Sürgõsségi osztály
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 11:39 pm ✥

✥ Yesterday at 10:43 pm ✥

✥ Yesterday at 10:37 pm ✥

✥ Yesterday at 10:24 pm ✥

✥ Yesterday at 9:46 pm ✥

✥ Yesterday at 9:34 pm ✥

✥ Yesterday at 9:28 pm ✥


✥ Yesterday at 9:05 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Sürgõsségi osztály



✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Sürgõsségi osztály •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

****
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
1785
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Thierry Xanders tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Hétf. Aug. 21, 2017 7:41 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maisie && Thierry
Nincs is tél! Nincs is jég! Nincs is már zsindely a háztetőn a kölykök személyében, úgyhogy magamban annyit káromkodhatok, amennyit csak akarok. Sose törtem még el semmimet, de az az érzésem, hogy ennek a behajlított ujjnak nem így kellene állnia. Pedig nem fáj, az ég a tanúm tök jól vagyok, épp csak a bal kisujjam és gyűrűsujjam nem a tenyeremre megszokott irányban hajlik be, hogyha mozdítom, hanem arra merőlegesen. Bitangul néz ki. Anatole közölte, hogy azonnal takarodjak be a kórházba, amíg szépen mondja. Mások a fogalmaink a szépről. Illetve anyának és nekünk mások. Én tőle egész szépnek véltem ebben a szituban. Szebbnek, mint Roxanne bőgését. A röhögéstől természetesen.
Igen, én is így reagáltam volna, ha látom azt, amit nekik sikerült. A saját cipőfűzőmben buktam fel, mert a jobbal ráléptem a balra, amikor fogócskáztam Jane néni unokáival anyám határozott tiltása ellenére a házunk lépcsőjén. Ki gondolta volna, hogy éppen én zúgok el? Harminchárom éves felnőtt férfi vagyok, aki nem hallgat az anyja intelmeire és aki ura a mozgáskoordinációjának. Majdnem.

Utálom a kórházat. Ha meglátok valakit fehér köpenyben, rögvest keresztbe áll még a fing is a seggemben, hogy Gaspard egy régi klasszikusával éljek. azzal, ami ahányszor eszembe jut, mindig fájdalmasan szaggatja az űrt bennem. Mert Gaspard már sose fog ilyet mondani és Yolene sem helyesel rá. S az orvosok egyiküket sem tudták megmenteni. Sem itt Párizsban, sem abban a mocskos Moszkvában, ahová Yolene kergette a szerelmet. Két város, időeltolódás és mégis ugyanaz az itteni idő. Két telefon, két halál, egy nagy, örökké vérző seb.
- Hogy ficamodhatott ki és törhetett el egyszerre? - ütközöm meg a diagnózison. - Nincs erre valami szabály, hogy egyszerre csak az egyiket csinálják az ujjak? Agybaj - reagálom le a doktor szavait. A lesajnáló, szegényhülye mosolya fel se tűnik. Azzal vagyok elfoglalva, hogy minél jobb páciens legyek, minél kevesebbet töltsek itt.

Határeset. Ahhoz képest hamar kijutok, hogy mennyit is várhattam volna, de ahhoz képest meg nagyon későn, hogy mennyit szerettem volna itt lenni. A váróba tessékelődve teszem le a seggemet az egyik székre, s csodás, könyékig gipszelt, egymáshoz rögzített két ujjamat --mi a fenének két ujj töréséhez-ficamához ekkora gipszet elpazarolni?!-- nézegetve sürgetem az időt, megint. Meg kell mondjam, Anatolenak kijár egy gipszes pofon. Amíg el nem jöttem ide, hogy ezek a szadisták helyére rángassák a ficamomat, nem fájt az ujjam. A doki kezei között pedig leszidtam a csillagokat is az égről. Rém kínos volt.
Felpillantok, amikor a nevemet mondják. Lendületesen pattanok fel, s érek a nővérpulthoz --vagy hogy hívják ezt a barikádot-- akkor, amikor egy ismerős szőke üstök gazdája is megjelenik. Tyű, az se tegnap volt, amikor utoljára láttam őt! Csettintek is a nyelvemmel üdvözlésem jeléül, s végigsvenkelek Maisien.
- Hello Királylány! Mégis mi járatban itt? - csak csókolóztunk, részegek voltunk. Ő nagyon én kevésbé. Nem volt téma a foglalkozása azt hiszem. A nyelvén kívül nem érdekelt más, vessen rám ezért akárki követ. Jó kis este volt.

■ ■  Egynek elmegy, remélem. ■ ■ credit



One good thing about music, when it hits you, you feel no


pain.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
14
● ● karakter arca :
danny o'donoghue


✥ Szeretettel Maisie Wheaton tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Hétf. Aug. 21, 2017 8:20 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Thierry && Maisie
Egy új nap. Napok összefolynak, szinte azt se tudom, hogy milyen nap van. Épp a műtőből kifelé tartok, hiszen sikeres volt, ismét megmentettünk egy beteg lábát. Nehéz volt, mert az erek nagy mértékbe sérültek és annyit kellet plasztikázni, hogy a kezeim már görcsbe állnak. Emlékszem, hogy a férj úgy szorított magához, mikor megmondtam neki, hogy a felesége a körülményekhez képest jól van, és nem kellet amputálni, hogy azt hittem minden csontom eltörik. Nem szeretek amputálni, akkor inkább órákat töltök a műtőbe és rekonstruálok egy – egy eret. De akkor is megmentem. Nehéz lehet egy lábbal élni, főleg ha csak a pszichológiai részét nézzük. Én se tudnám feldolgozni.
Itt pedig mindent belevetettem, hiszen ők csak a vétlen áldozatok voltak. Egy részegautós beléjük rohant és a nő lába beleszorult a kocsiba és engem hívtak segítségül a traumás orvosok. Csak azért jöttem át a sürgősségire, hogy felkeressem a családot, hogy az én részem készen van. Most már a hölgyön múlik, hogy felépül-e vagy sem.
Mielőtt megint beráncigálnának a műtőbe eliszkolok, hogy legalább egy kávét megigyak, mert a fáradtság lassan kikészít és a fejem is hasogat.
A folyosó hosszan vezet és nem is figyelek senkire, vagy épp senkire. Csak a megszokott utamat folytatom. Aztán a nővérpult előtt valaki megszólít. Meglepetéstől megtorpanok és megdörzsölöm a homlokomat.
- Dr. Wheaton, jó napot! – köszönnek a nővérek teljesen egyszerre, amire én csak bólintok és az előttem állóra szegezem a pillantásomat. Nem ismerős, de ő úgy beszél velem, mintha valami régi ismerőse lennék. Megköszörülöm a torkom és csípőre teszem a kezem.
- Bocsánat, ismerjük egymást? – értetlenül nézem a férfit, aki szinte már szemérmetlenül néz végig és összébb húzom a köpenyemet. De a választ sem várom meg, mert indulok is tovább. Hát ennyire pofátlan módon sem szólítottak le, és nincs időm a vicces kedvű emberekre. Lemerem fogadni, hogy részeg és azt hiszi, hogy most menő, hogy beszólt egy a harmincadik óráját töltő ügyeletes orvosnak, aki egésznapját a műtőben tölti.
A nővérek nagy szemekkel pislognak utánam, szinte érzem a kíváncsi tekintetüket a hátamon, de az utamat semmi nem szabhat akadályt. Kivéve, hogy épp akkor jönnek a mentősök és egy csomó embert hoznak be. Tömegkarambol. Az utamba akadály került, így nincs választásom, megállok. Pedig örömmel menekülnék, miután királylánynak neveznek. Még sosem hívtak így. Tekintve, hogy a szakorvosok közül én vagyok az egyetlen, aki egy kicsit is megerőlteti magát, hogy ott legyen mindenhol és én vagyok az egyetlen, aki tényleg mindig itt van. Visszasétálok a pulthoz, ahol a férfit hagytam.
- Van valami? – kérdezem a lányokat, miközben nem akarok tudomást venni a mellettem lévőről, a nővérek átadják a tablettet és olvasgatom, hátha ismét a műtőbe kell, költözzek. Lelkesen olvasom az új dolgokat is. De szerencsére eresnek nem kell ott lennie. Talán nem is bírnám ki azt a műtétet.
De eztán nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg.
- Üdvözlöm, Dr. Wheaton vagyok, itt dolgozom, segíthetek? – ha már ennyire beszélgetős kedvében volt, most már ráérek, hogy elmondhatja, hogy mire ez a nagy haverság.
■ ■ Zene ■ ■ edi ■ ■credit



she's fire and lightening
and everything frightening
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
34
● ● karakter arca :
Elizabeth Olsen


✥ Szeretettel Thierry Xanders tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Hétf. Aug. 21, 2017 9:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maisie && Thierry
A doktori cím elhangzása megakasztja további vigyorgó kedvemet. Nem sokon múlik, hogy el ne fintorodjak. Nem szeretem az orvosokat, valami fóbia lehet, mint az, amikor valaki fél a bohócoktól. Nem vizsgáltattam ki magam soha --szépen is lehetne, hiszen a vizsgálatot is orvos végzi, hogyha valami kompetens személyt akarok választani-- így nem tudom, hogy ez milyen fóbia. Csak egynek a nevét ismerem, az agórafóbiának, de most ha megölnének se tudnám megmondani, hogy az mégis mitől való rettegést jelent.
Reagálnék valamit, de elszelel, mintha itt sem lett volna. Hihetetlen, hogy mennyivel szimpatikusabb volt részegen. És még ő hiszi azt, hogy én vagyok ittas? Hogy is van az a bagollyal, meg az ugráló madártársával?
- Ej, nők! - legyintek gipszeletlen kezemmel, s már lökném el magam a pulttól, hogy az ambuláns lapomat eltéve hazafelé induljak, amikor a véletlen tragédia az én malmomra hajtja a vizet, hát maradok.
- Igen, ezt már mondtad - bólintok, jelezve ezzel, hogy semmi baj a memóriámmal, az előbb is világosan kifejtette, hogy doktor is meg Wheaton is. - Nem a fülészeten voltam, hanem a kötözőben, Maisie királykisasszony - kacsintok rá a végére. Kíváncsian mérem végig, merőben más így egyenruhában, mint azon a bulin volt. Ha így találkoztunk volna, akkor sose tetszik meg. Igaz, ahogy hallom én se neki a töménytelen mennyiségű tömény nélkül. - Eszerint nem emlékszel rám - vonom le a következtetést a mindent tudók szemtelen vigyorgásával körítve. - Találkoztunk egy átmulatott éjszakán. Meg kell valljam, kicsit sajnáltam, hogy nem kerestél fel azóta, de sejtettem, hogy annyi pia után baj lehet a memóriáddal. Nem találtad meg a szalvétát a telefonszámommal?
Mintha rémlene, hogy írtam neki ilyet, mert ő nem akarta megadni a magáét és akkor viccesnek tűnt a szerepcsere. Elvégre a telefonszám szalvétán való átadása eléggé női szokás. Ha belegondolok igen kínos rám nézve, hogy ezt itt és most emlegetem, de annyira csak nem lehet cink, mint neki az, hogy a munkahelyén a nővérek füle hallatára emlegetem a kalandunkat. Direkt nem konkretizálva a részleteket, hadd piruljon az a csinos pofija. Már ha egyáltalán zavarba jön. Kíváncsi vagyok meddig hagyja, hogy ezen a helyszínen beszélgessünk arról, amibe a visszatérésével keverte magát, s amely helyzetet én maximálisan kiélvezek épp. Bármit, csak ne kelljen úgy néznem rá, mint dokira. Két okom is van arra, hogy elképzeljem a fehér köpenye nélkül. Egy: mert szexi volt az a csók és én nem felejtettem el. S kettő: mert utálom az orvosokat, feszengek a közelükben, hát nem akarom annak látni egyiket sem, ami.


■ ■  Egynek elmegy, remélem. ■ ■ credit



One good thing about music, when it hits you, you feel no


pain.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
14
● ● karakter arca :
danny o'donoghue


✥ Szeretettel Maisie Wheaton tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Pént. Aug. 25, 2017 6:03 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Thierry && Maisie
Néha meglepődöm, hogy mennyire másként gondolkodom, mint egyes emberek. De nem baj, hiszen ezért is vagyunk ilyen sokszínűek. Mennyire unalmas lenne már az életünk, ha mindenki ugyan olyan lenne. Mindenkinek meg van a maga keresztje, talán ezért is akarok olyan goyrsan menekülni a helyszíntől, ahol egy vicces kedvű beteg azt hiszi, hogy szórakozhat a doktorokkal, mert olyan jó dolog feltartani őket és kihozni a sodrukból. Tekintve, hogy sokadik órája nem aludtam, így elég ingerlékeny vagyok. De hát nincs menekvés, a sürgősségi kijáratát eltorlaszolják a mentők, akik egy többszörös traumát hoznak be. Kíváncsian fürkészem a történteket, így visszbaktatok a púltzho, hiszen ott tudok meg a legtöbbet. Viszont a fickó még mindig nem tágított. Mérgesen fújom ki a levegőt. Nem szeretem ha becéznek, ez meg már szinte túlságosan is intim volt, hiszen én itt dolgozom és megbecsülésért küzdő orvos vagyok, nem pedig egy királylány, aminek beállított és a nővérek is persze hegyezik a fülüket. Én pedig próbálok elején tisztázni a dolgokat, de csak jobban belegabalyodom. Francba.
- Látom, hogy hol voltál. – jegyzem meg, hiszen a látásommal nincs probléma, azzal már annál inkább, hogy kezd elfogyni a türelmem és úgy érzem, hogy sikerül felrobbannom, ha továbbra is beszélgetnem kell vele. Viszont, ameddig a mentősök nem mennek el, nem sok reményem van ennek elérésére.
- Hogy mi van? – ingerülten markolom meg az ép karját, hogy elrángassam onnan, ahol már szinte kiesnek a helyükről úgy figyelik a beszélgetésünket és messze tőlük az ablakhoz húzva teszem csípőre a kezem és először próbálok elszámolni jó sokáig, hogy egyáltalán ne akarjam levenni a fejét, amiért olyat állít rólam, ami rohadtul nem igaz. A memóriámmal pedig semmi probléma. Egyszerűen csak fáradt vagyok, de biztos nehezen esik le neki a dolog. De hát mindegy. Próbálok nem tudomást venni róla.
- Ide figyelj, ez a munkahelyem, itt nem egy nőcske vagyok, akit számon kérhetsz, hogy mi miért történt. Nem találkoztam semmilyen telefonszámmal egy szalvétán. Másrészt, pedig biztosan okom volt kerülni téged. Másrészt, pedig nem szokásom átmulatni az éjszakákat. Szóval nagyon is keversz engem, mert most már kezdesz felhúzni! – ingerültségemre nincsenek szavak, ahogy próbálom összerakni a dolgokat, de ha megfeszülök, sem tudom hova tenni őt. Nem ismerek senkit sem. Az ő arca pedig egyáltalán nem ugrik be. Csak azt tudom, hogy mérges vagyok, amiért ilyen helyzetbe hozott a nővérek előtt. A legnagyobb pletyka gépek az egész kórházba. Mint a futótűz úgy terjengnek a dolgok. Elkezdek fel alá járkálni, hogy lenyugodjak, viszont nem megy.
- Tisztázzuk, nem ismerjük egymást, összekevertél valakivel. Oké? – a hajamba fúrva az ujjaimat veszek egy nagy levegőt, másképp úgy se tudnánk ezt lezárni, bármennyire is akarom.
■ ■ Zene ■ ■ edi ■ ■credit



she's fire and lightening
and everything frightening
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
34
● ● karakter arca :
Elizabeth Olsen


✥ Szeretettel Thierry Xanders tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szomb. Aug. 26, 2017 10:25 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Maisie && Thierry
Mulattat a pletykálkodás, a pletykák hallgatása, s jelen esetben a nővérkék tettetett munkavégzése a felcsipegethető információmorzsa reményében.
- Ott még nem elég párhuzamosak a papírok a pult szélével - mutatok egy helyet, szórakozva szemtelenkedve így azzal a nővérrel, aki az irathalmot rendezi át már negyedszer a nővérpulton csak azért, hogy ne kelljen lemaradnia egyetlen szóról se a doktornő és közöttem.
- Oké, oké, nem kell bekapni - emelem fel megadón mindkét kezemet. Ez a művelet a gipszessel különösen vicces, komédisztikus alapot szolgáltat a játéknak, melyet kifejezetten élvezek. Pláne, mert felszívja magát, mint egy dühös pocok, s a visszakérdezésében ott remeg egy egész cunami energiaszintje.
- Egy szóval nem mondtam, hogy nőcske volnál bárhol. Örültem, hogy látlak, mert kellemes emlékeim vannak rólad. Úgy tűnik viszont, hogy nem vagy hozzászokva ahhoz hogy bárki kedveskedjen neked a női mivoltodban. Ne legyél már ennyire karót nyelt! Az orvosok nem szoktak szórakozni szerinted? - azt, hogy szerintem nem mind baszatlan boszorka nem teszem hozzá, erős lenne még tőlem is és nem csak ezen a helyen.
- Elkérhetem? - nyúlok a köpenyzsebében tárolt toll felé, s akár igent mond, akár nem én már ki is kapom onnan, hogy ilyen pofátlanul tegyek szert egy darab papírra is, melyet a nővérpult post it halmából emelek el. Csak itt és csak hivatalosan vegyük úgy, vagy akkor is tagadsz, ha meghívlak egy kávéra kórházon kívül?
A tollal együtt a post itet is Maisie kezébe nyomom, miután ráírtam a kérdésemet. Látom, hogy nagyon bosszankodik, nem akarom túlfeszíteni a húrt. Röhejes amúgy, amit csinál, de ezt megtartom inkább magamnak. Ki tudja. Talán a pasija is a kórházban dolgozik csak részegen elfelejtette közölni velem, hogy párja van? Na az lenne csak a kínos szituáció.


■ ■  Egynek elmegy, remélem. ■ ■ credit



One good thing about music, when it hits you, you feel no


pain.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
14
● ● karakter arca :
danny o'donoghue


✥ Szeretettel Maisie Wheaton tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Pént. Szept. 01, 2017 7:42 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Thierry && Maisie
A munkahelyemen megtalálni, na, ennél nincs is megrázóbb. Nem szeretem, ha munkaközben zavarnak. Főleg nem, ha éppen kellemetlen helyzetbe akarnak hozni. A férfi nem mondhatni erőszakosnak, inkább csak bunkónak és kezdek bepipulni. Hogy merészel itt, a nővérek előtt így bemártani. Itt mindenki úgy tudja, hogy apáca életet élek, se alkohol, sem férfiak. Erre jön Ő. Majd úgy tesz, mintha valami útszéli szajha lennék, akit felpróbált. Bár én semmire nem emlékszem kicsit sértve érzem magam.
- Fejezd be! – mérges voltam, hiszen látszólag ő jót mulat az én nyomoromon és a nővérek elképesztő harcán, hogy ne tűnjön fel a semmittevésük, miközben az információkat próbálják feldolgozni és minél jobban gondolkodni, hogy honnan ismerhetném őt. Megrázom a fejem, hogy ennyire gyerekesen viselkedik, mindennek meg van a helye és ideje, de úgy tűnik, hogy a neveltetés e része elfelejtődött.
- Felfogtad, hogy ezzel a mondatoddal és az előzőekkel mit tettél velem? Fogalmam sincs ki vagy, honnan kéne, ismerjelek. De fogd fel. Nem tudom, miről beszélsz. – úgy nézek rá, hogy érezze, tényleg fogalmam sincs, hogy ki ő. Aztán pedig kezdem feladni az egészet, mert úgy tűnik, hogy azt hiszi, én csak hazudok. Pedig nem. HA hazudom, akkor az orrom mindig megremeg és ez ellen nem tudok mit tenni. Viszont a mozdulata és számomra túl intim és legszívesebben rácsaptam volna a kezére, de biztos címlap sztori lenne, hogy a doktor veri a betegét. Nem kell a felhajtás. A cetlire vetek egy pillantást és cinikus nevetés feltör belőlem.
Elveszem a tollat és a lehető legnagyobb betűkkel rá írom, hogy Nem. Majd laza mozdulattal elindulok mellette.
- Hagyj békén. – most már kezdek jobban frusztrálttá válni és ez nem tenne jót, tekintve, hogy még bári jöhet, amitől a műtőbe kell mennem.
De nem sokáig jutok, rájövök, hogy goromba voltam és a sarkon megvárom, hogy jöjjön ki.
- Ne haragudj, hosszú nap. Nem akartam ennyire…undok lenni. – túrok a hajamba.
■ ■ Zene ■ ■ edi ■ ■credit



she's fire and lightening
and everything frightening
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
34
● ● karakter arca :
Elizabeth Olsen


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szomb. Okt. 14, 2017 10:49 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
1785
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Guillaume A. Lacourt tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Vas. Nov. 05, 2017 2:47 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


My sister, Jay

- Semmi bajom! – mormogtam az orrom alatt, mire a többiek csak megrázták a fejüket.
- Bemész, remélem értetted! Nem a katonaságnál vagy, hogy elvérezni hagyjalak, vagy egy golyóval a karodban! – érezhető volt, hogy a főnök nem viccel. Egyáltalán mi a tökömet keres itt kint a terepen?  Legszívesebben bemutatnám azt, hogy mennyi minden is ragadt rám a katonaságban, már ami a káromkodást is illeti, de inkább csak hallgatok, majd mint a durcás kisgyerek, úgy ülök be a mentőbe, hogy akkor menjünk már.

- Nem értem minek ez az egész. Ez csak egy golyó. Kiveszik, összefoltozzák, aztán már mehetek is Isten hírével! – morgok tovább az éppen ügyletes orvosnak, de az is lehet, hogy még csak most próbál nem elcseszni valamit, hogy egyszer az legyen belőle. Őszintén szólva most nem figyeltem. Már otthon kellene lennem. Laure vár rám, én pedig kések. Még szerencse, hogy üzentem neki a meló elhúzódik, így késni fogok, de Tappancs majd vigyázz rá.
- Csak maradjon nyugton, kérem. – komolyan ezek valamit szívnak, hogy ennyire higgadtan tud beszélni még mindig velem, miután legalább 10 perce úgy morgok, mint aki szép lassan felfalja őt, de mintha csak leperegne róla minden szavam. Egyébként is, nincs jobb dolguk, más beteg, akivel ennyit pepecselhetne? Ez csak egy karcolás, nem több!
- Ahaa, maga meg nem tudna kicsit gyorsabb lenni? Vegye ki, fércelje össze és mindenki mehet a maga dolgára! – nem, nem szoktam ilyen mogorva lenni, de most robbant fel egy fél ház, mellé pedig még rám is lőttek. A törmelék meg több kárt okozott több emberemben is, mint szeretném. Igaz, szerintünk én nyaltam be leginkább a fagyit, nem ők, de pont nem érdekel. Nem itt kellene lennem, hanem a központban, hogy összegezzük, hogy pontosan mi is történt.
- Meglőtték… - kezdene bele a fiatallány, mire én csak szúrósan pillantok rá. Na ne mond, tényleg? Ha nem mondod, akkor észre se veszem, de ő is látja, hogy jobb lesz, ha inkább a keze jár és nem a szája most, mert nagyon nem akarok itt lenni.
- Ne aggódjon, nem kell most indulnia valami varrási versenyen, így nem kell gyönyörűnek lennie, csak fércelje össze, hogy végre mehessek. – tettem még hozzá, hogy biztosra vegye, hogy mind a kettőnknek az lesz a legjobb, ha végre szabadulhatok innen. Arról meg gőzöm se volt, hogy volt valaki olyan kedves, hogy értesítette Jayt, hogy merre is talál és értem kellene jönni. Léptekre kapom fel a fejemet és bármennyire is imádom, azt hiszem most nem a legjobb pillanatomban kapott el, bár abban se vagyok biztos, hogy a műsort nem-e hallgatta végig, mert ha igen, akkor van egy olyan sejtésem, hogy szerencsétlen orvost próbálja megmenteni tőlem. Nem lepődnék meg, ha így lenne. Nem sokszor vagyok ennyire bunkó, vagy morgó medve, de most tényleg semmi kedvem nem volt ehhez a cirkuszhoz, mert ez csak egy lövés, nem a világ vége.



avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
47
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


✥ Szeretettel Jay Bouchard tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Hétf. Nov. 06, 2017 10:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Három millió euró. Ennyi felett folytatok tárgyalást, amikor felvillan a telefonom képernyőjén az a szám, amit mindig, minden körülmények között fogadok. Nem sok ilyen van egyébként.. A partnerektől elnézést kérek, szabadkozva, hogy erre már pedig muszáj felelnem és időt kérve vonulok ki a marokkészülékemmel a tárgyalóból, hogy aztán egy „halló?” kíséretében vegyem fel a hívást. Nem tart sokáig, amíg felvázolják miért is keresnek és még kevesebb azon másodpercek száma, ami alatt eldől, hogy a megbeszélést fel kell függesztenem, félbehagyva a munkámat és a kórházba indulok. Egy kollégámat kérem meg, hogy mentsen ki, lélekben pedig felkészülök arra, amit majd a papától kapok ezért és természetesen valahogyan a partnereket is kárpótolnom kell, amiért az idejükkel játszottam. Hiába értik meg, hogy vis major bárkivel történhet és valóban nem szoktam senkit és semmikor sem faképnél hagyni, a tudat maga engem zavar, akkor is, ha eszemben sincs másképpen cselekedni, mint ahogyan azt éppen teszem. A forgalom bár tűrhető, mégis csigalassúságúnak tűnik, ahogy a főúton végigvezetek és a megfelelő helyen kanyarodok le a kórház irányába. Tudom, hogy hiába is hívnám, ezért nem teszem, a gyomrom pedig egészen diónyira zsugorodik az aggodalomtól, amit maximum néminemű feszes mimika képében mutatok csak ki, a kimértségem ezzel együtt azonban csak még inkább hatványozottá válik, ahogy hideg fejjel próbálom megtudni, mégis melyik emeletre menjek az impozáns és steril épület falai között.
Nem kevés utánajárást követően végre megtudom, hogy melyik folyosó melyik szobájához kell odasorolnom, a műveletet azonban eszemben sincs megzavarni. A nyitott ajtón át még csak fülelnem sem kell ahhoz, hogy jól halljam az odabent történő eseményeket. Némán, emelt fővel leszek fültanúja a lezajlottaknak és csak akkor haladok beljebb, amikor már úgy érzékelem, hogy szabad és nem zavarom meg az éppen aktuális cselekményfolyamatot.
- Mondd, jól vagy? – Lassan csóválom meg a fejem és bár nagyon is közel áll hozzám a lövést elszenvedő, most aligha lehetnék kimértebb. Nem szeretem, amikor aggódnom kell érte és bár tisztában vagyok vele, hogy nem egy szobafestő-mázoló munkáját kísérő mindennapi izgalmakkal kell szembenéznie, attól még nem vagyok túl boldog attól, hogy mindent félbehagyva rendelnek ide és nem azért, mert a saját időmet sajnálnám. Egyáltalán nem erről van szó..
- Mégis, mi történt? – Mellette állok meg, törődő hangon érdeklődve és még le is ülök, mert addig eszemben sincs elvinni, amíg legalább részleges felvilágosítást nem kapok, ami megnyugtatna. Attól, hogy nem mutatom ki vagy nem úgy, ahogyan a legtöbb ember, aggódom és kell néhány perc, amíg átesek azon a holtponton, amikor végre egy nagyobb, tüdőbe szakadó lélegzettel megnyugodhatok.
à; Gui


La vie est simple mais c'est le monde qui la complique.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
45
● ● karakter arca :
melissa benoist


✥ Szeretettel Guillaume A. Lacourt tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szomb. Nov. 11, 2017 6:32 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


My sister, Jay

Sose várnám el azt, hogy bárki is beszaladjon értem a kórházba. Tudok sétálni, tömegközlekedéssel menni, vagy csak taxit inteni. Annyira csak nem fognak kiütni a szerek, amiket belém nyomtak. Igazándiból azt se tudom, hogy mit adtak be, mert nem figyeltem, ahhoz túlzottan is el voltam foglalva azzal, hogy egy mérges medvére hasonlítsak. Tudom, ő csak jót akar, ahogyan vélhetően a parancsnokom is azt akart, az ügynökség vezetője, de bassza meg! Nem voltam életveszélyben, nem kellett volna az egyik húgomat riasztózni. Pláne úgy, hogy volt egy olyan sejtésem, ha sokáig bolyonganék a folyosókon, akkor vagy Rafiba, vagy éppen Léaval futnék össze. Itt van a lányuk, de direkt akartam eltűnni inkább szép csendesen, pár nap és meg se fogom érezni. Nem akartam, hogy még több terhet rakjak bármelyikük nyakába. Természetesen csak alig hallhatóan mérgesen morrantam egyet, amikor megláttam Jay-t.
- Kutyabajom, ez csak egy lövés, nem a világvége, ugye? – pillantottam az engem ellátó személyre is, aki már csak bólintani mert. Gondolom a korábbi kisebb műsor megtette a hatását. Szegényre nem akartam a frászt hozni, de szemmel láthatóan sikerült. Az  ép kezemmel idegesen dörzsölöm meg az arcomat, hiszen majd tőle is bocsánatot kell kérnem. Nem szoktam én így viselkedni.
- Nem kellett volna iderohannod. Nem tudom mit mondtak neked, de semmi komolyabb baj. Mond, hogy legalább nem valami üzleti ízédrőr rohantál ide. – tárgyalás, de mindegy. Én se tarthatok mindent észben és még eléggé túlteng bennem az adrenalin is, így még eléggé messze járok fejben is. A varrást szinte meg se érzem, nem ez az első, meg érzéstelenítőt is kaptam, pedig nem kértem.
- Egy kedves személy úgy gondolta, hogy felrobbantja magát, míg védtem a többieket, addig szereztem pár karcolást, meg egy lövést. Semmi extra dolog, csak egy szokványos nap egy szokványos munkahelyen. – nem, ez nem volt szokványos nap, ahogyan nem is volt szokványos a munkám, de részletekbe ennél jobban úgyse mehetek bele. A hírekben vélhetően meg fog jelenni, hogy merre felé rázta meg kisebb robbanásszerűség, de gázrobbanásra fogják majd, nem pedig a valóságot fogják mondani. Nem tehetik meg, hiszen azzal többhónapnyi munkánkat is veszélyeztetnék, meg azt, hogy azelőtt elkapjuk a robbantókat, mielőtt egyáltalán meg akarnák tenni. Nyomozunk és védünk, közben pedig rajtaütünk is. – De inkább mesélj te, hogy ki hívott és kit kell seggbe rúgnom, hogy feleslegesen idehívott és a frászt hozta rád. – pillantok rá kérdőn, miközben az utolsóöltéseket csinálja a rezidens, majd pedig jöhet is a kötözés.

avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
47
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


✥ Szeretettel Jay Bouchard tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szomb. Nov. 18, 2017 10:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


A morranását elengedem a fülem mellett, több okból kifolyólag is. Az orvos jelenléte, mert nem csak magunk vagyunk vagy a gondolat, hogy nem örül nekem egyik sem olyasmi, amivel most különösebben foglalkozni szeretnék, egyelőre az a fontosabb, hogy láthatóan jól van, az viszont még mindig kérdés, hogy ténylegesen is így van-e. A történtekről nem is beszélve, amik idáig vezettek. Kell az a pár levegővételnyi idő és az a néhány szó, ami eloszlatja a mardosó aggodalmat, ami talán fordított esetben a részéről is meglenne, ha engem lőnek meg és most az én bőrömet és húsomat foltoznák éppen össze.
Feljebb tolom a szemüvegemet az orromon és könnyeden fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt. Csak a szemöldököm rándulása lesz hírnöke annak a gondolatomnak és véleményemnek, hogy a csak egy lövés, azért mégsem egy náthával egyenértékű valami. Összepréselem az ajkaimat és a megjegyzésre nem is akarok reagálni, nem szavakkal vagy jobban, mint az a néhány apró és árulkodó mozdulat és gesztus, ami már megtörtént.
- Ha engem lőnének meg, te nem jönnél be hozzám? – Az ágynak támaszkodok a hátsómmal, mellette találva helyet és felé fordítom az arcomat. A hangom nyugodt marad, a vonásaim az aggodalmon túl pedig egyre lágyabbak, mert látva azt, hogy viszonylagosan jól van, a feszültség is múlni kezd. Lassan, de határozottan. ..azaz, hogy múlnának, de belekezd abba, pontosan mi is vezetett odáig, hogy bekapta a lövést és egy csapásra növekszik vissza a gombóc a torkomba és zsugorodik tovább az egyébként is miniatürizált méret felé haladó gyomrom. Hiába tudom, hogy veszélyes a munkája vagy veszem azt alapul, ahogyan eleve először találkoztunk, most nem éppen ez jár az eszemben.
- Aham.. csak a szokványos. Értem.. – Mélyebben veszem a levegőt és ellököm magam az ágytól. Kényszeredetten simítok végig a ruhámon, hogy eltüntessem róla a felgyűrődés nem létező ráncait. Ez nem szokványos, kicsit sem az és igen, rosszul esik, hogy ennyire lekicsinyli nem csak a saját életét, a sérülését, hanem azt is, hogy aggódom érte vagy, hogy itt vagyok, nem számít mit csináltam, hol voltam korábban, amikor rám telefonáltak.
Megint mélyebben veszek levegőt és újra ráemelem a kékjeimet, hogy feleljek a kérdésére.
- A felettesed hívott. – Nem fogok köntörfalazni vagy eljátszani, hogy nem mondom meg. - ..de ha ez számít, én örülök annak, hogy hívott. Meg annak is, hogy a szokványos napod végén egyben hazaérsz. – Szeretek kis fekete ruhákat hordani, jól is állnak, de csak akkor öröm magamra húzni őket, ha saját kedvből fakadóan tehetem és nem akkor, amikor muszáj felvennem. Elég élesen él még bennem azon temető látogatás alkalma, amikor az anyám miatt kötelező volt feketét viselnem vagy amikor alig egy éve az ex-vőlegényem miatt is kénytelen voltam megtenni.
- Hazavigyelek, ha már itt vagyok vagy elküldesz?
à; Gui


La vie est simple mais c'est le monde qui la complique.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
45
● ● karakter arca :
melissa benoist


✥ Szeretettel Guillaume A. Lacourt tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Nov. 21, 2017 10:13 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


My sister, Jay

Látom a pótcselekvéseit, még ha nem is teszem szóvá és elegendő egy apró rezdülés, pillantás ahhoz, hogy tudjam nem éppen jó úton járok, de nem tehetek róla. Néha velem is megesik, hogy kibillenek az egyensúlyomból és akkor jön az a tipikus pasi viselkedés, amiért elviselhetetlennek, vagy taplónak könyvelnének el mások. Jayt sose akarnám bántani, de vélhetően most megteszem, ahogyan az ápolót is könnyedén ettem meg. Nem rájuk voltam mérges, hanem erre az elcseszett napra. Bármikor bekapnék egy golyót a társaim helyett, mert én felelek értük, én vagyok a rangidős, a vezető, így nekem kell megvédenem a fiúkat. Az se javított a helyzeten, hogy üres kézzel távoztunk, mert vagy mi öltük meg a terroristáknak vélt férfiakat, vagy éppen ők robbantották fel magukat, vagyis csak az egyik. Alig, hogy erre gondolok mély levegőt veszek és látható, hogy kissé felment a pumpa bennem, majd kifújom és próbálok lehiggadni.
- Ezt most nem kérdezed komolyan, ugye? Még szép, hogy bejönnék és kicsinálnám azt a seggfejet, aki bántott. – felelek minden habozás nélkül, kicsit talán túl erőteljesen is, hiszen aki éppen a karomat varrja, az még össze is rezdül az utolsó öltések közepette. – De én tudom, hogy mire vállalkoztam már egyetemista koromtól kezdve, én ebben nőttem fel, ez másabb. – próbáltam másabb megvilágításba helyezni a dolgokat, de vélhetően nem igazán fog menni. Láttam rajta, hogy aggódik és tényleg azon agyal, hogy jól vagyok-e vagy csak azt mondom. Magam sem tudom, hogy jól vagyok-e. Fontos számomra a családom, biztonságban akarom őket tudni, ahogyan Minou-t is. Nem akarom, hogy elveszítsen engem is, mint az édesapját, de azt is tudom, hogy a munkámat se tudnám otthagyni, azzal együtt én is meghalnék, azt meg szerintem senki se akarná.
Látom, hogy miként távolodik el, mielőtt még utána nyúlhatnék. A szavai szinte bőrömet sértik, mert tényleg az. Szokványos nap számomra, mások számára meg a földi pokol lenne. Traumák hadával. Mi se vagyunk érzéketlen tuskók, de megtanulnunk ennyi idő alatt ezekkel a dolgokkal együtt élni. Ha nem így lenne, akkor már rég belerokkantunk volna és eltiltottak volna ettől az élettől. Nézem az újabb pótcselekvéseit, hogy miként simít végig a ruháján, miként próbálja meg feldolgozni azt, amit mondtam. Egy aprót sóhajtok.
Hallom amit mond, a pillantása könnyedén ejt rabul, ahogyan egy húgé tudja a bátyóét, amikor éppen megdorgálja a maga kifinomult módján. Zseniálisan ért ehhez Jay. Közben pedig végeznek is a karommal, be is kötözik. Mormogok egy köszönömöt, mire ő csak kisiet, hogy a többi papírmunkát és mindent megcsináljon.
- Sajnálom Jay, és én is örülök, hogy egyben vagyok, ahogyan ti is. – csúszom le az ágyról, majd felé nyújtom a kezemet. – Gyere ide. – és ha engedi, akkor megfogom és közelebb vonom magamhoz. Én lennék az idősebb és elméletileg a bátynak kéne vigyázni a húgira. Én pedig igyekszem, de ez nem mindig könnyű. Nyomok egy puszit a fejére ebben az esetben. – Nem akartam rád hozni a frászt, ahogyan örülök neked is. Egyszerűen csak pokolian nehéz napom volt ma és még eredménytelen is. Ne haragudj a tuskóságomra. Tudom, hogy féltetek, hogy nem könnyű elfogadni a munkámat, de én már megtettem, ami jó és rossz is, így egy lövés nem éppen úgy érint, mint titeket és ezt olykor elfelejtem… – pillantok le rá bocsánat kérően. – Megköszönném, s ha gondolod, akkor maradhatsz is. Rég tartottunk már tesós estét, ideje lenne mesélned is, úgyse vagyok még fáradt. – mosolyodom el, ha sikerült kicsit megenyhítem őt is.



avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
47
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Csüt. Jan. 11, 2018 9:58 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


karaktereltűnés miatt
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
1785
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Gjerta P. Jeunet tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Vas. Jan. 14, 2018 4:34 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Pénélope && Oscar

Sose hittem volna, hogy valaha pont emiatt fogom betenni ide a lábamat. Főleg azok után volt még rosszabb érzés, hogy tudtam még biztosan vannak olyanok, akiket én is ismertem egykoron. Hiányzott-e a hely? Nagyon is, túlzottan. Szeretem a régiségboltomat is, de az még se ilyen volt. Nem segíthettem úgy másokon, ahogyan tudnék, ez pedig újabb olyan dolog volt, ami mélyen legbelül mart. Mintha egyszer elindultam volna a lejtőn, de sose tudnék megállni. Egyik hibás lépésemet a másik után halmoztam, ha visszamehetnék a múltba, akkor biztosan figyelmeztetném önmagam sok mindenre. Talán akkor se lenne jobb, ki tudja, hiszen az ember a saját hibáiból tanul.  Aggódva pillantottam a nővére, akit még én is ismertem, de neki se mondtam semmit se, inkább csak feleltem a másik által feltett kérdésekre, mintha a valóságot mondanám. Végül a gyermekeim állapodott meg a pillantásom, mire kinyújtottam feléjük a karomat, hiába fájt pokolian minden egyes testrészem. Ők óvatosan jöttek közelebb.
- Nincs semmi baj. Anya ügyetlen volt, de hamarosan újra otthon leszünk, jó? – ők csak bólintottak, majd engedéllyel a fiam segített a húgának felmászni mellém, majd hozzám bújt, mire én csak anyai csókot nyomtam a fejére. A fiam habozott, de végül felült ő is, így őt is magamhoz vontam. Sose fogom hagyni, hogy bármelyiküket is bántsa. Értük megéri erősnek maradni és tudtam, hogy a mai volt a töréspont mind a kettőnknél. Nálam azért, mert jobban szembe mertem menni vele, mint valaha bármikor korábban. Nála pedig azért, mert sose ütközött ekkora ellenállásban és sose okozott ekkora kárt. Ajkam felrepedt, arcomon volt egy-két lilafolt, ami lehetett az eséstől. Az egyik kezem pedig egy kisebb részen felszakadt, egyelőre most csak bekötötték, hogy ne vérezzek össze semmit se, amíg az orvos nem ér ide. Vélhetően azt majd varrni kell, a többi zúzódás meg nem volt látható, mert a ruháim eltakarták és így volt rendjén.
- Hamarosan jön az orvos, ne aggódjon. – mondta a nővér kedvesen, majd sietve viharzott ki, mintha ő is sejtette volna az igazságot, de mégse tud ellene tenni. Én csak lehunytam a szememet és a gyerekeimet öleltem magamhoz szorosan, miközben a lábunk a levegőben lógott, ahogyan az ágyon ültünk.
- Ne sírj Tara, nem lesz semmi baj. Anya jól van. – suttogtam a hajába, amikor pedig az ajtó nyílt, akkor sietve kaptam fel a fejemet, de arra nem számítottam, ami fogadott. Mintha hirtelen minden lelassult volna, miközben a hajdani férjem alakja bontakozott ki, a fiam édesanyja. A gyerekeim továbbra se néztek fel, csak hozzám bújtak. Nagyot nyeltem, vagyis azt hiszem, mert hirtelen úgy éreztem, mintha kirántották volna alólam a talajt. Oscar? Ő mit keres itt, miként kerülhetett ide? Will ugye nincs itt? Féltem, ha meglátná a férjem, akkor azt hinné, hogy a „fiúnk” nem bír magával, az pedig… Nem akarok erre gondolni. Mozdulni se bírtam, arcomon pedig milyen érzések tükröződhettek? Sokk, elveszettség, a fájdalom, hangyányit talán pedig a szeretet is. És kisebb fajta rettegés is, mert vélhetően ő se ilyen viszontlátásra számított és akkor adjuk hozzá azt is, hogy talán hallotta azt, hogy miként hívtam a lányomat. Pontosan úgy, ahogyan az édesanyját hívják.



avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


✥ Szeretettel Oscar Collard tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Vas. Jan. 14, 2018 7:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pénelopé & Oscar

A papírokat elpakoltam a táskámba, mára végeztem, pár dolog maradt már csak, de azt otthon akartam befejezni. William már eleget volt egy másik ember társaságában a mai nap folyamán, mert igen, esetenként szólok egy havernak, vagy az öcsémnek, hogy ugorjon el hozzá a suliba, vigye haza és kicsit tartsa vele a tempót és igyekszek haza. Az irodámból kilépve lépnék tovább, de hallom a női munkatársam hangját.
- Dr. Collard! - elkapta a karomat.
- Elnézését kérem, de most hoztak be egy sérült nőt. Meg kellene néznie. Biztos vagyok abban, hogy a férje bántalmazta, de nem fogja elmondani a gyerekei miatt. Nincs még kész a kartonja, de kérem, ránézne? Egykoron itt dolgozott ő is, sokat segített nekem is, kérem. Tudom, hogy most ért véget a műszakja, de kérem, akár bevállalok többletmunkát is, de szeretném, ha egy ennyire remek orvos vizsgálná meg, mint maga… - hadarja el egy szuszra és hát meg is lepődők, hogy mi ez ilyen hirtelen? Megvakartam a tarkóm, majd az órámra pillantottam és az aggódó nőre tereltem pillantásom. Rendben, még ez lesz, aztán ennyi mára. Visszalépek az irodámba, hogy lerakjam a táskámat, majd a mobilomat húzom elő egy gyors SMS-re, kicsit megint késni fogok. Türelmet kérek. Aztán az említett kórterem elé lépek, csupán 4 méterről volt szó.
Még az ajtót sem kellett benyitnom, hogy lássam, kiről van szó. Nem kapok levegőt, amint megpillantom őt, szívem hevesen dobban a bordáim között, észre sem veszem mellette a két lurkót, annyira lefoglal, hogy láthatom őt. De pont itt? Ilyen körülmények között? Meginogtam az a nagy helyzet. Miért pont Ő? Miért itt? Miért most? Annyi kérdésem van felé, mégsem teszem beljebb magam, csak állok ott a csukott ajtó előtt, mint egy idióta. Hol a nőt lesem, az arcát, hol pedig csak a kilincset és a rátévedő lapát tenyeremet. Erőt szedek, majd nagy levegővétel után belépek, nem törődőm mással, csak azzal, hogy ő itt egy betegem, aki ellátásra szorul. Semmi több. Legalábbis ez a terv.
- Üdvözlöm. Dr Collard vagyok. - kezdem, miközben rápillantok újra egy apró mosoly keretében. Az ágyához lépek, hogy megnézzem hol sérült. Majd a kartont fogom meg, hogy firkáljak rá valami valós adatot. Ismerem a nőt, szóval a neve és a születési évét fejből lefirkálom.
- Mekkora fájdalmai vannak? - teszem fel a legelső kérdésem, felpillantva a jegyzetelésből, aztán újra annak szentelem a másodperceket. Aztán abbahagyom, a zsebemből előveszek egy másik tollat, a jegyzetet pedig az asztalkára helyezem. Aztán a nőhöz fordulok, aki egykoron sokat jelentett nekem, sőt, még most is képes megmozdítani bennem valamit.
- Megnézném a pupilla reflexet. - a tollat megfordítom és nyomok rajta egy gombot, világítani kezd, végig Pen-t figyelem, majd közelebb hajolok és a szemeibe világítok egyesével megvizsgálva. A reflexek jók, bár akad probléma… nem nagy, de elég ok a problémára.
A zúzódásokat és a foltokat figyelem, majd visszább lépek, magamhoz veszem az eddig leírtakat, végül újra jegyzetelni kezdek. Mire végzek már realizálódott az állapot bennem és sikerült az ő állapotát is felmérnem. Csak egy gyerek hisz el egy olyan mesét, hogy elesett. Ha valaki ellesik, akkor nem ilyen sérüléseket szerez… ez más. Bántalmazás jelei.
- Szóval Penelopé… pontosan mikor történt a baleset? - mert láttam rajta egy régebbet, azt nem takarta ruha, szóval akad még rajta, ahonnan ezek jöttek.



avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
40
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


✥ Szeretettel Gjerta P. Jeunet tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Vas. Jan. 14, 2018 7:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Pénelopé && Oscar

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy itt hagyok mindent, nem érdekelnek még a sérüléseim se és nem osonok ki a folyosókon át a hátsókijáraton, vagy éppen a mentőállomáson át. Nem tudom, hogy merre mehetnék, de egyre inkább úgy éreztem, hogy muszáj lesz hamarosan okosabban játszanom és valami tervet kitalálnom, mert ha ma este ez lett a vége, akkor vajon mikor lesznek még komolyabb következményei az egésznek? Nem akartam arra gondolni, hogy egyszer majd nem tarthatom őket a karomban, azon való elmélkedést pedig már rég feladtam, hogy  megfejtsem, hogy Joseph mikor őrült meg ennyire. Próbáltam őket nyugtatni, miközben a testemet átjáró fájdalom fölé kerekedett egyre inkább az, hogy miként szökhetnénk el és hol is húzhatnánk meg magunkat, amíg kitalálom a többit.
Fogalmam sem volt arról, hogy az ajtó előtt valaki figyelt minket, látta azt, hogy miként bújik hozzám a két gyermekem, miközben a harmadik gyermekem pont nála van. Egyszerűen sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy pont ő lesz itt. Mintha ez csak a sors fintora lett volna, hogy az orrom alá dörgölje még inkább, hogy egykoron lehettem volna bölcsebb, akkor most együtt lehetne a család. És akkor talán nem egy másik férfi kislánya bújna ennyire szorosan hozzám, hanem az övé és nem is egy kórházban ücsörögnénk ezen az estém, hanem ki tudja, hogy merre. A mese, ami valóságból született, hogy utána ismét a valóságba vezessen vissza engem, aki pontosan tudta, hogy mennyi igazság rejtőzik benne.
Figyelem őt, az ajkam megremeg, de mégse szólalok meg, helyette inkább csak némán ülök itt, mintha most látnám először. Kész szerencse, hogy a nővér nem láthatja az arcomat, mert az érzéseket hirtelen túlzottan is bénán sikerült meg palástolnom az első pár percben.
- Jó estét! Gjerta Jeunet vagyok. – mintha most is direkt rejteném el a középső nevemet, mintha ezzel is tagadni akarnám a nyilvánvalót. Őrültség, tudom, mint ez az egész helyzet. Nem akartam itt lenni, nem így akartam találkozni vele. Néha átfutott-e különféle változatban, hogy találkozom velük? Igen, megannyiszor mostanában is, mint régebben is, de mégse mentem vissza soha, mintha csak elfogadtam volna szép lassan, hogy ő is elengedett. Tudom, hogy nehéz volt ellenem kiállni egy-egy  „csatában”, de mégis reméltem, hogy valamennyire látta, hogy nem akartam igazán elmenni, egy részem maradni akart volna velük. Erre most? Inkább hagyjuk is.
- Egyik se vészes, nem túl nagyok a fájdalmaim, amiket érzek. – ejtem úgy ki a szavakat, mintha igazak volnának, pedig hazugság minden, mint az is, hogy mennyire boldogcsalád a Mayfried család. Senki se látja azt, ami a színfalak mögött játszódik és biztos vagyok abban is, hogy a férjem most intézi el azt is, hogy ez így is maradjon, ne derüljön ki, hogy ma este mi itt jártunk.
Bólintok, miközben próbálom kizárni az összes érzést, ami még erősebben fog el, ha olykor véletlenül a pillantásunk találkozik, egymásba fonódik. A gyerekek még mindig nem mozdulnak, inkább csak félve pillantanak olykor fel. A fejemet felszegem és kár lenne tagadni, hogy a fény nem zavar, de remélem, hogy azért sikerül átmennem a rostán, mert nem maradhatok bent estére.
A toll sercegése szinte örökkévalóságnak tűnik, ahogyan újra és újra feljegyez valamit, amikor pedig megszólal ismét, akkor Austin megremeg kicsit és sietve kapja fel a fejét.
- Honnan ismeri anyát? Nem mondta ezt a nevet, amikor bemutatkozott magának!  – kezd bele dühösen és kisírt szemekkel, mire én csak magamhoz ölelem és próbálom csitítani őt, hiszen Oscar csak segíteni szeretne, de mégis megértem, hogy a fiam miért haragszik hirtelen a világra. Tara jobban elhiszi a mesét, mint ő teszi már ennyi idősen, de próbál belekapaszkodni, hogy anya ilyen téren is igazat mond.
- Biztosan az egyik lapon látta, amikor megadtam a teljes nevemet az egyik nővérnek. – sietek könnyedén a segítségére, mintha már a hazugság túl könnyedén is jönne, de még se tehetek mást most se.
- Ma este történt. Éppen jöttem le a lépcsőn és megbotlottam, utána pedig egyszerűen felálltam, de megszédültem, így a dohányzóasztalnak estem. – szemem se rebben, de nem is nézek az egykori férjemre, félek, hogy akkor a kártyavár összedőlne, mert képtelen lennék az ő szemébe is úgy hazudni, mint másokkal teszem.
- Sokáig fog még tartani? A gyerekeknek aludnia kellene régen és így is túl sok izgalom jutott már mára anya ügyetlensége miatt. Szeretnék mihamarabb hazamenni velük. Főleg, hogy vélhetően a férjem is kint idegeskedik, nem szeretném túlzottan megváratni és én se érzem rosszul magam annyira, hogy órákig itt kelljen lennem... – hangom túlzottan is higgadt, de nem mocorgok sokat, hiszen akkor arcomra ülne az, hogy valójában mekkora fájdalmaim is vannak. Azt pedig reméltem, hogy nem most fog jönni az, hogy megvizsgálna jobban is, így örülne, ha levenném a pulcsimat és a hosszúujjú felsőmet. Nem láthatja meg senki se a régebbi sérüléseimet, amik már majdnem begyógyultak. Főleg nem a gyerekek. Közben meg állandóan azt mantrázni, hogy nem ismerem ezt a férfit, nem bukhatunk le. Nem volt egyszerű, de muszáj volt, hiába bújtam volna oda részben úgy, mint talán még régebben egyszer se tettem. Nem lehetett, tartanom kellett magam, ahogyan az elmúlt 9 évben is tartottam. Meg fogom ezt is oldani, mint mindent megoldottam eddig az életemben.


avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


✥ Szeretettel Oscar Collard tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Hétf. Jan. 15, 2018 6:51 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pénelopé & Oscar


Ugyanolyan lelkesedéssel fogad, mint ahogy én örülök ennek a viszontlátásnak. Nem, nem kellene itt lennie. Kilenc év után most előbukkan ilyen körülmények között. Miért nem tetszik, hogy itt van? Mert felébreszti bennem a vágyat irányába… mikor már kezdtem feladni, hogy újra láthatom, vagy kapcsolatba lépjek vele valamilyen formában.  Hogy tetszik-e amit látok? Hát hogy a picsába ne tetszene, hiszen másra sem vágytam az elmúlt években, mint hogy találkozzunk. Mondjuk nem épp ilyen helyzetben és pont itt…de ezt dobta most a gép.
Ezer közül is felismerném, hogy a srác a fiam, a másik gyerek meg az új életének gyümölcse, melybe…nem szívesen kavarnék bele. De ha ezek a sérülések bántalmazás jelei… nos igen, akadnak itt már most problémák. Főleg, hogy az ilyenre ugrok. Sose szerettem, ha bántalmaznak egy nőt, főleg ha gyereket… ez pedig hasonlít erre.
- Szóval Gjerta. - kezdem az elején már nehézkesen ejtve ki a keresztnevét, de már azt sem tudom, mit szeretnék, hallgatok egy kicsit. Ezt a nevet korábban sem tudtam kiejteni, de ez most sem ment kristálytisztán. Hát ez vagyok én.
A sérülései valóban nem életveszélyesek, de nem is lehet figyelmen kívül hagyni. Főleg ha nem jöttek volna be, akkor nagyobb kár is keletkezett volna rajta. Nem kívülről, belülről. Azt senki sem látja, főleg a gyerekek nem. Szavai nem nyugtatnak meg, de ha a gyerekek előtt teszi, hát nem tudom bele menjek-e ebbe a játékba. Az ő épsége, vagy a gyerekek nyugodtsága? Azt hiszem az előbbi és nevezhet akármilyen baromnak a gyerek előtt, hát nem érdekel. Orvos vagyok, teszem a dolgom. Ám hiába tenném, a gyerek felháborodik az anyja neve hallatán, lassú mosoly húzódik a képemre, főleg mikor az anyja menti a menthetőt. Noh igen, ebben hasonlít Williamra… ő se szereti ha bárki az apja középső nevét ejti ki. Mert apa csak Oscar… a középső nevem meg a kettőnk titka… szóval megértem. Meg a bűvös hasonlóságot is. Bár ez a lépcsős eset már nem csúszik le. Egy esés nem okoz ilyen problémát, ilyen mértékűt meg pláne nem, főleg ilyen szétszórtan.
- Lépcső mi? - kis szemrehányás található szavaimban, miközben felvont szemöldökkel lesek rá a nőre, majd a papíron lévő szavakat folytatom inkább. Dohányzóasztal? Szusszanok, de nem szólalok meg. Helyette ő teszi meg, haza akar menni, mert a gyerekek álmosak… hát ki kell hogy ábrándítsam őt.
- Hölgyem. A sérülései komolyabbak mint hiszi, hiszen az a fránya lépcső és az az asztal legyőzte… szóval hagyja hogy végezzem a munkámat. - jóformán leszidom, még ha a hangomban ilyesmi nem is hallhat ki.
- Kérem. - teszem még hozzá, majd leteszem a füzetet. Ismét felé fordulok és felmutatom a mutató ujjamat a fejétől úgy 1 méterre.
- Kövesse a mozgást. - kezdek neki, majd elhúzom lassan jobbra, majd balra, és fel. Végül újra balra.
- Takarja le a bal szemét. - a jobb sérült jobban, kissé bevérzett, még ha ez nem is látszik mesziről, de egy orvos hamarabb felfedezi. Közelebb hajolok és újra belevilágítok, nem világítok, majd újra bele és még egyszer. - Érez fájdalmat? Bármilyen szúrást? Lüktetést?  
Leeresztem a kezem, újra elfordulok és megint csak írni kezdek. Miközben írok, válaszolok az előbbi dologra is.
- Visszatérve a gyerekekre, a férjére és az... ügyetlenségére... hát javaslom ma az itt tartózkodását. A gyerekek gondolom önhöz ragaszkodnak, szóval alhatnak itt magával, vagy egy másik szobában... a férje meg megnyugodhat és hazatérhet. Holnap délelőtt haza mehet. Ma megfigyelés alatt kell tartanunk. - vonok vállat, majd a fiúra pillantok. Mintha Williamot látnám és ez elindít bennem valamit, de tartanom kell magam. Muszáj.
- Gondolom nem akarjátok anyut egyedül hagyni ebben a nagy csúnya épületben?



avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
40
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


✥ Szeretettel Gjerta P. Jeunet tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Hétf. Jan. 15, 2018 8:29 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Pénelopé && Oscar

Pontosan úgy törik bele a nyelve a nevembe, ahogyan hajdanán is történt. Nem véletlenül hívott mindig a másik nevemen, de valami oknál fogva mégis ugyanúgy csal halovány mosolyt arcomra vele, mint egykoron tette. Nem lenne szabad, de kár lenne tagadni, hogy elfelejtettem őt valaha, vagy éppen az iránta érzett érzéseket. Ha így lenne, akkor a lányomat se ezt a nevet viselné. Mintha ezzel is ragaszkodtam volna a múlthoz, amiről azt hittem már sose lehet az enyém. Nem kizárt, hogy a mese nem csak azt a célt szolgálta, hogy a fiam, majd a lányom is megismerje őket, hanem részben így akartam őt, őket életben tartani, hogy emlékük sose fakuljon meg…mintha így mindig is velem lettek volna, még ha nem is.
- Igen! – ejtem ki talán túlzottan is élesen ezt az egyszót. Érzem, ahogyan még a lányom is összerezzen tőle, hiszen anya nem szokott így beszélni. A szemem összeszűkül és alig láthatóan ingatom meg a fejemet, miközben Oscart nézem. Mintha csak figyelmeztetni akarnám, hogy ne tegye a gyerekek előtt. Elég pocsék estém volt ahhoz, hogy még forrjon a vérem és a legapróbb dologra is jobban harapjak, mint kellene. A gyerekeimet nem fogom ebbe belevonni, óvni és hazudni fogok, míg csak tehetem és nem fogom azt se hagyni, hogy pont ő legyen az, aki a színpadi függönyt felrántja erről. Nem, majd kitalálom, hogy miként tudok ebből kikeveredni és akkor nem is kell megtudniuk sose.
- Legyőztek? – keserűen nevetnék, ha tehetném, de inkább nyelvemre harapok, mielőtt folytatnám, mert ha azt hiszi, hogy bárki, vagy éppen bármi legyőzött, akkor elfelejtette azt, hogy nem olyan fából faragtak, aki ennyi után feladná. Annál azért erősebb és kitartóbb voltam mindig is; félő hogy egyszer netán pont ez fogja okozni a vesztemet is.
Amikor kér, akkor sóhajtok, de végül teszem, amit akar. Még akkor is, ha nem szívesen, vagy éppen nem könnyű. Követem, vagy legalábbis igyekszem a mozgást követni a szemeimmel, de egy idő után már nem megy, elfáradok, a fény is zavarja az íriszeimet és mélyen legbelül talán még csak most kezdtem el igazán felfogni, hogy milyen „szerencsés” vagyok, amiért ennyivel megúsztam az egészet, vagy éppen arra, hogy milyen lavina fog ránk szakadni még azért, mert szembe szegültem vele nyíltan és túlzottan is önfejűen.
Újabb sóhaj, kisebb fáziskésést követően, de letakarom a szememet és úgy folytatom tovább a „gyakorlatot”, amit akar. Hazudjak, vagy ne hazudjak. Ajkaim hazudnak, de a pillantásom talán többet mond, hogy igen, érzek. – Nem, nem érzek semmit se. – halkan csendül a hangom. Más talán azt hinné, hogy ebből van elegem, de igazából hirtelen gyengének érzem magam, pedig nem adhatom fel. Most nem. Annyi mindenért megküzdöttem már az életem során, és most? Most mintha egy rémálomba csöppentem volna, mert féltettem a gyerekeim életét, mellettük még az enyém is teljesen eltörpült. Csak ők legyenek jól.
Mielőtt én felelhetnék kijátszik, túlzottan ügyesen és ártatlanul azzal, ahogyan a gyerekekhez intézi a szavakat.
- Nem, inkább maradnék. Én is és a húgom is. – feleli Austin, hiszen Tara még mindig nem szólal meg, mintha csak némaságot fogadott volna. Utána pedig rám pillant a fiúnk Nem kérdez, de a pillantása is elegendő ahhoz, hogy tudjam mit szeretne.
- Velem fogtok maradni, de most kérlek menj ki Tarával és a nővérrel. Szeretnék az orvossal beszélni. Nincs miért aggódni, de maradjatok a nővér mellett rendben? Ne császkálj el és bárki is keres titeket, akkor se szólalj meg. Rendben van, szuperhősöm? – mosolyodom el, majd szorosan magamhoz ölelem és nyomok egy anyai csókot a hajába,  ahogyan megígéri nekem a fiúnk. Utána Tara apró kezét a kezébe csúsztatom és megpuszilom őt is, miközben letörlöm a könnyeit. Ajkam megremeg, ahogyan az ajtó becsukódik mögöttük.
- Varrd össze a kezemet és utána engedj el! Aláírom a papírt, hogy saját felelősségre távoztam, de nem fogok bent aludni és ne merd felhasználni ellenem a gyerekeimet, a gyerekünket! Túl fogom élni ezt is, majd pihenek… - mondom kicsit hevesebben, a következő pillanatban pedig ennek köszönhetően le is csúszok az ágyról, de ez már nem volt olyan jó ötlet, mert a fájdalom ezernyidarabra szakít és ennek egy kisebb fájdalmas sziszegéssel hangot is adok, miközben hevesen veszem a levegőt. – Nem maradhatok! Te ezt nem érted, de nem tarthatsz bent! – pillantok rá nyúzottan, már nincs álca, nincs finomkodás. Mondhatnám, hogy örülök, hogy látom, hogy mennyire hiányzott, hogy egyetlen egy érzés se múlt el azóta se… hogy legszívesebben ölelésébe fúrnám magam és egy részem hálás azért, amiért ő van itt, de mi értelme lenne? Változtatna bármin is? Nem hiszem, csak még nehezebb lenne ez az egész, mint amennyire most. Talán ő is talált valaki mást és  boldog vele, nem úgy mint én. Remélem Will jól van, bár csak láthatnám és megölelhetném a másik fiamat is. Eme gondolatnak köszönhetően pedig a szívem még inkább meghasad. Tudom, hogy Austin nem fogja sokáig már elhinni ezeket a meséket, hogy anya miként törte össze magát. Ahhoz túlzottan is eszes kisfiú. – Nem veheti el tőlem egyiket se… - harapok az alsóajkamba és lehunyom a szememet. Ágynak dőlök, mély levegőt veszek és lassan fújom ki, miközben érzem, hogy egyetlen egy könnycsepp képes volt utat törni magának… Nem akartam kimutatni, de ő nem sejti azt, hogy mi történt korábban, hogy miért rettegek ennyire, vagy éppen miért én viselem ezeket a sebeket… - Kérlek… - préseltem ki még ennyit, de továbbra se nyitottam ki a szememet, mintha csak féltem volna rápillantani, féltem volna attól, amit netán az íriszeiben lelek, vagy attól, hogy túl közel van hozzám és nem rejthetem el azt, amit éveken át elrejtettem, hogy mit is éreztem mindig is iránta…


avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
44
● ● karakter arca :
Scarlett Johansson


✥ Szeretettel Oscar Collard tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Jan. 16, 2018 3:54 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pénelopé & Oscar

Farkasszemet nézünk, ő dühös rám, én meg erre az egész helyzetre. Nem az van, hogy nem tudom hova tenni a helyzetet, de ez kisé váratlan dolog volt, hogy pont ő bukkan fel a munkahelyemen.
A vizsgálatok folynak tovább, a szavait nem hiszem el, de nem kommentálom, már csak a lurkók miatt sem, meg mert csak felhúzom magam miatta. Nem a nő miatt, vagy a gyerek miatt, hanem a sérülései miatt. Szavaimat leginkább most a picikhez füzöm, mit akarnak, hiszen nekik is szólás szabadság van, Willnek ezt megtanítottam, akármi van, mondja ki a véleményét, ne tartsa magában. Mindketten maradnak és ez tetszik. Az anyjuk tanácsokkal látja el őket, miközben a nővér melléjük szegődik, majd lelépnek a kórteremből.
Pénelopé szavaira nem válaszolok, lehet, hogy most dühös és haragos, csak ne rám akarjon. Nem tettem ellene semmit, az ő oldalán állok, de ha így viselkedik, olyat teszek, amit még életemben nem tettem.
- Hé. Ne rám legyél kiakadva, jó?! Nem én vertelek szét. - vontam vállat, miközben a lapot olvastam végig, aztán rápillantottam.
- Elmenni meg nem mehetsz, agyrázkódásod van. Szóval maradsz a fenekeden szigorúan! - nem egyszerű orvosi szaktanács, hanem mint ismerőse, volt férje tanácsolom ezt. És ajánlom, hogy betartsa. Mert az hogy aláírja a papírt, na az nem fog megtörténni. A kórtermet nem hagyhatja el, nem hogy a kórházat. Az meg hogy a gyerekek nem beszélhetnek senkivel…hát ez elég szigorú dolog, de valójában nem is annyira, főleg ha családban történő erőszakra alapozok, akkor meg betalált.
- Nem ez az első eset. - érintem meg a ruháját a karján, hogy feljebb húzzam alig egy centire, ott is kikandikál egy lilás folt, úgy egy hetes sérülésből származhat és nem, nem esés során keletkezett. A foltról rátekintek szigorúan, hiszen őszerinte nem tarthatom itt. Hát hogyne. Jelentsen fel. Az ő épségéért lettem orvos, letettem sok mindent az asztalra, erre meg nesze. Ez jár vissza. Szeretem őt igen, de…
Arcom vonásai megfeszülnek, ahogy hallgatom a beszédét, látom testének ösztönös reakcióit. Hihetetlen egy nő, mintha állandó kényszere lenne az ellenkezés és a dac. Elér ezzel valamit? Elért vajon valaha? Nálam biztos nem, mert ugrálhat itt nekem, meg hisztizhet, ez egyetlen, amit kaphat, az egy nagy adag nyugtató, ha nem bír magával. Egyelőre én vagyok az orvos, Ő pedig a páciens, és nem fordítva. Na, még azt kéne.
Türelemmel pillantok rá, és próbálok kieszközölni valamiféle bizalmat, de nem igazán megy, Így az egyetlen dologhoz folyamodok, amivel meggyőzhetem. Főleg mivel olyanokat ejt ki, amiből nem értek semmit. Ki venné el a gyerekeket tőle?
- Jól van, meglátjuk. Semmi baj nem lesz, jó? - mondom halkan, és közelebb lépek hozzá, combom a hideg ágykeretnek simul, és megfogva a csuklóját a pulzusát kezdem ellenőrizni. A kezem felemelve az órámra pillantok, fejben számolok, és az eredményre elgondolkozva ráncolom össze a homlokom. A szívverése máris gyorsabb…
Szenved, látom rajta, és én csak hallgatom, miközben óvatosan elengedem a kezét. Nem felelek azonnal, mereven nézek a szemébe, és nem találom a szavakat, pedig olyan könnyedén nyugtathatnám meg. Mélyet sóhajtok, és kicsit távolabb lépek.
- Nem tudom mi van körülötted, de ha egy barom állat is kezet emelt rád… - nem folytatom, nem dühönghetek itt ebben a pillanatban, nem tud hazudni nekem.
- A gyerekek alhatnak itt, az ajtók zárva lesznek a látogatók elől, szóval nincs okod félni... összetolhatjátok az ágyakat. Meg ilyenek. - egy kis megnyugtatás. Reggel meg úgyis jövök korán, hogy ellenőrizzem minden rendben van-e és ha igen akkor haza is mehet. Nem kérdezek rá a gyerekre, láttam őt. Remek srác lett belőle.




avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
40
● ● karakter arca :
Hugh Jackman


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Tell me your secrets

Sürgõsségi osztály
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-