Közöshelyiségek
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 2:14 pm ✥
✥ Today at 1:30 pm ✥
✥ Yesterday at 11:06 pm ✥


Témanyitás ✥ Közöshelyiségek •• Szer. Júl. 19, 2017 12:51 pm

Egyik Nappali


Forrás: google

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Vas. Júl. 30, 2017 9:51 am







Nem aludtam sokat.
Igazából szinte semmit.
Volt egy üres, fekete óra valahol hajnali három és négy óra között. Ezen időintervallumban tényleg nem tudnám megmondani, hogy mit csináltam. Valamit biztos. Olvastam. Játszottam. Bambultam. Tanultam. Azt hiszem egy kicsit talán mind az ötöt csináltam... Noha csak négyet soroltam fel.
Az igazság az, hogy néha azért aludtam. Nem tudnám megmondani mikor, meg azt sem, hogy naponta átlagosan hány órát. Szerintem nálam egyáltalán nem is volt olyan, hogy átlag. Nálam nem lehetett átlagot vonni. Ahhoz csekély mennyiségű információ volt, és még csekélyebb mennyiségű nemleszarom. Az alvás - sok minden mással egyetemben - nem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé, már vagy bő két éve, és nem is volt túl sok kedvem ismét megbarátkozni a tevékenységgel. Kibaszott időpocsékolásnak tartottam. Az emberek meg valami elképesztően túltolták az alvás hypeolását, mintha mondjuk minimum fizetést kaptak volna érte.
Összevissza gondolkoztam.
Manapság mindent összevissza csináltam, és valamiért tök királynak gondoltam a dolgot. Azt mondják a zseni átlát a káoszon, így a káosz szobám, a káosz elmém, a káosz életem valahogy egészen zseniálisnak tűnt. Az egyetlen apró bökkenő az volt, hogy messziről, csukott szemmel sem voltam zseni, és kibaszottul nem láttam át semmit. De ez az utolsó információfoszlány megint olyasvalami volt, ami a nemkurváramindegy? kategóriába tartozott, csak úgy mint a hány-órát-alszol-naponta-Matthieu kérdés, amit a pszichológusom kántált előszeretettel péntek esténként. Erre gerjedt, vagy nem tudom. Egyébként a nevemet is kurvahülyén mondta ki, olyan angolos akcentussal. Szívem szerint megkértem volna, hogy hívjon bármi másnak. Akár faszfejnek, vagy pattogatott kukoricának. Bárminek igazából, csak a nevemet ne erőltesse már, mert ettől esek mély depresszióba.
Reggel nyolc óra körül adta fel a gyomrom a harcot az éhséggel szemben, úgyhogy ledobtam az ágyra a képregényemet. Nem is tudtam melyiket olvastam. Már csak néztem, nem olvastam, és nem tudtam, melyiket vettem utoljára a kezembe. A borítójára nézve rádöbbentem, hogy nem is képregény, hanem olyan reklámfüzet, amit a bevásárlóközpontokban erőszakolnak le a torkodon.
Lezuhantam a konyhába, reménykedtem benne, hogy senkivel nem futok össze útközben, és miután megbizonyosodtam róla, hogy olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam, random dolgokat pakolásztam ki a hűtőszekrényből, ami ehetőnek tűnt, és melegítés nélkül is kiválóan elfogyasztható volt (nem volt kedvem melegíteni). Így ettem a tegnapi vacsorából hidegen, meg sonkát, és sajtot, és találtam a pulton nachost, szóval azt is megzabáltam. Felbontottam még egy adag csipszet, mert úgy ment rajtam végig a kaja, mint a levegő, és azt rágcsáltam, miközben azon tűnődtem, hogy holnap miből fogok max pontos tesztet írni.
Csoszogás.
Jaj ne.
A Zombi megjelent a konyhában.
Pandora leginkább már csak zombi volt. Vagyis... ez nem teljesen volt igaz. Éppen olyan gyönyörű volt, és éppen olyan tündöklő, mint a fénykorában, azt leszámítva, hogy az én szememben leginkább vérben tocsogó élőhalottnak tűnt. Zombinak.
Nem volt kedvem vele beszélgetni. Meg úgy senkivel. Ennek ellenére csak tovább rágcsáltam a csipszemet, abban a reményben, hogy mondjuk éppen fogyózik, vagy csak vigyáz az alakjára, mint a nők valamiért mindig mindannyian, és nem fog kérni a kajámból.
- Cső - nyögtem halkan, és bár ez az egyetlen szótag nem kellett volna hogy kifogjon rajtam, mégis, mintha csak a felét mondtam volna. Csak annyit, hogy 'cs'.
Reméltem, hogy nem kezd neki. Nem kezd neki, hogy milyen jó engem idelent látni,
hogy mivel játszom mostanában, hogy hogy megy a suli, mi van a nőkkel, miért szakított velem a barátnőm (mert baszki a családom nő tagjai elől lehetetlen rejtegetni ilyeneket), és úgy amblokk mi van velem. A családom rém nagy fasz volt, és valamiért imádták futni ezeket a felesleges köröket, amiktől nekem leszakadt már a lábam.



avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Vas. Júl. 30, 2017 12:59 pm

Matthieu && Pandora
Két év, vagyis kicsit több, de ennyi telt el az állítólagos öngyilkosságom óta. Azóta élem valaki másnak az életét, szeretném visszakapni a régit, újra csak Jasmine Fisher lenni, de nem lehet. Két év alatt se jöttem rá, hogy ez miként lehetséges, eleinte némaságba menekültem és jól is jött, hogy inkább békén hagytak, de olykor még mindig túlzottan is fura a tükörképemet megpillantani. Egykoron szőke hosszú haj és kék szempár tulajdonosa voltam, most pedig teljesen az ellentétem vagyok, de szerencsére legalább nem kell tulajdonságaimban is másoknak lenni.
Időközben azt is megtudtam, hogy az „öcsém” talált rám hajdanán és vélhetően emiatt is próbált végigkerülni az elmúlt időszakban. Ezért viszont nem tudom hibáztatni, hiszen én is hallottam a régi meséket, hogy miként is néztem ki, amikor rám találtak, hogy milyen állapotban is voltam és mennyire is sokkolt mindenkit. Azóta már szép lassan egyre inkább kezdem feltúrni a szobámat, egy-két dolgot át is alakítottam. Szerencsére senki se szólt miatta, inkább úgy gondolták, hogy biztosan ez is a gyógyulásomhoz vezet. Szeretnék Mattieu-val is beszélni, de sose tudtam, hogy miként kellene. Ahogyan abban is biztos voltam, ha engem elküldtek agyturkászhoz, akkor neki is járnia kellett miattam, amiatt amit látni kellett. Szeretnék tőle bocsánatot kérni, pedig tudom semmin se segítene, vagy csak részben elmagyarázni miért történhetett meg, de arra se tudok választ adni, emiatt pedig minden egyes alkalommal csak tanácstalan vagyok, nem tudom, hogy mit kéne mondanom, vagy tennem, de rossz érzés, hogy ennyire távol van. A testvéreknek mindig össze kellene tartania, nem? Azt hiszem, de igazából fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy ez a család nagyon nem tökéletes, mint amilyennek mutatja magát, ahogyan rengeteg a fájdalom, a sérelem és magány is talán ebben a házban. Mintha az egykoron általam ismert szeretet csak éppen hogy megtalálható lenne ebben a házban.
Sietve indulok el a konyhába, hogy egy kis innivalót magamhoz vegyek, amikor is megpillantom a testvéremet. Egy barátságos mosolyt villantok rá, de mielőtt megszólalhatnék, azelőtt ő megteszi, vagyis valami olyasmi. Mintha azt a pár betűt is alig merné vagyis inkább tudná kimondani. Nagyot nyelek, majd a hűtőhöz lépek és kiveszem a gyümölcslevet.
- Szia! – köszönök végül én is, ahogyan ismét rajta állapodik meg a pillantásom. – Örülök, hogy láttak még akkor is, ha te nem. – kezdek bele, majd elveszek egy poharat, lerakom a pultra és töltök magamnak, de előtte még őt is megkérdezem, hogy kér-e egy kis baracklevet. Ha igen, akkor töltök neki is, ha nem, akkor csak magamnak.
- Tudom, hogy nagyot hibáztam Matt, amiért meg is értem, hogy levegőnek akarsz nézni, de tényleg sajnálom. Nem kellett volna azt látnod. Ha tehetném, akkor jóvátenném bárhogyan. – érezheti a hangomon, hogy nem könnyű erről beszélnem, de teljesen őszintén gondoltam azt, amit mondtam.
- Az öcsém vagy, inkább vigyáznom kellett volna rád, nem pedig elcseszni az életedet egy ostoba tettemmel. – nem volt szokásom így beszélni sose, de most mégis kicsúszott, a tanácstalanságot pedig láthatta rajtam, hogy még mindig bánt a dolog ennyi idő után is. – Hogy vagy egyébként? A barátaid nem jönnek át valamikor játszani? – tettem fel végül egy-két kérdést, hogy hátha szóra bírom őt, mert szeretnék vele beszélni, de hirtelen olyan tanácstalan vagyok, mint vélhetően pszichológusom velem, amiért nem igazán beszélek. Csak ülök ott és bambulok.

■ ■  Remélem jó lesz! edi   ■ ■credit



**
avatar
● ● Posztok száma :
814
● ● Reag szám :
327
● ● Keresem :
My Mom && Him && My doctor
● ● karakter arca :
✶Morgan Crabtree (Emblu)


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Vas. Aug. 13, 2017 7:32 pm







És hát persze.
Ki gondolta volna, hogy nekikezd a prédikálásnak. Egy rohadt gyülekezetben kevesebbet ment a szent mise, mint nálunk, ahol az ember komolyan kajálni se kajálhatott anélkül, hogy ne kezdjenek el valami kellemetlen, oda nem illő témáról papolni neki. Vagy lehet, hogy én voltam az egyetlen, akit ezzel basztattak, mert csak ritkán jelentem meg az olyan köztereken, mint a konyha vagy a nappali, és akkor meg kellett adni az adagomat, de még így is, kezdett nagyon, nagyon sok lenni a dolog.
Örül, hogy lát. Aha. Jó. Igazából semmit nem tudtam erre reagálni, vagy mondani, vagy köpni, vagy nyelni, szóval jellegtelen arckifejezéssel folytattam a sajtos nasi rágcsálását, és a legkevesebb energiát sem pazaroltam arra, hogy akár a szememet rebbetnsem mondandójára.
De a Zombi Pandora néha rosszabb volt, mint a régi Pandora. A Zombi Pandora foglalkozni akart velem, úgy tenni, mintha érdekelné a kettőnk közötti testvéri kapcsolat, ami annyira gyér volt, mint a fény a szobámban, és legalább annyira nem volt kedvem fényesebbé tenni. Szóval a Zombi Pandora sosem állt meg annyinál, hogy örül, hogy lát. Nem, ő szerette azt a látszatot kelteni, hogy normálisak vagyunk, ő is, meg mondjuk én is, és normálisan kell viselkednünk. Lehetséges, hogy a jó szándék vezérelte. A pszichológusom, az a göthös nyomorék mindig arról nyomta a szöveget, hogy engedjem be az embereket, a nővéremet, hiszen jó szándékkal közelednek felém.
De jó szándék, kedvesség, bájolgás ide vagy oda, én nem voltam ilyen. És ezek nem fogták fel, hogy nincs kedvem ilyennek lenni. Úgyhogy hiába, bámultam rá, mint borjú az új kapura, miközben ismét felhozta az öngyilkossági kísérletét, és próbáltam úgy tenni, mint akit egy kicsit is érdekel a dolog, mert nem akartam rémesen fasz lenni, csak mondjuk annyira, amennyire a vérem megkövetelte.
- Nem nézlek levegőnek - közöltem gépiesen, és vállat vontam. - Ne aggódj, mindenkivel ilyen vagyok, mert nem érdekeltek - motyogtam csipsszel teli szájjal, és noha mondanivalóm egészen offenzívre sikeredett, tényleg nyugtató szándékkal mondtam ki hangosan.
Az önostromozásánál már csak azt utáltam jobban, hogy közben engem is ostromolt. Sóhajtottam, és megráztam a fejemet.
- Nyugi már. Komolyan. Tök mindegy. Nem rontottad el az életemet, nem... Nem is vágom miről beszélsz pontosan - ráztam a fejemet, és még mindig úgy bámultam rá, mintha közölte volna velem, hogy terhes, és mondjuk mindezt japánul, amit mondjuk legalább annyira nem értettem volna meg, mint amennyire lesokkolt volna vele.
Barátaim? Hol volt az elmúlt nemtudoménhány évben? Kezdtem úgy érezni, hogy a Zombi Pandora nem is ismer engem. Nem mintha a régi bármit tudott volna rólam, de az legalább nem kérdezgetett földöntúli faszságokat.
- Jól. És nem jönnek át. Kissé körülményes lenne átjönniük, tekintve, hogy nem léteznek - mutattam rá, és egy műmosollyal pontot tettem mondatom végére. - És te? A te barátaid nem jönnek át játszani?
Félreértés ne essék, nem akartam bunkó lenni. Nekem ez a mindennapos, normális, átlagos természetem volt. Nem beszélgettem emberekkel. Meg amúgy... nem is érdekelt.



avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Szomb. Aug. 19, 2017 9:55 pm

Matthieu && Pandora
Felvontam kicsit a szemöldökömet a kapott válaszon. Nem vártam azt, hogy puszipajtások legyünk, de azért valahogy reménykedtem abban, hogy nem lesz ennyire rideg és távolságtartó, vagy nem is tudom hirtelen mi lenne a legjobb szó rá, de kicsit „apa” jutott róla eszembe. Ő is ismeri ezt a fajta kedvességet, nem véletlen próbálják meg az emberek kerülni őt, de engem nem olyan fából faragtak, aki ennyire könnyedén feladná és azt mondaná, hogy „Oké, akkor menj csak, nem tartalak fel tovább”.  Nem, én a végére akartam járni a dolgoknak és aggódtam érte.
- Ha mi nem érdeklünk, akkor mi érdekel téged? – kérdezem meg végül nemes egyszerűséggel, mintha a szavai nem lettek volna bántóak vagy a viselkedése. Könnyedén dőlök neki a pultnak, ebből pedig sejtheti, hogy nem fogok könnyedén tovább sétálni. Nem, most beszélgetni fogunk, vagyis valami olyasmi. – És tényleg jobb lenne így? – teszek hozzá érdeklődve még egy kérdést, mert tényleg érdekel, hogy miért hiszi azt, hogy így jobb minden. Azt meg nem igazán tudtam még mindig, hogy ő mindig is ilyen volt-e, vagy esetleg a valódi Pandora tette miatt vált ilyenné.
- Tényleg ezt a játékod akarod játszani Matthieu? Lehet, hogy régebben nem ismertelek igazán, ahogyan követtem el hibákat, vagy nem kerestem a társaságod, de egy család vagyunk.  – mármint nem én, de ahh mindegy is. –  Az öcsém van és aggódom érted, akár tetszik ez neked, akár nem! Ezen nem fogsz tudni változtatni és lehet ebben a családban az a módi, hogy levegőnek nézzük a másikat és mindeni élje az életét, de ne mond azt, hogy tényleg úgy érzed, hogy élsz. – végül inkább ráharaptam finoman a nyelvemre, mielőtt még a többi dolog is kiszaladna a számon. Elhiszem, hogy mindenki elfoglalt ebben a családban és nincsen idejük egymásra, de ez nem jó. Nem orvosoknak kell helyre hoznia az embert, hanem a családnak kellene, legalábbis én mindig is ebben a hitben éltem és nevelkedtem is. Pedig még testvérem se volt, de akkor is úgy gondoltam, hogy egy családnak magának kell megoldani a gondjait.
- Nem, az én barátaim nem jönnek át, mert azok nem barátok, akik a pénzünk miatt vannak velünk. – szögeztem le eléggé határozottan, majd tettem felé egy lépést. – Hallottam lesz osztálykirándulásotok a nyáron, gondolkozol azon, hogy elmész rá? – tettem fel a kérdést minden habozás nélkül, de nem mozdultam meg. Ott álltam pár lépésre tőle, ha már barátai nincsenek, akkor ideje lenne szereznie egyet, vagy akár többet is. Nem értem, hogy miként engedhetik neki azt, hogy ennyire csak begubózva éljen. Mi lesz vele, ha meg kell állnia a lábán?  Igaz, itt mindenkinek minden az ölébe hullik és nem kell megdolgoznia érte. Egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim között. – Tudom, hogy legszívesebben elhúznál innen, de aggódom érted Matt. Az  öcsém vagy és mondhatod bárkinek azt, hogy minden rendben van, de te és én is tudjuk, hogy ez nem igaz…


■ ■  Bocsánat a késés miatt! doboz   ■ ■credit



**
avatar
● ● Posztok száma :
814
● ● Reag szám :
327
● ● Keresem :
My Mom && Him && My doctor
● ● karakter arca :
✶Morgan Crabtree (Emblu)


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Kedd Aug. 29, 2017 12:20 pm







Az első, és legidegesítőbb dolog, amit gyűlöltem az emberekben, hogy valamiért mindig azt gondolták, hogy baj van. Ha az ember nem mosolygott, nem beszélt a másikhoz, csak szimplán ült, és létezett, akkor rögtön jöttek a téves dianózisok az adott személy depressziójáról. Meg rögtön jöttek a "baj van?" kérdések. Nem, nincs baj. Nekem ez az arcom.
Értetlen, üres szemekkel bámultam rá, és vállat vontam.
- Nem tudom. Más érdekel. Tök mindegy. - Nem akartam belekezdeni a szokásosba. Hogy ecsetelem, hogy szívesebben játszom játékokkal, szívesebben olvasok képregényeket, és szívesebben nézek random sorozatokat. Úgyis tudta. Mindannyian tudták. És nem volt kedvem megmagyarázni, hogy miért jobb egyedül lenni, mint mérgező emberekkel. - És nekem jó így. Kösz. Mármint tényleg kösz - bólintottam, és ezúttal reméltem, hogy üresnek csengő hangomban meghallja az őszinteséget. - Jó arc vagy, hogy érdeklődsz. De nekem jó így. - És tényleg jó volt. Jó volt? Igen, azt hiszem, akkoriban azt gondoltam, hogy minden a legnagyobb rendben volt. Jól. Ahogy lennie kellett.
De hiába próbálkoztam pontot tenni a mondat végére, Pandora valamiért úgy érezte, hogy egész szövegeket, egész regényeket kell fakasztanunk, és csak mondta és mondta tovább, mintha nem lett volna már régen sok ez az egész. Ujjaim még az utolsó szemeket is kikapkodták a nővérem hangjához csatlakozó zörgő csipszes zacskóból. A fülemben doboló ropogástól sajnos éppen ugyanúgy hallottam a monológot. De legalább finom volt.
- Pedig élek. És feleslegesen aggódsz Panda. Túltolod ezt a dolgot. Nagyon. - Nem volt több hozzáfűzni valóm, és reméltem - bár hiába -, hogy talán neki sem lesz. Nem az volt a helyzet, hogy nem akartam mondani semmit. Az volt a helyzet, hogy nem tudtam. Sosem virított előkelő helyen a nevem Pandora bizalmasainak listáján, és ami azt illeti, ő sem szerepelt az enyémen, ami alapból üres volt. Nem most akartam felkerülni, és nem akartam felírni a nevét. Nem azért, mert nem szerettem. Biztos voltam benne, hogy szeretem. Vagyis hát... szeretnem kellett, elvégre testvérek voltunk, nem? De nem igazán tudtam mit kezdeni az érzéssel, és a világomban nem volt, hogy akarjak kezdeni vele valamit.
Az osztálykirándulás említésére felvont szemöldökkel bámultam rá. Bólintottam, hogy megerősítsem, tudom miről beszél. A szokásos email-ektől, és az osztálycsoportos chat-ablaktól mostanában gyakrabban pittyegett a gép, és nem győztem lenémítani, hogy ne kapjak agyvérzést tőle, de őszintén fogalmam sem volt róla, hogy megyek-e én egyáltalán. Nem rajtam múlt igazából. Ha anya befizette, akkor mentem. Ha nem, akkor nem. A múltkor mintha elengedett volna egy fél mondatot, ami nyomokban tartalmazta az osztálykirándulás, és a mész szavakat, de egyáltalán nem voltam benne biztos, mert közben minden idegszálam a képernyőre koncentrált, és arra, hogy pvp-ben elseggeljem valamelyik nagyszájú barmot Orgrimmarban.
- Nem gondolkozom - vallottam be, mert ez volt az igazság. - De gondolom elmegyek rá. Mármint... asszem ez ilyen kötelező jellegű dolog? Mindenki megy, szóval én is - vontam vállat.
Nővérem "balesete" után nem csak egy év pszichológust, és házi őriztet nyertem meg magamnak, de egy év gimnáziumi halasztás is a markomat ütötte. Ezaz! Így kerültem én is Levefre tanárnő osztályába. Nem volt különösebb problémám a dologgal, legalább annyira nem érdekelt senki, mint az előző csoportban, de anyám szerette azt gondolni, hogy azért vagyok távolságtartó újdonsült osztályommal szemben, mert megrázott nővérem félholt testének látványa. Amiben lehetett valami, de semmi köze nem volt az introvertáltságomnak. Vagy legalábbis szerintem.
- Persze, hogy semmi sincs rendben - sóhajtottam. - De ahelyett, hogy értem aggódsz, inkább magadért kellene - közöltem vele, két kezemmel feltoltam magamat a pulttól, elsétáltam a szemetesig, és az érdes hangot követően, melyet a zacskó gombóccá gyűrése okozott, kidobtam a szemetet a kukába. Lassan megfordultam, mint aki nem biztos benne, hogy a nővére még mindig ott áll, és még mindig várakozik a folytatásra, majd a pultnak támaszkodva ismét kellemetlen sóhaj tört fel mellkasomból. - Elég furán viselkedsz. Amióta... felébredtél. Mármint nem ma reggel, hanem a kórházban. Régen sosem érdekeltelek. Régen más voltál. És ne mondd nekem, hogy a mennyben azt mondták, hogy jóarcnak kell lenned, megkérdezned, hogy hogy vagyok, és nem szabad kérned a csipszemből - vontam össze a szemöldökömet. - Szerintem inkább te nem vagy rendben. Lehet, hogy nem érdekel, mi van veled, vagy bárki mással, de attól még látok. Nem úgy, mint anya, meg apa. - Akik még mindig azt hiszik, hogy te vagy az. Pedig nem te vagy az. Én tudom.









avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Szer. Aug. 30, 2017 8:53 am

Matthieu && Pandora
Felvontam a szemöldökömet kicsit, de nem szólaltam meg. Csak fürkésztem az öcsémet, mint aki próbálja megfejteni azt, hogy mi is zajlik a fejében, pedig pontosan tudtam, hogy képtelenség. Talán, ha kicsi kora ismerném, akkor könnyebben menne, de így?  Nem sok esélyem se volt, de mégis úgy éreztem, hogy segíteni szeretnék, ha már egyre inkább kezdett olyan érzésem lenni, hogy ezt a családot nem lehet megmenteni. – Értem. – szólalok meg végül, de közben végig őt nézem. Abban pedig biztos vagyok, hogy érzi azt, hogy ennyivel nem úszta még meg. Nem, lehet a régi Pandora hagyta volna azt, hogy azt csináljon, amit szeretne, de elszalad mellette az élet és inkább szerelmesnek kellene lenni, vagy éppen őrültségeket kellene tennie a barátaival, nem pedig a gép előtt ülnie folyamatosan. – Rendben van, értettem, hogy neked így jó, de a kérdésemre nem feleltél, hogy miért jó így neked? Mit szeretsz ebben a fajta magányban? – tettem fel ismét a kérdést kicsit másképpen, mert attól még, hogy valaki azt mondja állandóan, hogy jól van, nem jelenti azt, hogy tényleg úgyis lenne. Én pedig aggódtam érte és nem is értettem, hogy a Fournierék családja miért akkora, ha nem is tőrödnek egymással.
- Élsz, vagy élni nem ugyanaz. – világítottam rá a különbségre, mert a zombik is élnek, még ha átvitt értelemben is. De az életet igazából élvezni kell és meg kell élni. Tudom, én is a magányt választottam, de okkal tettem. Nem volt mindig könnyű magamban tartani azt, hogy nem vagyok Pandora, hanem Jasmine vagyok, de mégis igyekeztem, nem is kicsit. Viszont eme döntésem ellenére is igyekeztem törődni azokkal, akik fontosak számomra.
Egy apró sóhaj szökött ki ajkaim között, amint megszólalt az osztálykirándulással kapcsolatban. Végül kihúztam az egyik „bárszéket”, hiszen ide ilyeneket vettek, hogy felérjük a pultot, majd leültem rá. Kicsit arrébb toltam a táskámat a pulton és hirtelen nem tudtam mit kellene mondani. Más gyerek örülne, ha ilyenben lehetne része, de mintha őt tényleg minden hidegen hagyná.
- Nem kötelező dolog, de remek lehetőség arra, hogy megismerd az osztálytársaidat, akár jobban vagy kapcsolatokat építs ki. –hangom továbbra is komolyan csendül, majd kortyolok párat az italomból, mert én se hittem volna azt, hogy ennyire nehéz lesz beszélgetni velem. Nem a testvérem, de mégis úgy tekintek rá. Még talán jobban is, mint Chrisre. Aggódom érte és védelmezni szeretném, ahogyan egy nővér tenné. Főleg akkor, ha a szülőket hidegen hagyja, hogy mi is van a gyerekeikkel.
- Magamért? – kérdeztem vissza meglepetten és kíváncsian emeltem rá ismét az íriszeimet, mert felettébb érdekelt, hogy miért is mondja ezt és mire is akar célozni ezzel. Türelmesen vártam, hogy folytassa a dolgot és legszívesebben elnevettem volna magam, de még egy mosolyt se engedtem magamnak. Csak feszültem figyeltem és alig láthatóan megráztam a fejemet. – Csak nem aggódsz értem Matt? – kérdezek végül vissza, amint a végére ér, majd kiengedett fürtjeimbe túrok. – Jól vagyok, akár hiszed, akár nem. Nem, nem jártam a mennyben, se a pokolban. – kezdek bele komolyan, mert ebben nincs semmi vicces, de most muszáj észnél lennem. – De majdnem meghaltam, olyan életet éltem, amivel csak magamnak és a környezetemnek ártottam. Inkább csak végre sikerült felnőnöm, akár elhiszed, akár nem. A változás sose könnyű, de ráébredtem a lábadozásom alatt, hogy ha így folytatom, akkor nem csak önmagam pusztítom el, hanem talán azokat is, akik fontosak számomra. – teljesen őszintén és komolyan csendült a hangom, mert volt benne igazság, még akkor is, ha részben más miatt is változtam meg. Én mindig is ilyen voltam, nem olyan, mint az a lány. – És érted miért ne kellene aggódni? Mit szeretsz annyira abban a virtuális világban, hogy sok időt eltöltesz vele? – nem akartam többet magamról beszélni, szeretném megérteni, hogy miért menekül abba a világba.  


■ ■  edi   ■ ■credit



**
avatar
● ● Posztok száma :
814
● ● Reag szám :
327
● ● Keresem :
My Mom && Him && My doctor
● ● karakter arca :
✶Morgan Crabtree (Emblu)


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Csüt. Aug. 31, 2017 8:00 pm







Mit szeretsz ebben a fajta magányban?
Van másfajta magány. Fogalmam sem volt. Hogy a magánynak milyen fajtái lehetnek, hogy megkülönböztetjük-e a magányt a magánytól, és a magányos ember lehet-e más, mint a magányos ember. Őszintén, nem is tűnődtem ezen. Olyasvalaki voltam, akit nem csak mások hagytak hidegen, de egy kicsit talán saját maga is. Nem nézegettem, nem mérlegeltem a környezetemet, és a helyzetemet. Voltam, és jól elvoltam. Ennyi éppen elég volt.
- Eh... - nyögtem, és vállat vontam, ma reggel már sokadjára. - Azért jó, mert az emberek javarészt nem érdemelnek figyelmet Panda. Mert hiába figyelsz rájuk, megfejthetetlenek, és nem azt mondják, amit igazából gondolnak. És az a helyzet, hogy nekem nincs kedvem ahhoz, hogy kitaláljam, ki mit akar, meg ki mire gondol, ki mit szeretne hallani. Szóval inkább leszarom - vontam vállat újonnan, és azon kaptam magamat, hogy a mélyhűtőben turkálok duplacsokis Magnumot kutatva. Kivettem magamnak a zsákmányt, és visszalépkedtem a helyemre, miközben megbontottam az édességet. - Neked is ki kéne próbálnod. Mármint nem a Magnumot... vagyis akár. De azt, hogy szarsz az emberekre. Az embereket... túlértékelik - motyogtam miközben belemélyesztettem metszőfogaimat a jégkrémbe.
Nem teljesen voltam tisztában vele, miért tört rám az őszinteségi roham, de egyáltalán nem bántam. Ha drágalátos nővérem ennyire szeretné hallani, hogy mi van a fejemben, akkor nem én leszek az a köcsög, aki megvonja ezt tőle. Pont azért, mert nem vagyok olyan, mint ők. Nem titkolózom. Ha kérdeznek, válaszolok. És azt mondom, ami eszembe jut, nem pedig azt, amit hallani akarnak. Leginkább ezért nem működnek, és nem is akarom, hogy működjenek a kapcsolataim. Ezért nem léteznek. Mert az emberek kibaszottul furák.
- Aha. Ja. Nincs bajom az osztályommal. Normálisak - bólogattam, mert nem akartam megint belemenni abba, amiből most másztunk ki, és tényleg nem volt semmi bajom az osztállyal. Nem ismertem őket. De ez nem jelentette azt, hogy amúgy nyomorékok lennének. Sőt, néhányukkal még váltottam is egy-két szót, ha arról volt szó.
Lassan bólintottam, szemeimmel pásztáztam, miközben kifejtette, hogy miért nem kell érte aggódnom. Megnyugodtam, mert valójában nem aggódtam érte túlzottan. Ezek szerint nem is kellett.
- Aha. Ez jó. Gondolom - bólogattam, és szabad kezem ujjaival a pult barnás árnyalatú márványlapján köröztem fel és alá. Közben néha lenyaltam a kezemre futkosó olvadásnak indult Magnumot, és egyre gyorsabb ütemben próbáltam elfogyasztani a pálcikán lévé jeges édesség maradékát. Minél gyorsabban zabálok, annál gyorsabban szabadulok, gondoltam, tök reménytelenül.
- Miért ne kellene aggódni? Azért, mert azt mondtam. Mert veletek ellentétben én mindent úgy mondok, ahogy tényleg gondolok. És ezt így gondolom - förmedtem rá, hangomban türelmetlen idegesség bujkált, arcom pedig kedvtelen, bosszús maszkot öltött. Miért nem hagyott békén? Miért kellett folyamatosan ezzel basztatni? És ha már elkezdte, miért nem tudta abbahagyni? - Azért mert nekem ez tetszik basszus, azért - vágtam rá fejcsóválva, ellöktem magamat a pulttól és megindultam a lépcső felé. - Én ezt szeretem, esetleg? - torpantam meg. - Nem kell engedélyt kérnem tőled, de ha kéne se tenném. Szóval örülnék, ha nem basztatnál, amikor lejövök kajálni. Lehet pont ez tetszik a játékban. Ha lejön az ember élni a konyhába, rögtön nekiesnek a faszságokkal. - A kukába hajítottam a pálcikát, és már fordultam is, el hogy minél előbb elmeneküljek. De volt egy olyan érzésem, hogy ez az új, Szent Panda nem enged olyan könnyen. És kezdtem idegbajt kapni tőle.




avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Szomb. Szept. 02, 2017 5:41 pm

Matthieu && Pandora
Kár lenne tagadni, hogy nem szaladt feljebb a szemöldököm a szavaira, mert nem akartam elhinni azt, amit hallok ismételten. Kezdtem úgy érezni, hogy valami fura világba kerültem, ahol minden eddigi dolgot meg akarnak cáfolni és bebizonyítani azt, hogy a magány és a nem törődés a legjobb dolog a világon. Tényleg minden gazdag így gondolkozna, vagy csak az öcsém teszi ezt? Nem volt valójában az öcsém, de mégis annak tekintettem őt. – Ezek szerint azt akarod nekem bemagyarázni, hogy az a világ legnormálisabb dolga, ha leszarjuk magasról a másikat és még magunkkal se törődünk? Vagyis ha netán valami bajod esne, akkor senki se találna rád, senki se aggódna érted? Tényleg erre az életre vágysz öcsi? – Pont nem érdekelt most a Magnum, vagy éppen az, hogy még milyen másik fagylalt van a fagyasztóban, mert így is majdnem leestem a székről, amire pár másodperce ültem még csak fel. Ezt nem akarom elhinni, hogy tényleg ennyire nem törődöm gyereket neveltek fel ebben a hatalmas házban, ahol mindenkinek mindene megvan, csak a legfontosabb dolga nem, vagyis a szeretet és annak a hatása, hogy mennyire mindenre képes.
- Nincs bajod velük, de nem beszélsz velük… - állapítom meg a nyilvánvalót, ami egyszerre ellentmondásos és aggódásra ad okot. – És mi van akkor, ha csapatban kell dolgoznotok, akkor is kihúzod magad? Szerinted mi lesz két év múlva veled Matt? Itthon maradsz, ülsz a gép előtt? Szerinted apa akkor is engedni fogja? – kérdezem meg kíváncsian, mert tényleg érdekel, hogy ő mit is gondol erről az egészről, vagy miként képzelte el a jövőjét. Mert tényleg nem hiszem el, hogy mindenki hagyja neki azt, hogy egész nap a szobájában legyen, és játsszon. Legalább írna, vagy ismerkedne, de nem. Inkább csak online játszik.
Elnevetem magam a szavain, majd lecsúszom a székről, mert tényleg úgy gondolja, hogy ezzel megold mindent. Látom az indulatot az íriszeiben is, ahogyan a szavai se békésen csendülnek. – Nem te döntöd el, hogy ki aggódik érted. Azért aggódom érted, mert szeretlek, még ha számodra eme szó se jelent semmit se! – vágom a fejéhez már én se éppen kedvesen, majd megköszörülöm a torkomat és mély levegőt veszek, miközben hallgatom az újabb kedves szavait és tényleg nem akarom elhinni, hogy ez történik. Pár pillanatig habozok, de végül elindulok utána, amikor pedig a pillantásunk találkozik, akkor farkasszemet nézek vele. – Te tényleg azt hiszed, hogy basztatlak? Mond már el kérlek, hogy hányszor voltál legalább kint a kertben egész nyáron? Hányszor volt nálad bárki is, mert fontos számodra? Te tényleg nem látod azt, hogy egyedül vagy? És ez neked így jó? Látszik, hogy mennyire jó! – vágom a fejéhez, majd egyszerűen hátat fordítok neki. Felkapom a táskámat, majd nem sokkal utána hangosan csapódik be az ajtó mögöttem. Nem is értem, hogy mit hittem, de az tény, hogy eléggé felhúzott a stílusával. Talán tényleg hagynom kellene ezt a családod. Nem is az én gondom lennének ők, de ha már Fournier szülők a gyerekekkel se bírnak foglalkozni, akkor valakinek meg kell tenni-e, nem?


■ ■  edi   ■ ■credit



**
avatar
● ● Posztok száma :
814
● ● Reag szám :
327
● ● Keresem :
My Mom && Him && My doctor
● ● karakter arca :
✶Morgan Crabtree (Emblu)


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Pént. Okt. 06, 2017 5:48 pm







Mély, fáradt sóhaj tört fel belőlem, csaknem a homlokomhoz csaptam a tenyeremet. Istenem. Hogy a nővéreim mennyire, de mennyire bonyolult esetek tudnak lenni. Bólintottam, és megerősítettem állítását.
- Igen. Nekem ez így full oké - közöltem vele, és szemem továbbra is ugyanazt a "könyörgöm-értsd-már-meg" üzenetet próbálta közvetíteni az előttem álló nőnek, mint eddig. Hiába, döbbentem rá. Hiába, Pandora új kedvenc időtöltése lett az engem való basztatás, és azt hiszem bármit mondhatok neki, ha nem ugrálok, ahogy ő fütyül, akkor jön a fejmosás. Komolyan mondom, mintha legalábbis hirtelen rádöbbentem volna, hogy ő a diktátor, én meg az agy mosni való hülyegyerek. Lehet, hogy el kéne játszanom, hogy felfogtam, és igaza van? Akkor lehet leszállna rólam. Mire észbe kapna, hogy amúgy totál elengedtem a fülem mellett a prédikációt, és richtig ugyanazt csinálom, mint eddig, addigra ki tudja, elköltözik, vagy én elköltözöm, vagy újra kórházba juttatja magát... Tudja a halál.
Mindegy, ez már a jövő zenéje marad, ha legközelebb rám száll, majd eljátszom a pálfordulást.
- Szerintem apa ugyanúgy fosni fog rá - bólogattam vállat vonva. - És ja, igazából annyi rahedli pénzünk van, hogy ha akarom, egész életemben vakarhatom a pöcsömet - bólogattam újfent, megint csak vállat vonva, aztán egy nyalás magnumot követően gyors magyarázkodásba kezdtem. - Nyugi, nem ez a célom, de bőven van időm kitalálni.
És nem most fogom. És nem miattad fogom. És szálljál már le rólam.
Valójában az egyetlen dolog, ami kezdett bizonyossá válni bennem emiatt az egész kurva beszélgetés miatt, az az volt, hogy bármennyire is próbálkozom, Pandora nem fog leállni. Sejtelmem sincsen mikor, arról meg végképp nem tudok, hogy miért, de egy ideje ő lett itt a Pápa a háznál, és egyfolytában próbált jó útra téríteni, mintha legalábbis bármi előnye származott volna belőle. Rosszabb volt, mint a hittérítők. Azokat le lehetett rázni, más nem, ki is lehetett zárni. De Pandorának kulcsa is volt, meg leszállni sem volt kedve.
- Jó - vágtam oda valamivel idegesebben, és szabad, kevésbé maszatos kezemmel idegesen beletúrtam a fejem tetején hajladozó tincsekbe. - Akkor aggódjál. Most ezzel nem tudok mit kezdeni. - Meg nem is akarok, de ezt inkább nem tettem hozzá, mert úgy tűnt, bármit mondok, az úgyis baj, és már mondtam eleget, hogy baj legyen. Gengszter élet.
Kifakadása már meg sem lep. Vagy legalábbis, azt gondoltam nem lepne meg, ha kiborulna, amikor mégis megteszi, csak furcsán, egekbe szökött szemöldökkel pislogtam, hogy mi az isten történt hirtelen. Persze, éreztem én, hogy borul a bili, de nem gondoltam volna, hogy ennyi benne a szar.
- Pand... - próbáltam leállítani, mielőtt még ököllel nekem esik, ő viszont csak mondta, és mondta a magáét, táskáját a vállára dobta, mintha nem volna tele azzal a rengeteg hülyeséggel, melyet egy női táska magában hordoz, aztán kiviharzott a konyhából. Csúcs, én akartam lelépni, és itt hagyni őt, de úgy tűnik, ezt nem olyan könnyű véghez vinni. - Nem vagy az anyám! - kiáltottam még utána. Amúgy nem gondoltam komolyan a mondatot, de a sorozatokban mindig ezt mondták. Egyszer ki akartam próbálni. Hát most kipróbáltam. Annyira azért nem volt felemelő érzés, de mindenképpen lehúzom képzeletbeli bakancslistámról. Ennyit arról, hogy nem csinálok semmit...




avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Szer. Okt. 11, 2017 10:26 am

Matthieu && Pandora
- Tényleg csinálhatnád azt? Azt hiszed, hogy örökölni fogsz, erre számítasz tényleg Matt? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet is és kicsit még el is nevetem magam, mert ez totálisan abszurd. Tényleg léteznek ennyire elkényeztetett, mindent jobban tudó kölykök, akik azt hiszik semmit se kell letenni az asztalukra? Talán tényleg képes lennék apától átvenni az üzletet, ha azzal az öcsémet kizárhatnám belőle és végre elkezdene élni igazán. Természetesen támogatnám és idővel megkapná azt, ami őt illeti, hiszen rohadtul nem érdekel a pénz. Egyszerűen csak azt szeretném, ha végre kimászna abból a kurva szobából és rájönne, hogy a videojátékokon is túl létezik élet, ahol még ő is megtalálná a helyét. – Ne remélj olyat, ami nem biztos. Ne feledd, hogy a céget nekem kellene átvennem és nem rád vár... – nem volt fenyegető a hangom, csak puszta tényt közöltem vele. Annyira megtartottam eszesnek, hogy rájöjjön, ha ilyen módon nem megy, akkor talán más módon próbálnám elérni azt, hogy végre a házon kívül is létezzen, vagy a szobáján kívül és ne forduljon ennyire magába. A pillantásomat komoly, egy percre se fordítottam el róla. Ha régi testvére nemtörődöm is volt, akkor itt az ideje, ha rájön arra, hogy az új viszont nem lesz az. Sőt, aggódni fog és tenni azért, hogy a lehető legnormálisabb élete lehessen. – Az pedig, hogy mennyi időd is van. Nos, sose tudhatod, ahogyan azt se, hogy mikor történik esetleg olyan veled, ami miatt megbánod azt, hogy nem éltél igazán. – teszem még hozzá rövidre zárva ezt a témát. Elméletileg megöltem magam majdnem, gyakorlatilag egy bűnöző végzett velem, így jobban tudom milyen a halál, amikor idő előtt csap le. Nem a levegőbe beszélek, még ha az előttem álló azt is hiszi.
Egyre inkább kezdtem elveszíteni a türelmemet, de tudtam, hogy nem eshetek még jobban neki. Azzal semmit se érnék el. Talán így is lesz bőven min elgondolkodnia, hogy a jövője nem annyira csak apa kezében van, mint hitte eddig, hanem az enyémben is, hiszen a szerződések készen állnak és az én aláírásomra vár. Apa meg úgyse hinné el, hogy ilyet tettem, vagy ha igen, akkor se hiszem, hogy Matt pártjára állna ebben a csatában, mert lehet apánk eddig nem sok figyelmet szentelt ránk, de ennyi idő alatt már én is rájöttem arra, hogy ő életképes, nagyra törő gyereket akart magának, akik a birodalmat fenntarthatják, így Matt játékmánia nem éppen nyerő a képben. Szóval jobb, ha nem hívja erre fel a családfő figyelmét, hogy pontosan mennyire is mással van elfoglalva, mint a jövő nagyjai közé beírja magát.
- Jobb is, hogy nem vagyok az, mert már rég bezsebeltél volna egy pofont! – visszhangzott a ház tőlünk, majd idegesen csaptam be magam mögött a bejárati ajtót. Ha azt hiszi, hogy a csatét megnyerte, akkor nagyon is téved. Nem nyert meg semmit se, de muszáj volt eljönnöm onnan, mielőtt lekeverek neki egyet, hogy észhez térjen. Nem beszélt így velem és nem is élhet úgy, ahogyan.

■ ■  Köszönöm a játékot! edi Nem kértem rá zárást, mert nem tudom írsz-e még.    ■ ■credit



**
avatar
● ● Posztok száma :
814
● ● Reag szám :
327
● ● Keresem :
My Mom && Him && My doctor
● ● karakter arca :
✶Morgan Crabtree (Emblu)


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Pént. Okt. 13, 2017 9:00 am

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Vas. Márc. 18, 2018 11:37 pm


●●●● Bobbie & Ren ●●●●

Szerettem korán lefeküdni aludni. Nem volt gyakori, hogy hajnalokig ébren voltam. Egész nap mozogtam, sportoltam. Nem volt nekem energiám arra, hogy még éjszaka csináljak valamit. A plusz órák után hazaértem és bedőltem az ágyba. Még nem aludtam akkor rögtön, hisz ahhoz korán volt. Még csak akkor kezdett esteledni. Helyette tanultam, beszélgettem meg táncos videókat néztem a neten. Amikor már untam vagy elálmosodtam, akkor kipattantam az ágyból és felkészültem a lefekvésre. Az már nem volt olyan hosszú procedúra, mint a reggeli, hisz estére nem kell minden hajszálam beállítani meg hasonlók. Viszont este is kellett zuhanyoznom, mert a sok táncba könnyen le tudtam izzadni és büdösen nem aludtam olyan jól. Meg fogat is kellett mosni, hogy szép fehérek maradjanak és bátran mutogassam az idióta vigyorom. Mikor már illatos voltam, visszatértem a szobámba. Lekapcsoltam a lámpát és alsógatyára vetkőztem. Hiába volt hatalmas villánk, mindig teljesen be volt fűtve az egész. Lehetett kint hóvihar, én este a szobámban akkor is megsültem. Bebújtam a puha ágyamba és pillanatok múlva már az igazak álmát aludtam. Vagyis csak akartam, mert egy hatalmas csörömpölés ébresztett fel. Pont a szobám alatt volt a konyha. Onnan jött a hang. Először megrémültem, mert azt gondoltam betörő. A villákba mindig gyakran törtek be, mert abban reménykedtek, hogy a gazdagoktól majd sok pénzt össze tudnak lopni. Először kinéztem a folyosóra, hogy felébredt e valamelyik testvérem. Mindenki aludt még. Nekem kellett megnéznem, hogy mi történt. Nem tudtam, hogy hányan lehetnek és milyen erővel rendelkezhetnek, szóval még egy pillanatra visszatértem a szobámba. Nem vesztegethettem sok időt. Gyorsan felfegyvereztem magam egy baseball ütővel és elindultam lefelé a lépcsőn. Lassan lépkedtem, nehogy meghalljon a betörő. A konyha felé mentem és már láttam a fényt, ami kijött onnan. Nem volt felkapcsolva a lámpa, hanem a hűtő világította be a helyet. A hűtő? Mit csinál a betörő a hűtőben? Felemeltem az ütőt és közelebb mentem. Már elég közel voltam, mikor megismertem.
- Bobbie? - kérdeztem meglepődve.


clothes ||  Remélem jó lett  pirulo   ||  ©️
avatar
● ● Posztok száma :
14
● ● Reag szám :
12
● ● karakter arca :
Thomas Doherty


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Szer. Márc. 21, 2018 6:56 pm

If you can’t be happy, at least be drunk
Ren-Rennek

Egyedül tölteni a Valentin-napot, szar. Egyedül tölteni, ha nő vagy, még szarabb. Az viszont, ha ehhez ráadásul már hamvas húszas éveiben járó test sem társul, az pedig kifejezetten sírnivaló, mert lássuk be, lehetünk bármennyire modern felfogásúak, meg wifit minden háztartásnak, a nő soha ne nézzen ki öregebbnek harmincnál. A szarkalábakkal sajnos nem tudok mit kezdeni, de eddig abban a szilárd hitben éltem, hogy a seggem jó. Mit jó? Eget rengető! Olyan kemény, hogy diót tudok törni vele, csak adjon valaki egyet nekem!
Egy ilyen szofisztikált, emancipált és ennyire bitang jóseggű nő, mint én, nem érdemli meg, hogy bármikor is egyedül legyen. Hogy akkor mit keresek mégis gyerekkori szenvedésem színhelyén, a Fournier-villa konyhájában? Szeretném azt mondani, hogy csak Pandamacit jöttem meglátogatni, az azonban nem kollaborálna a valósággal, miszerint részegen ültem be egy taxiba, és hirtelen csak annyit tudtam mondani, hogy vigyen haza, meg hogy Fournier. Persze, még mindig szerencsésebb, hogy taxiba ültem vezetés helyett (bár igazán feltalálhatnák már az autót, ami a levegőbe pöffenő alkohol mennyiségétől függően nem indul el, majd próbálok beszélni Muskkal vagy ilyesmi, lefixálom vele), és az sem rossz, hogy az arab sofőr épp tudott franciául, ráadásul a Fournier-eket is ismerte, amit amúgy tökre nem szoktam szeretni, és… Mibe is kezdtem bele? Volt itt valami, menet, amolyan gondolatos… De valahogy belefulladt a hűtő tömör gyönyörének hidegébe, és szerettem volna bekuckózni, mert hihetetlenül elöntött a meleghullám, pedig csak egy kakaót akartam magamnak csinálni, de ezek fűtenek, mint a rohadt isten, a bátyámat biztos a hidegrázás kerülgeti már. A korral jár, azt mondják. Legszívesebben én is bele borulnék, építek magamnak iglut jégakkukból, és innen fogok élni, mint valami mosómedve.
Úgy is érzem magam, talpig feketében. Szerencsére nem temetésről jövök, nem, nem, annál sokkal tragikusabb helyről, egy születésnapra szervezett estről, álló fogadással, meg minden. Azt hittem, csak egy kis buli lesz, a családjogi osztály vezetőjének hatvanadik születésnapja meg ilyesmik, csak a kollégák, mintha az ebédszüneti traccspartit egy bálterembe helyeztük volna. De mint kiderült, egészen magasröptű gondolatokat igényelt volna az esemény, például többek között dresscode-ot is, ami nekem kiment a fejemből, és rövid, fekete ruhámmal kiríttam a majdnem báli szezonra készült csodák közül. Arról nem is beszélve, hogy egyedül érkeztem, mindenki más pedig párban. Még Steve is! Pedig ő a saját fenekét fénymásolja! Fair az ilyen? Nem hinném. Úgyhogy petrezselymet árultam a tér szélén. Alapvetően még ebből is kihoztam volna a legtöbbet, de ráadásul itt volt ez az új ügy is, ami nyomasztott… Egy apa, aki azért ölt meg egy sebészt, mert nem volt hajlandó megműteni a lányát. Ő volt a területének egyik legjobbja az országban, és azért mondott nekem, mert kétes kimenetelű volt a műtét, és állítása szerint, nem éri meg elrontania a statisztikáját. Soha, semmilyen körülményre nem megoldás az, ha elveszed valaki életét. De ugyanakkor az nem gyilkosság, ha a cselekvés megtagadása végett történik a tragédia…?
Borús gondolatok ezek egy olyan nő szájából, aki épp egy fél csirkecombot tol a szájába még a hatalmas inox-hűtő előtt állva, a vaksötétben, kontyból kiszabadult rakoncátlan tincsek által keretezett arccal. De valami istentelenül finom ez a csirke…!
Észre sem veszem, hogy valaki megérkezik, míg… Nos. Egyszer csak ott nem terem. Egy ütővel. – Reeeeeeen! – tárom szét a kezeim széles mosollyal, a csirkecomb fele a kezemben, a másik a számban. Gyorsan nyelek egyet, és úgy toppanok oda hozzá, mintha most nyitott volna nekem ajtót, hogy jól megölelgessem. – Hát mi újság, pumukli? Minek neked az az ütő? Tedd azt le. – Úgy legyintek, mintha csak egy unalmas újságcikkel hadonászna, hogy aztán ismét a nyakába boruljak. A válla fölött eszek egy falatot a csirkéből. – Isteni ez a csirke…! Próbáltad már?

567 szó
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Hétf. Ápr. 02, 2018 10:47 pm


●●●● Bobbie & Ren ●●●●


Mindig is tudtam, hogy fura a családom. Az apám mindenkire ráerőlteti a saját akaratát. Mint valami diktátor. Senki se kedvelte a családban szerintem, mert nem volt valami jó ember. Lehet, hogy sok mindent elért az életben, de más emberekkel sose tudott jól bánni. Szerintem még az anyám sem volt odáig érte, csak nem mert a sarkára állni. Inkább hagyta, hogy az apánk tönkre tegyen mindent. Biztonságban érezte magát a hatalmas villában és más nem kellett neki. A bátyámat szinte sose láttam. Nem nagyon töltött velünk időt. Lehet, hogy én se nagyon jártam volna haza, ha már elköltöztem volna. Már szívesen szabadultam volna a luxusbörtönből, de az egyetemet még be akartam fejezni előtte. A nővéreim még úgy ahogy normálisak voltak, de Pandora jóval idősebb volt tőlem, a fiatalabbikkal meg állandóan vitatkoztam. Egyszerre kamaszodtunk és azóta megmaradt az egymás szívatása, meg a sok beszólogatás. A következő a nagynénim, aki az éjszaka közepén a hűtőnket próbálja kifosztani. Először tényleg azt hittem, hogy valami betörő. Mindig is fel voltam készülve lelkileg, hisz egy ilyen nagy villa a betörők paradicsoma. Már ha sikerül bejutniuk. A lehetséges óvintézkedéseket megtettük és nem is volt még betöréses eset, de azért tartottam attól, hogy egyszer bekövetkezik. Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy mit tennék. Nem az a típus voltam, aki bebújik a szekrénybe és vár. Ezért is ragadtam meg az ütőm és óvatosan lementem a konyhába. Nem voltam verekedős fajta, de képes lettem volna meglendíteni az ütőt egy másik ember felé, ha az a családomat zargatja. Szerencsére nem kellett bántanom senkit, mert Barbara volt az, aki átjött kajálni, csak nem szólt. Leengedtem a fegyverem, mert tudtam, hogy nem lesz rá szükség. Megszólítottam, hogy észrevegyen. A kezében csirke volt és a szájában is, de ez nem akadályozta meg, hogy beszéljen. Megörült nekem, de még mindig nem értettem, hogy mi van. Részegnek tűnt, talán ez állhatott a dolog mögött. Megölelgetett és én még mindig csak nagyokat pislogtam.
- Azt hittem, hogy valami betörő akar minket megkopasztani, de úgy látom, hogy csak a holnapi ebédünk van veszélyben. - közben elnéztem mellette, hogy belelessek a hűtőbe, mennyire ehette már ki. Közben leraktam a földre az ütőt és a pultnak támasztottam.
- Mit csinálsz te itt ilyenkor? Nem számítottam rád. - hülye ötlet volt megkérdezni tőle ilyen állapotban, de reménykedtem, hogy kapok valami ésszerű magyarázatot.
- Igen, és holnap is azt akartam enni - a kezében lévő húscafatra néztem.
- Ha szeretnéd, akkor szedek neked valami rendes vacsorát e helyett. - kinyújtottam felé a kezem, hogy a csirkét beletegye. Nem a csirkéért nyúltam, mert egy részeg azt hitte volna, hogy el akarom venni és csak rosszabb lett volna a helyzet.


clothes ||  Remélem jó lett  pirulo   ||  ©️
avatar
● ● Posztok száma :
14
● ● Reag szám :
12
● ● karakter arca :
Thomas Doherty


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Csüt. Ápr. 05, 2018 2:42 pm

If you can’t be happy, at least be drunk
Ren-Rennek

Shame on me, sajnos sosem tudtam elég időt tölteni az öcsém gyerekeivel régen; manapság Pandával már többszörösen behoztam ugyan a lemaradást, de sajnos a két fiúnak megmaradtam az, ami: nagynéni. Persze, nagyon menő nagynéni, de akkor is. Mattel az egész helyzet más volt, ő már a saját életét éli, de Ren! Benne volt még potenciálom. Vagy valami olyasmim. És ahogy így ránézek a kis ütőjével (komolyan, baseballozik egyáltalán? Vagy csak tart magánál egyet? Minek?), eszembe jut az esküvőm. Olyan kis édes volt a pici öltönyében, ahogy rohangált a padsorok között, és jóformán odavágta a földhöz a virágszirmokat…! Husimusi bogárka volt, belemártogatnám a kávémba, most pedig már olyan nagy, és valamiért belém hasít a gondolat, hogy mennyire kevés időnk maradt együtt (na nem azért, mert hamarosan terveznék koporsót bérelni, de lassan ő is elindul az életbe a kis hamuba sült pogácsájával az Armani táskájában, és nem lesz időnk, még annyi sem, mint most). Pótolni kell. Sürgősen. – Ez a lényege a belopózásnak, mézescsupor! Ha számítottál volna rám, nem belopózó lennék, hanem hívatlan vendég! – emelem fel mutatóujjam, melyen még mindig ott csillog a combról ráragadt olajos szaft, mintha épp a bíró figyelmét hívtam volna fel egy eljárási pontatlanságra, melynek hála a vádlónál (azaz nálam) az előny. Vannak olyan apróságok, amiken könnyű elcsúszni, minket meg lényegében azért fizetnek, hogy még fel is olajozzuk az utat a csúszók előtt. – Csak gondoltam meglátogatlak titeket. Családi összeröffenés. Már, érted, a család többi része nélkül… Apád még mindig külföldön van, ugye? – Ösztönös, hogy körbe nézzek a helyiségben, mintha Sebastian bármelyik pillanatban előugorhatna a mosogatógép mellől. Akkor előbb futnék ki sikítva, mint Ren láttán, az ütőjével.
Ezt akartad? Ne haragudj, drágám, de tényleg isteni. És bármennyire szeretlek is, muki, ha megpróbálod elvenni tőlem, leharapom az ujjad. – Mert most épp erre volt szükségem, egy jó adag egészségtelen kajára, amolyan guilty pleasure, amit magamba tömhetek. Vagy az alkohol beszélne belőlem, már a gyomrom is józanodni akar? Meg nem tudnám mondani, ahogy azt sem, mikor beszélgettem lényegében Ren-Rennel kettesben. Ha találkoztunk is, családi összejövetel volt, vagy egyéb ügyben érkeztem a birtokra. Nem tudom, tulajdonképpen most ki akarja-e rakni a szűrömet, vagy megnyugszik, hogy nem az ékszereket jöttek ellopni (kulccsal), és visszarongyolna a szobájába, de én minden nőiességem összeszedve, szaftosan és kócosan és némileg elkenődött sminkkel huppanok fel a konyhapultra, ami makulátlanul tiszta, mint mindig. A takarítónő nyilván alaposan letörölt mindent, mielőtt elment volna haza. – Kérsz? – nyújtom felé a frissen tartó dobozt, amiben találtam, és amiben számtalan másik sorakozik. Amint közelebb lép azonban, ilyen vagy olyan okokból, rám tör az érzés, hogy muszáj vagyok a kezeim közé fogni az arcát. Talán az, ahogy a holdfény rávetül az ablakon át, ami annyira, de annyira nyilvánvalóvá teszi, hogy mennyire nem hasonlít Pandára…! Foghatnám arra, hogy ő fiú, ahogy eddig is tettem, de ez annál több. Vajon ő tudja? Hirtelen nem is emlékszem, csak bámulok néhány pillanatig Ren-Ren minden bizonnyal tágra nyílt szemeibe. – Te vagy a legmukibb muki a mukik kertjében – nyögöm ki aztán. Szegényem, mi lesz, ha megtudja, hogy a nővére nem is a nővére? Mármint nem spirituális vagy mentális értelemben, mert úgy Panda ugyanaz maradt, aki, de biológiailag, olyan… DNS módon… Olyan lelkis fiú, biztos magára veszi. Szegényem…! És ekkor veszem csak észre, hogy összekentem szafttal az arcát. – Most már koszos muki lettél. Na várj, drágám, mindjárt megoldjuk! – a doboz tetejére teszem a félig megrágott csirkémet, és törlőkendőért sietek, ami a mosogató felett lóg, gurigában. Bár ott van a víz, valamiért mégis automatikusan benyálazom inkább; anyukám tanította, vagy csak szerettem volna. De emlékszem, volt egy nevelőnőnk, aki megesküdött, hogy a nyál mindent old. A nyál és az egyik ablaktisztítószer, amit azóta bevontak a forgalomból. Ren ellenkezésével vagy beletörődő sóhajával, de letörölgetem az arcáról a szószt. – Na, és mondd… Mikor ismerem meg a leendő Mrs. Fournier-t?

621 szó
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Szer. Május 16, 2018 2:55 pm


●●●● Bobbie & Ren ●●●●



Bírtam a nagynénimet. Tényleg menő volt meg jó fej, nem úgy mint az apám. Nem lógtunk olyan sokat együtt, leginkább a családi rendezvényeken találkoztunk. Már én is kezdtem felnőni és féllábbal már kint voltam a Fournier villából. Barbara se sokat járt már oda. Mikor kisebb voltam, akkor talán többet volt velem, de szerintem akkor is inkább Pandorával volt. Matt meg már a saját életét élte és nem nagyon foglalkozott velünk.
Amint elmúlt a veszély, leraktam az ütőt. Nekidöntöttem a konyhapultnak, hogy nehogy elessünk benne, meg hogy ne felejtsem ott.
- De hozzánk nem kell belopózni, meg nem is vagy hívatlan vendég. Mindig szívesen látunk. Még így hajnali kettő-három óra között. - közben mosolyogva a fejem csóváltam. Először rám ijesztett a helyzet, de már csak nevettem rajta. Látszott rajta, hogy mielőtt átjötte, megivott pár pohárral, de nem haragudtam rá, miért is haragudtam volna. Csak nevetni tudtam azon, ahogy mutogatás közben megcsillant a szaft az ujján.
- Meglátogatni? Látogatás előtt szólhattál volna, hogy normálisan jelenjek meg. - sóhajtottam, de csak viccből. Ilyen állapotban biztos nem azt figyelte, hogy mennyire össze-vissza áll a hajam, mert elaludtam és hogy az alvós boxeremen kívül nincs más rajtam. Na meg az arcom is elég levert lehetett, mert nem azok közé tartoztam, akik éjszaka élték az életüket.
Megpróbáltam elkérni tőle a kaját és adni neki tányérba valami rendeset, de nem adta.
- Az ujjaimra még szükségem van, szóval maradhat. - vissza is húztam a kezem. Nem akartam hazaküldeni még, de nem is akartam, hogy egyedül maradjon a konyhánkban, szóval még maradtam vele. Úgy tűnt, hogy ő hosszúra tervezte az ottlétet, mert felpattant a konyhapultra és kényelembe helyezte magát. Így már talán kicsit magasabb volt mint én. Amúgy én voltam a magasabb és ez már fura is volt kicsit, de a pulton ülve útólért, sőt lehet le is előzött.
- Nem köszi, ilyenkor már nem eszem - toltam el magamtól az amúgy sem túl étvágygerjesztő zsíros húst. Már nem egyszer volt dolgom ittas emberekkel. 19 éves voltam, szóval szinte minden haveromat láttam már ilyen állapotban, sőt rosszabban is. Tudtam, hogy bármi megtörténhet, de azért meglepett, mikor elkapta az arcomat és megbámulta. Először meg sem tudtam szólalni, csak pislogtam meglepetten.
- Mukik kertje? - felvontam a szemöldököm. A muki megnevezés nem volt újdonság, mert kiskoromban is sokszor nevezett így, de a mukik kertje új dolog volt.  
- Koszos? Hol? - már nyúltam volna az arcomhoz, hogy letöröljem, de már nyúlt is a nyálas törlőkendővel, hogy leszedje. Kicsit grimaszoltam, de beletörődtem.
- Már van barátnője Matt-nek? Én nem tudtam róla, de biztos bemutatja majd valamikor - vontam meg a vállam. Tudtam, hogy nem rá gondol, hanem arra, hogy nekem van e barátnőm, de ez kényes téma volt nálam.
- Én még fiatal vagyok. Ilyeneken még nem töröm a fejem. - Mesélhettem volna Brie-ről, de még nem is biztos, hogy ő is szeret engem és akkor a család előtt is felsültem volna.

clothes ||  Kicsit nyomi lett, meg kicsit nagy a gif, amit betettem  uh    ||  ©️
avatar
● ● Posztok száma :
14
● ● Reag szám :
12
● ● karakter arca :
Thomas Doherty


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Csüt. Május 31, 2018 6:22 pm

If you can’t be happy, at least be drunk
Ren-Rennek

Jó, de szeretek néha kiszúrni apáddal, azt meg nem lehet akkor, ha meghívott vagyok, meg szívesen látott… Bár lehet, hogy visszavonná a „gyere bármikor” engedélyt, ha megtudná, hogy az irodája egyik falát borító képeket elkezdtem kicserélni olyanokra, amikre rá vagyok photoshoppolva a helyére. Az egyiken, amin Sinátrával van, még bajuszt is rakattam magamra. Úgyis piszkosul jól mutatok, egyébként – vonogatom a szemöldököm. Úgy nézem, szegény mukit kicsit összezavartam a hirtelen megjelenésemmel, vagy máskor is ilyen elveszett? Hiányzik neki az apai törődés! Persze, nem az apjától, mert szerintem ez a szó nem szerepel a szótárában, hanem valaki mástól. Lehet, hogy fel kéne adni egy hirdetést, hogy apuka kerestetik…? De jobban belegondolva, lehet, hogy félreérthető volna a célzat… – De hát pukimuki, nincs természetesebb ennél! Kiskorodban fürdettelek is, bár gondolom nem emlékszel rá, volt az a kis csipogós aligátorod… Vagy teknős? Mindegy, nem tudsz te nekem újat mutatni! Pelenkáztalak is, és ha nem vigyázott eléggé az ember, félig leszedett pelussal elkezdtél mászni, és hát persze a cucc elkezdett folyni, egyenesen a nyakad… Jó, abbahagytam – legyintek. Nem mintha az én étvágyamat el tudná ilyesmi venni, ahhoz a munkám túlzottan érzéketlenné tett a mindennapok fotóival, de lehet, hogy ő még szeretne enni a következő néhány hétben, úgyhogy inkább nem kéne taglalnom, mi és mennyi tud kijönni egy olyan aprócska babából.
Óóó, nagy hiba! Köztudott tény, hogy a hűtő tartalma varázslatosan ízletessé válik éjfél után. De sose szabad kimenni a házból. Nem! Odakint éjfél után csak a hülyeség vár, hidd el a nénikédnek, muki – emelem fel a mutatóujjam, mint valami öregasszony, aki az élet (kéretlen) tanácsaival látja el a fiatalabbat. Már csak az hiányzik, hogy olyan legyek, mint azok az öreg dámák a 18-19-20. százados romantikus könyvekben, amiket olvasok; akik ott gardedámkodtak a bulikon, és nem csináltak mást, csak figyelték, hogy a fiatalok között maradjon hely a szentléleknek is, árulják a petrezselymet meg kibeszéljenek másokat.
Oké, hát utóbbit talán én is szoktam, de csak véletlenül, és csak azért, mert néhány ember ízlése egyszerűen botrányos!
Egy varázslatos hely! – bólogatok teljes bizonyossággal, ami a mukik kertjét illeti. Elképzelem, hogy ott egy csomó kicsi Ren, mint azok a vicces kerti törpék… Csak azért sajnáltam, mikor a válás után elköltöztem a családi házunkból Sammel, mert ott kellett hagynom azokat  a muris kis fazonokat. Elképzelve, hogy piros sityakban és nagy fehér szakállal tol egy talicskát már majdnem egyensúlyozza a hirtelen rám törő szomorúságot. Aztán jön ez az átkos szósz, hát hogy lehetek folyton ilyen figyelmetlen! – Nagyon édi vagy, szívem muffinjának egyetlen mazsolája, te vagy a cukorborsó a főzelékemben, meg az az egyetlen hullámos chips a simák között, de pontosan jól tudod, hogy nem a bátyádról beszélek! – motyogom, szinte trillázva, hirtelen nagyon elönt ugyanis az elégedettség, hogy babusgathatom. Csak egy kicsit; a magassarkúval már nem olyan nehéz felérnem, de azért olyan jó látni, hogy ekkorát nőtt! De ahogy elnézem, a Fournier-k lehetetlenek, ami a párkapcsolatokat illeti. Valami átok volna? Ezzel fizetünk az átlagosnál jóval túlnövő, elképesztő szexiségünkért? – Ugyan! Hát pont, hogy fiatalon kell törni rajta azt a szép buksid! Jó, esetedben lehet, hogy kicsit több időd van, de lássuk be, kicsim, a ráncok korán jönnek, és nem mindenkinek állnak olyan jól, mint nekem… Persze az is igaz, hogy fiatalon kell kiélned magadat. Sok ez a kettősség, nem? Csináld így, de csináld úgy is… Na, de azért csak van valaki érdekes, nem? A hozzád hasonló fiúk mindig legalább hatfelé nyúlnak egyszerre. Nem, muki, ne értsd félre, nem úgy, nem azért, hanem na, hát tudom én, hogy a húsz éves lányokat könnyen lenyűgözi egy szép, gödröcskés mosoly… Tudom. Ezért lett férjem. Bár ott azért az egyenruha is… – Bevallom, itt néhány másodpercig meredten nézek a padlóra, ugyanis felvillan előttem Sam képe. A fiatal, nem a mostani; izmosan, izzadtságtól fényesn, póló nélkül… Hűha. – A tűzoltók szexik. De azért te ne legyél az, oké? Olyan sok veszély leselkedik rájuk, és annyira meg tudnálak fojtani, ha bajod lenne…! Bár igazából minden veszélyes. Múltkor olvastam, hogy valaki a szerelőműhely mellett megpróbált szétlapítani egy bowling golyót egy kalapáccsal, és a végén megvakult. Buta emberek. Meg nagyrészt részegek is… Mondanám, hogy sose legyél részeg, de igazából nagyon vicces tud lenni. Úgyhogy okosan. Voltál már részeg? Mármint, úgy tényleg?

685 szó
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Vas. Júl. 15, 2018 10:53 am

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek •• Hétf. Szept. 17, 2018 4:36 pm

Pandora & Remington
Where do you want to go? Away.
Pontosan annyi kedvem volt ehhez a partihoz, mint a legtöbb embernek fogorvoshoz menni. Addig nem megy el, míg iszonyatosan nem fáj, vagyis sokan ezt csinálják. Számomra itt lenni a sok savanyúképű között pontosan ennyire volt fájdalmas. Egyik se volt érdekes. Mindegyik imádott kérkedni a vagyonával, vagy úgy verte a mellét, mintha a vagyon az övé lenne, de valójában a szülei tettek meg mindent érte. MINDENT! Nem viccelek, sokan képesek bármit megtenni azért, hogy még több legyen a vagyonuk és a hatalmuk. Attól se riadnak vissza, hogy átgázoljanak másokon, mintha attól ők többek lennének, pedig inkább szánalmassá válnak a kiskirály és királynői színjátékaikkal, mert azt hiszik ők különbek és nekik mindent lehet, mindenhez joguk van, pedig pont hogy nem.
Ezért is volt igazán vicces, hogy jótékonyságipartit szervezett a családom, mintha így kevésbé tűnne hencegésnek, hogy mennyire is sikeres eddig az év és mintha így nem lenne nyilvánvaló, hogy hátsószándékai vannak az apámnak. Ennyi év alatt is pontosan kitapasztaltam ezt. Mosolyogtam, próbáltam kedves lenni, de biztos voltam abban is, ha még egy aranykanállal a szájában született egyednek próbálnak bemutatni, akkor hamarosan én leszek az ünneprontó és hozom a valódi Pandora formáját, aki annyira értett a botrányokhoz. Apám nem az apám, a nagynéném az anyám, van egy féltestvérem és ez még mindig titok volt. Így legalább megnyugodtam, hogy még kevésbé van közöm Mr. kobold urasághoz.
Legszívesebben elfutottam volna, mintha csak tengerparton lennék és a homokban süllyedne el a lábam. De nem tehettem meg. Álltam a puszikat, miközben próbáltam teljesen más dolgokra gondolni, újra a múltamban jártam. Minden sokkal elviselhetőbb lett volna ezen a partin, ha legalább egyetlen egy ismerős arcot látok, vagy legalább az igazi szüleimet megpillantom valahol és beszélhetnék velük. Ahogyan a kinti medencére siklott a pillantásom még az is egészen jó ötletnek tűnt, hogy beleugrani és egy-két embert véletlen magammal rántani. Lehet hamar meghalna ez a buli és én is hamarabb szabadulnék. Végül lassan elindultam a kijárat felé, amikor megpillantottam egy számomra idegen férfit, de nem kizárt, hogy a valódi Pandora simán felismerné. Mintha csak azt nézte volna, hogy miként szabadulhat innen.
- Ha rám hallgat, akkor a kijárat helyett inkább az istállókhoz megy. Lóra pattan, aztán elvágtat. Szerintem még úgy is hamarabb szabadulni, mint másképpen. – főleg, hogy a főkapu eléggé messze volt innen gyalog. Ahhoz meg elég nagy volt a jövés-menés a kertben is, hogy bárkinek csak úgy előálljanak a kocsijával, hogy máris mehessen. Korán volt még, túlzottan is. Neki dőltem a teraszkorlátjának.
- Szemmel láthatóan Ön az egyetlen, aki inkább szökne, mintsem kérkedjen a vagyonával, vagy megmutassa azt, hogy mennyire is üres a feje. – húztam el a számat, majd a kezemet nyújtottam felé, miután a poharamat átvettem a másik kezembe.
- Pandora Jasmine Fournier. – fel se tűnt, hogy a középső nevet is mondtam, amit pár hónapja vettem fel. Mintha így a valódi énemet is megtarthatnám, hiszen egykoron Jasmine néven ismert a világ… de a Fournier család mit sem sejtett arról, hogy megváltozott a nevem.



Remélem kezdőnek elmegy. edi  || ©


**
avatar
● ● Posztok száma :
814
● ● Reag szám :
327
● ● Keresem :
My Mom && Him && My doctor
● ● karakter arca :
✶Morgan Crabtree (Emblu)


Témanyitás ✥ Re: Közöshelyiségek ••

Ajánlott tartalom

Közöshelyiségek
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Villák, kúriák :: Fournier villa-