitték le most?- pillantok a kezében tartott kórlapra. Ujjaim végigfuttatom a paplanon és a nem létező gyűrődéseket simítom el rajta.
- Amúgy...már beszélni akartam magával, csak ugye nem jöttem be a legutóbbi vizsgálatokra, hogy mennyi ideig tudhatom még magam mellett, mint a kezelőorvosom? Tudja, maga az első orvos, aki komolyan veszi az egészet, és nem intéz el azzal, hogy már felnőtt vagyok. Maradhatok még magánál, ugye?- mondanám, hogy ígérem jó leszek, és meghálálom...de tekintve a munkámat, nem hiszem, hogy ezzel lenne jó előjönni. Az egy picit morbid lenne.
 
■ ■  Ne szúrd le Gretelt nagyon  edi  ■ ■credit

 


A szerelem szavai mindig egyformák

csak az adja meg az ízüket,

hogy milyen ajakról hangzanak el.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
8
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Shay Mitchell
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Tell me your secrets

REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-