REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY



Témanyitás ✥ REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:05 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Szer. Nov. 22, 2017 4:44 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


to Gretel
Hát ezt nem egészen így terveztem. Miss Gressen persze valószínűleg magának is köszönheti, hogy nem bírom megjegyezni a családnevét. Talán gyakrabban kellene befáradnia a kontrollokra és akkor menne. Persze ettől még kínos. Főleg, hogy nem az első találkozásunk, ráadásul ő kifejezetten az én betegem. Mentségemre legyen mondva, a kórlapján is így szerepel a neve. Elképzelhető, hogy azért, mert az eredetit kézzel töltötte ki a jó doktor, az előző kezelőorvosa, akinek grafológus legyen a talpán, aki megfejti a kézírását és ez alapján tévesen ütötték be a gépbe. Vagy az adminisztráció során egyszer félregépelték és úgy maradt az adatbázisban. Esetleg valamelyik idősebb ápolónőnek diktálta be az adatait, aki félrehallotta. Ezer és egy helyen történhetett, hogy félresiklott a történet, de a lényeg, hogy én kerülök miatta kellemetlen helyzetbe, már sokadjára. Hogy nem javít ki, míg a mondandóm végére nem érek, nem tudni, hogy azért van-e, mert nem mer,  a feddő hangnememre tekintettel vagy mert már feladta, vagy másért, az rejtély, de tény, hogy kellemetlenebb, hogy csak a sokadik elszólásom után helyesbít. Nem engedhetem meg azonban, hogy ezzel elvegye a szituáció élét, amivel persze megpróbálkozik. Nem is ő lenne egyébként.
- Elnézést  – csak röviden ennyivel intézem el, a zavaromat kifejezéstelen arccal leplezve. Az orvosa vagyok és itt most az egészségéről van szó, nem hagyhatom, hogy kizökkentsen. Teszek egy gyors feljegyzést a kórlapjára. Most már tényleg rászólok a nővérekre, hogy írják át az adatbázisban a nevét, nem állapot, hogy már régóta a betegünk és senki nem javította ezt az elírást azóta sem.
- Szóval habos krémes  – jegyzem meg komoran, a szavába vágva, de ő szokásához híven persze megint kezdi a fogadkozást, ígérgetést, hogy többet nem fordul elő. Bár tényleg úgy lenne. De már ismerem ezt a lányt, mint a rossz pénzt, tartok tőle, hogy megint el fogja linkeskedni a dolgokat záros határidőn belül, mondjon bármit.
- Nézze, Miss Gressen, engem megpróbálhat meggyőzni, én abszolút türelmes vagyok és adok magának annyi esélyt, amennyit akar, de a betegsége nem. Ha a következő rohama után felébred és teszem azt többet nem tudja mozgatni a lábait, azoknak hiába mondja majd ugyanezt, nem lesz még egy esély  – néha komolyan azt hiszem, gyerekosztályon dolgozom. Ha betegségről van szó, a felnőttek sem jobbak sokszor egy féllel sem náluk, sőt. Egy gyerek még előbb megteszi, amit az orvosok mondanak neki, mert a „doktor bácsi azt mondta”, a felnőttek hamarabb legyintenek rá és döntenek önhatalmúlag, hogy nem kell azt nekik. Mi pedig nem állhatunk állandóan mellettük, hogy betartsák az előírásokat. Miss Gressen-nel (akinek immár a megszólításakor jó erőteljesen megnyomtam az N hangot a neve végén, hogy érzékelje, javítottam a hibámat) is pontosan ez a helyzet.
- Ami a bátyját illeti, természetesen jelenleg nagyon aggódik Önért. De nem garantálom, hogy amint megbizonyosodik arról, hogy nincs komolyabb baja, nem fog tőle kapni egy alapos fejmosást. És ha megenged egy személyes véleményt, Miss Gressen, szerintem abszolút meg is érdemli  – tapasztaltam már, hogy viszonyul mindehhez a testvére, elég sokszor aggódott már érte a folyosón, mikor behozták. Meg is tudom érteni. Ha az én húgom lenne, én is biztosan így tennék. Csakhogy én Camille-ről már négy éve nem tudok semmit. Pedig ha ő szenvedne ilyen betegségben és mellette lehetnék, biztos, hogy nagyon szigorúan felügyelném, betartja-e az előírásokat. Nem mintha ezt Miss Gressen testvéréből nem nézném ki, de nyilván ő sem ülhet mindig a húga nyakán, hogy ellenőrizze, mit eszik, eljár-e a kontrollokra.
- Él, igen, és ez nagy-nagy szerencséje. De meddig akar még hazardírozni ezzel? Legalább a szeretteire tekintettel lehetne Miss Gressen, ha már saját magára nincs!  – elég szigorú hangot ütök meg vele, mert úgy tűnik, más nincs rá hatással. Talán ez sem, de kezdek kifogyni az eszközökből. Feladni azonban nem akarom. Nem lenne helyénvaló.
- Még mikor behozták is kritikus volt a vércukorszintje, tényleg csoda, hogy túlélte. Jelenleg a normálnál csak kicsivel magasabb, egyelőre ennyit tudtunk tenni. De hamarosan kézhez kapja a laborvizsgálatok eredményét, abban olvashatja majd a pontos értékeket  – pillantok bele a papírjaimba, hogy megadjam a tájékoztatást, amit kért. A következő megszólalása kicsit meglep. Ragaszkodna hozzám, egy rezidenshez, aki még a nevét sem bírja megjegyezni és hegyi beszédeket tart neki? Ki gondolta volna.
- Mivel egyelőre nincs más, aki át tudná venni Önt tőlem, egy ideig biztosan marad nálam. Nekem egyébiránt erre nincs ráhatásom, de ha Ön kérelmezi, természetesen maradhatok azután is, hogy találnak új munkaerőt az előző kezelőorvosa helyére  – válaszolom diplomatikusan, de abszolút az igazságnak megfelelően a kérdésére.
- Mindenesetre, Miss Gressen, a helyzet az, hogy mivel teljesen fel van borulva az inzulinszintje, köszönhetően annak, hogy nem volt ideje befáradni a legutóbbi kontrollra, illetve a diétája önhatalmú felülbírálásának, ahhoz, hogy beállíthassuk, illetve stabilizáljuk annyira, hogy ne álljon fent egy újabb roham potenciális kockázata, bent kell tartanunk néhány napig megfigyelésre. Szóval ha van valami programja még a hétre, jobb, ha lemondja, mert hétfőnél előbb biztos, hogy nem mehet haza. Naponta háromszor fogjuk mérni a vércukorszintjét, az étrendjét pedig magam fogom összeállítani. Remélem, nincs ellenvetése  – szigorú, tárgyilagos hangon közlöm vele, mire is számíthat, bízva abban, így megúszhatom az esetleg tiltakozás áradatot. Aminek nincs semmi értelme, de ismerve Miss Gressent, úgyis próbálkozni fog. Ezt azonban én már eldöntöttem és a testvére is biztosan támogatni fogja. Mindezt az ő érdekében teszem, nem ellene. Ezt neki is jó lenne megértenie végre.
-------------------------------------------




860 & ruha & Scars & Remélem jó lesz
♥️


Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Hétf. Nov. 27, 2017 10:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léon && Gretel
Haragszik rám. Jobban mondva dühös. Jobban mondva iszonyatosan haragos. Jobban mondva...mindegy is. A lényegen nem változtat, hogy sikerült magamra haragítanom. Erről árulkodik az, hogy egyszerűen nem sikerül őt kibillentenem a komor és minden tekintetben rendíthetetlen komolyságából. Tényleg attól félek, minden egyes kimondott szónál, hogy a következő szavával azt közli majd, hogy innentől vigyem a kartonjaimat oda ahova akarom. Persze megvan már erre is a magyarázkodásom, illetve a folyamatos bocsánatkérések közé csomagolt egész kis kifogás-tárházam, amit minden alkalommal már eddig is elővettem, mint valami ütőkártyát. Persze be kell látnom, és azt hiszem ez már az utolsó utáni alkalom esetemben, hogy nem lehet örökké visszaélni senki türelmével. Sem a bátyáméval, sem a családoméval, de még a doktoréval sem, akinek elég csak az arcára néznem, hogy tudjam nem szeretné többször lefolytatni velem ezt a beszélgetést. Persze én annyira elmagyaráznám neki, hogy azokban a pillanatokban, amikor nem foglalkozom egy kis időre a betegségemmel, amikor nem kalóriákat számolok, vagy nem szénhidrát,vagy fruktóz tartalmat nézek, amikor egy étteremben szeretnék úgy enni mint mások...olyankor érzem, hogy igazán élek. No ne gondolja senki, hogy ettől én komoly lelki gondokkal küzdöm, hogy ez engem annyira megvisel, hogy szinte nem is alszom, hogy nem tudok vele megbirkózni, vagy éppen bezárkóznám a szobámba, és onnan pislognék ki félénken a világba. Az a helyzet, hogy az egész kiderülésével, az évek előrehaladtával, vagy éppen azzal, hogy egyre szigorúbb diétára fogtak, hogy egyre többször kellett kórházba járnom...ezzel párhuzamosan egyre nyitottabb lettem. Két kézzel kapaszkodtam az élet napos oldalába, és úgy hintáztam az emberek mosolyán mint valami kis érett cseresznyeszem az ágon. Nem akarok lemondani semmiről, nem akarok lemaradni sem sem semmiről, és hinni akarok abban, hogy teljes élethez nem csak teljes egészséggel lehet ragaszkodni, hanem úgy is, hogy az embernek alkalmanként le kell mondania dolgokról. Nincs bennem egy csöppnyi bűntudat sem a mai habos krémes miatt, hiszen tisztán emlékszem mit mondtam a pincér hölgynek. Arra is emlékszem, hogy egy kimért, de nagyon udvarias mosoly kíséretében biztosított arról, hogy a sütemény diabetikus. Ha a nassolás miatt nem is érzem felelősnek magam, más miatt azért roppantul nyomasztóvá kezd bennem válni az önvád: az elmulasztott kezelések és inzulin beállítások miatt. Noha éppen órákkal korábban a sütemény felett álmodozva arról biztosítottam Guy-t, hogy kutya bajom, hogy soha nem voltam jobb formában, és most tessék. Itt ülök a kék szobában, az orvosom vádló szavainak és tekintetének kereszttüzében, és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire finom volt az a krém, az az elolvadó tejszínhab...óóóóó egek, mintha egy óriási, édes felhőpamacsba kóstoltam volna bele.
- Már el is van nézve! Csak olyan...jól van na, olyan mókás volt!- túl röviden intézte el az egészet, pedig én ezzel is szerettem volna valami tréfásabb irányba vinni a beszélgetést, de úgy tűnik doktor Deveraux jelen pillanatban hajthatatlan. Jó lenne látni mit firkál bele a kartonomba, és kicsit meg is emelem a fejem, állam felszegem, és mint valami csínyen kapott kisdiák igyekszem átlátni a papírok tetején, de persze hasztalan. Már ott van a kérdés a számon, hogy megtudakoljam, mit is írt oda pontosan, de végül elvetem a dolgot.Azt hiszem az lenne a legjobb, ha nem dühíteném tovább. Bár nyugalmas, és rendíthetetlen, mint valami viharban edzett nyírfa, ám azért tudom, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Nem kerüli el a figyelmem az a nyomaték sem, amikor a nevem immáron sokadszorra helyesen ejti ki. Ugyanakkor nem veszem rossz néven, sőt ismételten mosoly költözik az arcomra. Kezemmel megint a paplanommal játszom, most valami kihúzott cérnaszálat tekergetek fel a mutatóujjamra, és aztán le. Másodszor sikerül olyan szorosan feltekernem, hogy szinte nyomot is hagy a bőrömön. Lehajtott fejem mögött, és előrehulló tincseim takarásába rejtem el a rémképek okozta bűnbánatot. Mikor már vagy negyedszer tekerem fel azt a halványkék cérnaszálat az ujjamra, akkor sandítok fel az orvosra kissé talán bűnbánóbb szemekkel mint az előbb. Tudom, hogy célt nem igazán fogok vele érni, de én türelmes vagyok.Csak nincs kőből a doki szíve...vagy mégis? Hogy lehet egyáltalán egy kicsit megenyhíteni? Azzal biztosan nem, hogy újabb fogadkozásokba megyek bele. Továbbra is az egyetlen, és számomra hatásosnak ítélt fegyverembe kapaszkodom: tréfával igyekszem oldani a helyzet komolyságát.
- Dr DeveRRRaux...- most rajtam a sor, hogy mint valami raccsolós ripacs megpróbáljam nyomatékosítani, hogy mennyire otthon vagyok a nevének kiejtésében, vagy éppen mennyire jól hangzik az én számból, ha a hozzá hasonlóan én is így ejtem a nevét. Nem, ez abszolút nem tiszteletlenség, ez tényleg csak egy ártatlannak tetsző tréfa, ami adott esetben balul is elsülhet, én azonban reménykedem abban, hogy a doktor vevő az efféle mókára.
-.....ééééén tudom, hogy amit tettem az abszolút olyasmi, amivel kockára teszem az életem, és alapvetően ezzel egyidőben önzőség is részemről, hiszen itt vannak a szeretteim, a családom, meg ott van a kopott, nagyjából huszonkét éves Szénszemű mackóm, akinek biztosan még nagyon hiányoznék...hiszen ha én nem, akkor mégis ki az ördög tisztogatná meg helyenként a füleit….tudta, doktor, hogy a játékmackók éjjelente roppant módon pajkosak, és mindenfelé elmászkálnak?- összevonom a szemöldököm és ember legyen a talpán, aki ne venne ezzel az ábrázattal komolyan. Igaz, azt hiszem a gyerekes viselkedés abszolút határait ezzel kellő mértékben túl is léptem, úgyhogy elmosolyodom, és megrázom a fejem, majd egy mély sóhajt követően fordulok újfent a dokihoz, ezúttal felhagyva a cérna feltekergetési manőverrel. Simán csak elszakítom, és úgy pöndörgetem tovább az ujjaim között. Pótcselekvés? Meglehet. Leginkább talán annak szól, hogy a sok elbagatellizált mondat, a sok elbújtatott bohókás, és leginkább sehova nem vezető fecsegés közepette azért mégiscsak szégyellem magam. Na nem a krémes miatt, hanem a kezelések kihagyása miatt.
- Jól van...megadom magam!- emelem védekezőn mellkas magasságba a kezeimet, és valóban látható rajtam, hogy sajnálom, és igyekezni fogok, hogy ez többé ne forduljon elő.
- Leginkább a családom miatt. Tudja, doktor….ha valaki ilyen embereket tudhat maga mögött, mint én, attól nagyon önző dolog, ha úgy játszadozik az életével, mintha legalább kilenc lenne belőle, mint a macskáknak.- azt hiszem mióta behoztak most hagyták el a legőszintébb, bűnbánó szavak az ajkaimat. Már csak azért is, mert én magam nem egy öngyilkost készítettem már elő temetésre, hamvasztásra. Nem egy virrasztást töltöttem el a hátrahagyott családtagokkal, akik kisírt szemekkel, vagy már elfogyott könnyek közepette ültek a kényelmetlennek tetsző, műanyag fekete székekben, kezüket ezredszerre tördelve át egymáson, ajkuk némán formálta a szavakat, sokszor egymás után, és arra keresték a választ, hogy miért. Hogy miért éppen az ő szerettük ment el, hogy miért nem ért neki annyit a saját élete, hogy vigyázzon rá….nem maga miatt, hanem azok miatt akiket itt hagy. És elég korán...ami azt illeti nagyon korán alakult ki bennem valamiféle sajátos filozófia az efféle emberekről. Akik önként mondanak le az életükről, nem nézve kit hagynak hátra. Eldobni, nem törődni vele...ez a legönzőbb dolog amit az ember megtehet. Mert aki elmegy, annak már semmi sem fáj...aki itt marad, annak örökké.
- Ha valaki, én ezt nagyon jól tudom….szóval nem kell több esély. Hallgatni fogok a szép szóra...de kéééérem, higgye el nekem, hogy én diabetikus krémest rendeltem. Arra valóban van mentségem. A kezelések kihagyására nincs. És most magától megkapom majd itt a fejmosást, biztos lehet benne, hogy a bátyámtól ennek az ezerszeresét fogom, megfejelve azzal, hogy nagyjából ezredszer kell megnéznem vele a Transformers-t. Rémesen gyűlölöm azt a filmet, és ezt ő is tudja...viszont neki a nagy kedvence. Ha büntetni akarjuk a másikat, akkor általában azt a filmet válasszuk, amitől a másik a falnak megy, és kötelező jelleggel meg kell nézni. Engem a Transformes-el, a szuperhősös filmekkel, leginkább a Pókemberrel és  Titanic-al ki lehet üldözni a világból.- nem mintha kérdezte volna, csak én fecsegek, talán azért, mert némán és nem válaszolva arra amit kérdezett, azt üzenjem neki, hogy tudomásul vettem, és nem akarok visszaélni a türelmével.
-Oh….értem.- nincs más aki átvegyen tőlem. Nem tudom, hogy kényszerből tart meg, vagy mert valóban felelősséget vállalt értem. Szeretném, ha az utóbbi lenne igaz, ugyanakkor valami belső hang azt súgja, hogy mégis az előbbi a valós. Kicsit talán keserű éle is van a hangomnak emiatt, mellőzve belőle mindenféle vidámságot, vagy tréfás zöngét.
- Ettől….ettől függetlenül- köszörülöm meg a torkom….csuda tudja, lehet túl száraz itt a levegő.
-...én igazán hálás vagyok. Még akkor is, ha….- na itt akadok meg, mert ekkor jut el a tudatomig, amit mondott. Hogy bent tartani? Elkerekedett szemekkel nézek rá, magam mellett megtámasztom a tenyeremet, hogy feljebb tornázzam a felső testem az ágyban. A branül beakad a paplanba, és halkan felszisszenek, ettől még befejezem a mozdulatsort.
-Vá-vá-várjon! Azt mondja pár napig...mármint itt bent….és hogy maga lesz az én privát diatetikusom? Ó jesszus!- forgatom meg a szemeimet.
- Nem lehetne, hogy az egészet letudjuk egy nap alatt? Jövő héten rengeteg a munka, nem eshetek ki. Szinte folyamatosan temetések lesznek.Mi lenne, ha megígérném, és ezúttal komolyan, hogy minden nap megjelenek itt a kezeléseken, pontosan amikor előírja. És minden utasítást betartok az ételekkel kapcsolatosan….ha kell brokkolit eszem nyersen egy virágzó fügefa tetején, egy csillámpónival énekelve Tevje dalát….szóval tényleg bármit megteszek, csak ne kelljen benn maradnom. Ez nem csupán anyagi kérdés nálam...ez olyan elvi dolog.- abból kiindulva, hogy éppen csak nem a Göncöl szekeret ígértem le neki az égről több példányban, nem tudom mennyire voltam hiteles. Én nem hinnék magamnak. Remélem ő mégis fog.
-...amúgy...ugye nem csak azért tart meg mint betegét, mert nincs más akinek átadhat? Vagy tényleg ennyire rémes vagyok?- nem tudom miért esik hirtelen rosszul, hogy ha úgy alakulna szabadulna tőlem. Talán mert tényleg bízom benne, és ez azt hiszem nagy dolog ám.

 
■ ■ Ashes Remain-On My Own  ■ ■credit

 
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Kedd Nov. 28, 2017 2:01 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


to Gretel
Ha az ember csak azt hallja, amit beszél, illetve nem nézek bele a kartotékába, valószínűleg nem gondolnék arra, hogy már huszonöt fölött van. Olykor, sőt sokszor inkább viselkedik úgy, mint egy szeszélyes kisgyerek, mint egy felnőtt, felelősségteljes nő. Ennek ellenére, bár azt általában a feddő orvosi hangnem mögé vagyok kénytelen rejteni, minden infantilisségével, életvidámságával kedvelem ezt a lányt. Még ha valóban egy igen problémás beteg is. Pont amiatt, ami egyébként szerethetőnek hat benne. Most is nehezemre esik olykor komolynak maradni vele szemben, de ha meg akarom őrizni a szakmai hitelességemet, kénytelen vagyok. Mert valójában ha haragszom is rá, az tényleg nem magam miatt van. Végtére is orvosnak lenni pont azért jó, mert segíthetsz mások baján. De ez elég nehéz, ha pont az illető tesz be állandóan neked azzal, hogy nem tartja be az előírásaidat. Mint Miss Gressen esetében is...
Bár nem láthatja rajtam, de nehéz megőriznem a komolyságomat, mikor látom, hogy nyújtogatja a nyakát, ahogy a felírom a kórlapjára a nevét érintő elírást (kicsit szándékosan úgyis emelem a mappát, hogy ne láthassa, de ő ebben aligha veheti észre az akaratlagosságot), vagy amikor mintegy bosszúból az én hangsúlyozásomra, a nevem kiejtésével kezd el szórakozni. Azonban még a mosolyt is elnyomom magamban, csak egy szúrós pillantást kap tőlem. Kicsit úgy érzem magam, mint egy szigorú tanító, akinek fegyelmeznie kell a rakoncátlan, szemtelen nebulóját, de a jelenlegi orvos-beteg felállás sajnos ezzel jár. Ha elkezdenék bratyizni vele, őt ismerve még annyira sem fogadná meg az utasításaimat, mint eddig. Még látszatra sem. Épp ezért még a játék mackókról tartott kiselőadását is rezzenéstelen arccal hallgatom végig. Nem vagyok én ilyen sótlan a civil életben persze, de tartanom kell magam. Talán ennek is köszönhető végső soron, hogy úgy tűnik, Miss Gressen végre felhagy a tereléssel és hajlandó valamelyest érdemben is reagálni arra, amiket a betegségéről és a kezeléséről mondtam. Persze nyilván aki ilyen régóta beteg, tisztában van a következményekkel, talán csak nem szeret szembenézni velük. Tipikus stratégia mondhatni. De sajnos nem igazán eredményes. Pláne egy ilyen szintű cukorbetegség esetében, mint az övé is.
- Én hiszek Önnek, Miss Gressen, de azt hiszem, ezt már átrágtuk egy párszor, nem igaz? – továbbra is elég szigorúan nézek rá. Mert talán még kicsit el is lágyulnék a fogadkozásától és volt is idő, mikor mosolyogva bólogattam a szavaira, de a helyzet az, hogy lassan már kívülről megtanulom ezeket a kifogásokat, annyiszor elmondta nekem őket. Nagyjából minden alkalommal, ha bekerült egy-egy rohama után… Az mindenesetre meglep, hogy azt fejezi ki, szeretne az én betegem maradni azután is, ha találnak más orvost a régi kezelője helyére. Amiről én biztosítom, hogy ha kérvényezi, valószínűleg lesz rá lehetőség, mégis, mintha némiképp csalódott vagy talán szomorú lenne. Mire azonban lenne időm ezt kielemezni, lassan tudatosul benne, amit a további kezeléséről mondtam és természetesen megint kapok egy tiltakozás hurrikánt. Szuper. Jó lett volna elkerülni ezt, de sejtettem, hogy nem lehet, elvégre Miss Gressenről van szó… Mint egy kisgyerek, aki a rossz jegyet akarja kimagyarázni és fűt, fát, bokrot megígér, csak ne büntessék meg. Sóhajtok egyet, mielőtt belekezdenék a válaszba a lehető legtürelmesebb hangot megütve.
- Miss Gressen, ez nem alku tárgya. Ez egyébként sem az óvoda, ez nem afféle büntetés, mert rossz fát tett a tűzre. Kizárólag az egészsége miatt hoztam meg ezt a döntést. Elhiszem, hogy bejárna a kezelésekre és betartaná a diétát, de muszáj huszonnégy órás megfigyelés alatt tartanunk. Az inzulinszintje olyan mértékben fel van borulva, hogy bármikor bármi kiválthat Önnél egy újabb rohamot. Most szerencséje volt, hogy nyilvános helyen történt és a bátyja is Önnel volt, így időben kapott ellátást. De ha következő roham mondjuk akkor éri, mikor egyedül van otthon vagy a munkahelyén? Esetleg álmában? Ezeket nem zárhatjuk ki. És gondolom nem kell magyaráznom, annak milyen következményei lehetnek, igaz? – határozott hangnemben beszélek vele, bízva abban, hogy felhagy az ellenkezéssel. Amivel sokat nem ér el természetesen, de jobb, ha önszántából marad. Nincs annál kellemetlenebb számomra, mikor le kell kötöztetnem egy beteget. Én a magam részéről pszichés betegekkel sem szívesen teszek ilyesmit, nemhogy egy szellemileg ép emberrel. Akit egyébként még kedvelek is, legyen bármilyen problémás. Aztán megint előjön egy olyan kérdéssel, ami meglep. Tényleg ennyire foglalkoztatná az én személyes véleményem és rossz néven venné, ha neheztelnék rá?
- Miss Gressen, senki nem állította, hogy rémes lenne. Az orvosa vagyok és az a feladatom, hogy vigyázzak az egészségre, amit Ön minden létező eszközzel igyekszik számomra ellehetetleníteni. Ha haragszom is, az csak a Maga érdekében van, bármilyen közhelyesen hangozzon is. Egyébként, csak próbálja meg elképzelni a helyzetemet. Ön mennyire lenne boldog attól, ha gyakorlatilag semmibe vennék a szavát, a kéréseit? – próbálom racionálisan, kicsit kevésbé szakmai, körülményeskedő stílusban elmagyarázni neki a dolgot. Bár tényleg meglep, hogy ennyire fontos neki, mit gondolok róla. Ha tudná, hogy tényleg felesleges emiatt aggódnia! Inkább a saját egészsége miatt tenné. Mert ha így folytatja, tényleg veszélynek teszi ki magát. Életveszélynek. Ő pedig tényleg az a betegem, akit nem szeretnék elveszíteni. Ilyen módon legalábbis semmiképp.

-------------------------------------------




810 & ruha & Scars & Remélem jó lesz
♥️


Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY •• Szer. Jan. 24, 2018 7:26 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Karakterleadás miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ajánlott tartalom
✥ ✥

REHABILITÁCIÓS OSZTÁLY
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Similar topics

-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-