Aula, társalgó
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 12:29 pm ✥
✥ Today at 12:11 pm ✥
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥


Témanyitás ✥ Aula, társalgó •• Szer. Júl. 19, 2017 8:12 pm

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2422
● ● Reag szám :
1587
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó •• Pént. Nov. 17, 2017 6:32 pm

McFly úrnak



…ahogy tehát mondtam, egy szülőnek azt mondani, ne legyen nárcisztikus, nagyjából olyan hasznos, mint egy gyereket megpróbálni rávenni, hagyja figyelmen kívül a cukorkabolt kirakatát. A szülőket úgy kábelezik, hogy a gyermekükre, mint saját maguk tökéletesebb verziójára tekintsenek. Nem tudjuk kiszorítani ezt a primális érzést, de tudjuk úgy kondícionálni, hogy a gyermekek fejlődése szempontjából hasznos területekre vetüljön. A gyermekpszichológia sok esetben sokkal többet mond el a szülők mentális diszfunkcionalitásáról, mint a gyermekéről; klisé, de a gyerekek a szüleiktől tanulnak, így akiket valós NPD-ben, azaz Nárcisztikus Személyiség Zavarban szenvedő szülők nevelnek, szenvednek. Ez sokszor jelentkezik abban, hogy vagy ő maguk is hasonló rendelleneségre válnak hajlamossá, vagy önelzáró viselkedésformát mutat, melyben úgy érzi, az egyén megvalósulásának nincs helye, helyette mások elvárásainak próbál megfelelni, legyenek azok bármilyen szürreálisak.
A négyszáz fős előadóterem meglepően csendes, talán a korai óra teszi, elvégre, a legtöbb előadás rendszerint tíz felé kezdődik, az ilyen „korai” nyolc órás trendeket nem szívlelik a hallgatók. Az egyetemistákra jellemző álmosság és órára nem bejárás ellenére a padok nagy része megtelt, holott ez néhányaknak még csak ajánlott kurzus. Ezért cserébe, mindaddig, míg csendben vannak, az sem igazán zavar, ha a félig elhomályosított előadó padjain pótolják be az alvást; a büszkeségemnek azért mégiscsak jót tesz, hogy a legtöbb fej felém néz.
Ugyanakkor a nárcizmusra jellemző tulajdonságokkal rendelkezők nem mindegyike számít veszélyesnek; ezek ugyanis a legtöbb emberben megtalálhatóak, hol rejtett, hol nyílt formában. A figyelemre és elismerésre való aspiráció, a szükség, hogy fontosnak érezzük magunkat, az emberi psziché alapvető részei. Nagyobb teljesítmények felé löknek, és segítenek abban, hogy igazán kiismerjük magunkat, a határainkat, hogy mikre vagyunk képesek. Ha a nárcizmust kapcsolatteremtésre és empátiára sarkalló impulzusokkal egyenlítjük ki, még pro-szociális tulajdonságnak is vehetjük. Terápiák esetében nem csak a gyermek mentális és lelki állapotát kell tehát felderítenünk és kezelnünk, esszenciális, hogy azoknak igazi, mélyen fekvő okait feltárjuk, és ezek sokszor nem feltétlenül a kezelt személyben keresendők. – Az utolsó dia is végigvetül a nagy képernyőn, aztán feketére vált; vége a diavetítésnek. A tanársegéd, egy buzgómócsing, szódaszemüveges nő, aki már hatodik éve írja a szakdolgozatát, azonnal vissza is tekeri a fényerőt, néhány eddig alvó delikvens pedig morogva tért vissza az élők közé. Megropogtatom a nyakam, és legszívesebben innék is egynek, másfél órányi beszéd mindenkit megterhel kicsit.
Feltűröm az ingem ujját, és az órámra nézek. – Meddig tarthatom magukat fogva?
Ameddig jól esik – feleli egy nagyokat pillogó lány az első sorból. Morajlás fut végig a padsorokon, egyik részük nevet, a másik valami „gyökér”-szerűt mormog. Egy másik, talán kissé komolyabb, bár kevésbé készségesen bámuló hallgató végül megadja a választ; még öt perc.
Nem tartom fel magukat, menjenek. Langlois, maga meg igyon meg egy kávét. Esküszöm, hogy meghívom – bökök rá egy srácra, aki rendszeresen előre ül, ám azon kevesek egyike, aki nem is próbálja táskája mögé rejteni a horkolást, egyszerűen kitámasztja a kezével az állát, és folyik a nyála. Emellett egyébként azt is tudom, hogy zseni; beszéltem az egyik professzorral, ő MENSA-tagságot és 168-as IQ-t emlegetett. A fiú válasza már a több száz főnyi csattogó székek, izgatott duruzsulás és „siess, foglalj asztalt!” közé olvad, ahogy mindenki egyszerre próbálja elhagyni a termet a két ajtón. Már a papírjaimat rendezem össze, mikor feltűnik a tömegben egy arc, és eszembe jut, hogy vele beszélni valóm is akadna. Összeszedem a holmim, és Tristam McFly után eredek; természetesen csak módjával, elvégre, azért az sem olyan nagy tragédia, ha nem érem utol, ezért még két lánnyal is megállok beszélni; az egyiküket nem zavarta volna, ha tovább tartom bent. Szabadkozva hagyom ott minél előbb.
Az aulában érem utol, épp afelé az oszlop felé fordulok, amely mögül ő tűnik fel. – Tristam! Ráérsz egy percre? Szeretnék beszélni veled a beadandódról.

where we’re going, we don’t need roads
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó •• Vas. Nov. 19, 2017 11:10 am

Jessen && Mcfly

Nárcisztikus személyiség zavar

Firkantom az előttem heverő füzet egyik üres lapjára, majd ha már amúgy is jegyzetelek, akkor jó pár kérdőjelet is alá rajzolok.
Mindig is imádtam Jessen óráit. Hatalmas lángelmének gondolom, és olyan mentornak, akit az ember örömmel követ. És én jó pár éve már online hallgatom az előadásait, és amire tudok, ott élőben is megjelenek. Azt hiszem számomra ő valamilyen példakép, akinek tudásának csak egy mininmális százalékát ha birtokolhatnám, már boldog ember lennék.
- Hé Tristam! Te tudod miről beszél ez? - bök oldalba az egyik srác a hatalmas teremben és ahelyett hogy válaszolnék rá egyszerűen csak értetlenkedő pillantással illetem.
- Te komolyan nem olvastad el a tankönyvet? Ki írta meg helyetted a beadandót? -szegezem neki a kérdést, majd fejcsóválva a füzetem felé hajolok és újabb mondatokat vések az első gondolat, na meg a kérdőjelek alá. Számomra mindig is ezek voltak azok az órák, melyeket a legjobban szerettem. Az előadásmód, a téma, minden mindig elgondolkodtatott. És mikor az olyanok, mint Pierre - akik nyilván egy alsóévest kértek meg pénz ellenében, hogy megcsinálják a beadandójukat - csak azért ülnek itt, mert itt van meleg... na azon ki tudok akadni. Mindig az ilyen széltolóknak áll a világ, és abban is biztos vagyok, hogy én hiába is próbálkozom, neki jóval klasszabb melója lesz később, a sok lógást ott fenn azzal fogják jutalmazni, hogy megnyeri magának a gazdag családokat és menő pszichológus lesz belőle. Mintha már hallottam volna valamit arról hogy isten, meg a törlesztés...
De hát a saját magam példájából kiindulva, ismervén a nem is olyan régóta meglévő testemet... azt hiszem, hogy nem igazán van miről beszélni, mikor az isteni kéz szerepéről beszélünk.
A következő pillanatban már csak arra eszmélek, hogy Mr. Jessen befejezi az órát, én pedig most sem sietem el a készülődést. A sálamat a nyakamba kanyarítom, közben leállítom a telefonomon a felvevő programot - hiszen igen, szetek minden előadást visszahallgatni - majd a füzetemet és a telefonomat is jó mélyre süllyesztem a táskámba közvetlenül a laptopom mellett.
Magamra kapom a kabátomat, majd mivel már amúgy is csak páran maradtunk én is elindulok kifelé a teremből. Még látom ahogy a professzort lányok hada veszi körbe, nézem a megrebbenő pillákat, a széles mosolyokat, és nem kell viselkedéstant tanulnom ahhoz, hogy levágjam a helyzetet. Látványosan megforgatom a szememet, majd inkább lelépek a helyszínről. Tudom, hogy van akinek ez a fajta rajongás kellemetlen és feszélyező, a professzor is ilyen, azonban én nem szeretnék tanúja lenni annak, mikor kellemes mosolyával a fenébe küldi a csitriket. Meghagyom nekik a csendes és kiürült termet és annak a lehetőségét, hogy senki ne tudjon erről a bakiról.
Már épp a főfolyosóra fordulnék, mikor a nevemre leszek figyelmes.
A kellemesen karcos, mély orgánum szinte már lágyan ejti ki a nevemet és bár nagyon furcsa, hogy nem Adamként emlegetnek, ahogy valójában hívnak, azonban mégis érdeklődve pördülök meg a tengelyem körül, hogy immár egy kellemes mosollyal köszönthessem Mr. Andreas Jessen professzort.
- Szép napot tanár úr! A beadandómról? Persze rá.... - mondom majd gondterhelten húzom össze a szemöldökömet és ha óhajtja akkor követem is valami kihalt terembe. Nem túl sűrűn szoktak akarni velem beszélni a tanárok, úgyhogy nem csoda hát , hogy a gyomrom apró gömböccé zsugorodik, mint egy mazsola... majd kissé tikkelve az idegességtől követem a férfit (már ha egyáltalán elindul valamerre) .
- Valamit rosszul írtam? - szegezem neki a kérdést, hiszen türelmetlen vagyok, és képtelen arra, hogy kivárjam mit is akar mondani. Lehet hogy rosszul közelítettem meg a dolgot? Lehet nem kellett volna ennyire szabadosnak lennem benne? De hiszen ez is csak egy olyan tantárgy és olyan téma, melyet az ember több irányból is megközelíthet... Lehet nem kellett volna?


■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.*  ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó •• Vas. Nov. 19, 2017 5:10 pm

McFly úrnak


Nem nevezném magam tanárnak, bár az is igaz, hogy az előadó úr meg igen-igen sarkallatos megfogalmazás volna, nemhogy megszólítás. Időszakosan tartottam csak órát, inkább független előadásokat; az idei félév mégis úgy alakult, hogy több professzor is külföldi vendégóraadónak állt, egészségügyi okból, vagy más akadályozta meg abban, hogy megtartsa a rendszeres kurzusát, így pedig többek között engem is felkértek. Heti egyszer másfél órás előadás csupán, Externális tényezők befolyásoló hatása a szenzitív időszakokban címmel. Hosszú név, pedig elég kézenfekvő kérdéskört takar. Mivel a pszichológiában már évszázados vitát jelent az öröklés versus környezet kérdése, vagyis hogy mit, ha egyáltalán, öröklünk, mennyire lehet változtatni az ilyen berögződéseken, illetve mi határozza meg ezek felszínre kerülését, s ezzel párhuzamosan, a kritikus szakaszban őket érő külső hatások mibenlétét. Én magam amolyan köztes álláspontot képviselek, miszerint néhány dolog valóban velünk születik, nevezhetjük kollektív tudattalannak is, mely egy-egy népcsoportra vagy kulturális körre éleződik, a legnagyobb hatással azonban mégis a környezet bír, és az öröklött tulajdonságokat akár ki is ölheti a személyből.
Ráépülő képzés, a már korábbi alapképzésekből megismert elméleteket veti össze egymással, illetve a gyakorlattal, így szó esik mind Kohlberg erkölcsi fejlődéséről, mind Freud pszichoszexuális megközelítéséről. Az ember persze mindig próbál objektív maradni, legalábbis nem erőltetni a saját nézeteit, a tapasztalat viszont csak saját kútfőből származhat, ezeket pedig meg kell osztani a hallgatókkal, hogy aztán, ha valóban érdemesek a pályára, levonják a sajt következtetésüket, és aszerint vélekedjenek.
Az igazság viszont az, hogy csak igen kevesen veszik a fáradtságot, hogy valóban saját nézettel álljanak az ember elé, inkább azt szajkózzák, amit a körülöttük állóktól ellestek, akkor is, ha azok orbitális baromságok. Igazi felüdülés, ha olyasvalakivel találkozik az ember, akiben a saját gondolatok csírája feltűnik; sajnos az egyetemi rendszerek nagy része nem a saját gondolkodást helyezi előtérbe. Talán csak a hazafiság szól belőlem, ha azt mondom, a dán, holland, és a skandináv rendszerek ebben előrébb járnak. A sok beadandó között örömmel vettem észre, hogy több hallgatónak is érdekes meglátásai vannak, holott még a képzésük derekához közelítenek csupán, ezekből egyet pedig szándékomban állt a saját hasznomra is fordítani. Tristam volt az elő választásom.
Remek! Egy kicsit talán odébb állhatnánk – vetem fel az ötletet, ugyanis a legközelebbi előadókból kiigyekvő emberek már el is kezdték özönleni a központi teret, ki a büfék felé indul, ki az automaták vagy a kinti terek irányába; még mindig megdöbbent kissé, mennyien dohányoznak az egyetemeken. A stressznek, saját meglátásom szerint, sokkal jobb módszerek is akadnak, ám nem az én feladatom az erénycsőszködés. Ha a fekete tüdők látványa nem riasztja el őket, én sem fogom.
Az aula széléhez sétálok, ahol viszonylag csekélyebb a forgalom, és könnyedén lehet a másikat hallani. – Hogy? Nem, természetesen semmi ilyenről sincs szó – csóválom meg a fejem. – Sőt, ami azt illeti, kirívó volt sok tekintetben… De mielőtt folytatnám, muszáj megkérdeznem;valóban te írtad, ugye? Nem pedig egy már kiadott doktori szakdolgozatból szemezgettél, remélve, hogy nem veszem észre. Az ilyen remények persze meghallgattattak; aligha fizetnek eleget, hogy minden kapott dolgozatot lefuttassak a Google-ben.
Nem tartom valószínűnek, hogy Tristam másolt volna, vagy ha bárki plagizálna, azt bevallaná, mégis muszáj megkérdeznem, a teljes korrektség értelmében. A vélhetően tagadó válaszát követően folytatom csak. – Az igazság az, hogy épp azért szeretnék veled beszélni, mert a legjobb értelemben tért el majdnem az összes többiből. Érződik, hogy nem csak a végtelenségig hangoztatott egyetemes igazságokat szajkózod tovább, hanem valóban a saját gondolataid szövöd a fejtegetésbe. Az pedig kifejezetten kedvező, hogy nem úgy kezeled, mind a beadandót, mind a témát, mind a pszichológiát magát, ahogy kell, tisztelettel, nem pedig mintha, hogy is mondjam… Te tojtad volna az eriksoni pszichoszociális fejlődés elméletét.
Szerintem vicces.
Nem akarlak túl sokáig feltartani, gondolom neked is van még dolog, és nekem is oda kell érnem egy 10:30-as időpontra… Mennyire érdekel téged az elméletek gyakorlatba átültetésének lehetősége? Találtál már magadnak gyakornoki helyet, vagy dolgozol mást az egyetem mellett? – vonom fel a szemöldököm. Ismét megvárom a válaszát, mielőtt még hozzátenném: – Mit szólnál ahhoz, hogy részidőben nálam dolgozz? Az asszisztensem most megy majd szülési szabadságra, az új mellé pedig jól jönne még valaki a szakmából. Azt hiszem, még nem jött el nálatok a gyakorlati idő szüksége, és én sem állok még szerződésben az egyetemmel, de azt hiszem, kellően kamatoztathatnád a tudásod.

where we’re going, we don’t need roads
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó •• Szer. Nov. 22, 2017 6:16 pm

Jessen && Mcfly


Pedig ez a mai nap annyira szépen indult!
Akkor még eszembe nem volt azon agyalni, hogy vajon mi is fog velem történni ezen a késő délutáni órában, és még csak az sem futott át a fejemen, hogy esetlegesen nem lett jó a beadandóm, mellyel viszonylag sokat foglalkoztam.
Oké, nem mindennapos volt, nem a tipikus és megszokott górcső alá vettem a gyerekek fejlődését, mint ahogy szinte mindenki, de azt hittem... úgy gondoltam mindig minden esetben jobb ha az ember a saját maga szemszögéből közelíti meg a dolgot, nem pedig a leírtak alapján. Persze ezalól kivételt képez minden nemű verselemzés, mert ha mást nem is, azt megtanultam a középiskolában, hogy amit a tanárok egy adott versbe látnak az úgy van, az a szentírás, és senki nem gondolhat mást, esetleg egyedit, mert az nem releváns és csak a gyermeki agy szüleménye.
És épp ezért is éreztem magam egyre kellemetlenebbül.
Hiszen Mr. Jessent mindig is felvilágosult oktatónak tartottam, olyannak, aki keresi és nyitott az új dolgok felé, és akinek reméltem, hogy néhány kellemes percet okozhatok, még akkor is , ha csak a saját magam kis buta módján a véleményemet és tapasztalataimat írtam meg a gyermeki fejlődésről és a környezet hatásáról.
Most pedig, mikor végre sikerült utólérnie az aulában egyre jobban elbizonytalanodtam, és zavaromat a nadrágom szegélyének gyűrögetésével igyekeztem levezetni. Biztos hogy észrevette, én is észreveszem az ilyen mellékes cselekvéseket, melyek csak azért vannak, hogy a felesleges feszültséget levezessük.
- Persze, ahogy kívánja! - feleltem, majd kiskutya üzemmódban követtem életem egyik példaképét a nyüzsgő aula egy csendesebb részére. A diákok épp most özönlöttek ki az órákról és az emberek tömege szinte fülsiketítővé tette a kettőnk között fellépő feszült várakozást. Vagy inkább az én fejemben lévő várakozást... mert ő egy cseppet sem tűnt feszültnek és ezt nem is igazán tudtam hová tenni. Mondjuk a rossz híreket nem mindenki idegesen közli. Lehet ő is ebbe a típusba tartozik.
- Tényleg?? - szegezem neki a kérdést, majd pont olyan gyorsan önt el a megkönnyebülés, mint ahogy az embert átjárja a kellemes meleg, ahogy jéghideg testével egy kád forró vízbe ereszkedik.
- De akkor... Nem, persze hogy én írtam. Több napig dolgoztam rajta, bár bevallom töredelmesen, még így sem ültem felette órákat. Csak javítgattam ott ahol gondoltam, szóval azért lehetett volna azt hiszem jobb is, ha jobban odafigyelek... - kezdek neki a kérdésnek, hogy de akkor tulajdonképpen miért is keres, majd fogok is neki a magyarázatnak, hiszen én nem csalok! Soha nem csaltam, és bár tudom, hogy ha az ember jó helyen kutakodik, akkor megtalálhatja azokat, akik némi fizettségért cserébe bármire hajlandóak. Többek között beadandók megírására is...
Nem nevetek fel a viccen.
De nem azért, mert ne találnám viccesnek, hanem azért mert épp most kaptam sokkot. Megdicsértek, sőt mi több, kiemelkedőnek találták a dolgozatomat, ez pedig egy olyan dolog... annyira sokat jelent számomra! Csak tátogni tudok, mint egy hal, és képtelen vagyok arra, hogy bármilyen értelmes reakciót kicsikarjak magamból. Kérdéseit hallva csak nézek rá, mint egy ütődött, és tényleg jó nagy fáziskéséssel jutok el odáig, hogy választ is adjak neki.
- Nem, vagyis nem találtam még gyakorlati helyet. Egy kávézóban dolgozok részmunkaidőben, de szeretnék váltani. És úristen... ez nagyon, nagyon nagy megtiszteltetés lenne! Mármint, hogy önnel, önnek... vagy hogy ha már csak egy irodában az is! - hadarom el gyorsan, majd csillogó szemekkel nézek rá.
Vajon mit szólna ha megölelném?


■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.*  ■ ■credit



A hozzászólást Tristam McFly összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 28, 2017 10:36 am-kor.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó •• Pént. Nov. 24, 2017 7:29 pm

McFly úrnak



Botorság volna azt állítani, hogy kifejezetten égető szükségem lett volna egy második asszisztensre, vagy hogy ezzel a hátsószándékkal írattam volna a beadandót a hallgatókkal. Azt viszont el kell ismerni, hogy nem jött volna rosszul, éppenséggel meg is engedhetem magamnak, és egyébként is szívesen tanítok másokat. Nagyzási hóbort? Talán. De legalább jó céllal. Egyébként is van valami egészen büszkeséggel eltöltő a gondolatban, hogy ha csak minimális szinten is, de hozzásegíthetek valakit a fejlődéshez, vagy hogy netalán néhány eszméd talán tovább is él mások munkásságában. Az ember maga, bármennyire mániákus hívői  is vannak a szingularitásnak, nem él örökké; a hagyatéka azonban rengeteg ideig fenn maradhat. Egy kicsit ebben is reménykedek, hangozzon bármily’ nevetségesnek vagy önteltnek is. Ugyan, ki akar a halála után szó szerint semmivé lenni?
Tényleg – bólintok széles mosollyal. Nem tudom, mit gondolhatott; talán attól félt, közlöm vele, hogy azonnali hatállyal kirúgatom, olyan borzalmas? Vagy egyszerűen letolom, mert nem egy az egyben az én szavaimat ismételte a dolgozatban? Mindenesetre, látható, ahogy az ideges feszültség elszáll belőle, a vállai kissé lejjebb ereszkednek, és az az ideges, akaratlan rángás a szája sarkában is alábbhagy. Ha több időm volna, vagy jobb szeretném kínozni a diákokat, talán direkt húznám-halasztanám a lényeget, nyújtanám, mint a franciák a sztrájkidőszakokat, de egyik sem igaz. Kíváncsian várom a reakcióját, és mikor megérkezik, szerencsére nem kell csalódnom. Sok diákra jellemző, hogy nem érdekli az egyetemen kívüli munka, sőt, az ittenit is soknak tartja, mintha nem saját döntésből volnának itt; Tristam azonban már ismeretlenül sem olyannak tűnik, aki ne tudná értékelni a lehetőségeket. – Egy igazi pszichológiai munka soha sincs kész, legfeljebb a határidő jön el – vonom fel egyik szemöldökömet kissé vidorabban, mint az indokolt volna. – A gyakorlat- és témavezetőm mondogatta ezt mindig. Ennek megfelelően lényegtelen volt, mit is adtam be, az első négy-öt változatot biztosan elutasította. Ami elsőre eszedbe jut, az másnak is. Sokáig nem értettem és utáltam érte. Ma már inkább hálás vagyok. Csak remélem, hogy te is előbb elérsz ebbe a felismerési fázisba, minthogy éjjel beosonnál majd megfojtani álmomban.
Elkerekednek a szemei, a szemöldöke aprót mozdul felfelé; meglepődött. Tényleg azt hitte, hogy valami rosszat hall majd? Ezt a lehetőséget rögtön fel is írom magamnak, mentális jegyzetként; ahhoz, hogy a végére igazán jó szakember kupálódjon belőle, bíznia kell magában, a tudásában, a meglátásaiban. Megtalálni az arany középutat az önbizalom és önmagunk bizonyosságának megkérdőjelezése között esszenciális; soha nem szabad zsigerből hinnünk az első megérzésünknek, de igazán jó ötleteket csak az szül, ha elfogadjuk, igenis, tehetségesek vagyunk. Tristamban határozottan láttam ennek lehetőségét; és még volt jó pár éve, hogy megtanulja a szakma csínját-bínját. – Szükségetek van az elméleti tudásra, ez kétségtelen. De a legtöbbet úgyis a gyakorlatban tanuljátok, így látszanak igazán az összefüggések, és persze a tankönyvi példák is szépek, de nem többek, amik; idealizált helyzetképek. Minél korábban kezded a megfigyelést, aztán az elmélet mindennapokba való átültetését, annál jobb. Az egyetemmel mondjuk, mint mondtam, még egyeztetnem kell, és néhány hónapig még biztosan nem fogadnák el gyakorlati óraszámként, talán csak a következő félévben… De így is azt mondom, hogy megérné. Tudom, milyen nehéz elhelyezkedni manapság a szakmában, és hogy sokan az anyagi és szociális hátterük miatt jutnak be jobb helyekre, ezért mindenképpen szeretnék ebben segíteni. Több benned a potenciál, mint a legtöbbekben, bár van hová fejlődnöd. Például, nem csak mások érzelmeinek feldolgozásával kell törődnöd, hanem a sajátjaidéval is – célzok itt leplezetlen lelkesedésére. Van aki azt mondja, a pszichológusok diplomát a lelkükért cserébe kapnak; tény, hogy sokan beleőrülnek az egészbe, vagy visszaélnek a hatalmukkal, ám a megoldás jóval egyszerűbb: ez a dolgod. Hogy megnyugtató légy. Megingathatatlan. A kőszikla, aki a barátjuk, bizalmasuk, gondviselőjük lehet… Akivel megoszthatják a terhet, amit cipelnek. Ha hagynád, hogy elöntsenek az érzelmek, az destruktívan hatna ki az orvos-páciens kapcsolatra.
De, mint mondtam, még bőven volt ideje tanulni.
Tudod már, hogy mifelé szeretnél orientálódni? Hogy te is inkább magánpraxist nyitnál, vagy esetleg társulnál egy állami- vagy magánkórházba, iskolába, esetleg egy alapítványhoz…?

where we’re going, we don’t need roads
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó •• Kedd Nov. 28, 2017 10:35 am

Jessen && Mcfly



Biztos sokkal jobban kellene bíznom magamba, hiszen elég jó képességekkel áldott meg a jóisten, azonban nem megy ez a dolog teljes egészében. Egyrészt azért, mert mindent a régi életemhez kapcsolok, a régi énemhez. Amit ő megtett volna, azt én nem teszem meg, és fordítva. És bár annak idején Adammel rengeteget készültem és tanultam, addig Tristam teljesen más. Érzem, tudom magamon. Vele nem kell megerőltetnem magam, egyszerűen csak úgy megmarad minden. A beadandót is úgy írtam, hogy túlzottan nagy erőfeszítést nem tettem miatta. Nem kellett órákat, napokat felette ülnöm , mert minden amiről szó volt az eladáson az valahogy megmaradt. Különleges képesség? Nem hinném, egyszerűen csak a mostani testem agya kicsit jobban működik. Kiszűri a hasznos és fontos dolgokat, míg a selejtet teljes egészében kiszórja az elmémből. És többek között ezért is vagyok annyira meglepve. Talán én magam sem hiszem el, hogy tudok jól teljesíteni ennyi munkával, hiszen nem ezt szoktam meg. Épp ezért ér teljesen váratlanul az ajánlat amit kapok, és a dicséret is, már ami a munkámat illeti.
- Ez igaz! - mosolyodom el, és abszolút igazat adok neki. Én sem érzem soha hogy száz százalékot nyújtanék, hogy kész lennék valamivel, és a határidők... nos azok mindig hamarabb megérkeznek, mint ahogy kellene.
- Viszont ez azt jelenti, hogy ha nem a szokványos úton közelítek egy adott problémához, témához, akkor nem biztos, hogy vissza fogja dobni a professzor úr? - kérdezem mosolyogva, és örülök, hogy ezt a beadandót sikerült valami olyan szemszögből látnom, amilyenben másoknak nem igazán.
Lehet hogy tényleg mindenki csak a bemagolt könyvet írta le és semmi saját véleményt nem tükrözött a beadandója? Ez azért ha belegondolok valahol egészen elszomorító. Hiszen annyi féle ember van, és nem mindenki kifejezetten olyan eset, amire rá lehet húzni egy már meglévő sztereotípiát.
- Ohm... hát igen... - pirulok el kissé, hiszen nagy valószínűséggel túlzásba estem kicsit már ami az örömöt és a kétségbeesést illeti.
- Azt hiszem van még hova fejlődnöm, csak nem igazán szoktak a tanárok ilyen lehetőséget ajánlani. Elnézést, hogy kissé gyermekien fogadtam ezt a hírt. Egyszerűen csak elég nagy bennem a bizonyítási vágy, és szeretem amit csinálok. Abba pedig nem fér bele az elutasítás, ezt pedig gondolom megérti. Más tanárok akkor szoktak odahívni valakit az óra után, vagy beszélni vele, mikor valami gond van. - húzom el a számat, és nem is értem, hoy hogyan nézhettem ki belőle, hogy pont ugyanolyan lenne, mint a többi oktató.
- Mindenképpen gyerekekkel szeretnék foglalkozni, de még nem tudom. Egyelőre azt tudom, hogy a későbbiek során szívesen elkezdeném a pszichiátriát is, bár lehet hogy odáig már nem jutok el. Hát egyelőre minden jól hangzik, de mivel még ugye nem volt gyakorlatom kötelezően egy kórházban, arról nem igazán tudok nyilatkozni. Mindenhol más a légkör, ez szerintem majd akkor fog teljesen kiforrni, mikor már belekóstoltam mindenbe. Az önkéntes munka amúgy nem áll távol tőlem, így az alapítványi munka esélyes lehet, a magánpraxisra pedig nem tudom, hogy lesz e elég pénzem... bár azt hiszem az a legkevesebb ha a saját lábamra akarnék majd állni. Ön mi alapján választotta ezt?


■ ■ Zene ■ ■ Köszi *.*  ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó •• Szomb. Dec. 02, 2017 10:06 am

McFly úrnak


Az első megilletődöttségét követően hamar felsejleni látszik az a típusú nyakasság, ami a beadandóból ismeretes. A szemtelenségnek is van egy bizonyos szintje, amin még jókat lehet derülni; szerencsére ezen hallgatói csoportban még senkivel sem találkoztam, akik ezt átlépték volna, jó évfolyam lehetnek. Persze, ott van az a néhány lány… De az a szemtelenség egy másik, kényelmetlenebb formája. – Majd meglátjuk – vonom meg a vállam mosolyogva, majd még mintegy mellékes megjegyzésként, még hozzáteszem: – Mindenesetre, nem vagyok professzor. Még. Talán majd egyszer. – Nem kioktatásnak szánom, a legkevésbé sem, én is mindig belekavarodok, hogy kinek mi a pontos megnevezése, egyszerűen a professzori fokozat… Olyan számomra, mint Tristamnak a gyakornoki pozíció. Imádnám. Vágyok rá. De amíg nem jön el, addig nem jön el, hiába erőszakoskodom; talán majd tíz-húsz év múlva, mikor már nem csak a halántékomon kezd őszülni a haj, akkor majd engem is megtisztelnek a rendes professzori címmel. Addig pedig maradok időszakos előadó; szerencsére elég jó értékelésekkel a netes Grade Your Professor” oldalon. Bár azt nem tudom, hogy a „hangját hallgatni olyan, mint istenesen beszívni” pozitív dolog-e.
Elvégre, nekem vannak igen kellemetlen emlékeim is a fűvel az egyetemről.
Ne értsd félre, Tristam, a lelkesedés rendkívül jó dolog, és fontos, hogy szeresd is, ami a jövendőbeli szakmád lesz. És ki tudja? A végén még nem is kell majd olyasmivel törődnöd, mint az önszabályzás vagy fegyelmezett kifejezésmód – mondom, nem bántásból, hiszen nem lehet tudni, hogy a végén ki hova lyukad ki az életben. Eleinte én sem terapeutának készültem, hiszen a legtöbben inkább a pszichiáteri pályát választják; én azonban, mivel nem vagyok híve a gyógyszereknek, inkább a további szakosodást és gyakorlatot választottam. Embere válogatja.
Csendben, megértően bólogatva fogadom az értekezését, a válaszát. Ami azt illeti, a legtöbben elég eltorzult képpel rendelkeznek arról, hogy mi is vár rájuk, ha kezükben tarthatják a diplomát; nem feltétlenül naivságból, inkább az egész világhoz úgy állnak hozzá, hogy majd csak lesz valahogy, és ez sem baj, önmagában. Elvégre, van, aki tervez és tervez, például én, de mégis rendkívül fontos az, hogy ne akadjon meg, ha valami nem úgy sikerül, ahogy tervezte, mert soha semmi sem úgy sikerül. Ez az élet rendje. De felkészülten kell állni minden eshetőségre; Tristam már megindult ezen az úton, azt hiszem. – Igazából elég nagy részben én is csak sodródtam az események láncolatával – vallom be egy szórakozott vállvonás és félmosoly keretében. – Harmadéves koromban kezdtem szakosodni, magánokokból választottam a gyermekkorúakkal való foglalkozást… Tudod, született egy lányom, 21-es triszómával. Down-szindróma, ami sokszor mentális zavarokkal is jár; úgy gondoltam, hogy ha megértem, miért történik mindez, és hogy mi forog a fejében, akkor talán jobban tudok segíteni neki, mintha csak az apja volnék. Mint kiderült, nem volt igazam, és apának sem igen mondanám magam, de a lényeg, hogy ez indított el mind a gyermekpszichológia, mind az alapítványi és kórházi munka felé. – Nem azért mondom el neki, hogy sajnáljon, vagy hogy minél többeknek el tudjam panaszolni az engem ért sérelmeket; nem olyan típus vagyok, ráadásul ez a sérelem nem is az enyém, hanem Sanne-é, akinek sohasem fogok tudni törleszteni, és ami a legrosszabb, hogy Ő tényleg nem érzi úgy, hogy bármiért haragudnia kellene rám. Nem fertőzte meg a felnőttekre jellemző önzés és sértődékenység, és soha nem is fogja, hiába húsz éves. Ez csak egy magyarázat volt, száraz, érzéketlen, elfogadott tény. Reméltem, hogy nem is kezeli másként. – A legtöbbeknek, annak az igen nagy százalékú módos családból érkezőnek, akinek valószínűleg már eleve megvásárolt helye van, nem szimpatikusak az ilyen munkahelyek; nem csak kevésbé fizet jól, mint a magánpraxis vagy egy szakintézet, egészen másszintű mentális rátermettséget igényel. Bevallom, hogy én sem bírtam sokáig a kórházban; gyakorlatra mindenki oda kerül először, én azt követően még egy évet dolgoztam ott friss diplomásként, mielőtt az egyik gyermekjóléti alapítványhoz kerültem volna. Amíg ott dolgoztam, elvégeztem több szakpszichoterápiás képzést is, és így a végén tíz éve meg tudtam nyitni a saját praxisom. Személy szerint én nem tartom úgy, hogy mindent gyógyszerekkel kellene kezelni, ezt talán kiérezhetted az eddigi előadásokból is – vigyorodom el. – Ettől függetlenül, természetesen tisztelem a pszichiátereket is, ők egészen más, orvosibb oldalról közelítik meg a kérdéseket, és például nagypszichiátriai kórképeknél, mint a mániákus depresszió vagy skizofrénia, nyilvánvalóan a pszichológus vagy terapeuta mintegy lelki segédként tud csupán funkcionálni… De sokkal, sokkal több ember van, akin az is segít, ha csak beszélsz velük, főleg a tinédzserek között; akiknek megerősítés kell, hogy meghallgassák őket, figyeljenek rájuk. Náluk általános depresszió, stressz, önértékelési zavarok, esetenként akár nárcizmus vagy egyéb enyhe lefolyású gondok üthetik fel a fejüket.
Mivel még a képzés elején járt, és ha végez is, valószínűleg több szakot is el kell majd végeznie, akár néhány hónapos vagy egy-két éves képzés keretében, mire el tud helyezkedni, nem tudnám megállapítani, hogy melyik pályára lenne inkább alkalmas. Jelenleg potenciált látok benne mindenre; aztán még az is lehet, hogy az egészet abbahagyja, mert rátalál élete értelmére, vagy nyit egy éttermet. – Szerencsére még bőven van időd mindenbe belekóstolni egy kicsit, hogy azt választhasd, ami a leginkább passzol az elképzeléseidhez, és később sem gátol semmi a váltásban. A végén még az is meglehet, hogy kollégák leszünk… Elvégre, én is gyakran együtt dolgoztam a gyakorlatvezetőmmel, Dr. Defthausennel, mielőtt néhány éve elment volna nyugdíjba, és néha még most is kikérem a véleményét. Talán már elmúlt hetven az öreg, de nagyon pörög. Valószínűleg te is találkozni fogsz vele előbb vagy utóbb; szerintem kedvelne. És majdnem biztos, hogy megpróbálna összehozni az egyik unokájával. Engem is folyton a legkisebb lányáról kérdezget, holott Ő azóta elsőízű fiatal nagymama, és én is kétszer voltam házas – nevetek fel.
Megint az órámra nézek, mert érzem, hogy a telefonom rezegni kezd a zsebemben. – Mit gondolsz, mikor lenne alkalmas először benézni hozzám?

where we’re going, we don’t need roads
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó •• Hétf. Jan. 15, 2018 5:04 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2422
● ● Reag szám :
1587
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Aula, társalgó ••

Ajánlott tartalom

Aula, társalgó
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Sorbonne Egyetem :: Egyetem épülete-