Sürgõsségi osztály - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

Sürgõsségi osztály



Témanyitás ✥ Sürgõsségi osztály •• Hétf. Júl. 17, 2017 10:05 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Jan. 16, 2018 7:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Pénelopé && Oscar

- De te vagy az, aki itt akar tartani! – morgom csöppet se kedvesen. Régebben se volt igazán hangos tőlünk a ház, de most nem tudok uralkodni magamon és ennek köszönhető az is, hogy még valami kicsúszik ajkaim között. – Örülök, hogy ennyire félvállról veszed, hogy összevertek, így talán végre haza is engedhetnél. – sose rántsd meg a válladat olyan helyzetben, ahol simán félre lehet érteni. És most voltam annyira remek hangulatban, hogy képes voltam még belekötni ebbe is, miközben nem rá voltam valójában mérges, hanem arra, hogy miként lehettem ekkora ökör és arra a férfira, aki valahol a kórházban császkál és elméletben a férjem.
- Mert ha nem, akkor mi lesz? Netán beadsz valamit? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, miközben a szemeim is szinte szikráznak. Ő nem érti, hogy miért nem maradhatok itt, ahogyan arról sincs fogalma, hogy miért mondtam azt a fiunknak, ha bárki keresi őket, akkor se szóljanak meg. Félek, hogy az „apjuk” kutatni kezdené őket és annak valamilyen módon  rohadtul rossz vége lenne. Nem akarom, hogy rájuk bukkanjon, vagy amíg itt vagyok bent, addig magával vigye őket, mert úgy gondolja, hogy túl sokat fecsegek.
- Inkább én, mint ők. – hangom alig hallhatóan csendül, miközben próbálom sietve visszaigazítani a felsőmet. Nem akarok erről beszélni, sok mindenre nem vagyok büszke, de azt sose hagynám, hogy akár egyetlen egy pofont adjon bármelyik gyerekemnek. Akkor talán úgy rontanék neki, mint még senkinek. Nem gondolkoznék, csak az lebegne a szemeim előtt, hogy… Nem, erre nem gondolhatok, okosnak kell lennem, nem tehetek ostobaságot, mert a lányomnak és a fiamnak szüksége van rám.
Hallom amit mond, de ez nem ilyen egyszerű, hogy elegendő csak kimondani és akkor úgy lesz- Az érintése szinte éget, amikor megfogja a kezemet, ahogyan a közelségét is nehéz elviselnem. Ebben a helyzetben pedig még inkább, hiszen sose múltak el azok az érzések, amiket iránta éreztem, egyszerűen csak megtanultam titkolni az elmúlt évek alatt, de most? Mintha szép lassan tényleg minden titkom elkezdene maga alá temetni. – Nem ilyen egyszerű, hogy te azt mondod, hogy nem lesz baj. Nem akarom, hogy belekeveredj, hogy miattam még neked…nektek is bajotok essen. – hangom őszintén csendül, majd egy pillanatra lehunyom ismét a szememet, mintha csak erőt akarnék gyűjteni, mintha még a maratont akarnám lefutni így is, mert ki kell tartanom.
A pillantásunk találkozik, mintha szavak nélkül is értenénk egymást. Mintha csak mind a ketten azt a válaszokat keresnénk, hogy most mi lesz? Miért így kellett találkozni? Hogyan történhetett meg ez? De aztán ő meghátrál, én pedig elfordítom a fejemet.
- Akkor mi lesz? Nem tehetsz semmit se ellene, nem ismered, Oscar. Fogalmad sincs arról, hogy ki ő és milyen könnyedén tönkre tehet bárkit akár még egy hamis cikkel is. – rázom meg a fejemet, majd végül feltornázom magam vissza az ágyra, miközben alsóajkamba harapok, mert nem akarok hangot adni annak, hogy ezt se könnyű jelenleg megtenni, túlzottan fáj mindenem.
- És mit nyerünk? Egy békés estét, ami után netán annál viharosabb nap fog jönni? – teszem fel a költőikérdést, mert erre még én se tudom a választ, hogy mi várna ránk másnap. - Hazudnék, ha azt mondanám nem félek. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd egyszerűn eldőlök az ágyon, hiszen vélhetően úgyse fogok innen kijutni ma, így jobb lesz beletörődnöm ebbe. A plafont kémlelem, mintha csak azt várnám, hogy rám essen, vagy egy foltot kémlelnék rajta. – De nem magamért aggódom, hanem értük. Nem bánthatja őket… nem veheti el tőlem újra a lányomat, azt már nem bírnám ki… - csuklik el a hangom, hiszen újra eszembe jut, hogy milyen érzés volt azt hinni, hogy többé nem látom a lányomat. Borzalmas, s ha még egyszer át kellene élnem, akkor nem tudom mit csinálnék. – William jól van? – hangom megremeg, de még mielőtt felelhetne óvatosan szólalok meg. – Te jól vagy? – pillantok rá kérdőn, hiszen talán nem lenne jogom ezt kérdezni, de mégis tudnom kell. Tudnom kell, hogy ők legalább jól vannak, hiszen lehet elsétáltam, de sose szűnt meg az irántuk érzett szeretetem, érzéseim. Sokat gondoltam rájuk, nem véletlenül született az a mese, amit a gyerekeimnek mesélek hosszú ideje már.

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
85
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
✿ Inbar Lavi


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szomb. Jan. 20, 2018 4:37 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Pénelopé & Oscar

Szavaira kissé haragosan tekintek felé, fejemet ingatom, ilyen makacs nőt még nem éltem.
- Gondolom okkal. - felelem szárazon, hiszen nincs mit ezen szépíteni, ennyi az egész. És érdekel, igenis érdekel mi van vele, de ha egyszer ilyen, akkor ne csodálkozzon ha efféle viszonzást kap.
- Nem foglak haza engedni kár szót tovább pazarolni rá. - pillantottam rá ridegen, majd torkot köszörültem.
- És mielőtt még megszólsz miatta…igenis érdekel melyik vadállat tette ezt veled… mi okból. - mert ha meg tudom a nevét és címét, azt hiszem, összeakasztom vele a bajuszomat. Nem gyengéden az is biztos. Kérdésére elmosolyodom, nem kell válasz, hogy tudja, orvosként beadhatok neki nyugtatót, akár altatót is, ha az az épsége megkívánja. Úgy tűnik rossz embert választott maga mellé, jómagam meg szeretném, ha ezen hamarjában változtatna.
Még egy ilyen eset és több baja lesz, mint eddig. Talán az a kilenc évvel ezelőtti lelépése nem volt jó ötlet…én nem bántam így el vele… bűntudatom van? Fogalmam sincs mit is érzek most…
- Nem lesz bajom… - ingatom meg a fejem, bár a fiamnak sem lesz bántódása, mert nem engedem, hogy rossz kezekbe kerüljön. Főleg egy ilyen vadállatéba. Az meg hogy mikre képes, nos… felháborító. Van egy kis pénze és azt hiszi övé a világ. Bár az, hogy keményebb napjai lesznek… szóval ez a helyzet. Felismertem a problémát, orvosolni nem tudom, de a fő okát likvidálhatnám, noha nem vagyok gyilkos. Katona voltam és azt hiszem a kettő megint más.
Ellépdelek a szemben lévő szekrényig, zsebembe túrok annak kulcsáért, majd felnyitom. Fájdalomcsillapító és kötszer, majd egy sterilizált tű és az orvosi célra alkalmazott cérna. A tűt kiveszem a csomagolásából, majd a kisebb hűtőhöz lépek a sarokba, egy fél liter ásványvízért, végül visszatérek mellé, leülök az ágyra.  Elgondolkozom az eddig halottakon, de csak egyre mérgesebb leszek tőle.
- A váláson gondolkodtál már, vagy az is csak szítja a tüzet kettőtök között? - tekintek rá és közben átnyújtom a gyógyszert a vízzel. Dolgozni is kéne, bár a szavaival, kérdéseivel mosolyt csalnak blazírt képemre.
- Nagyon jól van. Remek srác. Tisztára az apjára ütött, bár a te hajad és szemed örökölte. - a be kötözött karjáért nyúltam, hogy kicsomagoljam a kötésből, majd a sérült rész nagyjából 5 öltéssel rendbe szedjem. Másodpercek alatt.
- Igazi rosszcsont, azt hiszem túl sok mindent engedett meg neki az apja. - ingatom meg a fejemet morcosan, bár magamról nem beszélek. Az én hogylétem kimerül abban, amit látott belőlem az elmúlt fél órában. De az biztos, hogy visszasírom a régi időket. Én vele voltam boldog. Igaz, hogy Will-el elbohóckodom, mert nem ő tehet a kettőnk közti dolgokról, de egész más képet mutatok otthon és itt.


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szomb. Jan. 20, 2018 7:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Pénelopé && Oscar

Rideg pillantása kifejezetten szarul esett, de mégse adtam jelét. Legalábbis szerencsére nem jött össze az, hogy szavakkal feleljek rá, mert ahogyan megszólaltam volna, olyan gyorsan csuktam be a számat, amikor ismét beszélni kezdett a torokköszörülését követően. Felelnem kellene, de most mégis inkább a hallgatást választottam. Nem akarom, hogy baja legyen, hogy egyszer véletlenül ő kapja ismét az ütést, ahogyan a megismerkedésünk hajnalán a balhorgomat. Ajkaimat még össze is préselem és láthatja a dacot az íriszeimben, hogy nem fogok mondani semmit se. A nevem pedig nem lehet árulkodó, mert a lánykori nevemet viselem azóta, hogy elhagytam őket. Egyszer viseltem férfi nevét és az az övé volt, azóta pedig többé nem akartam, mert képtelen lettem volna rá. Egy férfit szerettem mindig is teljes szívemből és ő itt áll előttem.
- Mindenki ezt mondja, de a baj senkit se kerül el. – hangom halkabban csendül, majd a helységben található berendezéseket kémlelem, mintha csak időt akarnék nyerni, vagy csak szimplán jobbnak látnám azt, ha nem őt fürkészem. – Ha azt mondanám, hogy ne tegyél semmit se, legalábbis ne csinálj ostobaságot érne bármit is a szavam? – pillantok végül fel rá, mielőtt még elléphetne. Ez az egész fura volt, nem csak azért, mert újra igazán szembesültem azokkal az érzésekkel, amikkel eddig is tisztában voltam, hanem amiatt is mert tanácstalan is voltam, hogy mit kellene tenni, vagy éppen mondani. Abban viszont biztos voltam, hogy az iránta érzett érzéseimnek helytelennek kellene lennie, de mégse tartottam annak, ami még hozzá kötött. Inkább csak jóleső érzések voltak, még annak ellenére is, hogy mégse volt úgy az enyém, ahogyan egykoron.
Elveszem a vizet, majd beveszem a gyógyszert. Utána pedig csak magam mellé ejtem a palackot, majd a kezemet úgy rakom magam mellé, hogy jól láthassa, de nem ülök fel. Ahhoz túlzottan is jó most itt feküdni és bámulni az üresplafont, mintha az bármilyen megoldással is szolgálhatna. – Próbáltam, ahogyan elhagyni is. Akkor vette el a lányomat. – kicsit a hangom megremeg, hiszen ő részben elveszítette az egyik fiát, amikor magammal vittem, így remélhetőleg valamennyire megérti, hogy miért ragaszkodom annyira ahhoz, hogy a gyerekeim velem maradjanak és miért próbálok óvatosan játszani, kitalálni azt, hogy miként is kerülhetnék ki ebből a helyzetből.
Elmosolyodom, amikor a fiunkról beszél. – Biztosan remek srác lett belőle, amilyen te is vagy. – őszintén csendül a hangom, miközben őt fürkészem, ahogyan a sebemmel babrál. Apró kuncogást is megejtek, amikor azt mondja, hogy túl sok mindent megengedett neki. Szeretném megismerni, de talán helytelen kérés lenne és csak még inkább összezavarná a dolgokat. Hiányoznak, mindig is hiányoztak. Mellette boldog voltam, velük, de mégis a lehető legnagyobb ballépést elkövettem, amikor elsétáltam; amikor magam mögött hagytam azt a helyet, ahol igazán boldog voltam és akivel mindig is boldog lehetnék. Feltűnik az is, hogy nem felel, így ha fel akarna állni, akkor óvatosan fogom meg a kezét, mintha így akarnám megálljra késztetni, de ha elhúzza, akkor hagyom, még ha fájna is a tette; megérdemlem azok után amit elkövettem a múltban. – Oscar, te hogy vagy? – lassan ülök fel, hiszen a sérüléseim fájnak, miközben aggódva pillantok rá. – Sajnálom. – csak ennyit ejtek ki és lesütöm a szemeimet. Sok mindent sajnáltam, ahogyan semmit se old meg, de talán érteni fogja, hogy a múltra és a jelenre is értem. – Van esetleg róla képed? - hangom ismét megremeg, mint aki fél megkérdezni, de ha másképpen nem is láthatom, akkor is legalább így szeretném.


Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
85
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
✿ Inbar Lavi


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Vas. Jan. 21, 2018 11:41 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Pénelopé & Oscar

Se a volt feleségem, se a gyerekem nincs biztonságban a jelenlegi férjnél. Kiakaszt? Naná hogy kiakaszt a dolog, egyszerűen haragra gerjeszt és azt mondja nekem…ne tegyek semmit, mert a baj mindenkit utolér. Hát tárt karokkal várom azt a bajt. Nem félek veszélybe sodorni magam, ha azzal megóvhatom azokat, akik fontosak számomra. Így volt az Willel is, mikor a labda után szaladt az útra és egy autó majdnem keresztül száguldott rajta…nem sok híja volt annak sem. De életben van ő is, én is. De visszatérve rá…igen, szeretem őt. Jó persze mióta elment nekem is kellett kényeztetés, melyet me is kaptam más nőktől, de érzelem nélkül… az érzelmeimet csak ő kaphatta meg. És fogja is. De nem hinném, hogy közöttünk bármi is lenne még. Vagyis nem tudom száz százalékosan.
Szavaira felfigyelek. Elakarta hagyni, de elvette tőle a gyereket. Egy apa, egy férj hogy tehet ilyet? Mégis ki tudna így bántani egy asszonyt? Egy anyát? Nekem soha meg sem fordult a fejemben, hogy zsaroljam akkor nap, mikor el akart hagyni. Az ilyen ember egy gerinctelen féreg. Olyan ember nem voltam és nem is leszek. Elveszíteném önmagam…de az az ember. Nem érdemeli meg a férfi titulust. Bántott egy nőt, elveszi a gyerek tőle…
A srácom remek gyerek lett, igen, büszke is vagyok rá, igaz olykor mérges is pár ok miatt. De hát ez van, ha egyedül nevelem a kölyköt.
- És Austin? - kérdezek vissza, igaz láttam őt pár perccel ezelőtt, de abból nem tudtam meg semmi sokat. Az apjuk vagyok, és mégsem tudok az ifjabbról semmit. Azt hiszem én is egy gazember vagyok, hogy nem adtam meg azt az örömet, hogy meglátogassam őket. Vagy elengedjek egy hívást feléjük.
Ahogy megragadja a karom, úgy vissza is ejtem magam elé, felpillantok rá kérdőn. Kérdése ugyanaz. Én? Elmosolyodom, bár nem sok minden látszik ebből.
- Megvagyok. Feltornáztam magam osztályvezetőnek. Van egy remek fiam, illetve kettő… van egy nő akit szeretek de nem lehet az enyém. - vonok vállat. - Ezen kívül remek életem van, köszönöm. - húzom szélesebb vigyorra az eddigit. Majd zsebembe túrok. - Sose sajnáld. - előveszem a mobilomat és a képek között turkálok. Akad pár, szóval át is nyújtom neki. Van egy melyen együtt fürdünk, van egy TV nézős és együtt alvós, meg sok bohóckodó, meg egy kiöltözős is van. akad egy közös főzőcskézős is, meg akad a két kutya mellett is. A kettő között ücsörög. Rengeteg képem van rőla, hiszen sok emlék köt össze minket, bár a legtöbbet nem fotóztam, azok emlékként megmaradnak.
Végig Penelopét figyeltem, miféle érzelmek ülnek ki arcára és ez hol elszomorított, hol mosolyt csalt az arcomra.
Ilyen közel, de mégis ilyen távol lenni egymástól a legszarabb helyzet.

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Vas. Jan. 21, 2018 12:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Pénelopé && Oscar

Nem felel a kérdésre, hogy számít-e bármit is az, ha ezt kérném tőle, de nem is kell felelni, hiszen a némasága is beszédes. Fürkészük egymást, mintha csak válaszok után kutatnánk, mintha csak el akarnánk dönteni, hogy a bennünk lakozó ezernyi kérdésre mi a helyes válasz, de egyáltalán létezik olyan? Lehet valakit szeretni még mindig, akit egyszer már elengedtünk? Igen, lehet és talán pont ettől olyan fájó, mert mégse lehet igazán a miénk az, akit vélhetően sose feledtünk el, én legalábbis biztosan nem.
Sose beszéltem erről senkinek, még Viv se tudja, hogy mi történt, vagy éppen történik otthon. Titkolom és nem is leginkább a szégyen miatt, hogy ez történik velem, velünk, hanem sokkal inkább amiatt nem beszélek róla, mert féltem a gyerekeimet. Félek attól, ha egyszer kiderülne, akkor olyan történne, ami ellen én se tudok tenni. És a férjem is ostoba, ha azt hiszi, hogy tényleg letettem arról, hogy a gyerekeimet távol vigyem tőle, mert Tara se nőhet fel az apja mellett. Azt nem fogom hagyni és talán pont ezért meglepő, hogy Oscarnak mégis elmondom, hogy őt beavatom. Mintha csak benne még mindig mindenkinél jobban bíznék, miközben olykor arcának mimikája eléggé kifejező tud lenni, hogy mennyire is nincs kedvére az, amit hall. Mégis mintha még a hallgatása is segítség lenne, hogy végre nem kell mindent magamban tartani, hogy valakinek beszélhetek róla, hiszen elméletben őt az orvosi titoktartás is köti, ahogyan remélem azt is, hogy az, ami hajdanán köztünk volt és talán még mindig van az is elegendő ahhoz, hogy ne beszéljen erről senkinek se.
- Nagyszerű srác. Nagyon okos, és felelősségteljes is a korához képest. Imádja a húgát és mindig vigyázz rá. Kíváncsi az egész világra és imád zenélni is. Olykor a tetteivel és a grimaszaival rád emlékeztet. – mosolyodom el az emlékeknek köszönhetően. – Szerencsés vagyok, hogy van nekem. – teszem még hozzá teljesen és balszerencsés, amiért a másik fiam nem lehet velem, vagy éppen az édesapjuk. – És persze imádja a képregényeket, de büszke lennél rá, ha megismernéd. – fordítom el a fejemet, hiszen miattam nem ismerheti részben, míg másrészt maga miatt nem, hiszen nem állított meg és nem is keresett minket.
Kezemet sietve húzom vissza, amikor ő maga mellé ejti a sajátját, miután megfogtam. Kérlelően nézek rá, hogy meséljen, pedig minden joga meg lenne ahhoz, hogy megtagadja. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond és a szívem újra darabokra törik attól, ahogyan a végére ér. A szememet lesütöm és nagyot nyelek. – Gratulálok, biztosan remek vezető vagy. – az utolsóra meg? Felelnem kellene, de félek attól, hogy csak még nagyobb lavinát indítana el az egész, így inkább csak sietve veszem el tőle a telefont némán. Arcomra pedig egyre szélesebb mosoly kúszik, ahogyan figyelem őket. Annyira boldogok, és tényleg nagyszerű apa lett belőle, ahogyan sejtettem. Olykor kisebb szomorúság is csillan az íriszeimben, de inkább amiatt, hogy nem lehettem ott velük. – Köszönöm és igazán szerencsés Will, hogy ilyen remek apja van és Austin is. Még ha ő nem ismerhet téged személyesen, mesékből megismert. – nyújtom vissza neki a telefont. – Mindig sajnálni fogom Oscar, mindig hiányozni fogtok és mindig meglesz az önvád, hogy miattam szakadt ketté ez a család. -  bukik felszínre végül az igazság. – Olykor szeretünk valakit, azt hisszük, hogy már többi nem fogjuk látni, de aztán mégis. Talán a remény hal meg utoljára ilyen téren és sose tudhatod, hogy ki lesz még a tiéd, vagy ki nem. – teszem hozzá óvatosan, hogy utána a pillantásommal őt fürkésszem, mintha megszeretném fejteni azt, hogy mi is jár a fejében, mit gondol. Közben pedig remekül sikerült még kicsit elárulnom azt is, hogy még mindig nem közömbös számomra, pedig nem akartam semmit se tovább bonyolítani, mint amennyire már most is bonyolult.


Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
85
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
✿ Inbar Lavi


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Jan. 23, 2018 11:38 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Pénelopé & Oscar

Vannak problémák nálunk is, nem csak másnál, mondjuk, másoknál lehet több is. De minden család hibázik egyszer. Én ott basztam el, hogy hagytam elmenni. A gyereknél meg azt, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj és néha már nem is én irányitok. De azért megértjük egymást. De Penelope… nos ő olyan nő az életemben, aki a nagy ő volt és miután elment, hát évekig nem volt senkim. Csak mostanában adtam fel a reményt és adtam magamnak egy kis élvezet félét. Erre megjelennek. Nem mintha baj lenne, csak furcsa helyzet az egész. Főleg az ő szemszögéből, ami persze, hogy bosszant. Hiszen ki ütne meg egy nőt, csak azért mert védi a vérét. A tulajdon gyerekét. Ez ami igazán felbosszant.
Csak kis mosollyal a képemen hallgatom, amit a kisebb srácunkról közöl, mennyire is jött be neki kilenc évesen az élet. Annyi mindent művelődik és még törődő is…mégis rám emlékezteti olykor a grimaszaival. Hát talán az én fiam is. Van némi közöm hozzá, még ha csak egy 1% is.
- Remek srác. - őszinte tömör válasz, ráadásul igaz is, mert az én gyerekem csak remek lehet. Will is remek srác, de ha összekerülnének, hát gondolom kő kövön nem maradna utánuk. Talán rendben is lenne az, ha találkoznának, bár nem is tudom, jót tenne-e nekik? Hát Will se kispályás, a képregények zsenije, szóval nem kommentálom a továbbiakat. De szeretném őt is magamhoz ölelni, de nem akarom elrémiszteni.
Lehet, hogy a szavaim darabokra tépik őt, de nem hazudhatok. Neki nem. Nem tehetek vele ilyet. Akit a világon mindenkinél jobban szerettem egykoron és a mai napig. Ezt ő is tudja, gondolom ugyan ezek az érzések visszafele is, hiszen férjezett asszony és még sem vette fel annak az idiótának a nevét.
A telefont elveszem, szavaira kellemesen hatolnak hallójáratomba, jól esik ilyesmit hallani ennyi eltelt év után.
- Ne vádaskodj, főleg ne magad felé. Szerintem jól döntöttél akkor nap. Nem voltam ott melletted a fontos pillanatokkor, de ez akkor nap megváltozott. Will mindig rólad érdeklődik… - vontam vállat a végére, majd fel is álltam.
- Mindig szépeket hall rólad, szóval nem vagy az a tipikus gonosz nő, aki elhagyta a gyerekét, mert mást szeret. - nem mondott le róla és ez tényleg igaz. Mindkettőnket szeret, de jobbnak látta akkor nap meglépni ezt, mert belőlem volt elege, abból, hogy sosem vagyok ott mikor kellene és engem büntetett ezzel. Én meg őt azzal, hogy nem mentem utána. Mindketten ludasok vagyunk. És a gyerekeink itták meg a levét részben.
- Nos. Az agyrázkódás miatt tényleg bent kell maradnod, de írok egy papírt, hogy holnap eltávozhatsz a kórházból. Meg iratok fel gyógyszert is. És a kötést holnap az egyik nővér lecseréli. Azt majd kenegetned kellene. Varratszedésre nem kell jönnöd, felszívódik. - magyarázom. Aztán az ajtó felé fordulok, még sehol senki, szóval visszatekintek a nőre.
- Van egy üres kórtermünk, zárható. Van 4 ágy benne, kényelmesen elfértek.



Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Jan. 23, 2018 9:08 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Pénelopé && Oscar

- Imádnátok egymást. – csúszik ki ajkaim között, ami számára is talán fájó lehet, mint számomra az, hogy Willt nem tarthatom a karomban. Zavaromban szőke tincseimbe túrok, és alsó ajkamat kezdem el harapdálni. – Remélem, hogy egyszer meg fogjátok ismerni egymást. Hogy egyszer őt is karodban tarthatod és végre apának szólíthat valakit. – halkan csendül, de mégis teljesen őszintén a hangom. Olykor kicsit megremeg. Sose vártam el, hogy Josephet az apjának tartsa és most talán örülök is annak, hogy sose hívta annak, hiszen így az elválás majd nem lesz annyira fájdalmas, mint lehetne. Tarát vélhetően meg fogja viselni, de talán nem fog örökké haragudni rám.
A képeket megőrzőm, szinte beléjük kapaszkodom, miközben Oscart fürkészem. Nem gondolkozom azon, hogy mit kellene mondani, vagy miként kellene hagynom, hogy a dac esetleg továbbra is uraljon mindent. Egyszerűen csak azt mondom, amit gondolok és érzek. Nem akarom előtte is megjátszani magam, mert mi értelme lenne? Ha szavak nem, akkor talán a pillantások árulnának el, hogy nem csak egykoron volt fontos számomra ő és szerettem, hanem még mindig az maradt és továbbra is szeretem őt.
- Igyekszem, de nem egyszerű. Sokszor elgondolkozom azon, hogy vajon milyen életünk lenne, ha maradok. Akkor netán észbe kaptál volna e? Ahogyan olykor azon is, hogy miért hagytad, hogy megtegyem, vagy miért nem kerestél utána, hiszen még pár hónapig maradtam abban a városban. – vallom be, majd kezemre lepillantok, ami ölemben pihen. Nem vádaskodom, semmi nyoma nincs ennek, hiszen vélhetően mind a ketten ugyanakkorát hibáztunk. Mind a ketten elrontottunk, de úgy érzem, hogy nem tudom magamban tartani azt, amit mindenki elől titkoltam éveken át. Talán sose kapok rá választ, talán a hely, se az idő nem a legjobb erre, de olykor mégse annyira könnyű hallgatni, mint kellene. – Tényleg?  - pillantok rá csillogó és boldog írisziekkel, amikor azt említi, hogy érdeklődik utánam.
- Köszönöm. – hálás vagyok azért, hogy nem állított be rossznak Will szemében. – A fiad úgy gondolja, hogy egy királyfi vagy, aki talán kicsit szuperhős is. Tara is ismer, mert egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az általam mesélt történetet Austin meséli a húgának. Azt amelyik részben rólunk szól, csak mesébe csomagolva. – igen, egészen picikorától kezdve a mese elkezdődött, sose maradt abba. Az események és a történések mindig tovább vitték a szálat.
Bólintok arra, amit mond, hiszen számomra se idegenhely a kórház, vagy éppen egy-egy seb ellátása. – Szeretném, ha közöttünk maradna az, amit tudsz. Nem akarom, hogy ártson nekik és még ki kell találnom, hogy miként vethetek ennek véget. – mondom komolyan és kérlelően, miközben el se engedem őt az íriszeimmel. – Köszönöm. – csak ennyit mondok a szobára, miközben ő közelebb megy az ajtóhoz, én elkezdek lekászálódni az ágyról, megigazítom a ruhámat, táskámat pedig vállamra kanyarítom, hogy utána a pillantásunk találkozzon.
- Esetleg számot cserélhetnénk, mert bőven lenne mit megbeszélnünk, nem? – vetem fel ötletnek, mielőtt még elmehetne és közben lassan közelebb sétálok, hiszen másik szobába kell úgyis átmenni. Szőke rendetlen tincseim alól őt fürkészem, mintha csak valamit kutatnék abban a szempárban, de mielőtt meggondolhatnám mit teszem, egyszerűen csak közelebb lépek és átölelem őt. Fejemet mellkasához fúrom. Tudom, hogy nem helyes, de mégis úgy érzem, hogy ez a leghelyesebb döntés, amit az elmúlt időszakban hoztam. Egy-két könnycsepp legördül arcomon és ha nem lökött egyből el, akkor csak bocsánatkérően pillantok fel rá.
- Sajnálom. – törlöm le a könnycseppeket és mélylevegőt veszek, hogy felkészüljek arra, ami netán kint fog fogadni, ha csak nem vonz most ő közelebb engem, mert akkor habozás nélkül hagyom, hogy az emlékek magukkal rántsanak és elvesszek az ölelésében.


Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
85
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
✿ Inbar Lavi


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Pént. Jan. 26, 2018 10:18 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Pénelopé & Oscar

Szavait hallva csak igazat tudok neki adni, hiszen ő az én fiam, nem lehet másé és nem is akarom, hogy mást szólítson apának. Nem engedném, az egy hatalmas gyomron vágás lenne. Így is az, hogy más férfival van, de könnyebb elviselnem, hogy ő nem apa. Hogy mennyivel jobb ez így, hogy külön vagyunk… hát ez egy bonyolult dolog. Főleg nálunk.
Ám a tekintete elárul mindent, kár lenne szavakba öntenie, a szem a lélek tükre. Mindent elárul. Ezért is nem kell túlmagyarázni semmit. Már régebb óta is így kommunikáltunk, úgy tűnik valami sose változik.
Kérdéseire csak alig láthatóan bólogatok, pillantásommal eleresztem őt. Hiszen igen, lényegében igaza van. Lelépett és én voltam akkora barom, hogy azt, aki a világot jelentette nekem, hagytam kilépni azon az ajtón. Ráhagytam a döntést, minthogy megbeszéltük volna az egészet. De ez már lejárt lemez, mindketten új életet kezdtünk, ki így, ki úgy. De… majd ezen is túl leszünk.
William nem haragszik az anyjára, inkább…hogy is mondjam… vár rá. Én igazi tündérként elemeztem őt a szemében, ez alapján a fiú nem utálja a nőt. Látom, ahogy felcsillan a tekintete, hiszen ez igazán kedves tőlem. Hát ez már elég régóta így megy. Mesélek neki a világ legszebb nőjéről, aki az édesanyja és ő csak mosolyogva hallgatja.
Mesébe csomagolt igaz történet? Hát ez nagyon rá vall, szó szerint. És hazudnék, ha azt mondanám, nem hatódtam meg a dologtól. Mert ez sokkal nagyobb dolog, mint amiket én mesélek a srácnak.  Igen, de arra kíváncsi lennék, hogy hol tart most az a mese? Meghallgatnám.
Kérésére nem adok hangot, csak aprókat bólogatok, nem kell szavakba formálnom, hogy belőlem ilyesmi nem fog kijönni. Csak ne történjen meg még egyszer, mert ha mégis, akkor én veszem kezelésbe ezt a férfiszerű idiótát. Ennél több mindent jelenleg nem tehetek érte, csak annyit, amennyit ebben a pár percben történt. Ha többet is tehetnék érte, talán jobb lenne mindannyijuknak.
- Számot? Persze. Miért is ne. - azzal gond nem lehet, nem? Ha elővett bármilyen írószerszámot, vagy a mobilját, diktálni kezdtem a számomat, ha gondolja akár meg is csörgethet, hogy elmentsem az övét. Sokkal jobb lesz ez. Talán ha újra probléma adódna, akkor felhív, hogy időben mentsem a menthetőt. Mert megérdemli, hogy élete legyen másoknál. Hogy ne kelljen semmiben sem szenvednie. Át kéne mennünk a másik szobába, aztán majd mehetek én is haza felé, ám mielőtt ez megtörténhetne, egy hatalmas ölelést kapok tőle. Kicsit meglep, de átölelem a vékony törékeny testét. A szívem hevesebben ver, kedvem lenne csókot hinteni a szájára, de tartom magam, tudom, hogy nem lenne helyes. Hiszen ki tudja mikor toppanna be valaki azon az ajtón. Még egy kicsit… még egy kicsit magamhoz vonom, aztán kilépek ebből az ölelésből. Hiszen mennem kellene már. Az ajtó felé fordulok, majd ki is nyitom, hogy átkísérjem a másik szobába, hogy a mai éjszakára berendezkedhessen.
- Jó éjszakát. Ha bármi van, csak hívj fel, rendben? - suttogom mikor még kettesben vagyunk, a nővérrel beszéllek majd ez ügyben, hiszen ott jönnek mosolyogva a piikkel. Mikor elhalad a fiú mellettem, csak utána nézek, arcom érzelem mentes, de belül csak úgy ragyog. Megvárom, hogy a nővérke tegye a dolgát, majd beszédet tartok neki, hogy mi is a helyzet. Meg mikor érkezem, hogy papírt nyomhassak a kezébe, hogy eltávozott ebben az időpontban, ilyen tünetekkel érkezett be a kórházba.
És most irány haza, mert a fiam vár otthon, vagy már elaludt, de az sem baj. Úgyis ránézek minden este, most sem fog elmaradni.



// Köszönöm a játékot, nagyon  edi    woo  //

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Pént. Jan. 26, 2018 3:47 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Feb. 20, 2018 5:02 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Léah & Serge

Február 20-a, délelőtt 10 óra.
Szülészeti osztály


Szar dolog a hajnalok hajnalán arra kelni, hogy a feleséged nem tud aludni, mert fájása van. Mondjuk ez kissé korainak éreztem, de hamar elmúlt a dolog. Rövid lehetett, később már nem okozott problémát, vissza tudtunk pihenni, noha őrködtem felette. De a második alkalom… az kissé már aggasztott. Léah az ágyon ült, aggódó arcot vágott és ahogy olykor a gyerekek rugdalózni kezdtek és ahogy a fájásai jelentkeztek, hát én nem tudtam eldönteni, hogy ezek milyen fájások. Elé térdepeltem, aggódóan fürkésztem az arcát. Most kell döntenem, hogy itthon, vagy a kórház. Hiszen az ilyen nem épp gyerekjáték. Menni kell.
- Fel bírsz állni? - egyenesen a szemébe nézve teszem fel a kérdést. Hallom a hangján, az eltorzuló arcvonásain, hogy egyáltalán nincs jól, mi több, valószínűleg egyre csak rosszabbul van és talán magától nem is fog tudni kijutni az autóig. Bassza meg.
- Oké, figyelj. Először is próbálj megnyugodni, tudom, hogy fáj, de a gyerekek érdekében muszáj lesz. Utána kisegítelek az autóhoz, rendben?! - ha ez megtörténik, akkor a kezét átvetem a nyakam körül, majd nemes egyszerűséggel felnyalábolom a karjaimba.
Könnyű, nem okoz gondot, kivinni a kocsihoz és bepakolni.
- Megyünk a kórházba, most. Nem nyitok erről semmilyen vitát. - meg se próbálja azzal elodázni a dolgot, hogy nincs annyira rosszul. Inkább a semmiért menjünk be, minthogy ne, ha éppenséggel meg nagy a baj. Egyikünk sem orvos, jobb ezt rájuk hagyni, főleg, hogy jelen esetben még egy életekről szó van, akikért felelős, úgyhogy nem fogunk játszani a helyzettel. Megyünk. Nem teszem kockára egyikük életét sem.
- Hol a táskád? - ha megmondja, akkor majd haza ugrok pár cuccért, de előbb egy orvos nézze meg, akkor nyugszom meg igazán.
Nem tudom mekkora a fájdalom, amit átél, szóval próbálok inkább kéznél lenni és úgy segíteni. Aggódok mindhármójukért, hiszen ez az első alkalom, ami ilyen erősségű fájdalom, ami percek óta megy, sőt lassan már a másfél órába is belecsúszik.
De a gázba taposok, próbálom elterelni a figyelmét, bár ez nem olyan egyszerű dolog a jelenlegi helyzetet elnézve. Ráadásul most nagy a forgalom is. Bassza meg.
- Csak nyugi, jó? Lélegezz. Semmi baj nem lesz.
Beérve már parkolok is le, nem szarakodok, beviszem kézbe és segítséget kérek az első arra járó fehér ruhástól. Szerencsére gyorsan reagálnak. Elmondom, hogy a kismama rosszul van, fájásai vannak, a többi viszont innentől már az ő dolguk, én meg próbálok nem szívinfarktust kapni a folyosón, de ha bemehetek, akkor megyek minden ellenállás nélkül. A feleségem mellett a helyem.



Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
148
● ● Reag szám :
134
● ● karakter arca :
Garrett Hedlund


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Feb. 20, 2018 6:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to my husband
Ez az éjszaka kegyetlenül hosszú és fájdalmas volt. Máskor is találtak már úgy mocorogni bennem a kicsik, hogy azzal fájdalmat okoztak, de ez a mostani mindenen túltett. Ennyire még soha nem járta át a testem a fájdalom az elmúlt időszakban. Nem is tudom pontosan, hogy a rúgások miatt éreztem a szúró érzést vagy valami más miatt. Először csak rövid ideg tartott, de arra éppen elég volt, hogy utána még jó ideig érezzem a fájdalmat testemben. Hosszú időbe telt amíg végre sikerült újra elaludnom, de álmom nem volt békés, nyugtalan és idegese voltam. Nem biztos, hogy jó előjel az ennyire éles fájdalom, aggódom, főleg amióta a doki kijelentette, hogy számítani lehet az ikrek korai érkezésére. Mindenféle portálon utána olvasgattam a dolgoknak és a találatok nem nyugtattak meg, a túl korai szülésnek hatalmas következményei lehetnek a gyerekekre nézve, agykárosodástól egészen a halálig. Persze, eszem ágában sem volt a legrosszabbra gondolni, főleg úgy, hogy a folyamatos vizsgálatok azt mutatták, hogy minden rendben van velük, de azért esténként elmormoltam egy imát csak úgy magamban, hogy ne bújjanak még ki a kicsik. Nyugtalanul forgolódtam, kezem a hasamon pihentetve, amíg reggel újra az éles fájás nem üldözte ki az álmot a szememből. Ezúttal sokkal tovább tartott és még élesebben mart belém, mint az éjszaka. Nem bírtam már tovább a hátamon feküdni, felültem az ágy szélére és mélyeket lélegeztem, mintha azzal meg tudnám szüntetni a húsomig maró fájdalmat. Kérlek nem most és ne ilyen korán. Kezem a hasamra szorítottam ott ahol a legélesebben éreztem a fájdalmat és nagyon kellett koncentrálnom ahhoz, hogy ne sírjam el magam. Most kell erősnek lennem. A fájdalom azonban nem akart csillapodni, sőt fokozatosan növekedett és úgy éreztem, hogy ezt már nem bírom ki, menten összeesek és a mentőnek kell bevinnie a kórházba. Belenézek Serge szemeibe, remélve, hogy legalább a tekintete megnyugtat és lecsendesíti a bennem tomboló félelemeket. Ez azonban nem történik meg, bármennyire is keresem tekintetében a nyugalmat azt most nem találom meg. Kérdésére megcsóválom a fejem, nem biztos, hogy képes leszek felállni innen és elindulni. Attól tartok, hogy néhány lépés után összeesnék a fájdalomtól.
- Serge...a jó égre kérlek ne nyugtatgass... mindjárt szétrobbanok és itt helyben szülök meg. sziszegem kissé erőteljesebben és hisztisebben szavaimat férjemnek, de bízom bennem, hogy ebben a pillanatban elnézni nekem a pillanatnyi kirohanást. Szinte már görcsösen kapaszkodok a nyakába, miközben nemes egyszerűséggel kap fel az ölébe, hogy az autóig cipeljen. Még csak az én elefánt súlyom hiányzik neki. Remegő kézzel csatolom be a biztonsági övet, és várom, miközben Serge lehajt a feljáróról görcsösen kapaszkodok a biztonsági övben. A fájások egyre erősebbek és szűnni sem akarnak.
- A gyerekszobában van a kanapén. De nem lesz rá... görnyedek össze ismét, és érzem ahogy egy izzadtságcsepp végigfolyik az arcomon. - Szükség... fejezem be az előbb elkezdet mondatot lihegve.
Nem foglalkozom az úttal, azzal, hogy mekkora a forgalom, inkább egy dalt dúdolászok magamban, hogy eltereljem a figyelmem arról aminek most éppen a főszereplője vagyok.
- NYUGODT VAGYOK! kiáltom szavaimat sz autó csendjébe és tényleg nagyon kell koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam. Már csak az hiányozna szegény férjem reggeléből. Az események felgyorsulnak ahogy megérkezünk a kórházba, Serge ismét a karjaiban visz be az épületben, ahol a legelső nővér már hozza is a kerekesszéket és betaszít az egyik vizsgálóba. Tekintetem körbejáratom a szobában, ijedten észlelem, hogy a társam nincs mellettem, mindenhol fehér köpenyes nők és férfiak tolonganak.
- A férjem akarom... mondom hisztérikusan az egyik nővérnek, aki elintéze annyival a dolgot, hogy mindjárt láthatom, nyugodjak meg, először megvizsgálnak. Egy idős, számomra ismeretlen férfi lép be a terembe, és azonnal nekifog a szükséges vizsgálatoknak.
- Hányadik hónap?
- A hetedik...
- Mikor kezdődtek a fájások?
Elgondolkodom a válaszon.
- Az éjszaka...de abbamaradt, de délelőtt erősödött és azóta folyamatosan fáj. Ugye minden rendben van? talán válaszomat már meg sem hallottam, annyira belemerült a vizsgálatokba. Megtapogatja a hasam, alaposan megvizsgál mindenhol, majd homlok ráncolva megy oda az egyik nővérhez, aki bólogat és el is tűnik a kijárat irányában.
- Monsieur Dubois, kérem jöjjön be, a doktor úr beszélni szeretne önökkel. kétségbeesetten figyelem az eseményeket, de megnyugszom ahogy megpillantom férjem arcát. Felé nyújtom a kezem és most már patakokban folynak a könnyeim.
- A szülés beindult. A fájdalmak amik Madame Duboist kínozták kétségtelenül szülési fájdalmak. A magzatvíz viszont még nem folyt el, ez azt jelenti, hogy késleltetni tudjuk a babák érkezését. Néhány napot. Esetleg egy hetet. De a feleségének ezekben a napokban bent kell maradni, folyamatos megfigyelés alatt.
Félek, talán még ennyire soha nem féltem életem elmúlt huszonnyolc éve alatt.
- Serge...kérlek ne hagyj itt...

■ ■ Zene ■ ■Remélem tetszik :3  ■ ■credit

[/i]


Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szer. Feb. 21, 2018 4:19 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Léah & Serge

Február 20-a, délelőtt 10 óra.
Szülészeti osztály


Lecseszése jogos, de jobb, ha nyugton van, mintsem aggódik azért, hogy épp mi történhet körülötte, a testében. Csak a jó ég adja, hogy jól lesznek, csak vaklárma az egész. De az orvos akkor is többet tud mondani, bármilyen őrülten rohanunk is, hogy lássa valaki, lehet hogy hülyének fognak nézni minket. De inkább az, mintsem lebasszanak minket, mert épp nem mentünk be. Jobban aggódok most, mint amikor kilépett az életemből, ez sokkal ijesztőbb történés, mint az volt. Mantrázom én, hogy minden jó lesz és ez csak egy kicsike vaklárma, de nem megy. Léah és a fájdalma engem is utolér. Aggódva pillantok rá, a félelem pedig hamar eluralkodik rajtam röpke percek alatt, míg a vizsgálóban van. Fel alá járkálok és gondolkodom az üzenet pötyögésén, de amíg semmi hír, addig nem tudok mit csinálni. Csak ráparázni a dolgokra, hogy mi a szitu. Aggódok, hogy a fenébe ne tenném, mikor a feleségemmel történnek a dolgok. Aztán még aggódjak azért is, hogy a kicsik is rendben legyenek, hogy mindketten épségben megússzák ezt az egészet. De végre engem is behívnak, hogy tudassák a történések okát. Léah mellé startolok és a kezét fogva bámulok az orvosra. Beindult a szülés, de a magzatvíz még nem folyt el. Azta… Csak nem óhajt a két apróság még kibújni. Az elég gáz lenne. De jó hír, hogy tudják késleltetni, hiszen az orvos szerint is elég korai lenne neki. Csak bólogatok az információ áradatra, hogyne fogtam volna fel miről is van szó… önnek a gyerekeim és alig van vissza 1 hetük. Aggódok? Aha, nagyon. Főleg hogy itt kell a nőnek maradnia megfigyelés alatt. Léah könnyeit figyelem, szavai alatt lepörög bennem mindenféle, minden pozitív dolog, amit még Maddie öntött belém. De ilyen nehéznek kell lennie?
- Nem, nem, nem hagylak itt. Itt maradok veled. - nyomok egy csókot a homlokára.
- De hazaugrom a cuccaidért, jó? - megerősítésért várok és ha elenged, akkor hazaugrom a táskáéért, azt hiszem már bepakolt, ha mégsem akkor majd bepakolok pár cuccot neki és jövök is.
Nagyjából egy óra alatt megfordultam, az egyik nővér mutatta be az üres kórtermet, amit külön kértem a nőmnek. Hiszen nem akarom, hogy másokkal legyen összezárva. Igen, féltem őt. Az ágya mellé léptem, a táskát magam mellé tettem, a széket oda húztam magamhoz, hogy leüljek és figyeljem.
- Hozzak még valamit be holnap? - érdeklődők mosolyogva, megfogva a kézfejét, majd a pocakjára pillantva a takaróra. Végül a feleségem arcára nézek, kissé meggyötört, de erős asszony, túléli. Mindhárman.
- Minden rendben lesz. - nyugtatom, noha semmi sincs biztosra tudva, csak annyi, hogy a piciknek már kevés a helyük.

Február.21

Reggel korán érkeztem a kórházba, a szobába igyekeztem, a nővér szerint már koránjában volt vizit, így nyugodtan mehetek. Este haza kellett mennem, hogy összekészítsek még pár dolgot, meg reggel kellett pár dolgot intéznem.
Ultrahang vizsgálatról is beszélt, de azt már nem vártam meg milyen eredményekkel végeztek. Léah akartam látni. Épp reggelizett szóval jókor jöttem. Ismét leültem az ágya mellé.
- Jó reggelt. És jó étvágyat. - mosolyodtam el, majd ha engedte, akkor egy csókkal üdvözöltem még.
- Mi a helyzet? Mi volt a viziten? Mit mondtak? - ismét túl nagy érdeklődést mutattam a helyzet iránt, de hát mégis csak a feleségem és a gyerekeimről van szó.
- Amúgy volt fájdalmad azóta? - hajoltam hozzá kissé közelebb, majd a nyakára hintettem egy gyors csókot. Meglestem, hogy mit fogyaszt épp, de úgy látom majd hoznom kell neki rendesebb haza kaját is.





Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
148
● ● Reag szám :
134
● ● karakter arca :
Garrett Hedlund


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szomb. Feb. 24, 2018 12:02 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to my husband
Feb. 20.
Hát mégiscsak elérkezett az a pillanat amitől rettegtünk, mégiscsak valósággá válnak rémálmaink. Itt ülök, a kórházi ágyamon, hallgatom az orvost és rettegek. Félek attól, hogy elveszítem a gyerekeimet, hogy nem vagyok képes arra, hogy kihordjam őket, hogy már most úgy érzem magam, mint a világ legrosszabb anyukája. Hogyan leszek képes helyt állni, ha már most elbukom? Reménykedem abban, hogy ez csak egy rossz álom, hogy nem igaz amit a doki mondd, hogy Serge szépen megfogja a kezem, hazavisz és a hátralévő két hónap nyugalomban fog eltelni. Reménykedem benne pedig pontosan tudom, hogy nem így lesz, innen már nem fogok kisétálni, csak a gyerekek születése után. Milyen hasztalan vagyok. Forog velem az egész szoba, a doki szavai visszhangoznak a fülemben és semmi másra nem tudok gondolni csak arra, hogy megbuktam. Próbálom lenyugtatni magam, de minden próbálkozásom hiábavaló, rettegek és szinte biztos vagyok abban, hogy a félelmem nem fog elmúlni. Pedig nagyon szeretném.
Olyan erősen szorítom férjem kezét, hogy a saját ujjaim már vörösek, de nem akarom elengedni, nem akarom, hogy elmenjen és itt kelljen maradnom egyedül. Félek, hogy belebolondulok saját gondolataimba.
- Jó. bólintok egy aprót, hiszen igaza van, nem ülhetek itt a kórházban, semmi nélkül, kell az a táska, hogy az ittlétem minél könnyebb legyen.
- Nem tudom...hozol valamilyen könyvet? hajolok közelebb szerelmemhez, hogy puszit nyomhassak ajkaira, és, hogy a közelségétől megnyugodjak. Most nagyobb szükségem van rá, mint valaha.

Feb.21
Valamennyire ugyan sikerült megnyugodnom, de gondolataim folyamatosan vissza-vissza térnek az előző nap eseményeihez. Nyugtalanul aludtam, kialvatlan, fáradt és lélekben összetört vagyok. Hiányzik az otthonom, hiányzik a férjem, nem tudok aludni, ha nem hallom a szuszogását, nem bírom csukva tartani a szemem, ha nincs mellettem és nem ölel át. Félek, és az egyedüllét sem segít abban, hogy eltereljék a gondolataimat.
Unottan harapok az íztelen kenyérből, semmi étvágyam nincs, de tudom, hogy ennem kell, mert a babáimnak szükségük van rám, arra, hogy erős maradjak és ne engedjem el magam.
- Jó reggelt. mosolygok rá férjemre, de a mosolyom sem olyan, mint lenni szokott. Inkább erőltetett, mint boldog. Örülök annak, hogy itt van, hogy hallhatom a hangját és érezhetem puha csókjait ajkamon, de nem vagyok képes önfeledten örülni, most nem.
- Minden rendben van. Jól vannak a babák, egyenlőre még sikerül bent tartani őket. Bár egyre többet virgonckodnak, de olyan erős fájdalmaim nem voltak. félre teszem a tányért, nem bírok ránézni az ételre. Most nem.
- Te jól vagy? Otthon minden rendben van? bámulom szerelmem arcát, annyira örülök, hogy itt van velem, de képtelen vagyok mosolyogni. Most nem megy, nem tudok a régi önmagam lenni.
- Sajnálom Serge. Aludni szeretnék, fáradt vagyok. végigsimítok meggyötört és szomorú arcvonásain, majd magamra húzom a takarót és aludni próbálok. Legalább amíg alszom nem sajog a szívem és nem kell gondolkodnom.

Feb. 22-23-24

A következő napok ugyanúgy teltek el. Az önsajnálat és fájdalom mocsarába süppedtem. Nincs kedvem semmihez, nehezen viselem a bezártságot és a magányt. Az sem sokat lendít az állapotomon, hogy azóta már kétszer ismét rám törtek a fájdalmak és egyre inkább úgy érzem, hogy nem tudok semmit kezdeni magammal. Serge mindennap eljön, minden áldott nap itt van velem, de nem tudok a szemeibe nézni. Sajnálom, hogy fájdalmat okozok neki, hogy képtelen vagyok arra is, hogy biztonságban kihordjam a gyerekeinket. Látogatásait rendszerint a lehető legrövidebbre fogom, félek, és nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson engem. Nem érdekel a könyv, nem érdekel az ápolók üres fecsegése. Csak arra vagyok képes gondolni, hogy talán én vagyok az oka mindennek és rettegek, hogy elveszíthetem a családomat.
- Monsieur Dubois, beszélhetnénk? lép be egy orvos a szobámba. Bólintok Sergnek, hogy nyugodtan tartson vele, én megvagyok egyedül.
– Nagyon sajnálom uram, de úgy tűnik a feleségénél a depresszió tünetei jelentkeznek. Ez nagyon veszélyes a babákra és a saját egészségére nézve is. Próbálja meg valamivel elterelni a figyelmét, nem is tudom, biztosan van olyan dolog amit szeret. Ma engedélyezek egy fél óra sétát a kertben, ha vele marad. veregeti meg az orvos férjem vállát, majd tovább áll.
■ ■ Zene ■ ■Remélem tetszik :3  ■ ■credit

[/i]


Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Csüt. Márc. 01, 2018 6:03 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Léah & Serge

Február 21
A tegnapi nap nagyon megrémisztett mindanyiunkat, ráadásul a hírek nem csillapították ezt az egészet. Megpróbálják elhúzni ezt az egészet, hiszen tényleg korai lenne még nekik, de Léah-nak sem jó. Már kezd pici lenni a helyük, szóval talán mégis jobb lenne nekik idekint. Most mi csak várakozni tudunk, hogy mi lesz a folytatásban, mégis mekkora gyerekek lesznek itt kint. Mekkora a kockázat?
- Minden rendben, persze, elrendeztem mindent otthon. - a gyerekszoba körül, a ruhákat, az egyéb ilyesmiket elő pakoltam, amik nagyon szükségesek lesznek az első hetekben. Már csak türelmesnek kell lennünk, és kivárni az utolsó napokig. Várni türelmesen. Nem szabad aggódni. Csókot nyomok a kezére, majd figyelem ahogy elfordul, aludni szeretne, pihenni és a gondokat hátra hagyni. Jó lenne azokat eltakarítani minél hamarabb. Szeretnék neki segíteni, mellette lenni, de ugyanúgy félek én is, ahogy ő. Milyen picik lehetnek a csöppségeink? Mennyi esélyük van a túlélésre?
Február 22-23-24
A doki pont elcsípett, menjünk ki sétálni, beszéljek vele, vidítsam fel valamennyire valamivel. Szeretném őt megint mosolyogni látni, szeretném ha nem úgy élné meg az egészet, mintha ez a gyerek vállalás egy rossz dolog lenne. Akarok még tőle egy gyereket, még kettőt is a két kicsi után majd. Figyelem őt, figyelem a szomorú pillantását, elég jól látszik a depresszió rajta. A szekrényéhez lépek és előveszem a kabátját, majd oda lépek az ágya elé, mosolyogva pillantok rá.
- Sétálnunk kell, kijössz velem? - ha nemet mond, akkor is felsegítem az ágyból, a kabátot is ráteszem, jönnie kell akkor is velem. Vagy sétál mellettem, vagy beültetem a tolókocsiba és úgy viszem ki a levegőre. Nekem mindenhogy jó, de tényleg csak neki akarok jót.
Az udvarra igyekszem vele, kint kissé hideg van +3 fok, de elviselhető kis ideig.
- Léah, írtam egy dalt a kicsiknek, szeretném nekik előadni. Szeretném, ha te is hallanád, hiszen ez mindanyiótoké. Veled vagyok, tudod jól, hogy én is aggódok, de ezzel nem segítünk nekik. - magyarázok neki mosolyogva, majd egy csókot is lehelek az arcára.
- Minden rendben lesz, oké? - suttogom, miközben íriszeit kutatom, látom benne a fájdalom minden jelét, minden porcikája reszket az érzéstől, a hírektől. Átragad rám és ahogy ezt látja, ő még mélyebbre süpped benne. Tenni fogok ellene. Egy kis sétát teszünk csak a szabadban, a friss levegőn, nem szeretném ha megfázna, szóval befelé terelgetem a későbbiekben. A folyosón az egyik székre leültetem és elé guggolok, onnan tekintek fel rá, közben lehúzom a cipzárt is, hogy hozzá férjek a nagy pocakhoz. Megsimítom hosszasan és elmosolyodva tekintek fel rá. Majd minden erőmmel hatalmas örömmel neki látok a dalomnak, amit nekik írtam.
Minden érzelmem benne van, leginkább  az öröm az ami dominál, hiszen örülök a létezésüknek, annak hogy hamarosan itt lesznek. Hogy apa leszek.
Minden orvosi vizsgálatnál ott vagyok vele, mosolyogva figyelem az ultrahangon felbukkanó bébiket, némelyiken alszanak, van mikor ásítoznak. Meg van mindenük, minden eredményük nagyon jó és a koruknak megfelelően növekednek. A vérvételnél is ott vagyok mellette, elterelem a figyelmét, mosolyogva mesélem a napomat, vagy épp Théo üzenetét adom át. Vagy bárki másét.
25-26-27-28
Mindennapos látogató vagyok, több órán át képes vagyok bent ülni mellette, akár fent van, akár alszik. Mesélek a csöppségeknek, beszélek az orvossal és elég jó dolgokat vetített fel nekem a vizsgálatok miatt. Jól alakulnak a dolgok, jók az eredmények, nincsenek káros hatásai a vizsgálatoknak. A fájdalmak sem sűrűsödnek és a magzatvíz sem folyt még el. Képesek voltak eddig kisegíteni a dolgokat, de innen már nehezebb a dolguk, a picik már nem férnek el… Szóval a hónap elején még az is előfordulhat hogy jönnek, akár akarjuk akár nem, hiszen eddig kényelmes volt nekik, de egyre kényelmetlenebbé válhatott számukra. Hát én megértem. Mintha engem akarnának belepréselni egy nálam jóval kisebb akváriumba.  Sokkal több folsavra, kalciumra, vasra, proteinre és fontos tápanyagra van szüksége. Melyeket gyümölcs formájában, vagy épp dió, mogyoró formában hozom is neki. Nem akarom, hogy állandóan bogyókon éljen. A doki szerint az ikrek esetében az ajánlott testsúlygyarapodás 15-18 kg. Noha ez soknak tűnhet, összesen napi 300 kalória pluszt jelenthet. Léah 15 kilót szedett fel és ez még jó, igaz hogy még távol van a vége, de már nem tudni mi lesz még… majd leadja a felesleget. Engem nem zavar, ha felszedett magára, jól áll neki.
Noha az ágynyugalom nem hatásos módja a korai vajúdás megelőzésének, biztonsági okokból inkább a doki kért meg minket erre. Odahaza tuti nem maradt volna ágyban, hiszen sok tenni való akad, de ki nem szarja le? Majd meg lesz csinálva. Itt legalább pihen valamennyit. Meg a kicsik is hallhatják az apjuk hangját, énekeit és szerintem megnyugodnak tőle.


Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
148
● ● Reag szám :
134
● ● karakter arca :
Garrett Hedlund


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Márc. 06, 2018 7:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to my husband

A napok összefolytak, minden olyan egyformának tűnik. Utálok itt lenni, utálom, hogy nem vagyok a magam ura, hogy minden percben félnem kell, hogy elveszítem a gyerekeimet. Bár a fájások azóta nem jelentkeztek, és az orvosok is nap mint nap próbáltak megnyugtatni, de azért én mégsem vagyok teljesen ura a helyzetnek. Ahogy telik az idő egyre feszültebb vagyok, letörtebb és bármennyire is próbálok erőt venni magam mégsem sikerül. Ki kell tartanom, nem lesz semmi baj, ezek a gondolatok cikáznak folyamatosan a gondolataim között. Erősnek kell lennem Serge-ért, Pandáért, Sethért, a gyerekeimért és magamért.
Mindig is utáltam a kórházakat, a halál és tömény gyógyszer szagát, a fehér falakat, a gépeket és a kedvesen mosolygó, de olykor az őrületbe kergető nővéreket. Most pedig itt vagyok, hosszú napok óta és csak a napi látogatások loptak egy kis örömet a hétköznapjaimba.
Ezekben a napokban még inkább tudatosult bennem, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy van nekem egy ilyen fantasztikus családom, akik minden nap képesek félretenni a saját gondjaikat csak azért, hogy bennem tartsák a lelket és egy emberként várják az ikrek érkezését. Boldog vagyok, hogy ők vannak nekem, és ha rájuk gondolok tudom, hogy nem vagyok egyedül.
Serge, az én mindenre elszánt, szerető férjem minden áldott nap a közelemben volt, biztatott, támogatott és tartotta bennem a lelket. A dalt, amit a kicsiknek írt és amit először a kórház folyosóján énekelt el nekem, minden nap elénekeltettem vele, egészen addig amíg már én is megtanultam a szövegét.
Seth, amikor csak ideje engedte ott volt mellettem, és vicceivel feldobta a napomat, történeteket mesélt a családról, és minden nap úgy éreztem miatta, hogy mégsem maradtam ki annyira az életéből. Ezért hálás vagyok neki.
Panda, az én szépséges, imádott barátnőm, a telefonbeszélgetésünk után, rögtön másnap rohant is be a kórházba az ígért Mangóval és két plüss pandamacival. Fogalmam sincs hogy honnan szerezte őket. Beszélgetéseink rendszerint hangos nevetésben végződtek, és néha már a könnyeimet törölgettem miatta. A baj, és a szomorúság csak olyankor telepedett rám ismét, amikor egyedül maradtam, gondolataim folyton visszatértek az előttem álló nehézségekre és rendszerint álomba sírtam magam.
Vasárnap este, ismét fájások törtek rám, de szerencsére a gyors közbelépésnek ismételten sikerült megakadályozni a korai szülést, az orvosok viszont már nem jósoltak hosszú időt, így is csoda, hogy ennyi ideig késleltetni tudták a dolgokat.

2018.03.06 délután 18:20
A fájdalom ismételten a húsomig hatol. Fél órája már, hogy küzdök vele, és azóta csak folyamatosan erősödik az érzés. A teremben a nővérek és orvosok idegesen forgolódnak körülöttem, úgy néz ki ezúttal a folyamat megállíthatatlan. Ideges vagyok, félek, nem vagyok erre még felkészülve, nem akarom, hogy túlságosan hamar megszülessenek. Olyan picik még. Inkább feküdnék hónapokon keresztül ebben a nyamvadt ágyban, csak ők biztonságban legyenek. Az idő azonban elérkezett, a gyerekek már nagyon szeretnének kibújni és nincs emberi hatalom vagy erő ami ezt megakadályozhatná. Felsegítenek az ágyból, könnyeimmel küszködve próbálok megállni a lábamon, de olyan gyenge és erőtlen vagyok.
- Most azonnal visszük a műtőbe. Ordítanék, sikítanék és könyörögnék, hogy ne, hogy tartsák még vissza őket, hogy túl korai, de hangom elhagyott. Engedem, hogy úgy bánjak velem, mint egy rongybabával és tegyék amit helyesnek gondolnak.
- Kérem...a férjem, hívják ide a férjem. A magas, tömzsi testalkatú nővér biccent, majd eltűnik az egyik szobában, miközben társa tovább gurít a műtő irányába. Kérlek, csak minden sikerüljön. A fájdalom szétfeszíti a testem, a félelem pedig megbénítja a lelkem, úgy érzem, hogy egy olyan útvesztőbe kerültem ahonnan nem találom a kiutat.

A telefon kicsöng, a nővér türelmesen várakozik a válaszra.
- Monsieur Dubois? hangja erőteljesen csendül, betölti az üres szobát.
- Margareth nővér vagyok, a kórházból telefonálok. A feleségénél beindult a szülés, elfolyt a magzatvíz, műteni kell. Jelenleg előkészít a császármetszésre és várjuk a doktor urat, ha itt szeretne lenni vele, akkor kérem induljon. Fél óra múlva elkezdjük. Nyugodjon meg, minden rendben van, a gyerekek már kint szeretnének lenni. A négyes műtőben van. Visszhall. Azzal leteszi a régi telefonkagylót és az említett műtő felé sétál, hogy asszisztáljon a Dubois ikrek születésénél.
■ ■ Zene ■ ■Remélem tetszik :3  ■ ■credit

[/i]


Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Csüt. Márc. 08, 2018 11:29 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Léah & Serge

03.06 reggel
Korai voltam ma is, mint általában mindig. De jövök sűrűbben, így aztán senkinek egy rossz szava nem lehet, hogy sose jövök, mikor kellenék. Szóval a tegnap estét magyaráztam mosolyogva Léah-nak, hogy behalt a kávéfőző, szóval ma megyek újat venni. Esetleg kellene valami más is? Mondjuk be akartam szerezni pár dolgot még a gyerekszobába, de ma már tényleg beszélek a szomszéddal. Ránk férne egy pofa sör, no nem mintha innék, hiszen jövök még. Ittasan meg nem hiszem, hogy beengednének. Tehát ez felejtős mára. Majd ha jobban lesznek a csemeték, akkor majd csinálok egy nagy bulit, persze mértékkel és Raphael-t sem felejtem ki a buliból. Ő az első kit leitatnék. Legjobb barátság mi? Naná.
Az öcsémmel sem beszéltem a napokban, SMS-t küldtem, azt látta, de nem reagált rá, szóval nem firtattam a dolgot. Ugyanez a húgomnál, de legalább anyám repesve várja az unokákat. Léah-t mindennap hívja telefonon és ugyan mindennap bocsánatot kér tőle, hogy nem megy be hozzá, de undorodik a kórház szagtól. De majd úgyis be megy, hogy lássa a kicsiket, de lehet megvárja őket otthon, míg haza mehetnek minden.
03.06 18:20 után
Épp a kávét főztem le az új géppel, mikor csörgött a telefonom. A kórháztól. Idegesen és aggódva hallóztam bele és a hírek, amik jöttek… nem tudom. Megnyugtató, de mégis rám hozták a pánikot. Császármetszés és ott a helyem. Hát naná.
A vonalbontás után lekapcsoltam mindent és autóba szálltam, hogy padlógázzal menjek a kórházhoz. S még csak piros lámpa sem volt, ami megállított volna, úgy tűnik, tényleg a feleségem mellett van a helyem. Hát ott is leszek, nem fordítok hátat nekik sosem.
Ahogy leparkoltam, kipattantam a kocsiból és bezárva azt már szaladtam is a műtő felé, persze kértem útba igazítást is. Nem vagyok annyira jártas a benti dolgokkal kapcsolatban. A kísérettel léptem be és be is öltöztettek a kék vékony köpenybe, hajhálót vettem fel, a cipőmre is kaptam anyagot és a szám elé is kötöttem egyet. Mert kötelező. Úgy léptem hamar Léah mellé.
Itt lehetek, mert itt a helyem és mert akad rajongóm is. Nem kevés és pár autó grammért beengedtek a császármetszésre is, hogy megnyugtassam a feleségem.
- Itt vagyok. Nem lesz semmi baj. - mosolyogtam rá biztatón, majd az események egyre gyorsabban felpörögtek, olykor már követni sem tudtam mi is történik. De az orvosaink remek emberek és tettre készek. ...



Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
148
● ● Reag szám :
134
● ● karakter arca :
Garrett Hedlund


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szomb. Márc. 10, 2018 10:57 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Domi & Serge

Napok óta aggasztanak a benti események. A sokadik rutinos szülés után azt mondaná az ember, hogy megy mint a karikacsapás. Kivéve abban az esetben, ha speciális helyzet áll elő. Mint most az ikrek esetében. A páciensem egy igazán elbűvölő tanárnő, aki első szóra hallgatott és még idejében vonta ki magát az oktatásból. Nem állt szándékomban őt a gyerekektől eltántorítani, de sejtem mennyire stresszes lehet neki néhány hónapjára már az is, hogy bemenjen annyi kamasz közé. Béke, nyugalom és rengeteg pihenés, ez kellett neki. Az ikerterhességek többsége amúgy is rizikós, előbb jönnek, esetleg teljesen másképp fejlődnek, gyakoribbak a betegségek, szóval mindenre fel kell készülni. Valahol nem is lepett meg a hír, hogy idejekorán behozták a hölgyet és rövid idő alatt kellett felmérnem a terepet, mit szükséges megtennem. Hetedik hónapra még nagyon fejletlenek, márpedig sok időt nem jósoltam nekik odabentre. Minden szükséges lépést megtettem, a megfelelő vizsgálatok után biztosítani a kórházi nyugalmat, amennyire gyakran pedig lehetett, be is látogattam. Tapasztalataim szerint magamban nem adtam egy hetet sem nekik igazából, de ezt sosem árultam el, nem kell az ördögöt a falra festeni.
Egyik kora délután viszont szólt a csipogó, majd röviddel utána a telefon is. Ebéd után, szabadságon, de ennem kellett, nem késlekedhettem. Gyors elkészülés után irány a kocsi, az ebéd utáni elpilledtség pedig már messze elkerült. Nem szabad, hogy figyelmetlen legyek, hisz ez a szülés gyakorlatilag egyet jelent: császározni fogok. A legutóbbi vizsgálaton tegnap még nem fordultak be a picik, fogadni pedig nem mernék rá, hogy azóta meggondolták magukat. Gyors odaút után első dolgom felvenni a leleteket, vetni egy pillantást az utolsó vizsgálati adatokra, majd gyors beöltözés után a műtőben találom magam. Mindig jut pár nyugtató szó a kismamának, nem lesz semmi baj, miközben előkészülnek nekem a benti ultrahanggal és az altatóorvos is megérkezik. Mint az várható volt, csak egyikük fordult meg, ami azt jelenti, hogy vágni kell. Pár mondatban közlöm a döntésem, az egyik nővér pedig előkészül a zöld paravánnal - a kismama innentől kezdve sokat nem fog látni hastól lefelé, így kapóra jön a férj érkezése. Köszöntöm az urat, de már neki is látok a munkának. Nem késlekedhetek, ha szeretném mindkettőjüket kijuttatni. Picit betekeredik az egyik köldökzsinór, de nem jelent akkora kihívást számomra, hogy sokáig hadakozzak vele. Azonban minden egyes alkalommal az idővel futok versenyt, hisz a kicsiknek további nyugalmat kell biztosítanom lehetőleg minél hamarabb - egy inkubátorban.
Először a kisfiút emelem ki, apró, reszket, de felsír, ahogy levegőhöz jut. Vágom a zsinórt, jobbra adom a nővérnek, nekem még dolgom van. Őt lemérik, megtisztogatják, maszatos de jól van.
- A kisfiúval minden rendben. - pillantok fel az apára, hisz őt látom csak az állványzattól. Szükségesnek érzem, hogy megosszam velük, beszéljek hozzájuk. A gépeken mindent rendben mutatnak a jelek, az életfunkciók nagyszerűek mindenkire nézve. De tudom mennyire terheli le egy műtét az anya szervezetét. Nem késlekedek. Pár perccel később a kislányt is a kezemben tartom, kisebb, törékenyebb, még súlyra is érezhető a különbség. Nem szeretné a hangját hallatni, hasra fektetem, tisztítom a száját, paskolom, majd megkönnyebbülten elmosolyodok, ahogy ő is csatlakozni szeretne a testvéréhez. Egy újabb nyisszantás és a nővér viszi a babát, én pedig hozzálátok az utómunkálatoknak.
- A kislány is szép baba lett. - újabb információt osztok meg, mielőtt egészen belemélyednék az összevarrásba. Így a gyógyulás, felülés hosszadalmasabb és fájdalmasabb lesz, de bízom benne, hogy a kicsik feledtetik a szülést. Az órára pillantok, gyors császárt végeztem ahhoz képest, hogy ikrek. De annyira picik. Hamarosan mindkettőt anyuka is megkapja pár percre, mielőtt inkubátorba teszik őket. Adok nekik időt ismerkedni, de sokáig nem lehetnek náluk, még a tüdejük nem elég erős. Csak a hangjuk, de az nagyon. Később már az sem.
Fél órával később már kopogtatok a szoba ajtaján. Nem sok mindent osztottam még meg velük, csak a legszükségesebbeket, mert rohannom kellett egy újabb szüléshez. De megígértem, hogy mindent elmondok.
- A picik jól vannak. Minden vizsgálat megfelelőnek bizonyul, koraszülöttekhez képest jó súlyban vannak és nem látom rajtuk, hogy bármiben is hiányt szenvednének. A fiú egy picit erősebb és nagyobb, egy kiló kilenc deka és harmincnégy centi. De ez semmit nem jelent. Ha a kislánynak nagyobb az étvágya, könnyűszerrel behozhatja. Nem sokkal marad le a bátyjától a maga nyolcvankét dekájával és huszonkilenc centijével. Ellenben nagyon sok mindenben kell, hogy erősödjenek, a fényre még picit érzékenyek és a légzésben is segítséget kapnak. Ha minden zökkenőmentesen zajlik, akkor három hónap múlva vígan hazavihetik őket. Ami Önöket illeti, ha minden jól alakul, egy hétig szükséges bent tartózkodni, lévén kicsit tovább tart majd felülni az ágyban és lassabban heged be a seb. - arról nem beszélve, hogy az izmoknak is tovább tart regenerálódniuk. De talán varratszedésre már otthonról kell visszajönnie, az kellően pozitívum lenne.
- Az egy hét után természetesen majd gyakran bejöhetnek akár látogatási idő végéig, fürdetni viszont egy darabig a nővérek fogják őket. Sajnálom, hogy el kellett rohannom, de fogadják őszinte gratulációmat a picikhez! - nyújtom is a kezem az újdonsült apa felé.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Vas. Márc. 11, 2018 1:21 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


to Serge and Benji

Tudom, hogy azzal nem segítek sem magamon, sem a csöppségeken, ha félek és izgulok. Tisztában vagyok vele, hogy jó kezekben vagyok, hogy Dr. Peverell a szakma egyik legjobbja és nála biztonságban vagyunk mindhárman. Mégis van bennem félelem, hiszen pontosan tudom, hogy milyen következményekkel járhat a koraszülés, és természetesen nem akarom, hogy a gyerekeimnek bármilyen baja legyen. Nem is tudom hirtelen, hogy a félelem vagy a fájdalom hatalmasodik el rajtam leginkább. A fájdalom a testem bénítja, a félelem pedig a lelkem. Túl akarok már lenni ezen az egészen, tudni akarom, hogy a gyerekeim jól vannak, hogy egészségesek, látni akarom őket, a kezembe fogni és szeretgetni. A folyamat felgyorsul, hirtelen azt sem tudom, hogy mi történik körülöttem, mindenki nagyon gyorsan dolgozik, tanácskoznak és csak arra várnak, hogy  végre kiszedhessék belőlem a gyerekeket. Ahogy megpillantom a mosolygós doktort, mintha hirtelen a megnyugvás hulláma söpörne végig rajtam, most már tudom, hogy jó kezekben vagyunk, kicsit féltem attól, hogy nem ér ide időben és valamilyen zöldfülű orvos fogja elvégezni rajtam a beavatkozást, de mint mindig, most is időben érkezik a doktor. Minden olyan gyorsan történik körülöttem, hogy igazság szerint sem félni, sem követni az eseményeket nincs időm. Mintha mindenki csak arra várt volna, hogy Peverell doktor megérkezzen, addig csak készenlétben próbáltak lelket önteni belém.
Próbálok rámosolyogni Sergre ahogy megérkezik és bár örülök annak, hogy itt van velem, hogy fogja a kezem, hogy beengedték a műtőbe, de láthatja rajtam az aggodalmat és félelmet. Nem látok semmit az elém kerülő zöld paravántól, csak az maradt nekem, hogy szorongathatom férjem kezét. Az altatás helyett a helyi érzéstelenítést választottam, mert annyira részese akarok lenni a gyerekeim születésének amennyire csak lehetséges, s ha már nem vagyok képes arra, hogy természetes úton hozzam őket a világra, legalább ilyen módon szeretném átélni a születésükkel járó csodát.
Könny szökik a szemembe ahogy felsír a kisfiam, boldog és büszke vagyok, és bár a paraván mögül nem látom őt, de már most tudom, vagy inkább érzem, hogy mennyire tökéletes. Boldogan mosolygok rá a férjemre, úgy érzem célba értünk, hogy minden nehézség és félelem ellenére végre kiteljesedik az életünk és bár teljesen nyugodt mostantól fogva talán soha nem leszek, de ennek ellenére is földöntúli az örömöm.
- Olyan erős a hangja mint a tied. szorongatom még mindig a férjem kezét, fel sem tűnne, ha netalán túl erősen szorítanám az ujjait. Fogalmam sincs, hogy milyen hosszú lesz majd amíg felépülök, mennyi időbe fog telni amíg újra a régi leszek, de ebben a pillanatban nem is bánom, hiszen minden perce megéri, mert végre édesanya lettem. A könnyeim már visszafoghatatlanul folynak végig az arcomon, ahogy kislányom hangja is megtöri a feszült csendet körülöttünk. Megkönnyebbültem és igazán hiszek abban, hogy minden rendben lesz velük, velünk.
Magamhoz ölelem őket, ahogy a mellkasomra fektetik a nővérek. Olyan picik, törékenyek, hogy félek a karomban tartani őket. Tudom, minden szülő a sajátját látja a legszebbnek, de az én picikéim egyszerűen tökéletesek. Az előbbi aggodalmam mintha egy pillanat alatt szertefoszlott volna ahogy itt vannak a közelemben, hét hosszú hónap után végre a karjainkban foghatjuk őket, még akkor is ha csak egy nagyon rövid időre. Még tartanám őket a kezemben, de tudom, hogy még hosszú út áll előttük amíg megnőnek és kiteljesednek, addig pedig türelmesnek kell lennem és reménykednem abban, hogy minden rendben lesz velük.
- Olyan tökéletesek... szipogom a szavakat a  férjemnek, miután a nővérek elviszik a gyerekeket. - Ugye minden rendben lesz? kérdezem Sergetől, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor kopogás hallatszik az ajtón, majd megjelenik a doktor. Figyelmesen hallgatom végig szavait és bár sikerül megnyugtatni, hogy minden rendben van velük, de azért az idegességem nem múlik el. Olyan picik, olyan vékonykák, annyira siettek a világra jönni, hogy idejük sem volt teljesen kifejlődni.
- Három hónap? olyan hosszú idő, és bele se akarok gondolni, hogy ennyi idő alatt nem lehetek teljesen mellettük, hogy itt kell hagynom majd őket, hogy nem szeretgethetem és nem puszilgathatom őket. Természetesen elfogadom és megértem, hiszen az a legfontosabb, hogy minél előbb jól legyenek, de azért mégis rémiszt a gondolat, hogy nem lehetek az életük minden pillanatában mellettük. Mi van, ha a nővérek nem figyelnek oda rájuk teljesen? Ha elkapnak valamilyen fertőzést? Ha nem növekednek a vártnak megfelelően, mi van ha?
- Mikor állhatok fel az ágyból, és mikor láthatom őket legközelebb? az én sebem nem érdekel, az sem, hogy mint elmúlik az érzéstelenítő hatása milyen fájdalmaim lesznek majd, csak ott akarok lenni a gyerekeim mellett.
- Etetni majd behozzák őket ide? Vagy egyenlőre azt is a nővérek fogják megoldani? Biztos benne, hogy minden rendben lesz velük? Olyan picik, olyan sérülékenyek. Talán butának tűnhetnek a kérdéseim, de mindent tudni akarok róluk, minden apróságot.
- Köszönjük a segítségét és támogatását Dr. Peverell.
■ ■ Zene ■ ■Remélem tetszik :3  ■ ■credit

[/i]


Tanárok
avatar
● ● Posztok száma :
180
● ● Reag szám :
145
● ● karakter arca :
Clémence Poésy


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Szer. Márc. 14, 2018 10:56 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Léah & Serge

Időben értem még be a kórházba, hogy lássam az épp megszületendő gyerekeimet frissen és üdén. Léah fejénél vagyok, nyugtatgatom puszikkal halmozom el és figyelem az orvos szavait. Sokan sürögnek forognak körölöttünk, ez némileg megnyugtat, de mégis aggódok… a feleségem miatt és a gyerekekért is. Korai ez még én is tudom, de lehet ez a legjobb megoldás nekik is.
A fiamat szedik ki előbb, hallom az orvost, kukucskálok is kíváncsian hogy lássam és ne csak halljam. Bírom a vért, semmi gondom vele, látni akarom milyen kis törékeny. Hallom a hangját, keservesen sír a maga módján. Másodpercekkel később a lányom is előkerül, már a könnyeimet törölgetem, hiszen nagyszerű érzés ezt látni, még akkor is, ha nem épp így kellene történnie, nem most. De akkor is. Első gyerekes vagyok, látom a világra jönni őket. Olyan különleges érzés ez. Aztán a nőt varrni kell, még mindig ott állok és figyelem őt miképp viseli és miképp fogadja az érzéseket. Szülők lettünk.
Fél óra múlva ott ücsörgők a szobában Léah ágya mellett, érkezik a doki, hát felállok és figyelek rá. Hiszen információi vannak számunkra, amit tudnunk kell és meg kell osztania velünk. Nolen erősebb lett, egy kiló fölötti súllyal rendelkezik. A kislány már kisebb nála, de behozhatja. Nyolcvankét dekás csöppség. Óh te jó ég. Kis kenyérsúlyú tökmagok. Érzékenyek a fényre, de rengeteg segítséget fognak kapni. Ez jó hír, azt hiszem. Meglepődők ezen a hosszú időn, amíg idebent kell a törpéknek maradniuk, de hát itt több esélyük van fejlődni, mint odahaza és ebben teljesen egyet is értek. Addig türelemmel várjuk őket és járunk be hozzájuk. Én még énekelek is majd nekik, ez biztos, hogy szokták a hangom.
De Léah legalább hamarabb haza jöhet. Akkor az elkövetkezendő hónapok ezzel fognak telni? Az otthon és a kórház közötti ingázásról fog szólni. Mondjuk nem bánom, a gyerekeimért mindent. Léah-nak sok kérdése van, ahogy nekem is, de előbb kapjon rájuk választ, hiszen nekem is ezek a legelső kérdéseim. Én majd felkeresem a doktort, ha lesz egy kis szabadideje és bővebben rákérdezek a koraszülöttekre. Mert náluk mindent másképp kell, mint az időre világra jötteknél. Tudni akarom a dolgokat. Nem akarok elcseszni semmit.
Ahogy gratulál és felém nyújtja a kezét, hát elmosolyodok és kezet nyújtok kézfogásra.
- Köszönjük doktor úr.
Visszaülök Léah mellé, ahogy a doki távozik és mosolyogva figyelem őt.
- Nagyon erős voltál. - nyomok puszit a homlokára, majd ott motyogok el még egy szót.
- Nagyon szeretlek. - emelkedek fel végül és őt figyelem boldogan. Már várom, hogy lássuk a törpéinket. Erősek, hiszen Dubois vér folyik az ereikben, nem fogják feladni ebben biztos vagyok. Hamar gyorsan összekapják magukat és hamar elmegy az a három hónap.
- Meglátod, pislogsz párat és ott járunk már, hogy vihetjük őket haza. - boldog vagyok, hiszen minden élnek és nekem csak ez számít. Majd felhívom a családot, hogy értesítsem őket is, hogy mi a helyzet, de előtte még Léah mellett akarok maradni. Igaz, neki is sok pihenésre lesz szüksége, azt biztosítom is számára.  





Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
148
● ● Reag szám :
134
● ● karakter arca :
Garrett Hedlund


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály •• Kedd Márc. 20, 2018 1:41 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

To Domi & Serge

Bizakodással tölt el a látvány, ami fogad. A kismama bár fáradt, de boldogság csillog a szemében. Sokkal megkönnyebbültebb mint az elmúlt napok bármelyikében. Talán csak túlaggódta és most itt az idő elengedni a nehéz súlyt, mert noha nem mindennapi két hét hónapos apróság érkezése, a vártakhoz képest remekül alakultak a dolgok. Komplikációval szülés közben mindig számolni kell, még az is megesik, hogy gyakran kell segíteni a picik száját és orrát kitisztítani, ha nem kap menten levegőt, de ezek mind eltörpülnek amellett, mint a tökéletes szívzörej, amely alátámasztja, az elválasztó hártya azonnal a helyére tapadt amint friss oxigént kapott a szívük, a súlyuk elfogadható méretükhöz képest is és igazából a pulzusuk is rendre a helyén van. Pupillareflexet még csak tompa fénnyel mertem nézni ahogy a hallásukkal sincs semmi gond. Minden más azonban csak a későbbiekben derül ki. Most békében vannak, pihennek teljes nyugalommal az inkubátorban, ahol a legjobb ellátást kapják, monitorozzuk az életjeleket és kötést is kaptak a szemükre. Majd a napokban eldől, a továbbiakban szükség lesz-e rá. Addig pedig a legtöbb, amit ígérhetek, a napi egy óra láthatás etetéssel összekötve. Nem tervezem teljesen elválasztani őket tőlük, de majd emelkedni fog ennek a száma néhány napon belül. Ha pedig a kismama járásképes is lesz, akkor akár foghatja egész nap is a kezüket. Addig ágynyugalom. Szigorúan.
- Sajnos bizony három hónap. De kettő biztosan, a többit meglátjuk. Itt kell töltsék azt az időszakot, amit még növekednek, fejlődnek, hisz mindazt csak felszerelésekkel lehet biztosítani, amivel a természet megáldotta a nőket. - bólintok egy pillanatra elkomorulva. Viszont van nekem jó hírem is. Vagyis kissé fájdalmasan jó hírem.
- Ami azt illeti, ha kiment az érzéstelenítés, már lábra állítjuk, megelőzendő a vérrögképződés és természetesen jót tesz a szervezetének az is, hogy odabent minden a helyére rázódik. - még kicsit meg is emelem a kezeimet hozzá, ez teljesen normális rutinlépés.
- Utána még fog kapni fájdalomcsillapítót és időszakosan lábra állhat, de ne erőltesse meg magát, a seb bármikor szétnyílhat és okozhat komplikációt. Javallott a sok pihenés, fekvés. A picik így is nagyrészt át fogják aludni a nap nagy részét. - igazából amikor kiállok a szülőkkel szemben, sosem tudok kellően felkészült lenni a kérdéseikre. Egyénfüggő ki mit és mennyit kérdez, a válaszadási készségemet pedig csak a rutin tudta fejleszteni. Szerencsére ritkán kapok olyan kérdést, amire ne tudnám a választ.
- Már meg lettek etetve, pár korty nekik még bőven elég. Ami a tejelválasztást illeti, császármetszésnél picit lassabban indulnak be a hormonfolyamatok, mivel külső beavatkozás történt és nem pedig természetes úton érkeztek meg az apróságok. Én javaslom mielőbbi türelmüket, idővel minden helyrerázódik és egy héten belül akár már az inkubátorok mellett is eltölthet több időt. A picik pedig fokozatosan lesznek szoktatva a kivételhez. - azt hiszem kellően körültekintően válaszolom meg a kérdést, hogy most már kezet is rázhassak az újdonsült apukával, a kismama pedig egy bizakodó vállsimítást kap.
- Szóra sem érdemes, csak a munkám végzem. De ne aggódjanak, erősebbek, mint azt mutatják. Van bennük küzdeni akarás, a szívük pedig stabilan ver. - még egy utolsó szó, miközben vetek egy pillantást az ágy végében kihelyezett kórlapra, majd elköszönök tőlük és angolosan távozom.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Sürgõsségi osztály ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Sürgõsségi osztály
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Similar topics

-
» Hírszerzési osztály

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-